Walter Kasper

KRISZTUS VILÁGOSSÁGA ÉS AZ EGYHÁZ

A jelenlegi, harmadik európai ökumenikus találkozó témája, Krisztus világossága mindenkinek világít, kimondottan erre a városra, Szebenre van „szabva". Itt Erdélyben ugyanis évszázadok óta együtt él a magyar és a román, az ortodox, a katolikus,a görög katolikus és az evangélikus. Szinte minden európai és ökumenikus probléma ismert ebben a régióban. Szeben nem véletlenül Európa kulturális fővárosa ebben az évben, 2007-ben.

A régió komplex története rávilágít arra, hogy a mottó, Krisztus világossága mindenkinek világít, nem könnyen emészthető témakörre utal. Épp ellenkezőleg: kérdéseket vet fel, vagy talán éppen ellentmondást vált ki. Krisztus világossága tényleg mindenkinek világít? Még a nem keresztényeknek, a muzulmánoknak is? Azoknak is, akik Jézus Krisztusról semmit nem tudnak? Azoknak is, akik Európában élnek és ismerik örömhírét, mégis visszautasítják? Azoknak is, akik – a Szentírás szavával élve – a sötétséget jobban szeretik, mint a fényt (Jn 3,19)? Talán még azoknak is, akik Jézus Krisztust és a követőit üldözték?

Valóban nem könnyű és nem ártalmatlan téma. Azonban nem egy okos ökumenikus előkészítő bizottság ötletéről van szó, hanem arról a gyakran idézett szentírási sorról, amely János evangéliumának prológusában található. Ott az igazi fényről olvashatunk, amely minden embert megvilágosít és amely Jézus Krisztus által véglegesen a világba jött (Jn 1,9). Jézus Krisztus önmagát a világ világosságának nevezte (Jn 8,12). Éppen ezért témakörünket – Krisztus világossága és az egyház – kezdettől fogva egy tágabb kontextusba kell helyeznünk, amely így hangzik: Krisztus világossága és a világ kapcsolata.

Így már szilárd szentírási alapon állunk, és rögtön hozzáteszem: közös szilárd alapon. Mert minden különbség ellenére, amely köztünk, ortodox, evangélikus és katolikus keresztények között fennáll, Jézus Krisztus személyének megvallása mindannyiunkat összeköt. Keresztényekként közösen valljuk, hogy Jézus Krisztusban az élet világosságát kaptuk ajándékba, hogy ez a fény a számunkra közös keresztségben ragyogott föl, amelyet az egyházatyák megvilágosodásnak (photismos) neveztek. Közösen valljuk a hitvallásban, hogy Jézus Krisztus világosság a világosságtól, valóságos Isten a valóságos Istentől, minden ember egyetlen megváltója és a világ üdvössége.

Fontosnak tartom, hogy találkozónk kezdetén ne akadjunk el rögtön a köztünk lévő különbségeknél, hanem inkább a közös alapot vegyük szemügyre. Az ökumenizmus ugyanis nem csupán emberi összetartozás élménye. Az ökumenizmus valóságossá akarja tenni, hogy egy az Isten, egy az Úr Jézus Krisztus, egy a keresztség és egy az egyház, amelyet a Hiszekegyben közösen megvallunk. Az ökumenikus mozgalom – az Egyházak Ökumenikus Tanácsának alapvető megfogalmazása szerint – hordozói azok az emberek, akik a szentháromságos Istenhez imádkoznak és Jézust megváltónak és úrnak vallják. A következő napok mércéje ez a közös alap kell hogy legyen – ebből kell kiindulnunk, ebből kell inspirálódnunk, mert enélkül az alap nélküli légvárakat építenénk.

Az ökumenizmus ajándéka számunkra az a tény, hogy felismertük alapvető közelségünket, s újrafelfedeztük, hogy nem vagyunk egymás ellenségei, nem állunk versenyben sem egymással, hanem Krisztusban fivérek és nővérek vagyunk. Nem lehetünk eléggé hálásak ezért az ajándékért. Nem lenne szabad efelett érzett örömünknek keserűséggé változnia, amikor különbségek és gondok adódnak. Nem lenne szabad engednünk, hogy az ökumenizmusról lebeszéljenek azok, akik számára mindez kudarc. Számunkra az ökumenizmus Jézus Krisztustól kapott feladat, hiszen ő így imádkozott: hogy mindnyájan egy legyenek (Jn 17,21), a Szentlélektől jövő sürgetés (Unitatis Redintegratio 1,4) és válasz az idők szavára. Ily módon mi már kinyújtottuk egymás felé a kezünket és nem szeretnénk azt elengedni többé.

Ezt a kincset cserépedényben őrizzük (2 Kor 4,7). Mert jóllehet Jézus Krisztus a közös alapunk, mégis egymástól különvált egyházakban élünk, az ő akarata és megbízása ellenére. Ezért a köztünk lévő szakadékot nem tekinthetjük magától értetődőnek, nem szokhatjuk meg és nem szépítgethetjük azt. Jézus akarata ellenére létezik e szakadék, és ezért a bűn megnyilvánulása. Történelmi küldetésünk kudarca, hogy köztünk szakadék tátong, mert így nem tudjuk hitelesen tanúsítani Krisztus világosságát az embereknek és nem tudunk együtt az emberek között megvalósítandó egység és béke mellett síkraszállni.

A köztünk lévő szakadék miatt sok ember előtt elhomályosítottuk Jézus Krisztus világosságát, és ügyét hitelét vesztetté tettük. Szakadásaink – ez történetileg igazolható – hozzájárultak Európa szakadásához és szekularizálódásához. Szakadásaink bűnrészesek abban, hogy sokan kételkednek az egyházban, létjogosultságát megkérdőjelezik. Ezek után nem elégedhetünk meg azzal a helyzettel, amelyben egyházaink jelenleg vannak. Nem folytathatjuk a megszokott módon. Az ökumenizmuson kívül nincs semmilyen más, felelősséggel vállalható alternatíva. Minden más út Isten és a világ előtti felelőtlenségnek számítana. Az egység ügyének nyugtalanná kell tennie bennünket, folyton bennünk kell égnie.

Mit tehetünk? Minden terápiát megelőz egy analízis. Az én egyházam, a katolikus egyház, a Hittani Kongregáció egyik dokumentumában nemrég kimutatta azokat a különbségeket, amelyek sajnos léteznek, és ezáltal arra a feladatra emlékeztetett, amely még megoldatlanul előttünk áll. Tudom, hogy sokan, főleg az evangélikus testvérek között, sértve érzik magukat. Ez engem sem hagy hidegen, nekem is terhet jelent. Mert a barátaim szenvedése és fájdalma az én fájdalmam is egyben. Nem az volt a szándékunk, hogy bárkit megsértsünk vagy leértékeljünk. Az igazságról akartunk tanúskodni úgy, ahogy azt a többi egyháztól is elvárjuk, és úgy, ahogy tulajdonképpen azt minden más egyház is teszi. Nekünk sem tetszik a többi egyház minden nyilatkozata, főleg azok nem, amelyek alkalmanként rólunk szólnak. De mit tehetnénk?!

Egy olyan ökumenizmus, amely egymás iránti kedvességre épül és elrejti, elhallgatja a problémákat, amely azt tűzi ki céljául, hogy a látszat szintjén minden rendben legyen, nem segít rajtunk. Csak az igaz és tiszta dialógus viheti előbbre az ügyet.

Persze fontos, hogy a különbségekről és az úgynevezett profilokról tárgyalva ne tévesszük szem elől az ezeknél fontosabb közös vonásokat. Ezt az említett dokumentum is egyértelműen kiemeli. Jézus Krisztus a tőlünk elvált egyházakban és egyházi közösségekben is mint üdvösségközvetítő jelen van – olvashatjuk benne. És ez egyáltalán nem elhanyagolható! Pár évtizeddel ezelőtt ilyen kijelentés teljesen elképzelhetetlennek tűnt. Emellett nem vagyok biztos abban, hogy valamennyi ökumenikus partnerünk állítaná ezt rólunk. A különbségek tehát nem a kereszténység mivoltát érintik, nem az üdvösséggel kapcsolatosak, hanem egy olyan kérdést érintenek, amely katolikusok és ortodoxok számára nem mellékes kérdés, azaz: a konkrét üdvközvetítésre és az egyház látható alakjára vonatkoznak. Az egyház ugyanis az isteni megtestesülés analógiája szerint van megformálva (Lumen Gentium 8). Látható egyház, amely a szent szolgálatban (hierarchia) is látható. És ki tagadná, hogy ebben a kérdésben sajnos még mindig nincs egyetértés közöttünk?

Ennél a pontnál elérkezünk a máig megoldatlan gordiuszi csomóhoz. Megoldatlan ez a probléma, mert nem egységes az egyházképünk és az eukarisztiáról is különféleképpen gondolkodunk. Ezért nem ülhetünk közösen az Úr egyetlen asztalához, és nem ehetünk közösen az egyetlen eukarisztikus kenyérből, nem ihatunk közösen az egyetlen eukarisztikus kehelyből. Sokak számára ez bosszúság forrása, nehéz terhet jelent. De a seb letakarása nem segít. Födetlenül kell hagyni még akkor is, ha fáj, mert csak így lehet kezelni és Isten segítségével begyógyítani.

Engedjék meg tehát, hogy az analízis után szóljak pár szót a terápiáról is. Először is nem kereshetjük a szakadás okozta kimondhatatlan fájdalmak okát, a bűnöst mindig a másikban.

Az utóbbi években minden történészkonferencián rávilágítottak arra, hogy az egyoldalú vádaskodást a komoly történeti vizsgálódás nem igazolja. A legtöbb esetben mind a két fél hibázott. Ezt őszintén be kellene látnunk, kérve Isten és testvéreink bocsánatát. Csak az emlékezet megtisztítása révén válik az új kezdet lehetővé. Az ökumenizmus nem juthat megtérés és bánat nélkül előbbre. Ez a hozzáállás lehetővé teszi a megújulást és a reformot, amelyre minden egyházban szükség van, és amelyet minden egyház önmaga felülvizsgálásával kell kezdjen.

Hogy a köztünk lévő szakadékok ellenére megpróbáljunk közös nevezőre jutni, eddig arra törekedtünk, hogy az azonos elemeket kiemeljük. A módszer eddig sikeresnek is bizonyult, és sok ellentmondásos kérdésben tovább segített – például a megigazulástant illető alapvető egyetértésre gondolok –, de úgy tűnik, időközben kimerült. Ezzel a módszerrel gyakorlatilag nem nagyon juthatunk előbbre. Ebbe én azonban nem törődöm bele. Különféle álláspontjainkat őszintén egymás elé tárhatjuk polémia nélkül, a meghívó vendégszeretet hangnemében. Mindezt abban a reményben tesszük, hogy így – II. János Pál pápa szavaival élve – az adományok cseréje valósul meg. Ez azt jelenti, hogy tanulhatunk egymástól. A legkisebb közös nevező megtalálásának keresése helyett a kölcsönös gazdagítást és gazdagodást is választhatjuk.

Az utóbbi évtizedekben ilyen téren is jó irányú fejlődést tapasztalhattunk. Mi, katolikusok, tanultunk az Isten Igéjének fontosságáról az evangélikusoktól. Ôk a liturgia fontosságáról és jelentéséről tanulnak tőlünk. Katolikusok és evangélikusok együtt tartoznak köszönettel az ortodox testvéregyházaknak, akiktől megtanulták a misztériumra való éberebb odafigyelést. Ennek következményeként Nyugaton és másfelé is megnőtt az ikonok iránti szeretet. Olyan példákról van szó, amelyek könnyen gyarapodhatnának, de mi egyelőre még alig ismerjük egymást, és ezért nem tudjuk egymást eléggé szeretni.

Tudatában kell persze annak is lennünk, hogy az egységet nem mi valósítjuk meg, nem a mi munkánk eredménye, hanem a Szentlélek ajándéka – egyedül csak ő tudja a szíveket egymással kibékíteni. Az egység ezen lelkületéért kell imádkoznunk. A lelki ökumenizmus ezért az ökumenizmus szíve és középpontja (Unitatis Redintegratio 8).

Az egyház egységének megvalósítása nem öncél. Senki nem önmagáért él – az egyház sem. Jézus azért imádkozott az egyház egységéért, hogy a világ higgyen (Jn 17, 21). A keresztények egysége összefüggésben van a világ egységével, azaz a mi esetünkben Európa egységével. Krisztus világossága volt az, amely Európát beragyogta, egyesítette és naggyá tette. Nagy szentek állnak Európa történetének kezdetén: Márton és Benedek, Cirill és Metód, Ulrik, Adalbert, olyan asszonyok, mint a thüringiai és magyarországi Árpád-házi Szent Erzsébet, Hedvig, akit Lengyelország, Szilézia és Németország is magáénak vall, Svédországi Brigitta és még sokan mások. Nem gondolhatjuk el Európát a reformátorok nélkül, Johann Sebastian Bach nélkül, és olyan tanúk nélkül, mint Dietrich Bonhoeffer.

Azokat, akik Európa keresztény gyökereit tagadják, csak egy utazásra kell meghívnunk a Gibraltártól indulva Spanyolországon, Franciaországon, Németországon, Skandinávián és Lengyelországon keresztül egészen Észtországig vagy Rómától a régi Konstantinápolyon és Kieven keresztül egészen Moszkváig. A legkülönfélébb népekkel fognak találkozni és a legkülönfélébb nyelveket fogják hallani, de mindenhol látni fogják a keresztet és minden régi város központjában meg fogják találni a katedrálisokat. Csak az tagadhatja Európa keresztény gyökereit, aki eltakarja a szemét. Ezek a keresztény gyökerek az újkorban sem maradtak terméketlenek. Az emberi személy méltóságának modern elgondolása és az általános emberi jogok a zsidó-keresztény hagyományból forrásoznak. A modern kor elutasítására nincs tehát szükség, hanem arra kell törekednünk, hogy megóvjuk az önpusztítástól.

Európa sajnos gyakran elárulta küldetését: a keresztény népek közti sok háború, a gyarmatosítás, más népek kizsákmányolása és elnyomása, az utolsó évszázad két borzasztó világháborúja, két isten- és emberellenes diktatúra és az Európa közepében bekövetkezett zsidó holokauszt hatmillió áldozata szomorú példái ennek. Ma Európát az a veszély fenyegeti, hogy nemcsak elárulja, de teljesen banálisan el is felejti ideáljait. Nem az ateista tiltakozás az elsődleges veszély, hanem „Isten elfelejtése", amely Isten törvényeit semmibe veszi; a közömbösség, a felszínesség, az individualizmus és a közös jóért való fáradozás hiánya. Vajon nem vulkánon, puskaporos hordón táncolunk? Minden figyelmes ember rég tisztában van azzal, melyek az új kihívások. Csak párat említek meg: a globalizált világ igazságosság utáni vágya, az áldatlan terrorizmus fenyegetése és a remélhetőleg békés, de egyben szükségszerű párbeszéd az iszlámmal.

