Szirmai Béla: Pázmány Péter és Erdély

370 évvel ezelőtt, 1637. március 19-én hunyt el a magyar katolikus egyház, de egyben az egész magyarság egyik legjelesebb főpapja, irodalmunk egyik büszkesége és egyben a kiváló diplomata, Pázmány Péter esztergomi érsek, bíboros. Érseki székétől is távol, mivel akkor Esztergom még török megszállás alatt volt, Nagyszombatban adta vissza lelkét Teremtőjének. Végakarata szerint a pozsonyi Szent Márton-székesegyház kriptájában temették el. Ennek a rendkívüli férfiúnak Erdéllyel való kapcsolatait szeretnénk bővebben felidézni és emlékének hálás tisztelettel adózni.

Nagyváradon született 1570. október 4-én. Szülei: Pázmány Miklós, Bihar vármegye alispánja és Massai Margit, mindketten kálvinista-református vallásúak. ¹

A Pázmány család kétségkívül még Géza fejedelem idejében települt le Magyarországon, először Esztergomtól északra és észak-keletre, mint sváb földről jött telepesek. Az idők folyamán tősgyökeres magyar családokkal keveredtek, és teljesen elmagyarosodtak. A középkorban már a Tiszántúlon is birtokos nemesek. ²

Ennek a nemesi származásnak a későbbi bíboros mindig mélységesen tudatában volt. Amikor már mint érseket rágalmazták, és ellenfelei még őszinte hazafiságát is kétségbe vonták, ő bátran és öntudattal válaszolt: „én szinte oly magyarnak tartom magamat, mint bárki más. Hazámnak, nemzetemnek böcsületét, csendességét szeretem és Istentől óhajtva kérem. Az nemességnek is privilégiumit szeretem és tehetségem szerint oltalmazom. Mert noha most a sok hadak között megaprósodott az Pázmány nemzetség, de azt megbizonyíthatom, hogy Szent István király idejétül fogva jószágos nemes emberek voltak az eleim."

Nagyvárad abban az időben az ország egyik gyöngyszeme volt, a Szent László király által Szűz Mária tiszteletére épített székesegyházzal, Szent László sírjával és gyönyörű szobrával. A váradi püspökség és káptalan átvészelte az 1241-es tatárjárás borzalmait, újjáépült, s a reneszánsz korban oly kiváló egyéniségekkel dicsekedhetett, mint Vitéz János püspök és unokaöccse, Janus Pannonius.³ A mohácsi vész (1526) után azonban ide is elért a török veszély és annak árnyékában a hitújítás is. 1556. augusztus 12-én meghalt az utolsó püspök, Zabárdy Mátyás. A pásztor nélkül maradt katolikusok Varkots Tamás várparancsnoknak voltak kiszolgáltatva. ő hozta be az „új vallást", a püspökségi és káptalani javakat lefoglalta, sőt 1565. június 22-én még Szent László sírját is feltörték, meggyalázták. Az új vallás a közeli Debrecen hatására a vezetők nélkül maradt nép között gyorsan terjedt. A kis Pétert is az új hit szerint keresztelték, és 12 éves koráig ebben a vallásban nevelték.

A gyermek korán elvesztette édesanyját. Az édesapa újranősült, feleségül vette a katolikus vallású Toldy Borbálát. Ebből a házasságból is született egy fiúgyermek: György, akit szintén a református vallásra kereszteltek és abban is neveltek. Róla azonban semmi egyebet nem tudunk. ⁴

A gyermek Péter még láthatta Várad szépségeit, a régi székesegyházat, a várat, a templom előtt Szent László lovasszobrát és a város más szép kincseit. Lelkülete igen fogékony volt. Figyelmes is lehetett az eseményekre és minden körülötte lévő látnivalóra. Az érzékeny gyermek lelkülete mélyen magába zárt mindent, késő öregségében is élénken emlékezett mindenre. Mostohaanyjának (inkább nevezhetjük második édesanyjának) imádságos lelkületére is felfigyelt, a katolikus vallás titokzatossága, a rózsafüzér, a szentképek és más vallási jelenségek is felkeltették érdeklődését.⁵ Ezt aztán fokozta az a tény, hogy 1583 táján Váradon járt a híres olasz jezsuita, Antonio Possevino, és minden valószínűség szerint találkozott Bihar vármegye alispánjával, a kis Péter édesapjával, sőt talán a családdal is.⁶ Talán ennek a találkozásnak és nem utolsósorban a mostoha („édes") anya buzgó imáinak is köszönhető, hogy a 13 éves Péter katolikussá lett. Édesapja beíratta a kolozsvári jezsuiták kollégiumába. Egyébként a váradi katolikusok minden nehézségben is kitartottak hitükben. Possevino atyát meghatódva fogadták, hiszen már évtizedek óta nem láttak katolikus papot. Így ír róluk P. Capeci kolozsvári jezsuita házfőnök: „Várad a katolikusok számára az összes többi helyet felülmúlja. De nemcsak sokan vannak, hanem buzgók is. A prédikációt a szabadban kellett tartani, mert a nép nem fért el a templomban. Közben alapos eső jött, de nem mozdultak."⁷

Kolozsvár ekkor Erdély egyik legjelentősebb városa volt. Gazdasági és művelődési szempontból is előkelő helyet foglalt el. A hitújítás következtében a katolikusok itt is háttérbe szorultak. Előbb az evangélikus, majd a kálvinista, végül pedig az unitárius vallás került az első helyre. Báthori István fejedelem már mint lengyel király 1579-ben behozta a városba a jezsuitákat. Előbb Kolozsmonostoron telepedtek le, majd megkapták a Farkas utcai egykori ferences templomot és rendházat. Iskolát, bentlakást, sőt akadémiai rangú főiskolát is alapítottak.

A gyermek Péter odakerülésekor már egy gondosan megszervezett, hat tanárral és közel kétszáz tanulóval működő, fejedelmi támogatást élvező jezsuita gimnáziumnak lehetett a növendéke.⁸ A tanárok többsége ugyan különböző nemzetiségű, a tanítás nyelve főképp a latin volt. Ezek az évek döntőek, egy életre meghatározóak voltak. Nem csoda, hogy már itt Pázmány második anyanyelve lett a latin, amelyet később oly bámulatos könnyedséggel használt beszédeiben és írásaiban. Annál inkább csodálkozhatunk azon, hogy a gyermek mégsem felejtette el anyanyelvét. A családi otthonban megtanult és használt szép „bihari" magyar nyelvet egész életén át kiváló érzékkel fejlesztette, tökéletesítette s a magyar irodalom kincseként ajándékozta az utókornak.

A kevés feljegyzésből nehéz megállapítani, kik is voltak a gyermek tanárai. Az alsóbb osztályokban fiatal lengyel magiszterek tanítottak: Jacob Korytowsky⁹, Jan Krakowinsky, Piotr Sydlowsky. Sajnos keveset tudunk róluk. Lehetséges, hogy nem volt tanára, de bizonyára rendkívüli hatással volt reá Szántó (Arator) István, aki 1580–1584 között Kolozsváron magyar hitszónok volt. Az ő rendíthetetlen hite és lángbuzgalma például szolgálhatott a fiatal növendéknek, szerzetesi hivatására is bizonyára befolyással volt. Később bensőséges jó viszony és kölcsönös tisztelet alakult ki köztük. Szántó István igen nagyra értékelte Pázmány Pétert, és később minden óhaja az volt, hogy Erdélybe kerüljön. Ez a vágya nem teljesült. Pázmány Péter később egy rendházban lakott Szántóval Bécsben, majd Vágsellyén.¹⁰

A fiatal Pázmány ismerhette a kolozsvári rendház rektorát, P. Wujek Jakabot, aki a Szentírást lengyel nyelvre fordította. Még nagyobb hatással lehetett reá P. Capeci Ferrante. ő hamar megtanult magyarul is, és kedves modorával meghódította Kolozsvár egész lakosságát. A kollégium lelki vezetője (spirituális) a tiroli származású Johann Ardolphus volt. ő 1586-ban a pestis áldozata lett. A gimnázium igazgatója P. Girolamo Fanfonio volt. Kevés feljegyzés maradt róla.

Az iskolatársak közül is fennmaradt néhánynak a neve. Dobokay Sándor a Szent István rokonságából származott. Együtt voltak Kolozsváron. Együtt léptek a jezsuita rendbe. Később Bécsben is együtt tanultak. Dobokay már papként jelen volt Balassi Bálint halálánál az esztergomi vár ostromakor. ő oldozta fel a haldoklót és látta el a(z utolsó) szentségekkel.

Pázmány másik osztálytársa Forró György volt. 1571-ben született a Nagyenyed melletti Háportonban, Grácban filozófiát tanított, majd Vágsellyén magyar nyelvű szentbeszédeket mondott. Erdélyben is működött, Csíkban is járt. Később a nagyszombati kollégium rektora lett. Előtte tette le a fogadalmat Buitul György, az első román származású jezsuita.

Kabos István Szilágy megyében született. 1597-ben már Kolozsváron iskolaigazgató. Csík megyében is működött. A betegek közt ő is megkapta a pestist, de még betegen is prédikált, gyóntatott. 1603-ban halt meg, 35 évesen. Körösi Ferenc szintén kolozsvári iskolatársa volt Pázmánynak. ő aztán Kolozsváron házfőnök és misszionárius lett. Tanulótárs volt Siketfalvi Ladó Bálint, akiből szorgalmas, tehetséges és buzgó lelkipásztor lett. A főnöke írta, hogy Csík megyéből 30 tagú küldöttség kérte, menjen oda nagyböjtre. Továbbá: „P. Ladó Váradon csodákat művel jó életével és buzgóságával". A kiűzetés után Moldvában, majd a bánsági románok között apostolkodott. Végül Homonnában halt meg 1616. augusztus 15-én.

Iskolatárs volt a nagybányai Rivulinus Pataki János is. (Nagybánya középkori neve Rivuli Dominarum: Asszonypataka). Később Vágsellyén együtt működtek.

Torday János is egyike volt a kolozsvári iskolatársaknak (valószínűleg Tordán született). Pázmánynak később is kebelbarátja volt. Egyebet nem tudunk róla.¹¹

A Kolozsváron töltött öt esztendő mindenesetre alapvető volt a fiatal Pázmány életében. Mélyen megrendítette őt is az 1586-ban a városban dúló pestisjárvány, „a fekete halál". A betegeket az utolsó pillanatig ápoló, gyóntató és temető jezsuiták közül is sokan áldozatul estek. Huszonkilenc rendtagból mindössze tízen maradtak életben. Wujek rektor ekkor nevezte Erdélyt a „jezsuiták temetőjének". A növendékek közül is sokan meghaltak, mások hazautaztak vagy Krakowinsky atyával a közeli erdőkbe költöztek. Nem tudjuk, hogyan, de Pázmány életben maradt. Viszont elképzelhetjük, milyen szomorú emlék maradt a lelkében, ugyanakkor micsoda példát merített, látván az atyák önfeláldozó magatartását.¹²

Pázmány Péter a járvány megszűntével elvégezte Kolozsváron a filozófiai kurzus első évfolyamát. Ekkor lett véglegessé a lelkében a döntés: 1588 őszén kilenc társával kérte felvételét a Jézus Társaságba. Az elöljárók azonban csak ötnek engedélyezték ezt, köztük volt Pázmány Péter is.

A novíciátust már Krakkóban töltötték az ifjak. Ott csupán véletlenül értesültek arról, hogy a medgyesi országgyűlés 1588. december 23-án a jezsuitákat kitiltotta Erdély területéről, s így a kolozsvári iskola is bezárta kapuit. Bizonyára nagy fájdalmat okozott ez a hír Pázmány lelkében. Látni fogjuk, mekkora figyelemmel és jóakarattal kísérte az erdélyi ifjak sorsát. Mivel Krakkóban is pestisjárvány, továbbá a török veszedelem fenyegetett, egy időre az ifjakat átküldték a jaroslawi kollégiumba, ott fejezték be a novíciátust. 1590 őszén az ifjú már Bécsben folytatta tanulmányait. A több mint 800 tanuló között Pázmány az elsők közé tartozott. Híre eljutott Rómába, Claudio Aquaviva rendi generálishoz. ő azonnal Rómába kérette az ifjút. Aquaviva rendfőnök nagy súlyt fektetett arra, hogy magasan képzett magyar rendtagokat képezzenek. Rómában Pázmány a Collegium Romanumban s a Gergely Egyetemen végezte tanulmányait. Itt bizonyára nagy benyomást keltett benne a rektor, Roberto Bellarmino, a későbbi szent bíboros munkássága és életpéldája. Nem volt ugyan közvetlenül tanára, de az intézet elöljárója volt.¹³

1596. április 13-án, nagyszombaton szentelték pappá Pázmányt a Lateráni bazilikában. Az ünnepségen jelen volt Alfonso Carrillo is, az akkori erdélyi misszió vezetője, Báthori Zsigmond fiatalkori nevelője és lelkiatyja. Carrillo leghőbb kívánsága volt, hogy Pázmány Pétert Erdélybe hozza. Mindent meg is tett ennek érdekében, de az elöljárók mégsem látták ésszerűnek ezt, mivel az erdélyi vallási helyzet igen zavaros volt. Pázmány így először Grácba került, ahol 3 évig filozófiát tanított.¹⁴ Három év múlva Szántó István nagyon sürgette Pázmány Péter Erdélybe küldését. Ekkor azonban már éppen Carrillo mint provinciális nem helyeselte, ezért Vágsellyére helyezte az ottani jezsuita kollégiumba.¹⁵

Pázmány Péter aztán rövidesen az esztergomi székig, sőt a bíborosi méltóságig emelkedett. Mint ilyennek tekintélye volt akár a Szentszéknél, akár az uralkodónál, hiszen a magyar közélet szereplői között az első helyen állt, a nádorral egy rangban, sőt őt is felülmúlva. Ebben a minőségében is rendkívüli szerepet játszott, de tekintetét sohasem vette le Erdélyről. Eleinte Bethlen Gábor fejedelem ellenségesen viselkedett vele szemben, még elfogató parancsot is adott ki ellene. Később azonban békésen leveleztek. Valósággal élményt jelent olvasni a leveleket, amelyeket egymással váltottak. Ezekben a levelekben is állandóan érezhető Pázmány Péter igazi hazafias gondolkodása. Valósággal könyörög a fejedelemnek a békesség helyreállításáért, mert „szegény hazánknak s nemzetünknek romlott állapotját nézvén, semmit e világi dologban inkább nem kívánok, mint hogy teljességgel fogyását ne lássam ez fogyaték Magyarországnak, mely bizony sokáig nem tart, ha idején felséged a jó békességrül nem gondoskodik."¹⁶

Állandóan visszhangzik leveleiben Erdély iránti szeretete és a sorsa iránti aggodalma. 1634. március 30-án már Rákóczi Györggyel levelezik. Ott olvashatjuk ezt is: „De az Erdélyt szinte úgy féltem, mint Győrt és azon vagyok, hogy mások is azt itiljék."¹⁷

Bár Lorántffy Zsuzsanna is ellenséges módon, sokszor csúfolkodva nyilatkozott az „érsekről", mégis Rákóczi Györggyel békésebb és egymást kölcsönösen tisztelő viszony alakult ki. Ez világlik ki a levelezésükből. ő, aki a törököt tartotta a legfőbb ellenségének, nemzete és vallása megrontójának, most arra inti a fejedelmet, hogy ne mulassza el a Portával kötendő „tisztességes békét", „mert hogyha egyszer Szultán Szolimán atnáméja mellől elmegyen Erdélyország, minden állapota bizonytalan lészen."

