sOKÁLLOMÁSOS ZARÁNDOKLATON
Beszélgetés Sajgó Szabolcs jezsuita szerzetessel (2)
Sajgó Szabolcs négy évtizeddel ezelőtt részesült az egyházi rend szentségében, 32 éve jezsuita szerzetes. Az elmúlt negyven év során sokfelé megfordult és sokat tett a lelkek épülésének javára. Az általa igazgatott budapesti Párbeszéd Házában megejtett beszélgetésünk során e belső és külső utazás egyes stációit jártuk körül. Az interjú első részében a papi és szerzetesi hivatás érlelődéséről, a szolgálat első időszakáról, majd a lapszerkesztői és ifjúságnevelői munkáról esett szó, a mostani folytatásban versekről, külföldi pasztorációs tevékenységről és az elmúlt ősz két nagy zarándoklatáról beszélgetünk.
Ozsváth Judit: A verselő lelkipásztorok közé tartozik, több verseskötet szerzője...
Sajgó Szabolcs SJ: Első verseskötetemet Tűz Tamás adta ki az Amerikai Magyar Írók sorozatban, 1987-ben, Elárult látomás címmel. Tamás bejárt a torontói Szent Imre jezsuita noviciátusba, ott barátkoztunk össze. Mikor már nehezebben mozgott, scarboroughi-i otthonában látogatgattam, majd 1989-ben átköltöztettem Hamiltonba, a Szent Erzsébet Otthonba.
A még csak péntek este (2000) című kötet kiadását ketten mozgatták, Bárdossy Éva, aki a '90-es évek elejétől A Szív főmunkatársa volt, és Ambrus András, akivel a Szent Ignác Kollégiumban ismerkedtem össze. (Ennek a kollégiumnak az 1990-es kezdetektől 1994-ig voltam a vezetője.) Kitartásuk nélkül nem jelent volna meg a kötet, annyira el voltam foglalva azokban az években. Ezt a könyvet Valerie Woods Torontóban pár év múlva nagy gondossággal lefordította angolra és kiadta it's only friday night (2002) címmel, Nyilasi Tibor hamiltoni képzőművész barátom grafikáival illusztrálva. A dobogókői Manréza - melynek kialakítása és vezetése volt a feladatom 1993 és 2008 között - egyik törzsvendége Tóthné Borbély Klára, a német nyelv egyetemi tanára volt. Annyira tetszett neki a kötet, hogy hozzálátott a német fordítás elkészítéséhez. Osztrák anyanyelvi lektorai garantálták az irodalmi minőséget. Ennek a kötetnek a kiadása idején három hónapig Rómában tartózkodtam, a jezsuita rend 35. általános rendgyűlésén, a magyar provincia delegáltjaként. Itt született meg az ötlet, hogy az Angyalhíd szobrai illusztrálják az es ist erst Freitag Abend (2008) kötetet. Sok időt fordítottam - nagy élvezettel - a híd, a szobrok és felirataik történetének kutatására, ennek a munkának a gyümölcseiből bekerült a kötet végére egy összefoglaló. A római Angyalhíd 17. századi felújításának egyik mintája a prágai Károly-híd volt, melyet a jezsuiták szorgalmazására raktak teli a most is látható gyönyörű, vallásos barokk szobrokkal. Rengeteg képet készítettem az Angyalhíd szobrairól a rendgyűlés ebéd utáni szüneteiben, máskor nemigen volt rá idő.
A zsúfolásig teli napok, évek ellenére csordogáló versek mint talált sorok (2004) üdítették a robotot. A teendők és a szűkös idő szorításában az űrön áthajolva (2007) leltem enyhet újra meg újra. Az elvehetetlen békét és örömet -mely mindnyájunk legbensőbb tartományaiban lakozik - a zsoltárokban is megénekelt belső kapukon átlépve hörpöltem, ha adatott (kapuid bennem, 2012). Ezeket a köteteket a Manréza művészeti vezetőjének, Kákonyi Júliának a versek ihletésében készült alkotásai illusztrálják, Hajdú Gábor pedig saját betűivel, kötésterveivel álmodta őket gyönyörűvé.