Egy bizonytalan és elferdült vallásosság nem képes itt már segíteni. Ám a keresztény üdvösség soha nem a világhoz való igazodást jelentette. „Ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem alakuljatok át értelmetek megújításával" – kér bennünket Pál apostol (Róm 12,2). Új evangelizációról van szó. A meggyőződés és megélt hit jóízű kenyerére van szükség. Európa ugyanis nem lehet pusztán gazdasági és politikai közösség. Ahhoz, hogy ennek a kontinensnek jövője legyen, közös vízióra és közös értékalapra van szükség. Európának, vagyis nekünk, európai keresztényeknek föl kell végre ébrednünk. Európának magához kell térnie, tudatosítania kell történelmét és el kell köteleződnie azon értékek mellett, amelyek naggyá tették és amelyek nélkül nem lehet jövője. Ez a mi közös feladatunk.

Nem az a célunk, hogy uniformizáljuk Európát; célunk az egység. A kultúrák sokfélesége kincs számunkra. Ebben a sokféleségben összeköt minket az Istentől nekünk ajándékozott emberi méltóság és az élet szentségének gondolata, a teremtés tisztelete, az igazságosságra és szolidaritásra alapozott együttélés, az irgalom és szeretet új kultúrájának akarása.

Az evangélium szellemében ennek az alternatívának legyünk a jelei, tanúi és eszközei. Eközben legyünk tekintettel a többi vallás másságára, de legyen bátorságunk saját másságunkat is felvállalni, legyünk elég bátrak keresztényekként másnak lenni, legyen bátorságunk Jézus Krisztus világosságát, amely mindenkinek világít, megvallani és a világnak megmutatni, mert nagyon nagy szüksége van rá. Ki adhatna jobbat nekünk? Hol találnánk máshol életet adó igéket? (vö. Jn 6,68)

(Elhangzott a nagyszebeni III. Európai Ökumenikus Találkozón.)

Veress Lóránd fordítása

Jakubinyi György gyulafehérvári érsek

KÖSZÖNTÔ A III. EURÓPAI ÖKUMENIKUS NAGYGYŰLÉSEN

Eminenciás Bíboros Urak, Excellenciás Érsek és Püspök Urak, Tisztelt Ökumenikus Küldöttek, Krisztusban Kedves Testvéreim!

Amikor hat évvel Krisztus feltámadása után a kegyelem földre teperte Saul rabbit Damaszkusz kapuja előtt, akkor Krisztus szemrehányó hangját hallotta: „Saul, Saul, miért üldözöl engem?" (Csel 9,4) Krisztus nem azt mondja, „miért üldözöd a tanítványaimat?", hanem „engem". Azonosul Egyházával. Aki a keresztényeket üldözi, az Krisztust üldözi.

Saulból Szent Pál lett, a „nemzetek apostola" (1 Tim 2,7). Ott a porban heverve megtanulta örökre, hogy egy egyház van. Más egyházat nem lehet alapítani (cf. 1 Kor 3,11). Ezért kezdettől fogva ellenállt a kísértésnek, hogy a zsidó-keresztény egyházból kilépve külön egyházat alapítson a pogányságból megtért keresztényeknek.

Sajnos a történelem folyamán megtették a keresztények azt, ami ellen Szent Pál egész életében küzdött: darabokra szakították Krisztus varratlan köntösét (Jn 19,23), az Egyházat. Ma is fennálló botrányt jelent a keresztények megosztottsága. Krisztus az utolsó vacsorán így imádkozott: „Legyenek mindnyájan egyek. Amint te, Atyám bennem vagy, s én benned, úgy legyenek ők is eggyé bennünk, hogy így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem." (Jn 17,21). Ezért tekintjük a Szentlélek művének az ökumenikus mozgalom megszületését korunkban. Ezért üdvözlöm a gyulafehérvári római katolikus főegyházmegye területén a III. Európai Ökumenikus Nagygyűlést. Adja az Úr Jézus Krisztus, a lelkek pásztora, hogy ez a nagygyűlés is vezessen minket az egység útján, a kölcsönös megismerés, kölcsönös tisztelet és közös tanúságtétel segítségével.

Richard John Carew Chartres

KRISZTUS VILÁGOSSÁGA ÉS EURÓPA

„Mert fényedben az értelem elenyészik, ragyogással telítődik, és ő maga is fénnyé lesz, akárcsak a te glóriád." (Új Teológus Szent Simeon: Az isteni szerelmek himnuszai)

Az űrből készített képek a Föld gazdagabb, fénnyel borított oldalát mutatják. Európa különösképpen csillogó fényben ragyog. Mit kell tenniük e ragyogásban élő embereknek, hogy Krisztus világosságában részesüljenek?

Azon a földrészen, amelyen inkább a megoldásra váró problémákról beszélünk, mint az ünneplendő misztériumokról, Krisztus világossága éjféli fényként és déli sötétségként mutatkozik meg. Fénye által tudatosul bennünk, hogy ami valódi világosságnak tűnik számunkra, az gyakran hamis csillogás. Ugyanakkor reményt is meríthetünk e világosságból, ma, a szorongás korában, amikor annyi embert megbénít a jövőtől való félelem.

Az itt jelenlévők mind tudják, hogy a remény és veszély idejét éljük. Az előttünk álló választást a mai generáció két szimbóluma jelképezi. Az egyik a gomba alakú felhő, amelynek eredete az isteni teremtmény tudásában keresendő, abban a töredezett tudásban, amely – Hénoch könyve fogalmazásában – „sok vérontást okozott a világon". A másik a Föld mint szép, zafírkék egész. Isten, ha letekintett a művére, azt látta, hogy az jó és szép.

A 20. század vívmányainak köszönhetően mérhetetlen hatalomra és gazdagságra tettünk szert. Jó vagy rossz célra fogjuk ezt fordítani? Történelemmé fogjuk-e tenni a szegénységet? Lesz-e bennünk annyi józanság, hogy hatalmunkat a jó cél szolgálatába állítsuk? Igen csökönyösnek kell lennie annak, aki nem ünnepli kontinensünk 1945 óta elért számtalan vívmányát. Emberek milliói emelkedtek ki a szegénységből, betegségből, és élnek ma békében. Istennek legyen hála mindezért.

Van azonban ennek egy másik oldala is. Martin Rees, a Brit Királyi Csillagász Társaság tagja írt egy könyvet az emberi fajról és a kihívásokról, amelyekkel szembesülnie kell. A könyv címe Utolsó századunk (Our Final Century). Ez így, kérdőjel nélkül, aggasztóan hangzik. Ebben elemzi azokat a veszélyeket, amelyek a nukleáris erőkben, a genetikai kutatásokban, az éghajlatváltozásban és összetett társadalmunk törékenységében rejlenek. Úgy tűnik, mintha egy különös tudatlanság kerített volna hatalmába bennünket, és ennek köszönhetően tönkreteszünk mindent, ami szép és jó a földön. És ezzel valójában önmagunkban teszünk kárt, hiszen mi is részesei vagyunk ennek az élő, eleven univerzumnak. Nem elég, hogy nem tiszteljük eléggé, hanem úgy viszonyulunk hozzá, mintha csak azért lenne, hogy saját kényünk-kedvünk szerint kihasználhassuk.

Mai világunk egy másik kihívása, amellyel a hívőknek szembesülniük kell, hogy kontinensünk egyes részei egy, az emberiség történelmében páratlan szociális projektbe fognak bele. Határaink egyre átjárhatóbbakká váltak, és ez a migráció elhatalmasodáshoz vezetett. Lesz-e elegendő hitünk, bizakodásunk ahhoz, hogy szerencsés irányba tereljük ezt a jelenkori problémát, vagy megvárjuk, míg földrészünk sokszínűsége immár nem fenntartható?

Nemrég London egyik egyházi középiskolájában jártam, hogy átadjak egy kitüntetést egy fiatal síita diáknak, Amjadnak. Öt évvel ezelőtt, amikor ideérkezett, éppen csak köszönni tudott angolul, most pedig az egész iskolai közösség nevében tüntettem ki nagyszerű munkájáért. Az iskola 720 diákja 69 nyelvet beszél, igen reményteljes intézménynek tartom, annak ellenére, hogy Anglia egyik legszegényebb részében található.

Ha körbenézünk Európa-szerte az emberségesség terén, láthatunk néhány kivételes személyiséget, akik másokért élnek, maratont futnak a rákbetegségben szenvedőkért, gyűjtést szerveznek a CAFOD vagy Christian Aid segélyszervezeteknek – egyszerűen mert jó szomszédok.

Ugyanakkor egyes országokban kialakult egy olyan kultúra is, amelyre az unott cinizmus és a hírnévvadászat jellemző: ismert személyek nem erkölcsi okokból, hanem a hírnév érdekében tesznek bármit. Ebben a kultúrában az emberek nehezen tartják fenn kapcsolataikat, és ez nem is meglepő, ha figyelembe veszzük, hogy a manapság uralkodó erkölcsi világkép szerint az ember vagy önerőből lesz valaki, vagy nem lesz senki.

Néha annyira el vagyunk tompulva, hogy nehéz meglepetést okozni nekünk, ezért az erre irányuló kísérletek egyre durvábbak és erőszakosabbak lesznek. Kifogytunk a művészetből, sőt még az elpusztítható, tönkretehető dolgokból is. Az élet karikatúráját mutatják nekünk a Nagy Testvér (Big Brother)-produkció tragikus emberi állatkertjében.

Dosztojevszkij mesterművében, A Karamazov testvérekben Zoszima sztárec igen figyelemreméltó próféciát mond Krisztus világossága vonatkozásában: „Azt állítják, hogy a világ egyre inkább egyesül, testvéri közösséggé tömörül azáltal, hogy csökkenti a távolságokat, és a levegőn át közvetíti a gondolatokat.

Ó, jaj, ne higgyetek az emberek ilyenfajta egyesülésében. Ha a szabadságot az igények növelése és mielőbbi kielégítésegyanánt fogják fel, eltorzítják tulajdon természetüket, mert sok értelmetlen és ostoba vágyat, szokást és képtelennél képtelenebb ábrándot fejlesztenek ki magukban."

Számos ajándékot kaptunk, és helyesen tesszük, hogy örömünket leljük bennük, de ahogy Dumitru St?niloae, a nagyszebeni teológia hajdani rektora mondta: „minden ajándék bizonyos kereszttel jár. Ez a kereszt azt jelzi, hogy az ajándék nem a végső és utolsó valóság." A kereszt fénye segít elfogadni a mulandó természetét annak, akit szeretünk, és belépni a halál sötétjébe. Azzal az éltető reménnyel táplál, hogy a halál nem az utolsó szó.

Krisztus világossága felragyogtatja annak a kultúrának a fényét, amely a „sminkje" alatt bizony megöregedett és ijesztővé vált. Még az egyház is néha lomhának, élettelennek tűnik. Hányszor hoz zavarba bennünket a régi szociális rend hirtelen eltűnése, amelyben eleddig otthonosan éreztük magunkat. Számos esetben a reakció erre: belemélyedés a belterjes egyházi tevékenységekbe.

Még ha tudatában is vagyunk a bennünket körülvevő hiteltelenségnek, mit tudunk tenni ellene? Oly nehéz feladat függetleníteni magunkat attól a világnézettől, amelyben már elmerültünk, és amely azt sugallja, hogy a dolgok mostani állása elkerülhetetlen.

XXIII. János pápa a bűnbánat szellemében és az egyházba vetett hit nevében nyitotta meg a II. vatikáni zsinatot, és úgy fogalmazott, hogy az egyház „minden ember számára a világosságot" kell hogy jelentse, és „nem élhetünk tovább abban az illúzióban, hogy világunk Isten országával egyenértékű, vagy hogy valaha is úgy birtokolhatjuk az igazságot, akár egy tárgyat".

Azonban az egyház nem úgy tanúskodik Krisztus világossága mellett, és nem úgy járul hozzá az új Európa megszületéséhez, hogy leragad néhány divatos megállapodás tompa visszhangozásánál. Von Balthasarnak bizonyára igaza volt, amikor azt írta: „Amikor az egyház és a keresztények félve menekülnek a kereszt elől, akkor az mindig oda vezet, hogy világuralmi ideológiákba menekülnek… És ma, amikor az egyház már nem birtokol külső hatalmi formákat, ez a menekülés olyasmi – hiszen a világ ma már világias gondolkodású, emelkedőben van, és kezd önmaga birtokába jutni –, mintha lehetséges volna megédesíteni a világot a kereszténységgel úgy, mintha beledobnánk egy édesítőtablettát a hánykolódó óceánba."

Ha az egyházak feladata a modern Európa szolgálata, nem menekülhetünk a kegyesség gettójába, nem állhatunk a dolgok jelenlegi menetét dicsérők sorába sem, hanem egy közösségbe kell tartoznunk, ahol együtt ünnepelhetünk polgártársainkkal, meglátva azonban azt is, ahol még mindannyiunknak növekednünk kell Krisztus világosságában.

Egy kissé már divatjamúlt észrevétel: a mai Európa legdédelgetettebb értékei hihetetlen mértékben eltávolodtak a kereszténységtől.

Nietzsche az angol viktoriánus moralisták, és legfőképpen George Eliot elleni vitairatában azt mondja: „azzal, hogy valaki feladja keresztény hitét, a keresztény morálhoz való jogtól fosztja meg magát. Az utóbbi számára ez a pont egyáltalán nem magától értetődő: újra és újra tisztázni kell, dacolva az ostoba angolokkal. A kereszténység egy rendszer, a dolgok következetesen átgondolt és végleges nézete. Ha valaki ebből kihasít egy lényeges összetevőt, nevezetesen az Istenben való hitet, az egész széthull darabokra."

„Egyáltalán nem magától értetődő" például, hogy minden emberi teremtmény egyenlő értékű. Ezt a morális elvet hangoztatták néha mint a felvilágosodás örökségét, azonban ez nem összeegyeztethető a másik ember racionális értékelésével. Csak Isten szemében tud minden ember egyenlő értékű lenni, Nietzsche és követői számára minden bizonnyal nem az.

Működésben kell tartanunk hosszú távú, az apostoli hagyományban gyökerező emlékezetünket, amely ma az énekekből és drámákból tekint vissza. Emlékezetünknek elég erősnek kell lennie ahhoz, hogy levezesse a múló pillanat feszültségét, ésa jelen kritikájaként szolgáljon, valamint annak a gondolatnak is, hogy a dolgok mostani rendje elkerülhetetlen.

A liturgiában csodára képes közösségként kell résztvennünk. Az oltáriszentségben való részvétel az isteni képzeletből való részesedést jelenti, amely meghaladja a puszta emlékezést, és az újraeljövetelt elővételezi.

Imádkoznunk kell, és engednünk, hogy imádságunk nemes cselekedetekké alakuljon, s táplálkozzék abból, hogy közösséget vállalunk a gyengékkel, a szenvedőkkel, az idegenekkel és az éhezőkkel.