Ugyancsak Erdély érdekében így intette Rákóczit: „ a jövendőről bizony igen méltó gondolkodni kegyelmednek, mert ha Erdélyre, ez darab földre vonzza kegyelmed az császár őfelsége hadát, másfelől pedig a török segítségét veszi, annak a vége mi leszen, csak Isten tudja. Az bizonyos, hogy ez az szegény maradék haza mind elpusztul, mert eddig úgy tapasztaltuk, hogy az oltalom is szinte csak rontója szegény hazánknak. És ki tudja, ha nem más kezébe esik-e Erdély is!"¹⁸

Odáig ment, hogy a buzgó katolikus, de hirtelen, lobbanékony nádorral, Esterházy Miklóssal is szembeszállt, amikor ő I. Rákóczi Györgyöt megtámadni készült. Mert: „keresztény országok ne hadakozzanak egymás ellen, magyar területeken ne folyjék háború"– hangoztatta a nádornak.¹⁹

Nincs módunkban minden levelet közölni és mindenre kitérni. Csak a leglényegesebb pontokat érintjük.

Pázmány Péter legnagyobb és legmaradandóbb érdeme a bécsi Pazmaneum alapítása magyar papnövendékek segítésére s a nagyszombati egyetem alapítása. Felelősségteljes egyházkormányzati és nemzetpolitikai tevékenysége közben is ez a kérdés foglalkoztatta. 1625-ben írta a királynak: „Éjjel-nappal azon gondolkodom, hogyan lehetne komolyan előbbre vinni a katolikus vallást, de nem látok alkalmasabb és hatékonyabb módot, mint hogy neveljük az ifjúságot."²⁰

Már 1619-ben foglalkozott a bécsi papnevelő intézet alapításának gondolatával. Ez akkor Bethlen Gábor hadjáratai miatt késett. 1623. szeptember 23-án aztán aláírta az alapítólevelet. Ennek értelmében az intézet a magyarországi papnövendékek bölcseleti és teológiai képzéséhez biztosít feltételeket. Az intézet alapjául százezer rajnai aranyforintot helyezett letétbe.

A Sacra Congregatio de Propaganda Fide 1623. október 30-án nagy örömmel hagyta jóvá, és rövidesen a pápai megerősítés is megjelent. A növendékek a bécsi egyetemen végezték tanulmányaikat.

Pázmányt azonban továbbra is foglalkoztatta egy hazai egyetem alapításának terve. Nagy Lajos Pécsett, Zsigmond király, majd Mátyás király is megpróbálkoztak egyetemalapítással, de igyekezetük rövid életű volt. Pázmány Péternek most sikerült. Nagyszombatban²¹ hívta létre az egyetemet 1635. május 12-iki alapító levelével. Ebben hangsúlyozza, hogy „mind a magyar egyház kormányzására, mind pedig az állam szolgálatára alkalmas embereket kell ebben kiképezni". A meginduláskor csak bölcseleti és teológiai kar alakult, de rövidesen kibővült. Az egyetem ma is működik, ma már egész Közép-Európa örömére.

Mind a két intézmény az erdélyi ifjúság javát is szolgálta. Minket azonban különösen a bécsi Pazmaneum érdekel. Pázmány Péter már az alapításkor úgy rendelkezett, hogy évente fel kell venni erdélyi papnövendékeket is, azzal az ígérettel, hogy végzésük után hazájukba visszatérnek. Szó szerint így hangzott a rendelkezés: „Volumus út Transylvanorum siculorum et eorum qui ex partibus turcis subiectis mittuntur prae reliquis peculiaris ratio habetur in receptioné ad alumniatum, etiamsi forte in doctrina vei in aetate aliquid desideretur, dummodo promittant se presbyteratus ordine aucto in pátriám reddituros."²² ő maga fel is vette a következő ifjakat: Fehérvári Mihályt, Závor Gábort, Kászoni Jánost, Pálfalvay Jánost és Szentgyörgyi Ferencet.²³

A szülőhellyel kezdtük, ezzel is végezzük. Várad: gyermekkori emlékeinek kedves szülőföldje, mindhalálig a szívében élt. Amikor arról értesült, hogy Várad török kézre kerülhet, így írt: „Én bizony Váradot és a hozzá tartozó országrészt méltónak ítélem, hogy az egész kereszténység hosszú időre is harcba szálljon érte". Hála Istennek ő nem érte meg Várad elestét 1660-ban, de bizony valóban „az egész kereszténység" ölbe tett kezekkel nézte a vár pusztulását! Váradról úgy beszélt és írt, mint „szerelmes hazájárul", „a mennyei Királyné-asszony városáról".²⁴ Nem sokkal halála előtt írta: „Negyven esztendeje lészen, mikor az Úr engemet honnyomból, azaz őseimnek örökségéből, ismerőseimnek társaságából, atyafiságomnak nemzetségéből kegyelmesen kiszólíta és egyházi állapotra választa. Soha azólta, édes nevelő Hazám feledékenységben nem volt előttem emlékezeted, sőt kivántam abban módot, hogy velem való dajkálásidat hálaadó szolgálattal valami részből megköszönnyem és benned lakó atyámfiainak csekély értékem szerént kedveskedgyem."²⁵

Hálásak és büszkék is lehetünk Pázmány Péter esztergomi érsekre Az Isteni igazságra vezérlő kalauzért, a négyszáz éves imádságoskönyvért, a bihari és erdélyi szép nyelvért. „Tollán forró tinta csordogál, kalamárisában pedig tűz van, égi szikra, de a poklok kénköves lángja is… Nincs többé lehetetlen ezen a nyelven. Még csak néhány húrja van, de azért már játszik rajta, mint hangszeren. Csodát művel."²⁶

Egykori kolozsvári iskolája sohasem felejtette el Pázmány Pétert. A már piaristák által vezetett főgimnázium önképzőköre Pázmány Péter nevét vette fel. A kommunizmus után, 1990-ben a még állami tulajdonban levő iskola felvette az alapító, Báthori István nevét, ugyanakkor az iskolával párhuzamosan működő Római Katolikus Líceum Pázmány Péter nevét viseli. Ez igen örvendetes és dicséretre méltó tény!

A pozsonyi székesegyházban levő sírjára gondolatban tegyük le mi is a hála virágait és buzgó fohászainkat.

Felhasznált irodalom

Csiszér Albert: A brassói magyar oktatás apostola

A belvárosi plébánia nagyebédlőjében látható az egykori plébánosok arcképe Béldi János főesperessel kezdődően. A korábban jezsuita vezetéssel működő plébánia a rendnek 1773-ban történt felfüggesztése után került egyházmegyés papok vezetése alá.

Az arcképek sorában negyedikként ott található Felfalusi Kovács Antal apát-plébános arcképe. Egy gondolkodó, tervező, a jövőért felelősséget érző s annak érdekében cselekvő ember néz a szemlélőre. Ki ez a főpap?

Désakna, ahol 1791. február 3-án látott napvilágot, már a hívek létszámát tekintve annyira megfogyatkozott, hogy a ferencesek Désről látják el ott a lelkipásztori teendőket. Édesapja F. Kovács János, sóbányai tisztviselő volt, édesanyja Szonda Anna. A középiskola elvégzése után 1807-ben lépett be a gyulafehérvári Papnevelő Intézetbe, ahol a filozófiai tanulmányok elvégzése után, elöljárói ajánlatra, püspöke, Mártonfi György a teológiai tanulmányok végzésére Nagyszombatba küldte. Innen 1813-ban tért vissza, amikor főpásztora pappá szentelte.

Nem áll módunkban, hogy tanárainak minősítéseibe beleolvashassunk. A papnevelő intézetek belső szabályzata előírja, hogy a tanárok minden évben minden növendékről átfogó tájékoztatást juttassanak el írásban a főpásztorhoz. Van azonban egy árulkodó tény, ami az ifjú pap Kovács Antalt minősíti. Az élettől búcsúzó Mártonfi püspök az alig egyéves papját bízta meg, hogy végakaratát végrehajtsa. Abban az időben ez rendszerint a székeskáptalan feladatai közé tartozott.

1815-ben a főpásztor özv. Bethlen Józsefné gyermekeinek nevelőjévé nevezte ki. A grófné házánál kilenc évet töltött, majd Zalatnára rendelte a püspök segédlelkésznek. Itt egy évig működött, mert az egyházmegye szükséglete úgy kívánta, hogy Nagyszebenbe menjen tanárnak. Ezt a tisztségét nagy hozzáértéssel 1825-től 33-ig töltötte be. Az 1833-as év újabb feladat elé állította. Az erdélyi elemi iskolák főellenőre lett. Két éven át végezte az állásával együttjáró feladatokat, 1835. október 30-án meghalt Lámásch József brassói plébános, s az egyháztanács egyhangúlag Kovács Antalnak szavazott bizalmat. 1835. november 7-vel kezdődött áldásos működése a koronavárosban.

Az új plébános fölmérte a helyzetet és a tennivalókat, s nagyon bölcsen úgy ítélte, hogy a város rangjához méltó oktatást kell megteremteni. Egy év múlva már láthatóan foglalkozott a gimnáziumi oktatás megszervezésével. Rá egy évre, tehát 1837-ben, húsz tanulóval a plébánia nagyebédlőjében meg is kezdte az első évet. Egy év múlva már két tanteremre volt szükség. A magát nehéz helyzetekben is feltaláló főpap gyorsan döntött: az egyik fásszint átalakították tanteremmé. A következő évben kibővítették egy újabb teremmel, hogy immár három osztálynak legyen tanterme. Egy év múlva a sekrestyési lakást alakították át tanteremmé. Természetesen ez mind szükségmegoldás volt. Közben nagyobb tervek foglalkoztatták az apát urat: gimnáziumot kell építeni! 1847. július 24-én az új gimnázium tervét jóváhagyták, és az építéshez szükséges összeg is rendelkezésre állt. 1848 forradalmi évének tavaszán nekifogtak az építésnek, s ugyanez év november 1-jén az új épületben nyitották meg a tanévet.

Az emésztő gondok és a lankadatlan munka felemésztette Kovács Antal apát-plébános egészségét és erejét. Figyelmeztető jelek is voltak, hiszen 1845 karácsony éjjelén szentmise közben összeesett, eszméletlen állapotban vitték el az oltártól. Amikor öntudata visszatért, fő gondja akkor is az iskola jövője volt.

A karácsonyéjjeli eset után még talpraállt, és 1857-ig vezette mint igazgató az iskolát, de kénytelen volt belátni, hogy a „lélek ugyan kész, de a test egyre erőtlenebbé válik": legnagyobb fájdalmára kénytelen volt megválni az igazgatói tisztségtől.

Mint az általában ilyen aktív emberekkel lenni szokott, amikor már nem volt képes a megszokott lendülettel dolgozni, meghalt. Felfalusi Kovács Antal apát-plébános sorsa ez lett: 1857. december 9-én a nagytemplom harangjai szokatlan órában kondultak, jelezve, hogy egy nagy lélek távozott a városból.

A Csíkszentdomokos határában meggyilkolt Báthori Endre bíboros jelszava volt: „Frustra vivit qui nemini prodest" – azaz magyarul: hiába élt, aki nem volt mások hasznára. Kovács Antal apát-plébános Isten népének oltárára tette életét, hogy művelt keresztény nemzedékek népesítsék be az egyházközséget és a környéket nemzetiségre és vallásra való tekintet nélkül.

Május 31-én ünnepeltük a gimnázium 170. évét. Tiszteletteljes főhajtással adóztunk az áldozatos lelkű főpap emlékének, miközben állhatatosan kértük Istent, olyan nemzedékek kerüljenek ki az iskolából, akik nem csak maguknak élnek.

| K Ö N Y V |

Bede Griffiths: Kelet és Nyugat házassága (Ozsváth Judit)

„Ebben a nagyívű műben a keleti és nyugati hagyományok kiváló ismerője, az életének majdnem felét Indiában töltő keresztény szerzetes, Bede Griffiths vázolja fel azt a szellemi szintézist, amely az ember eredendő középpontjának megtalálására irányul. Bede atya szerint a keleti és nyugati gondolkodásmód mélyebb megismerésével a vallásoknak egy, a mai ember számára is újraélhető aspektusa tárulhat fel, amelynek segítségével felülemelkedhetünk hagyományaink és korunk korlátain. A lényeg megérintéséhez Griffiths atya a hindu, a zsidó és a keresztény vallások bensőséges tanulmányozását hívja segítségül, rámutatva arra, mit tanulhatunk egymástól, és miben egészíthetjük ki egymást" – áll a budapesti Filosz Kiadó Magnificat Könyvek című sorozatának tagjaként megjelentetett Kelet és Nyugat házassága hátoldalán.

Egy középosztálybéli brit, anglikán vallású család harmadik gyermekeként 1906-ban született Alan (később, bencés szerzetesi nevén Bede) Griffiths angol irodalmat és filozófiát hallgatott, végül újságíróként diplomázott az Oxfordi Egyetemen. Fiatal éveiben előbb a természetközeli életmóddal próbálkozott, majd anglikán lelkészi szolgálatot akart vállalni, de mivel az ide vezető út első állomásaként a London nyomornegyedeiben való munkát ajánlották neki, eltekintett ettől a tervétől. Ahogyan Pascaline Coff bencés szerzetesnő fogalmazott a könyv végére illesztett életrajzban: ez ellen „racionális értelme és spirituális szelleme" egyaránt tiltakozott. Előbb magányba vonult, később pedig kétkezi munkát vállalt. A munkaadó családdal együtt olvasta Newman bíboros A keresztény tanítás fejlődése című könyvét, amelynek hatására 1931 karácsonyán katolizált. Felvételét kérte a bencés rendbe, majd 1937-ben letette életre szóló fogadalmát, 1940-ben pedig pappá szentelték. Skóciai működése idején ismerkedett meg Benedict Alpott atyával, egy Európában született, de Indiában élő szerzetessel, s általa a keleti gondolkodással, a jógával és az indiai szent írásokkal. Később, 1955-ben, amikor saját kérése találkozott apátja szándékával, Indiába utazott. Francis Acharya atyával együtt, akihez társult, átvették a szír rítust, és egy egész kolostori liturgiát fejlesztettek ki szír nyelven. Bencés szerzetesekként csatlakoztak az indiai szannjászí (szerzetesi) hagyományokhoz, így a kavit, az indiai szerzetesek narancsszínű köntösét öltötték magukra, mezítláb jártak, étkezéshez és imához a földre ültek, és gyékényszőnyegen aludtak. Bede atya felvette a szanszkrit Dhajánanda nevet. Élete hátralévő részét Indiában élte le (1955–1968 között a Kerala állambéli Kuriszumálában, 1968–1993 között pedig a Tamilnaduban lévő Sántivanam ásrámban), illetve a különböző kontinensek között „ingázva", sok-sok előadást tartva az ind és általában a keleti gondolkodás és a keresztény teológia és spiritualitás összekapcsolásáról. Bede atya vezetésével Sántivanam a kontemplatív élet, a kultúrák és a vallások közötti párbeszéd középpontjává vált. Mindeközben több könyvet írt (Krisztus Indiában; A védánta és a keresztény hit; Visszatérés a középpontba; Kozmikus kinyilatkoztatás; A könyörület folyamai; A Valóság új látomása; Kelet és Nyugat házassága; Új teremtés Krisztusban; Egyetemes bölcsesség stb.), számtalan cikket publikált, és több kötetet kitevő levelezést folytatott. A keleti és nyugati gondolkodásmódot és spiritualitást jól ismerő bencés szerzetes – akinek „miséi és esti szentbeszédei átható fénysugarakként világították be a keresztény misztériumot" – 1993. május 13-án hunyt el (indiai szóhasználat szerint: ekkor következett be mahászamádhija – „nagy misztikus elmerülése", végső és teljes visszatérése az Abszolúthoz).

