Vissza a tartalomjegyzékhez

Kedves Olvasó!

„...Az emberiséggel egyidős”. Miért is ne alkalmazhatnánk ezt az untig ismert, nagyképű tudománynépszerűsítő közhelyet éppen az emberi együttélés rendszerező szabályozására, a jogra. Hiszen a különféle együttélési formák előbb-utóbb a szabályok intézményesülését vonják maguk után, mert – tetszik, nem tetszik – szükségünk van ilyen „intézményekre”. A baj azzal kezdődik, hogy az intézmények működése a körmönfont aprólékoskodás folytán átváltozik bürokráciává, vagyis az, ami együttélésünk és boldogulásunk elősegítésére (volt) hivatott, együttélésünk és boldogulásunk kerékkötőjévé válik. De a jogi szabályozással is így van ez: a szabályozás nélkülözhetetlen, a túlszabályozás fojtogató. Ha csak arra gondolunk, hogy a szabadság szentföldjeként számon tartott Egyesült Államok némelyik fülledt vidéki kisvárosában egy magunkfajta kelet-európait hetek alatt gúzsba kötne a helyi törvények, szokások, akár írott, akár íratlan szabályok hínáros rendje, talán nem nehéz belátni, hogy a szabályokat is csak módjával!...

Ebben az évben többször is találkozhatnak majd Olvasóink e lap hasábjain az emberi jogok fogalmával, gyakorlatával, a katolikus egyház viszonyulásának szemrevételezésével. Sokat emlegetett fogalom; olyanok is gyakorta hivatkoznak rá, akik mögéje bújnának, mindahányszor másféle jogokat (többek között a máséit) sértik meg durván. Másfelől meg az „emberi jogok” motívum ritkán juttatja eszünkbe az „emberi kötelességek” témáját, holottis egyik sem lehet meg a másik nélkül. Vagy ha igen, az nem egyéb anarchiánál.

Itt van például egy olyan „jog”, amelyre az elmúlt évtizedben – kivált Nyugat-Európában és Ausztriában – számtalanszor hivatkoztak a katolikus egyházban megújulásra vágyók. „Mi vagyunk az egyház”, mondják (egyébként egészen helyesen), arra célozva, hogy Isten népe, vagyis az egyház, nem kétszintes épület: az egyetemes papság egyetemes méltósággal és szolgálattal ruházza fel az összes megkereszteltet. „Mi vagyunk az egyház”, mondják helyesen, mindahányszor számon kérik jogaikat. Azt azonban, hogy „mi vagyunk az egyház”, jóval kevésbé hangoztatják, amikor a napi gyakorlati tanúságtételek, például a közteherviselés, a szolidaritás hiányosságaira terelődik – ha terelődik – a szó.

Beszéljünk tehát a jogokról. És beszéljünk feladatainkról is.

Vissza a tartalomjegyzékhez

Kerekes László

Katolikus egyházak és törvények

Évekkel ezelőtt érkezett a gyulafehérvári Érseki Bírósághoz egy keresetlevél (kérvény a házasság érvényességének megvizsgálására) Olyan volt, mint a többi. Elolvasása után azonban közöltük a felperessel (a kérvényezővel), hogy keresetlevelét sajnos nem fogadhatjuk el, mivel bíróságunk ebben a házassági esetben nem illetékes. Ugyanis a felperes és az alperes nem római, hanem görög katolikus volt. A következő levelünkben próbáltuk a felperesnek megmagyarázni, hogy az érseki bíróság a latin és örmény rítusú katolikusok esetében igen, de nem a görög (vagyis bizánci szertartású) katolikus hívek esetében illetékes.¹ Igen kemény hangú válaszlevelet kaptunk – különböző történelmi argumentumokkal teletűzdelve –, többek között azt írták, hogy ők már a rómaiak óta latinnak (!) vallják magukat. A félreértés nyilvánvaló volt.

Ez a tudatlanságból fakadó félreértés azonban nem csak a fentebb megidézett kérvényező részéről áll fenn. Nagyon sokan nem tudnak világosan különbséget tenni egyházunk rítusai között, mint ahogy aközött sem, hogy kiket milyen egyházi törvények köteleznek.

E tanulmánynak már a címe is megtévesztő, hisz miképpen is értendő a “katolikus egyházak” megnevezés, amikor a hitvallásban így mondjuk: “hiszem az egy, szent, katolikus (egyetemes) és apostoli anyaszentegyházat”.² Nemde egy a katolikus egyház?

Bár az egyház egységéről kétségkívül beszélünk, el kell ismernünk, hogy ebben az egyházban a sokféleség uralkodik – ami viszont az egyház lényegében gyökerezik. A II. vatikáni zsinat egyházképében helyet kap mind a latin, mind a keleti egyház. Amikor a Lumen gentium kezdetű dogmatikus konstitúció a sokféleségről beszél, nem állítja szembe az egyház egységével, hanem mint az evangélium megismerésének és követésének megannyi formáját érti rajta. A keleti és nyugati katolikus egyházak ennek a sokféleségnek az élő kifejezői.³

II. János Pál 1990. október 18-án a Sacri Canones kezdetű apostoli konstitúcióval.⁴ hirdette ki a Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexét (latin címe Codex Canonum Ecclesiarum Orientalium, a továbbiakban CCEO). A nyolcadik püspöki szinódus ülésén, 1990. október 25-én a pápa kiemelte, hogy a CCEO a katolikus egyház nagy törvénytestületének, a Corpus Iuris Canonicinak egyik elemét alkotja az 1983-as Egyházi Törvénykönyvvel (a latin egyház számára, latinul Codex Iuris Canonici, a továbbiakban CIC). 2001 végén jelent meg a CCEO új angol fordítása az Amerikai Kánonjogi Társaság kiadásában. Sőt román nyelvű fordítása is kapható a könyvkereskedésekben. Mi, latin rítusúak sajnos keveset tudunk egyházunk másik “tüdejéről”, a keleti egyházakról, egyebek mellett azért is, mert a CCEO magyar fordítása késik. A következőkben dióhéjban az egyes rítusok szerinti egyházakat soroljuk fel, majd szemügyre vesszük, mi is a rítus, hogyan lehetséges a bizonyos rítus szerinti, jogilag önálló egyházba való tartozás, mi a felépítése a CCEO-nak, és kikre vonatkozik.

Egyházunk rítusai

Az egyház szétválása keleti egyházakra és nyugati patriarkátusra Diocletianus császár koráig nyúlik vissza. Véres keresztényüldözésének lejárta után a kereszténység a Birodalom hivatalos vallása lett. A kereszténység – mint egyház – területileg egyházmegyékre és provinciákra (tartományokra) oszlott, így a földrajzi modell szerint öt patriarkátusra tagozódott. A nikaiai zsinat 6. kánonja három pátriárkát, a rómait, az alexandriait és az antiokhiait, a kalkedoni zsinat pedig még kettőt említ: Konstantinápolyt és Jeruzsálemet. Öt hagyományból származik tehát az öt különböző rítus: az alexandriai, örmény, szír, káld és bizánci. Ezekből más, kisebb rítusok származnak, így ma a keleti hagyomány huszonegy önálló rítus szerinti egyházat különböztet meg.⁵

Az Annuario Pontificio, a pápai évkönyv a katolikus egyházon belül (a latin rítus kivételével) öt különböző rítuscsoportot sorol fel:

A. Az alexandriai hagyományon alapuló rítusok: 1. a kopt pátriárkai egyház (Egyiptomban és az emigrációban); 2. az etióp egyház (Etiópia).

B.Az antiokhiai hagyomány szerinti rítusok: 1. a malankár egyház (India); 2. a maronita pátriárkai egyház (pátriárkájuk Libanonban van, de Ausztráliában, Argentínában, Brazíliában, Kanadában, Mexikóban és az Amerikai Egyesült Államokban is van egyházmegyéjük [eparchiájuk]⁶; 3. a szír pátriárkai egyház (pátriárkájuk Antiokhiában van, de Szíriában, Libanonban, Egyiptomban, Palesztinában, Irakban, Törökországban és az Amerikai Egyesült Államokban is van egyházmegyéjük).

D.A kelet-szíriai vagy káld hagyományon alapuló rítusok: 1. a káld pátriárkai egyház (Irak, Irán, Törökország, Palesztina, Libanon, Egyiptom, Szíria és Amerikai Egyesült Államok); 2. a szír-malabár nagyobb érseki egyház (többnyire Indiában).

E.A ciliciai örmény pátriárkai egyház (pátriárkájuk Bejrútban van, de Franciaországban, Argentínában, az Amerikai Egyesült Államokban, kisebb közösségek pedig Görögországban és Romániában vannak).

