Vissza a tartalomjegyzékhez

Marton József

AZ ERDÉLYI EGYHÁZMEGYE A 20. SZÁZAD KEZDETÉN

The Diocese of Transylvania at the Beginning of the 20th Century

The first year of the 20th century was a Holy Year within the Christian world. It seemed to be a hopeful start for the whole church and for the different dioceses. Hope characterizes the Transylvanian diocese as well. But the 20th century brought great and distressing changes in the life of the Transylvanian Catholicism. This change was so great and profound as no other change during its thousand years long history.

A free spirit and thinking was characteristic to the period, and its negative influences did not avoid the Transylvanian Diocese, its institutions, priests and believers. One can state that the Christian aspects of the society were weakened. Under these circumstances came Bishop Károly Gusztáv Mailáth to Transylvania and with his ambition, spirituality and great generosity leaded and protected the diocese.

A szerző egyháztörténet-professzor a gyulafehérvári Hittudományi Főiskolán, ahol tanszékvezetőként irányítja a tanulmányi tevékenységet, valamint a kolozsvári BBTE RK Teológia Karán. Márton Áron püspök hagyatékának feldolgozása és kiadása mellett a főegyházmegye millenniumi bizottságának tagja, s e minőségében a jubileumi ünnepségek főszervezője, az ünnepi kiadványok koordinátora.

Krisztussal, ezer esztendeig (Jel 20,6) 2009-ben az erdélyi/gyulafehérvári főegyházmegye alapításának ezeréves évfordulóját ünnepeljük. A Szent István által alapított egyházmegye az eltelt ezer esztendőben számos nehézségen, megpróbáltatáson, változáson ment keresztül. A történelmi változások rányomták bélyegüket az egyházmegye mai képére. A nagy múltú egyházmegye a megváltozott demográfiai, társadalmi, vallási és szociális helyzet következtében mára már többszörösen kisebbségi helyzetbe került nyelvi és vallási szempontból. A jubileumra való lelki és szellemi felkészülést egyaránt elősegíti a múlt, múltunk ismerete.

Ez mindig alkalmat teremt(ett) az önvizsgálatra s az azt követő megtisztulásra. Az előkészületi időben az imádság légkörét behatárolja a múlt-jelen-jövő kérdésköre. Erre céloz az ünnepre kiválasztott mottó is, amely a Jelenések könyvének szerzőjével vallja: bármennyire a jövőre (sőt: az örök célra) tekint is a közösség és az egyén, a jelenben, sőt a jövőben is benne rejlik a múlt.

A 20. század első évét „szentévként” ünnepelte a keresztény világ. Reménykeltő kezdetnek tűnt az egyetemes egyházban és a részegyházakban egyaránt. Ennek szelleme érződött az erdélyi egyházmegyében is. Akkor senki sem sejtette, hogy az erdélyi egyházmegye életében olyan sok és nagyméretű változás fog bekövetkezni, mint ezeréves történelme folyamán soha.

A korszakra általánosan jellemző szabad szellem nincs kímélettel az erdélyi részegyház, annak intézményei, papsága és hívei tekintetében. Megállapítható, hogy a társadalom „keresztény” jellege erősen meggyöngült. A korabeli helyzetet lereagáló erdélyi katolikus folyóirat vezércikkében olvasható: „Ma a szabadság égisze alatt csúfolhatnak, gúnyolhatnak hitünkért, az egyenlőség hangoztatása mellett a kapaszkodók és szemérmetlenek hátra fordítják a csendes munkást, a testvériség éppen annyira ment, hogy kikaparjuk egymás szemét, csupa szeretetből.”¹

A püspökségnek még az „erdélyi” címe is a protestáns támadások kereszttüzébe került. A vallás- és közoktatásügyi miniszter 1900. május 19-én 1724. szám alatt kénytelen úgy intézkedni, hogy az „erdélyi” püspöki cím mellett „az erdélyi római katolikus püspöki cím is jogosan és törvényesen használható.”

Az embereket nem vonzották a szellem és a lélek mélységei.

A meggazdagodott emberek a felvilágosultság és a haladás jelszavait ismételgették, s az egész társadalom „mint valami mámoros menet, farsangi jókedvvel hajókázott a polgári jólét sekélyes vizein.” „A vallási közömbösség és a hetyke, hangoskodó egyházellenes szellem megejtette a lelkeket. Aki a művelt emberek sorába kívánt tartozni, ha az anyakönyvi bejegyzést vállalta is, magatartásával, politikai állásfoglalásával és közéleti szereplésével azt igyekezett bizonyítani, hogy a vallást nem életelvnek, hanem esetlegességnek, külsőségnek, az apáktól a többi családi emlékkel együtt átszármaztatott holt hagyománynak tekinti csupán.”²

Egyházi vonatkozású társadalmi problémák

A század kezdetén nem múltak el a 19. század polgári átalakulásában kibontakozó– embereket és egyházat sújtó– „szabad” eszmék és az igazságtalan társadalmi-gazdasági eljárások.

Az állami oktatás hatalmas előrenyomulása volt észlelhető a felekezeti iskolarendszer visszaszorításával szemben. Főleg a városi iskolákra vetették ki a hálót. De nem hanyagolták el a színkatolikus székely községeket sem. Anyagi előnyök kecsegtetésével rá tudták venni az iskolafenntartó közösségeket, hogy ők maguk kérjék az államosítást.³ Az állami tanítóképzőkben kifejezetten egyházellenes hangulat uralkodott. A katolikus tanítójelölteket arra biztatták, hogy „ne legyenek szolgái a gyertyagyújtogató fekete seregnek.”⁴

Erdélyben sokakat szorongással töltött el az 1900-ban megtartott népszámlálás, amelynek adatai a magyar nemzetiségű katolikusok demográfiai visszaeséséről árulkodott. A statisztikák még a székely megyékben is nagyszámú elrománosodásról tudósítottak.⁵

Az 1902. augusztus 28–30-án megszervezett csíktusnádi székely kongresszus csak helyzetfeltáró eseménynek bizonyult. Nem jósoltak megoldást a kongresszusról szóló beszámolók a megfogalmazott határozatok megvalósításában. Pedig annak gazdasági vetülete életbevágóan érintette az egyházi intézmények létét. Csíktusnádon nyert megfogalmazást az is, hogy a katolikus papság mindenkor teljesítette hivatásbeli kötelességeit, még ha itt-ott egyesekkel szemben léteznek is jogos kifogások. A kongresszus népesedéspolitikai problémájának javaslatai és gazdasági elképzelései, habár mindezeknek szimptómáit alaposan számba vették, a gyakorlatban nem nyert kivitelezést. Az égető problémák megoldás nélkül maradtak.⁶

Örökös nehézség az egyházi intézmények és a személyzet eltartásának kérdése. A papság és a hitvallásos tanítók jövedelmét a kanonika porció (kis terjedelmű birtok a különféle alapítványokból), a stóla (egyházi ténykedések után járó tiszteletdíj) és Székelyföldön a kepézés (terménybeli adózás a hívek részéről) képezte.

A kepézési rendszer a tusnádi kongresszust követően is megoldatlan maradt. Ezt még a General Comando 1804. február 20-án Nagyszebenben Mitrovszky aláírásával (később: Mitrovszky-féle szabályrendelet) törvényesítették, ennek értelmében az egyházi személyzet eltartására minden családfő, akinek 12 kalangya gabonája termett, köteles 3 kalangya őszi és 3 kalangya tavaszi kepét adni, a 6–12 kalangyás gazda pedig fél kepével tartozott. A Mitrovszky-rendszer nem tett különbséget a 100 kalangyát termelő és a 12 kalangyás székely kisbirtokos között. Elfogadható megoldás csak a székelyföldi kepemegváltás lett volna az állam részéről, ahogyan ezt a szászföldi községekben megoldották.⁷

Általános jelenség a kivándorlás, amelyet a gazdasági átalakulás idézett elő. Ez készületlenül érte az embereket. Tehát nem a túlnépesedés miatt fogtak vándorbotot a Romániába és Amerikába bujdosók, hanem a tagosítás miatt. „Ehhez járul, hogy a nagy fakereskedő zsidó cégek folyton leselkednek a birtokossági erdőre, ügynökeiken keresztül az erdőjogosultaktól összevásárolnak 200-1000 hold erdőt, s azt törvényszéken a maguk részére kitagosítják, s oda többé a gazda be nem teheti a lábát.” A nyomorúság kényszeríti a szülőket, hogy leányaikat már 12 éves korukban szolgálni küldjék. Ezt kihasználva megszervezik a székelyek invázióját.

„E tekintetben nincs különbség a magyarországi és romániai városok között…, a prostitúció veszélye kíséri a leányokat, akár Budapestre, akár Bukarestbe mennek.”⁸

A szegénységgel küzdő egyházmegyének a századfordulón volt egy minden szempontból– lelkileg és anyagilag– „nagyon gazdag” püspöke. Gr. Mailáth G. Károly, az ambiciózus főpásztor apostoli lelkületével, önzetlen nagylelkűségével őrállóként állt az erdélyi egyházmegye élén.

Egyházi élet

A XIII. Leó pápa által meghirdetett szentévet, az „új század első évét” Mailáth püspök ünnepélyes keretek között nyitotta meg.⁹

Az egyházmegye minden közösségében érezhető volt a szentév hangulata. A püspök római zarándoklatra hívja a híveket.¹⁰ Különösen a katolikus gimnáziumokban és egyéb iskolákban adtak sokat az ünnepségek megszervezésére.¹¹ A pápa által közzétett Annum Sacrum kezdetű apostoli levelet, amelyben Jézus szívének ajánlja az emberiséget, Mailáth püspök híveinek azonnal továbbította.¹²

A szentévet Kolozsváron– a főpásztor elnökségével– többnapos megemlékező ünnepség keretén belül zárták be, a státusgyűlést követő napokon, október 26–28-án.¹³ Majd a szentévet szebbnél-szebb történések követték. 1901-ben létrejött az Erdély-egyházmegyei Papok Misszió-Egyesülete, amelynek célja az egyesületi tagok hivatásának teljesítésén túl a népmissziók tartása volt.¹⁴ 1902 júniusában nagyszabású eukarisztikus kongresszust tartottak Gyulafehérváron.¹⁵ 1903-ban a Csíksomlyón lelkigyakorlatozó papság megalakította az egyházmegyei Cecília Egyesületet az egyházi ének ápolása érdekében. 1904-ben X. Szent Piusz pápa Erdély szülöttjét, az alvinci Pongrácz István jezsuitát kassai vértanútársaival együtt boldoggá avatta. Az általános (vallás- és katolikusellenes) légkörre jellemző viszont az is, hogy amikor Mailáth püspök körlevelében ismertette Erdély első kanonizáltjának életét, részben védekező formában részletezte: mi „a szenteket nem gyártjuk”, de tiszteljük, és példájukat követjük.

Erdélynek máig is Pongrácz Szent István az egyetlen kanonizált szentje!

1905-től népszerűvé váltak az adventi roráté szentmisék– olyan formában, ahogyan akkor a Szentszék kívánta. S hadd tegyük hozzá: lelkipásztori szempontból sok plébános még ma is az ekkor kialakított gyakorlathoz ragaszkodik.¹⁷ 1906-ban X. Szent Piusz pápa szándéka szerint a gyakori és a mindennapi szentáldozást Mailáth püspök is szívügyének tekintette.¹⁸ Az eukarisztikus lelkületű püspök körlevélben (1907) szorgalmazta a gyermekek mindennapi szentáldozását¹⁹ és a hitoktatásnál az átdolgozott katekizmusok használatát.²⁰ 1911-ben a gyermekek elsőáldozására vonatkozó Quam singulari pápai körlevelet népszerűsítette az egyházmegyében, főpásztori intelmeivel kibővítve.²¹ Ennek konkrét következménye: az egyházközségekben az Oltáregylet egyesületek keletkezése. Az oltáriszentségből való keresztény életet annyira fontosnak tekintette Mailáth püspök és az egyházmegyés papság, hogy az 1913-es egyházmegyei zsinaton is fő helyen szerepelt ez a téma. Külön hangsúlyt kapott a szinódus statútájához kapcsolt Appendixben is X. Szent Piusz pápa rendelkezéseinek felelevenítése: az 1905-ös a gyakori áldozás és az 1910-es az elsőáldozás feltételei, valamint az oltáriszentség tisztelete, Jézus szentséges szíve hónapjának megülése.

1913-as egyházmegyei zsinat

Mailáth püspöksége első felének koronájaként tekinthetjük az 1913-as egyházmegyei zsinatot.²²

Az egyházmegyei zsinatot Mailáth püspök 158/1913 sz. körlevelében f. év július 7-re hívta össze a gyulafehérvári székesegyházba. Ezen 153 zsinati atya vett részt. Sikeres munkáját megkönnyítette a legaprólékosabb részekre is kiterjedő alapos előkészület. Ennek mozgatója és a gigászi munka véghezvivője Forster János szentszéki tanácsos volt.

Az egynapos zsinaton megpróbáltak „új lelkesedést” önteni a papságba és a hívekbe. A végleges zsinati szövegben kihangsúlyozták, hogy nem „sekrestyés papokra” van szükség, hanem a nép között mozgó és a népért élő lelkipásztorokra. Ugyanekkor szabályozták az egyes egyházközségek életében jelentkező problémákat: többek közt a vegyes házasságok ügyét (passzív asszisztenciával, ha a kauciók hiányoznak), a felekezeti iskolák ügyét, a hitoktatást, és nem utolsósorban az egyházközségek búcsúünnepeit. 1918-ra egy újabb zsinatot terveztek, ami a történelmi események miatt elmaradt.²³

A megtárgyalandó kérdésekre tíz előkészítő bizottság (szemináriumról, plébánosokról és káplánokról, főesperesekről, szentségekről, hitoktatásról és a prédikációról, az istentisztelet rendjéről, társulatokról, sajtóról, kántortanítókról és sekrestyésekről) alakult. Gazdag programja felölelt minden kérdést, ami akkor az erdélyi egyházmegye életét érintette. Nem új dolgokat tárgyaltak, nem új törvényeket hoztak, hanem a régi, örökérvényű igazságok alapján állva új lelkesedést öntöttek a csüggedőkbe. Az új helyzetben új fegyverekkel próbálták felvértezni az egyházmegye papjait és híveit. Apostolokat óhajtottak teremteni, mindenekelőtt a papnevelés terén. A papneveléssel kapcsolatosan a zsinati végzés leszögezi, hogy a papnevelő intézet valóban feleljen meg jellegének. „Neveltjei legyenek tudatában hivatásuk magasztosságának. Az intézeti közös együttlét nem akadályozhatja sem a teológiai tudományok, sem a jámborság elsajátítását, hanem úgy kell gyakorlótérré válnia, hogy Krisztusnak szent katonái képeztessenek ki… Szellemi tudásukban és az erények elsajátításában úgy fegyverkezzenek fel, hogy a mai korban az igaz hit védői lehessenek”. A zsinat megkívánja, hogy a jövő papjai legyenek az őszinteségben, az alázatosságban és az engedelmességben igaz apostolok. A nevelésben vegyék figyelembe azt is, hogy ma már nem „sekrestyés papokra”, hanem a nép közt mozgó, dolgozó, a népért élő papokra van szükség.²⁴

Az egyházmegye az első világháború idején

1914-ben kitört a világháború. Az egyházközségek létszámban csökkentek, az ifjak és a fiatal emberek a harctérre mentek. A háború jogtalanságára nem reagált azonnal körlevélben a durvaságokra érzékeny lelkű Mailáth püspök. Csak 1915-től kezdte el körleveleiben szorgalmazni a békeima-akciókat, a békéért végzendő nyilvános könyörgéseket.²⁵ Rokkant katonák, elesett hősök, hadikölcsönök, hadiárvák, özvegyek, vöröskereszt-akciók, harangok hadi célra való felajánlása, gyász-istentiszteletek stb. lépten-nyomon ismétlődnek a püspöki allocutiókban és körlevelekben, a plébániák Domus Historiáiban.²⁶

A háború kellős közepén, 1916. február 19-én emlékeztek meg az erdélyi püspökség 200 éves jubileumáról, arról, hogy Gyulafehérvárra 1716-ban visszatérhetett a római katolikus püspök, és elfoglalhatta székesegyházát és rezidenciáját.²⁷

1916 augusztusában nemcsak a hadba vonuló fiatal katonák, hanem a székelység apraja és nagyja egyaránt közvetlen szenvedő alanya lett a világháborúnak. Annyira súlyos volt az ún. „hátba-támadás”, hogy Mailáth püspök már a következő évben elrendelte: „A plébániák Domus Historiájában a háború főbb eseményeit feljegyezzék. Kívánatos, hogy megfelelő helyen a háború végével a hősök neveit megörökítsék…”.²⁸ Továbbá felhívta a lelkészkedő papság figyelmét, hogy munkálkodjon a hívő nép anyagi és erkölcsi megújhodásán, s a Pro Transsylvania társadalmi mozgalmat támogassa.²⁹ Külön körlevélben fordult a tanítókhoz. Ebben elsősorban a magyar történelem tanítását célozta meg, és az első világháború tragédiája következményeinek tárgyilagos lejegyzését kérte.³⁰ A háború utáni nagy politikai átalakulás azonban a püspöki óhajokat nem engedte megvalósulni, főleg a történelemtanításra vonatkozóan. 1920-ban az elemi és polgári iskolák igazgatóinak kénytelen volt leírni: „elrendelem, hogy Románia földrajza és történelme a rendes tantárgyak közé felvétessék.”³¹

Az egyházmegye a „forradalmi időben”

A pesti őszirózsás forradalom és a Tanácsköztársaság éreztette hatását Erdélyben is. Elég csak az egyházi földek feldúlására (a radnóti státusi gazdaság), a garázdálkodásokra, a papok megfenyegetésére és elűzésére (például Gyergyóremetén) vagy a zetelaki pap meggyilkolására gondolnunk. Az anarchikus állapotok a helyi egyház belső életét is próbára tették. Nem véletlenül írta Mailáth püspök 1920-ban: „Fájdalommal tapasztalom, hogy a régi szép népének a templomból napról-napra mindinkább kimarad nemcsak városi, hanem még faluhelyeken is. Úgy látom, hogy különösen a fiatal kántorok nem szeretik, ha a nép velük énekel. Szívesebben énekelnek magukra újabb-kori énekeket, melyekben sem egyházi szellem, sem buzgóság nincs. Szeretném e szerencsétlen irányzatnak útját vágni s a régi szép, buzgósággal és hittel telt magyar énekeket templomainkba újból visszahozni…”³² Ezért kötelezte Kájoni János OFM Cantionaléjának használata mellett a Baka János kántor által összeállított énekeskönyv használatát.

A Baka-féle énekeskönyv közzétételekor (1921) a fő célt így határozta meg a püspök: „hogy leszorítsa a közelebbi időben megjelent modern egyházi énekeket, melyeknek sem dallama, sem szelleme nem egyházias.”³³

A világháború utáni időben csökkent a papi hivatások száma. De megfigyelhető a késői hivatások, hadviselt kispapok (László Ignác, Márton Áron és mások) jelenléte a gyulafehérvári teológián.³⁴

Az erdélyi egyházmegye anyagilag még jobban tönkrement a háborúban és a háborút követő felfordulásokban. Szegénységét az avatatlanok előtt Mailáth püspök magánvagyonra támaszkodó bőkezűsége palástolta. A nagylelkű főpásztor, míg tehette, gazdagon juttatott segélyt intézményeknek és egyéneknek. Amikorra az egyházmegye román impérium alá jutott, addigra az ezerarcú szükség és igénylés felemésztette Mailáth püspök magánvagyonát. Az egyházmegye saját anyagi erejére támaszkodhatott, amely politikai fondorlatok támadásainak és elrablásának lett kitéve.³⁵

James McMahon

KÖVETÉS ÉS AZ ORSZÁG

Az apák modellje és a család vallásos viselkedése

A szerző a nagyváradi Állami Egyetem professzora, a kolozsvári Babeš–Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológiai Karának meghívott előadója (oktatott tantárgy: pasztorálpszichológia), a manhattani Albert Ellis Intézet igazgatója, a MATES Alapítvány elnöke, PSYD, PHD, THD, SCD.

Kempis Tamás, a német misztikus híres műve a Krisztus követése. A követés szó értelme kultúránként változó, van azonban két állandó eleme: 1) ugyanazt tenni, mint a követendő személy, 2) utánozni vagy megismételni a követendő személy viselkedését– főként ha az szociálisan megerősített viselkedés.

Egy másik ide tartozó kifejezés az egyformaság. Egyformának lenni azt jelenti, hogy két dolog minden vonatkozásában azonos, beleértve a teret, amelyben találhatók. Ilyen értelemben két egyforma ikertestvér valójában nem egyforma, lévén, hogy kettő van belőlük, mindamellett oly sok köztük a hasonlóság, hogy a legtöbb ember a köznyelvben egyformának nevezi őket.

A negatív magatartást illetően dr. Albert Bandura, a Stanford Egyetem kutatója meggyőzően mutatta ki, hogy az olyan szegény családban nevelkedett gyermekek, ahol a tévé töltötte be a pótmama szerepét, hajlamosak a bűnözők, akár gyilkosok viselkedésmintáit követni. Becslések szerint ezek a gyerekek több mint nyolcezer gyilkosságot látnak a rajzfilmekben, sorozatokban, „cowboy”-filmekben és a híradók bevágásaiban. Bandura és csoportjai kutatása nyomán bebizonyosodott, hogy összefüggés van az erőszakot közvetítő tévéműsorok nézése és az erőszak jövőbeni elkövetése között.

Ez az elemző korábban amellett érvelt, hogy a keresztény azonosság tükörként működik. Szent Pál arra tanított bennünket, hogy az egyház Krisztus teste, és mi mindannyian ebben az egyházban keresztelkedtünk meg, következésképpen Krisztusban vagyunk megkeresztelve. Az egyház megkapta az országhoz járó kulcsot Jézus Krisztustól, aki megbízta Pétert, hogy álljon egy vegyes társaság élére, és együtt hirdessék az országról szóló üzenetet– a harcos egyházon (itt és most), valamint a győzedelmes egyházon (egyházként üdvözülünk) belül élt életet– a földkerekség végéig és az idők végeztéig. Az egyház aztán megpihent a Krisztus testének tagjai által kifejtett együttműködő törekvések árnyékában. A hagyomány úgy tartja, hogy ahol a püspökök voltak, ott volt az egyház. Azonban, ahogyan azt a II. vatikáni zsinat dokumentumai is megerősítik, a világi krisztushívőknek és a papságnak a lelkipásztori szerepe egyenértékű volt, és most is az.

A test minden egyes tagja megkapta a kegyelem ajándékát, akár a szentségek által, akár az Istentől eredő ajándékként, a hitet erősítendő.