Pascaline Coff nővér, Bede atya egykori tanítványa így emlékezik mesterére: „Bede atya szívében egyetemes szeretet lakozott. őszinte ember volt, aki másban sem látta a hamisságot. Minden ember szentségét tiszteletben tartotta, mivel mélyen hitte, hogy minden ember az isteni valóság egyedi képmása. […] Bede atya számára az egyetemesség az összeszedettséget és a szilárd alapokra való építkezést jelentette. Szívének egyetemes szeretete mindennapos meditációjából és kontemplatív imádságából fakadt, mely egyre inkább megnyitotta őt a világ többi nagy vallásának mítoszai, szimbólumai és tanításai felé. […] A világ vallásainak párbeszédében játszott szerepe felmérhetetlen, legnagyobb része még csak most tárulkozik fel előttünk."

A Kelet és Nyugat házassága négy nagy fejezetet foglal magába (India felfedezése; A védikus kinyilatkoztatás; A zsidó kinyilatkoztatás; A keresztény kinyilatkoztatás: a mítosz újjászületése), majd Pascaline Coff nővér Bede Griffiths, az ember, a szerzetes, a misztikus című visszaemlékezése zárja a kötetet.

Személyes élmények szintjén mindenképpen az első fejezet kínálja a legtöbbet, ám a másik három is Bede atya mindent egyben látó, kontemplatív szemléletét tükrözi. A keleti gondolkodásmód megismerésével párhuzamosan, majd fizikailag is eltávolodva a nyugati világtól mind pontosabban meg tudta határozni, milyen szomjúság gyötörte lelkét. „Kezdtem rájönni, hogy valami hiányzik, nem csupán a nyugati világból, hanem a nyugati egyházból is. Lelkünk egyik feléből táplálkozva élünk csupán, a tudatos, a racionális szintből merítünk, és szükségünk lenne arra, hogy felfedezzük lelkünk másik felét, a tudat alatti, intuitív tartományt" – írta egyik barátjának. Olthatatlan vágyat érzett az emberi létezés maszkulinnak nevezett racionális és femininnek mondott intuitív oldala közötti „menyegző" megtapasztalására. „Megpróbáltam meglelni Kelet és Nyugat házasságának módját" – írja.

Indiába érkezésekor egyik alapélménye az emberek nyugodtságának, a belőlük áradó békének és harmóniának a megtapasztalása volt. Rögtön párhuzamot is tudott vonni a nyugati világgal: „Nyugaton az emberek a tudatos elme uralma alatt élnek, s egójukba zárkózva sietnek a dolguk után. Lelkükben valamiféle merev céltudatosság van, melynek következtében mozdulataik és gesztusaik erőltetettek és esetlenek, s mind ugyanolyan szürke öltözékekben járnak. Keleten ezzel szemben az emberek nem a tudatos, hanem a tudat alatti elmére támaszkodva élnek, a testből merítenek, és nem a gondolkodásból. Ennek következtében övék a virágok és az állatok természetes, spontán szépsége, s öltözékük is olyan tarka és színes, mint egy virágoskert. […] Van elég szegénység és nyomor Indiában, ám különösen a falvakban és a legszegényebbek között szinte árad az életkedv és az öröm." Az indiai ember a teremtett világgal való harmónia megélésére törekszik, ám ennek keresésén túl van valami több is kultúrájában: „egy mélységes tudatosság arról az emberen és a természeten túli, mindent átható erőről, mely az indiai élet szépségének és vitalitásának valódi forrása. […] Ezt meglelni jöttem Indiába, az emberi létezés kontemplatív oldalát, melyet a Nyugat már majdnem teljesen elveszített, és amelyet a Kelet is kezd elveszíteni." Bede atya úgy látja, hogy a társadalomhoz hasonlóan a nyugati kereszténységnek is szembe kell néznie ugyanezzel a problémával. A nyugati gondolkodás által alakított keresztény egyházak tanai és tudományágai, jog- és erkölcsrendszerei mind magukon viselik a nyugati „teremtő géniusz lenyomatát", és vallja, hogy ha vissza akarják szerezni egyensúlyukat, és hiteles vallási formát szeretnének létrehozni, „a Kelet vallásaihoz kell fordulniuk, a hinduizmushoz, a buddhizmushoz, a taoizmushoz és mindezeknek a keleti kultúrákban fellelhető kifinomult elegyeihez, valamint az afrikai és más törzsi vallások mélyen gyökerező intuícióihoz. […] A keresztény egyházaknak újra magukévá kellene tenni az újtestamentumi látásmódot, ha a mai világban is meg akarják találni a saját értelmüket."

A védikus, a zsidó és a keresztény kinyilatkoztatás tárgyalásakor is hangoztatja, hogy Istenről, az Abszolútról vagy a végső Valóságról csak az analógián alapuló terminusok használatával beszélhet az ember. Az emberi tapasztalatból merített képekkel és fogalmakkal fejezzük ki magunkat, és bármennyire is kifinomítja ezeket az értelem, nem alkalmasak az anyagi világon túli valóság leírására. „Létezik azonban egy tapasztalási mód, amely meghaladja mind a testet, mind pedig a lelket, a Szellem tapasztalása, amely nemcsak racionális és, mint ilyen, az érzékektől függő, hanem intuitív – közvetlen bepillantás, amely nem a lélekből és képességeiből fakad, hanem magából a Szellemből, az Abszolútból, amely ott rejlik minden emberi lélek mélyén, és feltárja magát azoknak, akik keresik őt. Ám amint elkezdünk erről a tapasztalatról beszélni, újfent az érzékek és az értelem nyelvének használatára kényszerülünk, és sosem tudjuk pontosan kifejezni annak a valóságát, amit megtapasztaltunk." Bede Griffiths szerint a Valóság kifejezésére legalkalmasabb nyelv a mítoszok – intuitív megtapasztalásból merítő – szimbolikus nyelve. Bemutatja, hogy a Védák, az Upanisadok és a Bhagavad Gítá nyelve jutott a legközelebb a korlátok ledöntéséhez. A misztikus tapasztalás tüzében olyannyira kifinomodtak egyes szavai, hogy rendkívüli erővel és pontossággal képesek jelezni annak a végső valóságnak a természetét, amelynek tanúi. „De csakis egy hitugrás, egy intuitív belátás ébredése vihet minket túl a szavakon, ahhoz az igazsághoz, amelyet jelentenek" – írja. A második, a harmadik és a negyedik fejezetben, azon túl, hogy a hindu, a zsidó és a keresztény kinyilatkoztatás sajátosságait elemzi, össze is hasonlítja e három vallást. Folyamatosan hangsúlyozza, hogy a zsidó és a keresztény kinyilatkoztatás alapjául szolgáló Biblia a Közel-Kelet nagyon szűk látókörű szemita világában alakult ki, amely lényegesen különbözik az ősi India és a Távol-Kelet világától. Izrael népe saját tapasztalataiból fakadó szavaival és szimbólumaival fejezi ki magát, ám ezek történelmileg meghatározottak, és magukon viselik az összes emberi szóra vonatkozó korlátozást. „Az igazság ezeken a szimbólumokban kifejezett ősi képeken keresztül tárja fel fokozatosan önmagát, és az ember megismeri Istent. Mielőtt Logoszként vagy Értelemként fedné fel magát, az igazság a Mítoszon, a Képen keresztül jelenik meg. A Biblia általában a mítoszok és a szimbólumok nyelvét használja, és még a történelmileg megalapozott történeteket is átdolgozza a teremtő képzelet erejével, hogy mítosszá, azaz a végső valóság szimbolikus kifejeződésévé alakítsa őket. […] A nyugati világot évszázadok óta »analitikus értelme« uralja, amely az úgynevezett »egzakt tudományokban« ölt testet, úgyhogy majdnem teljesen képtelen megérteni a teremtő képzelet nyelvét. Mindazonáltal a világ szent írásai, a Biblia, a Védák, a Korán mind költői, vagyis szimbolikus nyelven íródtak, és csakis ezen keresztül lehetséges a végső valóságról bármilyen, a Newman által »fogalminak« hívott tudástól megkülönböztető, valódi tudást szerezni."

Izrael csak fokozatosan ismerte el, hogy Jahve az egyetlen Isten, és hogy egyedül őrá használható az egyes számban alkalmazott Elohim név. Így tehát Izrael vallásának fejlődési iránya épp ellentétes volt az indiaihoz képest. Az indiaiak felismerték, hogy az összes isten (déva) valójában a név és forma nélkül való legfelsőbb valóság, az egyetlen Isten különböző neve és formája. Izrael Jahvénak hívta az egy Istent, és hozzá képest az összes többi isten először alsóbbrendűvé, majd nem létezővé vált. „Elismertek azonban egy angyalokból és démonokból álló szellemvilágot, amelyek az indiai hagyományban a déváknak és az aszuráknak felelnek meg, és valószínűleg a babiloni fogság alatti perzsa behatásból származnak."

Amíg a védikus irodalom általában a létezés, igazság és boldogság hármasságán, valamint a kettősségnélküliség képzetein keresztül alkot fogalmat az Abszolútról, addig a zsidó hagyományban egy lényegileg „szent", az igazságosság, a gyakorló szeretet tulajdonságaival felruházott Isten jelenik meg. Igaz, hosszú ideig a zsidó nép erkölcsi értékeitől függő, igen tökéletlen erkölcsi lénynek képzelték el Jahvét, aki „dühében" válogatás nélkül sújt le egész népekre. „Így a zsidóságnak és a kereszténységnek, az iszlámmal egyetemben, amely ugyanazt a hagyományt kapta örökül, mindig is egy haragos istenség képzetével kellett megküzdenie, akinek a cselekedeteit gyakran lehetetlen az alapvető erkölcsiség szerint igazként elszámolni, és akinek ítéletei, úgy tűnik, igencsak távol esnek a szeretet kívánalmaitól." A héber gondolkodás az örökkévalóságot sem tudta egy időn túli állapotnak felfogni, hanem mindig az idő meghosszabbításaként képzelte el („mindörökkön örökké"). Ezt nevezi Bede atya a héber fogalomalkotó képzelet „hiányosságának". „A teremtő képzelet csodálatosan kifejlődött, és képes volt a valóság mélyebb szintjeire hatolni, de a metafizikai gondolkodás, amely oly erős a hindukban és a görögökben, a képeket meghaladó képesség, amely a mindenen túli, idő és tér nélküli létezés megtapasztalásához vezet, hiányzott a héberekből, – és úgy tűnik – magából a szemita gondolatiságból is. Ennek következtében a mennyet és a földet is térben és időben képzelték el. Jézus természetesen szándékosan beszélt példázatokban, és nyelvezete mindig szimbolikus, ám az idők folyamán beszédeinek egy borzasztóan szó szerinti értelmezése vált uralkodóvá. Az eredmény az örök kárhozat tana lett, amely bizonyosan a vallások által valaha is hirdetett legborzalmasabb tantétel."

A kereszténységben az isteni Valóság Jézus személyében nyilvánította ki magát, ami egy egyedülálló történeti kinyilatkoztatás volt. Jézus Szűztől való születése egy új emberiség kezdetének volt a jele, Jézus csodái pedig egy „új teremtést" jeleztek, amelyben „a Szellem átalakította az anyagot, vagyis a tudat behatolt az anyagba. Halála és feltámadása a halálon keresztül a Szellemben való új életbe történő áthaladás szimbóluma, melyen az embernek át kell mennie, hogy »fel ismerje« Istent. […] Jézus tehát tudata mélyén megismerte önmagát, mint az Új Embert, akiben az emberiség sorsa megnyilatkozott. A bűn, mely megosztott tudatosságot hozott a világba, eltöröltetett, s a természet és az ember visszakerült Istennel való eredendő egységébe. […] Azáltal, hogy Jézus kinyilatkoztatja saját szeretetben, a Szentlélek szeretetében egyesült kapcsolatát Istennel mint Atyjával, egyúttal az ember sorsát is kinyilatkoztatja. Minden ember arra rendeltetett, hogy szelleme mélyén felfedezze e fiúi viszonyt. Ahogyan túllépünk korlátozott, racionális elménken, s tudatára ébredünk a bennünk lévő Szellem mélységének, felfedezzük, hogy a tudás és szeretet mérhetetlen mélysége tárul fel bennünk, és Isten fényében egyesít bennünket egymással és az egész teremtéssel."

Bede Griffiths atya szerint az ember a kontemplációban képes túllépni racionális elméjén, és lelkének mélyén, tudatosságának lényegésigében vagy centrumában tudja megtapasztalni az Abszolútumot mint saját Alapját vagy Forrását, mint Önvalóját. „Ez az önmagunkon való túllépés élménye, mely intuitív bepillantást ad a Valóságba. Ez a tudás az, amelyre a Nyugat emberének szert kell tennie. Kivétel nélkül mindenkinek fel kell fedeznie az emberi tudat e másik dimenzióját, ezt a feminin, intuitív tudatosságot, melyben a racionális elme nem úr többé, hanem aláveti magát léte magasabb törvényének, s túllép saját korlátain. Ezt kell a Nyugatnak megtanulnia a Kelettől, s ezt kell a Keletnek is újra megtanulnia, ha nem akarja elveszíteni saját szellemét" – fogalmazza meg nagyívű jóslatát. A kontemplatív szemlélő túllép és lemond a „szimbólumok" és jelenségek világáról. „A tudomány által tanulmányozott világ, a politika és a gazdaság világa, a társadalmi és kulturális élet, melyet a legtöbb ember valóságnak tekint, látszatvilág csupán, melynek nincs végső valósága. Elmúlik minden egyes pillanattal, s vele múlik mindenki." Bede atya az egyházat is a „szimbólumok" világához sorolja. Az egyház tantételei és szentségei az isteni valóság ember alkotta kifejezései (szimbólumai), melyek sorsa szintén az elmúlás. „Maga Krisztus is Isten »szakramentuma«: Isten kegyelmének, megváltásának és az emberek között való jelenlétének szimbóluma. Ez is el fog tűnni, amikor maga a Valóság, a szimbólum által szimbolizált lényeg felvirrad. Végezetül maga Isten – amennyiben meg lehet nevezni mint Jahve vagy Allah vagy egyszerűen csak Isten – sem más, mint egy jel, egy szimbólum. Egy név csupán annak a végső igazságnak a megnevezésére, amelyet nem lehet megnevezni."

Bede Griffiths is belátja, hogy a világ még sosem állt ilyen közel a pusztuláshoz, ám a pusztító erők jelenléte mellett is elképzelhetőnek tartja a változást: „Lehet, hogy a nyugati világ megváltozik, vagy legalábbis elegen összegyűlnek ahhoz, hogy változást indítsanak el, és egy metanoián, érzelmi változáson megy át, amely a világot egy másik útra tereli, és elhozza végre Kelet és Nyugat házasságát." Ám ebben sem lát semmilyen véglegességet, hiszen – mint írja – rendeltetésünk nem ebben a világban van, és készen kell állnunk rá, hogy átmenjünk a halálon. „Meg kell halnunk ennek a világnak, és mindennek, ami benne van, azaz mindennek, ami változik, és nem múlik el. Mindenek előtt a szavakat, képeket és fogalmakat kell meghaladnunk. A valóságot semmilyen teremtő képzeletbeli látomás vagy fogalmi keret nem képes teljességében átfogni."

Bede Griffiths bencés szerzetes gondolatait minden bizonnyal hiányosan tolmácsolják a kiragadott idézetek, összefoglalások. Az ő teljes megértéséhez végig kell olvasni 244 oldalas könyvét, s közben meg kell próbálni ráhangolódni mélységesen alázatos, az isteni sugalmazásban és gondviselésben rendületlenül hívő, szeretetteljes, mindig egyházhű „vezetésére". Bede atya legtisztább szándéka a minden korlátot legyőző magasságba – „természetes állapotába" – felemelni az emberi lelket. Mindezekkel együtt jól tudja, hogy földi keretek között minden korláton túl is „csak tükörben, homályosan látunk", a „színről színre látásra" majd Krisztus dicsőséges megjelenése „idején" jutunk el. Ez pedig „nem földi formában történik meg, sem bármilyen számunkra elképzelhető formában. […] És »meg jelenünk majd dicsőségben«, amikor meghaltunk magunknak, és »új teremtménnyé« váltunk. Egyedül akkor találkozunk az igazság és a valóság teljességével, amely a bölcsesség és a tudás teljessége és a boldogság és szeretet teljessége is egyben. Csakis ekkor teljesül majd be Kelet és Nyugat, férfi és nő, anyag és lélek, idő és örökkévalóság végső találkozása."