A rítus

A római katolikus egyház nem egységes szervezetű intézmény, hanem sokkal inkább önálló egyházak közössége.⁸ Az egyház mint fogalom az egyetemes egyházat, azaz a huszonkét autonóm (jogilag önálló, vagy saját jogú) egyház közösségét jelenti saját kormányzattal, a római pápa fennhatósága alatt. Ezek közül csak egy egyház tekinti magáénak a latin rítust, a többi saját jogú egyház az öt nagyobb keleti hagyományból származik. A fenti, valamint az Annuario Pontificio pápai évkönyv felsorolása nem kánoni jellegű, vagyis nem mutat fontossági sorrendet, mivel ezek az egyházak és rítusok a jogban egyenlőek.⁹

Amikor az egyes szerzők a latin vagy római egyház kifejezést használják, ezt rendszerint a keleti egyházaktól való megkülönböztetés céljából teszik. A keleti katolikus egyház fogalom – amit a nyugati katolikus egyház “ellensúlyozására” használnának –, voltaképpen nem létezik, csak többes számban használjuk, mégpedig azért, hogy a keleti katolikus egyházakat együttesen tudjuk kifejezni. Amikor a keleti katolikus egyházak valamelyikéről beszélünk, a katolikus jelzővel illetjük, pl. az örmény katolikusok.¹⁰

A rítus fogalmát többféleképpen próbálták meghatározni. A rítus legáltalánosabban fogalmazva azt jelenti, hogy az azonos hitet valló katolikus keresztények saját egyházi törvények, egyházfegyelem és szertartások által vallják meg hitüket. A CCEO 27. kánonja értelmében a jogilag önálló rítus szerinti egyház a hierarchia alatt egyesített krisztushívők egy csoportja, amelyet az egyház legfőbb hatósága mint jogilag önálló egyházat ismer el. Egy másik meghatározás szerint jogilag önálló rítus szerinti egyháznak (Ecclesia ritualis sui iuris) olyan, több egyházmegyéből álló egységet neveznek, amelynek élén pátriárka, nagyobb érsek (Archiepiscopus maior) vagy jogilag önálló metropolita (Metropolita sui iuris) áll.¹¹

A CIC tehát különbséget tesz a jogilag önálló egyház és a rítus között. A rítus fogalmát a II. vatikáni zsinat szerint úgy írhatnánk le, mint egyes részegyházakra jellemző saját liturgikus és egyházfegyelmi rendszert, valamint teológiai-lelki közösséget. A krisztushívők rítusán a zsinat szóhasználatának megfelelően valamely jogilag önálló rítus szerinti egyházhoz való tartozásukat értjük. A jogilag önálló rítus szerinti egyházba való tartozás nem zárja ki azt, hogy ha az ilyen rítusú személy az illető önálló rítus szerinti egyház területén kívül él, általános egyházfegyelmi szempontból (például a liturgikus előírások tekintetében) a más rítusú helyi ordináriusnak legyen alárendelve, vagy ahhoz a részegyházhoz tartozzék.¹² Az ilyen helyzeteket tartja szem előtt az egyházi törvénykönyv a püspökök feladatairól szólván – más rítusú hívekkel kapcsolatban.¹³

Az egyházban két alapvető rítust különböztethetünk meg: nyugati vagy latin és keleti rítust, amely több részegyházra, illetve rítusra oszlik. Jogi értelemben nem mindegyik rítus önálló egyház, saját liturgikus könyvekkel, saját fegyelemmel és hierarchiával. A latin egyházban a római rítus mellett megkülönböztetjük az ambrozián rítust milánó környékén, valamint a mozarab vagy vizigót rítust Spanyolország néhány vidékén, Toledo környékén. Ám ezek nem képeznek jogilag önálló egyházakat, csupán liturgikus sajátosságokat mutatnak hierarchikus önállóság nélkül. A keleti rítusok – így például az örmény egyház, a káld egyház, a kopt egyház stb. – viszont jogilag önálló rítusokat képeznek. A román bizánci szertartású egyház külön rítus szerinti hierarchiával rendelkezik.

További alcímek (a teljes szöveg megtalálható nyomtatott lapszámunkban):

A rítushoz való tartozás

A megkeresztelt személy esetében

Katolikus egyházak törvényei

A keleti egyházak törvénykönyve

Vissza a tartalomjegyzékhez

Bereczki Gyöngyvér

Az emberi jogok

Az emberi jogok olyan alapvető feltételei az életnek, amelyek betartása nélkül az emberek nem élhetnének emberi lényhez méltó módon. Az emberi jogok a szabadság, az igazságosság, a béke alapkövei. Tiszteletben tartásuk az egyén és a közösség fejlődésének alapja. Az emberi jogok fejlődése a szabadságért és az egyenlőségért a világ bármely részén vívott harcban gyökerezik. Az emberi jogok alapjai – az emberi élet és méltóság elismeréseként – a legtöbb világvallásban és filozófiában megtálalhatóak.

Ezeket az eszméket tételesen az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata hirdette ki. Más dokumentumok, mint például a Nemzetközi Egyezmény az Emberi Jogokról, megfogalmazták mindazt, amit a kormányoknak az állampolgárok jogainak tiszteletben tartása végett tenniük, vagy amitől e célból tartózkodniuk kell.

Az emberi jogok jellemzői

Az emberi jogokat nem lehet megvenni vagy örökölni, hiszen e jogok az emberiség minden tagját mint embert születésétől fogva, alanyi jogon illetik meg. Úgy is megfogalmazhatjuk, hogy velünk született, illetve „bennünk rejlő jogok”.¹

Az emberi jogok – fajra, nemre, vallásra, politikai nézetre, nemzeti, társadalmi hovatartozásra való tekintet nélkül – mindenkit egyaránt megilletnek. Mindannyian szabadnak és egyenlőnek születtünk, az emberi jogok tehát egyetemesek.

Senkinek, semmilyen forrásból nincs felhatalmazása ahhoz, hogy mást megfosszon emberi jogaitól. Az embereknek akkor is vannak emberi jogaik, ha a saját országuk torvényei azt nem ismerik el vagy nem védelmezik – például a rabszolgaság idején a rabszolgáknak is voltak jogaik, csakhogy ezeket következetesen megsértettek. Az emberi jogok elidegeníthetetlenek.

Minden embernek joga van szabadságban, biztonságban, és emberi feltételek között élni: az emberi jogok tehát oszthatatlanok is.

A jogok kategóriái

A jogok három kategóriáját különböztetik meg:

Polgári és politikai jogok. „Első generációs jogoknak” is nevezik őket. Ezek az úgynevezett szabadságorientált jogok, amelyek a következőket foglalják magukba: az egyén élethez, szabadsághoz, biztonsághoz való joga², rabszolgaság (Egyetemes Nyilatkozat 4. cikk), kínzás tilalma (5. cikk); politikai részvétel (21. cikk), vélemény-, gondolat-, lelkiismeret-, vallásszabadság (18. cikk), egyesülés és a gyülekezés szabadsága (20. cikk).

Gazdasági és szociális jogok. „Második generációs jogok” elnevezés is megilletheti ezeket. E kategóriába az úgynevezett biztonságorientált jogok tartoznak, amelyek az alábbi jogokat összesítik: munkához (23. cikk), oktatáshoz való jog (26. cikk), elfogadható életszínvonalhoz, élelemhez, egészségügyi ellátáshoz való jog (25. cikk).

Környezetvédelmi és kulturális jogok. „Harmadik generációs jogokként” is emlegetik. Ezek a következők: az olyan környezetben való éléshez való jog, amely tiszta és pusztítástól védett (24. cikk), valamint a kulturális (27. cikk), politikai és gazdasági fejlődéshez való jog (28. cikk).

További alcímek (a teljes szöveg megtalálható nyomtatott lapszámunkban):

A jogok fogalma

Az emberi jog/állampolgári jog fogalom értelmezése

Az emberi jogok és az európai polgári átalakulás

Az emberi jogok az első polgári alkotmányokban

A jogpozitivizmus

A szociális biztonságot adó jogok kialakulása

A katalógus további szélesedése

A jogok államon kívüli értelmezése

Az emberi jogok nemzetközi joggá válása

A fasizmus hatalomra jutása és a kelet-európai egypártrendszeren alapuló totalitárius diktatúrák létrejötte háttérbe szorította az európai emberi jogi hagyományokat, hiszen ezek – bár más-más ideológiák alapján – egyaránt tagadták ez emberi jogokat. Voltak olyan államok, amelyek nemzetközi nyomásra formálisan elfogadták ezeket a jogokat, ám betartásuk nem valósult meg. Ennek megakadályozása céljából tűzték zászlajukra a liberális polgári demokratikus erők az emberi jogok nemzeti jogból nemzetközi joggá való átformálását²⁰ (ENSZ-deklarációk, európai egyezmények stb.). Ezzel az állampolgári jogok felfogásának új szakasza kezdődött. A nemzetközi egyezményeket aláíró országok arra kötelezték el magukat, hogy az egyezményekben foglalt jogokat minden polgár számára biztosítják, sőt alávetik magukat az ilyen jellegű nemzetközi ellenőrzésnek is. Erre nemzetközi bíróságokat hoztak létre, amelyeknek államok feletti joghatósága van (például az Emberi Jogok Európai Bírósága), ezeknek döntései kötelezik az egyezményt aláíró államokat.

Ez a tendencia felerősítette az általános jogok emberi jogokként való felfogását, ugyanakkor az államok szuverenitását is relativizálta.

Jegyzetek

Vissza a tartalomjegyzékhez

Antoine Delzant

Miért tanuljunk teológiát?

Idestova harmadfél évtizede annak, hogy különböző helyeken a világiak számára teológiai tanulócsoportokat szerveznek. Szép számú résztvevőt vonzanak ezek a csoportok. A tanulni vágyó nők és férfiak szabad idejük jelentős részét áldozzák arra, hogy részt vesznek az előadásokon, olvasnak, csoportokhoz csatlakoznak, végül pedig í rásba foglalják az elmélkedések nyomán születő gondolataikat. Ilymódon többé vagy kevésbé „utólérik” a klerikusokat, azokat a férfiakat, akik már jóideje leginkább azért vesznek részt a teológiai kurzusokon, hogy beléphessenek a papi rendbe. Ez az új helyzet Európa-szerte oda vezetett, hogy ez utóbbiak rá-rákérdeznek a maguk választásának motívumaira, okaira. Bennünk is felmerül ezek után a kérdés, vajon milyen feltételeknek kell hogy megfeleljen a teológia és a hittudománytól várt eremények ahhoz, hogy az élet szerves részévé válhassék.