Pál apostol rómaiakhoz írt levelében (Róm 5,1–5) arra tanítja a keresztényeket, hogy a megpróbáltatások (mindennapi munka, vizsgák, betegség, nélkülözés) állhatatosságot szülnek, az állhatatosság pedig hozzájárul a keresztény jellem formálásához. Ezt a jellemet a sarkalatos erények és a teológiai erények tartják fenn. A sarkalatos erények az okosság, igazságosság, mértékletesség és lelki erősség, amelyeket az egyház testének életén belül gyakorolhatunk. A teológiai erények pedig Isten ajándékai: ezek a hit, remény, szeretet (és a szeretet megfelelője, az irgalmasság). Ezek az ajándékok tökéletesebbé tesznek bennünket, amennyiben Isten tükörként sugározza felénk őket, és így mi is képesek leszünk az erények hatásait sugározni Krisztus testének dicsőségében és dicsőségéért. Ez a követésünk és egyformaságunk keresztje, hogy újra és újra fel kell építenünk az országot, az egyházat.

A sarkalatos erények egyike a lelki erősség. Krisztus lelki erősségről tett tanúságot, amikor kiűzte a templomból a pénzváltókat. A helyzet magaslatára emelkedett azáltal, hogy egyszemélyes hadseregként nem engedte, hogy továbbra is bemocskolják Atyjának házát.

Mi mindannyian gyakoroljuk a lelki erősséget, amikor felszólalunk egy másik ember érdekében, akivel igazságtalanul bántak, vagy amikor reggelenként nehezen, de összeszedjük magunkat, hogy elinduljunk munkába, a fáradság, a rossz idő vagy a kényelemre való hajlam ellenére.

A teológiai erények egyike a szeretet; ez Szent Pál szerint a legnagyobb. Isten ajándékként sugározza felénk szeretetét, mi pedig tükörként őrizzük a képet, miközben mi is sugározzuk azt tovább a test többi részébe. Azért teológiai ez az erény, mert Istentől jön, és azért erény, mert a test minden egyes tagjának az erkölcsi és személyes tökéletesedését– lelki egészségét– szolgálja. Mi mindannyian szeretet sugározunk, amikor támogatjuk az egyházat, segítünk a szegényeknek, gondját viseljük egy szomszédnak anélkül, hogy megkérnének rá, és anélkül, hogy elvárnánk, hogy fizessenek érte.

Az Istentől eredő elgondolás nagyszerűen hangzik: egy harcos egyház jelenléte mindannyiunk életében önmagunk tökéletesítésére– vagy akár szórakoztatására– a hit, remény és szeretet társadalmában, gyarapodva az okosságban, igazságosságban, mértékletességben és lelki erősségben. Mi lehetne jobb ennél? De ha ez így jó, miért nem használják ki az emberek azt, amit Isten biztosít számukra? Elvégre az ország keresésének ígérete a győzedelmes egyház. Az ország itt és most (az egyház) és a majdani ország (a győzedelmes egyház) egyaránt az örökkévalóságban való lét eszköze és célja.

Az örökkévalóság nem a végtelenbe nyúló ismétlődések sorozata, sokkal inkább azt jelenti, hogy egyszer megtapasztaljuk a tökéletes mennyei boldogságot, és megmaradunk ebben az állapotban. Az örökkévalóságban nincsen idő, küzdelem, ismétlődés vagy megszokás. Az örökkévalóság jelentése: mindörökkön Krisztus testében– az országban– élünk, ahonnan az ismétlődést száműzték, így tehát az öröm és boldogság megtapasztalása– Isten jelenlétében élni– mindig megmarad, az idő múlásának tapasztalata nélkül. Ígéretet kapunk arra, hogy Isten jelenlétében éljünk, s hogy ez lehetőséget ad arra, hogy megtapasztaljuk azt az örömet, boldogságot és gyönyörűséget, amelyről álmodni se mertünk– ez intenzívebb bármely emberi tapasztalatnál (jóval meghaladja a szexuális eksztázis vagy a morfium és társai által nyújtott révület érzetét).

Az Egyesült Államokban 1980-ig a katolikusok 80 százaléka járt hetente misére. A Humane Vitae című pápai enciklika kibocsátása után a hetente misére járó egyesült államokbeli katolikusok száma 40–45 százalékra csökkent. A Barna Group felmérése szerint (idézi Terry Mattingly rovatvezető 2007 júniusában) a férfiak 43 százaléka jár heti rendszerességgel templomba, míg az 1996-os felmérések csupán 28 százalékos templomlátogatási arányt mutattak ki a férfiak körében. A gyerekeket, ha templomba mentek, legtöbb esetben édesanyjuk kísérte el.

Európa, a kontinens, amely Darwin, Freud és a nagy háborúk idejéig olyannyira keresztény volt, más képet mutat. 2000-ben a svájci kormány közzétett egy több európai ország adatait tartalmazó tanulmánysort, amelynek címe: Svájc nyelvi és vallási csoportjainak demográfiai jellemzői. Arra vonatkozólag, hogy a fiatalok hogyan azonosulnak családtagjaikkal vallási szempontból: ha az anya és apa egyaránt rendszeres templomba járó, akkor a gyerekeik 33 százalékban követik később ezt a mintát (41 százalék pedig jár templomba ugyan, de nem rendszeresen). Azokban a családokban azonban, ahol a családfő nem vagy csak ritkán ad tanúságot vallásos hitéről, az anya viszont rendszeres templomlátogató, a gyermekeknek csupán 3 százaléka jár hetente templomba (59 százaléka pedig rendszertelenül, inkább csak különleges alkalmakkor, mint amilyen a húsvét és a karácsony). Ez utóbbiak 40 százaléka pedig fokozatosan kimaradt a templomból. Ennél is rosszabb eset, amikor az apa egyáltalán nem jár templomba, az anya viszont rendszeresen: ezen családok gyermekei csupán

százalékban követik az anya példáját, míg 37 százalékban járnak ugyan, de nem rendszeresen templomba. Az utóbbiak 60 százaléka pedig teljesen kimaradt a templomból. Mattingly következtetése: „Az alsó határ egyértelmű: ha az apa nem jár templomba, minden 50 gyerekből csak egy lesz állhatatos templomba járó– függetlenül attól, hogy az anya mennyire erős hitű.”

Visszatérve az Egyesült Államokra, a Lelkészségek Országos Szövetsége felmérése szerint ha a család feje dönt úgy, hogy keresztényként rendszeresen fog templomba járni, a család többi tagja 93 százalékban követi e döntésében. Ha azonban ugyanezt az egyéni döntést az anya hozza meg, családja csak 17 százalékban követi.

Ami tehát a követést, az egyformaságot, illetve az ország építését illeti, úgy tűnik, ugyanaz az üzenet hatja át a különböző kultúrákat. Ha a családfő dönt úgy, hogy templomba járó lesz, a családja követi őt. És nem is csak a családja, hanem férfibarátai is részt kezdenek venni a templomi életben. Amikor az apák hozzák meg azt a döntést, hogy Krisztust fogják követni és az országot építeni, igen fontos szerepet játszanak családjuk, sőt, tágabb közösségük életében, hiszen ezzel hozzásegítik őket az élő hit kialakításához. A szociális pszichológia terén született tanulmányok gyakran hajlamosak a pontatlanságra, azonban az itt megfogalmazott üzenet, amelyben az erény értékként, a templomi élet mint szerető, hittel és reménnyel teljes élet fogalmazódik meg, nagyon is egyértelmű: az apák hathatós bizonyítékot jelenthetnek a templomba járás és a keresztény életvitel iránti elkötelezettséget s az ezáltal elnyerhető lelki egészséget illetően.

Szabó Beáta fordítása

Lőrincz Éva-Katalin

HIVATÁSGONDOZÁS AZ ISKOLAI NEVELÉSBEN

„Arra rendeltelek benneteket, hogy elmenjetek, gyümölcsöt teremjetek, és gyümölcsötök megmaradjon.” (Jn 15, 16)

A hittantanárképző pedagógiai kurzusán hallottam először, hogy iskoláinkban sajnos az oktatás és a nevelés aránya 80 százalék a 20-hoz, pedig a helyes arány a fordítottja volna. Tizenöt éves pedagógiai munkám alapján elmondhatom, hogy sajnálatos módon ez az arány valós helyzetet tükröz, sőt a 20 százalékos nevelés sem egészen tudatos munka. A tanárok jelenlétükkel „nevelnek” (jóra vagy rosszra, annak függvényében, hogy éppen mit tárnak a diákok elé), és csak kevés tanárnak van kifejezett vagy megfogalmazott nevelési célkitűzése egy-egy tanórára. Sajnos még az osztályfőnöki órákat sem használják teljes mértékben ki e szempontból. Mindebből szinte automatikusan következik, hogy alig vagy egyáltalán nem történik az iskolában hivatásgondozás. Egy-egy iskolai ciklus utolsó tanévében (VIII. és XII. osztály) kötelezően elő van írva az osztályfőnöki órákra az ún. pályaorientációs tanácsadás, de ez többnyire kimerül abban, hogy ki milyen iskolát válasszon, ki milyen iskolát bír meg, illetve milyen esélye van arra, hogy bejusson egy adott iskolába. Ezt aligha nevezhetjük hivatásgondozásnak.

A középiskolai hittanórák keretében, az erkölcstanban csupán egy órának a témája a hivatás. Itt főként az örök életre való meghivatottságunkra tevődik a hangsúly, s a tankönyv néhány mondat erejéig beszél arról, hogy minden embernek van egy, a jó Istentől kapott hivatása: „Isten nemcsak közös végső célt tűzött ki mindannyiunk elé, hanem külön hivatást is szánt mindenkinek. Egész életünk erkölcsi tartása fordulhat azon, törekszünk-e elszántan hivatásunk tisztázására, vállaljuk-e, tudunk-e hűségesek maradni hozzá. Normális esetben a hivatás (burkolt, de mégis egyértelmű) felismerésének ideje az ifjúkor. Az evangélium azonban arra figyelmeztet, hogy Isten némelyeket később állít be hivatásuk munkálásába (Mt 20, 1–16).”¹ Ez a négy mondat szól a hivatásról és annak fontosságáról. Az egyháztörténelem kapcsán szó esik néhány szerzetesrendről (időben: a bencésekről, a domonkosokról, a ferencesekről, a jezsuitákról, a piaristákról, de egyetlenegy női rendről sem), illetve a dogmatika szentségtani részében az egyházi rendről s az általános papságról. A gimnazisták már több szerzetesrendről olvashatnak tankönyveikben (az egyháztörténelmi részben), de ez is kevés… Természetesen az isteni kegyelem ebből a kevésből is tud sokat kihozni… Úgy tűnik, a papi és szerzetesi hivatások ébresztésének és ápolásának szolgálata (a tulajdonképpeni hivatásgondozás) nem az iskolai nevelés hatáskörébe tartozik (de még az oktatás hatáskörébe sem).

Tényleg nincs helye az iskolai oktató-nevelő tevékenységek között a hivatásgondozásnak? A válasz függvénye annak, hogy az iskolák oktatói, nevelői (egyenként és személyesen) mit tartanak fontosnak. A hivatásgondozás feladata az egész egyház közös elkötelezettsége.² A papi és szerzetesi hivatások ébresztésében és ápolásában mi, tanárok és nevelők talán annyit tehetünk, hogy dicsérő szóval méltatjuk azon személyeket, akik a krisztuskövetés eszményét élték és élik, és együttműködünk ezen a területen (is) a lelkipásztorokkal, szerzetesekkel. (Én személy szerint minden tanévben, amikor egyháztörténelemből a ferencesekről– s velük kapcsolatban a klariszszákról– tanulunk, „kiviszem” a diákokat Csíksomlyóra a rendházba, és egy előre felkért testvér és nővér beszél a szerzetesek életéről– könnyű nekem ezt megtenni, hiszen iskolánk Csíksomlyón fekszik).

Annál többet tehetünk viszont azért, hogy diákjaink tisztázzák és vállalják a jó Istentől kapott személyes, külön hivatásukat. Én a végzős évfolyammal (XII. osztály) és a saját osztályommal (amikor már nyolcadikosok) szoktam ezzel a témával foglalkozni. (Most már tudom, hogy minden nyolcadikos osztállyal kellene erről beszélni.) A hivatás témáját két órában beszéljük meg a következőkben leírt forgatókönyv szerint. Egyik órán, az óra első felében, minden diákot megkérek, hogy egy lapra (vagy a füzetébe– ha más is elolvashatja) válaszoljon a következő kérdésekre:

1. Képzeld el, hogy annyi pénzed van, hogy abból jó kényelmesen meg tudsz élni. Ilyen körülmények között írj le legalább három olyan munkát, amit szívesen elvégeznél, amivel szeretnél dolgozni, akár ingyen, bér nélkül is!

2. Most írj három olyan munkát, foglalkozást, amit semmi pénzért nem vállalnál el!

3. Sorolj fel jó tulajdonságaid, illetve képességeid közül tízet! (Több lehet, mint tíz, de kevesebb nem.)

4. Most pedig írd le azt a három rossz tulajdonságodat, amitől nagyon meg szeretnél szabadulni!

5. Képzeld el, hogy kenyérkereső felnőtt vagy! Hogyan, mivel szeretnéd a szabadidődet (a napi szabad órákat, a hétvégi szabadnapokat, illetve az évi szabadságolást) eltölteni, kitölteni?

6. Fogalmazd meg saját szavaiddal, hogy mi (számodra) a munka!

7. Gondolatban most járd körül szűkebb és tágabb világodat, és írd le, szerinted az élet milyen területén hiányoznak a szaktudással rendelkező, lelkiismeretesen dolgozó (fizikai és/vagy szellemi) munkások!

8. Érdekel-e, hogy a jó Isten számodra milyen hivatást szánt? Ha nem, indokold meg, miért nem, ha igen, írd le, mit tettél eddig azért, hogy megtudd személyes, Istentől kapott hivatásodat.

Az óra második felében (illetve a következő órán) elkezdem megmagyarázni, miért ezekre a kérdésekre kellett válaszolniuk, illetve hogyan segíthetik őket a hivatásuk tisztázásában a kérdésekre adott őszinte válaszaik. A beszélgetés elején felteszem a kérdést, hogy szerintük milyen tulajdonságok különböztetik meg a műlakatost a betörőtől, illetve milyen közös vonásuk van. „A pályaválasztásnál fontos tényező az arravalóság, de mégsem a legelső rendű fontosságú.”³

„A kegyelem a természetre épít”– mit jelent ez a kijelentés? Megbeszéljük, s ennek alapján a feladat: olvassák el, milyen képességeket és tulajdonságokat írt fel a diák magáról. Hajlam: ez az ügyességeket, művészi készségeket jelzi, s az emberben levő vágyak jelzik: mindez magasabb rendű, mint a megélhetés puszta szolgálata. Előny, hogy ha így, eszerint választ, az ember szívesen, örömmel, könnyen és sikeresen követi a hajlamát, s szebb lesz az élet, hangulatosabb a világ, kedélyesebben telnek napjaink. Hiszen a hajlam ekkor már nem elég önmagának, szeretné megmutatni magát másnak is, ahogy ezt Ady Endre írta le: „Szeretném magam megmutatni, hogy látva lássanak.”

A „kedvem tartjá”-tól a „szükség van rád”-ig tart az ifjúkor. Nagyon sok ember úgy választ pályát, hogy jelszava a „megélhetés”, módszere a „praktikus” kézzelfoghatóságok kezelése. Ám a pályaválasztók nem pályát választottak voltaképpen, hanem intézményesen biztosították maguknak az ennivalót és a fizikai szétszóródás kéjes örömét. Az ilyen ember: gyermek, meglett, sőt öregember létére is. Egy lépcsőfokkal magasabbra jutott az, aki nem azért választja ezt vagy amazt a pályát, mert az jó megélhetést biztosít, vagy csak mert ott nyílt számára jó alkalom, hanem azért, mert éppen erre érez magában hajlandóságot. A hivatás együtt jár a kötelességgel is. A pályát választó fiatal előbb azt érzi, mire képes és mihez volna kedve. Az igazi pályaválasztás nem ezekre kíváncsi, hanem azt kérdezi: mire van szükség? Nevelőként én arra biztatom diákjaimat, ne ezért menjenek, mert tehetik, mert kedvük tartja, hanem azért, mert áldott a sok kéz, mert várnak, és mert szükség van rájuk ott, ahová mennek. Ezen a ponton a válaszaik átnézésére és összevetésére szólítom fel őket: az 1. és 7. kérdésekre adott válaszok összefüggése fontos e téren: van-e azonos terület? van-e kapcsolat a szabadidős programmal is (5. kérdés)?

Azt is tisztázzuk: más hajlamot érezni, és más hivatást érezni valamire; a hajlamot belülről kifelé érzi, adottságai felől a megvalósítás felé, a hivatást kívülről befelé érzi: az elvégzendő feladat sürgető, szükséges volta felől a maga kedvének, erejének és készségeinek elégséges volta felé. Ezért több a hivatás, mint a hajlam. Ugyanakkor a hajlam óhajtó és feltételes módban fogalmazza meg az életfeladatot. A hivatás imperatívusz: parancs. „Megtenném, hiszen kedvem tartaná”– érzi a hajlam vágyakozón, majdnem elepedve. „Tedd meg, mert meg kell tenni!”– mennydörgi a hivatás, s csak másodsorban teszi hozzá bátorítólag: „hiszen kitelik tőled!”

Az emberi elme legfényesebb teljesítménye a hivatástudat. Vannak olyan feladatok, amelyeket csak a hivatás oldhat meg, a hajlam nem volna elegendő hozzá, elfáradna vagy kifulladna közben. Tehát mindenféle pályán az arravalóságot három tényező előzi meg: az áldozat, a szolgálat és a szerető ügyesség. ⁴

Végül a befejező és összefoglaló gondolatok alapját egy idézet adja: „Isten az embert Jézusban és Jézus által hívja, a tökéletes és végleges isteni hívás benne hangzik el. A megtestesült Ige a megtestesült hívás és meghívott. (…) A II. vatikáni zsinat mondja: bármilyen rendű-rangú keresztény ember meg van híva a teljes értékű keresztény életre és a tökéletes szeretetre (LG 40). A misztikus testben a különböző szolgálatok és ajándékok az élet helyzeteiben és feladataiban az egyén konkrét hivatásává válnak”.⁵ Az ember üdvösségében igen fontos helye van a hivatásnak.⁶ „Az ember számára a hivatás a tényekben és az egyházban hozzánk szóló Szentlélek jeleiben ismerhető fel.

A meghívottság jelei: egyéni hajlam, alkalmasság és készség, amihez a papi és szerzetesi hivatás esetében csatlakoznia kell az egyház elfogadó jóváhagyásának is.⁷ Az igazi feladatunk ezen a földön nem az életpályánk megfutása, nem a hajlamunk kifejlődése, nem a hivatásunk betöltése, még csak nem is a kötelességeink teljesítése, hanem küldetésünk hűséges, jó véghezvitele.⁸ Az Újszövetség idekapcsolódó részei: Mt 25, 14–30 a talentumaink kamatoztatásáról és Jn 15, 1–17 a jó gyümölcsök terméséről.

Ha a diákok közül valaki igényli, hogy személyesen, az általa leírt válaszok alapján elbeszélgessünk, lehetőséget adok rá, de arra kimondottan ügyelek, hogy senki helyett ne mondjam ki, mi az ő hivatása, hanem csak felhívom az esetleges összefüggésekre a figyelmet, és bátorítom, hogy kérje a hivatások Urát, igazítsa el ebben a kérdésben is. Arra is kitérek, hogy ha az ember nem a saját hivatása szerint él, belső békétlenség és állandó hiányérzet jellemzi életét, mindennapjait. Ennek ellentéte a belső béke és megnyugvás, ami annak a jele, hogy az illető rátalált hivatására (és küldetésére, mert a kettő nem választható el egymástól). S erről nemcsak a hivatások témájánál beszélek, hanem minden olyan órán, amely egyértelműen kapcsolódik hozzá.

Felhasznált irodalom

Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján. Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat, Budapest 2003

Katolikus erkölcstan. Tankönyv a katolikus középiskolák számára. Gyulafehérvár 1994

Magyar Katolikus Lexikon, IV. kötet. Szent István Társulat, Budapest 1998

Xavier Léon-Dufour és társai (szerk.), Biblikus teológiai szótár. Róma 1974

Karácsony Sándor, Ifjúság és hivatás. A Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, Budapest 1991

KÖNYV

GÁBOR CSILLA: DOCTRINE– VIRTUE–

MEMORY. SEVENTEENTH-CENTURY HUNGARIAN DEVOTIONAL LITERATURE IN EUROPEAN CONTEXT

(Doktrína– erény– emlékezet. 17. századi magyar nyelvű kegyességi irodalom európai kontextusban)

A kora újkori, főképpen magyar nyelvű irodalom két műfajába nyújt betekintést Gábor Csilla angol nyelvű tanulmánykötete. A két tematikus tömbbe csoportosított hat tanulmány a meditációt és a prédikációt vizsgálja korabeli magyar és nem magyar nyelvű szövegek alapján.

A kora újkori irodalom lényegi megértését a szerző több szempont egyidejű érvényesítése által látja megvalósíthatónak; elemzései során a szövegek teológiai, liturgikus, retorikai és kultúrtörténeti szempontú megközelítését tartja fontosnak, figyelve a korabeli európai kontextusra és hatásokra.

A használati irodalom egyik típusa, az elmélkedés vagy meditáció népszerű volt a kora újkorban nem csak a katolikusok, de a protestáns felekezetek körében is. Napjainkban pedig egyre több figyelemmel fordulnak a műfaj felé a korszak kutatói.

Elsőként egy nagyobb lélegzetű tanulmányt olvashatunk a meditáció korabeli elméleteiről és típusairól. Gábor Csilla a fogalom jelentésének alakulástörténetét tartja fontosnak megvizsgálni, főképpen azért, mert ezáltal a tanulmány szempontjából lényeges jezsuita meditációelmélet és -gyakorlat kialakulását, valamint annak hagyományait is megvilágíthatja. A fogalomtörténeti vizsgálat mellett a meditációk (illetve az elmélkedések gyűjtőnév alatt megjelenő különféle szövegek) beszédmódja, valamint műfaji és konfesszionális határai is tárgya a kutatásnak. Ez utóbbi kérdéseket négy esettanulmány bontja ki a 17. századi kegyességi szövegek alapján: Marosvásárhelyi Gergely, Lelki elmélkedések (Bécs, 1618), Marosvásárhelyi Gergely Canisius-fordítása: Kereztieni tudomanynak reovid summaia … (Bécs, 1617), a ciszterci szerzetes, Giovanni Bona Manuductio ad Coeluma (1675-ben kiadott fordítása Tarnóczi István jezsuita által: Menyben vezetö Kalauz, 1705-ben pedig a protestáns laikus Huszti István fordításában jelenik meg: Az égre kézen fogva vezetö Kalauz), a francia ferences, Jacques Coren Clypeus patientiae-ja (az 1622-ben megjelent munkát Haller János fordítja le: Pays, a’ békeséges türesnek Payssa, ez 1682-ben jelent meg). A vizsgálat során egyértelművé válik, hogy a meditáció műfaji határai igencsak átjárhatóak az ima, de a prédikáció és akár a hitvita irányába is. Ami pedig a konfeszszionális határokat illeti, ezek sem zárnak hermetikusan: példa erre a protestáns Huszti Bona-fordítása, illetőleg az a tény is alátámasztja a szerző következtését, hogy a 17. századi meditációs irodalomban olyannyira jelen van a patrisztikus örökség és a középkori misztika sok eleme is, hogy– az azzal foglalkozó szakirodalom szerint– nem lehet sajátos lutheránus meditációs módszert elkülöníteni.