A Szív havilap szerkesztőségi munkatársának hívtam meg 1993-ban Tereza Worowskát.
Ő a varsói egyetemen magyar-műfordító szakon tanult, majd Dénes István mérnökhöz férjhez menve Magyarországra költözött. Négy gyermekük volt már, Dunakeszin laktak, a Szentjánosbogár Klub kapcsán ismerkedtünk össze. Tereza hozott egy lengyel verset nyersfordításban, kérve a műfordítását, ha jónak gondolom. A legendás hírű Jan Twardowski atya volt a szerző, az élő lengyel „költőfejedelmek" egyike. Jó pár év múlva ebből kerekedett ki egy kétnyelvű kötet Egy remete skrupulusai (2001) címmel. Budapesti bemutatójának a Térszínház adott otthont, Varsóban pedig a Magyar Kulturális Intézet, a már akkor 85 éves Twardowski atyával és a verseit lengyelül szavaló (rákban korán elhunyt) kiváló színésszel, Krzysztof Kolbergerrel.
O. J.: Két ízben is részt vett a kanadai magyar misszió munkájában. Miben különbözik - ha különbözik - az ottani pasztoráció az anyaországihoz képest? Melyek a legnagyobb kihívások?
S. Sz.: Három jelentős körülmény biztosan más: a fizikai távolságok, a tágabb nyelvi és kulturális közösség, az egyének és családok eltérő magyar gyökerei. Mindhárom kihívást jelent és sok energiát. Ha valaki elölről kezdi az ottani életét, sok adminisztrációs feladatot kell teljesítenie ahhoz, hogy egyáltalán maradhasson és végezhesse a munkáját. Aztán a közösség, a nyelv, a szokások megismerése erős kihívás. Az erős személyes imaélet jelenti talán az egyetlen igazi kapaszkodót a számára.
Nekem könnyebb volt a helyzetem, mivel 2008-ban én másodszor mentem, azaz visz-szamentem Torontóba. A nyelv, a kultúra, a helyi magyar közösség, a jezsuita és a papi közösség ismerete, a kanadai állampolgárság azt eredményezte, hogy a repülőről leszállva azonnal a tényleges munkába állhattam: egy „pályát módosított" testvérem helyét kellett sürgősen betöltenem, ugyanis csak két idős jezsuita atya maradt a torontói plébánián. A templom patrónája Árpád-házi Szent Erzsébet, ez pedig programot is jelent. A szociális nyitottság, a rászorulók figyelmes szolgálata fontos az ottaniak számára. Feladatomnak tartottam, hogy kicsit felrázzam plébániám híveit, és új embereket nyerjek meg a munkának. Két cserkészcsapat, szombati magyar iskola van ott (ebben tanul a legtöbb gyerek egy iskolában a Kárpát-medencén kívüli magyar emigrációban), és sok más, életkor és állapot szerinti kisebb közösség is működik a plébánián. Mielőtt eljöttem, egy plébániai zsinatot is elindítottam.
A közösség 1928-ban alakult, az etnikai jellegű plébániák között - a lengyel után -másodikként. A magyar jezsuiták az 1940-es évek végén kerültek oda. Először Békési István atya érkezett az Egyesült Államokból, és sikeres munkája nyomán, a torontói püspök kérésére, kezdetét vette a magyar jezsuiták rendszeres kanadai szolgálata.
O. J.: Kérem, ragadjon ki és beszéljen el egy-két emlékezetesebb eseményt abból az időből!
S. Sz.: Miklósházy Attila nyugalmazott püspökkel való beszélgetésünk alapján mindjárt az első hónapokban elkezdtem egy magyar zarándokhely kialakítását a kanadai vértanúk emlékhelyén, Midlandon, Kanada egyik nemzeti szentélyében. A Torontótól másfél órányi vezetésre lévő helyre rendszeresen kijárva sikerült alkalmas területet biztosítani és kialakítani az éves magyar zarándoklatok számára.