Ha szolgálni akarunk, jobban el kell mélyednünk, hitelesebben részévé kell válnunk Krisztus szeretetének misztériumában. A Krisztusban való spirituális élet titka: minél jobban meghaladom magamat, annál biztosabb, hogy megtalálom a valódi énemet. Minél jobban elvesztem magamat a mások szeretetében és szolgálatában, annál inkább megtalálom önmagamat. Minél inkább közösséget vállalok a szenvedőkkel, annál inkább gyógyulok magam. Ez az a tudás, amely minden értelmet felülmúl. Ez egyként igaz a keresztény egyénekre és az egyházakra. És hogy ez valóban így van, azt a szentek élete tapasztalati úton már bebizonyította.

A véggel való kibékülés Krisztus világosságában lehetőséget ad az új kezdetre. Csak a gyászolók nyernek vigasztalást.

Abban a világban, amely úgy tesz, mintha a végső kinyilatkoztatása lenne annak, ami valódi, de amelyről gyakran kiderül, hogy hamis; amely a kielégítés elérésére kötelezte magát egy határok nélküli, végtelen fejlődési projektben; az aktatáskák, hivatali autók és sajtókonferenciák világában, ahol nincs helye Jézus Krisztus kínszenvedésének; ahol az optimizmus a hivatalos vallás; ahonnan a jó szomszéd, a szerető, életadó ember kategória már kiveszett, és az önerőből lett ember fogalma vette át a helyét, egyszóval ebben a világban nagy szükségünk van az alapos felfrissülésre és Krisztus világosságára.

Európa azon részéből jöttem, ahol az Istent érintő kérdések alig szerepeltek a közelmúlt mindennapi életében. Amikor püspökké avattak, a London útikalauz a város templomainak megtekintését a szabadidős programok közé sorolta. Tíz évvel ezelőtt a The Economist című folyóirat még úgy gondolta, kár a tintát vallási témákra pazarolni. Ha azonban az utóbb megjelent számokat nézzük, tisztán láthatjuk, hogy az új szerkesztőségi csapat azt a nézetet vallja, miszerint a modern világot nem lehet jóként vagy rosszként felfogni anélkül, hogy figyelembe vennénk a vallási vonatkozásokat. Először is nincs olyan demokrácia vagy piac, amely virágozni tudna társadalmi/szellemi tőke, azaz remény (melynek eredeti jelentése közös hit) és bizalom nélkül. Ugyanakkor az is égető fontosságú, hogy képesek legyünk különbséget tenni az egészséges hit és a véres vallási megnyilvánulások között, valamint hogy a fiatalokat a vallásos retorika mögött rejlő hatalmi harcok helyett a szellemi tudás titkaiba avassuk be.

A szabadság útja, amelyet a modern Európa jelenleg követ, vagy tragikus következményekkel járó emberi megdicsőülésbe, vagy pedig Isten megtalálásába tud csak torkollani.

Szent Ágoston a következő szavakkal foglalta össze a ránk váró tennivalókat: „Feladatunk e földön mindössze annyi, hogy meggyógyítsuk szívünk szemét, hogy képes legyen meglátni az Istent" (88. beszéd). Imádkozzunk Istenhez, hogy mi mindannyian, e találkozó részvevői, visszanyerjük első szeretetünket, és megvilágosodjunk Krisztus világossága által, amely igaz bölcsességet és könyörületes ítéletet, de mindenek fölött reményt és erőt ad nekünk. Imádkozzunk együtt: „Hozzád könyörgünk, ó, Urunk, a te fiad, Jézus Krisztus szeretetéért világítsd be sötétségünket, s a te nagy irgalmad által óvj meg minket a sötétben ránk leselkedő veszedelmektől." Ámen.

(Elhangzott Nagyszebenben a III. Európai Ökumenikus Találkozón)

Szabó Beáta fordítása

• KÖNYV•

BRANDES, DIETER–LUKÁCS OLGA: HEALING OF MEMORIES. UN PROIECT DE REÎMPACARE A BISERICILOR

A Healing of Memories elnevezésű, nagyívű és nagy igényeket megfogalmazó ökumenikus terv célja a romániai egyházak és nemzetek közti feszültségek kezelése, mintegy „földelése". Cél a rejtett vagy lappangó, a politikum vagy kétes érdekcsoportok által mindig eredményesen kijátszható nemzetiségi, egyházi kártya feszültségmentesítése. E célból egy tudományos „kibeszélés" tervezetét építették fel a kezdeményezők: az európai lutheránus egyházak leuenbergi közössége, az európai egyházak tanácsa, a romániai ortodox, protestáns és katolikus egyházak. A projekt koordinátora, Dieter Brades német lutheránus lelkész az emlékek és az emlékezet gyógyítását célul tűző folyamat eddigi lépéseiről számot adó kiadvány előszavában írja: a programban részt vevő egyházak és képviselőik kötelességüknek érzik az Európai Egyházak Tanácsa és az Európai Püspökkari Konferenciák Tanácsa által közösen fogalmazott s vállalt Ökumenikus Charta kitételeit életbe ültetni. Hiszen Románia Európa határmezsgyéjén fekvő ország, amelyben a kultúrák és vallások, egyházak találkoznak. Ahogy az Ökumenikus Chartában áll: „Krisztus könyörgéséhez híven […]nem elégedhetünk meg a jelenlegi helyzettel […]Vétkeink tudatában és megtérésre készen azon kell fáradoznunk, hogy a közöttünk még fennálló feszültségeket megszüntessük, s ezáltal készek és képesek legyünk az evangélium üzenetét a népek között közösen és hitelesen hirdetni." Konkrétan Közeledjünk egymáshoz! címet viselő részben fogalmazódnak meg a teendők: „Az egyházak történetét az evangélium szellemében közösen kell feldolgoznunk. […]Az emberi vétkek, a szeretet hiánya és a hit, valamint az egyházak gyakori felhasználása politikai érdekek szolgálatára nagy kárt okoztak a Krisztust követők bizonyságtétele hitelességének. […] elkötelezzük magunkat arra, hogy: önelégültségünket feladva, előítéleteinket legyőzve, keressük egymással a találkozás lehetoségét, s ahol lehet, közösen lépünk fel; sürgetjük az ökumenikus nyitottságot és együttműködést a keresztyén/keresztény nevelésben, a teológiai képzésben és továbbképzésben, valamint a kutatásban." (Ökumenikus Charta II 3)

Az idézett alapvető irat értelmében és korábban a világ más részein, konkrétan Dél-Afrikában már kipróbált módszerekkel igyekeztek e közös program keretében a romániai egyházak előbb az őszinte párbeszéd légkörét megteremteni, majd egy közös, tudományos, és nem érzelmi túlfűtöttségű vizsgálat alapjait elhelyezni. Az eddig találkozások, konferenciák és tanácskozások előadásait gyűjtötte kötetbe a projekt vezetője, Dieter Brandes Lukács Olga református teológus, történész közreműködésével. A vaskos kötet külön tárgyalja Erdély és a Bánság, Bihar, Moldva, Munténia, Dobrudzsa és Bukovina egyháztörténeti kérdéseit, valamint Máramaros, Szatmár térségeinek sajátosságait. Szót ejt a romániai ökumenikus mozgalom állomásairól, az itt élő zsidók, muzulmánok, romák sajátos problémáiról is. Egy külön fejezetben európai párhuzamokat kínál a szerb– német, a finn–orosz, az Alsó Rajna menti egyházak közti kiengesztelődés folyamatairól. Jelen vannak a katolikus szempontok is, hiszen szó esik a középkori erdélyi katolikus egyházról (Gerhard Schullerus), a hagyományos erdélyi egyházakról 1690–1740 közt (Alexandru Buzalic), valamint a katolikus egyház helyzetéről a kommunista uralom éveiben s az erdélyi ökumené kérdéseiről (Zamfir Korinna).

A kötet egészében véve elővételezte mindazt, amit Walter Kasper bíboros, aki a katolikus egyházban az ökumenikus mozgalom felelőse, Nagyszebenben megfogalmazott: „Az ökumenizmus ajándéka számunkra az a tény, hogy felismertük alapvető közelségünket, s újrafelfedeztük, hogy nem vagyunk egymás ellenségei, nem állunk versenyben sem egymással, hanem Krisztusban fivérek és nővérek vagyunk. […] Egy olyan ökumenizmus, amely egymás iránti kedvességre épül és elrejti, elhallgatja a problémákat, amely azt tűzi ki céljául, hogy a látszat szintjén minden rendben legyen, nem segít rajtunk. Csak az igaz és tiszta dialógus viheti előbbre az ügyet." Az igazság kimondása, a másik igazságának szerető elfogadása, majd a két igazság ütköztetése után a szeretet felszítása, az együttműködés vágya jellemzi a programot. A benne résztvevők Jézus sürgető kérésére próbálják tudományos eszköztárukat kínálni fel ehhez keresztény elkötelezettségük mellé.

(Accent Kiadó, Kolozsvár 2007)

Bodó Márta

TÖBBSZÖR KELL GYÓGYÍTANI, MINT TANÍTANI (2)

Fogassy Judit SDSH nővérrel Ozsváth Judit beszélget

Ozsváth Judit: Magyarország újabb missziós terület volt számotokra. Ezek szerint „meg kellett szelídítenetek" a magyar embereket…

Fogassy Judit: Igen, így is lehet fogalmazni. Ida nővér nagyon ajánlotta, hogy előbb az egyházi vezetőkhöz menjünk el. Így is tettünk, majd általuk további emberekkel kerültünk kapcsolatba,s elkezdtünk konkrétan arról beszélgetni, hogy miben is tudunk mi segíteni. Felkínáltunk néhány lehetőséget, majd ők választottak azokból. Ide-oda utaztunk, s lassan kezdtek megismerni az emberek. Szóbeszéd útján is terjedt a hír, hogy mi énekekkel, feladatlapokkal, „újszerű módon" tanítunk. Gyakran hallottuk a gyakorló katekétáktól, hogy épp erre vártak, ez az, ami egyszerűsíti, segíti a munkájukat. De nem mi akartunk ügyesek lenni, hanem azt akartuk megtanítani, hogy ők is legyenek ügyesek. Mi a katekézist éltük, a Jóisten pedig tényleg olyan irányba terelt minket, hogy ebben fejlődhettünk.

A hitoktatás szemléletét mi már rég elutasítottuk. Mikor láttuk, mi történik a világban, a fiatalokban, a családokban, rájöttünk, hogy más nevelésre van szükség.

O. J.: Ida nővér is katekézisről álmodott, ugye?

F. J.: Ida nővér jól látta, hogy minden egyes találkozási alkalom számít. Mindegyik alkalom egyedi, hogy a nevelt szívében felkeltsük a hitet és a reményt, és közelebb vigyük őt Istenhez. És ez a „sürgetés" ma is ott él a nővérek szívében.

A társaságunk által kidolgozott és levédett módszernek, az 5 pont szemléltető módszernek egyik dinamikája pontosan az, hogy testre szabott és pont most szólít meg. Az isteni tanítást igyekszik az egyén életére szabni. Lényeges: nem csak úgy „általában" foglalkozik az élettel, hanem konkrétan az ő életével, hiszen ekkor válik az egyén döntőképessé. Szemléletünk másik jellemzője, hogy a gyermeket mindig családban szemléltük, nem egy függetlenített tanítványt láttunk benne. – Ma is így próbálunk dolgozni: szem előtt tartani, hogy minden egyes óra számít, hiszen Isten most, azonnal hív, nem majd a jövő héten… Azt kell tehát megtalálni, hogy mi fogja gazdagítani a tanítványt most, azonnal.

O. J.: Ma a Hitoktatási Bizottság egyik vezető embere vagy. Hogyan vezetett odáig az utad?

F. J.: Hát, nagyon érdekesen kezdődött. Magyarországi tartózkodásunk első évében a hitoktatás akkori budapesti felelőse, Lajos atya figyelgette, hogyan dolgozunk. Emlékszem, az általa szervezett 1993-as majálison hatalmas feladat elé állított bennünket Éva nővérrel. Meghívott vagy 500 gyermeket és kérte, foglalkozzunk velük. Ez nekünk nem jelentett különösebb nehézséget, elővettük a gitárt, énekeltettük őket, majd Éva nővér mesélt nekik, filctáblán szemléltetve – hatalmas figurákat készített erre az alkalomra. És a sok gyermek feszülten figyelt. A katekétákat is bevontuk különféle csoportmunkák vezetésére. Az egészet egy nagyon szép imával zártuk le. Ezek után Lajos atya felajánlott egy főállást a Hitoktatási Felügyelőségnél. Gőzöm sem volt, hogy ez mit jelent, de elvállaltam. Közben azon a nyáron a bíboros úr lecserélte őt, helyére Udvardy György atyát (későbbi püspököt) állította. Gyuri atya akkor tért vissza Rómából, ahol katekétikából licenciátust szerzett. Na, hát a vele való együttműködésünk kezdete is érdekes. Egy, a Lajos atya szervezésében indított augusztusvégi lelkigyakorlaton tartott előadásaimat ő is megtekintette. Akkor még sokkal erőteljesebb akcentussal beszéltem, s amit nem tudtam kifejezni a számmal, megpróbáltam a kezemmel „elmondani". Láttam, hogy Gyuri atya szigorú tekintettel, összekulcsolt kezekkel figyel végig. Volt egy olyan érzésem, hogy elrontottam. Gondoltam, ez a szürkébe öltözött, szigorú tekintetű ember nem fér össze az én stílusommal. Már arra is gondoltam, hogy máshol kell munkát keresnem. És akkor átjött Gyuri atya hozzánk, a rendházba, és felkért minket, hogy a következő évben dolgozzunk vele továbbképzésekben… Hát együtt dolgoztunk egy évig. Sokfelé megfordultunk, s 1994-ben felkínált egy állandó, főállású státust az esztergom-budapesti egyházmegyében.

1995-ben aztán kimentünk Rómába négyen: Keszthelyi püspök atya, az akkori Országos Hitoktatási Bizottság püspök-elnöke, az ő titkára, Udvardy György atya és én. A bejelentkezésnél ismertetni kellett mindegyikőnk titulusát. Mivel az egyházmegyei funkciók nem nagyon számítottak ott, a püspök úr azt mondta, hogy nekem is kell egy „országos" titulust adni. „Hát akkor legyen OHB-munkatárs!" – mondta. Ott, a folyósón lettem tehát egyházmegyei szintű munkatársból országos szintű képviselő… Aztán 1996-től kezdődően mind a két szinten működtem. Közben a veszprémi Hittudományi Iskolára is elhívtak katekétikát tanítani. Két évig ingáztam oda, aztán már nem bírtam, s le kellett mondjak róla. Egy ideig egy irodából vezettük az egyházmegye és az OHB ügyeit Gyuri atyával. Az OHB elnöke akkor Rédly Elemér volt, ám mandátuma lejártával Udvardy atyát nevezték ki az ő helyére. Püspök-elnök akkor Keszthelyi Ferenc volt, s miután nyugdíjazták, a közben püspökké szentelt Udvardy György lépett ebbe a funkcióba. Előbbi státusáról, természetesen, le kellett mondania.