A második tanulmány a 17. századi erdélyi katolikus kegyességi irodalmat tárgyalja. A 17. századi protestáns többségű Erdélyben a katolikus hit és egyház megerősítése szempontjából a jezsuiták és ferencesek kegyességi munkákat kiadó, terjesztő tevékenysége meghatározó volt. Hiszen a kegyességi irodalom szövegei segítettek személyessé tenni a befogadókban, saját életükre vonatkoztatni az egyébként személytelen teológiai igazságokat, ezáltal pedig a katolikus hitben való megmaradást támogatták.

A meditáció műfaji követelményei befolyásolják a teológiai problémákhoz való viszonyulást, azok bemutatásának módját. Az első tömb harmadik tanulmánya Roberto Bellarmino meditációs könyve (De ascensione mentis in Deum) magyar fordításának kapcsán vizsgálja ezt a problémát. A jezsuita szellemiséggel összhangban Bellarmino, s így magyar fordítója, Tasi Gáspár munkájában is folyamosan jelen van a doctrina és pietas, a magyar nyelvű fordítás célja pedig az, hogy ez a laikusok körében is befogadásra találjon.

A kötet további három tanulmánya a Prédikáció megnevezésű tömb részei.

A tridenti zsinat után a katolikus egyház számára fontossá vált az, hogy újraértelmezzék a szentkultusz középkori örökségét, hogy helyet találjanak annak a megújított katolikus egyházban. Elegendő, ha csak arra gondolunk, hogy a katolikus–protestáns polémiákban szinte elmaradhatatlan volt protestáns részről a bálványozással, szentek imádatával kapcsolatos vád. Ezért is bizonyult igen fontosnak a szentkultusz teológiai alapjainak megteremtése és a nyilvánosság számára is világossá tétele. A tanulmány azt mutatja be, hogy hogyan jelenik meg a szentkultusz a 17. századi magyar prédikációirodalomban, Káldi György és Illyés István prédikációi alapján (1631-ben, illetve 1703-ban kiadott prédikációsköteteikben).

A tömb második tanulmánya az ignáci szellemiség és a barokk fogalmának kapcsolatát vizsgálja, a szerző célja ezáltal a barokk fogalmának további árnyalása, finomítása a gondolkodásmódok, a mentalitás vizsgálatára összpontosítva.

A kötet utolsó tanulmányát Pázmány Péter anyanyelvi programjának szenteli a szerző. A fordítás nehézségeiről, a magyar nyelv szókincsének elégtelenségéről és annak következtében a magyar nyelven való írás nehézségeiről sokan tettek említést a korban. Mindannyiuknak, ahogy Pázmánynak is, módszert kellett találniuk, kidolgozniuk arra, hogy hogyan is adják vissza magyar nyelven leghűségesebben, de egyben magyarosan is a különböző dogmatikai vagy más szakkifejezéseket. Pázmány prédikációiba például beépíti a latin szöveget, utána meg fordítást vagy rövid magyar nyelvű összefoglalást ad. Kempis-fordításában azonban, ami már elmélkedés, éppen hogy nem használ latin idézeteket. Az eltérő fordítási módok okára is rámutat a szerző, részletezve a magyar szakirodalom ezt a kérdést érintő különböző álláspontjait.

Ami nagyon fontos, és amire a tanulmány írója egyértelműen rámutat, az a fordítói munka, a magyar nyelven való írás értelme és célja– hiszen ennek komoly célja van: a magyarországi, latin nyelvet nem ismerő tömegek körében való hitterjesztés, tehát missziós munka.

A fordítás célja ugyanakkor az is, hogy integrálja a magyarországi híveket is az európai spirituális folyamatokba.

E kötet célja éppen fordított irányúnak tűnik. A magyar nyelven született tanulmányok angol nyelvre való kiváló átültetése arra teremt lehetőséget, hogy a kora újkori magyarországi irodalmi folyamatok, illetve azok tudományos megközelítése, feldolgozása ismertté váljon a téma magyar nyelvet nem ismerő kutatói számára is.

Presa Universitarã Clujeanã / Cluj University Press, 2007. Fordító: G. Czintos Emese

Baricz Ágnes

PARFÜM A SZARVASÜNÔKBÔL avagy a női lét esszenciája

Valószínűleg mindannyian olvastunk sok olyan irodalmi alkotást, amelynek (fő)szereplői nők. A szerzők beleszövik alkotásukba a nőképet, azt, hogy milyennek kell szerintük egy nőnek lennie. Különböző kritériumokat fogalmaznak meg, és azt az elvárást sugallják, amelyekkel szerintük a kor nőinek azonosulni kellene. Legyünk Tímeák Tímár Mihályok mellett, legyünk Danaidák apáink mellett, legyünk sürgő-forgó Márták a férfinép körül, vagy legyünk Nucák kint a réten, magányosan, boszorkányosan. Legyünk?

Hasonló kérdésekre találhatunk választ a Szarvasünők című kötetben, amely a debreceni Fanni hagyományai– A női örökség átadása című rendezvény alkalmából jelent meg 2008-ban.

E kötetben 30 nő vall arról, mit jelent számára nőnek lenni. A válaszolók közt találunk idősebbeket, fiatalabbakat, tanárt, orvost, írót, színészt, családanyákat– hosszú a sor. Ismert és kevésbé ismert női sorsok, életutak bontakoznak ki az olvasók előtt. Többek között a Szabó Magdáé, a Jókai Annáé, a Hulej Emeséé, emellett bepillanthatunk csángó asszonyok küzdelmes hétköznapjaiba is. Egy közös van bennük: nők. És szeretik a női létet. A föltett kérdések alapján mesélnek magukról, életükről és az elmúlt időszak alatt megélt női mivoltukról. Tömény tanítás mindez az életről. Nem közhelyekkel, hanem egyszerű példákkal, Istennel és a női logikátlanság logikájával.

Ezt a könyvet talán érdemes lenne nem szabályos tankönyvnek tekinteni. Tankönyvnek az életről, az élethez. Mert mit is tesz? Megmutatja, hogy a női létnek nincs sablonja, nem is lehet. Mindenkinek mást jelent ez, és függ ez társadalmi, szociális, etnikai hovatartozástól. Ha egyetlen definíciót kellene írni a nő fogalmáról a riportok-interjúk alapján, valószínűleg nem tudnánk ilyet megfogalmazni. A leggyakrabban előforduló válaszok arra a kérdésre, hogy mi a fontos számukra, a következők: a család, a tudományok átadása, a széplelkűség, a harmónia a családi életben, a szeretet és a kapcsolattartás a nem konkrét dolgokkal (érzelmekkel, ösztönnel, hittel stb.). Mindannyiunkban megtalálhatóak ezek a gondolatok, elvárások, ezek a női örökségünk részei. Ennek átadása fontos volt a múltban, de manapság is az. Nem lehet csupán magunknak megtartani ezt a tudást. Általában mindenki édesanyjától és női felmenőitől lesi el ezeket a dolgokat. Fontos azonban az a néhány kivétel is, amikor a női vonalban „szakadás” következett be, és mégis, ezek a lányok, asszonyok is tudnak megélni és átadni női tudást.

Sokan összevonhatják szemöldöküket, hogy: nocsak, (még) egy feminista könyv. Ha beleolvasnak, akkor rájöhetnek: nagyon szépen megfogalmazódik az is, hogy a férfiak is értékesek, éppen mint a nők, de más területen működnek akár a családban, akár a társas életben, és ez így van jól. Lényegében ugyanazokon az eseményeken, folyamatokon mennek át ők is, ugyanazokat a dolgokat élik meg, csak talán más síkon, mint a nők.

Meglepő azonban, hogy a riportok és interjúk kis százalékában olvashatunk arról, hogy embernek kell előbb lenni, és csak utána nőnek vagy férfinak. Vagy ez annyira egyértelmű lenne?

Mit tanulhatok én ebből húszévesen? Nőnek lenni jó. És nehéz. A nőség nem általános dolog, s bár sok hasonló tulajdonságunk van nekünk, nőknek, mindannyian egyének lévén másként éljük, élhetjük meg nő-létünket. Van, aki nősége kiteljesedésének tekinti a családot, a gyereket. Van, aki más hivatást kap. Kérdés az, hogy merjük-e vállalni hivatásainkat, vagy kényszerből vállalunk valamit, csak azért, mert a köztudatban az él „tipikus” női feladatként? Mindenesetre azt szűrtem le a riportalanyok megnyilatkozásaiból, hogy élhetünk bárhogyan, ha megfelelünk a lelkiismeret diktálta követelményeknek, hitelesen vállaljuk magunkat, terveinket és megvalósításainkat, akkor lehetünk igazi nők. Merjünk átugrani az elénk táruló akadályokon, hogy végül majd azt mondhassuk visszatekintve az életünkre: igen, jó volt. Elégedettek lehessünk az életünkkel, s békésen, nyugodtan távozhassunk.

Konklúzióként nem lehet mást mondani, mint azt: Isten férfinak és nőnek teremtett minket, és ez nem véletlen. És szintén nem véletlenül bízta ránk azt sem, hogy ezt miként éljük meg. Korlátok közé zárt szabadságot adott nekünk. Éljünk vele, mert „hogy szép lesz-e, csak rajtunk áll.”

Dénes Gabriella

Petrőczi Éva

EGY KIVÉTELES 17. SZÁZADI KAPCSOLAT ANATÓMIÁJA

Lorántffy Zsuzsanna és Medgyesi Pál

An Exceptional Relationship in the 17th Century: Zsuzsanna Lorántffy and Pál Medgyesi

The relationship of Zsuzsanna Lorántffy and Pál Medgyesi can be considered a relation of patronage and spiritual guidance. Medgyesi is more the woman's spiritual leader than a court chaplain. The symbiosis of these two exceptional people created a very benefic restlessness that can be sensed in Lorántffy's letters and notes, and the way she handled ecclesiastical matters. She was not the typical woman figure of those days, the one who only poured her love and care upon her husband and family or proved to be devoted to her church. The description would be incomplete without mentioning the temperamental woman who had fits of rage as well. The role she played during her whole life can be well described with the term "helpmate".

A szerző irodalomtörténész, költő, műfordító, családanya; a Károli Gáspar Református Egyetem (Budapest) és a Selye János Egyetem (Révkomárom) docense. Kutatási területe: angol, új-angliai és magyar puritán szerzők, művek.

Lorántffy Zsuzsanna és Medgyesi Pál patrónai, illetve lelki vezetői (ezúttal hadd használjam kivételesen ezt a szókapcsolatot az általánosan emlegetett „udvari pap” kifejezés helyett) szimbiózisának számos elsődleges forrását és gazdag szakirodalmát újraolvasva rá kellett döbbennem: a téma mégoly változatos tárgyalásába sincs jogom belebonyolódni legalább minimális Németországra, Angliára tekintés, továbbá egy rövid általános alapvetés nélkül.

Először is vizsgáljuk meg, hol és milyen forrásokból táplálkozhatott– túl a patrónai védelemnek, anyagi és eszmei támogatások sorának szóló köteles hálán– Medgyesi Pál sajátos, minden vonásában puritán „Frauendienst-Gottesdienst”-je Lorántffy iránt.

Szinte bizonyos, hogy e szokatlan, a nőket (nem csupán a fejedelemasszonyt, de az egyetemes papság elvét a mindennapokban gyakorló, jobbára névtelen kegyes életű háziasszonyokat, családanyákat is!) munkatárssá, a hit védelmében szövetségessé emelő szemlélet¹ Medgyesi peregrinációs éveinek eredménye. Nem lehetetelen, hogy Odera-Frankfurtban, 1628 végén vagy 1629 elején² hallhatott, esetleg olvashatott is a négy reformátor-férj segítőtársaként sok szempontból Lorántffy Zsuzsanna német előképének tekinthető, ráadásul– Szentmártoni Szabó Géza találó meglátása és tervezett tanulmányának gondolatmenete szerint– a közismert Lorántffy-portré ikonográfiai mintájának számító Wibrandis Rosenblattról. Még inkább valószínű, hogy Cambridge-ben, ahol a magyar puritán peregrinusok többségénél jóval hosszabb időt töltött, megismerkedett az angol puritanizmus egyik mértékadó szerzőjének, Richard Baxternek (1615–1691) műveivel, aki kegyes életű feleségének kismonográfiában állított emléket, s aki a Férjek és feleségek egymás iránti kötelességei című keresztyén házastársi „illemkódexszel” pontosan egy I. Rákóczi György–Lorántffy Zsuzsanna-típusú házasság modelljét adja meg mint egyedül üdvözítő és lehetséges viselkedési mintát,³ illetve kapcsolatmodellt.

Arra nézve ugyan– sajnálatos módon– nincs adatunk, vajon John Donne nagyhatású prédikációival találkozott-e Medgyesi az Angliában töltött hat hónap alatt, vagy akár későbbi, angol nyelvű olvasmányaiban. Az Asszonyok című prédikáció néhány sorát azonban mindenképpen érdemes idéznünk, mert az, amit ebben leír, tömörebben jellemzi Lorántffy Zsuzsanna életútját s a 17. századi Magyarországon, Erdélyben és a Partiumban gyakorta kvázi-eretnekként kezelt puritánokhoz való viszonyát, mint a 19. század Lorántffy-kultuszának könyvtárakra rúgó, édesbús memoárjai: „Továbbá, a vallás dolgaiba mindig belenyúlt az asszonyok keze, igaz, olykor a bal, olykor a jobb. Néhány esetben rendkívüli gazdagságuk, máskor egy-egy jelentős egyházi férfiúhoz való személyes kötődésük, máskor a fő irányvonaltól eltérő céljaik tették őket nagy eretnekek fontos segítőivé.”⁴

Ilyen nyughatatlan, „szabálytalan” nőszemélyek egyébként nem sokkal Medgyesi tanulóideje után is felbukkantak Cambridge-ben a kvéker Mary Fisher és Elizabeth Hooton személyében, akik nem tudtak úrrá lenni igehirdetői-evangelizátori szenvedélyükön. Ôket– közrendűek lévén– válogatott büntetések, kínzások, megaláztatások sújtották hitújító hevületükért.⁵

S bár nem kizárólag a protestáns, s egyáltalán nem a hitújításból részt kérő-vállaló asszonyokra vonatkozik R. Várkonyi Ágnes megállapítása, hadd idézzem most mégis, mint annak egyik lehetséges magyarázatát, hogy a négytagú fejedelmi családból miért éppen Lorántffy Zsuzsannát érintette meg oly mélyen a puritanizmus, s ezen belül is a presbitériumok ügye. Aki ismeri a jeles történésznő munkásságát, nyilván egyetért velem abban, hogy a „gender studies” oly gyakran szűkítő-önbezáró körébe egyik műve sem sorolható. Így következő megállapítását sem lehet sommásan feministának nevezni: „Már Széchenyi is azért ajánlotta a Hitelt ’honunk szebblelkű asszonyainak’– vélte Schöpflin Aladár–, mert szellemük modernebb, nyugtalanabb, mint a férfiaké, és hajlamosabb minden új dologra.”⁶

Ezt a jótékony és jót akaró nyugtalanságot érezzük oly gyakran Lorántffy Zsuzsanna leveleiben, hagyomány őrizte megjegyzéseiben, az egyházi ügyek sajátos kezelésében. Ha valakire, akkor rá nem illik igazán az a sok lányregényközeli leírás, amely csak és kizárólag szelídségét, férje és családja, továbbá egyháza iránti odaadását hangsúlyozza, indulatairól, jogos vagy jogtalan kitöréseiről azonban nem, vagy csak igen ritkán ejt szót. Bár egy életen át vállalt szerepkörére tökéletesen ráillik a mi „segítőtárs” szavunknál még kifejezőbb angol „helpmeet”, amellyel– többek között– Monica Furlong brit egyházszociológus egyik, a nőknek az egyházban vállalt szerepkörét tárgyaló munkájában találkoztam,⁷ a Rákócziak korában és világában valóban jártas Szilágyi Sándortól⁸ a rajongó Lorántffy-életrajzot író, s jó esetben is csak amatőr egyháztörténésznek nevezhető Hegyaljai Kiss Gézáig⁹ és a többi, megszámlálhatatlanul sok vele foglalkozó protestáns szerzőig jóformán senki nem jutott messzebb e segítőtársi-alárendelti szerepkör ismételt hangsúlyozásánál. Így tehát, bármennyire „vonalas”, irányzatos és ma már sok ponton megkérdőjelezhető is Makkai László A magyar puritánusok harca a feudalizmus ellen című könyve, abban, amit az egyházi kötődésű szerzők Lorántffy-értékeléséről ír, van némi igazság: „…a protestáns történetírás osztály feletti alapon idealizálta őt (ti. L. ZS.-t).”¹⁰

Tekintettel arra, hogy nem kronologikus kapcsolattörténet, nem „párhuzamos életrajzok” közreadására vállalkozom, talán nincs akadálya a kronológia abszolút megtörésének, annak, hogy az 1636-ban, már a Praxis Pietatis sikere után, Munkácson indult Lorántffy–Medgyesi kapcsolatból elsőként egy korántsem idilli, de– érdekes módon– ismét Munkácshoz kötődő drámai pillanatot, egy csaknem végleges szakításba torkolló konfliktushelyzetet idézzek fel. Amely nem élőszóban, hanem– az utókor tanulságára– levélben történt. A kérdéses levelet Lorántffy Zsuzsanna, az özvegy fejedelemasszony írta Munkács várából, 1659. augusztus 14-én, egykori udvari papjának, aki Zsuzsanna idosebbik fiának, II. Rákóczi Györgynek szerencsétlen kimenetelű lengyelországi hadjárata után átpártolt az új fejedelemhez, Barcsayhoz.

A sértett egykori patróna fia védelmében önzéssel, pozícióhajhászással vádolja korábban oly sokszor megoltalmazott papját, mi több, azzal is, hogy a presbiteri rendszer kiépítésén is kizárólag önös érdekből fáradozott: „Kegyelmed levelét vöttük… Értjük bőbeszéddel való írását. A mi illeti maga recognitióját, a hol jó kegyelmes Asszonyának ír bennünket, azt nem tagadhatja, mert a dolognak valósága tészen róla bizonyságot: mikor szenvedési voltanak, gondolván a mit maga viselése mutat, belső indulati is azt tartják, szánakoztunk rajta, de immáron tapasztaltuk, nem az presbyteriumnak, hanem maga privatuma szereteti és affectuma vitte arra, a mit cselekedett, mely nem ahhoz illendő presbyteriumi gyümölcs…”¹¹

A Lorántffy-levelet közlő Szilágyi Sándor kísérőtanulmányában kibővíti Medgyesi bűnlajstromát: „Ezen idők irodalmát az egyházi irodalom minden ágában nevezetes munkával gazdagította Medgyesi Pál, eredetiekkel és fordítottakkal egyaránt, s a ki különben az irodalmat, ha nem is egészen, de nagy részben agitatori (kiemelés tőlem, P. É.) működése s egyházreformátiói törekvései előmozdítására használta fel. Kiváló eszű ember volt, de kíméletlen s a gőgösségig önérzetes, nagy tudománnyal, széles ismeretekkel bírt, de nem tűrt ellentmondást, s az emelkedésre vezető eszközök megválasztásában nem ismert kíméletet ellenfeleivel szemben. Bod Péter Athenásában meglehetős hidegen, legalább is kevés rokonszenvvel ír róla: én is azt hiszem, nem tartozott azok közé, kik maguk iránt rokonszenvet tudnak ébreszteni.”¹²

Igaz, a tények tagadhatatlanok. Medgyesi egyetlen szempillantás alatt köpönyeget fordított, amikor a Rákócziak udvari papjából az új fejedelem, Barcsay hívévé szegődött. Mielőtt könynyelműen ítélkeznénk, ne feledjük: egy prédikátor-író igehirdetői és irodalmi működése a 17. században főúri pártfogók nélkül szó szerint ellehetetlenült volna. A küldetéstudat és a tehetség önmagában, anyagi háttér híján egy bármely vékony művecske létrehozásához sem volt elegendő. Így tehát nem ítélhetjük egyszerűen jellemgyengeségnek, anyagiasságnak, hogy a Rákócziak hatalomvesztésekor Medgyesi Pál igyekezett az új erdélyi fejedelem kegyeibe férkőzni. A Medgyesi-szakirodalomból ugyanis egyértelműen kitűnik, hogy a prédikátor-író teljes egzisztenciája a patrónusi rendszer függvénye volt. Szilágyi Sándor– a már idézett Medgyesi- és Lorántffy-levelek gondozója– beszédes dokumentumokat közöl erre vonatkozólag. A Conventiones personarum ecclesiasticarum tételei közt olvashatjuk e gyűjteményben Medgyesi egyévi javadalmazásának részletes leírását: „Conventio clarissimi ac Reverendi Pauli Medgyesi Contionatoris Aulici, cujus Annus incipit die… Pénzfizetés és ruházatja ő kegyelmének az tárházból. Tisztabúza cub. 20; abaidocs 40; abrak 25 köböl, hordós bora 12; verő disznó 5 … lőre 3 hordóval; borsó másfél köböl, bárány 20; vaj 12 itcze; méz 12 itcze; fa 20 szekér, széna 6 szekér. Az mikor az úton velünk asztalnál nem lészen, konyhárul ebédre 5 vagy 6 tál étek. Vacsorára is olyankor ebédre bor justae 2., vacsorára is jus. 2., magának magunk fehér czipójából nro 2; két inasának czipó nro 8.” Ugyanezen értekezés korábbi részletében olvashatunk arról is, hogy a „Pénzfizetés a tárházbul” Medgyesi esetében 260 ft volt évente, s terményekben mintegy 340 ft érték teljes ellátáson és útiköltségen kívül. Érdekes– írja ehelyütt Szilágyi–, hogy gránát posztó, az akkor használt posztófajták közül a legfinomabb, csak Medgyesinek és a fejedelmi udvarmesternek jutott.¹³

Takács Béla nyomdatörténeti munkája arra is rávilágít, hogy a sárospataki nyomda nem csupán Medgyesi ösztönzésére jött létre, hanem azért is, hogy kéziratai– többek között a II. Rákóczi György szerencsétlen lengyelországi hadjáratain siránkozó Igaz Magyar Nép Negyedik Jajja– jóformán a megírás pillanatában a tipográfiába kerüljenek. Különösen az 1658-as év bővelkedett Medgyesi-opuszokban: a korábbiak újrakiadása mellett ebben az évben jelent meg a Liturgia sacrae coenae, a régen várt úrvacsorai ágendáskönyv. A határozatok szerkesztői közt ott találjuk Medgyesit, s ő az előszó szerzője is.¹⁴

Az idézett dokumentumok kétféleképpen értékelhetők: egyrészt mint Lorántffy Zsuzsanna patrónai nagylelkűségének, mindenre kiterjedő figyelmének bizonyítékai, másrészt mint egy 17. századi szellemi ember teljes függőségének szomorú dokumentumai.