(Filosz Kiadó, Budapest – 2006)

Ozsváth Judit

Szabó Ferenc SJ: Prohászka Ottokár időszerűsége (Bodó Márta)

Prohászka Ottokár székesfehérvári püspökként halt meg, a szószéken lett rosszul, buzdító beszéde közben: egy ország gyászolta, síremlékére ez a felirat került: „Magyarország apostola és tanítómestere". Még méltatói is megjegyzik: szinte fárasztó a sok szuperlatívusz, amellyel illették. Ugyanakkor azok, akik nem szerették–szeretik, nemcsak antifeudális, az egyházi (nagy)birtokot is felosztani kívánó kiállása és nyilatkozatai miatt tartják ellenszenvesnek, hanem antiszemitizmusa miatt is emlegetik, később kommunizmusellenessége miatt – s a diadalmas világnézetet meghirdető szavai miatt a mást letipró hódítót látják, láttatják benne. Ám méltatói sem látják át teljes egyéniségét és életművét, hiszen kéziratai, levelei, naplói tetemes mennyiséget tesznek ki: nagyon sokat író ember, közéleti személyiség volt.

Szabó Ferencet régóta foglalkoztatja Prohászka alakja, életműve. Az idők során több tanulmányt és kötetet szerkesztett, rendezett sajtó alá és írt, publikált a nagy püspökről. Most legújabb kutatásainak eredményeit teszi közzé, a kötet bevezető tanulmányában a Prohászka-kutatás egészéről is képet nyújtva.

A kötet a teológiai és korabeli eszmerendszer kontextusában végigvezet Prohászka eszmevilágának kialakulásán, külön elemzi Prohászka és a modernizmus viszonyát, áttekinti ismeretelméleti felfogását, elemzi Prohászka viszonyát a kor nyugati nagy gondolkodójához: Teilhardhoz. Foglalkozik a Prohászkát értékelők kedvenc témájával, s felvázolja a korát megelőző elgondolásokat megvillantó szociális apostol arcképét. Érdekes, ahogyan a munkások életviszonyait, a rendszer igazságtalanságából fakadó nehézségeit látta, láttatta Prohászka, s hogy emellett is egy keresztény, katolikus megoldás mellett tette le a voksát a korban ébredező radikális ateista munkásmozgalmi törekvésekkel szemben: gondolatai II. János Pál pápa Centesimus annusát elővételezik, amikor a magántulajdon szentségét s a szociális igazságosságot egyszerre hirdette, prófétának bizonyulva e téren.

Ugyanakkor Szabó Ferenc tanulmánykötete kitér a szépíró Prohászkára is, elemzi „a szépség igézetében" született alkotásait, verseit, hatását a keresztény költőkre, viszonyát kortársaival, a szépírókkal, egész stílusát, amely nyilván nemcsak szépirodalmi jellegű írásaira volt jellemző, hanem egész beszédstílusára is, s amely miatt annyira népszerű szónok volt. Érzékenysége és sajátos látásmódja, amelyet Szabó a költői intuíció és a misztikus látomás kulcsszavaival értelmez, kétségtelenül más jellegű írásaira is jellemző. Prohászka maga így vallott erről egy 1913-as naplójegyzetben: „A szépség nekem érték; nem kell, hogy jogilag enyém legyen. Enyém az, minél jobban tudom élvezni. Azé leginkább, aki ittasan tudja nézni s magába szívni. Azé, akinek életszükséglete… " És 1924-ben kibővítve ezt, a szépség és erkölcs egymáshoz viszonyulásáról értekezik: „[a reneszánsz] tévedése nem abban állt, hogy a szépet szerette, sem abban, hogy a történeti pogányság művészi meglátásait fölhasználta, […] hanem azt rójuk fel nekik tévedésül és bűnül, hogy a szépséget s a hatalmat s a külső formát, valamint az élet ingereit többre becsülte az igazságnál s oda se nézett azoknak a nagy problémáknak, melyek az emberi lelket az örök igazságok s a végcél felé igazítják s abba belekapcsolják. A szellemi realitások megfogása nélkül nincs alap az ember lába alatt, s ebből származik azután az erkölcsi dekadencia." A diadalmas világnézet XVII. fejezetében a keresztény világnézetet s a művészetet kapcsolja harmonikus egységbe össze, a keresztény szellemű egyéniséget a művészet által is kell és lehet nevelni, alakítani – véleménye szerint: „a keresztény világnézet szerint a szép egyéniséget meg kell teremteni, ki kell alakítani; az nem terem, az nem nő magától; az nem jön készen a világba, hanem a művészet által lesz. Tehát a »szép egyéniség« a művészet jegyében áll." Prohászka maga is ezt a nézete szerint Isten által akart, elgondolt szép egyéniséget akarta magában és másokban kialakítani, amelyet Isten akaratának fürkészése és teljesítése útján az erkölcsi jó és a művészi szép határoz meg.

A kötetben olvashatunk Prohászka püspök lelki fejlődéséről és keresztjeiről, az őt ért támadásokról, gyanúsítgatásokról, amelyeket ugyan senki nem kerülhet el, de amelyeknek egy, az első sorban álló, közéleti ember, ez esetben egy püspök fokozottabb mértékben van kitéve. Prohászka mindennek nem is csak életében, de még halála után is ki volt téve. Ezért is tekinti Szabó Ferenc feladatának, missziójának az apostoli szándékú és lelkű egykori székesfehérvári püspök alakját jobban megismerni és megismertetni.

(Kairosz Kiadó, Budapest – 2006)

Bodó Márta

Csucsuja István: Egy nagyformátumú politikus és gazdasági szakember: Gyárfás Elemér (2)

A felerősödő nemzeti törekvések Romániában a legjobb talajt teremtették a nacionalizmus érvényesítésére. A megnagyobbodott román államban, a békeszerződésben elvileg kimondott lehetőséggel élve¹ azonnal hozzáláttak a volt osztrák, magyar és más idegen tulajdonban lévő vállalatok nacionalizálásához. A nagyobb, túlsúlyban idegen részvényérdekeltségeket a részvények lebélyegzésével csökkentették, és kimondták, hogy a részvénytársaságok székhelye nem lehet külföldön, továbbá, hogy az igazgatósági tagok legalább felének román állampolgárnak kell lennie. 1925-ben egy egész Kelet-Európában párját ritkítóan radikális intézkedéssel, az új bányatörvénnyel igyekeztek előmozdítani a hazai nyersanyagkincsek feletti idegen tulajdon felszámolását. E törvény szerint ugyanis bányakoncessziót csak román társaság kaphat, az esetleges külföldi részesedés pedig nem haladhatja meg a részvénytőke 40 százalékát.² Központosítják a gazdaság valamennyi területét, a bányakincsek, energetikai források, kitermelőhelyek birtokba vétele mellett pénzügyi expanziót hajtanak végre, bankokra és vállalatokra teszik rá a kezüket.

A két áramlat konfrontációjának közepette is megszilárdult az a meggyőződés – és uralkodó gyakorlattá vált – hogy a nem román tőke pozícióit a nemzeti burzsoáziának kell átvennie, s a külföld versenyével szemben védővámokat kell alkalmazni a hazai ipar fejlesztésének előmozdítására. Az állam aktív közreműködését ebben mutatja, hogy a már 1919 júliusában életbe léptetett behozatali tilalmi rendelkezések 1924-ig kirekesztették az országból a nem kívánt konkurenciát teremtő árucikkeket. 1924 júniusától aztán még védettebbé tették a nemzeti piacot a hazai termékek számára azzal, hogy 30 százalékos értékvámot vezettek be, amelyet 1927-ben 40 százalékra emeltek. A bányatörvénnyel aztán a nemzeti gazdaságpolitika jóval tovább ment a protekcionizmus fegyverének alkalmazásánál.

Gyárfás Elemér helyesen ismerte fel, hogy Erdély vonatkozásában a liberálisok nagy pénzintézetei mindenekelőtt az iparfejlesztés leglényegesebb feltételeit jelentő három energiaforrás: a kőszén, a petróleum és a földgáz ellenőrzését célozták meg. S többször is igyekezett tudatosítani, hogy az említett erőforrások teljes mértékű birtokba vételének szándéka húzódik meg azon liberális megfogalmazások mögött, melyek szerint a legkövetkezetesebben „a román állam érdekeinek megfelelő megoldására törekednek". Gyárfás azt is tudta, amit akkor csak nagyon kevesen, hogy a feladat nagyságára való tekintettel, a közöttük lévő ellentéteket részben félretéve, a román nagytőke szolidárisan akart eljárni. Ennek érdekében 1920. január 22-én a legfontosabb pénzintézetek között megegyezés is létrejött.³ Miként azt is, hogy a román gazdasági és politikai elit köreiben egyetértés körvonalazódott arra vonatkozóan, hogy az Erdélyben igen nagy fontosságú és mennyiségű energiahordozó „földgáz tekintetében teljes és átfogó megoldást kell találni, ennek során regionális szempontokat nem szabad érvényesíteni" – ami azt jelentette, hogy a helyi, birtokon belüli érdekeltségek helyzetét az államhatalom együttműködésével el kell lehetetleníteni.

A megnövekedett országban a nemzeti liberális gazdaságpolitikák nemcsak a külföldi tőketevékenység arányait és kereteit akarták rögzíteni, pontosan körülírni, illetve nemcsak az önálló, belső gazdasági erőket akarták felgyorsítani, hanem a kisebbségek gazdasági érdekeltségeit előbb korlátozni, majd megszerezni szándékoztak. Ezt jól bizonyítja Vintila Braaatianu egy másik kertelés nélkül tett megfogalmazása, amely szerint „a kormányzatnak vigyáznia kell, s nem szabad megelégednie a színleges, a csak formailag véghezvitt nacionalizálásokkal, az olyan helyzetekkel, amikor csak a külszín változik meg néhány igazgatósági helynek befolyásos egyénekkel való betöltése által. Az államnak meg kell tagadnia a nemzeti iparnak járó kedvezményeket, nem szabad állami megrendeléssel ellátni, ha a vállalatban a román tőke nincs a szükséges arányban képviselve."⁴

Gyárfást mindez igen kemény kritikára késztette a meghatározó román gazdaságpolitika elfogultságaival, s mindenekelőtt fő kiötlőivel szemben. Felhozott érvei nem könnyen cáfolható felszínes politikusi megnyilatkozások, hanem az általános gazdasági folyamatokat Románia közegében komoly eszmei felkészültség és tapasztalatok birtokában követő gazdasági szakember megállapításai, aki a hozott intézkedések nem egy vetületét az akkor uralkodó európai értékrend tagadásaként fogta fel. Erdélyben és a Bánságban nagy intenzitással arra törekednek, hogy az államélet, a közigazgatás és az igazságszolgáltatás után a közgazdasági életben is létrehozzanak egy új homogenitást, éspedig úgy, hogy ez az átmeneti időszak a lehető legrövidebb legyen – írta Gyárfás, hogy aztán rámutasson arra: mindez egy hosszú, szerves fejlődési folyamat pozitív eredményeinek a felszámolását jelenti. Az objektíven értékelni tudó Gyárfás elismeri a román gazdasági elit köreiben megmutatkozó rendkívüli vállalkozói készséget, azt a párját ritkító teljesítő- és alkalmazkodóképességet, amelyről a román gazdaság szervezői és irányítói állandóan tanúbizonyságot tesznek, de az érvek és a racionalitás alapján félreérthetetlenül szögezi le, hogyha ténylegesen és valóban modernizációt akarnak, „azt a teljes homogenitást, mely a régi királyságban volt, az oly különböző fejlődési fokon álló gazdasági egységekből alakult Nagy-Romániában nem lehet megvalósítani." Gyárfás a következmények tekintetében is ilyen alaposan fogalmazott: „az erre való törekvés legfeljebb nagy gazdasági értékek elpusztítását fogja eredményezni, de céljukhoz nem visz közelebb. A régi királyság nagytőkéjének túlsúlya adott, s ez a gazdasági élet természetes fejlődési rendjén is érvényesülni fog. Az olyan törekvés, amely e természetes fejlődési folyamat meggyorsítására és beolvasztásra törekszik, teljes bizonyossággal ellenhatást vált ki. Elzárkózást és védekezést fog kiváltani, a gazdasági élet együttes erővel való fejlesztése helyett az energiák egy részét az egymás elleni küzdelemre fogják pocsékolni."⁵

A nacionalizálási, vagyis a románosítási politika és a hozzáfűzött hangzatos jelszavak lényegében ártóak. Nem egy területen bénítóan hatnak az ipar fejlődésére, visszavetik a termelést és bizalmatlanságot keltenek külföldön. „Az imperialista és soviniszta eszmekörből táplálkozó nacionalizálási törekvések előbb-utóbb bizonysággal háttérbe fognak szorulni" – Gyárfás reményei és meggyőződései szerint –, hiszen az országnak nagy szüksége van minden tőkeerőre. Az ún. idegen tőke által létesített és fenntartott iparvállalatok az állam részére óriási hasznot és jövedelmet produkálnak. „Az állam pedig rendelkezik a szükséges adminisztratív, adó- és tarifapolitikai eszközökkel, hogy a vállalatokat bizonyos korlátok közé szorítsa."

Gyárfás Elemér vizsgálatainak középpontjában a romániai modernizáció felgyorsulásával kapcsolatos iparfejlesztési és pénzpiaci, közelebbről pénzintézeti ügyek állottak, elsősorban az idevágó aggályait és aggodalmait fogalmazta meg, amelyekről úgy gondolta, hogy feltétlenül hasznos tudni, de az időben egy előbb meghozott földbirtokreform kihatásaival és következményeivel is megkerülhetetlenül foglalkoznia kellett. Gyárfás Elemér a közgazdasági élet kitűnő elméleti és gyakorlati szakembereként, családjának az erdélyi birtokviszonyok tekintetében az úrbéri rendezések során nyert nagy tapasztalata alapján, a román agrártörvénykezésről általános érvényű megállapításokat, sommás értékeléseket fogalmazott. Erdélyi magyar kisebbségpolitikusként, Csík megyei parlamenti követként, a római katolikus egyház világi elöljárójaként s magyar pénzintézeti vezetőként viszont inkább csak az agrárreform egy-egy tipikus vonatkozásával foglalkozik.

A legújabb román történetírás ma tételesen hangsúlyozza, hogy a Nagy-Románia létrejötte után hozott földreformok, a szociális és gazdasági megfontolásokat is beleértve, mindenekelőtt az új államkeretek megszilárdítását tűzték ki célul.⁶ Gyárfás Elemér még akkor, amikor csak kibontakozóban volt az a hatalmas jogvita, amely az erdélyi földbirtokreformról kialakult a törvények meghozatala után, s amely a nemzetközi fórumokig is eljutott, félreérthetetlenül rámutatott, „hogy igaz a románságnak csak egy szűk rétege tudja pontosan, hogy mit tervelt s mit akart megvalósítani, de az biztos, hogy a véghezvinni szándékolt földbirtok – változtatások messze túlmutatnak a reform szociális lényegén és szükségességén. Az Országos Magyar Párt Közgazdasági Szakosztályának vezetőjeként aztán kimutatta, hogy az ország többi tartományaihoz képest Erdély, a Bánság, a Körösvidék és Máramaros viszonylatában érvénybe lépett földreformtörvények sokkal radikálisabb rendszabályozást írtak elő, sokkal mélyebb beavatkozást jelentenek a földbirtokrendszer hosszas fejlődés folyamán kialakult szerkezetébe. Végrehajtásuk során pedig az ezeket megszabó intézkedések – félremagyarázhatóságuk folytán számtalan visszaélésre nyújtanak alkalmat, amelyekre az amúgy is önkényes szervek különben igen hajlamosak. A Közgazdasági Szakosztály ülésein elnöki minőségében jelentette ki, hogy az erdélyi földreformtörvény lényegében függetleníti magát minden gazdaságpolitikai megkötöttségtől, következetesen csak a kitűzött szociálpolitikai, illetve nemzetiségpolitikai célokat követi. Hozzáfűzi, hogy az utóbbiak tekintetében a gyulafehérvári rezolúciók egyáltalán nem érvényesülnek.