2012-ben a Nemzeti Összetartozás Napján, június 4-én, amikor Szarvason és a Kárpátmedence utódállamaiban almafát ültettek, a Szent Erzsébet-templom plébánosaként kezdeményeztem, hogy mi is ültessünk a templomkertbe egy speciális almafát: négy különféle almaágat oltottak abba az egyetlen tőbe, mely a kanadai világvárosban a torontói, a kanadai és az emigráns magyarok nevében a földbe került. Tavaly már szépen termett is. (Ültettem egy hasonló, második almafát Midlandon is ugyanakkor, ugyanolyan lelkülettel, az is szépen megfogant.)
A romák Torontóba vándorlása éveiben a református és a baptista lelkésszel sok programot szerveztünk a romák számára, igyekeztünk segíteni a letelepedésüket. Igen nehéz feladat volt, sok szép emléket hordozok ezzel a szolgálattal kapcsolatban.
O. J.: Kanada után, de még a magyarországi munkakezdés előtt végigjárta a nagyon-nagyon hosszú külső, és biztosan ugyanekkora belső utazást jelentő Szent Jakab-utat is. Miért vállalkozott erre?
S. Sz.: A lelki-szellemi és a fizikai kihívása miatt. Szerettem volna megtapasztalni, amit sok hívő katolikus megtapasztal. Nagy kísértésem volt, hogy a Kárpát-medencében tegyem ezt, de a magányt biztosítottabbnak láttam Spanyolországban, mint itthon, ahol nagyon sokakat ismerek.
Délről északra egész Spanyolországon keresztül volt alkalmam megtapasztalni a virágzó mezőgazdaságot, a nomád állattartást, látni az autópályák és közutak, a nagy sebességű vasutak és alagutak, a mindenféle hidak és hatalmas viaduktok épülését mindenfelé, a megszámlálhatatlan szélmalmot a lapályok és a hegyek közt.
36 nap alatt több mint ezer kilométert tettem meg, volt, hogy egy nap 52 kilométert egy túl nehéz hátizsákkal. (Félútig 16-17 kg volt, Salamancától „csak" 12-13 kg, a felesleges súlyt az ottani jezsuiták gondjaira tudtam bízni az út végéig.) Volt, hogy mindkét talpam csupa vízhólyag lett, volt, hogy mindkét alsó lábszáram erősen bedagadt és igen fájt két hétig... A napi egyszeri étkezés bőven elég volt, vízből kellett biztosítani a napi öt-hat litert, különösen az andalúz kánikulában. Többnyire a szabadban aludtam, néha a vitt sátorban, néha csak valahol az útszélen, az erdőben vagy egy buszmegálló padján.
A gyaloglás hetei alatt minden nagyon leegyszerűsödött, múltam, ismerőseim, barátaim igen közel jöttek a szakadatlan értük folyó imádság során. Sokat segített a zarándokszokás: hosszabb-rövidebb ideig kisebb köveket hordozni valakiért, az illetőért való szolgálatra imádsággal is ráerősítve.
A déli utat kevesen járják, azért választottam. Akikkel találkoztam, azok közt volt egy-kettő, aki hívő alapon járta az utat, a többség azonban valami más okból, ez volt a tapasztalatom.
O. J.: Miként élte meg a belső utazást az El Caminón? A hosszú gyaloglás közben mi történt „odabenn"?
S. Sz.: Megfogalmazott célom volt, hogy minél egyszerűbb hittel járjam az utat. Nem a nagy gondolatokat kerestem (bár jöttek azok is), hanem a legegyszerűbb, közvetlen jelenlétet válaszul a jó Isten szakadatlan személyes jelenlétére. Az egyszerű imákat elmélkedtem és imádkoztam újra meg újra, egy-egy keresztutat napokig végeztem, az Úrangyalát hagyományosan reggel, délben, este... Jézus életén elmélkedni szüntelen - ez nagyon szentignáci. A Susc/pe-ima sok éve napi elmélkedésem anyaga, a Camino alatt is az volt. Szerettem a Hiszekegyet is lassan, elmélkedve mondani, akár órákon át.