Belső kényszer

Mi készteti az embert arra, hogy teológiát tanuljon? A kérdés megválaszolására gyakran a papi szolgálat gondját emelik ki, vagy azt az elvárást, hogy a hit területén is megjelenjenek olyan eredmények, amelyek a világi diszciplí nák szakmai gyakorlatában elért szellemi szí nvonalhoz mérhetők. Ezek a válaszok – legyenek bármily figyelemreméltóak is – kétségkí vül nem vezetnek messzire. Határozottan ki kell mondanunk: a teológiai munkát egyféle benső kényszerből vállaljuk, és ez a munka ugyanakkor örömünkre is szolgál. A montcheuil-i atya í rta: „Egyszerűen létezik tehát a hit, amelyből semmi sem hiányzik. […] A hit azonban olyan bonyolult doktrí nában is tükröződhet, amely meghatározott elveket követve tudatosan próbál szerveződni. […] Ezt a [teológiai] munkát nem a hit javáért végezzük – amelynek tökéletessége egyébként sem célozza meg, hogy úgymond »tájékoztasson« egy teológiai rendszert –, hanem a teológus javáért. […] A teológus pedig csupán a hit feletti elmélkedés fáradozásának arányában fogja uralni hitét.”¹ Tényszerűen semmi sem szól a teológia tanulmányozása mellett, és szerencsére sok az olyan keresztény, aki anélkül is megéli hitét, hogy szükségét érezné rendszeres tanulmányozásának. Ám megtörténhet – és kétségkí vül újabb korunk egyik jellemző vonása –, hogy a hit egyszerűsége nem feltétlenül „előszerzett” javunk, illetve hogy egyféle benső kényszerként jelentkezik elérésének szükségessége. Ennek az egyszerűségnek a meghódí tása már kaland a javából, ezért néha korántsem egyszerű. A teológia mint gondolkodási erőpróba ennek a keresésnek az egyik lehetséges útja. Úgy is mondhatnánk: a teológia nem olyan tudomány, mint a matematika vagy a földrajz. Erőteljesen elkötelezi azt, aki tanulmányozásában elmélyül.

Önmagáért, a világért, az egyházért

Ezek után már megfogalmazhatjuk a teológia tanulmányozásának tárgyszerűbb okait is; Fontos azonban megjegyeznünk, hogy az imént említett alapvető októl különválasztva ez utóbbi motívumok egyszerűen „kí váncsiságnak” vagy „szórakozásnak” tűnnének.

Három számí tásba vehető okra kell gondolnunk.

Először is azért tanulunk teológiát, mert a hit kifejezései gondolatébresztőek. A legegyszerűbb hitvallás is megkí vánja az érthetőséget; olyan felfogásokat, kifejezéseket, fordulatokat sorakoztat fel, amelyek nem maguktól értetődőek. Szükségesnek véljük, hogy utánanézzünk annak, vajon a bibliai kifejezések és a keresztény hittételek nem a mí toszok körébe tartoznak-e. Látni szeretnénk azt is, hogy ezeknek a traktátusoknak az összessége miként illeszkedik be a hitközösség életébe, hogy hitszervezői feladatot töltenek-e be, vagy inkább egyféle ideológiai szerepet. Eme első okra építő teológia-tanulás során gyakran szembesülhetünk meglepetésekkel. A jól értelmezett hittudomány néha leleplező. A hit mindenesetre intelligenciára törekszik; „keresi a megértést”.

A másik ok az, hogy napjaink kultúrájában megkí séreljük kifejezésre juttatni a keresztény hitet. A keresztény mindig arra törekszik, hogy kora műveltségének megfelelően fejezze ki magát. Szükségét érzi annak, hogy „görög legyen a görögökkel”, vagy – mai kifejezéssel élve – el akarja sajátí tani a kultúra-befogadás lépéseit; be akarja épí teni a kultúrába a keresztény ajánlást. Ez azzal jár, hogy ne helyezkedjék kí vül ezen a kultúrán, hanem egyféle rokonszenvvel éljen benne, vegye észre fényes és árnyékos oldalait egyaránt. Mindez ugyanakkor az önmagán való munkálkodást is feltételezi, azt, hogy a teológus már önmagán észlelje mindazt, ami – a hit nyelvén szólva – nincs összhangban azzal, amit érezni vagy hinni „szokás”. Nem kell azon álmodoznia, hogy felfedez egy abszolút nyelvezetet, de joggal remélheti, hogy jobban megérteti magát, hogy beszédesebben tudja bemutatni hitét és el tudja hárí tani a hamisság akadályait a hit megismertetésének útjából.

És végül a harmadik ok: a papi szolgálat. A teológiát önmagunkért, a világért tanulmányozzuk – de az egyházért is. A keresztény közösség egészének tisztánlátásra van szükség azokban a kérdésekben, amelyekkel nap mint nap találkozik. A teológusok szakértelme és illetékessége kell hogy lehetővé tegye az egyházon belüli nagy vitákban való aktí v részvételt avégett, hogy a hit közös kifejeződése valóban harmonikussá váljék. Ezt az első aspektust kell aztán kiegészí tenie valamennyi oktatói képzésnek és feladatnak, amelyre a közösségnek szüksége van: katekézis, prédikáció, liturgia, a világi foglalkozások ide illeszkedő formái.

További alcímek (a teljes szöveg megtalálható nyomtatott lapszámunkban):

Szabadság-kaland

Farkas Júlia fordítása

Jegyzet

Meglátomás

Az 1992-ben megalakult Romániai Magyar Pax Romana nevű katolikus értelmiségi mozgalom az elmúlt évtizedben egyházi és polgári közéletünkben nyomon követhető módon volt jelen, komoly szellemi munkát végzett, és így – elsősorban az évente rendszeresen megszervezett tanulmányi találkozók keretében – figyelemreméltót alkotott. Igazolásul elég, ha felsorolom az ilyen jellegű fórumok időpontjait, helyszíneit és témáit: 1992. szeptember (Jegenye) – Megújuló egyház a megújuló társadalomban; 1993. szeptember (Illyefalva) – Egyház és ifjúság; 1994. október (Illyefalva) – Erkölcs a mérlegen; 1995. október (Illyefalva) – Munka, gazdaság, gazdálkodás; 1996. október (Csíksomlyó) – Mit kezdjünk a hagyománnyal?; 1997. november (Csíksomlyó) – A Biblia és mi; 1998. május (Alvinc, ifjúsági) – Evangelizáció, misszió; 1998. október (Csíksomlyó) – Mit tudunk magunkról? (egyház és szociológia); 1999. május (Alvinc, ifjúsági) – Helykeresés; a világképről; 1999. október (Csíksomlyó) – Isten polgárai; 2000. október (Csíksomlyó) – Mire nekünk a teológia?; 2001. november (Csíksomlyó) – A mi szentmisénk és 2002. október (Csíksomlyó) Katolicizmus és közélet.

Az alkotó munka “lecsapódása”, illetve most már kézzelfogható termése a csíkszeredai Státus Kiadó által megjelentetett Meglátomás című (Bura László és Jakabffy Tamás szerkesztette) 155 oldalas könyv.

A mozgalom jelenlegi elnökének, Bura Lászlónak a kötethez írt – a tíz év történetét, valamint az érintett időszak polgári és egyházi társadalmának reális helyzetképét megrajzoló – előszava jól intonálja a könyvben összegyűjtött írások hangvételét.

A kötet első része – A katolikus nevelés és oktatás Erdélyben – ízelítőt ad a Pax Romana egy évtizedes munkájából, amit sorrendben a következő szerzők és tanulmány-címek fémjeleznek: Bura László (A katolikus nevelés helyzete a romániai oktatási intézményekben), Vencser László (Egyházi pedagógia – “nem középiskolás fokon”), Fóris Ferenczi Rita (Átmenetek) és Szilágyi Györgyi – Flóra Gábor (Egyház az oktatás szolgálatában).

A könyv második – Az értelmiségi közérzetről az ezredforduló erdélyi katolikus egyházában címet viselő – részében Jakabffy Tamás (Egyházunk és az értelmi(ségi) közérzet), Bodó Márta (A keresztény értelmiségi – nálunk és más nemzeteknél), Ozsváth Judit (Néha furcsa hangulatban), Bodó Márta (Otthon az egyházban – vallomásos mozaik) és Bura László (Töprengés útközben) gondolatébresztő eszmefuttatása olvasható.

Mindkét rész írásai az egyház iránti felelős elkötelezettség, ugyanakkor a legteljesebben kivívott belső szabadság és az építő kritika jegyében, tehát “értelmiségi” alapállásból születtek. Mégpedig abban a keresztény/katolikus meggyőződésben, hogy “az egyház attól él, hogy ki-ki életet vihet bele; az egyház nép, nem tömeg”, ami gyakorlatilag és kötelezően azt is jelenti mindannyiunk számára, hogy “újra és újra revideálnunk kell önmagunkat és egyházunkat”.

Olvasásra és tanulmányozásra való ajánlásul a borító hátlapjára írt szövegből idézek néhány sort: “Örömünkre szolgálna, ha e könyvben közölt írások a szó fair-play értelmében vitaindítókká válhatnának egy olyan »beszélgetés« elindulásához, amelynek partnerei túl tudnának látni azon a szűkös fogalmi készleten és mentalitáson, amely jelenünk megélésében oly gyakran – és létünk szinte minden szférájában – »lehúz, altat, befed«.”

Jakab Gábor

Vissza a tartalomjegyzékhez

Képzés és közérzet az ezredforduló erdélyi katolikus egyházában

Meglátomás – olvassuk a Romániai Magyar Pax Romana és a Státus Kiadó nemrégiben, 2002 őszén megjelent könyvének borítólapján. Ismerősen és mégis kissé szokatlanul hangzik a cím, akárcsak a tanulmánykötet második témája: közérzet az erdélyi katolikus egyházban. Közérzet az egyházban? – Tudatosítjuk-e egyáltalán érzéseinket, törődünk-e egymás tapasztalataival és motivációival, találunk-e közös vonásokat, beszélhetünk-e egy-egy korosztályt vagy társadalmi réteget jellemző közérzetről? – Ilyen és ezekhez hasonló kérdések fogalmazódtak meg bennem, amikor kíváncsian fellapoztam a könyvet. Válasz pedig, úgy tűnik, nincs, csak válaszok, hiszen mindenki másként éli meg helyzetét, miközben saját szemüvegén át nézi kortársait, a társadalmat és az intézményeket is, jelen esetben az egyházat. Bár kényelmesebb lenne általánosan érvényes kijelentéseket tenni és mindenkire kötelező elvárásokat „kiszabni”, a kornak megfelelő megoldás mégis inkább a személyes keresés, majd az ennek eredményeként megfogalmazódott vélemények megosztása és közös nevező vagy legalábbis érintkezési pontok keresése nyitott párbeszéd során.