A Csíkban több ízben szenátornak választott Gyárfás Elemérnek ekként behatóan és állandóan foglalkoznia kellett a Csíki Magánjavak elkobzásának ügyével. A volt 1. Székely Határőrezred vagyonát felölelő Csíki Magánjavakat (62 501 kataszteri hold) 1923 februárjában a földreformot végrehajtó hatóságok kisajátítandónak ítélték és elkobozták.⁷ Gyárfás Elemér azok között volt, akik erre határozottan jogorvoslatot kerestek. Bizonyítékokat hozott fel arra vonatkozóan, hogy a vagyonközösség tulajdonjogát önhatalmúlag függesztették fel, és semmiféle összefüggésbe nem lehet hozni az agrártörvény céljaival egy olyan eljárást, amely az állam javára minden ellenérték nélkül ingatlanokat foglal le. Gyárfás hiteles történeti okiratokra való hivatkozással igyekezett a román kormány álláspontját pozitív irányba befolyásolni. A Csíki Magánjavak ügyében az erdélyi magyar közélet terén is azt az álláspontot vallotta, hogy erre a kérdésre elsősorban jogorvoslatot kell keresni. A politikai fellépéseket és tárgyalásokat is fontosnak ítélte, de kezdettől fogva hangsúlyozta, hogy „a kérdés jogi és politikai részét el kell határozottan különíteni egymástól."⁸

Az erdélyi magyarság politikai vezetői – hogy megszűnjön a kirekesztettség állapota, s hatásos közéleti, parlamenti tényezőkként tudjanak fellépni – 1923 októberében az akkor ellenzéki Averescu-féle Néppárttal megkötötték az ún. Csucsai paktumot. Az elsősorban választási együttműködésre szóló megállapodás létrehozásában Gyárfás Elemérnek meghatározó szerepe volt. A többi aláíró, országos magyar párti vezetővel egyetemben az erdélyi magyarság helyzetének méltányos és jogos rendezését remélve minden téren, a paktum szövegének VII. fejezete első hat pontjába több, éppen a földreformmal kapcsolatos kitételt sikerült belefoglaltatnia. „Az agrártörvény becsületes és pártatlan végrehajtása és az e téren elkövetett visszaélések megszüntetése" volt az első pontban megfogalmazott általános elvárás. A második pont – „az Agrárbizottság keretében állíttassék fel egy külön ügyosztály, az erdélyi és bánsági kisajátítási ügyekben benyújtott revíziós kérések tárgyában egyedül és kizárólag ez az ügyosztály bíráskodjék" – tükrözte Gyárfásék azon negatív tapasztalatát, hogy a hozott agrártörvények életbeléptetésekor az erdélyi viszonyokat egyáltalán nem ismerő végrehajtó hatóságok jártak el. „A kisajátítás végrehajtása után a kisajátítás alól jogerősen visszamaradt ingatlanok szabad forgalmának biztosítása" a kényszerbérbe adást lett volna hivatott felszámolni. A csíki székelyek komposszeszorátusának kérdésére vonatkozott a megállapodás eme fejezetének negyedik pontja: „A Csík megyei Magánjavak ügye igazságos módon oldassék meg az agrártörvény rendelkezéseinek megfelelően s e kérdés végleges megoldásáig adassanak vissza a vagyonközösségnek mindazok a vagyontárgyak, melyek az agrártörvény értelmében nem esnek kisajátítás alá". Ugyancsak a volt székely vagyonközösségek érdekeit próbálták megvédeni az ötödik pont által is, mely szerint „ősmarosszék 127 községe egyetemes tulajdonát képező szovátai havas birtok maradjon eddigi tulajdonosa birtokában"⁹, illetve a hatodik pont révén, amely rögzítette: „a közigazgatási beosztás területi változása a törvényhatósági közvagyonok tulajdona tekintetében az eddigi helyzetet és használati módot nem változtatja meg"¹⁰. A földreformnak az erdélyi magyar földbirtokra háruló negatív következményeit mérsékelni hivatott tervezet az erdélyi magyar politikai vezetők, Gyárfás Elemér erőfeszítéseinek pusztán csak beszédes dokumentuma maradt. Gyárfásnak volt ugyan még egy próbálkozása: 1926. április 21-én, amikor a liberálisokkal egy választási kartell megkötése érdekében tárgyalásokat folytattak, ő a tervezett megállapodásba igyekezett felvétetni a Csíki Magánjavakkal kapcsolatosan a Csucsai paktum VII. fejezetének negyedik pontjába foglaltakat is.¹¹ Az következett azonban, ami különben sokban előrelátható volt, az agrárreformok terén a követett célkitűzések s az alkalmazott politika teljesen változatlan maradt. A Csíki Magánjavak ügyében a Népszövetség Tanácsához kényszerültek (panasszal fordulni, s éppen a Nemzeti Parasztpárt kormánya idején, amelynek vonalvezetése e tekintetben alig különbözött nemzeti liberális elődjétől. A Tanács hosszas huzavona s egyezkedő tárgyalások közbeiktatása után, 1932. szeptember 27-én hozott döntést. Ez a tulajdonjog kérdését nem tisztázta ugyan, de közvetlenül elismerte a panasz jogosultságát s a kormány eljárásának igazságtalanságát, ugyanis kimondotta a Magánjavak régi igazgatóságának visszaállítását, a városi ingatlanok és 11 659 hold erdő visszaadását. A kormány azonban mintegy másfél évig halogatta a népszövetségi döntés végrehajtását, s amikor a visszaítélt javak átadására került a sor, olyan nyilatkozatot követelt a Magánjavak képviselőitől, amelyben ők lemondanak a további igénytámasztásról. Az érdekeltek természetesen továbbra is kitartottak korábbi álláspontjuk mellett.¹²

Gyárfás Elemér a szenátusban erőteljesen elítélte a kormány próbálkozásait, s kijelentette, hogy egy ilyen nyilatkozat „feltételül való kikötése megengedhetetlen kényszer és a népszövetségi döntésnek mind betűjével, mind szellemével ellenkezőek".

Az agrárreform a magyar felekezeti iskolákat fenntartó alapokat már közvetlenül a hatalomváltás után kilátástalan helyzetbe sodorta. Gyárfás Elemér az Erdélyi Római Katolikus Státus igazgatótanácsának tagjaként, majd világi vezetőjeként rendkívüli bátorsággal, kivételes talentumát latba vetve igyekezett e vagyonból menteni, ami menthető volt. 1919. szeptember 10-én az erdélyi román hatalmat megtestesítő Kormányzótanács, a Consiliul Dirigent, rendelt el kényszer-bérbeadást, ami azt jelentette, hogy a parasztok között szét kellett osztani minden nagyobb birtokot egy bizonyos bérösszeg ellenében holdanként. Így aztán még a kisajátítások előtt nagy kiterjedésű területeket veszített el a katolikus iskolák fenntartását biztosító Státus. Az 1919. szeptember 20-án kiadott agrártörvény, amely már egyenesen kisajátítási törvény volt, kimondta, hogy az egyházak, az erkölcsi testületek birtokait ki lehet sajátítani. Ahogy Gyárfás Elemér egyházi elöljáróit is tájékoztatta, a kisajátítással lehetőséget teremtett a törvény, de a mentesítés lehetőségét is fenntartotta, ugyanis az iskolai és nevelési célt szolgáló birtokokat, ha közvetlenül ilyen célokat szolgáltak, ki lehetett venni a hatálya alól. Meghagyta az erkölcsi testületek építési és tűzifa szükségletét szolgáló erdőket tulajdonosaiknak, meghagyta a plébániák javadalmi földjét 32, a tanítók jövedelmét 16, a templomok földjét 6 holdig.¹³ Az 1921. évi földreform-törvény azonban, amely az Averescu-kormány földművelésügyi minisztere, C. Garoflid nevéhez fűződik, hangsúlyozta Gyárfás, már kimondta az erkölcsi testületek mezőgazdasági birtokainak kötelező, teljes kisajátítását. Az erdőket illetőleg a törvény fenntartotta a korábbi törvény kedvezményeit. Az egyházközségek részére 32 hold plébánosi föld meghagyása mellett, 16 hold iskolai, 8 hold tanítói, 10 hold templomi földet hagyott meg. 1922. október 25-én a Braaatianu-kormány idején közzétettek még egy agrárreform-törvényt, amely az előbbi törvénynek bizonyos szakaszain eszközölt módosítást, illetve a kisajátítási eljárásokat szabályozta pontosabban. Jól megszigorította és felgyorsította végrehajtásukat. Gyárfás Elemérnek minden igyekezete és jogi ismerete, a Státus egész testületének e fontos vagyon megmentésére irányuló minden erőfeszítése eredménytelennek bizonyult. A földreform teljesen leapasztotta ezen iskolafenntartó és művelődést szolgáló vagyont.¹⁴

Jegyzetek

Isten előtt vacogó magunk

Józsa Zsuzsanna, szerkesztőségi titkár/szerkesztő, Sepsiszentgyörgy

Nagyon megindított e vers, amit küldtél, köszönöm, igen, sokszor nem árt pőrére vetkőznünk, levéve cuccainkat, álarcainkat, képmutatásainkat, társadalmi pozícióinkat és belesimulni Isten nagy, meleg tenyerébe. Igen, csak ő képes didergésünk gyógyítására. És mindannyiszor megteszi – kérve vagy kéretlen. A tegnap én is dideregtem, éjszaka felébredtem, imádkoztam, aztán megnyugodtam. Segítségül hívtam a Szentlelket, és megerősített, engem, a kis félő, vacogó embert, hogy bátor legyek a mai naphoz is.

Laczkó Dávid Anaklét OFM, szerzetes, Csíksomlyó

A nagy költők ilyenek… mint Dsida is. A tudatalatti mélyrétegeket fogják meg: sötétség… világosság… mélységes vágy… lendület… katarzis… törékenység… az esendő, nyomorult állapot megtapasztalása, szabadság… szerelem… tenger, víz, tűz… Vagy ritkább esetben mélységes béke, élet, szakadék, rácsodálkozás… Vagy éppen zuhanás… és így tovább.

Amikor most elolvastam (életemben nem először, hiszen Dsida legkedveltebb költőim közé tartozik), John Henry Newman bíboros gondolatai jutottak eszembe. (Persze tudjuk a különbséget is: J. H. Newman bíboros nagy konvertita volt, Dsida hitét, vallásos életét pedig jól ismerjük, ő katolikus családba született, katolikusként élt…) Érdemes a kettőt egymás mellé tenni.

Incze Elek, gépészmérnök, Kisbács

Isten előtt a szó szoros és átvitt értelmében is meztelenül állunk folytonosan, és így állunk majd egykor az ítélet napján is. ő mindent lát rajtunk, ő mindent tud rólunk. Vehetünk magunkra illatos, tetszetős ruhát vagy ölthetünk páncélvérteket – ő látja megcsúfolt utálatos testünket, bűnös gondolatainkat, tetteinket, de elszerénykedett jótetteinket is. Valaki azt mondta: minden ember annyit ér, amennyit a jó Isten előtt ér! S ez valóban így van. Mert nem a ruha teszi az embert, sem a pénz, sem a pozíció… legalábbis abszolút értelemben. Bár mindig és napjainkban is nagyon sokan igyekeztek és igyekeznek az emberi értékrendet előtérbe helyezni, azért az Úr az Úr! S az ő igazságai, törvényei a halhatatlanok, örökérvényűek. E verssorok kapcsán puffogtathatnék nagy szavakat. Kritizálhatnám gazdag s főnök embertársainkat, akik megvetik s megalázzák elesett, szegény, nyomorult testvéreiket, testvéreinket. Én, ha lehet, ez alkalomból a szegénységükben s elesettségükben folyton kétségekkel küszködő testvéreinknek szólnék, üzenném: minden látszat ellenére bízzunk az Úrban s magunkban!

Kászoni Orbán Judit, oknyomozó újságíró, Stockholm

Néha, amikor rendezgetek vagy lomtalanítok – mert ilyen is van az életemben, és most már egyre gyakrabban – súlytalanná válok és elkalandozom. Nem a múltba repülök, nem a jelenben állok, és a jövőmre se gondolok. Valami iszonyúan furcsa, lebegő, valós valótlanságban látom önmagam. Szinte robotként mozog két kezem, és csak rakosgatok… Tárgyak és emberek, tárgyak és helyzetek, tárgyak és én. Mindenütt… kis dobozban, sárgult lapokon, fényképeken… Megszülettem és élek. Pont.

Munka közben gyöngyözni kezd a homlokom, mert nem tudom, hogy mire végre rend lesz, mire minden tárgy és kacat helyet kap, a szemét szemétben nyugszik… akkor valóban rend lesz? Rend… Mi a rend? Nincs rend, mert ha lenne, akkor nem kéne lomtalanítani. Itthagynék mindent és legszívesebben felkapnék magamra egy csinos kis ruhát, füzetet a hónom alá és ceruzát, tollat és persze cigarettát, gyújtóm is legyen, és elrohannék a kávézóba. Oda, abba a kávézóba, ahol ők ülnek és tárgyalgatnak, elolvassák egymás versét, a legújabb sorokat, megvitatják, hogy Isten mit is tett a legutóbb velük. Füst van, kávé és olcsó konyakillat. Úgy szívom magamba, mint fuldokló az oxigént… Engem ez az illat, ami másnak bűz, éltet… mert itt vannak ők, a nagyok… ők nem gazdagok, sőt: szegények, és mégis milliomosok, mert a gondolat, a szellem „akarni, tenni, szeretni" törvénye szerint élnek és mégis szabadon, mert Isten törvényei vezetik mindannyiukat. Ti, mindannyian, ti, akik könyökötökön foltokat hordtok, titeket szeretlek. Istenem, ti le tudtátok győzni a halált szavakkal, és mindörökké élni fogtok! Dsida Jenő összes versei… hm… ez régi, ez nagyon régi könyv. Újraköttetni? Nem, nem hiszem, nem szabad. Így jó, csak szépen–puhán kell lapozgatni. Mennyi szó… mennyi nagyszerű gondolat és mennyi kérdés. Itt egy másik vékony füzet. Nem látszik az évszám, elmosódott. Újságcikkek. Jegyzetek. De jó lenne veletek, ott a kávézóban, vagy kint a padon… a gesztenyefák alatt sétálni és tanulni tőletek a szót kezelni… adni és újra adni. Aztán talán sírni, könnyekkel vagy könnyek nélkül, de veletek, ti nagyok, ti halhatatlanok.

Csengetnek. Mintha fejszével csaptak volna rám, összerezzenek, nem tudok felállni. Csak nem ők? csak nem ők jöttek utánam? hol vagyok, nincs se konyak, se cigaretta áporodott bűze. Csengetnek tovább. Csak tudnám, ajtó vagy telefon? Nem állok fel. Nem… csengessen csak, aki akar, majd visszajön. Maradok inkább a földre kuporodva, nézem a lomot, s úgy érzem, semmit nem dobhatok el. Rend nem lesz, inkább itt hagyok mindent így… szétszórva körülöttem. Bezárom magam mögött dolgozószobám ajtaját. Ha újra kiürülök és fásult leszek, visszajövök ide.