O. J.: Melyek a Szent Jakab-út legemlékezetesebb momentumai?
S. Sz.: Az út során öt helyen tértem be spanyol jezsuiták közösségébe. Emlékezetes mind az öt találkozás, a rendi bensőséges közösség megtapasztalása a vadidegen emberekkel. A Santiago de Compostelába való megérkezés nagy megnyugvás volt. Fisterrában, „a lakott Föld végén" sokat elmélkedtem az elmúlt hetekről az esős-szeles óceánparton, a „végtelen" igézetében. A gondviselő Isten napi megtapasztalása az út során felejthetetlen.
O. J.: Mit tanult az út során?
S. Sz.: Hogy az életünk mindenestül a jóságos Titok tenyerén történik, Isten otthonmelege csak erősödik a betegségek, szenvedések, a halál idején.
O. J.: Másik nagy vállalkozása egy indiainepáli utazás volt. Milyen céllal tette?
S. Sz.: A déli Szent Jakab-út és a Nepálban élő jezsuiták meglátogatása is segített elengedni a kanadai eseményeket, és felkészülni belsőleg az újabb magyarországi feladatokra. Aktív kikapcsolódásra gondoltam, amely által megismerhetem a jezsuita életnek egy olyan oldalát is, amit máshogyan, máshol nem lehetne megismerni. Torontóban úgy kellett csomagolnom, hogy a hátizsákom lesz három hónapig az otthonom a nyári melegben Spanyolországban, a nepáli hegyek-völgyek között ősszel, egészen a december eleji torontói télbe való visszaérkezésemig.
O. J.: Mióta van jezsuita misszió Nepálban?
S. Sz.: Az angol-kanadai jezsuitáknak 1947-től volt missziójuk Észak-Indiában, Kalkutta és Dardzsiling központtal. Az elmúlt évtizedekben 52 életerős fiatal, tehetséges jezsuitát küldtek a misszióba. A '90-es évek elején Dardzsiling régiója önálló jezsuita provincia lett, iskolákkal, intézményekkel. A nepáli misszió 1951-ben délről kezdődött, Delhiből indult el egy iskola alapításával a főváros, Katmandu mellett, Godaváriban. Aztán jobban bekapcsolódtak ebbe a misszióba Kalkutta és Dardzsiling jezsuitái is. Nepál első katolikus püspöke egy darzsilingi jezsuita, Anthony F. Sharma, akivel igen baráti találkozásom volt mindjárt Katmanduba érkezésem másnapján. Ő most ment nyugdíjba.
A Nepálban tevékenykedő jezsuitáknál öt hetet töltöttem. Nepál Magyarországnál másfélszer nagyobb területű, keskeny, hosszú ország India és Kína között. Középtávon van a fővárosa, Katmandu. Az ország erőteljesen India hatása alatt áll. Alapvetően hinduk lakják (80%-ban), a többi lakos főként buddhista. A keresztények száma - mindenféle felekezetet beleszámítva -százötvenezer körül van, a katolikusok száma ennek körülbelül a fele.
A mai nepáli kereszténység kezdetei a jezsuitákkal indult 1951-ben. Delhiből hívták át őket iskolát alapítani és tanítani, mivel a híres delhi jezsuita iskolában sok, a vezető réteghez tartozó nepáli fiatal tanult. Katmandutól 20-30 kilométerre délre adtak nekik egy kis területet. Olyan jól sikerült az iskolakezdés, hogy nemsokára Katmanduba is meghívták őket újabb iskola alapítására. Ebben az intézményben ma egyetemi szintű oktatás folyik, és nagyon jó híre van. Minden kormány becsüli és segíti a jezsuita jelenlétet az oktatási rendszerben.