Ilyen értelemben van tehát igaza Makkainak, ha az egyházias Lorántffy-portrékat túlzottan idealizáltnak, a nagyasszony és udvartartása (köztük Medgyesi) viszonyát e művekben (sokszor bizony csak művecskékben) a korabeli, tagadhatatlanul feudális viszonyokból erőltetetten kiszakítottnak érzi. Célunk azonban a továbbiakban korántsem e kapcsolat neuralgikus pontjainak hangsúlyozása. E kölcsönös megbecsülésen, közös célokon alapuló kapcsolatból az utókor számára jóval fontosabb mindaz a lelki-szellemi nyereség, amely belőle nem csupán a protestáns, de az egész magyar kultúra számára fennmaradt. Tartós munkakapcsolatuk alapja voltaképpen már Lorántffy Zsuzsanna gyermekkorában megteremtődött. Csaknem minden monográfusa megemlíti, hogy az édesanyját már kilenc esztendős korában elveszítő kislány intellektuális fejlődését Szepsi Lackó Máté prédikátor irányította, így tehát egy teológus-tutor jelenlétét a későbbi fejedelemasszony élete szerves és szükséges részének tekinthette a továbbiakban is. Szepsi Lackó Krónikája elismerően emlékezik meg Lorántffy Zsuzsanna szellemi kvalitásairól és hitéletének mélységéről. E két tulajdonság elengedhetetlenül szükséges volt ahhoz a 17. századi asszonyembernél szokatlan recepciókészséghez, amellyel– felnőtt korában– Medgyesi nagyszámú traktátusát fogadta, s megjelenésük gyakorlati feltételeit folyamatosan biztosította.

A Lorántffy Zsuzsannának ajánlott, illetve segítségével kiadott könyvek anyagából négy mű előszaváról szeretnék ezúttal szót ejteni. Az előszó a 17. században, az előbbiekben már vázolt feudális viszonyoknak, a még oly nagy megbecsülés esetén is jelenlévő függőségnek megfelelően– természetesen– a captatio benevolentiae számos kötelező elemét tartalmazta. Ám a Lorántffyhoz szóló Medgyesi-ajánlások az obligát hódolatnál, a jóindulat megnyerésének átlátszó szándékánál sokkal többet mutatnak.

Elsőként tekintsünk bele a Szent Atyák Öröme bevezetésébe, amelynek alapjául Rákócziék hitbéli kérdéseket feszegető „asztali beszélgetései” szolgáltak, benne a fejedelemasszony és Vásárhelyi Dániel jezsuita szerzetes disputációjával, anélkül, hogy a szövegben a szerző Lorántffy Zsuzsannára nyíltan hivatkozna.¹⁵

Bennünket ebből a históriából most nem Rákócziné későbbi otromba kigúnyolásának ezerszer felidézett históriája érdekel, hanem az az őszinte megbecsülés, amellyel a támadásokat elindító mű, a Szent Atyák … szerzője címzettje kiváló tulajdonságait ecseteli, a szelídség-alázatosság asszonyi erényeitől egészen a skóla-fundálói és fenntartói szerepkörig: „Tudom nagyságodnak Istenhez való nagy szerelmét és engedelmességét: az idvességes igéhez való buzgó gerjedezését, úgy, hogy minden dolgai felett való gyönyörűségét annak olvasásában, hallgatásában, a felől való asztali szép beszélgetésekben (melyet még az pater is álmélkodva hall) helyheztette ngod. Kedveli nagyságod az úrban annak túdós hirdetőit és világi sorsok felett becsüli. Tudjuk mindnyájan, s egész ecclésiával hálásan emlétjük nagyságtoknak az egyházi szolgálatnak fennállására való szorgalmatos, fáradhatatlan vigyázásit és bő költségit: elannyira, hogy mind Magyarországban sok helyeken s mind kiváltképen itt Erdélyben szegény hazánk nagyságtoknak köszönheti s köszön is sok templomokat, azokhoz való áros készségekkel együtt praedicator tartásokat, scholákat még penig kiváltképen valókat, hospitálokat s több ilyen Isten tisztességére való dolgokat. Majd ugyan nincsen is már nemzetünkben az orthodox religión oly fő schola, melyben nagyságtoknak nem csak fejedelmi és fő patronátus tisztire, hanem ugyan az bő költséggel való tartásra nézve is köz nem volna… Győznék mindeneket előszámlálni: bizony az egekben mindenek számszerint feljegyeztettek: és ama napon, világ hallatára renddel számláltatnak elő nagyságtoknak örök tisztességével.”¹⁶

Különös jelentősége van e felsorolásban a következőknek: „Kedveli nagyságod az úrban annak (t.i. a szentírásnak) tudós hirdetőit és világi sorsok felett becsüli.” Ez a mondat egyértelműen arra utal, hogy a lelkipásztorok– Medgyesi személyén innen és túl– kitüntetett helyet kaptak a fejedelemasszony értékrendjében. A mindvégig lelkesedést mutató laudáció erejét valamelyest tompítja– legalábbis a mai olvasó szemében– az azt megelőző ajánlás, amely így szól: „Fejedelmi méltósággal és a’hoz illendő sok szép jószágokkal tündöklő Lorantfi Susannanak, Mostani Kegyelmes urunknak, az Fényességes Rakoci Gyorgynek, Isten kegyelméből Erdély-Országának Fejedelmének, Magyarország Részeinek Urának és Székelyek–Ispannyának, szive szerént való édes Házas-társának, ez el-szállot két szegény Hazákban lévő, Christus kis Seregének fáradhatatlan Kegyes Daykájának és Gyámolának: nékem Kegyelmes Aszszonyomnak etc.”¹⁷

Természetesen, ami a mai olvasó számára feltűnő, netán irritáló: a mégoly művelt, kegyes életű és nagylelkű pártfogó valamiképpen mégis ancilláris helyzetben, a fejedelmi férj „függelékeként” való feltüntetése, az a kor viszonyai szerint törvényszerű volt, maga a címzett is megütközött volna rajta, ha fejedelmi férje kimarad az ajánlásból. Ami ellenben feltűnő, s Medgyesi Lorántffy Zsuzsanna iránti megbecsülését, kötődését jelző formai apróság, az nem egyéb, mint az ajánlásban a házaspár nevének egyforma nagyságú betűkkel történő szedése. Ez nem is olyan jelentéktelen mozzanat, ha tekintetbe vesszük, hogy még 42 esztendővel a Szent Atyák megjelenése után, 1682-ben is milyen aránytalan tipográfiájú, a vőlegény nevének-címeinek mennyivel több helyet és nagyobb betűtípust biztosító meghívókat küldtek szét Eszterházy Pál és Thököly Éva esküvőjére.¹⁸

Egy rövid kitérő erejéig hadd utaljak még vissza Medgyesinek a fejedelemasszonyt többször is szerzőtárssá avató, igen nemes, de végeredményben nem szerencsés kimenetelű szándékára és gyakorlatára. A jeles prédikátor emelkedettségét, korát megelőző gondolkodásmódját mutatja a már említett Szent Atyák Öröme, továbbá a Mózes és a Próféták, e két szerencsétlen sorsú ikerkönyv, amelyek annyi gúny és áskálódás táptalajává lettek a Rákóczi-ház és a reformáció ellenségeinek körében. Medgyesi nagyságát akkor értékeljük igazán, ha egy-két momentumot felidézünk a valószínűleg Gyulai Pálon iskolázott Illésy János 1891-ben írott, epés kommentárjából: „Idősb Rákóczy, mint ember és fejedelem, sok jeles tulajdonokkal dicsekedett… Két gyöngéje azonban nagyon kihívta maga ellen a kritikát. Egyik a vagyongyűjtési szenvedélye, másik a hit dolgaiba való aprólékos beavatkozása. Mindkettőben osztozott vele hű felesége, Lorántffy Zsuzsánna, sőt az utóbbiban felül is múlta. Köztudomású e korszak jellegzetes betegsége, a hitvitázás… Történeti emlékeinkből láthatjuk, hogy az ilyetén vitatkozások az udvari ebédeknek elmaradhatatlan fűszerét képezték… Ilyen körben könnyen magyarázható, hogy a különben is túlbuzgó fejedelemi asszonyon szintén erőt vett az irodalmi dicsőség utáni vágy és Moses és az Prophéták címmel anthologia félét bocsátott közre… mely voltaképpen kibővítése azon bibliai idézeteknek, melyeket Vásárhelyi Dániel jezsuitával való disputatiói alkalmával az örök életről összeszedegetett, s udvari papjának, Medgyesinek Szent Atyák Öröme czímű munkájában közzétett. Az udvari emberek örömujjongással fogadták urnőjök művét, s harsány hangon hívták fel az ellenpártot annak megcáfolására. Ilyes hízelkedésekkel valósággal elkábították a fejedelemasszonyt. Lorántffy Zsuzsánna mindenesetre eszélyesebben cselekszik, ha a felekezeti torzsalkodásoktól távol tartja magát. A következmények megmutatták, mennyit ártott fejedelmi méltóságának és nőiességének ez irodalmi kísérlete.”

Úgy vélem, nyilvánvaló, miért épp az idézett epés megjegyzések döbbentettek rá igazán a Lorántffy–Medgyesi kapcsolat kivételes értékeire, Medgyesi világszemléletének nem mindennapi nyitottságára. Amelyre egyébként nem csupán Lorántffy Zsuzsanna érzett rá. Recepciója még a 18. századi kegyes nőolvasók körében is széles körű volt, Árva Bethlen Kata könyvtárjegyzékében például a Praxis Pietatis 7 példánya s számos egyéb Medgyesi-mű is szerepel.²⁰

E kitérő után visszatérve az ajánlásokra: öt esztendővel később ugyancsak Lorántffy Zsuzsanna ihletésére, s ezúttal kizárólag a fejedelemasszonynak ajánlva jelenteti meg Medgyesi Lelki Ábéce című munkáját.²¹ A címlapon ez olvasható: „Lelki Ábéce A Christus Oskolájában az alsó Rendben béállatandó Csecsemőknek közönségesen, kiváltképpen penig A Méltóságos és kegyes Fejedelem Asszonynak Lorantfi Susannanak, apróbb Cselédgyének hasznokra…”

Ebben az ajánlásban a fejedelem nevét nem említi meg a szerző, csak találgathatjuk, mi okból. Valószínűleg azért, mert az ÁBÉCE valóban a keresztyén hit ábécéje a szerző szándéka szerint, amelynek célja a „fejedelmi és egyéb cselédes gazdák” támogatása házuk népének lelki emelésében, evangelizálásában. Az Elöljáró szükséges oktatás című beköszöntő nyilvánvalóvá teszi a szerző céljait, s azt is, hogy a háznép lelki építését– korántsem protokolláris, hanem józan, gyakorlati okokból– inkább bízhatja „fejedelmi gazdasszonyára”, mint gyakorta hadban-országos dolgokban forgó férjére: „Kegyelmes asszonyom! Az Nagyságod apróbb cselédjének oktatásokra fordítottam én legközelebb ezeket. Az Mi Atyánk, Hiszek egy isten és az Tíz Parancsolat felett vegye bé Nagyságod közikbe ez formán való könnyű tanításnak módját is: és egyebeket is Nagyságod az maga foganatos jó példájával ez lelki magok és cselédjek gyakorlására indítson fel. Melyre segéle az Úr Isten Nagyságodat. Nagyságodnak alázatos lelki szolgája: Medgyesi Pál.”²²

Nem érdektelen a Lorántffy-Medgyesi kapcsolat szempontjából az ajánlás záró formulája: „Nagyságod lelki szolgája.” Ez ugyanis arról tanúskodik, hogy a nyilvánvaló anyagi, sőt, alkotói függőség, a mecenatúra nélküli elnémulás veszélye ellenére Medgyesi nem vállalja, hogy „egy céhben volna” a Rákóczi-udvartartás gyakorlati ügyekben forgolódó tisztségviselőivel. A „lelki szolga” titulussal voltaképpen azt közli nagyra becsült patrónájával, hogy nem kiszolgálója, hanem szolgáló társa kíván lenni, mindenek előtt és felett a hit dolgaiban. Az itt tárgyalni kívánt dedikációk sorában a harmadik az 1650-ben megjelent Doce nos orare, ez az Amesius nyomán összeállított homiletikai kézikönyv.²³

A Doce nos orare megjelenésekor Lorántffy Zsuzsanna már özvegy, nyilván ennek tulajdonítható, hogy az ajánlásban ezúttal az ő nevét szedték nagyobb betűkkel, mint az elhunyt Rákóczi Györgyét, az „Isten Anyaszentegyházának Nemzetünkben kegyes Dajkája” titulus azonban itt is következetes és szinte egy eposzi jelző állandóságát mutatja, a szerepvállalás állandóságának megfelelően.²⁴

Jelenlegi témánk szempontjából a bőbeszédű Medgyesihez képest is hosszas Elöljáró beszéd befejezése különösen fontos: „Kegyelmes Asszonyom! Nagyságodnak ajánlom ez írásomat magam részéről, hogy az Nagyságod én hozzám igen méltatlan szolgájához eleitül fogván kivált-képpen mutatott Kegyelmességiért való háládatosságomnak (mellyel egész életemben adósa vagyok) legyen valami jelentésetskéje (jele), és ez könyv is tudjon mi (valamely) oltalom alá rejteződni az rágalmazók ellen. Az Nagyságod részérül penig, mint hogy Nagyságod ez Könyörgés és Tanétásbéli módokhoz ha valaki más igen hozzájok szokott, mellynek Isten kegyelméből a Christus ajándékozásának mértéke szerént kévánatos láttatja is vagyon, mind hogy az Nagyságod kegyelmes segétsége által lát ez világot: ki megértvén hogy eféle jegyzések volnának távottan (jelentése: tőlünk messzi országokban), ugyan parantsolattal indétott, hogy azokat szép rendben vévén, közönséges haszonra ki bocsássam. Melyben nézte Nagyságod, mind a több jó igyekezetű Híveknek hasznokat, mind kiváltképpen a maga lelki előmenetelit, annyira belé igazodván már Nagyságod ez előt, ez lelki Mesterségben, hogy magátul is Nagyságod, a mindennapi lelki, testi szükségek szerént, rendessen, fontossan, tulajdon az Sz. Írás szavaival, akár a mi szükségesekről szép könyörgéseket adhat bé Istennek. Melly lelki ajándékokban való nevelkedésére és bővölködésére az Christus által, mennyit fogjon ez után-is Nagyságodnak segéteni ez a könyv, ennek szorgalmatos és figyelmetes olvastatásából meg-tapasztallja Isten áldásából nem sokára Nagyságod. Mellyet mind Nagyságodnak, mint egyéb Hiveknek szívből kívánok Istentől. Irtam Fogarasban, Böjtmás avagy a Harmadik hónak 10-dik napján, 1649-ben. Nagyságodnak alázatos hű szolgája a Lelkiekben: Medgyesi Pál.”²⁵

Az Elöljáró beszédből kitűnik: Lorántffy Zsuzsannát az igehirdetés, a méltó imádság elméletében és gyakorlatában abszolút kompetens személynek, e spirituális műfaj értőjének és művelőjének, s így nem egyszerű finanszírozónak, hanem szerzőtársnak tartja Medgyesi. Aki egyébként önmagát is valóságos epitethon ornans-szal ajándékozza meg, amikor ismét „lelki szolga”-ként írja alá az ajánlást.

A megjelenés évét tekintve ugyanebből az esztendőből, a Doce… előszavának datálásához képest egy évvel későbbről való a presbitériumokért folytatott küzdelem fontos állomása, a Dialogus politico-ecclesiasticus.²⁶ Ezúttal is hadd térjek ki az előszó néhány alig észrevehető, de lényeget érintő jellegzetességére: a Rákóczi Zsigmondnak (a puritán- és presbitérumpárti kisebbik Rákóczi-fiúnak), illetve „néhai nagy Rákóczi Györgynek”, s csak harmadjára „mostani Kegyelmes Fejedelem Urunknak”, azaz a presbiteriánus eszméket elhárító, sőt, azokat egyházbomlasztónak ítélő II. Rákóczi Györgynek szól, eredménytelen-értelmetlen megnyerési kísérletként. Ebben az ajánlásban Lorántffy Zsuzsanna neve expressis verbis nem szerepel ugyan, de az Ajánlás utolsó oldalán tízszer előforduló „nagyságtok” kitételbe a kisebbik fiával lelki-egyházpolitikai szövetségben élő fejedelemasszony meg nem nevezett személyét is jó okunk van beleérezni.²⁷

Ugyanígy a Lorántffy Zsuzsanna iránti megbecsülés köszön vissza a szöveg több pontján is: „Ennek felette tekéntsük meg, Rom. 16.6.12. versében egy Maria Asszonyiállat felöl azt jelenti az apostol, hogy … sokat munkákodott, más egy Persis nevő felöl ir ugyan ezen szóval.”²⁸ A K-nak és F-nek nevezett szereplők szájába adott szöveg e bekezdésében a diakónusi tisztről van szó. Medgyesi jórészt Lorántffy Zsuzsanna istenes és korát-életkorát megelőzően modern, ha úgy tetszik, jótékonyan nyugtalan és nyugtalanító egyházépítő munkájának adózhatott ilyen visszafogott, nem szolgalelkű elismeréssel, amikor itt, s munkáinak számos más részletében prédikátor-társai zöméhez képest különleges figyelmet szentelt a nők helyének-szerepének az eklézsiában. Ugyanakkor erőteljes hangsúlyokkal említi a nők gyülekezetbéli felelősségét is, amikor arról ír, kit érjen fenyítés, kiközösítés, ha az egyházfegyelem ellen vét, például házassági kérdésekben. Vétkesek eszerint: „..az Atyák és Anyák, kik az ő gyermekeiket Papisták közé házasettyák…”²⁹

Ugyanennek az évnek, az 1650-es esztendőnek, e művekben és közös küzdelmekben oly gazdag esztendőnek egyik fontos dokumentumával szeretném zárni vázlatos kapcsolattörténeti áttekintésemet. Egy olyan episztolával, amely bizonyítja: a dolgozatom első részében idézett keserű és vádló sorok inkább az anyai és „öregbik fejedelemasszonyi” mivoltában megsértett Lorántffy Zsuzsanna pillanatnyi lelkiállapotát tükrözik, mintsem a valóságot. A most idézett levélből ugyanis kitűnik: Medgyesi Pál mindvégig tudatában volt annak, milyen nehéz helyzetben van, amikor a presbitérium ügyéért vívott harcban a fejedelemaszony folyamatos segítségét kéri, azét az akkoriban matrónakorúnak számító özvegyasszonyét, aki ily módon jóformán családi közelharcba, szóbeli és írásos, egyre élesebb hangú „pengeváltásokba” került idősebbik fiával.³⁰

A terjedelmes levélnek csak két rövid részletét idézem: azt, amelyben Medgyesi a cura pastoralis, azaz a lelkigondozás mesterének bizonyul, amikor is bibliai locusokkal vígasztalja asszonyát a presbitérium ügyében támadt családi háborúság miatt: „Elvöttem, kegyelmes asszonyom, az nagyságod 9. Octobris iratott kegyelmes parancsolatját. Ennyi szomorúságomban is örvendett az lelkem, hogy értem az Nagyságod nagy buzgóságát az Isten dicsőségének előmozdításához. Általsegéli, kegyelmes asszonyom, a jó Isten Nagyságodat az nehézségeken, mert ígéreti tartja, csak próbák és kisértetek azok. Másszor is írtam, kegyelmes asszonyom, megjövendelte a mi édes idvezitőnk Math. 10. V. 36. Michaeásnak 7. részéből V.6., hogy eféle állapotokban az Evangélium bévevő s terjesztő istenfélő hiveknek ellenségek az ő magok háza népe leszen: sőt még a fiak is az ő atyjoktul, az leányok az ő anyjoktul, az meny az ő napátul meghasonlik….”³¹

A levél egy másik részlete elárulja, hogy a fejedelemasszonyt és udvari papját a lelki közösség mellett folyamatos és tartalmas teológiai párbeszéd (nem polémia, hanem az egy táborba tartozók egymás hitét-tudását erősítő dialógusa!) kötötte össze. Ennek tanúbizonysága az, hogy a presbitériumok kérdésében az elsődleges bibliai források, a lelkigondozói szándékkal elősorolt igehelyek mellett egyháztörténeti érveket is felsorakoztat. Nevezetesen Kálvin Institutio-jának bizonyos részleteit ajánlja a fejedelemasszony figyelmébe mint a papság presbitériumellenes részét leginkább meggyőző lehetséges olvasmányt. Ezzel a javaslatával mintegy teológustársává avatja a hitéleti dolgokban valóban szokatlanul jártas nagyasszonyt: „A mi vallásunk bizonnyal tagadja azt, hogy ha keresztyén is a magistratus, mindazáltal ő vehesse magának az presbyterséget. Calvinust olvastassa Nagyságod Instit. L.4.c. 4. § 11. Egyházi szolgáknak tanétja lenni az presbytereket Rom. 12.1. Cor. 12. v. 28. ect. Bezzeg örömest jelen löttem volna az ő Kegyelmek synatjokban.”³²

Az, hogy Medgyesi épp Kálvin fő művét kínálja segédeszközül a presbitériumokért vívott harcban, alkalmat ad nekem arra, hogy befejezésül legalább érintsem a Lorántffy–Medgyesi kapcsolat egyik egyháztörténeti előzményét, pontosabban analógiáját: Kálvin és a reformációval rokonszenvező, majd azt minden erejével támogató Renáta hercegasszony kiterjedt levelezését. Renée de France (1510–1575) XII. Lajos francia király lánya volt, később Ferrara hercegasszonya. Renáta Bullingerrel levelezett, és Svájcba menekült hugenottákat támogatott, a reformáció támasza és reménye volt Itáliában. Hitéért keservesen bűnhődött, gyermekeitől elzárták, börtönbe vetették, végül az inkvizíció törvényszéke elé állították, amely gyónásra-áldozásra kényszerítette. E fiatalkori élményei ellenére nem lett belőle elvakult katolikusgyűlölő, s idős korában őszintén fájlalta, amikor vejét, a protestáns körökben közutálatnak örvendő Guise hercegét egy református nemes meggyilkolta. Bölcsessége, szeretetteljes egyénisége sok szempontból emlékeztet Lorántffy Zsuzsannáéra. Nem véletlen, hogy Kálvin– már halálos betegen– neki íratta egyik utolsó levelét.³³

A Lorántffy Zsuzsanna–Medgyesi Pál életút vázlatos bemutatását nem véletlenül zárom ismét látszólag idegen, távoli párhuzammal. Ez a sok rokon vonást mutató fejedelmi nő- kontra teológiai vezéregyéniség kapcsolat is igazolja: ez a szövetség, ez a hittestvéri-munkatársi viszony korántsem egyedülálló a reformáció történetében. Az R. Várkonyi Ágnes által idézett teória a modernebb, nyugtalanabb, minden új dologra hajlamos asszonyi szellemről– úgy tűnik– végigkíséri az európai reformáció egész történetét. Olykor ez a nyugtalanság olyan, a világlíra élvonalába tartozó alkotókat is adott a világnak, mint a Zarándok Atyák kortársaként élő és alkotó Anne Braddstreet. De ez már egy másik világ, egy másik történet, annak ellenére, hogy Bradstreet mindössze tizenkét évvel Lorántffy Zsuzsanna után, 1612-ben született.