S ezóta gyakorlatilag nincs is az OHB-nak pap-elnöke. Én alelnök–főmunkatárs vagyok, aki a szakmai munkát végzi

és gyakorlatilag irányítja az OHB-t, más munkatársakkal együtt, persze. Püspökké és érseki helynökké való kinevezése után Udvardy atya már feladta az egyházmegyei iroda vezetését, így ezt is én irányítottam 2004–2006 között. Mivel 2000-től a Sapientia Szerzetesi Főiskolán is tanítani kezdtem, rengeteg munkám lett. Közben a nemzetközi kapcsolatok is nagyon felélénkültek, s arrafelé is jó volt figyelni. Nem volt más választásom, elbúcsúztam az egyházmegyei munkától és maradtam az OHB és a Sapientia mellett.

Különböző nemzetközi bizottságokban is benne vagyunk, ezek által az európai szellemi gondolkodásba kapcsolódunk. Tavaly májusban például Rómában tartottam előadást a katekumenális jellegű katekézisről. Ott kérték, fordítsam le angolra a Katekéták kézikönyvét, hogy abból más nyelvekre is lehessen fordítani. Halkan mondom, hogy ezeken a csatornákon van lehetőség az európai gondolkodás befolyásolására is. Erre nagy szükség van. Gyakran hallom a bizottsági üléseken, hogy több országban: Franciaországban, Spanyolországban, Hollandiában, Belgiumban, Svédországban és más helyeken is őrült problémák vannak. Azt hiszem, hogy Gyuri atyát és engem már úgy ismertek meg a tíz év során, mint akik hűségesek az egyházi dokumentumokhoz, nem radikálisak, s amit mondanak, azon érdemes elgondolkodni. Szóval elfogadott munkatársak vagyunk, akikre kezdenek egyre jobban számítani. Március végén adok le egy cikket egy francia folyóiratnak a Magyarországon végzett katekétikai munkáról; szinte ugyanez a határideje egy Olaszországba küldendő anyag leadásának. Május végére egy olaszországi konferenciára kell készülni egy, a katekéta identitásáról szóló tanulmánnyal… Amikor ilyen felkérések érkeznek a pici Magyarországra, látjuk, mennyire számít az európai fórumokon való jelenlétünk. Megjegyzem, nagyon-nagyon szerényen vagyunk jelen. Ha magunkat áruljuk, annak szaga van… Sokat érdeklődünk viszont más vezetők munkájáról. Ez egy bizalomkeltő gesztus. Aztán ezt most ők megfordították: ők kérdeznek. És mi tudjuk, ha le tudunk tenni valamit az európai asztalra, azt le kell tennünk. Ezeket a lehetőségeket meg kell ragadni. Mert ez mind Isten műve. Azt látjuk, hogy Isten ajtókat nyit előttünk, amelyeken most kell belépnünk, mert ki tudja, hogy mikor zárul be az az ajtó és kezd valami más, liberális szellem kialakulni. Nagyon sok országban például komoly kérdés a homoszexualitás problémája. A hívők nem bíznak a papjaikban, a templomok üresek… Sokszor sírni tudnék, amikor látom, hogy az egyik kőtemplom étteremmé, a másik raktárrá, a harmadik múzeummá van átalakítva… Sokszor kérdezem: „Uram, hát ez a mi sorsunk is? Erre haladunk?" Hát éppen ezért kell az ébredés! Nagyon is sürgető hang szólal bentről: igenis szólni kell Isten ügyében! Nem szégyellősen, óvakodva, hanem bátran!

O. J.: Valóban látsz reménykeltő jeleket Magyarországon?

F. J.: Úgy érzem, Magyarország épp a határon van ilyen szempontból. Érdekes dolog, amit mondok: a kommunizmus idején pont a szenvedés erősítette a hitet. Valamihez kellett ragaszkodni. Most nincs ilyen jellegű szenvedés és félő, hogy a hithez való ragaszkodás is lazulni fog…

O. J.: A rossz tehát mégiscsak jobb volt…

F. J.: Igen, a rossz bizonyos szempontból „jobb" volt, ám elmúltával látnunk kell, hogy nagyon sok mindent könnyen feladtunk. Mert talán mégsem volt elég mély a gyökerük ezeknek a dolgoknak… Ha meg voltunk győződve arról, hogy kincset birtokoltunk, akkor miért engedtük el? Ez nagyon mélyen elgondolkoztat engem is arról, hogy milyen gyökeret kell vernie a hitre nevelésnek. Az egyház minden időben képes hitelesen szólni és mindig emberhez méltó választ tud adni a kor kihívásaira. Mert ha Isten az, aki leginkább küzd az emberért, akkor az Ô szemlélete és az Ô víziója és az Ô erkölcse pont nekünk való.

O. J.: Hogyan fogadja a klérus az általatok képviselt koncepciót?

F. J.: Nem lehet egyértelműen elhatárolni, hogyan viszonyul „a" klérus és hogyan „a" többiek. Vannak nagyon nyitott és hálás lelkipásztorok, akik keresik, hogyan kell a nyájat jobban vezetni, szeretni, melyek a közösségépítés fontosabb lépései. Ahol az ember valóban segíteni akar és nem „nagy" akar lenni, ott általában ez észlelhető. És hála Istennek, a többség ilyen, így nyitott a szolgálatunk, jelenlétünk felé. Azt is megértik, hogy mi nővérek vagyunk és nem is akarunk papok lenni. Mi nagyon is örülünk annak, hogy nővérek lehetünk.

O. J.: Jó hallani ezt az emancipáció-mentes gondolkodást…

F: J.: Az emancipáció mindkét nem rovására megy. Ez a szemlélet nem eredhet Istentől. Az igazi „emancipáció" a lelki szabadság, amire mindenkinek törekedni kell: a férfinak és a nőnek is. A férfi és a nő méltósága is bajban van. Csak úgy gyógyulhatunk meg, ha azok leszünk, akiknek teremtettünk. Az ökumené is csak úgy működik, ha minden felekezet megőrzi identitását.

O. J.: Milyen kihívásokkal találkoztatok Magyarországon? Melyek a magyarországi katekézis legsürgetőbb feladatai?

F. J.: Magyarországon a katekéta identitásának hangsúlyozása látszik a legsürgetőbb feladatnak. A katekéták sokszor dolgoznak „sérült" helyzetekben, sőt megalázó körülmények között is, nagyon kicsi anyagi, szellemi, erkölcsi támogatás mellett. Sokat kell még tennünk értük. Sajnos, most olyan kormánnyal állunk szemben, amelyik hol így, hol úgy kezel bennünket. Sok a labilis szituáció. Azt látjuk, hogy az egyház missziója gyakran a kormány politikájának áldozatává válik. Ám azt tudnunk kell, hogy nem a kormány határozza meg az egyház misszióját. Az Istentől kapott „mandátum". Jézus parancsa nem úgy szólt, hogy akkor dolgozzatok, amikor a kormány is engedi és finanszírozza. Mi még addig is elmegyünk gondolatban, hogy talán nem is volna baj, ha teljesen összeomlana a mostani struktúra. Mert akkor talán felébrednénk, hogy feláldoztuk a leglényegesebb lehetőségeket. Csak mert az állam nem fizet… És akkor mi történik a misszióval? Akkor csak az iskolában misszionálunk? És az sem misszionálás! Azt sokszor elsősorban nem azért vállalja a katekéta, mert meg van győződve a misszió fontosságáról, hanem mert egy megélhetőségi lehetőséget lát benne. Mi lenne, ha az egyháznak lenne egy külön kasszája, amelyikből karitatív támogatást tudna nyújtani a bajba jutottaknak? Csakhogy a pénzszerzést ne lehessen összekeverni a katekézissel. A katekézist talán az igazán segíteni akaró önkéntesekre kellene bízni, őket pedig a plébániákon kellene működtetni. Onnan indulni, hogy valóban a plébániaközösség legyen a hit bázisa, közege. Azt hiszem, egyre inkább ennek megszervezésére kellene figyeljünk és nem akkor kapkodni majd a fejünket, amikor a baj kialakult.

O. J.: Ezek szerint az egyetemi, főiskolai képzésnek nem igazán látod értelmét, jövőjét.

F. J.: Ide én egy nagy kérdőjelet teszek. Magyarországon például 12 hittanárképző főiskola van. Néhányat minden bizonnyal be kell zárni – a megfelelő felkészültségű tanárgárda miatt és azért is, mert egyszerűen nem tudunk annyi hitoktatónak munkát biztosítani, amennyit évente kitermelünk. Elsősorban azt kellene nézni, hogy mi a jó az egyháznak:az-e a jó, hogy öt katekétája van, vagy az, hogy csak kettő, de az a kettő nagyon hatékony? Szerintem néhány képzőközpontban kellene gondolkodni, amelyek igazi katekétikai központokká válhatnának, azaz még testre szabottabb képzést nyújthatnának. Időnként azt látom, hogy az általános képzésnél nagyon sok időt vesztegetnek a követelményeknek való megfeleléssel, de nem minden követelmény szolgálja igazán a leendő katekétát.

O. J.: Úgy gondolom, a jó képzéshez jó jegyzetek, a gyakorlati nevelőmunkához jó segédkönyvek, a nevelteknek pedig jó „tankönyvek" kellenek. Te fontosnak látod-e a könyvkérdést a katekézis során?

F. J.: A kérdés elég összetett. Én inkább az ellenkező irányból közelítek. Arra kell rávezetni a katekétát, hogy a tankönyvnél lényegesebb „anyag" ő maga, illetve a közte és tanítványai között létrejövő kapcsolat. Sajnos nagyon nem tudunk emberi kapcsolatokat teremteni. Nagyon „oktatóak" a kapcsolataink is, és már egy ilyen „rázúdító" folyamatban találja magát a főiskolai hallgató, a leendő katekéta is, mielőtt még munkához látna. Jól meg kell jegyezni: a könyv soha nem pótolja a személyt! A katekézis csak akkor lesz hatékony, ha a katekéta dinamikus kapcsolatot épít a neveltjei felé. A könyv segíthet ebben, de sokan nem segítségként használják, hanem pótlékként. Abba menekülnek, hogy itt van a könyv, az majd helyettesíti őket. Ismétlem: semmilyen könyv nem pótolhatja a katekéta személyét, jelenlétét! Viszont mindenképpen lehet egy jó eszköz, pont olyan szellemben jelenik meg, amilyen szellemben nevelek, s abba az irányba vezet, amelyik irányba én szeretném vinni a gyermeket.

A segédanyag vagy tankönyv képanyagát elsőrendűnek tartom. Fontos, hogy mit mond el ezzel önmagáról a könyv. Szó szerint: milyen képet fest a hitről? Mindig a vizuális mondanivaló az első „leckéje" a könyvnek: Kedves arcokat mutat meg? Maiak vagy elavultak, elsárgultak a képei? Édeskések? Sziruposak? – Egy szirupos kép mit mondhat annak az embernek, akiben nincs erő, aki épp az erőt és a biztonságot keresi Istenben?…

A könyv második „leckéje" a beszédstílusa és a szöveg formai megjelenítése. Az esztétikus tálalás sugallja, hogy a szerző becsüli a témát.

O. J.: Ha valamelyik kézikönyv eleget tesz ezeknek a kritériumoknak, az általad írt és szerkesztett Katekéták kézikönyve mindenképpen. Bevallom, engem legelőször a játékos betűtípusa fogott meg…

F. J.: Tudod, mennyit kellett nekem harcolni a kiadóval ezért? Semmiképpen sem akarta ezzel a betűtípussal elfogadni a könyvet. Én pedig csak erősítgettem, hogy márpedig ezt így kell elfogadni, mert a betűtípus is sugallja, hogy itt valami újszerű van. Ez is az érdeklődés felkeltését szolgálja, amolyan felszólítás, hogy: készülj, itt nem egy sablonos dolgot fogsz találni, hanem valami új van számodra!

A kiadó azzal is ijesztgetett, hogy sok kritikát fogok kapni a betűtípus miatt. Ez sem bátortalanított el.

A harmadik nagyon fontos dolog a könyv esetében az, hogy emberbarát legyen. Tisztelettel és szeretettel szólítsa meg az embert, ne a rosszat feltételezze róla. Sajnos, sok hittankönyv rosszat feltételez az emberről…

A következő szempont, hogy a könyv úgy beszéljen Istenről, ahogyan Jézus Krisztus nyilatkoztatta ki Ôt. Azt az Atyát kell közvetítenie, aki visszatükröződik az evangéliumokból. Az eljámborkodott vagy a fellegek mögül lenéző lény nem kell az embereknek. Hogyan bízzák rá az életüket egy ilyen Istenre? Hogyan folyamodjanak ehhez az istenhez, amikor – például – a férjük/felségük vagy éppen a gyermekük haldoklik? Vagy hogyan szólítson meg ilyen istent az az ifjú, akinek nehéz kérdésekben kell döntést hoznia? Nagyon nehéz úgy összeállítani a tankönyveket, hogy a tanároknak ne kelljen külön kurzust végezniük a használatukhoz, hanem mihelyt kinyitották, érezzék: ezt ők is tudják csinálni. A könyvek legyenek tehát egyszerűek, áttekinthetők, ne a lexikális tudásra, hanem a Teremtővel, a teremtménnyel, az élettel való kapcsolattartásra vezessenek.

A mi segédanyagaink egyikébe sem gyűjtöttünk olyan szövegeket, amelyeket a gyerek memorizálhat, reméljük, hogy ezt minden katekéta pótolja. Könyveink inkább csak a szemléletet sugallják: hogyan lehet feldolgozni a témát egy bizonyos módszerben. Megmondom őszintén, mióta itt vagyok, próbálok olyan módszereket gyűjteni, amelyeknek felismerhető lépései vannak, de nagyon kevés olyat találok – az 5 pont szemléltető módszeren kívül –, amelyik az egész embert szem előtt tartva vezet tovább.

O. J.: A szemléltetésre alapozott, az élettel kapcsolatot kereső, s az egész embert „megmozgató" 5 pont szemléltető módszer messzi túllép az agyoncsépelt, és ma már nem igazán hatékony müncheni módszeren. Személyes fájdalmam, hogy ma mégis ezzel, vagy ennek valami gyenge „továbbfejlesztésével" találkozni a legtöbb helyen…

F. J.: A több mint egy évszázados müncheni módszer is próbált a teljes ember felé fordulni, de leragadt az intellektuális oldal hangsúlyozásánál. Ma már valóban valami élettel telibb kellene. Az 5 pont szemléltető módszeren kívül én még nem találtam mást. A Sapientia Főiskola hallgatói is követelik rajtam, hogy mutassak be más módszereket, de mivel én nem találtam, kértem, keressenek ők, és mutassák be nekem papíron is annak lépéseit, és bizonyítsák, hogy alkalmas a katekézisre. Ebben a félévben ez a feladatuk. Nagyon örülnék neki, ha találnának, rögtön megmutatnánk az egész csoportnak is. Persze, van a Fülöp-kurzus, az Emmánuel Közösség módszere, és más módszerek is, ezek saját lelkiségük követőinek nagyon is megfelelők, egy-egy alkalomra átvehetők, de nem nevezhetők minden korosztálynál használható, általános módszereknek.