Molnár Melinda, sajtóreferens, Székelyudvarhely

Úrnapjához közeledve került elém a verssor. A „védő ing" még csak-csak elért hozzám, de az „Isten előtt vacog" üzenete belháborút indított monológjaimban. Miért kellene vacognom? Sok kérdés, még több válasz fogalmazódott. Megcáfolt minden költői túlzást. Gondolatban levetettem sok rossz gondolatot. És megelevenedett, beburkolt a szótalanság, a csend, a teremtés előtti, amikor még hangrezgések sem keltenek életre teremtő erőt. Védett a belső csend, a szóteremtő. Puha, meleg szeretettel. Kicsi voltam, aki védhető. És tudtam: Isten nem a leszálló éj. Inkább a pirkadat reménye, amikor legsűrűbb az éj feketéje. Érzem: családom, barátaim és akiknek szemében Isten mosolyát láttam eddigi könnyeimen túl, erősítették bennem a szeretet képzetét-érzetét. És a bizonyosságot is. Korán megtanította a kollektív bölcsesség: Isten nem ver bottal. Akkor miért félnék? Vacogni sem tanultam meg soha. Sírni? Kérni? Meredélyre kaptatni? Annál inkább. Hosszan rezgett bennem Dsida fogvacogása. Mitől reszket szája szeglete? Hisz a szeretet nem lehet fogvacogtató. Vagy milyen külső-belső körülmény dideregtet, ha nincs, ami eltakar pőreségeket…

Nem hagyott nyugodni a félek-fázom lehetősége. Még nem tapasztaltam eleget? Mígnem egy égiháborús napon a minap, megláttam élőben. Gyászolt ég, föld, a májusi zöldek, a jégkása alatt a termés java aszfalton, levélszőnyegen. Gyászolt a szó is. S ha nem, pőrén koppant. „Maradjunk együtt!" – szólt egy lány a reszkető tömegből. Még mi jöhet a fekete égből? „Valamit nagyon elrontottunk" – szólt egy reszkető hang. És úgy remegett egy asszony, mint az a nyárfalevél. Eszembe juttatta: Isten előtt vacog? Vagy a kisember csak így vetheti le közönyét, hogy végül gönctelenül végre feltekintsen? Vagy szét a délutáni, meghalni látszó nappalra? Míg tocsogtam a vízben, letöröltem, amit az autók ruhámra locsoltak. Nedves volt minden rongy rajtam. Ha hazaérkezem, levetem. A jégverés után is meleg a nyárelő. Nem féltem, de bentről: akinek hiányos öltözéke, akár kocogtathatja is, amivel harapni szokott. Ha nem úgy alakul az évszak, amiképp ez rendjénvaló lenne.

Jakab Gábor, plébános, Kolozsvár

Dsida Jenő Hálóing nélkül című, nagyon szomorú életérzést kifejező versének az olvasása közben ért a lesújtó, fájdalmas hír, miszerint Székelyudvarhelyen és környékén félelmetes égzengés közepette, felhőszakadás okozta hatalmas vihar és nyomában félelmetes erejű jégeső pusztított, aminek következményeként gyászos hangulatú sötét éjszaka borult a Küküllő-menti városra. „Késő este van – olvasom Dsidánál – éjszaka is talán, / s ki tudja, reggel virrad-e ily sűrű sötétre még / és nem nyel-e magába mindörökre e kátrányos / fekete sűrűség?"

A természeti katasztrófáktól ismételten sújtott és megpróbált székelyföldi testvéreimmel való mély együttérzésemben eszembe jutott rögtön másik nagy verse, a hasonló hangulatú, Nagycsütörtök című költemény, s benne a vonatcsatlakozásra váró kocsárdi állomás „füstös" magánya, ahol az Olajfák-hegyi szenvedő Krisztusra gondoló költőt ugyancsak „tompa borzalom és mély állati félelem fogta el".

A vért izzasztó nagycsütörtöki éjszaka múltával, alig néhány órával később, nem „levetette" ruháit Krisztus, hanem letépték róla azokat, irgalmatlanul megfosztották ruháitól, miután Pilátus bemutatta a főpapoktól manipulált és felheccelt tömeg előtt őt, az Embert, „aki – Dsida szavaival élve – minden idegével / lágy takaró s melengető vacok után sír / és csak áll a nagy sötétben / s meztelenül / Isten előtt vacog".

Föltettem magamnak a kérdést: ma, itt és most, ki ez a ruhátlan, „hálóing nélküli" ember? S nem kellett sokáig keresnem a választ: én, te és ő, vagyis: mi. Kivétel nélkül mindannyian, persze különösebb minősítések, társadalmi rangok és címek nélkül – „meztelenül".

Bács Béla János, PR-menedzser, Csíkszereda

Ha nagyon a sötét mélyére, a „fekete sűrűség"-be nézünk, valójában tapasztalhatjuk, hogy csak a magányunkra ébresztő puszta létezés ijesztő szempára tekint ránk. De éppen ez az a pillanat – ha sikerül ép elmével megélni és átélni –, igen, épp ez az a pillanat, amikor megtapasztalhatjuk Isten jelenlétét és feltétlen szeretetét. Ekkor válik nyilvánvalóvá, hogy ez az egész világ, az élő és az élettelen, nem áll össze egésszé a teremett világot szabadjára engedő, de féltvén őrző Teremtője nélkül. Ez a felismerés az örök fény egy szikráját hordozza magában, és aki földi útját járván őriz egy keveset ebből szemének tükrében, az lehet igazi barát, hű szerető, vidám pajtás, vándor – mindannyian azok vagyunk – és mindenképp csak ő lehet hiteles költő.

Dr. Borsos Szabolcs, filozófus, mentálhigiénés szakember, Marosvásárhely

Egzisztenciális mélységében a költő nem tehet másként: őszintének kell lennie. Ez a pont – az én olvasatomban – a mezítelenség és az ebből fakadó kiszolgáltatottság. Valahogy elkapta azt a röpke pillanatot, amikor egyértelművé vált számára: kiszolgáltatottsága visszafordíthatatlan.

Fizikai létünk után derül ki a leginkább az, hogy tehetetlenek vagyunk, amikor a ravatal kellékeiként felöltöztetnek bennünket, amikor bebalzsamoznak, és mondjuk ki: szép és elfogadható halottá varázsolnak, hogy a gyászos nép elégedetten nyugtázhassa: mintha aludna csupán. Azt gondolom a mezítelenségről, hogy nemcsak az igazság kimondásának szükségességére utal, hanem egyúttal saját képmutatásainkkal is szembesít bennünket. Attól tartok, hogy egyre kevesebben vannak már, akik elhiszik: mindezt érdemes gyakrabban komolyan venni és nem csak a költő születésének 100. évfordulóján.

| TEST | LÉLEK | SZELLEM |

Somfalvi Edit: A bibliai történetek gyermekek számára való átadásának újabb szempontjai a mesepszichológia felismeréseinek fényében (2)

Mielőtt a mese lehetőségeit elemezzük, azt, hogy a mese mit tehet a gyermek személyiségéért a gyermeki tudatban és tudattalanban egyaránt, meg kell tudnunk, mi a mese mint a mesepszichológia alkotó eleme.

Mi a mese?

A Magyar Értelmező Kéziszótár szerint: „1. Csodás elemeket tartalmazó, naiv hangú, költött elbeszélés. Gyermekek szórakoztatására való hasonló (tréfás, tanulságos stb.) történet. 2. Mű cselekménye. 3. Költött dolog, valószínűtlen elbeszélés. Koholt elbeszélés, magyarázat."¹

A Révai Nagylexikon szerint: „Mese, általában minden költött történet. A M. Szó használatában fogalmának hol az egyik, hol a másik elemét hangsúlyozzuk, vagy azt, hogy költött történet, tehát nem való, vagy azt, hogy történetszerű tárgyról van szó. A poétikában a M. általában az eseményestárgyú költemények anyaga, az eposz szüzséje, a dráma cselekménye, általában, ami a költeményekben történetszerű. Különösen pedig M. műszóval nevezzük az elbeszélő költészet bizonyos műfajait, és pedig a népmesét (tündérmesét), az állatmesét v. Oktató M-t (fabula), a találós M.-t. (aenigma). A M. jellemző vonásai általában: az időn és helyen kívüliség…; a valószínűség kerülése a szereplők típusszerű jellemzésében, és az események csodás mivoltában, melyeket azonban mint természeteseket ad elő. A M.-ben nincs lehetetlenség…"²

A mese tudományos meghatározásához még számtalan mese-elemző és pszichológus megállapítása fűzhető, amelyekből itt be is mutatunk néhányat, a teljesség igénye nélkül. Íme: „Az általam ismert alföldön, s Ipolyi szerint az általa ismert felvidéken is, a nép, elbeszélései megnevezésére a mese szónál egyebet nem használ. Mesének pedig hívja kizárólag az oly elbeszéléseket, melyeket se az elbeszélő, se a hallgatók igaznak nem tartanak, melyek sohasem megtörtént dologként, hanem mint költemények, gyönyörködtetésül járnak szájról szájra."³

„A mese a csodák, a fantázia birodalmát képviseli, akár a játék… Az élet lényegét sűríti a mese, szimbolikus összetettségben, filozofikus mélységben, művészi formában és a gyermek számára nagyon jól érthető módon."⁴ – vallja a gyermekekkel öngyógyító meséket mondató-játszató Bimbó Zoltánné.

Bruno Bettelheim szerint „Minden mese olyan varázstükör, amely belső világunk valamely összetevőjét tükrözi, és azt az utat, amelyet meg kell járnunk, hogy eljussunk az éretlenségtől az érettségig. Aki hajlandó belemerülni abba a mély igazságba, melyet a mesék közölnek velünk, először csak egy mély, csendes vízfelületet fog látni, amely saját képét tükrözi vissza; rövidesen azonban felfedezi a mélyben lelke belső zűrzavarát, de meglátja azt is, milyen úton nyerheti el a békét önmagával és a világgal: küzdelmeinek ugyanis ez a jutalma."⁵

„A jungi lélektani iskolában szimbolikus történetnek tekintjük a mesét, amely általános emberi problémákat és lehetséges megoldásokat jelenít meg. A mese mindig valami olyan dologról szól, amely az élet folyamatát veszélyezteti – többnyire ez a mese kiinduló helyzete –, és azt mutatja meg, hogy milyen fejlődési út vezet ki ebből a problémából – egy új élethelyzetbe."⁶

Gianni Rodari ezt vallja: „a történetmesélés, szerintem, a valóság feletti uralom egy magasabb szintjét jelenti, az anyaggal való konkrétabb kapcsolatot. Az elmélyülés pillanata ez, mely túlmutat a játékon. A tapasztalatok racionalizálása ez, az elvonatkoztatás felé vezető úton"⁷ és „mindenekelőtt a legjobb eszköz arra, hogy a gyerek maga mellett tartsa a felnőttet."⁸ Majd így folytatja: „Azt is mondtuk, és igaz is, hogy a mesék olyan archaikus kulturális modelleket sugalmaznak, amelyek már nincsenek, és ezek szemben állnak azzal a társadalmi – technikai valósággal, amelyben a gyerekek felnőnek. De ez az ellenvetés nem állja meg a helyét, ha úgy fogjuk fel, hogy a mese egy külön világszínház, amelytől egy függöny választ el minket. A mese nem imitáció, hanem meditáció."⁹

Bruno Bettelheim meglátása rárímel erre, amikor így fogalmaz : „A sok évszázados – ha nem évezredes – szájhagyomány a meséket addig finomította, míg egyaránt alkalmassá váltak nyilvánvaló és rejtett jelentések közlésére – egyszerre tudtak szólni az emberi személyiség különféle belső rétegeihez, és éppúgy beférkőztek a pallérozatlan gyermeki észjárásba, mint a felnőtt árnyalt gondolkodásába. Ha az emberi személyiség pszichoanalitikus modelljéből indulunk ki, a mesék fontos mondanivalót hordoznak a tudatos, a tudatelőttes és a tudattalan tartalmak számára, bármilyen szinten működjenek is az adott időben"¹⁰, és „a mese nemcsak mint irodalmi forma különleges, hanem azért is, mert a gyermek minden más műalkotásnál jobban megérti.¹¹

A mese lehet adott helyzetben átmeneti tárgy¹² is, úgy ahogyan Kende B. Hanna állapítja meg Harry Potterről és a róla szóló történetről, J. K. Rowling írónő személyiségét elemezve.¹³

Jelen sorok írója szerint a mese (ha már találkozott vele a gyermek) egy külvilág felé megnyilvánuló, teljes személyiséget befolyásoló „érzékszerv" lehet, mely szűrő, mint a szem és a fül, ízlelő és lebontó, mint a szájban a nyelv és a fogak, élményt, biztonságot és otthonosságérzetet adó, mint a kéz simogató mozdulata, mely meg is tart/támaszt, ha kell.

A mese a gyermeki lélek mélylélegzete, amivel lebukhat a hétköznapi élet tengerébe, gyönyörködhet a szeme elé táruló világban, és lassan megtanulhat úszni.

Természetesen itt „igazi" mesére gondol, mely mélyen tiszteli és nagyra becsüli a gyermeki lelket, épp ezért itt a „jó" soha nem veszi át a „gonosz" eszköztárát, csak azért, hogy győzzön, és nem keveredik benne a népi és a modern összezavaró és „félretájékoztató" módon. (A róka nem találkozik „propellerfülű" nyúllal.)

Hogyan épül fel a mese?

Tudományos igényességgel V. J. Propp fogalmazza ezt meg, A mese morfológiája című munkájában, mikor száz mese elemzése után arra a következtetésre jut, hogy a mese legfontosabb eleme a „funkció", ahol „funkción a szereplők cselekedetét értjük a cselekményen belüli jelentése szempontjából."¹⁴

Mindent összevetve a következőket fogalmazza meg:

„I. A mese állandó, tartós elemei a szereplők funkciói, függetlenül attól, ki és hogyan hajtja végre őket. A funkciók a mese alapvető alkotó részei.

II. A varázsmesékben előforduló funkciók száma korlátozott.

III. A funkciók sorrendje mindig azonos. Fenti törvényszerűség csak a folklórra érvényes.

[…] …a mesében fellelhető összes funkció egyetlen történetté áll össze, egy se lóg ki a sorból, egyik sem zárja ki a másikat, és nem mond amazoknak ellent.

IV. Szerkezetileg minden varázsmese egytípusú.¹⁵"

J. R. R. Tolkien (1965) szerint a jó mesében van fantázia, felgyógyulás, menekülés és vigasztalódás. Érdekes jellemzője a meséknek, hogy a szereplőknek általában nincs nevük, vagy általános vagy tulajdonságot leíró nevük van, hogy még könnyebbé tegyék a velük és az eseményekkel való azonosulást és mindnyájan túlélnek valamilyen fenyegetettséget, szorongatottságot. A mesében azonban a szorongás okozta fájdalom után mindig átélhetjük a szorongással való szembenézés és leszámolás felett érzett nagy-nagy örömöt. Ugyancsak Tolkien (1965) mondja, hogy a mesék a gyermek vágyaival és nem a lehetőségeivel foglalkoznak. Mégis igazak a mesék, mert a gyermek számára semmi sem igazabb az ő vágyainál.

Ha a sokféle elemből összeszőtt meséket a gyermeklélektan szempontjából megvizsgáljuk, meg kell állapítanunk, hogy a mesék a lelki fejlődés elején tartó gyermekek gondolatmenetét, lelki beállítottságát és világképét követik. Pl. a mesében is, a gyermeknél is mindenből minden lehet, hirtelen bármi átalakulhat bármivé. Minden karakter végletes és egyértelmű, éppúgy, mint a gyermekek érzései és indulatai, amelyek persze hirtelen bukkannak fel és hirtelen is tűnhetnek tova. A mesében bárki rendelkezhet varázshatalommal, s analitikus pszichológia nem véletlenül nevezte a gyermeket a gondolat mindenhatósága tudatában élőnek.