Hladiuc Mária

ASSZONYOK AZ EVANGÉLIUMOKBAN (2)

>

Women in the Gospels (2)

Meeting Jesus had a life-changing impact on women in the four Gospels. Women around Jesus are present in a discrete way: they are there for him without asking or demanding any special rights. Women see the real Jesus: the saint. They listen to him and confess their faith even when men leave him. So women in the Gospels become real apostles.

A szerző egyetemi tanulmányait a kolozsvári BBTE Római Katolikus Teológia Karán végezte, majd Hollandiában folytatott magiszteri tanulmányokat.

A Lukács-evangélium

Lukács sajátossága, hogy Isten országának lakói nála elsősorban a társadalom peremére szorított emberek. Ez egyértelműen kiviláglik az ünnepi lakomáról szóló példabeszédben. A harmadik evangélista számára Isten országa „nem a küszöbön áll”, hanem már működésben van. Isten országa „bennetek” vagy „köztetek van” (Lk 17,21).¹ Bármilyen negatív tulajdonságokkal, erkölcsi állapottal vagy bűnnel rendelkezik az ember, mindig van lehetősége a visszatérésre, arra, hogy megtalálja az Isten országába vezető utat. Az elveszett bárányról (Lk 15,4-7), a tékozló fiúról (Lk 15,11-32), a farizeusról és a vámosról (Lk 18,9-14) szóló példabeszédek feldolgozása mutatja, hogy az ország kapui mindenki számára nyitottak. Jézus, az igazi pásztor, azért jött, hogy keresse és üdvözítse, ami elveszett (19,10). Nem ítélni jött, hanem üdvözíteni (Jn 5,26k). Ha tehát Lukács evangéliumának irányultságáról akarunk beszélni, akkor azt mondhatjuk, hogy a bűnösöknek, a vámosoknak és utcanőknek kedvez (vö. 7,34;15,2).

Jézus egy asztalhoz ül a bűnösökkel (15,2), engedi, hogy megcsókolja őt egy vitatható erkölcsű asszony (7,34-45), hagyja, hogy bizonytalan és kétes hírű személyek kísérjék, s végül keresztre feszítettként gonosztevők között hal meg (23,29).²

A lukácsi evangéliumban megjelenő szereplők 37,5 százaléka a női nemhez tartozik (lásd a táblázatot).

A gyermekségtörténetben a nőknek központi szerep jut. Három női alakkal találkozhatunk: Máriával, Erzsébettel és Annával. Jézus anyja hívő asszonyként, mint a tanítvány legtökéletesebb mintaképe jelenik meg. Erzsébet áldással fogadta a hozzá érkező Máriát mondván: „és boldog aki hitt, mert be fog teljesedni amit az Úr mondott neki” (Lk 1,45). Mária Erzsébet szavaira a Magnificattal válaszol (Lk 1,46-55). Ez a napjainkban is sokat használt imádság tele van ószövetségi utalásokkal (főleg Anna hálaénekére utal– 1Sám 2,1-10), és sok közös vonása van a hallel zsoltárokkal (Zs 33,47,48). Egy szegény nőt Isten kiválasztott arra, hogy a Megváltó édesanyja legyen. Vele kezdődik el Isten országa. Ô, Mária, Isten szegényei (anawim) reményének a jelképe: férfiaké és nőké egyaránt.³ Általa valósul meg a Lk 1,51-55-ben megjelenített eszkatologikus, új társadalmi rendszer.

A Messiás születésével a régi törvény elveszíti érvényességét, és életbe lép az új törvény, amelynek következtében jól fognak lakni, akik éheztek (Lk 6,21a), akik sírtak, nevetni fognak (Lk 6,21b), a szegények pedig Isten országát öröklik (Lk 6,20).

Anna prófétanőként jelenik meg a

Lk 2,36-ban, alakja néhány ószövetségi nőképet idéz fel (Miriám, Debora, Hulda, Anna), ugyanakkor előképe az ApCsel-ben (2,17; 21,9) és 1Kor 11,5-ben említett prófétai képességekkel megáldott nőknek.⁴ Anna Simeonnal együtt jelenik meg Lukácsnál, követve a MTörv előírását, amely szerint egy esemény hiteles igazolásához két személy tanúbizonyságára van szükség. Mindketten Jézus messiási küldetését igazolják. Az ószövetségi szokások szerint azonban egy nőnek nem volt joga tanúként szerepelni a perek során, így az a tény, hogy Lukácsnál mégis ilyen szerepkörben jelenik meg, arra utal, hogy Jézussal ilyen szempontból is egy új világ kezdődik. És ez csak a kezdet, ugyanis mind a négy evangéliumban a nők lesznek Jézus élete fontosabb eseményeinek tanúi és hirdetői.

Lukácsnál a nők státusa, helyzete azonos a férfiakéval. Ez leginkább Jézus példabeszédeiben látható, ahol párhuzamosan találkozunk mindkét nemről szóló történetekkel. Ez az eljárás részben Máténál is megtalálható, azonban Lukácsnál válik hangsúlyossá. Nála az esetek többségében, amikor egy férfival kapcsolatban hitmegnyilvánulással, példabeszéddel találkozunk, nőkről szóló párhuzamos történetek is megjelennek. Néhány kivétellel ez a párhuzamosság hasonlóságon és nem ellentéten alapul, ezzel is egy, a Jézus korában még váratlan egyenlőséget hirdetve. A párhuzamos összehasonlításokat úgy értelmezték, hogy ezekkel Jézus nőnemű követőit, tanítványait is meg akarta szólítani.⁵

Ami Lukácsot sajátosan jellemzi: azokat az asszonyokat emeli ki evangéliumában, akik szegények, magányosak. Ez a sajátosság az özvegyekről, a meddőségről, a lelki éhségről vagy a szegények szolgálatáról szóló példabeszédekben nyilvánul meg.⁶ Azáltal, hogy Jézus a nőket is befogadja tanítványai közé, lehetőséget kínál számukra; nekik is elérhetővé teszi a lelki igények kielégítését.

Egyik kiemelkedő párhuzam az angyalnak Zakariáshoz és Máriához intézett szavaiban fedezhető fel. A Lk 1,8-23-ban arról olvashatunk, hogy Zakariásnak az isteni küldött hírül viszi, hogy felesége fiúgyermeket vár. Mária is angyaltól szerzett tudomást arról, hogy szüzessége ellenére ő hozza világra a Megváltót. Mária az összekötő kapocs az újszülött Jézus gyermek és Jézus mint Isten között.⁷

Lukács teljes evangéliumában Máriát Jézus anyjának nevezi, kivéve a kilencedik fejezetet (Lk 2,19-21). Az angyal szavai szerint Zakariás és Erzsébet fia az utolsó és legnagyobb prófétája az ószövetségnek. Ô lesz az előkészítője a Mária által nekünk adott Megváltó, a Messiás útjának, aki új törvény szerint rendezi el a világot. Az angyali szóra adott férfiválaszszal szemben áll Mária válasza. Az utóbbi hívő, az előbbi, Zakariás pedig hitetlen, és éppen ezért Zakariás „büntetése” a némaság, Mária jutalma az áldás. Egy másik párhuzamot is állíthatunk fel Mária hálaéneke (Lk 1,45-55) és a Zakariás által elimádkozott Benedictus között

(Lk 1,68-69).⁸ Mária imája magasztalásként száll fel ahhoz az Istenhez, aki irgalmas, aki könyörül a szegényeken, és azokon, akik nyomorban élnek. Ezzel szemben Zakariás éneke Keresztelő János tevékenységére, működésére helyezi a hangsúlyt, amellyel János előkészíti Isten országának az eljövetelét.

Ennek a dualizmusnak egy másik példája a két agg (Anna és Simeon) hívő esete. Mindketten jelen vannak Jézusnak a templomban való bemutatásakor, és mindketten áldják az Istent, és hálát adnak neki azért, hogy megláthatták a megígért Megváltót. Anna tanúságtétele a Megváltóval való találkozásról (Lk 2,36-38) ugyanolyan értékes, mint az, amellyel Simeon magasztalja az Istent (Lk 2,25-35).⁹ Anna tulajdonképpen prófétaasszonyként jelenik meg, vagyis olyan kiválasztott személyként, aki által Isten beszél a néphez.

Témánk szempontjából egy másik releváns példa Jézus Názáretben elhangzott beszéde, amelyben özvegyekről

(Lk 4,25-26) és leprásokról (Lk 4,27) van szó. Később meggyógyít egy megszállottat (Lk 4,31-37), majd közvetlenül ezután Péter anyósát is (Lk 4,38-39). A továbbiakban egy bénának adja vissza az egészségét (Lk 5,17-26), és emellett bűnei alól is feloldozza, akárcsak a parázna asszonyt (Lk 7,36-50). A kafarnaumi százados szolgájának meggyógyítását (Lk 7,1-10) a naimi özvegyasszony fiának feltámadása követi (Lk 7,11-17). Ahogy a fentiekből is kitűnik, Lukácsnál kedvelt „szereplő” az özvegy nő. Ezzel ellentétben a zsidó hagyomány a nőt kiszorította a társadalomból és a kultikus gyakorlatból. Csak a férfi közvetítésével (legyen az a fia vagy a férje) szerepelhetett a „társadalmi életben”. Néma tényező a zsidóknál, aki nem beszél/beszélhet, nem cselekszik/cselekedhet. Azoknak jelképe a nő, akik teljesen elveszettek a társadalomban. Jézus felkarolja a nőt és rehabilitálja, újra integrálja a közösségbe. A kortársak szemében provokációnak számított, hogy Jézus nőket is felvett a tanítványai közé.¹⁰ Bár ez a magatartás Jézus részéről botrányos volt a korabeli zsidóság számára, szemléletváltást hozott a nőket illetően.¹¹ Lukács pontosan meg is mondja, miben állt korabeli szolgálatuk: „vagyonukkal”– ezzel Jézus többre: a nők emberi méltóságának visszaállítására ösztönöz.¹²

A „szolgálat”-ként fordított szó a Lk 8,3-ban, Mt 27,56-ban és a Mk 15,41-ben a görög „diakonia” kifejezésből ered, ennek jelentése általános szolgálatra utal. Ezt használták például az asztalnál való felszolgálásra (Lk 22,27), a diakónusok szolgálatára (1Tim 3,13), valamint az általános értelemben vett szolgálattevésre (2Tim 1,18; 1Pét 4,10). Krisztus követése nem utánzás, hanem az elköteleződés felvállalása a korai egyház közösségében. Nemcsak egy Jézussal azonos látásmódot feltételez, hanem gyakorlati szerepvállalást az ősegyház életében. Ebből a szempontból az evangéliumok nem különböző eseményekről szóló beszámolók, hanem igazi elhívástörténetek.¹³

Annak ellenére, hogy a Lk 8,3-ban a szolgálatot csupán az anyagiakra kell érteni (ahogy a Róm 15,25-ben is), amikor a nőkkel kapcsolatban említi, mindig folyamatos jelentésű igemódot használ, ami arra enged következtetni, hogy huzamosabb ideig fennálló cselekvésről van szó. Witherington álláspontja szerint ezek a nők „nem hagytak fel hagyományos feladataikkal, hanem ellenkezőleg: még inkább kihangsúlyozták azok jelentőségét azáltal, hogy Jézusnak szolgáltak. A munkájukat ugyanis az Úr szolgálatába állíthatták az elhagyott nők is a hit által.”¹⁴

A nők szolgálata a tanulás mozzanatával is kiegészül, hiszen az apostolok mellett ők is hallgathatták Jézus tanításait, beszédeit. A Máriáról és Mártáról szóló elbeszélés támasztja alá állításunkat

(Lk 10,38-42). A nők által nyújtott segítség nem pusztán passzív támogatás volt, ugyanis a Lk 10,38-42-ben elbeszéltek szerint a másoknak való szolgálatnak az ige hallgatásában és teljesítésében kell gyökereznie. Az evangéliumokban nem találkozunk prédikáló asszonyokkal, csak Jézustól tanuló cselekvőkkel. François Bovon szerint azoknak a mai világban élő embereknek, nőknek és férfiaknak, akik a Szentíráshoz fordulnak eligazításért, valamint azoknak a nőknek, akik az identitásukat keresik, ez a lukácsi történet nagyon fontos, hiszen Jézus és a két nő kapcsolata mintegy mintául szolgálhat a ma élő nőknek és férfiaknak.¹⁵ Lukács kiválaszt egy banális, egyszerű dolgot, aminek azonban fontos következményei vannak: egy vendég fogadása, ami egy idegen elemnek a családi szisztémába való bevételét jelenti (38. v). A második fázis leírja a két testvér helyét ebben a helyzetben (39–40. v.). Márta ellenvetése kimozdítja az eseményeket a holtpontról.¹⁶ Teológiailag nézve ez a történés az 1Kor 7, 32-35-höz áll közel (ahol Pál a keresztényektől egy minél kötöttségmentesebb életet követel). Lukács elbeszélése két síkon mozog: egy narratív és egy normatív síkja van. A téma a katekézishez tartozik, mert két magatartásról szól, nem az egyik hivatalról. A zsidóságban elképzelhetetlen volt, hogy egy nő a javaival rendelkezzék, hogy egyedül vezesse a háztartást,¹⁷ ráadásul hogy egy férfit fogadjon.¹⁸ Hasonlót látunk az ApCsel 16,15-ben, amikor Lídia befogadta a házába Pált.¹⁹ Lukács azonban nem zsidó, hanem hellenista közösségnek írt, ahol a nőnek nagyobb szabadsága volt.²⁰

Mária vértestvére volt Mártának (39. v.), s „Jézus lábához ült”. Úgy ült ott, mint

Pál a tanítójának, Gámálielnek lábánál (Apcsel 22,3). Jézus a tanító, Mária a tanítványa. E kép hellenista ábrázolásokban is megtalálható, és meglepő azért, mert zsidó írástudók nőknek nem magyarázták a törvényt.²¹ Jézusnak ez a gesztusa érvényteleníti kora szokását. Ô három módon is ellenkezik a zsidó előírásokkal: egyedül van olyan nők társaságában, akik nem a rokonai, egy nő felszolgál neki, és egy nőt tanít annak saját házában.²² Ezért új rend érvényesítésére nézve ad útmutatást. Jézus tanítja a szavára buzgón figyelő asszonyt, Máriát.²³ Mária nő létére belép Jézus iskolájába, ugyanúgy, mint a tizenkettő vagy a többi tanítvány.²⁴ Az evangélista Mária nagy figyelmét és szeretetét is sugallja a leírásban, az örökkévalóra irányuló koncentrálását, figyelmét. Mária mély emberi megértéssel, a szeretet lelkületével illeszkedik bele a fáradt Mester helyzetébe: azt teszi, amire Jézusnak szüksége van, és ilyen módon azt kapja ajándékba, amire cserében neki szüksége van. Meghitt társává válik Jézusnak, és boldog hallgatójává az igének.²⁵

Az egyház olyanok közössége, akik mindig újból meghallják és hallgatják a megdicsőült Úr szavát (8,21). A házba betérő Jézust kétféleképpen tisztelik meg:²⁶ Mária hallgatja²⁷ Jézus szavát, Márta „sürög-forog”, tele gonddal az asztalterítés miatt. Jézus hittestvérei mindkét nemből valók: Mária a tanulás felé fordul anélkül, hogy valamilyen hivatalt venne igénybe,²⁸ Márta diakonissza. Márta magatartása a hagyományos álláspontot követi, a „szolgálatét” (40. v.). Mégis: Márta aktívabb, mint e helyzetben kellene, „sürgött-forgott” (ritka ige), a leírás hiperaktivitásra mutat, bár Bovon szerint Márta természetesen viselkedett, mivel ő volt a ház úrnője,²⁹ s mert fontos volt neki a vendég. Ô Jézus anyagi-fizikai ellátását kívánta biztosítani. Világos tehát az ellentét: Mária Jézustól elfogadja a tanítását, Márta viszont Jézusnak akar adni valamit.³⁰ Márta a szolgálat közben Jézushoz lép be, és szemrehányását juttatja kifejezésre nővére miatt, sőt közvetetten Jézus magatartása miatt is. Arra kéri Jézust, figyelmeztesse nővérét a szolgálatban való részvétel szükségességére. Márta e helyzetben nem képes megérteni, hogyan hallgathatja Mária tétlenül az Urat, amikor a hagyományos feladat: gondoskodni a vendég ellátásáról. Az asztalszolgálat fontosabb neki az igeszolgálatnál, amely az odafigyelést jelentené. Túlságosan nagyra becsüli saját szolgálatát, s lebecsüli Jézus szavának hallgatását. Többre értékeli a tetteket a hallásnál.³¹ Figyelni kell egy másik elemre: a „sok”-ra. Jézus válaszában a szolgálat teljesen pozitív, mivel a szöveg nem helyezi a két szolgálatot egymással szembe (asztali szolgálatot és a igeszolgálatot), hanem két különböző spirituális viselkedésre utal: Márta a cselekvő szolgálatban él, magára hagyottnak érzi magát; elfáradva és egyedül Jézushoz fordul, akinek közömbösségét kritizálja, ezzel segítségét kéri, és együttérzést próbál ébreszteni.³² Jézus nem kárhoztatja a „munkát”, amelyet Márta éppen érte végez, sőt értékeli, csupán annyit fűz hozzá, hogy felesleges vagy eltúlzott tevékenység ez, mert méltatlan és szolgai körülmények között tartja őt.³³ Jézus Mártának szóló válaszában védelmébe veszi Máriát. Jézus szava Mártát egy dolog miatt marasztja el: mert nem veszi figyelembe az adott helyzetet s azt, ami abban szükséges. „Egy a szükséges”: a Jézus iránti odaadás. Nem úgy szolgált Márta Jézusnak, ahogy Jézus az adott helyzetben igényelte volna.³⁴ Többféle szolgálat van, de „csak egy a szükséges”. Jézus nem az aszkézisre buzdít az étellel kapcsolatban, hanem egyik dolog viszonylagosságát emeli ki egy másikkal szemben. Márta sok mindent tesz, de félő, hogy elszalaszt egy alkalmat, amely nem tér vissza egykönnyen. Márta úgy gondolja, hogy a „cselekvés” alternatívája az „odafigyelésnek”.³⁵ A „jobbik rész” (42. v.) földre utal (Lk 8,8: magvetőről szóló példája), de nem derül ki a szövegből, hogy Márta jó hívő-e, vagy csak kedves, jóindulatú asszony, aki ugyanakkor igazságtalan a testvéréhez.³⁶

Amit Mária képvisel és tesz, az Jézus akaratával összecseng. A „részt”, amit Mária választott: az Úr jelenléte, az Úr szavának meghallgatása, itt és most. Ugyanakkor a „rész”-nek eszkatológiai jelentése is van, utal Kánaán földjére (a jó föld az az ember, aki befogadja Krisztus szavát).³⁷ Amit Mária választott, az nyugalmat, boldogságot ad, mert az Úr és az ő szeretete a legfontosabb értékek, amiért „sürögni-forogni” kell, és amik szemben állnak minden többi dologgal. Jézus nem mondja meg világosan Mártának, mit tegyen, inkább az fontos neki, hogy tisztázza: az „egy”-hez fordulás fontos.³⁸ Cselekedetét valójában Jézus nem dicséri és nem és ítéli el, hanem arra szólítja őt fel, hogy fontolja meg, mi az előbbrevaló számára. Az elbeszélés mondanivalója nem az, hogy mindig hideg ételt fogyasszunk a megfőzött ebéd helyett, hanem hogy aki vállalja Jézus követését, annak hallgatnia kell Jézus szavát (39v, Lk 8,4-21). A Jézusra figyelésen van a hangsúly, ez képviseli a jobbik részt.³⁹

A keresztény hagyomány Mártában az aktív, Máriában pedig a kontemplatív élet megszemélyesítőjét látta, és Jézus záró kijelentéséből sokszor a kontemplatív élet értékesebb mivoltát olvasta ki. Elbeszélői szinten Lukács nem egy olyan Mártáról beszél, aki szolgál, és nem is egy olyan Máriáról, aki prédikál, hanem egy Máriáról, aki hallgat és egy Mártáról, aki a vendégszeretetet gyakorolja. Mária képével helyet ad a társadalomban a nőnek, amit kevés antik vallás tett meg, és Márta képével alátámasztja azt, hogy az asztalszolgálat is fontos, de nem szabad a hittől elválasztani azt.⁴⁰ A feminista teológusok a Lk 10,38-42-t úgy értelmezték, mint meghatározó pontot az evangéliumokban, mivel azt tartalmazza, hogyan tanította Jézus a nőket. Gretchen Gaebelin Hull Equal to serve (Egyenlőek a szolgálatban) című tanulmányában e perikópát a legjelentősebb találkozásnak tartja, mert szerinte azt tudjuk meg belőle, hogy a nőknek a teológiai tanulmányokat előnyben kellene részesíteniük a házi foglalkozásokkal szemben.⁴¹

Lukács tisztázza a nő helyzetét a szolgálatban, az egyházban. Prioritásnak Isten szavát tartja, és azt is kiemeli: ahhoz, hogy szolgálni tudjuk Krisztust, szükségünk van arra, hogy egyszer ő szolgáljon minket. J. A. Fitzmyer megfogalmazása szerint a kereszténynek a cselekvésben szemlélődővé (contemplatores in actione) kell válnia.⁴²

Az irgalmas szamaritánusról szóló elbeszélés szükséges kiegészítője a Mártánál és Máriánál tett látogatás történetének. Isten megismerése hitet ébreszt, amely a cselekvést szüli. Azokkal a nőkkel, akik követték Jézust, és akik az ő megváltó cselekvése által bennfentesekké lettek a hitben, akiket Jézus tanított, egy folyamat vette kezdetét, amelynek a csúcspontja (pl. Márta, Mária) a keresztény közösség életében lesz. Erről tanúskodik az Apostolok Cselekedetei, amely olyan női szereplőket állít elénk, mint Lídia (ApCsel 16,11-15), Damaris (ApCsel 17:34), Junia. Így tanúi leszünk annak a folyamatnak, ahogyan a nő szabaddá válik Isten országának átölelő szeretete és ereje által, ezáltal kívülállóból, kirekesztettből képes bennfentessé, beavatottá lenni.