Katmanduban van a katolikusok székesegyháza. A korábban említett 77 éves, Anthony Sharma püspök nagyon jól ismerte Teréz anyát, gyóntatója is volt egy ideig, még dardzsilingi jezsuita korában. A püspökségi központ nemrég készült el a város szélén. A központot és a székesegyházat is ún. tibeti tanka stílusban festett képek díszítik, ami egy európai ember számára kicsit különösnek hathat.
A nepáli jezsuitáknak egy Tipling nevű tamang faluban is van missziójuk, a Himalájában. Ott ketten dolgoznak, velük is éltem egy ideig. Ez a település csak gyalogosan közelíthető meg. Számomra is kihívás volt hozzájuk eljutni. Az esős idő miatt nem tudtam a rövidebb úton menni. A „rövidebb" azt jelentette volna, hogy egy egész napon át utazom busszal meg minibusszal, európai szemmel járhatatlan utakon, majd egy újabb napig gyalogolok. Mivel ez az út zárva volt, egy másikon keresztül két egész napot kellett gyalogolni hegyen-völgyön át. Több magas hágón kellett átkelni, végül 4000 méterről aláereszkedni 2000 méterre, ez nekem nagyon nehéz volt. Azon a részen a magasban már elfogytak a fák, a kopár tájat havas csúcsok övezték. Esemény volt, ha jakot láttunk. Öten mentünk: három tamang fiatal, egy dardzsilingi jezsuita, aki a misszióban dolgozott és jómagam. A buszút is emlékezetes, néha úgy tele volt a jármű, hogy levegő alig jutott, szinte emberhús töltötte ki az egészet. A busz tetején pedig, a csomagokon majd mégannyi ember kapaszkodott.
O. J.: A missziókban nyilván katolikus templomokban, kápolnákban imádkozott, de biztosan meglátogatta más vallások/utak szent helyeit is...
S. Sz.: Nepáli tartózkodásom során nem keresztény helyeket és templomokat is felkerestem. Ilyen volt például a Katmandu szélén található Pashupatinath, ez a régi templomokkal teli híres hindu zarándokhely, ahol a szent folyó mentén hosszan sorakoznak a halottégető helyek és máglyák, mint a ravatalozók a budapesti köztemetőben. Pashupatinath fontosság szerint nagyon előkelő helyen van a Shiva istennek szentelt hindu helyek közt a földön, Nepálban ez a legszentebb hindu hely. Évente sokan látogatják külföldről is.
Aztán jártam az előző helytől nem mesz-szire, Boudanathban, mindkettő a nemzetközi repülőtér közelében van. Boudhanath sztupája a buddhisták számára világviszonylatban a harmadik vagy negyedik legszentebb hely. Sok órát üldögéltem itt is, bámultam a nyüzsgést, hallgattam a Nepál és a világ különféle tájairól ideözönlők zsongását. A mindenféle buddhista hagyományból érkező zarándokok fáradhatatlanul róják az óramutató járásával egyező köreiket a 43 méter magas építmény körül, járják az utat vissza, létük forrásához, hitük szerint jelen és előző életeik terheitől keresvén a szabadulást. Menet közben szüntelen forgatják a falak mentén elhelyezett imamalmokat, a „civilek" általában buzgóbban, mint a vallási öltözetben mozgók. A zarándokok higiéniáját tekintve elgondoltam, hány bacilus, vírus is cserélhet gazdát a malmok érintése során, s hogy a szent folyók vizébe merülő tömegek is mennyire tisztultan emelkednek ki a habokból, ellentmondva a józan számításoknak... A padon üldögélve elmélkedtem, Jézust kérdezgettem szavai értelméről, azok aktualitásáról: „Tegyetek tanítványommá minden népet, megkeresztelvén őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében."
O. J.: A Dardzsilingbe látogató magyarok feltétlenül felkeresik Kőrösi Csoma Sándor sírját. Minden bizonnyal Szabolcs atya is így tett...