O. J.Az említett Katekéták kézikönyve után több, a te neveddel jelzett, hasonló formátumú kiadvány is napvilágot látott – valamennyien a Katekéták kiskönyvtára sorozat tagjai. Miként született meg ennek a könyvsorozatnak a gondolata? Milyen további könyvekben gondolkoztok még?

F. J.: A Katekéták kézikönyve a Sapientia Főiskola hallgatóinak készült eredetileg, szakdidaktikai jegyzetként.

Az OHB-val viszont már régen terveztük egy kézikönyvsorozat indítását, aztán Udvardy püspök úr javaslatára módosítottunk a sapientiás terven: a Katekéták kézikönyvéből végül a gyakorló katekéták, kispapok, papok által is használható könyvecske lett. A szemináriumi nevelés során sajnos gyakran nagyon elhanyagolódik a pedagógia és a didaktika… A vezetők úgy gondolják, hogy a teológia elég. Dehogyis elég a teológia! Mert amikor hivatásukat gyakorló papok lesznek, attól kezdenek szenvedni, hogy miként bontsák le a teológiát egy adott csoport szintjének nyelvezetére.

A sorozat második kötete volt a Családi katekézis, ez a családokkal való foglalkozásaim nyomán született. Nagyon sokat foglalkoztam családokkal. Volt egy, három házaspárral indított közösség, amelyik tizenegy év alatt, amíg köztük voltam, hetven párra fejlődött fel. Közben gyerekeik is születtek, őket is bevontuk a katekézisbe. Azt nem mondhatom, hogy kimondottan családi katekézissé vált a munka, hiszen ahhoz további nevelőket kellett volna kinevelni. Nővéreink próbáltak segíteni, de ők is nagyon le voltak terhelve más munkával. Aztán, mikor nekem is egyre több dolgom lett, át kellett engednem a családokat valaki másnak.

A családdal még nem sokat tud kezdeni az egyház… Kezdik használni a különféle lelkipásztori programokon a családi katekézis fogalmát, de még nem igazán tudják megtölteni tartalommal. Ezt látom, akárhányszor családi konferenciákra megyek. A hitre nevelés és a családi katekézis tematikáját hol pszichológia, hol szociológia, hol valami más tölti be – minden, csak katekézis nem… De viszszatérve a könyvre, a Családi katekézis az említett csoporttal kapcsolatos tapasztalatokra, más forrásokra és nem utolsósorban a családpasztorációért felelős püspökkel, Bíró Lászlóval folytatott beszélgetésekre alapozva született. Az első része a csoportokkal foglalkozó katekétának íródott, a második rész olyan családoknak készült, akiknek nincs vezetőjük, a harmadik a katekétákat képezni szándékozó lelkipásztoroknak.

A másik könyv, A szentmise katekézise a szülőknek íródott. A családi pasztoráció idején megdöbbentő élményem volt: egy hónap alatt három édesapa is megkeresett engem (egymásról semmit sem tudván), hogy adjak választ azokraa kérdésekre, amelyeket a gyermekeik tettek fel nekik a templommal, liturgiával kapcsolatosan. Ôk nem tudtak kielégítő magyarázatot adni nekik. Elgondolkoztam rajta, hányan lehetnek még hasonló szituációban, és hányszor mondanak hülyeségeket, csakhogy ne tűnjenek műveletlennek a gyermekeik előtt… Korábban a plébánián három éven keresztül tartottam a szentmise előtt rövid, három-négyperces liturgikus katekézist. A szentmise katekézisébe is sok, „élő anyag" került. Próbáltam olyan dolgokról is írni, amelyeket más könyvekben nem nagyon lehet megtalálni. Fő szempont volt, hogy mindegyik rész nagyon rövid és jól kezelhető legyen. A könyvhöz készült egy szülőnek vagy katekétának szóló munkafüzet is.

Könyvek terén terveink között szerepel még az ifjúság, a felnőttek, a sérültek katekézisével foglalkozó anyag összeállítása, de nem volna szerencsés, ha ezt mindet én vállalnám fel. Nem kell nekem mindenben ott lenni. Meg kell találni azokat a szakembereket, akik ebben segíteni tudnak.

Rövidesen szeretnénk kiadni egy kateketikai jegyzetet az Udvardy püspök úr és az én jegyzeteim összedolgozásából. Szintén a tervek között szerepel még a didaktikaelméleti jegyzet összeállítása is. A most forgalomban lévő jegyzetek szerzői még egy könyvben tálalták a katekétikát és didaktikát. Elég ötvözött szemléletű anyagok kerültek ki, amelyeket jó lenne kicsit tovább fejleszteni.

Közben folyik a hittankönyvek kiértékelése is, ezt szintén nagyon fontosnak tartjuk. Ugyanakkor a hittankönyvek írása is vár ránk. Ezzel még nagyon-nagyon gyerekcipőben járunk. Négy bizottság munkálkodik azon, hogy megjelölt szempontok szerint dolgozzanak ki anyagokat, aztán ezeket begyűjtik, s tovább szerkesztik. Úgy gondolom, öt éven belül elkészülnek az alsó tagozat hittankönyvei, és hozzáláthatunk a felső tagozat anyagához is.

O. J.: Ezek a könyvsorozatok is választhatók lesznek?

F. J.: Igen. Ám úgy szeretnénk, hogy minden évfolyamon legyen tankönyv, tanári könyv és munkakönyv is. A választhatóság nem baj, csak az lenne a jó, ha okos szempontok szerint választanának. Sokan csak azt nézik, hogy melyik könyv a legolcsóbb, vagy melyik a színesebb, melyik felel meg a leginkább a kerettantervnek. Sokszor a liturgikus szempontok, az egyház életébe való bevezetés, a kereszténység „ünneplése" már nincs is szem előtt…

Magyarországon 1999-ben vezették be hivatalosan a katekumenátust, az említett könyvek talán segítik ezt a munkát. S ha már – örömünkre – bevezették, gondoltuk, kell valamilyen fórumot is létesíteni, hogy ne csak egy meghirdetés legyen az egész. Ekkor jött létre az Országos Katekumenátus Konferencia, amit azóta évente megrendezünk. Azt azonban elmondhatom, hogy a konferenciától függetlenül is elég mostohagyerek még az egyházban a katekumenátus.

O. J.: Mi ennek az oka?

F. J.: Nem tudom. Pedig ez nem cserélhető fel semmilyen képzéssel. Több lelkipásztor mondja, hogy elmennek a katekumenek, amikor hallják, hogy két– hároméves a képzés. Ez nem igaz! Ha valaki komolyan gondolja ezt az egészet és belekóstol a katekumenátus felépítésébe, megtapasztalja, hogy figyelnek rá, hogy végre törődnek azzal, mi van a szívében, biztosan nem megy el. Én azt tapasztaltam, hogy épp a résztvevők nem akarják ezt sürgetni. Aki sürgősen kér egy keresztelési igazolást, azért teszi, mert még nem érti, hogy miről van szó. De ha van egy tervünk is, amit meg tudunk mutatni neki, belátja, hogy ennek így van értelme, és nem fogja sajnálni erre fordítani az időt. A katekumenátus életbe léptetése elsősorban a hozzáálláson múlik. Ahol felvállalják, nagyon szép dolgokat csinálnak. A katekumenátus épp a plébániai közösséget akarja gyógyítani, s erre nagy szükség van…

O. J.: Nem is tudom, a pozitívumok vagy a negatívumok voltak-e túlsúlyban hosszúra nyúlt beszélgetésünkben… Mindenképpen felteszem a kérdést: Judit nővér optimista?

F. J.: Judit nővér hívő ember. És társaságunk alapítójával, Ida nővérrel együtt vallja: nem tudhatjuk, mit hoz a jövő, de azt igen, hogy kinek a kezében van.

Nagy Dolhai Gabriella

AZ 1944. ÔSZI SZÉKELYFÖLDI HARCTÉRI ESEMÉNYEK A HELYI PAPSÁG BESZÁMOLÓI ALAPJÁN

Románia 1944. augusztus 23-i átállása a szövetségesek oldalára megnyitotta az utat a Vörös Hadsereg előtt a Balkán irányába, és lehetővé tette, hogy az oroszok mind Bulgáriát, mind Erdély egy részét rövid idő alatt elfoglalják. A második bécsi döntés során visszacsatolt Észak-Erdély magyar lakosságának hamarosan szembesülnie kellett a front közeledtével, de azt sem hagyhatták figyelmen kívül, hogy ez újabb hatalomváltást hozhat magával. A félelmek hamarosan beigazolódtak: a bombázások semmit és senkit nem kíméltek, s a bevonuló román hadsereg mögött megkezdődött a román közigazgatás berendezkedése. A válságos napok eseményeinek korhű bizonyítékai azok a levelek és jelentések, amelyeket a székelyföldi papok vetettek papírra. Jelen tanulmány azt hivatott bemutatni, hogy a román kiugrást követően az esperesek, illetve a papok hogyan számolnak be a székely megyék (Maros-Torda, Háromszék, Csík és Udvarhely) területén kialakult helyzetről. E papi beszámolók alapján rekonstruálni lehet a 1944. őszi székelyföldi közállapotokat, azt, hogy ők hogyan látták, miként szembesültek a harctéri eseményekkel, s nem utolsósorban megtudhatjuk azt is, hogy mint helyi vezetők mennyire szereztek tudomást a kormány rendelkezéseiről és az egyházi főhatóság által kiadott utasításokról.

A háborúk során általában nagy népességmozgások figyelhetőek meg a hadműveleti területeken. Így volt ez a szovjet és a román csapatok Erdélyben való megjelenésekor is. Hiszen nemcsak a székely papok, de a hívek, és általábana magyar lakosság létszáma is megcsappant Erdélyben.¹ De mitől is féltek az erdélyi egyházmegye székelyföldi papjai? A papok elsősorban attól tartottak, hogy az ország területét idegen csapatok fogják megszállni. Ezen kívül azt is sejtették, hogy azok a területeken, ahol ők élnek, hadműveleti területté fognak válni, azt azonban bizonyosan tudták, hogy a Szovjetunió egy ideológiailag egyházellenes állami berendezkedést képvisel.

„A szovjet rendszerben – írja Lajos Balázs madéfalvi plébános – az összes lelkipásztori funkció be van szüntetve, sőt a papot irtják, mert pap."² A félelmet tovább fokozta az a tény is, hogy a román csapatok megjelenése a román fennhatóság visszatérését hozza magával.

Fejér Gábor lemhényi plébános összefoglalta az Ojtozi-szoros közelében történt eseményeket. Beszámolója szerint a szorosban lévő erődműveket a magyar erődszázadok és a német tüzérség szilárdan tartotta, sőt az ellenséget vissza is verte a határon túlra. A szoros két oldalán húzódó hegyláncokat, magaslatokat azonban a gyengén felszerelt, minden tüzérségi vagy hegyivadász-támogatást nélkülöző, s emiatt bátortalan „székely határőrszázadok"³ védték, akik „az első komolyabb támadásra szétrebbentek", s így a határok védelem nélkül maradtak. Augusztus 25-én vagy 26-án verték szét a lemhényi székely határőrszázadot is. Az aknavetőket és a könnyebb tüzérséget is magukkal hozó orosz gyalogsági erők nyomására a következő napokona határra kihelyezett alakulatok is elhagyták helyüket az erdei ösvényeken.

Az erdők megteltek orosz katonasággal, onnan kisebb csoportokban a hegyek alatti falvakba is bejárogattak, a civileket nem bántották, csak a németek után érdeklődtek. A környék majdnem minden falvából a jegyzők szó nélkül elfutottak, a községházakat bezárták, s így nem volt aki egy telefonjelentést vagy utasítást felvegyen. Ezek után Háromszék legfelsőbb sarka teljesen tájékozatlanul várta az eseményeket. A berecki telefonközpontot a németek tartották a kezükben, és másnak nem kapcsoltak. A csendőrség, a vasút, a posta szintén sietve menekült el az egész környékről. A veszélyeztetett „peremközségeknek" jött a szolgabíróság útján augusztus 30-án éjjel az utasítás – „ha lett volna egyáltalán, aki azt levegye és kihirdesse" –, hogy az asszonyok vigyék kiskorú gyermekeiket védettebb helyre, a 18–60 éves férfiak pedig maradjanak otthon. Aki menekülni akart, az mehetett Barót irányába. A plébános viszont káplánjával együtt egyelőre Lemhényben maradt, s néhány hívővel megtartották az első nagypénteket. Egy német hadnagy aznap megmondta nekik, hogy hamarosan tüzérségi támadás központjába kerül a falu, onnan mindenkinek a legjobb lesz elmenekülni. Közben Torját és Szentlelket ellenséges repülők felgyújtották, Ozsdola, valamint Lemhény is égett, az ott kifejlődött harcok miatt. Másnap, szombaton, az oroszok elfoglalták a németektől a Szentmihály-hegyi tomplomot, a toronyba rendezkedtek be, ezért a németek lőtték azt, a plébános saját szemével látta az ozsdolai templomon és tornyon is a becsapódásokat, valamint a torony omlását. Kézdivásárhelyen a menekülő emberektől halotta, hogy felrobbantották a lemhényi templomot is.⁴

György Lajos gyimesbükki plébánost 1944. augusztus 28-án a helybeli vasúti állomásparancsnokság arról értesítette, hogy a gyimesi nagyállomást a németek felrobbantják. Augusztus 29-én az orosz csapatok már Szépvíz elé értek és a Gyimes felé vezető utat már tűz alatt tartották. Augusztus 30-án már Gyimesfelsőlokot is lőtték. Szeptember 25-e körül hídépítő katonák foglalták el a papi ésa kántori lakást. A templomi ruhákat, a domus historiát, a cibóriumot, az anyakönyveket a plébános biztonságba helyezte, és a vihar lecsendesedése után minden elő is került. Az iskolát egyetlen találat sem érte, ellenben a templom falába gránát csapódott be, valamint a gazdasági épületek is kisebb károkat szenvedtek.⁵

Veszprém megyébe menekült a madéfalvi Lajos Balázs plébános, aki Mindszenthy József püspöknél jelentkezett be szolgálatra, és Kisasszony (Kisboldogasszony) napján, szeptember 8-án érkezett a Veszprém megyei Várhegyre, s másnap két terjedelmes levélben foglalta össze a menekülése előtti székelyföldi helyzetet. Kozmást és Csíkszeredát kiürítették,⁶ szeptember 2-án látta, ahogyan a szépvíziek egyharmada szekereken menekült a Hargita felé, Csicsó is „összepakolt és éberen várta az indulást", míg „Udvarhely csendes volt és bizakodó."