Lukácsnál a nők ugyanolyan fontos szerepet kapnak a feltámadás üzenetének terjesztésében, akárcsak a férfiak. Értelmezésünkben azonban nem szabad figyelmen kívül hagynunk a Jézus korabeli társadalom felépítését, a nőkhöz való hozzáállást: akkor a férfi-női egyenlőségnek más súlya, más vonatkozásai voltak, mint ma. Lukács evangéliuma próbálja felhívni a figyelmet a nők belső értékeire és képességeire azáltal, hogy evangéliumában központi szerepet kapnak: ott vannak szüntelen Jézus mellett, szavai szerint élnek, és továbbítják Isten igéjét. Elisabeth Moltmann Wendel jegyzi meg, hogy Lukácsnál a nők nem pusztán kedvenc tanítványokként szerepelnek (mint a másik három evangéliumban), hanem gyakorlati munkát végeznek a korai egyházban, szolgálva Jézust és apostolait.⁴³ Jézus és a korai egyház szorosan összefüggnek: ő volt az, aki teljesen bevonta a női nemet az egyházi tevékenységekbe, és így a nők fontos szerepet kaptak az igehirdetés terén is.

A János-evangélium

János evangéliumában Jézus ugyanúgy bánik a nőkkel, mint a férfiakkal. Az evangéliumban sehol sem találunk példát arra, hogy kivételezne velük, igazolva ezzel azt, hogy az apostoli státus ugyanazt kéri a nőktől is, mint a férfiaktól.⁴⁴

Az evangéliumban említett nők Máriát, Jézus anyját és Máriát, Kleofás feleségét kivéve nincsenek férjhez kötve⁴⁵ (Jánosnál, ellentétben a szinoptikus evangéliumokkal). Ezek a nők függetlenek. Jézus nem anyai mivoltukban, nem is a női nem képviselőiként tekinti őket. Szabadon közelít feléjük, közeli kapcsolatban van olyan nőkkel is, akik nem rokonai: ilyenek Mária és Márta. Ráadásul egy olyan idegen asszonnyal is szóban áll, aki nem dicsekedhet fényes előélettel (a szamariai asszony). Sohasem vádolja őket bűneik miatt, ellenkezőleg: még a vádlókat is megállítja, arra kényszeríti őket szavaival, hogy magukba nézzenek (Jn 8,7-9). Jézus tanításának egyik leglényegesebb és legradikálisabb vonása, hogy teológiai igazságokat is közöl az őt hallgatókkal. Míg a rabbinikus tanítás tiltotta a nők vallásos oktatását,⁴⁶ Jézus személyesen osztja meg velük Isten üzenetét, Isten igéjét. Ezzel bizonyítja, hogy a nők képesek arra, hogy megértsék, és vele együtt belekapcsolódjanak a különböző teológiai témákba (Márta, a szamariai asszony, Mária Magdolna példái). A Jézustól kapott igazság révén e nők „felszabadultnak” érzik magukat, önmagukra találnak: úgy érzik, hogy fejlődnek. Jézusnak köszönhetően szociális helyzetük is megváltozik.⁴⁷ János evangéliumában a nők úgy szerepelnek, mint Isten igéjének a tanulmányozói, akik az isteni szóra lelkesen képesek bármit megtenni, hogy Istent szolgálják. János evangéliumában figyelhető meg a legnagyobb távolság a judaizmustól és a legnagyobb közelség a hellén kultúrához. János evangéliumának 22 százalékában a nőket tekinthetjük szereplőknek.⁴⁸ Hét olyan történetet emelhetünk ki, amelyekben Jézus az asszonyokhoz szól.⁴⁹ Ezek a következők: a kánai menyegző (2. fejezet), a szamarai asszonyokkal való találkozás a kútnál

(4. fejezet), a házasságtörő asszony megmentése (8. fejezet), Lázár feltámasztása (11. fejezet), a húsvét előtti lábmosás jelenete (12. fejezet), az asszonyok jelenléte a kereszt alatt (19. fejezet), és végül Mária találkozása a feltámadott Jézussal a kertben (20. fejezet). Ezek a történetek úgy vannak leírva, hogy azok különböznek a hagyományosnak tekinthető történetektől. Mindez annak a ténynek köszönhető, hogy a szerző dialógust épít be, és mély változásokat eszközöl. E történetek másik fontos sajátossága, hogy a jánosi iróniára épülnek, vagyis a kérdező, a beszélgetőtárs nem érti Jézust, az ő kijelentéseinek mélyebb értelmet ad.

János úgy mutatja be a nőket, mint Isten országának aktív apostolait, bár sehol sem találunk az evangélium során külön tanítást a nők természetét, szerepét, feladatait illetően. Minden, ami bemutatásra kerül, a tanítás szempontjából indirektnek tekinthető, vagyis csak Jézusnak az asszonyokhoz való viszonyulásából következtethetünk rá.⁵⁰ A jánosi szellemben bemutatott Jézus nem úgy jelenik meg, mint aki törekszik megváltoztatni a nőnek a judaizmusban meghatározott szerepét és státusát. Sokkal inkább arra törekszik, hogy irántuk való megbecsülését fejezze ki. Jézus a férfiakkal egyenrangúakként kezeli a nőket. Három olyan beszélgetés van Jézus és az asszonyok között, amelyek Jézus messiási vonásaira mutatnak rá: a szamariai asszonnyal való teológiai beszélgetés, amelynek végén a nő Jézus igazi messiási identitásról beszél (megvallja, hogy ő az, akit vártak) (Jn 4, 4-42); a Mártával való beszélgetés (Jn 11,25), amelyben a feltámadásról és a Jézusban rejlő életről beszél. Jézusnak ezek a szavai vezetnek el Márta vallomásához: „Igen, Uram, hiszem, hogy te vagy a Krisztus, Isten fia, aki a világra jött” (Jn 11,27). Végül pedig Jézus úgy dönt, hogy egy asszony közölje a feltámadás örömhírét (Jn 20,18): Mária Magdolna az, aki elviszi a feltámadás hírét az apostoloknak (20,18).

A János evangéliumában bemutatott asszonyok hisznek Jézusban, és Isten igaz fiának tartják őt. Befejezésül France Quére véleményét idézem az evangéliumban szereplő nőkről: „az evangéliumokban Jézus mellett és vele kapcsolatba lépő nők meglepően diszkréten jelennek meg minden alkalommal: kísérők halvány árnyéka, akik anélkül követik Jézust, hogy bármilyen jogot/kiváltságot követelnének tőle. Annak ellenére, hogy a tömeg Jézusban a zsidók királyát látja, egyes apostolok zelótaként vagy tekintélyes rabbiként tekintenek rá, a farizeusok csalót látnak benne; a nők, bár tanulatlanok, mégis kiváló ítélőképességről tesznek tanúságot: a szentet látják Jézusban, hallgatják, követik őt, sajátos módon tesznek tanúságot belé vetett hitükről. Így válnak a diszkréció, a tapintat nagyköveteivé.” ⁵¹

TEST o LÉLEK o SZELLEM

David Buckingham

A MÉDIA OKTATÁSA A DIGITÁLIS TECHNOLÓGIA KORÁBAN (2)

A digitális műveltség felé

Ez az a terület, ahová a média oktatásának tartoznia kell. Mint már mondtam, a médiát tanítóknak tiltakozniuk kell az ellen, hogy a médiát az oktatásban csupán eszközként használják. Mint ahogy a híres olasz szerző, Umberto Eco írta a tévé lehetséges használatáról az oktatásban: „ha a tévét arra akarod használni, hogy taníts vele valakit, előbb meg kell tanítanod őt arra, hogyan használja azt.”¹

A médiáról való oktatás, állította, elengedhetetlen előfeltétele annak, hogy a médiával vagy a médián keresztül oktatni lehessen. Ugyanez érvényes a digitális médiára is. Ha az internetet vagy egyéb digitális médiát akarjuk használni a tanításban, szükséges, hogy felkészítsük tanulóinkat azok működésének megértésére és igényes használatára: nem használhatjuk ezeket csupán funkcionálisan vagy eszközként.

A média oktatása maga után vonja a kritikai műveltség egy fajtáját, és könnyen belátható, hogy ezt hogyan lehetne a digitális médiára is kiterjeszteni. Természetesen a digitális műveltséggel való ismerkedésnek az „alapoknál” kell kezdődnie. Az internettel kapcsolatban például a gyermeknek meg kell tanulnia, hogyan találhatja meg és hogyan válogassa ki az anyagokat– hogyan használja a böngészőket, hiperhivatkozásokat, hogyan keressen forrásokat stb. Hasonlóképpen tudnia kell a biztonsági kérdésekről, amelyek kiemelkedő helyet foglalnak el a nyilvános vitákban. Egyszóval el kell különítenünk a digitális műveltséget az instrumentális vagy funkcionális műveltség formájától. Azok a képességek, amelyek a gyermek számára szükségesek a digitális média használatához, nincsenek elkülönítve azoktól, amelyek az információ visszakereséséhez szükségesek. Akárcsak a nyomtatott anyagok esetében, itt is szükséges számukra, hogy tudják az információkat kritikai megközelítésben ellenőrizni és használni, ha tudássá akarják azokat alakítani.

Ezek az eszközök az információk forrásaira, valamint az előállító érdeklődésére kérdeznek rá, illetve arra, hogyan jeleníti meg a világot, emellett pedig azon technológiai fejlődések megértésében segítenek, amelyek a szélesebb szociális és gazdasági változásokhoz kapcsolódnak.²

Ebben a tekintetben lehetséges, hogy a régebbi média fejlődésének koncepcióit alkalmazzuk. A következőkben sorra veszem az internettel kapcsolatos, kritikus digitális műveltséget biztosítani képes kulcsfontosságú összetevőket.

Bemutatás

A média minden típusa, így a digitális változat is reprezentálja a világot, nem egyszerűen csak reflektál rá. A világ különböző értelmezéseit és szelekcióját engedi meg, ami elkerülhetetlenül megtestesít bizonyos implicit értékeket és ideológiákat. A tudatos média-felhasználóknak szükséges, hogy ellenőrizni tudják az anyagot, amellyel találkoznak, például a szerzők motivációinak megállapításával és más információforrások összehasonlításával, beleértve saját tapasztalatukat is. Szöveges információknál ez azt jelenti, hogy a felhasználó megkérdőjelezi az illető információ megbízhatóságát, egyoldalúságát és hitelességét, pontosságát, és ez szükségszerűen előhívja azt a tágabb kérdést, hogy kinek a hangját hallja, és kinek a nézőpontjait jeleníti meg az illető szöveg.

Nyelvezet

Egy valóban művelt személy nemcsak a nyelvezetet tudja megfelelően használni, hanem azt is megérti, hogy a nyelv hogyan működik. Ez részben a különböző kommunikációs formák „nyelvtanának” megértésében rejlik, de ehhez hozzátartozik egyfajta tudatosság is az egyes műfajok kódjai és konvenciói vonatkozásában. Ez az elemzőképesség elsajátítását jelenti, és egyfajta metanyelvet a nyelv funkcióinak körvonalazására. A digitális műveltségnek ezért be kell vonnia a digitális média felépítésére vonatkozó módszeres tudatosságot és a sajátos interaktív kommunikációs „retorikájának” ismeretét– például a honlapok felépítése és vizuális kivitelezése értelmében.

Előállítás

A műveltség feltételezi annak megértését, hogy ki kivel kommunikál és miért. A digitális média kontextusában a fiataloknak figyelniük kell a kereskedelmi befolyás növekedésére– főként azért, mert ez az, ami láthatatlan a felhasználó számára. Mindennek „biztonsági” vetülete is van: a gyerekeknek tudniuk kell, mikor válnak kereskedelmi célpontokká, és az általuk használt információk hogyan hasznosíthatók kereskedelmi intézmények által. Így a digitális műveltségbe a reklámok, támogatások és védnökségek globális szerepéről való tágabb körű tudás is beletartozik, illetve az is, hogy hogyan befolyásolják ezek az elsődlegesen elérhető információ természetét. És ez a tudatosság természetesen kiterjedhet a nem kereskedelmi forrásokra és érdekcsoportokra is, amelyek növekvő számban használják az internetet a meggyőzés és befolyásolás eszközeként.

Hallgatóság

A kritikai műveltség magában foglalja annak megértését, hogy a hallgatóságot hogyan célozzák meg, és hogy a valós hallgatóság hogyan válaszol minderre. Az internettel kapcsolatban ez a források keresésének megértését, vagyis a hiperszövegek és a linkek struktúrájának megértését is jelenti, azt, hogy minket, felhasználókat szörfözésre bátorítanak a technológiai és kereskedelmi hatalmak. Ez az „online közösségek” természetének, valamint sok más módszernek a megértését jelenti, amelyek által a felhasználók meghívást kapnak az „interakcióra”. Ez elvezet minket a „hallgató” fogalmának a médiában és a kritikai kultúrakutatásban megjelenő konvencionális értelmezéséhez. E kérdések más digitális szövegek, például a számítógépes játékok esetében is alkalmazhatóak. Bizonyos fokig ez a „hagyományos” médiához– mint amilyen a film és a tévé– kapcsolódó kifejezések és megközelítések átvételét és az új médiára való alkalmazását jelenti. Mégis az új média igényli az új elemzési módszereket, és bizonyos fokig tőlünk is igénylik, hogy az ismerős fogalmi vázat újragondoljuk. Pl. a narratíva és a műfaj konvencionális fogalmának újragondolása, amelyeket a film- és tévéelemzésekben használni szoktunk, nem fordítható át könnyen a számítógépes játékokra, és a „hallgatóság” fogalma különösképpen korlátozott és régimódi gondolkodásmódnak tűnik, ha azt a játékokra alkalmazzuk.³

A digitális média írása

A médiaműveltség magában foglalja a média „írását” éppúgy, ahogy az „olvasását” is, és itt a digitális technika ismét néhány fontos új kihívást és lehetőséget biztosít. A digitális szerzői csomagokkal meglehetősen fiatal gyerekek könnyen elő tudnak állítani multimediális vagy akár interaktív hipermediális szövegeket honlapok és CD-ROM-ok formájában, összekapcsolva az írott szöveget a vizuális képekkel, egyszerű animációkkal, audio- és videoanyaggal. Ezek az eszközök szintén lehetővé teszik a tanulók számára, hogy erőteljesebben tudatosítsák az alkotói tevékenységet. Például amikor elkezd egy videót készíteni, a digitális technika nyilvánvalóvá és láthatóvá teszi az alkotási folyamat néhány kulcsfontosságú aspektusát, amelyek gyakran „elzárva” maradnak, amikor analóg technológiát használnak. Ez leginkább a szerkesztéskor válik láthatóvá, amikor a képek (és videó esetében a hangok) válogatásával, kezelésével és kombinációjával kapcsolatos összetett kérdéseinkre sokkal elérhetőbb válaszokat kapunk, mint annak idején az analóg technológia esetében. Ebben a folyamatban a kritikai elemzések és a gyakorlati előállítás– vagyis az „elmélet” és „gyakorlat”– közötti határok egyre inkábban elmosódnak.

Az általam megcélzott munkát néhány iskolában már kifejlesztették, ezekkel foglalkozunk kutatási központunkban.⁴ Jelenleg például egy olyan projekten dolgozunk, amelyben kivándorló és menekült gyerekek vesznek részt hat európai országból, digitális videó előállítására tanítjuk őket, és lehetővé tesszük számukra, hogy eredményeiket interneten küldjék el egymásnak, és azon keresztül beszéljék meg azokat. Jelenleg egy másik projekten dolgozunk két specializált médiaművészeti iskolával és szoftvertársasággal egy olyan eszköz kifejlesztése érdekében, amellyel a gyermekek képesek lesznek megszerkeszteni saját számítógépes játékaikat. Ezek az iskolák– és a más hozzájuk hasonlók– különböző újító jellegű felhasználási módokat találnak a digitális média használatára, a gyermekek iskolán kívüli tapasztalataira alapozva. A tanulók kereszttantervi projektek megvalósításán dolgoznak– webdizájn vagy digitális videó–, amelyek lehetővé teszik más iskolák vagy a szélesebb közösség tanulóinak együttműködését és kommunikációját. Fontos, hogy itt az új média egyidejűleg használatos mint az oktatás tárgya és mint a tanulás eszköze, illetve a kreatív és kritikai dimenziók is be vannak építve. Mi az ilyen kötetlen, iskolai környezeten kívüli munka potenciálját vizsgáljuk. Pl. néhány évig egy széles körű észak-londoni közösség fiatal művészeinek szervezetével dolgoztunk különböző kutatási és fejlesztési projekteken. Az elmúlt években az internet használhatóságát és a kreatív játékkészítést vizsgáltuk a kisebb korosztályban, és következő tervük, hogy a digitális technológia kreatív használatát vizsgáljuk a tanulási nehézségekkel küzdő fiatalok esetében. Az ehhez hasonló projektekben a hátrányos helyzetben lévő fiatalok a digitális technikát nemcsak a honlapok készítésében használják, hanem a multimédia előállításának egy sokkal igényesebb formájában is: a digitális videó és a számítógépes játékok tervezésében. Ebben a kontextusban a hálózat a megosztás (a hálózat útján terjedő mozgóképekkel és audioanyagokkal) és a más fiatalokkal való párbeszéd létrehozásának egyfajta eszközét kínálja mind helyi, mind globális szinten. Itt látjuk a „fiatalok nyilvános szférájának” kialakulását, ahol maguk a fiatalok kezdik szabályozni az előállítás eszközeit.

Következtetés

Összegzésképpen azt mondhatom, az érvelésem sokkal tágabb körű, mint egyszerű felhívás a média oktatására.

A műveltség metaforája– minden problémájával együtt– elképzelése eszközének egy sokkal koherensebb és igényesebb megközelítését adja. A média növekvő konvergenciája azt jelenti, hogy figyelmet kell szentelnünk a képességekre és kompetenciákra– a többszörös műveltségre–, amely ma már az összes jelenkori kommunikációs formától elvárt. Ahelyett, hogy egyszerűen beiktatnánk a tantervbe a média és digitális műveltség oktatását, vagy külön tantárgyként kezelnénk az információs és kommunikációs technológiát, újra kell értelmeznünk, tágabb jelentést kell tulajdonítanunk a műveltség fogalmának egy olyan világban, amelyben egyre inkább az elektronikus média dominál. Korántsem azt sugalljuk, hogy a verbális intelligencia már nem időtálló, vagy hogy a könyvek kidobnivalók lennének. Mégis mindezek maguk után vonják, hogy a tanterv nem korlátozható a műveltség szűk fogalmú értelmezésére, amely kizárólag a nyomtatott médiát veszi figyelembe. Mit feltételez ez az iskolai intézményekre nézve? Én nyilvánvalóan kétkedő vagyok abban a tekintetben, hogy a technológia egymagában gyökeresen átformálná a nevelést– és hogy ennek következtében az iskolai hagyományokat is. Jelenleg a digitális média központi helyet foglal el számos fiatal iskolán kívüli életében. Érvelésem szerint szemtanúi vagyunk egy szélesedő szakadék jelenlétének az iskolai kultúra és a fiatalok iskolán kívüli élete közt. Ennek áthidalásához többre van szükség az oktatás és a szórakozás összekapcsolására irányuló felszínes kísérleteknél vagy a technológiának pusztán „tanítási segédeszközként” való használatánál.

Természetesen nem arról van szó, hogy az iskola eltűnőben lenne. Már csak azért sem, mert társadalmi (és gazdasági) funkciókat lát el, ami nem szorítkozik kizárólag a tanulás tekintetében betöltött szerepköreire: történetileg nézve az iskola mindig részben a pótmama szerepét töltötte be. Mindazonáltal olyan környezetben, amelyet egyre inkább befolyásol az elektronikus média elterjedése, illetve amelyet a fogyasztói kultúra igényei és elképzelései irányítanak, sürgősen meg kell határoznunk az iskola sokkal aktívabb és aktivizálóbb szerepét, ami kulcsszerepű nyilvános szférájú intézményként határozza meg azt. Habermas 18. századi nyilvános szférájához hasonlóan az iskolának is teret kell biztosítania a nyitott beszélgetésekre és kritikai vitákra, és közvetítenie kell mind az állam, mind a piac működését.⁵ Az iskolának szerepet kellene játszania a technológiához való kiegyensúlyozott hozzáférésben, kárpótolva az egyenlőtlenségeket, amelyek a jelenlegi szélesebb értelemben vett társadalomban fennállnak. Tudatosítanunk kell, hogy a hozzáférés nem egyszerűen technikai probléma, hanem azoké a képességeké is, amelyeket ennek az eszköznek a használata feltételez. Hiszem, hogy az iskola sokkal pozitívabb szerepet tud és akar játszani mind a technológia kritikai perspektívájában, mind annak kreatív felhasználási lehetőségeiben. Ez azt jelenti, hogy abba kellene hagynunk a technikáról való kizárólagos gondolkodásunkat, és el kellene kezdenünk újból a tanulásról, a kommunikációról és a kultúráról gondolkodni.

Károly Adél fordítása

AKIK NEM HAGYJÁK A TEMPLOMOT ÉS AZ ISKOLÁT

Látogatóban Óradnán és Radnaborbereken

Óradna és Radnaborberek az egykori Nagy-Magyarország– Radnai-havasok felé eső– két utolsó települése volt, ahol leginkább a bányászatból keresték kenyerüket az odatelepülők.

Az Osztrák–Magyar Monarchia területéről különféle nemzetiségű emberek érkeztek bányai munkára, ám hivatalos nyelvként mindnyájan a magyart beszélték. Természetesen magyarok is voltak köztük, ezt bizonyítják a máig fennmaradt Debreczeni, Miskolczi, Somkereki, Szabó stb. családnevek. A helyzet mára egészen megváltozott: bár a statisztikák szerint Óradnán jelentős magyar közösség él, még a magyar családnevűek közül is alig akadnak néhányan, akik értik a magyar nyelvet. Érdekes viszont, hogy a magyarságtudat él bennük: gondolkodás nélkül magyarnak mondják magukat, anélkül, hogy egyetlen szót beszélnének ezen a nyelven.– E furcsa helyzettel való megismerkedés vágya hajtott, amikor Reményik Sándor nyomdokain indultam el az ő kedvenc pihenőhelyei, az egykori végvárak felé.

A kora tavaszi szombat estén a településen két éve újraindult iskolai magyar oktatásra vállalkozó nyugdíjas tanító, Szekerán István vár, és szállásadóim, a Bauer házaspár lakására kísér. Vacsorára a község papja, Tímár Zoltán is megérkezik. Ott kezdünk a helybéli magyar közösség ügyeiről beszélgetni. Éjfélbe nyúló társalgásunk során megtudom, hogy a településen több mint negyven éve megszüntetett magyar oktatást az 1989-es váltás után fakultatív magyar órákkal próbálják pótolni, s az áldozatos munkának szép eredményei is vannak. 2006 fordulópont volt, hiszen tanügyminiszteri engedéllyel újra lett– egyelőre összevont osztályokkal– magyar nyelvű alsó tagozata az óradnai iskolának. Erre a nemes munkára vállalkozva érkezett a községbe a kolozsvári Szekerán István, aki nagy türelemmel próbálja magyar betűvetésre, olvasásra tanítani a magyar nyelvet korábban egyáltalán nem beszélő kisdiákokat.

Katolikus jövő, magyar jövő?

A legtöbb „magyar” katolikus hitű Óradán, vallásuk mindig megtartó erőt jelentett számukra. Tímár Zoltán plébános tavaly nyár óta pasztorálja a közösséget, elsőként őt kérdeztem az alig egy év tapasztalatairól.