A gyermek számára (vagy legalábbis képzeletében a maga számára) semmi sem lehetetlen. A mesei epizódok ismétlése biztonságérzetet áraszt, éppúgy, mint egy már ismert cselekvés ismétlése, mely erősíti a magabiztosságot és kompetencia-érzést. „A folyamatos ismétlés […], ha őriz még indulatot, akkor a tartós, egyidejű feszültségnek és kielégülésnek az állapota."¹⁶ A „veszélybe kerülök– megmenekülök" egyaránt tapasztalata felnőttek által óvott gyermeknek és minden pozitív mesehősnek (ha igazi mesére gondolunk).

Mit tesz a mese a gyermeki lélekkel? A meselélektan felismerései, melyekkel a gyermek személyiségének fejlődését előmozdíthatjuk, illetve biztosíthatjuk

Vizsgálatunk tárgya most az a hatás, amit a mese vált ki a különböző korosztályú gyermekekből, és elemezzük azt is, milyen következményekkel jár, ha egyáltalán nem vagy csak ritkán találkozik mesével.

Dickens óta tudjuk, hogy a tündérmesék csodálatos képzeletvilága a gyermekek számára minden másnál nagyobb és hatékonyabb segítséget nyújt egyik legnehezebb feladatuk megoldásában, abban, hogy tudattalanjuk kaotikus feszültségeit feloldva, tudatosságuk egy magasabb fokára jussanak.

Vekerdy Tamás pszichológus a legkisebbekre gondolva ír a mese és az érzelmi intelligencia (mely nélkülözhetetlen a világban való boldoguláshoz, szemben a sokat emlegetett értelmi intelligenciával, ami nélkül nagyon boldogan lehet élni) szoros összefüggéséről: „A kisgyermekkori érzelmi biztonság megadásával kezdődik tehát az érzelmi intelligencia kibontakoztatása, és folytatódik a szabad játékban és a mesehallgatásban, amelyekben a gyerek érzelmileg átfűtött belső képekkel vesz részt. Ezek a belső képek segítik hozzá ahhoz, hogy feldolgozza a világról és saját belső világából nyert tagolatlan benyomásait, és mindig újra tagolja."¹⁷

Bimbó Zoltánné pedagógus-mentálhigiénikus véleménye bővebben szól erről az „energiaforrásról": „Amikor a kisgyermek mesét hallgat, nagyon intenzív belső fantáziamunkát végez. El is képzeli, amit hall […]. Így a szó mögé gazdag belső kép épül. (Ha nincs a TV – megjegyzés SE). A mese fejleszti a fantázián kívül a gyermek figyelmét, szóbeli kifejezőkészségét, szókincsét, emlékezetét is. A katarzis élménye pedig, amit a gyermek mese közben átél, nem csak esztétikai, hanem morális téren is fejlesztő hatású […]. Közben formálódik benne egy állásfoglalás bizonyos jellemvonások mellett vagy ellen. A mese tehát a gyerek sokféle belső igényét elégíti ki, sokféle lelki munkában segíti, érleli, fejleszti őt."¹⁸

Vekerdy Tamás írja, hogy a „minden nap mesét hallgató gyerek az iskolába lépés idejére egy-másfél évvel előzheti meg mesét nem, vagy nem elég rendszeresen hallgató kortársait az anyanyelvi – és ezzel együtt a gondolkodásbeli – fejlődésben."¹⁹ Ír még az olvasás okozta fiziológiás és érzelmi változásokról, amelyek testi-lelki örömet okoznak és segítenek elviselni és feldolgozni a mindennapi terheket és saját ellentmondásos mivoltunkat.

A mesének gyógyító és öngyógyító, immunerősítő ereje van, hiszen a belső feszültségeket, tehetetlenséget, indulatokat externalizálja és kanalizálja, kivezet a „beszorított" helyzetből, megmutatja a „jó véget" és kedvet ad az optimista továbblépésre. A mesék ezen tulajdonságait használják aztán a családleképzésben, családi bevésések és delegációk (mivé kell válnia az utódnak) felismerésében és feloldásában. A mesének visszatartó ereje is van, hiszen egyértelműen tudatja a rossz döntések következményeit és az abból fakadó szenvedéseket, valamint lassítja-megakadályozza a kényeztető és túlvédő szülők gyermeke „fedezet nélküli pozitív énképé"-nek (C. Lasch, 1991) kialakulását.

A mese bekapcsol a teremtő világrendjébe és – különösen a gyermekek által alkotott mesékkel – felidézi ember mivoltunk ősi nyelvét: „A gyermek a rajzok mellé, azok ihletésére sokszor mesét is költ; e mesék többsége csak látszólag értelmetlen, valójában a rajzi formákkal rokon „képes" nyelv valósul meg bennük, a hangok, a szavak eredendő tartalma, hatalma, mágiája. Népmeséink, balladáink, énekeink, mondókáink, mondáink ősi nyelve ez! ősnyelv, amely nem definiál, hanem megjelenít, megidéz."²⁰

A mese mindezek mellett szórakoztat, fejleszti az önismeretet, elősegíti a személyiség fejlődését, (BB–2000) valamint hatékony és árnyalt segítséget adhat „minden újabb azonosuláshoz, minden olyan problémához, amely a gyermeket éppen akkor foglalkoztatja".²¹

A mese érthető, kultúrkincs-közvetítő, erkölcsi érzéket fejlesztő spirituális út, jó pedagógus, „aki" úgy sugallja a jó megoldást és a követésre méltó példát, hogy nem állít semmiféle mércét.

A mese a tudattalanhoz is szól, képek által mondja el, mi okozza a feszültséget, és hogy az hogyan oldható fel. A gyermek még semmiképpen nem tudná megfogalmazni ezt, és nem segítene neki, ha mi magyaráznánk el. A mesehősök archetípusok, az események archetipikus jelenségek – állítják a jungiánus kutatók, s a mesék azonos elemeinek világméretű elterjedtsége ezt az állítást igazolni látszik. A mese tehát megsétáltat a tudattalan és a tudatelőttes birodalmában a lélek belső útjain, aztán megnyugtató módon visszavezet a valóságba.

„A mese olyan anyagot szolgáltat a képzeletnek, amely szimbolikus formában jelzi a gyereknek, mit is jelent az önmegvalósításért folytatott harc és garantálja a győzelmet is."²²

A mese mindig egy szebb jövő felé mutat, de nem ígér örökkétartó boldogságot, a részleteket nem ecseteli, inkább a változások folyamatára koncentrál. Figyelembe veszi, hol tart a „hős", de nem ez a hangsúlyos, hanem a haladás, s ez olyan jól mehet, hogy akár az ödipális korszak konfliktusaiból is megtalálja a kivezető utat.

A mese segít a tudattalan tartalmakat, – amik általában felülkerekednek a gyermek tudatán – kordában tartani azzal, hogy eltávolítja a gyermeket saját tudattalanjától és „kívülről" szemlélteti vele a történéseket. A belső folyamatok externalizálódnak és elvesztik hatalmas feszültségük jó részét. A gyermek így lassan megtanul tudatával a tudattalan tartalmakon uralkodni. A mesealakok segítségével ellenőrizhető lesz a lelki folyamatok externalizációja, és nem kelt félelmet. A mese még a szeparációs szorongásban is megteheti azt a szolgálatot, hogy bizalmat ébreszt a gyermekben, hogy bármilyen rettenetes megpróbáltatásokat kell elszenvednie, azok legyőzhetők, és többet soha nem zavarják az ő lelki békéjét.

Amint a leírtakból kiderül, a mese rengeteg mindent tesz a gyermeki tudattal és tudattalannal, a gyermek egész személyiségének fejlődésében oroszlánrésze van, éppen ezért a hiánya nemcsak semmivel sem pótolható űrt hagy, hanem betegít és akadályozza a fiatal, EGÉSZséges, integrált felnőtt személyiségének kiforrását.

Bruno Bettelheim így vall tapasztalatairól olyan fiatalok között, akiknek kimaradt az életükből a mese: „Sokszor találkoztam már –főként serdülők között – olyanokkal, akik éveken át hittek a csodákban, így kárpótolván magukat azért, hogy gyermekkorukban csodák helyett a rideg valóságot kényszerítették rájuk. Ezek a fiatal emberek mintha úgy érezték volna, most van utoljára lehetőségük arra, hogy pótoljanak életükben egy súlyos mulasztást; ha egy ideig nem hihetnek a csodákban, nem fognak tudni megbirkózni a felnőtt élet nehézségeivel. Sok fiatal ember, aki manapság kábítószeres álmokba menekül, vagy egy guru követője lesz, vagy hinni kezd az asztrológiában, vagy „fekete mágiával" foglalkozik, vagy bármilyen más módon elmenekül a valóságból az ábrándok világába, és varázslatos élményekkel próbálja jobbra fordítani életét, időnek előtte arra volt kényszerítve, hogy felnőtt módra szemlélje a valóságot. Az efféle menekülési kísérletek mélyebb okai a korai személyiségformáló élményekben rejlenek, melyek nem engedték annak a meggyőződésnek a kifejlődését, hogy az élettel a maga valóságos formájában is szembe lehet nézni."²³

Ha most még emellé fölsoroljuk az előző fejezetben értéknek tartott dolgok, kapcsolatok és folyamatok hiányát egy gyermek életében, akkor semmi csodálkozni való nincs azon, hogy a mai, mesétlen nemzedékek miért céltalanok, betegesek, agresszívek és antiszociálisak alapfokon (s ha még a környezeti tényezők is hozzájárulnak, akkor felsőfokon).

Ami a mesepszichológia vizsgálatainak eredményeiből a gyermekek bibliai történetekre való oktatásában felhasználható

A mesepszichológia számos és sokrétű kutatási munkájából egy kis szeletet és az abból kikövetkeztethető eredményeket ismertünk meg eddig. Most megvizsgáljuk, eme következtetések hogyan befolyásolhatják pozitívan a Szentírást oktató szülők és nevelők munkáját. Időrendben haladva a következőket mondhatjuk:

1. Ha a legkorábbi időszakban, amikor a nyelvvel és az írott betűvel ismerkedik a gyermek, hasznos lehet a Bibliában és a saját életében előforduló tárgyakról, emberekről (Istenről nem, mert az a kép rögzül) tárgyképeskönyvet szerkeszteni, hogy ha majd hall vagy olvas róluk, az első pillanattól ismerőseként üdvözölhesse azokat. Itt azonban diffúz még a hite, a Szentet „kézzelfoghatóvá" a szülei és a körülötte élő felnőttek teszik.

2. Ha már összefüggő történetet képes meghallgatni, mondjuk három-négy éves kor után, a történetek lehetnek hétköznapiak, amelyekben, a gyermek, szülei és Isten egyaránt jelen van, főleg úgy, hogy a Szentnek a felnőttekre gyakorolt hatásáról értesül.

A bibliai történetekkel ebben a korban még óvatosan kell bánni, mert ez az átmeneti tárgy korszaka, ami már nem az én, de még nem is egy elkülönült másik, s Isten láthatatlansága miatt a gyermek mágikus gondolkodásában nehogy Istennek jusson az átmeneti tárgy szerepe. Ez ugyanis azt is jelentheti, hogy amikor a gyermek nő, és már egyedül is boldogul, félreteszi az átmeneti tárgyat, mert „iskolába nem visszük magunkkal". Idejében tisztázni kell hát Isten állandó és személyes, ugyanakkor közösségi voltát, akit nem kell és lehet „kinőni", ez a kapcsolat az évek során csak erősödhet (optimális esetben).

3. Amikor kialakul a gyermek kettős tudata, határozottan tisztázni kell vele, hogy bár a Szent láthatatlan és csodálatos, mégsem meseországban lakik, hanem a tudat hétköznapi oldalán. Ha csodaországban marad, kinőheti, mint majd tizenéves korában a meséket. Történetek helyett vagy mellett inkább közös programokat szervezzünk, ahol rajtunk keresztül, úgymond „munka közben" figyelheti meg a gyermek Isten jelenlétét az életünkben. Ebben a korban a történet fontos momentumainak az eljátszatása vagy továbbgondoltatása segíthet sokat abban, hogy a bibliai történet eseményeit a gyermek „testközelinek" érezze.

4. Nyolc-kilencéves kor táján, amikor a csoda helyét elfoglalja a rendkívüli, és fontossá válik a példaképek, a utánzásra méltó személyek kiválasztása, a személyes példa mellé immár bekerülhetnek a hit hősei, akikkel ezek után a felnövő gyermek szívesen azonosul, hiszen ezek már nem „gyerekes dolgok".

5. Amikor megkezdődik a prepubertás kor és a csoporthoz tartozás fogja a leginkább jellemezni a gyermeket, bibliai alapon, a hit hőseinek példáját megélve csoportokat lehet szervezni, ahol a gyerekek kiélhetik közösség utáni vágyukat. Ez az a kor, amikor már a személyes, nem törvénykező, hanem élő hit kialakulhat, tehát a Jézus Krisztussal való találkozás és az egyházon keresztül az ő tanítványi köréhez való tartozás „komoly" és mindennél fontosabb lehet. Az Újszövetség csodáit a fiatal gyermek immár nem mesei csodálatosnak, hanem a követendő példakép csodálatos tetteinek fogja tudni. (Fontos, hogy a gyermek a bibliai történetet megtanító emberben is meglássa a tanítványt, hisz benne most zajlik az ideálválasztás, és ha a számára ideál értékű tanárnak nem hiteles – értsd: az életminőséget minden szinten befolyásoló – a Jézus Krisztussal való kapcsolata, akkor a gyermek számára sem lesz az. Ekkor, még jobban mint óvodás korában, amikor a bibliai történet – mi vagyunk.)

Amint a gyermek a könyvvel bánni tud, lehetőleg olvassunk neki történeteket, még jobb, ha olvasás helyett mondjuk őket. De ha már olvassuk, vigyázzunk arra, bármilyen csábító lenne számunkra is az illusztrált változat, hogy kép nélküli változattal tegyük. Bruno Bettelheim ugyanis azt tapasztalta (és biztosan nemcsak ő), hogy az „olyannyira kedvelt illusztrált mesekönyvek nem szolgálják igazán a gyermek érdekeit. Az illusztráció többet árt, mint használ. Az illusztrált ábécéskönyvekkel végzett kutatások azt mutatják, hogy a képek nem serkentik a tanulási folyamatot, hanem inkább lassítják, mert nem bízzák a gyermek képzeletére, hogy ő maga hogyan élné át a történetet. Az illusztrált történet elveszti személyes jelentésének tekintélyes részét, mindazt, amit akkor nyújthatna a gyermeknek, ha az a saját (és nem az illusztrátor) vizuális asszociációival követhetné a történetet".²⁴ Ugyanígy nem szerencsés videón vagy mozifilmen megmutatni a gyermekeknek a történeteket, mert itt még az alapvető közösségi érzés is hiányzik, a feszültség feloldása, amit a személyes kapcsolat és a belső képek áramlása biztosít, teljesen elmarad. Ráadásul megtörténhet, hogy az alkotók sokkal naturalistábban viszik filmre akár a bibliai történetet is, amire azonban a kisgyerek még nincs pszichésen felkészülve, és ha (egyelőre) nem is látványosan, de sérül.