S. Sz.: Dardzsilingbe ázsiai tartózkodásom vége felé mentem át Nepálból, 21 órás fárasztó utazással. Hegygerincen van a híres város, majd 2000 méterrel a környező völgyek fölött, ma is körülményes odajutni. Ott járva természetesen ellátogattam Kőrösi Csoma Sándor sírjához és egy újabb, lassan kétéves emlékhelyéhez. Miközben mi itt az 1800-as évek első felében a reform lázában égtünk, ő ott eleink nyomait kutatta... A tibeti Lhászába akart eljutni, remélve, hogy az ottani iratok közt talál majd ránk vonatkozó adatokat is. Tudjuk róla, hogy évekig lámaként élt Dardzsilingben, és igen nehéz körülmények közt végezte úttörő kutatómunkáját. Ő készítette el az első tibeti— angol szótárt, melyet a kalkuttai brit kormányzó jelentetett meg. Buddhista testvéreink szentként tisztelik. Nagy becsben tartják, őrzik emlékét a helyiek is. 1842-ben halt meg, a meredek hegyoldalon lévő buddhista temetőbe temették. (Később temettek oda keresztényeket is.) Az egész temetőben a legnagyobb, a legszebb és a leggondozottabb sír a Kőrösi Csoma Sándoré. Helyi nyelvű, magyar és angol feliratok vannak rajta, körülötte, és folyamatosan számos, magyar nemzeti színű szalaggal ellátott koszorú díszíti. Egy dardzsilingi jezsuita kísért el ebbe a temetőbe, neki is nagy örömöt okozott a magyar kutató sírjának fölfedezése.
A temetőn keresztül vezető út neve: Alexander Csoma de Kőrös Avenue - így, hosszú ő-vel és rövid ö-vel. Ettől a temetőtől fölfelé, úgy 150 méterrel magasabban található a másik emlékhelye. Ennek a következő a története: 2012-ben a magyar országgyűlés, Dardzsiling városa és a delhi magyar képviselet együttműködésével állítottak egy szép magyar kopjafát a temető fölött, a város egy fontos, nagy terének közelében, az oda vezető forgalmas út mentén. Ide híres indiaiaknak, a kulturális élet kimagasló alakjainak kezdtek emlékhelyeket emelni. Kőrösi Csoma Sándornak az elsők közt állítottak ott emléket.
O. J.: Mi érintette meg legjobban a nepáli utazás során?
S. Sz.: Az egész nepáli utazásból a tiplingi misszióban élő jezsuitákkal töltött idő volt rám a legmélyebb hatással. Egy bérelt helyi házban laknak, ami lényegében ugyanolyan egyszerű, mint a többi épület. A ház szélessége nem nagy, mélysége pedig még kisebb. Ennek az alapterületnek körülbelül kétharmadán egy család lakik, a maradék kicsi földszinti részen pedig a konyha, az élelemtároló polcok és az étkező található. A lényegében keskeny, hosszú, ablaktalan lyukban egy nyílt tűzhely van, a légtérből a különféle réseken távozik a füst. A tűzhely előtt egy gyékény, oda ülünk le étkezni. Ha jön valaki - és általában mindig jön valaki -, akkor ő is odaül és együtt eszünk. A cipőt a bejáratnál levesszük. A kis emeleti részre keskeny lépcső vezet fel. Az ottani tér a kápolna, abban történik a hitoktatás, ott mutatják be a szentmiséket, ott tanulnak zenét a gyerekek. Ebből a térből indul egy másik fa létra, a következő szinten nagyjából ezzel a kápolnával egyenlő alapterületű, pici helyen lakik a két jezsuita. Szobájuk egyszerű: egy ágy az egyik falnál és egy másik a másik falnál. Nem ritka, hogy éjjel feljönnek a mezőről a patkányok a falban, erősen hallatszik a rág-csálásuk. Néha olyan, mintha az ember fején mászkálnának. Első éjszaka tényleg azt hittem, hogy a párnámon másznak, vagy valahol mellettem az ágyon. Persze a szobába is bejönnek, ezért mindent megfelelően kell tárolni, hogy ne rágják szét. Ottlétemkor épp a villanydrótokat rágták el, ezeket szereltük. Szekrények nincsenek, a ruhákat fellógatva tartják a deszkafalon, és van még néhány polc a könyveknek. Az egyik sarokban tárolják a gyógyszereket és kötszereket. Az egészségügyi ellátás nagyon fontos része a szolgálatuknak, hiszen nincs orvos a településen. A gyógyszert Katmanduból viszik föl. A szoba közepén a padlón van a telefon, az elemlámpa. Ezeknek a jezsuitáknak abszolút semmi intimitása, magánszférája nincs. Soha nem lehet tudni, hogy mikor bukkannak föl gyerek- vagy felnőttfejek a fölvezető létrán (ajtó nincs).