Tímár Zoltán: 2007 augusztusában kerültem Óradnára. Korábban Kolozsváron, előtte Gyergyóditróban voltam káplán, azelőtt pedig Csíkszeredában diakónus. 1993-ban érettségiztem, utána rögtön felvételiztem a fehérvári Hittudományi Főiskolába, ott 1996-ig tanultam. 1996 és 2003 között a római Patrisztikus Intézetben patrológiát hallgattam, a Germanicum Hungaricumban laktam. 2004-ben szenteltek pappá a csíkszeredai Millennium-templomban. Szülőfalumban, Uzonban is tartottam újmisét.

Ozsváth Judit: Hogyan fogadta az óradnai kinevezést?

T. Z.: El lehet képzelni, utoljára 14 évvel korábban, érettségiző koromban beszéltem románul, s ezzel a nyelvismerettel jöttem Óradnára. Itt aztán rádöbbentem, hogy a papi munka 80–90 százalékát románul kell végezni. A hívek szeretettel, nyitottsággal fogadtak, itt nagyon tisztelik a papot. Arra viszont hamar rájöttem, hogy el kell döntenem: a magyarságot akarom-e menteni vagy a katolicizmust. Valamelyik oldalon engedni kell ahhoz, hogy a másik működjön. Ha magyarkodni kezdek, elveszítem a katolikus híveimet, akik főleg románul tudnak. A szentmise jó része magyarul zajlik, ezt a hívek már megszokták. Az idősebbek értenek mindent, de otthon már ők sem magyarul beszélnek. Mivel a katolicizmus nem magyar vallás, én sem hangoztathatom a magyarságot.

O. J.: Milyen a kapcsolata az ortodox egyház képviselőivel?

T. Z.: Velük is igyekszem jóban lenni, annak ellenére, hogy néha érdekes dolgokat tapasztalok. Például azt, hogy az ortodoxok a család és az iskola vonalán is igyekeznek terjeszkedni. Náluk a vegyes házasság nem létezik. Ha egy katolikus személy az ortodox egyház szertartása szerint köt házasságot, automatikusan ortodox lesz belőle. Van iskolai hitoktatás, de mivel kevés a katolikus gyermek, nem lehet az ortodoxszal párhuzamosan tartani a katolikus hittanórát. Pedig úgy lenne helyénvaló, hogy ilyenkor vonuljak külön terembe a diákjaimmal. Gondolkoztam rajta, hogy össze lehetne állítani egy katolikus osztályt a párhuzamos osztályok diákjaiból, s akkor meg lenne oldva a kérdés. Bauer Ilona említette, hogy korábban ő tett ilyen javaslatot az igazgatóságnak, ám nyomban hárítottak, mert megijedtek, hogy ez a csoport a későbbi magyar osztály embriója lesz. Nyilván az ortodox pap nem küldheti ki a katolikus gyermekeket az óráról, és nincs is hová menjenek. Másképpen nem tudtam megoldani, szombatra sűrítettem be a hitoktatást, amit nem az iskolában, hanem a plébániai hittanteremben tartok. Négy csoport van: a hét–nyolcadikosoké, a négy–öt–hatodikosoké, az első–másodikosoké, és külön az elsőáldozásra készülő harmadikosoké. Összesen körülbelül negyven gyermekünk van. Van ellenpélda is, előfordul, hogy az ortodox gyermek jön ministrálni, és a katolikus hittanórán is megjelenik. A gond ott kezdődik, amikor az ortodox pap jegyet ad a katolikus gyermeknek, és az utóbbi jelenti nekem, hogy mivel neki már van jegye hittanból, nem jön szombaton hittanórára. S ha én– mondjuk– csak nyolcast adok neki, szembenevet… Azt is kezdem megérteni lassan, hogy ilyen az ortodox mentalitás, ők nem ellenünk teszik azt, amit tesznek. Rosszindulat és hátsó szándék sincs bennük, csak nekünk fájnak ezek a dolgok. Éppen ezért a katolikus gyermekekben kellene lennie annyi gerincességnek, hogy mindenáron eljöjjenek a hittanórára. A pünkösdisták és adventisták ezt megteszik. Szépen hazamennek, amikor az ortodox hittan kezdődik, majd nagyon lelkiismeretesen részt vesznek a saját hittanórájukon. Erre szüleik is ösztönzik őket.

O. J.: Milyen korú az óradnai római katolikus közösség?

T. Z.: Egyértelműen elidősödő közösségről van szó. Átlagosan ötöt-nyolcat keresztelünk évente, de újabban már– mivel a legtöbb esetben a szülők külföldön dolgoznak– nincs semmilyen garancia arra, hogy a gyermekek nálunk is fognak maradni. Legutóbb a születések száma már alatta maradt a temetésekének. A templomba az idősek és a gyerekek járnak. A 35–45 éves korosztály szinte teljesen hiányzik. Házszenteléskor tapasztaltam, hogy alig van olyan család, amelyikből ne dolgozna valaki külföldön.

O. J.: Hogyan ülik meg az egyházi ünnepeket? Milyen közösségi alkalmaik vannak?

T. Z.: Templomunk a Szentháromság tiszteletére lett szentelve, de a búcsút május elsején ünnepeljük. Ezt Jenei János elődöm vezette be. Ebben a megyében sok templomnak van Szentháromságkor a búcsúünnepe, s mivel ekkor a papok nehezebben tudnak eljönni, Jeneinek az az ötlete támadt, hogy– Óradna munkásközpont lévén– ünnepeljük Szent Józsefet. Ugyanígy szép ünnepünk az Úrnapja is, amikor nagy körmenetet tartunk a központban, s az utcán (a templom, a plébánia és a Nepomuki Szent János-szobor előtt) felállított oltárok előtt imádkozunk. Sajátos vallási hagyománya nincs a közösségnek. Van egy bányászzenekar, amelyik a nagyobb ünnepeken fellép a templomban is. A régi időkben voltak szent sírt őrző katonái az egyházközségnek, de ezt a hagyományt– bár tettek rá próbálkozást– nem sikerült újjáéleszteni. 1996-ban vezették be a vasárnapi szentmise utáni teázási, kávézási lehetőséget. Jó ötletnek tartom, hiszen a templomból kimenet szinte az út közepén találják magukat a hívek. Nincs templomkert vagy egyéb hely, ahol vissza lehetne maradni kicsit beszélgetni. Így jött az ötlet, hogy a közösségi teremben legyen találkozási lehetősége a híveknek. Ezt a termet az ősszel szépen felújítottuk, új bútorokkal rendeztük be, úgyhogy kellemes környezetben lehet társalogni. A teát és a kávét minden héten más család vagy kis csoport főzi előre megbeszélt beosztás alapján.

O. J.: Az elöregedés ellenére lát jövőt a katolicizmus számára Óradnán?

T. Z.: Véleményem szerint a katolicizmus meg van mentve itt. A mi nyitottságunk jó „reklám” az embereknek. És ez a nyitottság a jövőnk záloga is. A katolikus liturgia sokkal nagyobb bekapcsolódási lehetőséget ad, mint az ortodox. Szerintem a katolicizmus fel fog virágozni Óradnán, de ez– sajnos– már nem magyar nyelven fog történni. Az emberek érzékenyek a lelki dolgokra, tisztelik is a katolikus vallást, úgyhogy ennek van itt jövője. Véleményem szerint abban a pillanatban, amikor minden románul fog történni a templomban, komoly ellenfél leszünk az ortodoxok számára. És ők ezt tudják. Tíz-húsz év múlva ide olyan papot kell helyezni, aki anyanyelvi szinten beszél románul, és annyira tud magyarul, mint amennyire én tudok most románul.

A román katolicizmusnak tehát lesz jövője, a magyarságnak már nem valószínű… A jövőt én a gyermekekben látom. Szombatonként 4-től 5-ig a ministránsoknak tartok felkészítőt, s újabban ministránsruhákat is kaptak. Hála Istennek, van öt-hat gyermek, aki naponta ministrál, a rorátékra is eljártak.

O. J.: Milyen az élet a leányegyházközségekben?

T. Z.: Borberek a nagyobb fília; Naszódot is ellátom, de az külön plébánia. Utóbbi helyen virágzó egyházközség van, mindig öröm hozzájuk menni. Ott soha nem voltak magyarok, úgyhogy ott minden szertartás románul történik. Egy zenetanár önkéntesen orgonál minden vasárnap, muzsikája valóban felemelővé teszi a liturgiát. Idős alig van, a közösség nagy része középkorú, és nagyrészt értelmiségiekből áll. Ég és föld a különbség Óradna és Naszód között. A körülbelül 150 hívőből 100 rendszeresen jár templomba. Radnán meg a 600-ból hatvan jön el… Borberek is teljesen elöregedő közösség. A település lakói tiszta magyarok voltak valamikor, aztán fokozatosan elrománosodtak. Ma 190 katolikus személy él ott 70 családban. Az ottani szertartás kb. 5 százaléka azért még magyar: a bűnbánat, a Hiszekegy és az Isten báránya. A borbereki templom búcsújára minden évben gyalog zarándokolnak fel az óradnaiak, útközben imádkoznak, énekelnek.

O. J.: Az óradnai katolikus egyházközséggel kapcsolatba hoznak egy magyarországi püspököt. Beszélne ennek történetéről?

T. Z.: Gróf Zichy Domonkos 1848-as áldozat volt. Ödön testvérét még az aradiak előtt kivégeztették. Mire a császárhoz folyamodhatott, öccse felmentését kérve, már késő volt: kivégezték. Állítólag annyira megérintette ez a püspököt, hogy akkor valami megromlott benne. Tíz évig bolyongott Európában, majd arra az elhatározásra jutott, hogy a történelmi Magyarország „végére” fog költözni. Befogatott a hintójába, és önkéntes száműzetésbe vonult. Szent István Magyarországának határa Borberekig tartott. Az oda vezető keskeny völgyet látva visszafordult, és az óradnai Zagyva Mihály nevű plébánostól kért letelepedési engedélyt. A mágnás püspök házat és óriási telket vásárolt itt, megnősült, s egész életében jótékonykodott. Alapított egy kórházféleséget, ahová orvost és gyógyszerészt hozatott. Ha Budapestről kellett valamilyen gyógyszer, oda küldetett érte. Pedig abban az időben még vasút sem volt Óradnán. Zichy püspök saját pénzén hozatott orgonaépítőket, akik gyönyörű orgonát építettek a templomban. Ennek restaurálási munkálatait elődöm kezdeményezte, az idei búcsú keretében áldottuk meg a gyönyörűen rendbe hozott hangszert. Ugyancsak Zichy adományozott egy mellékoltárt is a templomnak, az most Borbereken van. A Duna Televízió által felkínált pályázási lehetőséget kihasználva emléktáblát állítottak neki a templomban, Bauer Ilona néni szervezésében. Sírja is az óradnai temetőben van. Zichy 1808 februárjában, azaz 200 éve született, úgyhogy az idei búcsú keretében több dolgot ünnepeltünk. Az orgonát 1873-ban adományozta, ám az első világháborúban katonai célokra leszereltek róla 25 sípot, majd a második világháborúban ismét elvittek párat. Így aztán nem is lehetett használni. Fújtatós volt, de most elektromos lett. 1914-ig csodálatosan szólt, ám azóta senki nem hallotta az eredeti hangját. Jó érzéssel tölt el, hogy újra sikerült azt megszólaltatni.

Mindent összevetve, van és lesz élet az óradnai katolikus közösségben, de sajnos az már nem magyar élet lesz…

Reményik Sándor nyomában, Radnaborbereken

Esti egyezségünk értelmében vasárnap délelőtt Bauer Ilonával Radnaborberekre kísérjük a papot, visszatérve pedig részt veszünk az óradnai szentmisén.

A hűvös hajnalon Borberek felé haladva lassan életre kelnek Reményik Sándor itteni ihletésű költeményei. A szűk szoros sziklái valóban szemérmesen takargatják fenyőágakkal „gránitbordáik szörnyű éleit”, s a sötét szorost betöltő „zajról” tényleg nehéz eldönteni, „mi dübörög, a szikla, vagy a víz?”… „Hangverseny” van most is odakinn, de szél és szikla helyett egyedül csak az egymás felé tartó „vadvizek zúgnak”, mígnem egyszer, a jégbordás szerpentineken emelkedve megjelenik előttünk „a király./ A ködkoronás, rejtelmes nagyúr”– Reményik kedvelt Ünőkője, a Radnai-havasok 2279 méter magas csúcsa, „Aki uralkodik itt mindenen,/ Mindenbe beleszól,/ Mindenben benne van,/ Minden fenyőnek Ô a háttere.” Hagyom, hogy hasson minden, ami hatni tud e makulátlan nagy szentségben, kísérőim gondos magyarázatára is csak részben tudok figyelni. Lassan házak jelennek meg, majd a patak mellett templomozásra várakozó emberek tűnnek fel, s jobb oldalon ott áll „félve” a „kis templom a nagy dómban”… Miközben pap-útitársunktól megválva a tavaly ősszel felavatott Reményik-emlékszoba felé tartunk, hosszasan nézem a tisztaságot sugalló, csak „emberkéz építette” templomocskát. Mindeközben szinte látom és hallom: „Fenn az Úr lépked hallgatag,/ A maga-építette dómban. / Önnön művében elmerül:/ Az örök-szépben, örök-jóban.”

Kalauzom a Gegő házaspár Suzy nevű panziója felé irányít, a Reményik-féle „utolsó házhoz”, amin túl– jól látszik– „nyoma vész az útnak,/ az embergőgnek takarodót fúnak.” A hangos „vadvíz” mellé épített, ízléses külsejű emeletes ház mögött kis faházra leszek figyelmes, melynek bejárata mellett faragott tábla jelzi, hogy jó helyen járunk. A Besztercén élő Gegő Sándor és felesége szállóvendégek fogadására érkezett a házhoz, de jövetelünk hírére elénk sietnek. Vizitációnkat a szeptember elsején felavatott, sok korabeli fényképpel, ereklyével díszített kis emeletes faépületben kezdjük, majd a panzió fölszinti társalgójában ülünk le beszélgetni.

O. J.: Honnan jött a Reményik-emlékszoba létesítésének gondolata?

Gegő Sándor: Nyári időben többedmagával üdült itt a magyarországi Krátek Műhely Egyesület elnöke, Turcsány Péter író. Egy esti beszélgetés közben szó került arról, hogy Reményik Sándor több alkalommal is járt Radnaborbereken, és 1921-ben versciklust is írt itt. Elmondtam, mi gondolkozunk rajta, hogy kellene valami vele kapcsolatos turisztikai látványosságot létesíteni. Mivel az iskolában nem tanulhattunk a költőről, meglehetősen hiányos ismereteink voltak, de Bauer Ilona sok dologról felvilágosított bennünket, s azt is megtudtuk, hogy az általunk megvásárolt ház éppen az az „utolsó ház”, amelyiket Reményik megverselte. Ezek hallatán másnap reggel Turcsány Péter előállt a javaslattal, hogy rendezzük be közösen a kis faházat a költő emlékére.

A megvásárolt telken ugyanis mi meghagytuk az említett „utolsó ház” egy földszinti és egy emeleti szobáját (kettőt lebontottunk), panziónkat odébb építettük fel. Így találkozott a két gondolat, amit hamarosan tett is követett. Turcsány Péter több Reményik-képet, kéziratmásolatot, emléket hozott a szoba részére, és a budapesti Petőfi Múzeumtól is szép albumot kaptunk, ma ezek díszítik a földszinti szobácskát, az emeleten többágyas hálótermet alakítottunk ki. Tavaly szeptember elsején aztán neves irodalombarát vendégek jelenlétében, szép ünnepség keretében felavattuk az emlékszobát.

O. J.: Vannak látogatói a szobának?

G. S.: Még nem telt el sok idő a felavatás óta, a tél is hamar beköszöntött errefelé, ezért még nem sokan jártak erre. Ám az avatóünnepség másnapján már érkezett Nagybányáról egy csoport, akik az eseményről írt beharangozókból vagy tudósításokból értesültek a ház létezéséről. Aztán a kolozsvári napilaptól és a Duna Televíziótól is jártak itt újságírók. Reméljük, lassan egyre többen tudomást szereznek a kis házról, s tartalmas kikapcsolódás céljával ellátogatnak hozzánk. Panziónkban húsz személy számára tudunk szállást biztosítani. Úgy gondoljuk, külön eszmei értékkel bír, hogy itt azok alatt a fák alatt lehet megpihenni, amelyek alatt a költő is megpihent korábban, s ugyanazt a tájat lehet szemlélni, amelyik őt is megihlette. Nem messze a házunktól van a „vadvizek találkozásának” helye, odébb az általa említett „havasi feszület”, s nem messze teljes pompájában elénk tárul a gyönyörű Ünőkő.

Ha nem tenném, nemzetemnek és a lelkiismeretemnek adósa lennék…

Gegőéktől elválva megtekintjük a borbereki kis templomot, a falára helyezett Reményik-emléktáblát, majd Óradnára indulunk, szentmisére– a „nagy dómból” az emberkéz építette másik szentélybe. Nehéz megválni a vadvizek „templomi, szent, örök zenéjétől”, a „vad meztelenségű, feszülő izmú” szikláktól. Mintha csak visszatérésemről szeretném biztosítani, mindegyre visszapillantok a „ködkoronás, rejtelmes” Ünőkőre– s jól érzem már, ő valóban csak a „méltó áhítatot” hordozó szívűeknek fedi fel igazán magát…

Az óradnai hangulatos kis templomban magyar imádság fogad, majd a Bűnbánóknak menedéke kezdetű népének hangzik fel az előéneklő asszony ajkáról. Orgonamuzsika nincs, a padokban hatvanegy imádkozó embert számlálok, s a legkisebbek közül tizenketten állják körül az oltárt. Tímár Zoltán plébános román és magyar gondolatokkal vezeti be a szentmisét, ezeket a csak románul felolvasott olvasmány, majd a magyar nyelven elhangzó válaszos zsoltár és szentlecke követi. Evangéliumot mindkét nyelven olvas, s prédikációját is ugyanígy mondja. A szentmise végén alkalom nyílik közelebbről szemügyre venni az oltár mögötti gyönyörű Krisztus-keresztet, a festett ablaküvegeket, a Zichy gróf által építtetett orgonát, s az ő emléktáblája előtt is jut idő beszélgetni. Aztán a plébános által említett közösségi együttlétbe is betekintést nyerek. Főképpen román szót hallok, de egyik-másik kis csoportból a magyar is kiszüremlik. Szekerán István tanító aztán az irodahelyiségbe invitál, ahol kisdiákjaival nyílik alkalmam találkozni. A katonás sorban felsorakozott, mosolygó arcú gyerkőcök igyekeznek magyar nyelven válaszolni oktatójuk kérdéseire, majd verselés és vidám éneklés oldja a kezdeti lámpalázat.

Szállásadó családomhoz tartva nyílik először alkalmam alaposabban szemügyre venni a település központját, s az egész községet körbeölelő, még havas „kupolájú” dombokat. A szép, régi– még a „magyar időben” épített– épületek sorát itt-ott újabb, jellegtelen épületek törik meg, s ugyanúgy történik ez a lakóházak esetében is. Szekerán István rövid településismertetése után az iskolába is betérünk, megtekintjük a tanító bácsi szemléltető eszközökkel gazdagon felszerelt, hangulatos kis osztályát, majd Bauerékhez visszatérve, az ő jól fűtött szobájukban ülünk le beszélgetni. Mindenekelőtt arra kérem, Óradnára való érkezéséről beszéljen.

Szekerán István: A 2006–2007-es tanévtől tanítok a községben, az ekkor újraindított magyar alsó tagozat összevont osztályaiban. Nyugdíjazásom előtt Kolozsváron voltam tanító, utána kisebb helyeken vállaltam helyettesítést. Vetési László tiszteletes úr hívta fel a figyelmemet az óradnai lehetőségre, és én kaptam is az alkalmon, megpályáztam a tanfelügyelőségnél ezt az állást. Tanévkezdés előtt a feleségemmel jöttem el szétnézni; emlékszem, egy hosszú vasúti szerelvényről csak ketten szálltunk le az állomáson… Aztán megkezdtem a munkát, és fokozatosan beilleszkedtem. Négy elsős és egy másodikos gyermeket kaptam, közülük kettő tiszta román volt, ők egy hangot sem tudtak magyarul. A betűvetéssel kezdtük, aztán tanultunk helyesen írni és olvasni, de a román leckéket sem hanyagoltuk el. Legfontosabbnak azt tartom, hogy tudjanak mondatokban válaszolni, mert ez a helyes gondolkozás és beszéd alapja. Nagy hangsúlyt fektetek a kézimunka tanítására is, papírt hajtogatunk, gyurmázunk, és lombfűrésszel falemezt vágunk. A nyári vakáció során viszont sokat felejtettek. Mivel otthon semmit sem gyakoroltak, ősszel szinte újra kellett kezdenem mindent. Szimultán tanítom a különböző évfolyamokat, s ez sem egyszerű dolog.

O. J.: Ezek szerint az idén már három évfolyamra „duzzadt” az osztályközösség. Kérem, mutassa be röviden kisdiákjait!

Sz. I.: Két első osztályosom van, érdekes, hogy a magyar vezetéknevű sem tudott egy hangot sem magyarul. A másiknak az édesanyja magyar származású, de már ő sem beszéli a nyelvet. Itt a tüdőbajos édesapa tiltakozott a magyar osztály ellen, de a kislány nem ment máshová, miután megismert, ragaszkodott hozzám. A másodikos kislányom nagymamája magyar, a család többi tagja nem beszéli a nyelvet. Odajutottunk, hogy az anyja már nem érti a gyermeke beszédét. Egy másik gyermeket a nagyszülők nevelnek. Az édesapa elhagyta a családot, az édesanya pedig külföldön dolgozik.

A másik fiúcskát, Moldovan Sebastiant a nagyszülők nevelik. Az édesapa elhagyta őket, az édesanya Olaszországban dolgozik. Illedelmes, kedves gyerek, jól beszél magyarul.

Aztán ott van a három Pinkóczi-gyermek. Ketten másodikosak (József és György), egy pedig (András) harmadikos. Édesapjuk Magyarországról jött ide, pékséget nyitott, a gyermekek is magyar állampolgárok. Édesanyjuk román. Az volt a terv, hogy átmennek Magyarországra, de sajnos az édesapa hirtelen meghalt infarktusban, s a román anyával maradtak a kicsik. Magyarul folytatják a tanulmányaikat, ám otthon románul beszélnek, s így semmit sem gyakorolnak, nehezen ragad rájuk valami.