A történet-meséléssel és olvasással kapcsolatos további kutatások az elmondott vagy elolvasott történet hatását tekintve megállapították: „nagyrészt a mesélőnek a mesével kapcsolatos érzelmeitől függ, hogy a mese elmegy a gyermek füle mellett vagy lelkes fogadtatásra talál."²⁵. Tehát ha magunk nem hisszük, amit mondunk-olvasunk, azt a gyermek azonnal megérzi, s a legszebb bibliai történet is hitelét veszti. Emellett „a mesemondásnak ahhoz, hogy hatékony legyen, a gyermek és a felnőtt közötti interperszonális eseménynek kell lennie, amelyet a két résztvevő alakít",²⁶ tehát nem egyirányúan a gyermeknek adjuk át a bibliai történet ismeretét, hanem vele együtt éljük át a történetet.

Bruno Bettelheim egy bibliai képhez nyúlva így ír erről: „Hasonlíthatjuk a mesehallgatást, a mese képeinek befogadását a magvetéshez: ezeknek csak egy része ver gyökeret a gyermek agyában Egy részük közvetlenül, tudatos szinten kezd hatni, mások a tudattalanban indítanak be bizonyos folyamatokat. Mások hosszú ideig passzívan várakoznak, mígnem a gyermek eléri azt a fejlettségi szintet, amikor ezek a képzetek is gyökeret verhetnek az elméjében, és ismét mások egyáltalán nem vernek gyökeret. […] A mese jelentését soha nem szabad „elmagyarázni" a gyermeknek."²⁷ (Jézus tudta ezt. A legritkább esetben magyarázza el a példázatait.)

A mesepszichológia kutatási eredményei bizonnyal sokkal több helyzetben is alkalmazhatóak a bibliai történetek gyermekek számára való átadásában, a fenti felsorolás csak néhány fontos momentumot ragad meg.

Mégis, ha már ez a néhány is segítheti-megkönnyítheti a gyermekeket istenismeretre és szentírásismeretre oktatók munkáját, akkor Isten kegyelméből a jelen írás nem született hiába.

Felhasznált irodalom

Arany László: Magyar népmeséinkről. Budapesti Szemle, 1867–Debrecen 2000.

Bettelheim. Bruno: A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek. Corvina, Szombathely 2000.

Bimbó Zoltánné: Tükröződő Holdmesék. Ignácz Könyvkiadó, Eger 2003.

Bowlby, J.: A Secure Base: Parent-child attachment and healthy human development. Basic Books, New York 1988.

Carver, Charles S. – Scheier, Michael F.: Személyiségpszichológia. Osiris Kiadó, Budapest 2002.

Clinebell, H.: Basic Types of Pastoral Care and Counseling. Nashville, Abingdon 1984.

Cole, Michael–Cole, Sheila M.: Fejlődéslélektan. Osiris tankönyvek, Budapest 2003.

Fowler, J: Satges of Faith. Harper, San Francisco 1995.

Kast, Verena: Férfi és nő a mesében. EuroAdvice, Alföldi Nyomda, 2002.

Kende B. Hanna: Harry Potter titka, A gyermek csodavilága. Osiris Zsebkönyvtár, Budapest 2001.

Magyar Értelmező Kéziszótár. Akadémiai Kiadó, Budapest 1992, 9. kiadás.

Mérei Ferenc–V. Binét Ágnes: Gyermeklélektan. Gondolat, Budapest 1978.

Molnár V. József: Ég és föld ölelésében – Tanulmányok a gyermekvilágról. Prolog Kiadó, Nagyvárad 2003.

Petzold, Hilarion–Ramin, Gabriele: Gyermekpszichoterápia. Osiris Kiadó, Budapest 2002.

Propp, V. J.: A mese morfológiája. Osiris Kiadó, Budapest 1999, 2., javított kiadás.

Révai Nagy Lexikona. XIII. kötet, Révai RT, 1915 – Babits Kiadó, 1993.

Rodari, Gianni: A képzelet grammatikája. Pont Kiadó, Budapest 2001.

Salamon Jenő: A megismerő tevékenység fejlődéslélektana. Nemzeti Tankönyvkiadó, 2003, 9. kiadás.

Vekerdy Tamás: Gyerekek, óvodák, iskolák. Saxum, Kaposvár 2001.

Jegyzetek

Pécsi Györgyi: „ne vesd meg, amit nem értesz!"

Kondor Béla költői életművének értéséhez is segítséget nyújt a most megjelent „szöveges" Kondor-összes. A Küszködni lettél gyűjtemény Kondor Béla versesköteteit – életében csupán a Boldogságtöredék jelent meg, a Kondor halála előtti esztendőben, 1971-ben) –, illetve „Kondor Béla magáról és másokról" készült naplójegyzeteit, fogalmazványait, feljegyzéseit közli, végül „mások" szólnak Kondorról. Ez utóbbi fejezet tartalmazza Kondor 1956-os, a Képzőművészeti Főiskolán lezajlott viharos kimenetelű művésszé avatásának jegyzőkönyvét; Nagy Lászlónak az ÉS-be írott meleg ajánlóját három Kondor-vers megjelenéséhez, emlékezetes búcsúztatóját, melyben fölemlíti, hogy a század egyik legjelentősebb, világképteremtő képzőművésze élete utolsó évében kölcsönökből élt; Pilinszky János Kondor Béla első hazai kiállításának megnyitóján elmondott beszédét, melyre 1960-ban került sor, s három nap múlva a főhatóság bezáratta, mivel a művész angyalai sértették a haladó világnézetű kultúrhatalom érzékenységét; megtudható, hogy Aradi Nóra otromba módon úgy akadályozta meg a pécsi Uránvárosi Óvoda pannójának elhelyezését (Kondor egyik ma már klasszikusnak számító alapművét, s ezúttal is az angyalokkal volt baj), hogy magát a munkát megtekintésre sem tartotta érdemesnek. A maga idejében kevesen álltak ki Kondor képzőművészete mellett (elsőként Koffán Károly, aki a festőszakról eltanácsolt fiatalt magához vette a grafikain), s jóllehet e téren a művészettörténet-írás jócskán törlesztett, a mai napig nincs önálló múzeuma, de még „egy szerényebb méretű emlékszobá"-ja (Gy. J.) sem. Költészetét a két említett százados költőnagyság még éltében hitelesítette, ám a költő Kondor nem csak hogy azóta sem került bele a hivatalosnak tekintett kánonokban, de egykori ismertsége is erősen megfogyatkozott, szinte csak egy szűk szektára szorult. Hogy Kondor Béla költői életműve fönnmaradt, a csodának és a Küszködni lettél című kötetet is szerkesztő Győri Jánosnak köszönhető, aki kivételes minőségérzékkel fölismerte a kondori versek értékét, és nem volt rest régimódi elhivatottságból gondozni a kötetet.

Kondor Béla, mint a legkivételesebb alkotók, teljes művészi fegyverzetben lépett pályára. 1956-ra már készen állt Dózsa-sorozata – és verseit olvasva sem érzékelünk semmiféle fejlődésívet. Mivel nem vett részt az 56-os forradalomban, az említett főiskolás évek berzenkedései ellenére, nyilvánvaló tehetsége miatt mégis ő lesz az egyik kiszemelt káder-művész („rendes herélt" – K. B.). Derkovits-ösztöndíjat kap, Párizsba utazhat. Kondor feljegyzéseiből azonban kiderül, hogy pusztán azért maradt távol az „eseményektől", mert teljes elszigeteltségben töltötte katonai szolgálatát. Naplója szerint, ha Pesten marad, részt vesz a forradalomban. „A szívem azoké, akik odafent, valami lehetetlenség érdekében, talán reményt és halálvágyat éreznek, harcolnak… Nem voltam ott. Pedig! Talán én is elestem volna? Mégis, furdal a lelkiismeret. Ha nem lennék katona, harcoltam volna a fegyelmezett söpredék ellen… jogom lett volna néhány tankot kilőni" – írta. Megrendítő vallomás, hiszen sem képein, sem verseiben nem érzékelhető közvetlen politizáló vagy közéleti szándék, illetve, persze mégis politizált, kiszélesítette a gondolkodást, ami elviselhetetlenül provokatív lázadásnak minősült a maga korában. Költői világképe közvetlenül nem érintkezett korával, de néhány fájó élmény lenyomata azért felismerhető verseiben. Például a levert forradalomé: „Fiatalon indultunk neki valahányan, ostobák és erősek. / Egy év omlott le azóta hirtelen és vének lettünk, okosak és bénák. / Zúg a tömeg most itt, tompa viharként és vár, / Szíve helyén parázs; a gyűlölet, lelke hamu és sár. / Itt állunk hát és várunk morogva: / A vérrel szembeköpöttek" (Fiatalon indultunk neki valahányan) – döbbenetesen könyörtelen számvetés az ország erkölcsi összeroppanásáról, hirtelen lerohadásáról.

A közéletiség mellett a nemzet, a haza fogalomkörét sem lehet tetten érni verseiben –, ám hogy kötése roppant mély volt, jelzi, hogy amikor 57-ben Párizsban maradhatott volna (itt Albert Camus figyel föl a mindössze 26 éves grafikus tehetségére), később (Nyugat-)Németországban készítette elő maradását a felesége, hazajött, illetve az itthon maradás mellett döntött. „Az én hazám kicsiny, ezért nagyon sok a dolgom" –, rögzíti naplójában. Siker, hírnév, pénz – ezeket a fogalmakat alapértelmezésben az ember erkölcsi megkísértésének tekintette. A közhelyszerű bonmot-t továbbírva: Kondor Béla nem népben-nemzetben, s nem is alanyban-állítmányban gondolkodott, hanem egyetemes létben és erkölcsben. Bárhol ütjük föl Kondort, akár verseit, akár költői prózáját, ugyanazzal az egy tömbből faragottsággal találkozunk: nyelvét egyfajta nehézkesség, darabosság jellemzi, furcsa, kitekert a szórendje, mintha éppen nyakát készülne szegni a mondatnak. (Hasonló darabosság jellemzi a szonettíró Michelangelót is, Blake pedig profetikus ősnyelvre törekedett, nem-irodalomra.) Kondor nem a nyelv, a mondat szépségére ügyelt – ezért kétségbe vonták, hogy egyáltalán tekinthető-e költőnek, vagy csak alkalmanként elbitangoló poéta lelkű képzőművésznek –, a nyelv látszólagos töredezettségével éppen arra hívta föl a figyelmet, hogy nem a forma, hanem az üzenet, (s ha van) a gondolat kinyilvánítása a művészet egyetlen értelmes célja – ezért provokálta minden pillanatban (rilkei értelemben) olvasóját: „változtasd meg az életedet!" „A vers a testemből való hiány" – foglalta össze. Profetikus megvilágosodásra törekedett, a lét állandó törvényszerűségeit és az embernek a létegészben elfoglalható helyét, lehetőségét kutatta, azt, hogy mi végett vagyunk e világon, mi a költő (a művész) szerepe, föladata, s hogy mi az ember és a művész küldetése (a küldetés is kétségbevonhatatlan alapértelmezés Kondor fogalomtárában).

A képeivel szembeni korabeli berzenkedés egyik fő oka a kereszténység szimbólumainak a hangsúlyos megjelenítése volt. Bukott angyal, Késes angyal, Szent Antal megkísértése, különböző Krisztus-motívumok (közel ezer rajzot, grafikát, festményt hagyott maga után két évtizednél rövidebb alkotói munkája során) –, később annyiban igazolódott Kondor keresztényi „eltévelyedése", hogy jószerével már csak templomoktól kapott megrendeléseket. A másik ok Kondornak a hegeli-marxi történelemfilozófiai fejlődéselmélettel szembeni igen erőteljes szkepszise volt. Azonban noha Kondor egyik költői főműve, a Madách tragédiájára hajazó Angyal, ördög, költő valamelyest megenged közvetlenül a kor uralkodó világképével szembeni olvasatokat is, illetve valóban használja a kereszténység, különösen az ószövetségi teremtéstörténetek bizonyos konvencióit, Kondort nem tekinthetjük par excellence keresztény művésznek, illetve világképe nem írható le merő opponálásként. Ugyanis ennek a különös, bukott angyalokkal teli, a létrontást újra és újra elmesélő művészetnek a legközelebbi – egyenes ági – rokona az angol William Blake-nél keresendő. Blake tagadta, hogy az emberiség útja a szakadatlan fejlődés, tökéletesedés lenne (legfőbb gonosznak Newtont, Bacont és Locke-ot tekintette), s az ótestamentumi teremtésmítoszok meg apokrifek alapján különös, sajátos mitológiai rendszert teremtett, egy elképzelt, ősi állapotot akart helyreállítani. Kondor sem fogadta el a fejlődésteleológiát, de csak részben fordult vissza egy elképzelt aranykorhoz (szemben pl. a leginkább rokon szelleműnek tekinthető Hamvas Bélával), a mitológiai időből a bukást, a zuhanást emelte ki és tette állandóvá, a bukás okának pedig a tudomány, az ész által az Isten helyére törő „ügyes majmok" „isteneszű férgek" hübriszét, az alázat hiányát. „Olyan kornak az emberkéi vagyunk, akik mindenképpen valami újat akarnak, bűnbeesettek, és annyira, hogy srófos eszükkel még akkor is csak-csak akarják, amikor már nem kívánja egy ízük sem. Vagy azt kívánják, amit nem akarnak, de minden formában gótikusan buta népség, bölcsességtelen. Legjobb esetben nem akarnak semmit se csak forognak, mint a megpörgetett kerék" (Napló).

Kondor Béla nem teremtett rendszert, valószínűleg nem is volt célja a rendszerteremtés, nem alkata miatt volt képtelen rá, hanem realitásérzéke óvta meg attól, hogy egy saját – spekulatív – szellem- (vagy álom)világban elmerüljön. Szimbólumhasználata, jelrendszere kereszténységközeli, de a kereszténység tanításából leginkább az abszolút erkölcs és a jézusi szeretet parancsát vette át, illetve valamilyen Isten-fogalmat. „A bibliai Jézus nem változtatni akart, hanem ősi tanokat – melyek a közkézen elvesztették fényüket és ezzel együtt érvényüket is – helyreállítani. Természetes, hogy utolérte a társadalom bosszúja, méghozzá azok képében, akik a szentségből hivatalt csináltak maguknak" –, válaszolta a Vigilia Ki nekem Jézus? körkérdésére.

Költészete ellenáll a hivatalban lévő irodalmi és létszemléleti kánonoknak – ma inkább, mint létrejötte óta talán bármikor. Besorolhatatlan – ezért elsőként ismét csak korlátainkra emlékeztet bennünket, utókorát. Arra, hogy a létegészet – a gondolkodási főcsapások, manistreamek mellett (vallásos, racionális, fejlődéselvű, katasztrofista stb.) – másképpen is el lehet gondolni: metafizikai távlatosságban, abszolút erkölcsi kategóriákban: „Botorkáló társam, aki verődsz napjaid és óráid percei közt öntudatlan, majd időnként örömöt élsz: legalább a halál közelében ne vesd meg, amit nem értesz!" (Angyal, ördög, költő), és a teljes, feltétel nélküli önazonosságra kényszerítene – „Neked már a csontvelődbe / varázsolták, hogy félni; / komolyan hallgatni a / nálad ostobábbat és hallgass" (Te és én).

Simone Weil szerint az emberiség ősi tanítóit, a szakrális papokat fölváltották a költők, de már a költők is kimerítették önmagukat, ám utánuk csak rosszabbak jönnek (most ezt éljük, és csakugyan elviselhetetlen a társadalom mérnökeinek alantas uralma). Kondor döbbenetes erejű versei azonban meggyőznek a (valamilyen) költészet egyetemes szükségességéről – a költészet ontologikusan bele van kódolva a létegészbe, nem muszáj rövidke életünket a bukásra, a zuhanásra pazarolnunk, a folytonos munkálkodás és a szeretet által újra és újra megközelíthetjük a teljességet, az abszolútot. Axiomatikusan és paradoxonban: „Munkád a szükséges létezés. Nem bűn / nem is eredmény. […] »Nemcsak derűs tudnivaló / hogy nincsen Művészet maga / és nem pusztulás a halál«".