A kötetben szereplő írások ilyen, tényekre alapozott egyéni meglátások, illetve „látomások”. „Sem a keresztény szellemiségű nevelés- és oktatásügy kérdése, sem pedig az egyes (és bizonyos) katolikus értelmiségiek szükségszerűen partikuláris egyházi közérzet-beszámolója nem tekinthető zárt rendszerként – olvassuk a kötet fülszövegében. Nem várható el ettől a kis könyvtől az, hogy bármit is megoldjon. Legfeljebb az várható el tőle, hogy ráirányítsa a figyelmet bizonyos valóságszeletekre, a múltbafeledkezés helyett a jövőalkotás elemeire vagy – ahogy divatosan mondják – kihívásaira.” Abban a reményben villantok fel néhány – természetesen szubjektíven kiválogatott – gondolatot, hogy ez többeket ösztönözni fog a könyv elolvasására, ami pedig felkelti majd az igényt a figyelmes és építő párbeszédre, valamint a közös cselekvésre.

A könyv első részét olvasva kellemesen csalódtam, ugyanis az általam a címhez – Katolikus nevelés és oktatás Erdélyben – társított statisztikai adtahalmaz és történelmi háttér megfestése helyett jövőbe mutató elemzésekre és javaslatokra leltem. Bura László tanulmányában úgy mutatja be a romániai oktatási intézmények ki-, újra- és átalakulásának menetét, hogy közben megismerteti az olvasóval a kapcsolódó törvényi keretet és a lehetőségek arányában elemzi is a folyamatot, egyaránt rámutatva az eredményekre és a hiányosságokra valamint levonva a jövőre vonatkozó következtetéseket.

Vencser László Egyházi pedagógia – „nem középiskolás fokon” című írásában az egyház nevelői–oktatói feladatát értékközvetítő eszköznek tekinti, és így céljául hittel felvértezett keresztények, életközeli, korunk kihívásaira fogékony, „minőségi, elit”, nyitott, párbeszédre alkalmas emberek nevelését jelöli meg, olyan egyéniségekét, akik az általános emberi és kifejezetten keresztény, egyéni és közösségi, nemzeti és összeurópai értékeknek egyaránt tisztelői és ápolói. Hogy mindez milyen mértékben sikerül, az azonban „nemcsak az adott körülményektől függ, hanem az arra hivatott személyek találékonyságától, szakértelmétől és a nép iránt érzett felelősségteljes elkötelezettségétől” – figyelmeztet a szerző.

A Szilágyi Györgyi – Flóra Gábor nagyváradi szociológuspáros az egyházi oktatási intézmények recepciójáról valamint a nevelők, a diákok és azok szüleinek motivációjáról és véleményéről fest képet kérdőíves felmérései és tematikus interjúi alapján. Íme néhány kiragadott érdekesség: míg a közvéleménykutatás során megkérdezetteknek 83,12 százaléka értett egyet elvileg a felekezeti oktatási intézmények létrehozásával, csak 21,8 százalékuk nyilatkozta, hogy igénybe is venné azok szolgáltatásait; az egyházi tanintézményekbe járó diákok szüleinek körében igen alacsony a világi értelmiségiek képviselete; a szülők hatása gyermekeik egyházi iskolába való íratásában sokkal erősebb (65,1%) a reformátusok esetében (a katolikusoknál 12,8%), a megkérdezett hallgatók több mint fele legfontosabb motivációs tényezőként a vallásos nevelési környezet vonzerejét nevezte meg, ez az arány azonban kiugróan magas értéket a baptistáknál mutat.

„... a vallásos nevelés és nevelődés nem csupán az iskolai, egyházi nevelés része és feladata, és nem elsősorban szülők, pedagógusok, vallástanárok vagy lelkészek kiváltsága, hanem a mindenkori emberé, aki képessé válhat önmaga, élete és a világ megértésére, a harmónia és az egység állandó keresésére, újrateremtésére” – hívja fel a figyelmünket Fóris Ferenczi Rita Átmenetek című, valláslélektani vonatkozásokat is tartalmazó írásában, amelyben figyelmeztet a vallás tantárggyá való „átgyúrásának” veszélyeire és a személyes példaadásnak „a szöveggel” szembeni elsőbbségére. „A valódi kérdések pedig, ha hajlandóak vagyunk meghallani őket, ott lehetnek gyermekeink mindennapjaiban – írja. – Miért van az, hogy az apa – miközben az Ószövetségből öntudatlanul átörökölt »tiszteld apádat és anyádat« parancsolat nevében felszólítja gyermekét arra, hogy »fiam, ne pofázz vissza az anyádnak« – este a kocsmából hazajövet, a gyermek szeme láttára »autoriter módon viselkedik« az anyával – ha éppen nem üvöltözik vele, vagy jól meg nem veri? Miért van az, hogy miközben mindannyian szép és nagy szavakat mondunk a barátságról, a legjobbnak vélt barát, akivel a serdülő szent vérszövetséget kötött, másnap az osztályban röhögve kibeszéli a legféltettebb titkokat? Miért van az, hogy a felnőttek csodálkozva kérik számon, hogy miért nincs az ifjúságnak példaképe, miközben, ha jól körülnézünk, igencsak megritkultak a követhető példaképek?...”

Az értelmiségi közérzetről az ezredforduló erdélyi katolikus egyházában című második rész szerzőinek – Bodó Márta, Bura László, Jakabffy Tamás, Ozsváth Judit – írásai, ámbár nagyon eltérő életérzéseket (is) tükröznek és módszerük, megközelítési módjuk is teljesen egyéni, egymást kiegészítve keresik (ha olykor „csak” bennfoglaltan is) a választ olyan alapkérdésekre, mint: létezik-e valóban erdélyi katolikus értelmiségi réteg, van-e szüksége egyáltalán az egyháznak értelmiségiekre, és ha igen, hol az ő helyük, mi a szerepük, milyen mértékben fogadják el őket valamint meglátásaikat az egyházi hivatalviselők és végül: milyen lehetőségek és feladatok várnak ránk Erdélyben most és a (közel)jövőben.

Sokféleképpen lehet meghatározni, elméletileg körülhatárolni az értelmiségi réteg fogalmát, a legszembetűnőbb és leginkább tetten érhető azonban a cselekvés oldaláról történő közelítés.

Az értelmiséginek (is) tudatában kell lennie, hogy mihez adott neki Isten kedvet, erőt, hozzáértést, tetterőt, a többit pedig rá kell(ene) tudnia bízni Istenre. A keresztény értelmiségi kreatív, alkotó, aki képes régi tartalmakat a kor nyelvére lefordítani és új formába önteni, és aki „életét teszi rá, hogy amit 8 órai munkában végez, azt a maradék 16-ban nemhogy ne rúgja fel vagy tiporja lábbal, hanem beteljesedésre segítse, összhangot teremtve, az eredeti összhangot visszaállítva az első hat nap és a hetedik között”. A keresztény értelmiségi „a bölcs, (...), nem a megfáradt, küzdelembe belefásult, életunt, ezért visszahúzódó ember, hanem a kesztyűt felemelő, de az elvonulásra és csendre a megfelelő időben rendszeresen helyet találó kutató. A tudós, aki az élet tudományának mestere: nem életidegen, a könyvtár elefántcsonttornyába a harc elől menekülő széplélek.” (Bodó)

Az értelmiségi és „a középszerűen értelmes ember” közé éppen az von határt, hogy míg utóbbi az „úgysincs értelme”-szerű kibúvók mögé rejti önzését és a valóságtól való félelmét, addig az értelmiségi „lát és belát, mer és akar tenni.” (Ozsváth)

Ez a tenni akarás és az azt motiváló felismerések rügyei pedig máris láthatóak, csak megfelelő „éghajlatra” és gondoskodásra van szükség ahhoz, hogy virággá bontakozzanak majd gyümölccsé érjenek: „... egyre többen tudják, hogy az egyház attól él, hogy ki-ki életet vihet bele; az egyház nép, nem tömeg. Az egyháznak használ, ha tettek csíráznak benne. Az értelmiségi – akárcsak bárki az egyetemes papság jegyét hordozók közül – nem alárendelt, hanem partner. Egyre többen ismerik fel azt is, hogy papjainknak a világi hívek részéről nem annyira feszes vigyázzállásra, gazsulálásra van szükségük, hanem segítségre és – alkalmanként elnéző – szeretetre, barátságosságra. Fel lehet ajánlani és kívánatos is felajánlani a szellemi szolgálatot az egyházban, még ha kezdetben alulbecsülni is ezt az értéket a kereső közösség ugyancsak kereső elöljárója.” (Jakabffy) Ez a felajánlás pedig igazán hitelessé és életerőssé közösségi összefogás által válhat: „a fiatal értelmiségi, amelyet a lehetőségek állandó keresésének készsége jellemez, amely azt célozza, hogy (az észlelt, megtapasztalt, negatív) helyzetekben is azok jobbítására törekszik, a befelé fordulás, az önmagába zárkózás helyett szüntelenül kitekint, az állandó változásban gondolkodva az értelmiségiek közti kapcsolatok kialakítására, kiegészítésére és fenntartására, e kapcsolatok során a hit tapasztalatainak megosztására, lelki vagyonközösségre törekszik, meg fogja találni azt a közeget, amelyet keres, amelyre vágyik s amelyik reményteljes alakítója lehet Erdélyben is a katolikus gondolkodásmódnak, a keresztény tanúságtételnek.” (Bura)

Bízom benne, hogy a Meglátomás is ennek a közegkeresésnek és alakításnak eszközévé lehet, talán éppen azáltal, hogy a felvetett témához hozzászólnak majd mások is, képviselve például az általam hiányolt műszaki és reál értelmiségi réteget, valamint azokat a gondolkodó és cselekvő társainkat, akiknek értelmiségi identitását papír ugyan nem, de életük igazolja.