O. J.: Milyen egy nap az osztályban?

Sz. I.: Szerda kivételével minden nap román órával kezdünk, úgy érzem, ez így helyes. Aztán következik a többi óra, magyar nyelven. A gyermekek szívesen tanulnak, igaz viszont, hogy a nyelvtanulás terén nagyon kis lépésekkel tudunk haladni. Igyekszem sok szemléltető eszközt használni, nemrég elhoztam az írógépemet is, azon feladatlapokat készítek részükre. Sok taneszközt a saját pénzemen vásároltam nekik itthon és Magyarországon is: falemezt, mindenki részére kis fűrészt, több betéttel, kis satukat, írószereket stb. Semmit sem sajnálok. Ki kell alakítani a szépség és a pontos munka iránti vágyat bennük, s aztán megtanulnak gyönyörködni a munkájukban. Sokan mondják, hogy a kézimunka nem érték… Nem igaz! A kézimunkán keresztül sok lelki tényező fejlődik, alakul. Például a kitartás. Vannak feladatok, amiken gondolkozni kell, és ha nincs kitartása a gyermeknek, nem tud haladni. Kialakul a szépség iránti érzék is, rájön, hogy megéri szépen, sorba írni a betűket, nem úgy, hogy egyesek kilógjanak a sorból. Istenem, milyenek voltak a füzeteik korábban! Hatalmas betűkkel írtak, mind húztam keresztül és írattam át a szavaikat, mondataikat. Sikerélményként könyvelem el, hogy most már gyöngybetűkkel írnak.

O. J.: Ma mindnyájukkal találkoztunk a szentmisén. Ezek szerint a templomba járás magától értetődő dolog számukra…

Sz. I.: Diákjaim mind katolikus vallásúak. Úgy gondolom, a tanítónak is feladata, hogy hitre nevelje gyermekeit. Tudatosítani próbálom bennük, hogy a mennyei Atya mindig velük van, s a legnagyobb dolog részünkről neki tetsző életet élni. Nagy élmény nekik, hogy engem is ott látnak a templomban. Megtanulták, hogy oda Istennel beszélgetni megyünk, ezért jónak kell lennünk. Hétfőn én megjutalmazom azokat, akik ministráltak.

Az iskolában hálaadó, bocsánatkérő imákat is tanulunk.

O. J.: Milyen a kapcsolata a szülőkkel?

Sz. I.: Nagyon jó. Gyakran felkeresem őket, tanácsot adok nekik. Ha helyben veszek észre a gyermekben hibákat, a szülő előtt igyekszem korrigálni. Nem haragszanak ezért, sőt hálásak. Velük, sajnos, csak románul értekezek.

O. J.: Tagadhatatlanul nagy áldozat volt nyugdíjas korban ideköltözni. Mi hajtotta?

Sz. I.: Elsősorban a tettvágy. Dolgozni akartam, nem szeretem a tétlenséget. Nekem célok kellenek, amiket szépen megvalósítok. A legszebb cél pedig az, ha minden nap egy fél fokkal feljebb tudom emelni a gyermekeket a tudományban. Úgy gondolom, hogy nemzetemnek és a lelkiismeretemnek adósa leszek, ha ezt nem teszem…

A maroknyi, térdre kényszerített, megalázott magyarságot próbáltam menteni

Szándékosan hagytam a végére a Bauer Ilonával való beszélgetést. Hosszú ideje helyben lakóként ő gazdag tapasztalatokat szerzett a közösségszervező munkában, ilyen irányú tevékenységére, valamint életszemléletére, a kifogyhatatlan erőforrást jelentő hitére és vitalitástól duzzadó egész lényére kíváncsi voltam. Bőven van miről beszélnie…

O. J.: Mikor és hogyan került Óradnára?

Bauer Ilona: Nagyváradi születésű vagyok, az ottani orsolyita nővéreknél nevelkedtem, akiktől sok emberi értéket és erényt magamba szívtam. Aztán 1965-ben végeztem a kolozsvári egyetemen, angol–magyar szakon, s a helyezés alkalmával inkább elvállaltam ezen a kis bányásztelepülésen, román osztályokban a munkát, mint hogy Moldvába vagy Olténiába kerüljek. Minden gyermekre úgy tekintek, mint Isten teremtményére, ezért soha nem diszkrimináltam senkit. Itt mentem férjhez az apai ágon bajorországi német felmenőkkel rendelkező Bauer Antalhoz. Ô a kolozsvári Brassai Sámuel Líceumban érettségizett, majd műszaki egyetemen tanult tovább, és gépész főmérnökként dolgozott a helyi bányavállalatnál, az 1989-es váltás után bányaigazgató is volt. Minket is két gyermekkel ajándékozott meg a jó Isten; lányunk orvosnő, Bukarestben működik, fiúnk bányamérnök itt, Óradnán. Igaz, a bányának már nincs jövője, de ő kitart végig, inkább ezt választotta, mint a külföldre menést. Nős, a felesége informatikát tanít a helyi iskolában.

O. J.: Mi vezette az óradnai magyar ügy felkarolásához?

B. I.: Éppen abban az évben, amikor én ide érkeztem, 147 magyar diákot átírtak a román tagozatra, s ezzel meg is szüntették a magyart. Gondosan szétszórták őket a párhuzamos osztályokban. Sajnos már akkor sem beszélték jól az anyanyelvüket a magyar gyermekek. Ennek okát én a vegyes házasságokban láttam, ahol– jellemzően– a magyar fél adta fel a nyelvét, s a gyermekével sem beszélt magyarul. Így aztán 25–30 év is kiesett, amikor nem vagy csak alig jutottak magyar kultúrához az amúgy magyar származású emberek. 1968-ban az akkor idehelyezett Antal Árpád plébános kezdeményezésére volt egy kísérlet a magyar oktatás újraindítására, de nemhogy segítséget kapott volna, őt is állandóan figyelte és zaklatta a Securitate. Addig jutottak, hogy Viliczkiné Miskolczi Ilona tanítónő az iskolai órák után tartott magyar nyelvű foglalkozásokat az I–IV. és V–VIII. osztályos gyermekeknek. Két-három évig ment így, aztán megverték a papot a Securitatén, és tovább nem támogat(hat)ta a magyar oktatást Óradnán. Más településről érkezettként nekem új rálátásom volt az itteni magyar kérdésre. Éreztem, hogy mihelyt lehetőség adódik, lépni kell, s menteni azt, ami még menthető.

Az 1989-es változás után nyomban megbeszéltem Viliczkinével, hogy újraindítjuk a magyar oktatást. Ô tanította az I–IV-et, én az V–VIII-at. Fakultatív, hétvégi tanításban gondolkoztunk. Természetesen ingyen és bérmentve csináltuk, nekem eszem ágában sem volt egy fillért is elfogadni azért, hogy az elrománosodott magyarokat magyar nyelvre tanítom. Meg is kezdtük az oktatást szombatonként a plébánia hittantermében. És a gyermekek jöttek. Olyan sokan voltak, hogy a földre is ültek, és az ölükben írták a leckéket. Azok a gyermekek, akik a fakultatív oktatás keretében megismerték a magyar nyelvet, utána könnyebben vállalkoztak a magyar nyelven való továbbtanulásra. Próbáltam ösztöndíjat szerezni, és megbeszéltem a szüleikkel, hogy engedjék el őket magyar szakiskolákba, líceumokba. Az évek folyamán 72 gyermeket sikerült így magyar nyelven taníttatni. Persze, nem mindenki ért célba, voltak, akik elakadtak az úton, de azért talán mindenkiben sikerült valamit felébreszteni. Sokan most azzal a nyelvtudásukkal tudnak Magyarországon munkát vállalni.

O. J.: Minden bizonnyal vannak olyan fiatalok, akik iskoláik végeztével magyar nyelven gyakorolják hivatásukat…

B. I.: A legnagyobb utat talán Robb Dani „fiúnk” tette meg, aki a fakultatív oktatással kezdte meg a nyelvtanulást, majd elvégezte a gyulafehérvári Hittudományi Főiskolát, és 2004-ben felszentelt pap lett belőle. Ady szavaival élve: ő valóban az Értől indult el, és a nagy, szent óceánba érkezett meg…

Egyszer megkeresett engem Dani, és bejelentette, hogy pap szeretne lenni. Édesanyja és nagybátyja (édesapja már nem élt akkor) korábban már beszéltek erről Jenei plébános úrral. Jenei plébános mindenképpen „modell” volt Dani számára. A plébános azt javasolta neki, hogy foglalkozzon többet a magyar nyelvvel. Én akkor hétközben is tanítottam, hetedik és nyolcadik osztályban végig. Nyolcadik végén Jenei elvitte és beíratta a gyulafehérvári Gróf Mailáth Gusztáv Károly Líceumi Szemináriumba. Fel is vették. Három székelyföldi szobatársa volt, akikkel csak magyarul beszélt, így a karácsonyi szünetre már egész jól tudta a nyelvet. Amikor hazajött, mondogattam, hogy neki még a történelmet, irodalmat, nyelvtant és egyebeket pótolnia kell. Erre ő is rájött, és szorgalmasan tanult. A kántoriskola után jelentkezett a teológiára. Felvételt nyert. Azt is külön isteni ajándéknak tartom, hogy szabadéves kispapként Gyergyószentmiklósra került, Hajdó István esperes-plébános mellé. Mellette megkapott mindent, amit itt, a szórványban nem. A sok erényen túl számtalan magyar népdalt és nótát tanult, ez továbbfejlesztette őt a magyar kultúrában. Pappá szentelése után a brassói Szent Kereszt plébánia segédlelkésze volt. Dani nagyon alázatos, jámbor, jó gyermek, s ezt püspöke is észrevette, így a római Szent Anzelm Egyetemre küldte tovább tanulni, jelenleg a liturgikai fakultás hallgatója. Már első évben olyan szerencsés volt, hogy bekerült a hamvazószerdán II. János Pál pápa elé járuló 25 diák közé. Most utolsóéves, idén nyáron fejezi be tanulmányait. Világosan látszik, hogy azzal nyílt új világ előtte, hogy Gyulafehérváron magyar nyelven végezte a teológiai tanulmányokat. Ma már anyanyelvi szinten beszéli a magyart, s a kint töltött idő alatt megtanulta az olasz nyelvet is. Korábban Németországba járt ki helyettesíteni, ezt a nyelvet is kitűnően beszéli. Rómában egy brazil pappal találkozott, aki a portugál nyelv iránti érdeklődést ébresztette fel benne, egy másik, szintén ott megismert pap pedig Londonba hívta meg, nyelvtanulás céljával. Mi nagyon örvendünk az ő sikereinek, és kívánjuk, hogy a jó Isten segítse minden útján. Nagyon szeretjük Danit, és úgy tekintünk rá, mint saját gyermekünkre. De a többiekre is, és mindegyik sorsát követjük. A borszéki élelmiszeripari iskolát heten végezték el, jó magaviseletük miatt a nyári szezonra is visszahívták őket dolgozni. A szakiskola elvégzése után mindnyájan leérettségiztek. Azóta szakmai tudásuknak és nyelvismeretüknek is hasznát veszik. Gyergyóditróban 17 fős csapatom volt, közülük aztán páran lemorzsolódtak, de akik kitartottak, szépen helyt állnak ma is. Nyelvtanárként jól tudom, ha valaki már egy nyelvet megtanul, a következőkkel könnyebben birkózik meg. Három kislányom Csíkszeredában tanult, szép sikerrel érettségiztek, tanárnők lettek. A másik szociális munkás szakot végez most.

A Brassó melletti Kőhalmon is voltak diákjaim, az ottani református lelkész által alapított és vezetett csodálatos bentlakásban. Megjegyzem, hogy minden helyet, ahová gyermekeket irányítottunk, előbb meglátogattunk a férjemmel. Sok gyereket a plébánossal vittünk el az iskolába, aztán legalább kéthavonta meglátogattuk őket. De folytatva a sort, hárman voltak a szászrégeni csángó bentlakásban, ketten Gyimesfelsőlokon (onnan később, a nagy távolság miatt, közelebb jöttek), aztán egy ügyes kislány a kolozsvári Református Kollégiumban, és még sorolhatnám…

O. J.: Összefoglalná, milyen koncepciót követett, amikor a magyar iskolákat és bentlakásokat kereste az óradnai gyermekek részére?

B. I.: Kétlépcsős oktatásban gondolkoztam: az első lépcsőben itthon kapnak valamicske információt a magyar nyelvről, kultúráról, majd a másodikban színtiszta magyar környezetbe, a Székelyföldre irányítjuk őket, ahol már önállóan tanulnak egymástól és a magyar pedagógusoktól. Az első lépcső tehát effektív munkát, a másik pedig– az iskolák és kollégiumok kiválasztásán túl– a háttértámogatás megszerzését kérte tőlünk. Ösztöndíjat kellett szerezni minden évben minden továbbtanuló gyermek részére. Tehát pályázni, kilincselni… Volt olyan is, hogy első évben még jött támogatás Magyarországról, de második évben már nem, a gyermekeknek pedig el kellett kezdeni a tizedik osztályt. Lehetetlennek látszó helyzetekből kellett kilábalni… Ilyenkor baráti szálakat, egyházi ismeretségeket vettem igénybe, de mindig előteremtettem a pénzt.

Itthon én a kultúrán keresztül tudok a szívükhöz jutni. Éneket, verset, táncot tanulunk, és adunk elő különféle rendezvényeken. Mindez természetesen önkéntes alapon történik. Soha senkit sem kényszerítettem semmire. Ám, csodálatos módon, mindig mindenki akar jönni. A plébánián gyakorolunk, korábban ott volt a fakultatív nyelvoktatás is, három éve már az iskolában tartjuk az órákat. Csütörtökönként Borbereken is tanítok, két (egy I–IV. és egy V–VIII. osztályos) csoportot, ott 22 gyermek jár, itt, Óradnán pedig 64. Mindezt ma már hivatalosan végzem, az óradnai és borbereki órákból egy fél norma jön ki, amiért ma a tanügy fizetést is ad. Ezt fakultatív oktatásként fizetik, de a szintén 1990-től indított, a plébánián működő magyar óvoda és a tavaly újraindított, összevont magyar elemi osztályok a rendes oktatás részei.

O. J.: Ön tehát a román vagy elrománosodott magyar szülők gyermekeit tanítja, akiknek az alapoktól kell magyarázni a magyar nyelvet…

B. I.: Igen. Verset, éneket, táncot, amit csak tudok, tanítok nekik, hogy minél több irányból szívják magukba a magyar kultúrát. Aztán minden évben részt veszünk a Vicében megrendezett Mezőségi Találkozón. Igaz, itt végződik a Mezőség, de befogadtak bennünket. Szoktam mondani, hogy mi visszük a havast, a tiszta levegőt és tiszta forrást… Minden évben szép sikerrel térünk haza. Annak a bizonyos első lépcsőnek a másik fontos leágazása a nyári táboroztatás. Nem volt még olyan tábor meghirdetve magyar területen, ahová én ne jelentkeztem volna. Pályázunk, és mennek a gyermekeink, majd a vendéglátók is jönnek hozzánk. Ezek a találkozók különösen segítik a nyelvtanulást, és mindezen felül, persze, szép barátságok kialakulását is lehetővé teszik.

O. J.: Említette, hogy állami támogatással magyar óvoda is működik. Meséljen erről bővebben.

B. I.: Érdekes módon 1990 után nem a helyhatóság vagy a tanügy állta útját a magyar óvoda létesítésének, hanem maguk a– sok esetben magyar vezetéknevű– szülők, akik nem merték magyar óvodába íratni gyermekeiket. Végül aztán mégis sikerült meggyőzni őket, és kérésükre kezdtük el az óvodáskorú gyermekek magyar nyelvű oktatását. Mondanom sem kell, hogy ilyen ügyben itt egy lépést sem lehet egyedül megtenni, ezért ha azt akartam, hogy tömegek sorakozzanak fel mögém, mindig összefogtam a helyi plébánossal. Aztán siker koronázta az akciónkat. Férjemmel különben mindegyik hozzánk érkező plébános mellé odaálltunk. Mindet tiszteltük, szerettük, és tanácsainkkal igyekeztünk támogatni. Ezentúl is ezt tesszük. Mindnyájan Isten ügyét szolgáljuk, és ebben a szolgálatban erősítenünk kell egymást. De visszatérek az óvodára. Miután megvolt az engedély, szakképesített óvónő kellett. Ôk sajnos elég gyakran váltották egymást. Volt, hogy az óvoda bezárásától való félelmemben én is letettem az óvónői vizsgát, és elmentem versenyvizsgázni a kiírt posztra. Dolgoztam egy hónapig, amíg aztán került más, és így megmentettük az óvodát. Most végre úgy néz ki, megoldódott a helyzet egy román tagozaton végzett, de magyar anyanyelvű hölgy személyében. Ma már inkább az a probléma, hogy kevés a gyermek… Pedig itt mindig többet keresztelt a pap, mint amennyit temetett. A tavaly már megfordult a helyzet. Én jónak látnám, ha hozzánk költözne egy lelkes fiatal pár, akik a magyar oktatásba és a templomi kántorizálásba is segítenének. Szolgálati lakást is tudnánk biztosítani számukra. Furcsállom, hogy a csángókhoz Magyarországról is elmennek dolgozni a pedagógusok, ide meg nem jön senki…

O. J.: A plébániaépület tágasnak mutatkozik, oda gondolná szállásolni az új munkatársakat?

B. I.: Igen. A Reményik-háznak nevezett új szárny földszintjén van a közösségi terem, az emeleten– a szolgálati lakásban– konyha, fürdőszoba, egy nagyobb és egy kisebb szoba, a manzárdban pedig vendégek, táborozók fogadására alkalmas öt szoba. Ha teljesen befejezzük a munkálatokat, egy Reményik-emlékszobát is készülünk berendezni. Sok ereklyét gyűjtöttem már ilyen célból.

O. J.: Az evangélikus vallású Reményik Sándor emléktáblája, emlékszobája jól megfér a katolikus környezetben?

B. I.: Mint ahogyan Petőfi Sándor is minden magyar költője, úgy Reményik is az. Sőt, mivel ő sokat üdült a mi vidékünkön, hozzánk közelebb is áll. Kultúránk része, így a vallási hovatartozásának semmilyen jelentősége nincs. 2001-ben, halálának 60. évfordulójára háromnapos ünnepséget szerveztünk a kolozsvári Reményik Sándor Stúdió Art Alapítvány, az evangélikus egyház, a Reményik Sándor Jótékonysági és Művelődési Egyesület és az óradnai Reményik Sándor Ház közreműködésével, ennek keretében lepleztük le a radnaborbereki templom falára erősített Reményik-emléktáblát. Négy ország diákjai számára akkor szavalóversenyt is szerveztünk, aminek a katolikus plébánia közösségi terme adott otthont.

A Katona Éva és Molnos Lajos által irányított zsűri minden versenyzőnek könyvjutalmat adott. A megemlékező ünnepség a helyi katolikus templomban volt. Sok neves vendég megtisztelte akkor rendezvényünket, nagyon felemelő ünnepség volt. Korábban létezett egy Reményik-kút és a költő ottjártára emlékeztető márványtábla is Borbereken, de azt már a második világháború idején tönkretették, s azóta nem állította vissza senki.

O. J.: Bauer Ilona áldozatos munkájára Óradna határain túl is felfigyeltek, és komoly elismeréssel is jutalmazták azt. 1999-ben Julianus-díjat kapott…

B. I.: Olyannyira meglepett a kitüntetés, hogy nem is akartam átvenni. Elküldték a korábban kitüntetettek listáját, s látva azt a nemes névsort, nem értettem, mit keresek én ott, a sorban. Laudátort sem akartam keresni, és egyáltalán nem akartam részt venni az ünnepségen. Azt mondtam, én csak a kötelességemet végeztem, ezért nekem nem jár semmi. Ezt a maroknyi, térdre kényszerített, megalázott magyarságot próbáltam menteni, mert tudathasadásos állapotnak tartom, hogy magyar vezetéknevű emberek– akik bár elsőre megválaszolják, hogy magyarok és katolikusok– egyetlen szót sem tudnak magyar nyelven. Identitástudatukban próbáltam erősíteni őket, ennyit tettem, s ezt szent kötelességem volt megtenni. A gyermekeken kezdtem a munkát, de igyekeztem a többi korosztályt is bevonni. A tánctanításhoz például idősebb bányászfeleségeket hívtam meg. Emlékszem, az 1999-ben szervezett Reményik-emlékműsor alkalmával az óvodások és a 75–78 évesek egymás után szavalták a költő verseit. Híd volt ez a generációk között. Váradiként én– Juliánushoz hasonlóan– magyarokat találtam itt, illetve ők találtak meg engem, s aztán tettük a dolgunkat. Nem érzek ebben semmi rendkívülit. Az számít „rendkívülinek”, ha ilyen helyzetben nem ismeri fel a feladatát az értelmiségi ember. Aztán addig erősködött a díjat odaítélő kuratórium elnöke, amíg mégis megjelentem a csíkszeredai díjkiosztáson. Ott életem egyik legcsodálatosabb élményét éltem meg. Azzal együtt még most úgy érzem, sokan vannak, akik nálam jobban megérdemlik ezt a kitüntetést. Aztán a Juliánus-díjasokkal 2006-ban részt vehettem egy rodostói kiránduláson. Ez volt a másik csodálatos élményem. Azóta is hangoztatom, hogy nem csak Kréta szigetére meg Dubaiba kell elmenni, hanem oda is, ahol nekünk, magyaroknak ilyen csodás emlékeink vannak. Nagyon megható volt a nagy Rákóczi fejedelem és Mikes Kelemen nyomdokain járni.

O. J.: Ahogyan látom, Ilona néni örökmozgó, a tenni akarás lázában élő ember. Árulja el, a fakultatív oktatáson és a diákok sorsának egyengetésén túl mi mással foglalkozik szabad idejében.

B. I.: Ha időm engedi, cikkeket írok a Vasárnapnak és a Romániai Magyar Szónak. És elárulom, egy, a helyi magyar oktatásról szóló monográfián is dolgozom. Hiánypótló anyag lesz, hiszen ezzel a területtel senki sem foglalkozott. Kétnyelvű kiadványban gondolkozom, ha kinyitjuk a könyvet, egyik oldalon magyar, a másikon román nyelven lehet olvasni az óradnai magyar oktatás történetét, illetve tanulmányozni a korabeli dokumentumokat. Elsősorban az óradnaiaknak szánom, akik szinte semmit sem tudnak erről a dologról. Éppen a magyar kultúra hiánya vezetett el az identitásuk elvesztéséhez. A kommunisták jól tudták, hol kell vágni… Jól tudták, miért szüntették meg a magyar tagozatot– mert a kultúráját elveszített tömeget könnyebb manipulálni…

O. J.: Az elmondottak alapján felmerül bennem a kérdés: nemes munkája során követ-e valamilyen jelmondatot? Milyen „elvhez” igazítja munkáját?

B. I.: Munkám során hatalmas segítséget kapok férjemtől. Külön hálás vagyok a jó Istennek azért, hogy ilyen társat rendelt mellém. Nélküle nem tudtam volna megtenni azt, amit megtettem. Vele azonos elveket vallunk, ugyanazt az értékrendet követjük. A szlogenem pedig, amihez egész életemet igazítottam: Nihil sine Deo! (Semmit Isten nélkül!) Nagyon hiszek Istenben, és nélküle semmit sem teszek. Jól tudom, az ő útja kereszthordozást is jelent. Az én „keresztemet” senki sem kényszerítette rám. Felvettem, és már nem akarok megválni tőle. Méltósággal szeretném végigjárni vele utamat.