A Csíkszereda-Hargita vonalát augusztus 30-án és 31-én bombázták. A határőrszázados elmondta a plébánosnak, hogy komoly összecsapás Bélbor-Tölgyes-Békás vonalán még nem volt. A békási plébános, Farkas Ernő is elmenekült a hívekkel együtt. A vonaton Lajos Balázs találkozott a lemhényi plébánossal (Fejér Gáborral), aki Háromszékről és Kászonról a következő beszámolót mondta: Ozsdola lakossága jórészt elpusztult az utcai harcokban; Kézdimartonosra sokan menekültek, de jórészük ugyancsak az utcai harcok áldozatává vált; Kézdialmás és Lemhény tűz alatt volt, egy orosz hadosztály volt Felsőlemhényen, s a németek lőtték, ennek folytán a Szent Mihály- templom tornya, valamint a templom kerítése elpusztult. Péter Imre (Esztelnek) és Gáspár Béla (Kézdiszentkereszt) közös szekéren elmentek; Pál Domokos (Kézdiszentlélek) szintén elhagyta plébániáját, s Kézdiszentlélek 40 százalékát a gyújtóbombák fölégették; Szárazpatakon és Kőváron kevés kár esett; Kászont megszállták az oroszok; hat orosz tiszt vacsorát kért a jakabfalvi plébánostól, s vacsora után az egyik tiszt azt mondta neki: „Plébános úr, vágja magát civilbe és tűnjön el!" Kint azt hallotta Lajos Balázs, hogy Székesfehérvár a magyar–német főhadiszállás. A honvédelmi bizottság az orosz veszedelmet igen súlyosnak tartotta, viszont a német segítségben sem bíztak föltétlenül. Madéfalva augusztus 31-e óta hadszíntér, amikor a gyújtóbombáktól 47 gazdának 42 háza és sok melléképülete leégett, a falu népe szekereken a Hargitára menekült. „A csíki községek kitelepítés esetére Udvarhelyszékre vannak irányítva. Udvarhelyszék a bekerítés veszélyében van, akkor a munkaképes férfiakat elhurcolja az orosz. Mivel a bekerítés nem hónapok, hanem hetek kérdése, semmi értelme annak, hogy ezt a pár hetes lelkipásztorkodást vállaljam. Komoly kitelepítésre rendelet nincs, mert lehetőség sincs."⁷ Később csíkmindszenti plébános lesz, és 1952-től titkos egyházkormányzóvá nevezik ki.⁸

György Gábor nagykászoni főesperes augusztus 30-án Torján írta meg beszámolóját, mely szerint a híradásokkal együtt kapta azt a parancsot, hogy káplánjával együtt Torjára húzódjon vissza. Nagy orosz erők támadták meg az Úz-völgyet, s a magyar hadsereget visszanyomták, hegyről hegyre kemény harcok folytak. Az oroszok ekkor már óriási tömegekben özönlöttek, s a magyar–német csapatoknak nem volt elég fegyvere, és elég utánpótlása sem. Csomortányi Ignác (kászonjakabfalvi plébános) tudomása szerint otthon maradt.⁹ György Gábor főesperes később Sepsibükszádról írta levelét, ahol ideiglenesen meghúzódott, mivel az oroszok augusztus 29-én délután 4 és 5 óra között betörtek Nagykászonba.

A káplánját (Erős Lajost) – értesülése szerint – az egészségügyhöz fogják beosztani. A Gyimesekbe a románok betörtek, Sepsiszentgyörgyöt pedig bombázták. Málnásfürdő, Mikóújfalu, Oltszem, és Barót bombatámadást szenvedett. Ez után Szent Cipriánt hozza példának a plébános, aki kitért a nyílt üldözés elől, de amikor kellett vállalta a vértanúságot. „Jézus is addig kitért ellenségei elől, míg el nem jött az ő órája."¹⁰ A német katonák azt mondták neki, hogy a papság zöme sehol sem várta be a Vörös Hadsereget.

Barabás Gyula berecki plébános arról számolt be, hogy a Háromszék vármegyei plébániáját augusztus 30-án délben kénytelen volt elhagyni. Az orosz katonaság már 29-én este Bereck széléig hatolt. A polgári hatóságok a kiürítést 28-án éjjel telefonon rendelték el, s remélve, hogy a katonai erősítés megérkezik, az utolsó pillanatig a plébános is helyben maradt. 30-án reggel az oroszok heves támadást zúdítottak Bereckre, és egészen a temetőig, a plébánia kertjéig hatoltak előre. Néhány hívét a plébánia pincéjében gyóntatta meg a harc alatt, majd elvégezte a szentmisét is. Szentmise után továbbra is aknatűz alatt tartotta az ellenség a községet. A község vezetői s a csendőrség már korábban elmenekültek, a plébános aznap, tehát augusztus 30-án dél körül abban a reményben hagyta el a falut, hogy a közelben bevárhatja Bereck fölszabadítását. Alsócsernátonban a plébánián húzódott meg. Innen az alsócsernátoni plébánossal (Farkas Antallal) szeptember 4-én délután, amikor már a bekerítés fenyegetett s már a közelükben jártak az oroszok, az egyetlen szabad úton, Bálványoson át elhagyták Háromszéket. Csíkszeredában a menekülőket szállító vonatra szálltak fel, amely Szombathelyre vitte őket (beszámolóját is innen írta szeptember 29-én), s ott a helyi püspöknél azonnal jelentkezett. Kolozsvárra ugyan vissza akart térni, de időközben a Tisza vonalát lezárták, és az utazás a bombatámadások miatt is lehetetlenné vált.

Pálos Donát ferences szerzetes, az erdőszentgyörgyi rendház vezetője szerint az ottani hívek száma a változás következtében 45 százalékkal csökkent, az elmenekültek akkori (november 8-i) száma 100–120 lélek. Az expositurához tartozó filiákra (Csókfalva, Szentistván, Makkfalva, Ákosfalva, Székelybod) maga a ferences szerzetes járt ki, ahol 80 római katolikus lélek járt még szentmisére.¹¹

Pál Elek gyergyóremetei plébános szeptember 7-én hagyta el először állomáshelyét, mivel a megyebíró éppen gyóntatás közben döngette az ajtaját azzal, hogy „plébános úr, az oroszok Gyergyószentmiklóson vannak, a katonaság menekül, mindjárt itt maradunk." Erre a jelentkező gyónókat föloldozta s megáldoztatta, s a község fuvarával Kereszthegy felé indultak, s útközben látták amint Remete és környék bombázást és géppuskatüzet kapott. Aztán arra a hírre, hogy az oroszok még nincsenek Remetén, a plébános káplánjával együtt visszatért, de szeptember 10-én közzétették, hogy a községet polgárilag kiürítik, erre másnap újra elhagyták a községet, a plébános szekérrel távozott. Végül a Szatmár megyei vitkai plébániára ment, hogy ott várja be a helytartóság utasításait.¹²

„Szárhegyen, az ágyneműt kivéve, a plébánián minden épségben maradt. Gyergyótölgyesen, Gyergyóhodoson és Maroshévvizen már nem volt mit elárverezni, Tekerőpatakon a bútorok részben a plébánián, részben megbízható embereknél vannak" – írta beszámolójában 1945. február 10-én Jakab Antal főesperesi megbízott.¹³

Jaross Béla marosvásárhelyi esperes október 30-i beszámolójában azt írta, hogy Dobos Áron és Fábián Mihály káplánjai is elmenekültek. A barátok közül csak Vitális főatya maradt otthon, a minoritáknál senki. A fiúgimnázium tanári létszáma 3, a fiúelemi egészen tanító nélkül maradt, a leányelemiben csak 2 nővér van, s a zárdai középiskolában is csak 2. Hívei (sőt nem csak) „még ma is könnyek közt hálálkodnak, hogy életveszedelem idején is volt papjuk!" Jaross Béla főesperes-plébánosnak egy 1944. november 27-én írt leveléből siralmas kép tárul elénk a plébániák állapotáról: Ákosfalván a templom és a papilak rommá lett, sorban másodiknak Marosvásárhely jön: bombatalálat érte a tetőt, de ezt már rendbe is hozták, a legnagyobb gránátlövedéket kapta a plébánia épület főtéri sarokrésze, ahol a plébános lakása, bútorzata és nagyrészben hivatalos iratai is porrá mentek. Jelentősebb sérülés érte a deményházi templomot és papi lakot, valamint a görgényszentimrei tornyot. Az otthagyott plébániák mindegyikének megsemmisült a hivatala, és közprédává lett a felszerelése, bútorzata. Az esperes még azt is kiemelte, hogy az otthagyott plébániákon számolni kellett azzal is, hogy a hívek tiltakozni fognak papjuk esetleges visszatérése után azok ottmaradása ellen. Marosvásárhelyen helyben maradtak az egyébként zárdájukból kilakoltatott nővérek, s nemkülönben a szociális testvérek is.¹⁴

Kiss János nyugalmazott esperes plébános nagyon jól összefoglalta az Udvarhelyen és környékén lezajlott eseményeket. Szeptember 8-án rendelték el Székelyudvarhely kiürítését, mire teljes mértékben megindult a menekülés. A tanítók és a város értelmisége, az összes pappal és hivatalnokkal együtt elmenekült. Így mire az orosz csapatok szeptember 13-án éjjel a városba érkeztek, üres maradt a város, s az otthon maradt szegényebb lakossággal együtt csak az idős plébános és az unitárius lelkész maradtak. Ezután pedig megkezdődött a szörnyű fosztogatás. Szeptember közepén megérkezett P. Bonifác testvér biciklin Csíksomlyóról, s attól fogva ketten látták el a zárdát és a plébániát. A fenyédi plébános (Péter János) Dobóra menekült, de az esperes kérésére visszatért.¹⁵

Talán a papok is sejtették vagy hallották, hogy mi vár majd a népre. Ugyanis már a szeptember folyamán berendezkedő román közigazgatással egyidőben vagy azt megelőzve megjelentek a revansra vágyó román Maniu-gárdisták is, akik a Székelyföldön,¹⁶ Kalotaszegen és Biharban (Gyanta, Köröstárkány) a magyar lakosság körében szörnyű vérengzést vittek végbe.

Fancsali Alpár

ÚJJÁSZÜLETÉS, VALLÁSVÁLTÁS (2)

A vallásváltás okán jelentkező konfliktusok

A családban

A szabadegyházak esetében a vallásos ember számára csoportja jelenti az elsődleges társadalmi közösséget, sokszor az ehhez tartozás kiszorít vagy háttérbe helyez minden más közösséggel való érintkezést. Az ember legtöbb szabad idejét ebben a csoportban, a csoporttagokkal tölti, hiszen ezek az emberek hozzá hasonlóan gondolkodnak, viselkednek. Ezek a csoportok egyfajta sajátos stabil etikai viselkedési normákkal rendelkeznek, amelyeket a nem azonos vallású házastárs veszélyeztethet. A házastársak válását a szabadegyházak tiltják, csupán házasságtörés esetén engedélyezett a válás, és a házasságtörő felet akár ki is zárhatják a csoportból.

A vizsgálatunkban szereplő személy felesége volt az egyetlen, aki elejétől kezdve sejtette, majd tudta, hogy férje tartja a kapcsolatot a Jehova tanúival, és többször megpróbálta lebeszélni őt arról, hogy továbbra is keresse a társaságukat. Később, amikor ez mások számára is kitudódott, nehéz volt neki is, a család többi tagjának is, hiszen akkor már a faluban ez volt a fő beszédtéma, adott időben mindenki róla és a Jehova tanúiról beszélt.

A házastársak viszonyát kezdetben a viták, veszekedések uralták. A feleség beszámolója szerint ebben az időszakban, amikor férje el akart menni egy-egy Jehova tanúi-összejövetelre, a legkevesebb, magától értetődő segítséget sem kapta meg tőle, a férjnek saját magának kellett például előkészítenie a ruháját és megtisztítania a cipőjét. Amikor felmerült a gondolat, nem támogatta férjét abban a szándékában, hogy alámerítkezzen. A férj emlékezése szerint felesége az elején nagyon ellenségesen viselkedett vele szemben, sokszor veszekedtek.

A feleség nem volt egyedül: haragját a pap is táplálta, hiszen minden alkalommal, amikor találkoztak a vasárnapi mise után, a pap újra és újra próbálta rábeszélni arra, hogy lépjen fel a férje ellen. Például azt mondta neki, hogy ne vasaljon, ne mosson és a többi teendőjét se végezze el a ház körül, ezzel kényszerítve a férjet a Jehova tanúival való szakításra. A feleség előbb ingadozott, majd megtagadta, hogy engedelmeskedjen a papnak, sőt később egyértelműen az lett az álláspontja, hogy a kettőjük közötti konfliktust a pap szítja – általában azután veszekednek, miután ő a pappal beszélt. Végül ő is döntött, és azt mondta a papnak, hagyja őket békén, ne szóljon többet bele az ő családi ügyeikbe. A feleség úgy oldotta fel az életében keletkezett disszonanciát, hogy megszüntette az egyik disszonáns elemet, a pappal való kapcsolatot. Azonban a lelki feszültség nem szűnt meg, hiszen nem veszekedtek, de nem értett egyet teljes mértékben a férjével. A férj így emlékszik a konfliktusokat lecsendesítető momentumra: „Az elején probléma volt, hogy mé járok el, hova járok. Ügyesen a feleségömöt es, s a gyermökököt es megfogtam, bé a kocsiba, s mondtam, hogy nézzétek meg, hogy hova járok. Azért, hogy bizonyosodjanak meg, hogy hova járok. Sok ember sok mindent beszél, hogy Jehova tanúi ezt csinálják, s azt csinálják. Azért csináltam ezt, hogy bizonyosodjanak meg személyösön arról, hogy nem járok rossz helyré."

A felesége megnyugodott, mert „csupa jó dolgot" látott: együtt imádkozó embereket, akik szépen beszéltek egymással és nyoma sem volt azoknak a szörnyű dolgoknak, amelyek akkoriban a faluban híreszteltek a Jehova tanúiról. A faluban akkortájt ugyanis azt terjesztették, hogy ez egy veszélyes szekta, az összejöveteleiken mindenféle rossz dolgokat követnek el, áldozatokat mutatnak be.

A szülőkkel

Az áttérő szülei és bátyja nem voltak annyira megértők és belenyugvóak, mint a felesége. Ôk határozott ellenségei a Jehova tanúinak, a mai napig sem törődtek bele, hogy rokonuk, elhagyva vallását, beállt oda. Alanyunk és a szülei közti kapcsolat nagyon megromlott, hiszen ők öreg korukra olyan esemény szereplőivé váltak, amelyet nem tudtak irányítani, és ez az esemény nem az ő akaratuk szerint alakult. Édesanyja és édesapja nagyon vallásos emberek voltak, és nem tudták elfogadni, hogy fiuk, akaratuknak ellenszegülve, számukra megszégyenítő tettre szánja el magát. Emiatt nagyon haragudtak rá, bár a fiuk felnőtt ember lévén saját akaratából dönthet a sorsa felől. E két érzéselem közt jött létre a szülők életében a kognitív disszonancia: kénytelenek voltak elfogadni fiuk döntését, ugyanakkor képtelenek voltak neki megbocsátani. Számukra ez árulás volt a falu hitközösségével szemben. Évekig nem is beszéltek vele, de ahogy az idő múlt, enyhült a haragjuk is. Lassan-lassan belátták, nincs mit tenniük ez ellen, jobb, ha beletörődnek, mert ezen már úgysem változtathatnak.