Hiszem ugyanakkor, hogy ha néha indokoltan borongós is a közérzetünk és joggal helytelenítjük a gondokat lekicsinylő, a problémafeltárásokat ismételten viccel elütő magatartást, érvényes és egyre inkább az lesz ránk vonatkozóan is Hermann Hesse gondolata: „A könnyen elégedetekkel és látszat-derűsekkel köztünk mások is szemben állnak: emberek és emberek nemzedékei, akiknek a derűje nem felszínes játék, hanem komolyság és mélység. (...) Ez a legmagasabb rendű megismerés és szeretet, minden valóság igenlése, őrtállás minden mélység és szakadék szélén, a szentek és lovagok erénye, amely megzavarhatatlan...”

Bereczki Silvia

Vissza a tartalomjegyzékhez

Tamási Zsolt

Aranyszájú Szent János liturgikus és egzegetikus beszédei

Joannész Khrüzosztomosz (Aranyszájú János) 354 körül született Antiokhiában előkelő szülők gyermekeként. Édesapja korán meghalt, de édesanyja, Antusza mindent megtett, hogy tehetséges gyermekének a legjobb nevelést biztosítsa.¹ János édesanyjáról, Anthuszáról a kortárs Libaniosz így nyilatkozott: ,,Micsoda csodálatos asszonyok vannak a keresztények között!” János ennél a híres görög rétornál sajátította el az ezer éves szónoki iskola fogásait. Libaniosz Jánosban hamar felfedezte a szónoki tehetséget, úgy érezte, ő lesz a (pogány) retorika továbbvivője. A tanítómester a császár tiszteletére rendezett ünnepség alkalmával a következőket nyilatkozta Joánnészról: “Boldog az a szónok, aki ilyen császárt magasztalhat, de boldogok azok a császárok is, akiknek korában ilyen szónokok teremnek.”²

Filozófiai és retorikai tanulmányai végeztével János a szülővárosában telepedett meg, de hamarosan lemondott a világi “karrierről” és fölvette a kisebb rendeket. El akart vonulni a pusztába a remeték közé, ám édesanyja – aki egész életét rá áldozta – értett hozzá, hogyan tartsa vissza fiát e lépéstől.

Antiokhiának Pálig visszanyúló keresztény hagyománya és híres teológiai iskolája volt, amelynek meghatározó egyénisége volt Tarzuszi Diodorosz püspök. Diodorosz az írások allegorikus magyarázatával szemben a kinyilatkoztatás történeti valóságához ragaszkodott.³ János az ő szentírásmagyarázatait hallgatta. Az antiokhiai egzegetikai iskola nagyon különbözött az alexandriaitól – a város kulturális meghatározottságai miatt is. Bár ugyanazok az irodalmi és vallási alapok voltak meg Alexandriában, a filozófiai atmoszféra hiányzott. Egyféle hideg racionalizmus jellemezte az antiokhiai iskolát⁴, amelynek sajátsága – az alexandriai iskolával szemben – az volt, hogy a Szentírás szó szerinti értelmét kutatta. János ezt a szellemet tette magáévá, és élesen elhatárolta magát az Alexandriában közkedvelt allegorikus magyarázatoktól éppúgy, mint a teológiai vitáktól. ő az Evangéliumban Krisztus hívó szavát kereste. Nagyon szerette Máté evangéliumát, Pál iránt pedig oly nagy csodálattal volt, hogy tizennégy naponként összes levelét végigolvasta. Bizonyára ezekből az olvasmányokból merítette az apostoli ösztönzést.

Az öreg Meletiosz püspök 380-ban (381-ben?) diakónussá, majd Flavianus pátriárka 386-ban pappá szentelte Jánost. Ettől kezdve a feladatköre a prédikálás lett. Ebben lehetett leginkább segítségére a püspöknek. A szónokot – akit később csak Aranyszájú Szent Jánosként emlegettek – úgy szokták jellemezni, mint aki világosságával, erejével, képgazdagságával és bensőségességével a keresztény szellem és a görög forma egyesítésének mestere. Minderről homíliái és kortársainak feljegyzései adnak számot. János tizenkét éven át a székesegyházban prédikált ,,akár alkalmas volt, akár alkalmatlan”, állandóan szem előtt tartva a célt, hogy a pogány erkölcsöktől, a cirkuszi játékok, a színház és a hagyományos pogány ünnepek szenvedélyes szeretetétől megszabadítsa az embereket.

Azokban az években, amikor még Antiokhiában prédikált, a nép olyan lelkesedéssel hallgatta, hogy egyszer ezt mondta nekik: ,,Úgy csüggtök az ajkamon, mint ahogy a fecskefiókák várnak eledelre a fészek szélén.” Beszéde gyakran két óránál is tovább tartott, s jóllehet nem mindig a hallgatóság szája íze szerint beszélt, amikor befejezte, a jelenlevők rendszerint hangos tetszésnyilvánítással “jutalmazták”.⁵ Törékeny egészsége ellenére az igehirdetésben nem ismert fáradságot: “Nem mulaszthatok el egyetlen napot sem, hogy a Szentírás kincseiből ne tápláljalak titeket” (Homilia Genesis 28,1).⁶ Néhány visszaélést a nevén kellett neveznie. Modern kifejezéssel élve jó “szociális érzékkel” vette észre az antiokhiai kitaszítottak nyomorúságát a dúskálók fényűzésével szemben. Minden allegóriától vagy túlfinomítástól mentesen, közvetlenül alkalmazta kora jelenségeire is a szentírási példabeszédeket. Kifejtette, hogy a mérhetetlen vagyon birtoklása a gazdag ember imáját majdhogynem gúnyolódássá változtatja. Hogy is gondolhatja au önző dúskáló, hogy Isten meghallgatja: “ha azt tapasztalod, hogy hiába imádkozol, gondolj csak arra, hányszor talált tenálad süket fülekre a szegény ember könyörgése… ha azt akarod, hogy hatékony legyen imád, ne az égre tárd ki kezed, hanem nyújtsd a szegények felé”. Hányszor volt a szegények szószólója! Hányszor emelt szót azok érdekében, akik éhen-szomjan haltak a városban! Ostorozta a szegények szemében botrányos fényűzést, ugyanakkor maga az egyszerű emberek életét élte, és tapasztalatból ismerte ezek örömét és bánatát. Khrüzosztomosz reális szemléletére vall, hogy amikor a szemérmetlen önmutogatás ellen prédikált, nem ítélte el a prostituált nőket. Inkább azokat a gazdagokat szidalmazta, akik annyira semmibe veszik rabszolgáikat, hogy a nyilvános fürdőkben ruhátlanul sétálnak előttük. Nyíltan kimondja, minden rejtett értelmezés nélkül: “Ne mondd a ruhátalanra, hogy rossz nő. Emberi természete nem más neki sem. Ugyanúgy emberi teste van az utcalánynak, mint a szabad nőnek.” Arra igyekezett rávenni hallgatóit, hogy megtanulják: “annak a senkiházi koldusnak a teste semmiben sem különbözik az enyémtől.”⁷

Aranyszájú született szónok volt.⁸ Nagyon szemléletesen, képszerűen tudott beszélni, s ha kellett, maróan gúnyos is volt. Értette a szójáték művészetét, ugyanakkor nyíltan és szenvedélyesen fogalmazott. Ám ez a ragyogó rétor tőrőlmetszett moralista is volt, aki a szívek titkait nagy hozzáértéssel és finomsággal elemezte. Amikor beszédeiben jellemrajzokat adott vagy bűnökről és bűnös hajlamokról szólt bírálólag, kérlelhetetlen tárgyilagosságról tett bizonyságot. Ha bárki más szájából hallották volna a hívők a János-féle ironikus ostorozást, kétségkívül megbotránkoztak volna. Az antiokhiai nép azonban értette őt, aki csak azért “támadt” rájuk olykor kemény nyíltsággal, hogy jobb útra vezesse őket. És a nép megérezte, hogy ez a szónok a szívéből keresi őket, és őszintén a javukat akarja. Mindenekelőtt az egyszerű emberek tudták, hogy aki itt beszél, annak gondja van rájuk.

Homíliáit nagy gonddal és szaktudással készítette el. Olyan mestermű mindegyik, hogy a rétorok ma is iskolapéldaként elemezhetik – és követhetik. Általában a következő szerkezeti vázlatot használta beszédeiben: a szónok legelső dolga tárgyválasztás, erre következik a szónoki cél éles körvonalazása, azután a questio oratoria, a propositio és végül a koinomenon, az aktuális hallgatók számára a meggyőző érv megállapítása. A beszéd célja a konkrét tény körvonalazása. Ha már megállapította a szónok aktuális beszéde célját, mintegy szembeállítja a tárgyával és keresi a kettő viszonyát. Így önéktelenül felmerül elméjében a questio oratoria, vagyis az az önmagának felvetett kérdés, amellyel a szónok azt kutatja, milyen szempontból kell beszéde tárgyát szemlélnie, milyen álláspontra helyezkedve, melyik oldaláról kell vizsgálnia témáját, hogy a kitűzött célját hallgatóiban biztosan elérje. E kérdésre adja meg a feleletet a propositio, amelyben a szónok mintegy megállapítja és megszövegezi azt, amiről hallgatóit meg akarja győzni. Ámde a szabad akaratot oly közvetlenül érinteni, hogy a hallgatóság a szónok kívánsága szerinti elhatározásra szánja el magát, a legkevésbé sem könnyű. Ezért a szónoknak tisztában kell lennie azzal a döntő tényezővel, amelytől az egész beszéd eredménye függ; “fel kell keresnie” azt a gondolatot, amelynek segítségével a jelen körülmények között, éppen a jelen hallgatósághoz férhet. Ez a kritikus pont a fentebb említett koinomenon. A beszéd utolsó részének pedig lényeges feladata a persecutio finis, amely a záró frázisban nagy nyomatékkal, akár szinonimák halmozásával ismételt, nyílt felszólításban jut kifejezésre.⁹