Az emberek nagyon közvetlenek, kedvesek, barátságosak. Azt tapasztaltam, hogy ezek között a lehetetlen körülmények között is igazán boldogok. Sokkal egészségesebb boldogságot láttam a szemükben, az arcukon, a szívükben, mint például Torontóban vagy Budapesten, ahol eléggé tapossák egymást az emberek. Nyilván nem kell idealizálni életüket, ennek az életformának is megvannak a hátrányai, mint mindennek, ami emberi. Meghatott, hogy távozásomkor többen odajöttek a misszióhoz reggel 6-ra, hogy elbúcsúztassanak.
O. J.: Miként látta/látja a kereszténységet abból a nézőpontból?
S. Sz.: Egyik dardzsilingi élményemmel válaszolnék erre a kérdésre. Az ottani Szent József jezsuita iskola fennállásának 125. évfordulóját ünnepelték éppen, amikor ott jártam. Rendkívüli eseményre is készültek: egész India elnöke elfogadta a meghívást az évfordulóra. Addig még a szubkontinens egyetlen elnöke sem járt azon a tájon. A dardzsilingi jezsuita provinciális személyesen felügyelte az előkészületeket. A fárasztó napok végén, vacsora után jókat beszélgettem vele. Ő eredetileg a nagyon zárt buddhista butháni királyságot vezető királyi családnak a tagja. Korábban Bhutánban is volt jezsuita misszió. A jelenlegi provinciális valamikor a dardzsilingi iskolában tanult, tizenhat évesen kérte a keresztséget, majd kérte felvételét a jezsuita rendbe. Kérdezgettem, hogy miként is vannak ezek a dolgok benne. Azt mondta: „Tudod, én nem érzem azt, hogy elhagytam a buddhizmust, hanem hogy magamhoz öleltem Krisztust, már csak ő van életem középpontjában. Ami igazi érték a buddhizmusban, megtalálta helyét bennem Krisztusban." Nagyon nehezen kapta meg az engedélyt a királyi családtól, hogy megkeresztelkedjen. Ez olyan gyönyörű! Ha belegondolunk, Krisztus korában is ugyanígy történt a hívő emberek kereszténnyé válása. Ők nem léptek ki a zsidóságból, hanem Krisztust ölelték magukhoz. Nem érezték, hogy Krisztus kívül lenne az igazi zsidóságon, egyszerűen csak követték őt.
Az egyház gondolkodásában a II. vatikáni zsinat mindezt nagyon elevenné tette. Ilyetén „érző" gondolkodással és szívvel kellene mások elé állni kincsünkkel, Krisztus személyével, és akinek füle van, meghallja a hívást. A többi a Szentlélek műve, amint mindig is volt és lesz.
Itt, a Párbeszéd Házában is tulajdonképpen erről szól a „párbeszéd". Nincs olyan ember, akinek ne lennének kincsei. Nagyon ateisták lennénk, ha azt gondolnánk: létezik olyan ember, akinek nincsen kincse, amivel minket gazdagíthat. A jó Isten képmása mindenki, és mindenki rengeteg kincset hordoz. Ha nem vagyok teljesen „bedeszkázva", képes lehetek felfedezni a helyettesíthetetlen, az egyedi gazdagságot mindenkiben.