Az édesapa időközben meghalt, haláláig nem tudta feldolgozni fia cselekedetét. Édesanyját érzelmileg is erősen érinti a változás: még mindig sírva emlékszik vissza erre a számára is elfogadhatatlan eseményre, elcsukló hangon mondja, nem érti, miért vetemedett a fia erre.

A szülők képtelenek voltak megszüntetni az életükben keletkezett disszonanciát, csupán valamelyest csökkenteni azt. Édesanyja azzal vigasztalja magát, hogy fia ezáltal nem lett rosszabb ember, sőt: nem verekedik, most már nem iszik, nem káromkodik, a pénzt nem költi el. A szülőben elindult a disszonanciaredukció, és azáltal próbálja feloldani a benne levő feszültséget, hogy önkéntelenül is olyan információkat gyűjt, amelyek azt igazolják, hogy a fiú jót tett ezzel a cselekedetével.

A disszonanciát azonban sohasem fogja megszüntetni, hiszen ő nagyon vallásos katolikus, és az ő közösségében, a faluban a Jehova tanúiról negatív véleménnyel vannak az emberek. Ezáltal ki van téve annak a veszélynek, hogy mindig, amikor templomba megy vagy emberek közé, rossz híreket hall, negatív viszonyulást tapasztal ezzel a csoporttal kapcsolatban, és ezért újra erősödni kezd a disszonancia.

A bátyjával is megromlott az áttérő kapcsolata, ő is nagyon negatívan fogadta a vallásváltást, a mai napig nem törődött bele. Ez a kapcsolatromlás kihat a napi tevékenységekre. Ôk szomszédok, és addig a pillanatig, amíg a testvér nem kezdett a Jehova tanúival foglalkozni, normális testvéri és szomszédi kapcsolatban voltak egymással: bementek egymás házába, hetente többször is találkoztak, kölcsönösen megvendégelték egymást. Már az elejétől kezdve a bátyja volt az, aki a legerősebben próbálta lebeszélni arról, hogy elhagyja vallását. Alanyunk szerint amióta ő áttért, a bátyja nem járt a házában, nagyon elítéli őt a döntése és cselekedete miatt. A testvérek nem egyformán gondolkoznak: az öcs semleges maradt ebben az ügyben, elmondta, hogy ez András döntése, és ő emiatt nem haragszik rá. Nem támogatja, de nem is ellenzi, azonban azt kikötötte, hogy amikor együtt vannak, ne hozza elő a vallási dolgot, mert ő nem akar hallani róla.

A pappal

Alanyunk a legnagyobb összetűzésbe vallásváltása miatta katolikus pappal került. Ez amiatt is történt, mert az akkori farkaslaki pap karizmatikus, harcias ember volt. Amikor alanyunk a rejtőzködést feladva kezdett érdeklődni a Jehova tanúi vallása iránt, a faluban futótűzként terjedt a hír. Csakhamar a pap is tudomást szerzett a dologról, és megkereste a családot ezügyben. Érthető, hogy a pap nem nézte jó szemmel, hogy valaki vallását elhagyva átáll egy „szektába", ezért megpróbálta ezt megakadályozni. Alanyunk visszaemlékezése szerint: „én még nem voltam Jehova tanúja, de már köztudott volt, már a faluban beszélték, hogy tartom a kapcsolatot velük. Béjött ide meglátogatni, s azt kérdezte tőlem: »Igaz-e, amit a faluban beszélnek?« Én gondoltam, hogy ő erre céloz, de azt mondtam neki, hogy plebános úr, ebben a faluban annyi mindent beszélnek, nekem konkrétan beszéljen, mert én nem tudom, hogy miről van szó. »Igaz-e, hogy maga tartsa a Jehova tanúival a kapcsolatot?« Mondom neki, hogy ez igaz. »Igaz-e, hogy ide jártak Jehova tanúi?« Mondtam, hogy ez nem igaz, mert én kerestem fel őköt. Azt kérdezte, hogy há mért? Mondtam, hogy há azért kerestem fel őköt, mert a Bibliát ahogy elolvastam, s nem egyszer olvastam, s nem kétszer, reajöttem, hogy a katolikus egyház messze eltér a Bibliától."

Ekkor a pap megkérte, hogy ha valami kivetni valót talál a Bibliában, vagy valami problémája van a katolikus vallással kapcsolatban, akkor keresse fel őt, és ne a Jehova tanúihoz menjen. Megegyeztek a pappal abban, hogy hetente kimegy hozzá, együtt megbeszélik a Biblia tanításait, illetve a különböző vallási kérdéseket. Először tehát elfogadta a pap ajánlatát a Biblia-tanulmányozásra vonatkozóan. Igaz, eközben Udvarhelyen is bejárt az ottani Jehova tanúi-gyülekezetbe. Ezt a pap ellenezte, és nemegyszer felszólította, hogy hagyja ott őket, de válaszként alanyunk elmondta neki, hogy ő mind a két álláspontot meg szeretné ismerni. A pap úgy ítélte meg tevékenységét, hogy ez veszélyes precedenst teremthet a hívei körében, és elhatározta, hogy akár erőszakkal is fellép a Jehova tanúival szemben. Miközben alanyunk Biblia-tanulmányozás céljából látogatta őt. Ezalatt előbb csak beszélgetett róla, majd néhány emberrel szervezni kezdte, hogy egyik vasárnap kiűzik a „hívőket" Farkaslakáról. Az elbeszélésből nem derül ki egyértelműen, hogy ezt csak szimbolikusan képzelték el, vagy valóban fizikai agresszióra készültek. A dolognak hírét hallva alanyunk közbelépett. Erre válaszul másnap a pap a mise végén figyelmeztette a híveket, hogy ne tegyenek semmi ostobaságot, és ezzel megakadályozta, hogy erőszak történjen a faluban. „S én azt mondom, hogy én azzal, hogy neki elmondtam, megelőztem azt a problémát, hogy nagyobb cirkusz lett volna belőle." Függetlenül attól, hogyan is történt mindez, az esemény fontos: alanyunk ezután úgy érezte, hogy Isten sugallatára cselekedett, és hogy ez jel volt arra, hogy a Jehova tanúi-vallás az igazi a számára. Ekkor bizonyosodott meg végleg arról, hogy nincs miért tovább tárgyalnia a farkaslaki pappal, s eldöntötte, hogy ezentúl csak a Jehova tanúihoz jár Biblia-tanulmányozásra, hiszen ez számára az igaz vallás, az igazi lelki közösség. Ettől a pillanattól romlott meg igazán a kapcsolata a pappal, hiszen az mindenáron meg akarta akadályozni a vallásváltását. Elmondta, hogy csak akkor iratkozhat ki a katolikus egyházból, ha odahívja az édesapját, a bátyját, és előttük írásban fejti ki szándékát. Alanyunk elküldte ajánlott levélben az egyházból való kijelentkezési szándékát, a pap visszaadta a postásnak a levelet, és megmondta, hova, hány helyre vigye azt el, és ott hangosan olvassa fel. Köztük voltak a szülei, a testvérei, a barátai és ismerősei. Az áttérő így emlékszik erre: „Amire én hazaérkeztem, a levél is itt volt. Az alsóházba várt édösanyám, édösapám, a feleségöm, s mikor hazajöttem, úgy vártak, hogy az asztalnál álltak. S képzeld el, amikor mindegy, melyikre nézel, az egyik jobban kiabál, mint a másik. Én nem szóltam egy darabig semmit, aztán eccer mondom, hogy hó. Álljunk meg!!! A hitvitát nem így folytatják. Elé a Bibliát! Biblián alapuló beszédet szeretnék hallani, hogy mi az, amiért én nem változtathattam meg a szüleim vallását? Mi az, amit én ma rosszul tettem? Erre édösapám felszökött a székről, s édösanyámnak azt mondta: »Magdó, te jössz-e haza? Ez megbolondult«."

Ekkor már a Jehova tanújának mondhatta magát, hiszen alámerítkezett az éves kongresszuson Brassóban. Amikor erről tudomást szerzett a katolikus pap, új tagokkal bővítette a farkaslaki egyháztanácsot: „Ahogy én átálltam, a pap azonnal bévette az egyháztanácsba a közeli ismerőseimet, például a fiamnak a keresztapját, a nagyobbik testvéremet, a szomszédomot is. Ezután megtiltotta, hogy velem tartsák a kapcsolatot."

A Biblia-tanulmányozása alkalmával többször kérte Istent, hogy küldjön jeleket, amelyek meggyőzik őt arról, hogy helyesen cselekszik: „nemegyszer volt, hogy kértem Istent imában, hogy ha ez a helyes út, akkor hazafelé menet az úton a munkahelytől a buszig legalább egy tanúval (ti. Jehova tanúja) találkozzak. S ahányszor erre megkértem, annyiszor találkoztam azon a rövid szakaszon." Sokszor imádkozott, hogy szűnjön meg a családon belül uralkodó konfliktus, és véleménye szerint mára már ez a kérése is teljesült. Ezek a jelek lelkileg táplálták, elhatározását előremozdították, segítettek a döntésében, bár elmondta, ha nem teljesültek volna kérései, akkor is így cselekedett volna.

Az elválasztó rítus a mi esetünkben akkor kezdődött el, amikor a pappal való konfliktus elkezdődött: ettől kezdve már nem volt szándékában tovább katolikusnak maradni. Tulajdonképpen magát távolította el a korábbi katolikus csoporttól, amelyhez addig tartozott, így immár közösségen kívüli lett. Már nem voltak rá vonatkozóan kötelezőek a katolikus közösség szabályai, sajátos normarendszere, lélekben már nem érezte magát e közösséghez tartozónak. Ezt hivatalosan is megerősítette, amikor levélben informálta a papot arról, hogy többé nem kíván ebbe a közösségbe tartozni.

A bemerítkezés szertartása

Bemerítkezésre várva

Az az idő, amely a szervezet megismerésétől a tényleges megkeresztelkedésig tart, egyénenként változhat. Van, akinek elég egy fél év, de olyan is akad, akinek egy évnél is több szükségeltetik. Ez esetben a felkészülés két évbe telt, nem ment zökkenőmentesen a vallásváltás. A sok konfliktus megnehezítette, sőt nemegyszer majdnem eltántorította szándékától. Többször abbahagyta, szüneteltette a Biblia-tanulmányozást, és sokat gondolkodott azon, hogy számára mi az „igazi út". Ezalatt imádkozott Istenhez, és jeleket várt tőle arra vonatkozóan, hogy mit tegyen. Aztán 1992 júliusában elutazott a nagy kongreszszusra, amelyet ezúttal is Brassóban rendeztek meg. Amikor elment erre a háromnapos rendezvényre, már visszavonhatatlanul eldöntötte, hogy alámerítkezik, és erre lelkileg is felkészült, bár akkor még nagy volt a konfliktus a családjában. Ô egy brassói Jehova tanúi családnál volt elszállásolva. A bemerítkezések csupán a kongresszusokon történnek, a helyi összejöveteleken nem. Az éves kongresszust rendszerint valamely nagyváros stadionjában rendezik, minden év júliusában. Általában Brassó ad otthont ennek az óriási összejövetelnek. A háromnapos rendezvényen péntektől vasárnapig több ezer ember együtt imádkozik, hallgatja a gyülekezetek véneinek prédikációit. A bemerítkezés szombat délben történik, ezt megelőzi egy háromnegyed órás előadás, amely a megkeresztelkedésről szól. Az előadásban a szónok az alámerítésre váró személyekhez szól, a megkeresztelkedés fontosságát taglalja, majd felszólítja őket, hogy a további életükben is legyenek hűek Jehovához és kerüljék a bűnös életmódot. Emlékezteti őket arra, hogy a bemerítkezés által sem szabadulnak meg teljesen a bűneiktől, csupán ezzel fejezik ki azt a szándékukat, hogy Jehova tanúi közé akarnak állni.

A bűneiktől ők maguk kell hogy megszabaduljanak, Jehova segítségével, azáltal, hogy felhagynak bűnös szokásaikkal. Ezt az előadást a bemerítésre váró személyek a színpad előtt felsorakoztatott székeken ülve hallgatják végig. A ruházatuk nem tér el a többi testvérétől, csupán az a kikötés, hogy „szemérmes kell legyen, s minden testrészt el kell takarjon, amit más nem láthat. Szokás szerint a férfiak öltönyt viselnek, s a nők szoknyában, ez olyan öltözet, amely illő az ünnephez".

A bemerítkezés

Amikor lejár a program, felállnak, sorba kimennek a stadion öltözőibe. Itt átöltöznek fürdőruhába, és egy gyülekezeti vén vezetésével sorban visszajönnek a pályán felállított ideiglenes medencéhez, először a férfiak, majd utánuk a nők. Ott már várják őket azok a személyek, akik a bemerítést végzik. Fehér ruhát viselnek a tisztaság jelképeként. A bemerítendő bemegy a medencébe, ahol a keresztelő személy megfogja a hátát, és hátrafelé beengedi a víz alá. A vízbe való alámerülés a megformálatlanba való visszatérést jelképezi. Ezáltal az ember visszatér a bűn nélküli állapotba, hiszen a víz lemossa minden szennyét és megtisztítja őt. Mireca Eliade szavaival: „a víz lehetőségek összességét szimbolizálja". A vízbe való lemerülés által jelképesen meghal az egyén és miután kiemelkedik a vízből, már teljesen más emberként, újjászületve teszi azt. Szakítva az eddigi bűnös életével vállalja, hogy a víz által lemosott bűnöket többé nem követi el, és olyan életet él ezután, ami Jehovának kedves. Miután kijött a medencéből, a személy már a Jehova tanúi szervezetéhez tartozik, kész arra, hogy hirdesse az ő királyságát az emberek között. Ezután a már megkeresztelkedett emberek újból kimennek az öltözőbe, visszaöltik magukra a ruhájukat, és visszatérnek a stadionba. Ekkor már ők is ugyanolyan tagok, mint a már előbb megkeresztelt testvérek.

A bemerítkezés után az egyén már a szervezet tagja, és így jogai, kötelezettségei és jól meghatározott pozíciója van az adott gyülekezeti csoportban. Attól a pillanattól kezdődően beszélünk beépítő rítusról, amikor az egyént alámerítik a medencében, hiszen ez az a rítus, amely által a csoport tagjai bevezetik és befogadják az egyént maguk közé. Ezután elvárják tőle, hogy a csoport és az egész szervezet normái, szabályai szerint éljen és viselkedjen.