Ékesszólásával János akkor tűnt fel, amikor a nép az éppen esedékes adóemelés miatt fellázadt, és összetörte a császári ház tagjainak szobrait. Amíg püspöke, Flavianosz a fővárosban engesztelte a császári kormányzatot, addig János presbiter (áldozópap) a szoborról tartott beszédeivel lecsillapította a lázadó lakosságot. Az utolsó beszédet húsvétkor mondta el, amikor már közölhette a néppel, hogy a császár amnesztiát adott a város lakóinak.¹⁰ E beszédéből (a 21-ik homíliából)¹¹ származik a következő idézet: “Ama szavakkal kezdem, kedves híveim, mai beszédemet, amivel kezdeni szoktam akkor, midőn szeretett híveim nagy veszélytől menekültek meg. Ezért veletek együtt mondom: legyen áldott az Úr, aki kegyelme bőségéből megadta, hogy mi a jelen ünnepeket veletek együtt öröm és örvendezés között üljük meg; legyen áldott ő, aki a testnek visszaadta a fejet, a nyájnak a pásztort, a tanulóknak a mestert, a katonáknak a vezért, a papoknak a főpapot. Legyen áldott az Úr, aki túláradó kegyelméből többet ad, mint amennyit kértünk, vagy csak reméltünk is (Ef 2,20). Hisz ha csak a minket fenyegető szerencsétlenségtől szabadított volna meg, már sokat adott volna, sokat, mert minden kérésünket teljesítette volna, amiért hozza könyörögtünk. Ó, de a mi kegyes Istenünk, aki mindig többet ad, mint amennyit kérünk, most is bőségesen elárasztott bennünket kegyelmével, amikor visszaadta atyánkat, hamarabb, mint mi reméltük.”¹²

A nagy szónok híre hamarosan túlszárnyalta Antiokhia határait, és eljutott a birodalom fővárosába, Konstantinápolyba. Emberileg nézve ez lett János fölemelkedésének, de boldogtalanságának is oka.¹³ 397-ben meghalt Nektariosz konstantinápolyi püspök, aki igen pompakedvelő, de egyébként jelentéktelen főpásztor volt. Eutropiosz, Arkadiosz császár mindenható minisztere úgy látta, hogy János a legalkalmasabb utód. Cselhez kellett viszont folyamodnia, hogy az antiokhiai papot Konstantinápolyba csalja, és beleegyezését is megszerezze a püspökséghez. János mindenesetre egyik napról a másikra az egész keleti egyház legkívánatosabb hivatalában találta magát: a főváros püspöke, a keleti egyház első embere, a császári udvar szónoka lett. Kiválasztásánál alkalmasint az lebegett támogatói szeme előtt, hogy János nagyszerű szónok lesz, és növelni fogja a császári udvar hírét-nevét. De hamarosan kiderült, hogy az újdonsült pátriárka egyúttal kemény szerzetes és elsőrangú lelkipásztor is. Egyenes életmódja miatt nem törődött azzal, mi lesz a beszédeinek “utóélete”. Nyíltan, őszintén és szabadon mondta el véleményét, bármiről, bárkiről legyen is szó. Amikor a főváros püspöke lett, talán a kelleténél is szigorúbban nyilatkozott a klerikusok és hívek felé magatartását illetően.¹⁴ Az előkelők és hatalmasok János szókimondó beszédei miatt hamar összefogtak ellene. A nép viszont megszerette és megtapsolta Jánost. Metaforáit megértették az egyszerűek is. A Szentírást inkább homíliáiban magyarázta, és kevesebb volt a szófejtő, teologizáló elemzés. Egyetlen szoros értelemben vett egzegetikai munkája van, az is befejezetlen: az Izajás-kommentár. Aranyszájú nem ragaszkodott mereven a diodoroszi antiokhiai iskola alapelveihez, az elveket inkább pasztorális megfontolások okán “áldozta fel”. Homíliái kevés doktrinális tartalmat kínálnak, a fővárosi püspök inkább a pedagógus, a pszichológus és a moralista színében tűnik ki. Mint konstantinápolyi pátriárka igen sokszor liturgikus keretben magyarázta a Szentírást – és azt is elsősorban lelkipásztori céllal. Ha szükségesnek mutatkozott, eltért az antiokhiai egzegetikai elvektől, és nem egy esetben egzegetált Origenészhez vagy Szent Atanázhoz hasonlóan. A nagy szónok a bibliai szövegek történeti értelmét igyekezett kifejteni. Az egyházatyák közül ő magyarázta a leggyakorlatiasabban az általa alaposan ismert szöveget. Több bibliai könyvet is magyarázott, ezek közül a legjelentősebbek a Teremtés Könyvéhez, a Zsoltárokhoz és az Izajás-könyvhöz írt egzegézisei. Ami az Újszövetséget illeti: kilencven homíliát írt Máté evangéliumához, nyolcvannyolcat a Jánoséhoz, hetet pedig a Lukács szerintihez.

Aranyszájú János Pál apostolt “kedvelte” leginkább a Biblia emberi alakjai közül. Leveleit hetente kétszer-háromszor is újraolvasta. A homíliáit tanulmányozók véleménye szerint Khüzosztomosz nyelvhasználatában erős nyomokat hagyott Pál újszövetségi nyelve. Van olyan vélemény, amely szerint Szent Pál sem lett volna képes a maga leveleit jobban magyarázni, mint Aranyszájú. A Szent Pál leveleihez írt százötven homília közül a legszebbek az erkölcsös életre buzdító, parenetikus beszédek. Ha ezeket a beszédeket olvassuk, mi, mai keresztények is megszerezhetjük az erőt és tapasztalatot arra, hogy ellenálljunk a rossznak és a bűnnek – s ugyanakkor az erkölcsi erényeket is gyakoroljuk.¹⁵ Szemléltetésképpen idézzünk a hatodik homíliából egy-két gondolatot: “Mondd csak, mit fogsz egy pogánynak beszélni te, aki rabló és kapzsi vagy? Azt, hogy tartózkodjék a bálványimádástól? Hogy ismerje meg az igaz Istent, és ne fusson az ezüst és arany után?… Ha nem is faragsz magadnak bálványokat, miként azok, de a legnagyobb készséggel hódolsz ugyanazoknak a szenvedélyeknek, amennyiben Krisztus tagjait egy kéjnő tagjaivá teszed és egyéb bűnökbe is merülsz. Azért kérlek benneteket, fontoljátok meg, mily óriási dőreség ez, és szabadítsátok meg magatokat a bálványimádástól. Így nevezi ugyanis Pál a kapzsiságot. De ne csak a pénzvágy elől meneküljetek, hanem minden vágy elől, vonatkozzék ez fajtalan kívánságokra, ruhákra, dús asztalra vagy akármi másra.”¹⁶

A karácsony ünnepére mondott homíliája a “nagy titok” elfogadására biztat.¹⁷ Ebben a beszédében a retorika szépségét is felfedezhetjük. Mindjárt a bevezetőben szárnyal: “Angyalok dala cseng, arkangyalok énekelnek, kerubok magasztalják, szeráfok dicsőítik, mindnyájan együtt ujjongva köszöntik Istent a földön és az embert az égben. A magasságbeli Isten intézkedéséből földre szállott és az ember Isten jóságából ismét elnyerte az eget”. A beszéd tartalmában eltér az antiokhiai általános gyakorlattól azzal, hogy a Szűzanya magasztalása is helyet kap, Fiával, Jézus Krisztussal együtt szemlélve: “Asszonyok csodálják őt, aki asszonytól született, mert az asszonyi fájdalmat vidámságra fordította. Szüzek a Szűz Fiát szemlélik, hogy az, aki a tejjel bővelkedő anyai emlőket alkotta, mint kisgyermek hogyan táplálkozik anyja keblén… Égi születése igazság, földi származása is valóság; igaz Isten született Egyszülöttként az Egyedülvalótól, ugyanő a földön Egyszülöttje az egyedül Szűznek. Amint az égi születésben anyát gondolni oktalanság, földi születésben atyát keresni káromlás.” A szónoklásra jellemző antitézisek sorozatát figyelhettük meg ebben a kis részben, és ez végigkíséri az egész beszédet. “Az Atya isteni természetnek megfelelően nemzi a Fiút, a Szűz pedig sérelem nélkül szülte, mert a Szentlélektől megárnyékozva szült… Azt, hogy Szűztől született, tudom, hogy az Atyától örök idő előtt, azt hiszem… Anyát látok, aki gyermeket szült, imént világra jött csecsemőt, de nem értem a születés módját, mert nem működnek a természet törvényei, mikor Isten akarja… Mivel az emberek jobban hisznek szemüknek, mint fülüknek, és abban, amit nem láttak, könnyen kételkednek, Krisztus, hogy elejét vegye a kételkedésnek, jóságában testet öltött, hogy láthassuk.”¹⁸ Aranyszájú Szent János beszéde végén az antiokhiai fogalmakkal rögzíti a megtestesülés nagy misztériumát; tudniillik “Jézus Krisztus lakást vesz a Szűz testében” – amely szóhasználatot (bentlakás, felvétel) fogalmakat az alexandriai teológusok kerülték.¹⁹ “Amint a művész alkalmas anyagot találva gyönyörű remeket alkot: Krisztus lakást véve a Szűz testében élő templomot épített magának és emberi alakot véve a Szűztől, ma megszületett, nem tartva lealacsonyítónak emberi természetünk rútságát.”²⁰

Beszédeit nem is értették félre. János a szentírási idézeteket közvetlenül használta. Igazából ez lett az veszte is. Eudókia szobrának leleplezése alkalmából olyan lármás ünnepséget rendeztek a városban, hogy az megzavarta a liturgiát. Ezért János a következő szavakat szőtte beszédébe (éppen Keresztelő Szent János ünnepe volt!): ,,Heródiás ismét tombol, ismét tajtékzik, ismét táncol, újra csak azt akarja, hogy János fejét tálcán szolgáltassák ki neki!”²¹ A császárné e szavakat magára értette. Ezért nagyszombaton – János püspök épp a keresztelést végezte – fegyveres csapat hatolt be a templomba, és kivont karddal kikergették a híveket. A pátriárkára pedig ismét kimondták a száműzetést. Néhány órával távozása után leégett a Szófia-templom és a szenátusi palota.