Alanyunk beszámolója szerint: „Nagyon jó érzés tölt el, amikor ott vagy. Olyan hamar eltelik az a három nap, s az ember azt várná, hogy ezeknek a napoknak soha ne lenne vége. Olyan jó érzés, hogy mindenki mindenkivel olyan szépen beszél, nem lökdösődnek, nem káromkodnak, nem duhajkodik senki. Há’ ha ott nem vagy, nem is tudod, hogy milyen érzés, csak egy ilyen közösségben ott lenni. Hát akkor még az a tudat, hogy ezután megpróbálod aztot, hogy ezután a te életedet az szerint hozd rendbe, ahogy a te Istened, Jehova elvárja tőled."

Ez a „csodálatos, fenséges érzés", ami eltöltötte alámerítkezésének napján, a társas támogatásból és a bajtársias viszonyból ered, hiszen azon a napon több ezer ember ugyanazért a célért van jelen a stadionban: hogy imádkozzanak, énekeljenek, és a szervezetbe újonnan belépni vágyók alámerítkezzenek. Ezen a napon több száz ember várta vele együtt azt a percet, amikor kinyilváníthatják a sok ezer ember előtt azon akaratukat, hogy ezután a szervezethez tartozhassanak. Turner szerint a beavatandók egymás között erős bajtársiassági és egalitárius viszonyt táplálnak, és a hétköznapi élet státuszai, rangjai itt eltűnnek, mindenki egyforma.

„Újjászületés"

Miután az egyén megkeresztelkedett, és nyilvánosan is kifejezte, hogy Jehova szervezetébe akar tartozni, a továbbiakban nehéz napok várnak rá, hiszen az addigi életmódját teljesen meg kell változtatnia, át kell értékelnie.

A bemerítkezés pillanata az iniciáció közösség előtt történő szentesítése, amely során a rítus résztvevői „eljutnak a szenthez, a tudáshoz…" (Eliade) Valójában azonban a mindennapok azok, amelyek döntőek, ekkor történik, napi kis adagokban, az „újjászületés".

Ezután úgy kell rendeznie mindennapi életét, hogy az ne ütközzön Jehova és a közösség normáival, akaratával. Le kell szoknia mindennapi bűnös szokásairól, és el kell hagynia gyarlóságait. Alanyunk számára ez nagy feladat volt, hiszen azelőtt – bevallása szerint – elég sokszor többet ivott a kelleténél.

E szokását meg kellett változtatnia, mivel a vallás tiltja a mértéktelen italozást. Ezenkívül káromkodós és trágár szájú volt, amit szintén fel kellett adnia. Mára már sikerült ezeket a rossz szokásokat elhagynia, de ez nem ment egyik napról a másikra. Véleménye szerint azáltal, hogy belépett a Jehova tanúi közé, jó irányba változott az élete, és megérte az a sok konfliktus, amit önként vállalt emiatt, hiszen elmondta, hogy „ha Jézus Krisztust üldözték ezért, mer ő Istent hirdette az emberek előtt, mű se vagyunk különbek, münköt is üldözni fognak".

Munkahelyet nem változtatott, de a vallása miatt nem éri atrocitás, annak ellenére, hogy kollégái tudják, hogy ő Jehova tanúja. Munkatársaival azonban nem szokott vallási dolgokról beszélni munka közben, csupán egyszer fordult elő olyan eset, hogy az egyik ember komolyabb érdeklődést mutatott a Jehova tanúi iránt. Ez a kollégája többször kíváncsian kérdezősködötta vallás felől, és mondta neki, hogy szóljon az ő körzetébe tartozó hívőknek, hogy keressék fel az otthonában, mert őt érdekli a dolog.

Az időhasználat is megváltozott életében, hiszen az új közösségben aktívabb szerepet kell vállalni, és gyakrabban is részt kell venni az összejöveteleken, mint a katolikus közösségben. Ezen összejövetelek látogatása a gyülekezet tagjai számára kötelező, a részvétel jobban ellenőrizhető, mivel kis csoportról van szó, és ha valaki esetleg nem vesz részt azon, azonnal feltűnik a jelenlévőknek. Azonban ezek gyakorisága megengedi a tagok számára, hogy ki-ki válogasson az időpontok között, annak megfelelően, hogy mikor van ideje részt venni.

Az ünnepek is mások lettek számára, mint azelőtt a katolikus közösségben, hiszen a Jehova tanúi számára szinte nem is létezik ünnep: ők nem tartják meg, sőt tagadják a karácsonyt, a húsvétot, és a születésnapokat sem tartják, ahogyan azt a keresztény ember teszi. Jehova tanúi szerint Jézus nem karácsonykor, december 25-én született, ahogy a köztudatban él, hanem valamikor október 1-je körül, amikor a pásztorok a juhnyájat kint, a szabadban tudták tartani éjszakára. Azt vallják, hogy Jézus nem mondta, hogy az emberek ünnepeljék meg az ő születése napját, hanem csak arra adott utasítást, hogy a haláláról emlékezzenek meg. Szerintük a karácsony és az ahhoz kapcsolódó szokások az ókori hamis vallásból erednek, és ezért ők ezt nem ünneplik meg. A születésnap megtartását is helytelenítik, hiszen szerintük az is az ókori hamis vallás hagyatéka, ezért csupán egyedül a vasárnapot tekintik ünnepnek, ekkor nem dolgoznak, és ezen a napon tartják a fő összejöveteleiket a királyság termében.

Alanyunk számára az egyik legfontosabb dolog mégis az, hogy felesége és gyermekei is beletörődtek – legalábbis látszólag – abba, hogy ő, vallását elhagyva, beállt a hívők közé. Sokat imádkozott, hogy szűnjön meg a konfliktus a családján belül, és ez mára már beteljesedett. Barátai azonban – akik elhagyták őt – nem tartják vele a kapcsolatot, de ez őt nem bántja. „De hát nem kell az olyan barát, amelyik emiatt elfordul tőlem. A gyülekezetben több barátot szereztem, s olyanokot, akik ugyanazt próbálják végezni, amit én."

• MÁSHOL •

Watzatka Ágnes

SÉTA A HAGYOMÁNYOK ERDEJÉBEN

Közelkép a lengyel katolicizmus néhány szent helyéről

Amikor először mentem végig Krakkó egyetemi városrészének a főutcáján, úgy éreztem, időutazáson veszek részt: a tömbházrengeteget az 1980-as években építették az 1364-ben alapított (és a középkor folyamán a magyar Szent Hedvig királynő ékszereiből működtetett) Jagelló egyetem részére! A sok egyforma szürke betonépület, a kopott falak, a töredezett utcakövek hihetetlen erővel ragadtak vissza a már történelemmé lett korszakba.

Amikor aztán bejutottam Krakkó központjába, ott már a templomok városában találtam magam. Egy idegenvezetőtől hallottam, hogy Krakkóban száz templom van, és ez megközelítőleg igaz lehet, magam úgy harmincat látogattam meg csak a szorosan vett városközpontban.

Krakkó, a középkori lengyel főváros egyébként kiemelt szerepet játszik a lengyel egyház életében, itt minden szerzetesrend, régi és új, tart fenn rendházat, a krakkói püspökség a városban működteti pápai jogú papi szemináriumát. Az utcán lépten-nyomon szerzetesek, papok, apácák jönnek szembe, régi vagy néha kissé kirívó modern habitusban, ők hozzátartoznak az utcaképhez és szemmel láthatóan mély tisztelet övezi őket. Ez nema rendszerváltás újdonsága, a lengyel katolicizmus olyan erős volt, hogy a kommunizmus éveiben sem merték szemináriumait és kolostorait bezárni. Lengyelországban katolikusnak lenni magától értetődő dolog, itt a vallás- és a nemzettudat együtt él és öröklődik.

A lengyel katolikusok szigorúan ragaszkodnak a vallás külső jeleihez is. Ha a villamos templom előtt halad el, az utazóközönség egy emberként vet keresztet. Az üzletekben a vallásos tárgyaknak megvan a maguk helye, sok könyvesbolt árul vallásos könyveket is. A papírüzletekben speciális hittanfüzeteket lehet kapni, olcsótól a legdrágábbig minden kivitelezésben, csillogó Jézus- és Mária-képekkel, szentek és a pápa képével, az egyes lapokon keresztény motívumokkal. Lengyelországban a vallás az élet szerves részének számít.

Az egyházi könyvkiadó bemutató üzletében a lelk(iség)i könyvek hihetetlen választékát láthatjuk. Ez nemcsak a modern jellegűekre, a családi és gyermekkönyvekre vonatkozik: tucatnyi méretű és kivitelű Szentírást, legalább húsz féle felnőtt imakönyvet, ennél is több gyermek imakönyvet láttam a polcokon. Ami szokatlan: több méretben és formában lehet kapni Kempis Tamás Krisztus követése című művét, és ehhez, a Szentíráshoz, és az imakönyvekhez különböző színű és méretű bőrtokot lehet vásárolni ugyanebben az üzletben.

Úgy tűnik, a lengyel egyház a II. vatikáni zsinat rendeleteiből az anyanyelv használatát vette igazán komolyan. A krakkói templomok többségében érintetlenül megtalálni az áldoztatórácsot, amely híven teljesíti eredeti rendeltetését, ugyanis a hívek ide térdelve áldoznak, természetesen nyelvre. Tenyérbe áldozással Lengyelországban nem találkoztam. Sok templomba nem építettek szembemiséző oltárt sem, így a pap hagyományosan háttal állva misézik. Így van ez a Wawel székesegyházban és a Mária-templomban is. Ezekben a mellékoltároknál is mutatnak be szentmiséket. A székesegyházban egyik kiemelt mellékoltár a magyar Szent Hedvig ereklyéit rejti a főoltár mögötti traktusban, itt tartják hétről hétre a vasárnap déli misét. A lengyelek gyakorlatilag végigállják a szentmisét, ülni csak a szentlecke, a prédikáció és a hirdetések alatt szoktak, átváltozástól áldozásig térdelnek. Sok helyen a béke-kézfogást sem kedvelik, röviden meghajolnak legközelebbi szomszédaik felé, és sietnek az áldozásra készülni. Úgy tűnik, Lengyelországban a konzervatizmus a hit föltétlenségéből fakad; a hittel együtt a formákhoz is mereven ragaszkodnak, és a változás zavarni látszik ezt az egységet, ezért ellenállnak neki.

A város fontosabb templomaiban hétköznapokon is 5–6 szentmise van, sok templomban az utolsó reggeli misétőlaz esti miséig szentségimádás van kitett oltáriszentséggel, amelyet igen sokan látogatnak. Több szerzetesi templomban hétköznap szentmisén kívül van lehetőség szentgyónás végzésére, és ezt a hívek nagyon szívesen veszik igénybe.

Lengyelországban a turizmus külön ága a vallási turizmus, egyre több utazási iroda reklámoz főleg belföldi kegyhelyekre és zarándokhelyekre szervezett utakat. A nemzeti zarándokhelyet, Czestochowát magam is meglátogattam, a magyar pálosok által épített és vezetett kolostorban egyébként is sok a magyar emlék. A csodatevő fekete Madonna képét kis kápolnában őrzik, a szűk szentélyt rács védelmezi. A hívek állva tolonganak a tömeg befogadására alkalmatlan helyen, miközben alig pár méterre gyönyörű tágas bazilika tátong üresen. Mennyivel szerencsésebb megoldás a csíksomlyói, ahol a kegyszobor a bazilika oltára fölött áll!

Lengyelország legkülönlegesebb zarándokhelye a Kalwarija Zebrzydowska, amelyet Mikolaj Zebrzydowski krakkói vajda hozott létre 1601-től kezdve, és a minorita szerzetesekre bízta. A 42 kápolna, amelyekből 14 a keresztúthoz tartozik, hatalmas birtokon van szétszórva, egy nap alatt mindegyiket bejárni csak vezetővel lehetséges. Ha Czestochowában a hívő leginkább vallási tömeg-élményt szerezhet, itt a természet csendjében, dombokon, mezőkön és árnyas erdőben elmélkedhet a hit titkairól, hacsak nem a meghatározott ünnepekre szervezett kosztümös misztériumjátékokra látogat el, amelyek középkori hagyományokat folytatnak mostanra már egyedülálló módon Európában, több ezres tömegeket mozgatva.

A lengyel vallásos életben egyre nagyobb szerepre tesz szert Karol Wojtyla, a megboldogult II. János Pál pápa. A lengyeleknek kétségtelenül okuk van büszkélkedni vele, és bizonyára nem véletlenül adhatta a szinte fanatikusan vallásos lengyel nép több évszázad után az első nem olasz pápát. Lengyelországi utazásainak emlékét kőtáblák és mellszobrok örökítik meg, számos templom előtt látni egész alakos szobrát. Két tucatnyi könyvet is írtak már életéről, beszédeiről, csodáiról. Krakkó belvárosában két üzlet is van, amely kizárólag a lengyel pápával kapcsolatos emléktárgyakat árul. Czestochowában emlékszobát rendeztek bea tiszteletére, az általa viselt ornátusokat a múzeumban őrzik és a hívek ereklyeként tisztelik. Újabban fehér-sárga színű luxusvonat, a pociag papiejski viszi az utasokat Wadowicébe, a pápa szülővárosába. Bár szép az emlékezés, számomra rokonszenvesebb lenne egy visszafogottabb és ésszerűbb tisztelet e kiváló egyházi férfi és politikus iránt, aki döntően befolyásolta Európa történelmének alakulását azzal, hogy a társadalmi igazságért és a hit szabadságáért való harcra buzdította honfitársait, akik azzal a jelszóval döntötték meg a lengyel kommunizmust, hogy „Ha a pápa velünk, ki ellenünk?"

Lengyelországi utazásom során egy kérdés érlelődött meg erőteljesen bennem: jobb-e a fanatikus, merev, külsőségességekhez föltétlenül ragaszkodó hit a felnőttebb, felvilágosultabb hitnél? Kell-e a hitnek fejlődni és haladni a korral, vagy jobb, ha bizonyos mozdulatlanságban, esetleg anakronizmusnak ható időtlenségben őrzik? A háttal való misézés engem egyáltalán nem zavart, a mellékoltárak használata sem. Az áldoztatórácshoz való kissé körülményes hozzáférésnél azonban méltóságteljesebbnek és meghittebbnek tartom rendezett két soros áldozásunkat, és úgy érzem, az összeszedett csend közelebb visz a Szűzanyához, mintha egy csodás kegykép alatt tolonganék a kíváncsiskodó tömegben.

Mindemellett csodálattal adózom a lengyel nép erős és feltétel nélküli vallásosságának, amely évszázadokon át ellenállt eszmei és politikai áramlatoknak és megőrizte őket családszerető, irgalmas, segítőkész, békés, emberséges embereknek. Azt hiszem, végső soron ez a jó vallásosság igazi próbája.