Igaz, János püspök nem volt úttörő teológus,²² ám tagadhatatlanul páratlan lelkipásztor volt. A keleti egyházatyák közül az ő beszédei veszítettek a legkevesebbet az idők folyamán frissességükből és átható erejükből. Méltán illették tehát az ,,Aranyszájú” jelzővel. Egyetlen korabeli egyházi író sem magyarázta oly alapossággal és oly nagy érzékkel az Írások szövegét, mint Aranyszájú Szent János. Az antiokhiai iskola jeles képviselőjeként kereste a szó szerinti értelmet, szükség esetén felhasználva a lingvisztika és grammatika módszereit is, de csak azért, hogy feltárja a szöveg erkölcsi értelmét is. A textusokat mindig sikeresen aktualizálta és alkalmazta. Ezért tud ma is annyira aktuális lenni.²³

Vissza a tartalomjegyzékhez

Glück Jenő

Érdekességek – és tiszta források

A történelem folyamán számtalan esemény emléke enyészik el visszafordíthatatlanul, de a történettudomány kutatásai révén ugyancsak sok faktum, esemény, jelenség vagy folyamat került napvilágra – akár évezredek múltán is. Kivált az időben vagy térben távoli kapcsolatok esetén kerülhet sor valódi meglepetésekre, s ezek a meglepetések különösen akkor jelentenek maradandó élményt, amikor a kutatni óhajtott probléma a személyes érintettség okán áll közel hozzánk – például ha távolabbi országok történetének erdélyi kapcsolódásait fürkésszük.

A Krakkóba érkező erdélyi látogató első útja rendszerint a Vavelbe visz, s a turista mindenek előtt Báthori István egykori erdélyi fejedelem, majd lengyel király székesegyház-beli sírját keresi fel.

A krakkói egyetem hatalmas könyvtárában található Paul de Kraszno humanista költő és helybeli tanár munkásságának nyoma, aki 1450 és 1517 között élt. De Kraszno szoros kapcsolatokat ápolt a korabeli magyar jelesekkel, nem utolsósorban az ottani egyetemen tanuló, igen tekintélyes számú diák révén. Perényi Gábor főúr anyagi támogatásával átkelt a Kárpátokon, és ellátogatott többek között Nagyváradra is. Útja Szent László sírjához vezetett; ott elidőzött. A király személyisége nagy benyomást tett rá, és annyira megihlette, hogy humanista szokás szerint egy dicsőítő verset is írt róla (Panegyricus). A költői mű László korszakalkotó, országépítő tetteit magasztalja, és ugyanakkor messze hangzóan dicséri a római egyház helyi működésének megerősítése érdekében véghezvitt műveit.

Szintén Nagyváradhoz kapcsolódik egy alig ismert breviárium felbukkanása, amely végül is a vatikáni apostoli könyvtár tulajdonába került (BAV lat. 8247.). A latin nyelvű szöveg 1460-ban készült el, és a váradi egyház szövegmásolójának kiváló képességeit dicséri. Érdekessége, hogy augusztus 12-e dátuma, az egykori székesegyház konszekrálásának évfordulója élénkpiros színnel van bejegyezve. A kézirat egy beírása szerint a breviárium a következő évszázadban is Nagyváradon volt használatban, majd végül – kanyargós utat bejárva – a Vatikánba került.

A múlt század húszas éveinek felfedezettje két ferences krónika-kézirat, amelyek fényt vetnek a katolikus egyház hányatott hegyzetére a 16-17. században, a reformáció uralta Erdélyi Fejedelemségben és a temesvári, illetőleg nagyváradi pasaság területén. E környezetben érdemeket szereztek a hit lángjának megőrzésében a boszniai és magyarországi vikariátus szerzetesei… Az egyik krónikát P. Wild Ferenc minorita szerzetes fedezte fel, akkor még létező könyvtárukban. Valójában az események leírása 1513-nál kezdődik, egy obszerváns ferences tollából. A másik mű 1730-ban született, főképpen a nem sokkal azelőtt megszűnt temesvári pasaság területén végbement eseményeket tárgyalja, és kiemeli a boszniai provincia érdemeit. Ez utóbbi adatot P. Emanuel Hosko OFM jóvoltából ismerhettük meg, aki a Slavonski Brodban került a kézirat közelébe.

Legfőbb ideje, hogy az egyháztörténeti kutatások alapjául szolgáló forrásanyagok közé e fentebbi dokumentumokat is besoroljuk.

Vissza a tartalomjegyzékhez

Történet, történelem, élet

Marton József egyháztörténet-tanár válaszol Jakab Gábor kérdéseire

Jakab Gábor: Születésünk helyét és idejét – e két anyakönyvi adatot – nem áll módunkban meghatározni. Barátainkat igen, de szüleinket és testvéreinket ugyancsak nem tudjuk megválasztani. Ezek adott tények. Mesélj egy kicsit életutad indulásáról, gyermekkorodról és a konkrét család jelentette háttérről.

Marton József: 1950-ben születtem egy Maros megyei faluban, Székelykálban. Szüleim vallásukat gyakorló római katolikus földművesek voltak. Szülőfalum tipikusan erdélyi közösség: egynemzetiségű ugyan, de három templommal ékeskedik: katolikussal, unitáriussal, reformátussal. Hamar tudatosult bennem, hogy vannak más vallású, „templomba járó” keresztények, akik másképp hisznek, másképp élik keresztény életüket, mint mi. És vannak olyan hívő emberek, akik nem járnak templomba (jehovisták, szombatosok), sőt ez ellen tusakodnak is. Egyszer, kisiskolás koromban a jehovista cipész család be akarta bizonyítani nekem, hogy fülbemászó énekeik (kb. olyan stílusúak, mint a keresztény beat-énekek) vannak olyan szépek, mint a mi katolikus énekeink. Nem hagytam magam, éneklésben megpróbáltam felvenni velük a versenyt. Pedig ingyen javították a cipőmet. Negyedikes lehettem. A szombatos Kristóf játszótársunk családjáról csak annyit tudtunk, hogy húst nem esznek és szombaton nem dolgoznak.

Gyermekkoromban falunk népe nagyobbrészt gyakorolta hitét, s körömszakadtáig ragaszkodott vallásához. Egészen természetes volt, hogy mindenki a saját templomában vett részt vasárnaponként az istentiszteleten. A mindennapi életben viszont a különféle vallású káliak között egészséges keresztény szeretet nyilatkozott meg, anélkül, hogy ökumenéről beszéltek volna.

Ötödikes koromtól azonban rá kellett jönnöm arra is, hogy vannak, akik nem hisznek semmiféle természetfölöttiben, s akik rosszindulatúak a hívő emberekkel szemben. Tanító nénink mélyen vallásos volt. Tanáraim nagyobbrészt hivatásuknak éltek, sokat tanulhattam tőlük. De akadt egy kegyetlenkedő tanárunk, aki valósággal üldözött minket – történetesen református volt, de nemigen buzgó. Többször igazságtalanul büntetett, leszállította a magaviseleti jegyemet. Különösen azt furcsáltam, hogy hétfőnként rendszeresen gyötört, kegyetlenkedve számon kért – és csak a katolikusokat –: voltunk-e hittanórán, templomban, s miért hiányoztunk a vasárnapi pionírfoglalkozásokról, az ingyen moziból? Ez az akció egybeesett a kollektivizálással, amelyből fentnevezett tanárunk alaposan kivette a részét. Szüleink ragaszkodtak a földünkhöz (bár az utánuk járó nagy beszolgáltatások folytán valósággal megnyomorították őket), csak utolsó percben álltak be a közösbe. A szüleinket ért két évig tartó hajtóvadászat alatt minket (osztályunkban négyen voltunk első unokatestvérek) „kedves” tanárunk minden nap cégérként az osztály elé állított, hogy ujjal mutogassanak ránk, mint a haladás kerékkötőire. Ekkor fejlődött ki bennem a bizalmatlanság a kommunista eszmék és emberek iránt. Bőrömön tapasztaltam meg, milyen nagy különbség van a fennen hangoztatott szép eszmék és a valóság között. De hozzáteszem azt is, hogy ezek a kegyelem évei voltak, papi hivatásom erősítői. Gyermekkoromban tanultam meg az élet nagy leckéit: elsajátítottam a kemény fizikai munkát, elfogadtam a más vallású és másképp gondolkodó embereket, megtapasztaltam a szegénységet és az igazságtalanságokat, beleláttam a szépen hangzó eszmék csalárdságába. Mindezekkel szemben a helyes magatartásra felvérteztek szüleim és a közösségünkben szolgáló jó papok. Az oltárhoz segítő papjaim név szerint a következők voltak: Menyhárt Antal, Kosza Vilmos, Harai Pál ás Orbán Menyhért.

Jakab: Teológiai tanulmányaid elvégzése után pap lettél és vállaltad – egymás után három közösségben is – a lelkipásztor feladatkörét és szerepét.

Marton: 1975. június 22-én szentelt pappá boldog emlékű Márton Áron püspök. Úgy éreztem, hogy elértem a célomat. Szívvel-lélekkel kezdtem el a lelkipásztori munkát. Öt év alatt valóban három közösségben szolgáltam. Utólag megítélve azt mondhatom: a helyezések és azok gyorsasága így volt gondviselésszerű. Három székely tájegység, három típusú közösség (kisváros, nagyközség, nagyváros) népével, lelkületével, szociális problémáival ismerkedhettem meg. Minden fajtájú lelkipásztori munkát végeztem, de még „kántorizáltam” is. Segédlelkészi szolgálatom nehéz és szép területének a hitoktatást jelölhetem meg.

A kétéves udvarhelyi munkámba beletartozott a szórványpasztoráció is. Udvarhelyhez tartozó falvakba (Szombatfalvára, Boldogfalvára, Bikafalvára) rendszeresen és szívesen jártam misézni és hitoktatni. Kis ministráns korom óta ismertem a szórványt. Újmisésként is – nem nagy tömegek előtt – Székelykál és Marosjára filiáiban primiciáztam, mert tudtam, hogy sokat jelent a kisebbségben élő keresztény hívők számára a pap jelenléte és bátorító szava.

Hitoktatni Szombatfalván tanultam meg, ahol az osztályok létszáma 20-30 között mozgott. Bevallom, nem voltam erre a feladatra megfelelőképpen felkészülve. Hiányoztak a tankönyvek és a segédeszközök is. Eleinte alig tudtam kitölteni az ötven perces hittanórákat. Lassan azonban szert tettem megfelelő segédanyagokra, óravázlatokra, s az egészséges hittanos csoportok katekétává edzettek engem. Pedagógiai hiányosságomat alapos előkészüléssel és lelkes hozzáállásommal tudtam valamennyire pótolni. Második állomáshelyemen, Ditróban már különösebb nehézségek nélkül ment a katekézis. Itt összesen körülbelül kilencszáz tanulót oktattam a különféle csoportokban. A hitoktatás – minden nehézsége mellett – kezdett örömmé változni. Sőt olyan szigetté, ahol az egyéb bajok és nehézségek után megnyugodhattam. Ahogy később tanítottam: „letettem gondjaimat az osztályterem küszöbén.”

Másfél évig Ditróban „mindenes” voltam: segédlelkész, kántor, a plébános lábtörése után helyettesítője. S amikor az egyházközségnek lett kántora és felgyógyult a plébános is, 1979-ben a januári házszentelések után Marosvásárhelyre kerültem. Habár Maros megyei vagyok, mégis szorongva foglaltam el újabb munkahelyemet. Rövid ideig tartott. Amikor közelebbről megismertem a terepet és könnyűvé váltak a hittanosokat gyűjtő „családlátogatások”, 1980 szeptemberében Gyulafehérvárra kerültem.

Jakab: Hogyan lett az egykori lelkipásztorból diákokat oktató és nevelő tanár?

Marton: Akaratom ellenére. Hiába szabadkoztam gyengeségeimre hivatkozva, érveimet. Jakab Antal megyéspüspök nem vette figyelembe. A püspöknek kapóra jött, hogy a rendőrség az ideiglenes tartózkodási engedélyemet nem hosszabbította meg Marosvásárhelyen, mivel az a magyarok számára zárt városnak minősült, és a rendőrségen úgy ítélték meg, hogy ingázhatok a tizenhét kilométerre fekvő szülőfalumból. Ennek normális megoldásához külön kultuszügyosztályi engedélyre lett volna szükség, amit csak a főpásztor intézhetett volna el. ő azonban ehelyett 1980 márciusában – titoktartás kötelezettsége mellett – tudtomra hozta, hogy Fehérvárra kell jönnöm, Pálfi Géza helyébe. A tudat, hogy Pálfi Gézát kell felváltanom a tanárságban, illetve a rámpecsételt titoktartás kétszeres fájdalmat jelentett. Pálfi Géza nagyon elkötelezett és felkészült paptanár volt. Rendszeres kapcsolatot tartott fenn az erdélyi magyar értelmiségiekkel, amit persze a kultuszügyosztály megbízottai nem néztek jó szemmel. Évek óta szorgalmazták eltávolítását a tanári székből – s ez végül közvetlen elöljárója befolyásolásának, illetve az új megyéspüspök szándékának egybeesése folytán viszonylag könnyen is ment.

Már középiskolás koromban személyesen megismertem Pálfi Gézát, aki akkor marosvásárhelyi segédlelkész volt; értékes könyvtárából elsőnek az Ijjas–Bangha féle egyháztörténelmi sorozat nyolc kötetét olvashattam el. Harmadéves teológus voltam, amikor tanárom lett. Továbbra is kölcsönöztem gazdag könyvtárából. Később papi állomáshelyeimen rendszeresen felkeresett. Legfájdalmasabb találkozásom – a püspökömtől megkívánt titoktartás miatt is – akkor volt, amikor a lelkipásztorkodásban dolgozó papok közül elsőnek velem közölte, hogy már nem tanár, „köszöntsem benne az gyergyóalfalusi papot”. Ekkor nyilvánvalóvá lett számomra, hogy rövidesen megkapom a lelkipásztori szolgálatból kimozdító tanári kinevezésemet. Titkolt reményem, hogy hátha mégse következik be, csakhamar végleg szertefoszlott.

Pálfi Géza munkakörét egészében átvettem: a „Kántoriskolában” lelkivezető és hittanár, valamint a Hittudományi Főiskolán patrológia-, katekétika- és homiletikatanár lettem. Öt évig ilyen beosztásban tevékenykedtem. Közben – az 1983/84-es tanévben – meghalt egyházmegyénk „szürke eminenciása”, Huber József, aki egyháztörténelmet is tanított. 1985-ben Jakab Antal püspök felmentett a kántoriskolai feladataim alól, és a meglévő teológiai tantárgyak mellé kinevezett az egyháztörténelem katedrára. Ezután kezdtem el autodidakta módon intenzívebben beleásni magam az egyháztörténelem rejtelmeibe.

Tanári munkám ekkor két – akár ellentétesnek is vélhető – pólus köré, a hitoktatás és az egyháztörténelem tárgykör köré csoportosult. Ilyenformán a „normális” szakosodás teljesen lehetetlen volt, de a tanárhiány miatt tanítanom kellett ebben a „vegyítésben” is. Kényszermegoldás volt ez a tantárgypárosítás. Tudtam, hogy így nem mehet sokáig, előbb-utóbb választanom kell, jóllehet mindkét irányultság (hitoktatás és történelem) közel állt hozzám. Tanárságom kezdetén a katekétikával foglalkoztam többet. Egyházunkban a hitoktatás terén a ’70-es évektől kezdődően valóságos forradalom zajlott: egyre-másra jelentek meg a katekézis megújulását szorgalmazó pápai dokumentumok. Nálunk is megmozdultak az állóvizek: neveléscentrikus katekizmusok és segédeszközök birtokába jutottunk. 1990 után az új lehetőségek még inkább kecsegtettek. Megszerettem a katekétikát. S hogy mégis az egyháztörténelem mellett kötöttem ki, leginkább azzal magyarázható, hogy 1990 januárjában megyéspüspököm ajánlásával doktori képzésre jelentkeztem a budapesti Pázmány Péter Római Katolikus Egyetemen, egyháztörténelmi témát választottam és dolgoztam ki.

Tanárságomnak legaktívabb és legnehezebb időszaka kezdődött el ’90 után. A tanítás és más megbízások mellett – szerdai szabadnapjaimon – Budapestre jártam ki vizsgázni az előírt szigorlati anyagból. Két és fél év alatt sikerült teológiai licenciátust és doktorátust szereznem. 1992 júniusában megvédtem doktori tézisemet a Papnevelés az erdélyi egyházmegyében 1753-tól 1918-ig címmel.

Jakab: Tanári munkád mellett – különösen is a későbbi évek során – mélyen beleástad magad Márton Áron írott hagyatékának tanulmányozásába, és publikáltál is írásai közül elég sokat. Milyen üzenetük van ma ezeknek a szövegeknek?

Marton: Erre a munkára is a szükség vitt rá, amiért nagyon hálás vagyok. 1990-ben megindult Márton Áron püspök boldoggá avatási eljárásának előkészítése. Ez együtt járt írásainak, megnyilatkozásainak, beszédeinek rövid összefoglalásával. 1995-ben Jakubinyi György érsek – Szőke János posztulátor kérésére – alakított egy történelmi bizottságot Márton Áron írott hagyatékának feldolgozására. Örömmel vettem részt ebben a munkában.

1996-ban, Márton Áron születésének centenáriumán megbízást kaptam a tervezett rendezvények szervezésére, az Emlékkönyv szerkesztése. A három központban megszervezett külső programok mellett maradandónak bizonyultak a kiadványaink. Kispapok közreműködésével sikerült könyv alakban is közölnünk a „Márton Áron írásai és beszédei” című első kötetet. Csapatmunka volt a javából. A bedolgozó fiatal leviták szívesen tevékenykedtek, és kifejezésre is juttatták, hogy Márton Áron írásaival bíbelődve közelebb kerültek a nagy püspök szellemiségéhez. Ez a kötet – minden hiányossága ellenére – olyan forrásértékű anyagot tartalmaz, amelyet nem kerülhetnek meg a Márton Áron munkásságát feldolgozni kívánó szakemberek. A sorozat második kötete a püspök börtönből való kiszabadulása után papszentelésekkor és a kisebb rendek feladásakor elmondott beszédeit tartalmazza.

Feltett szándékom a továbbiakra nézve is, hogy közzé tegyem Márton Áronnak azokat az írásait és beszédeit, amelyek nyomtatásban még nem jelenhettek meg. Erre lehetőséget biztosít a gyulafehérvári Hittudományi Főiskolán 2000-ben útjára indult tanári folyóirat, a Studia Theologica Transsylvaniensia. Veress Ernő 1934-ben az Erdélyi Tudósító hasábjain megfogalmazott óhajának – „Márton Áron egyetemi hitszónoklatait éppúgy kiadhatná, mint Tóth Tihamér” – megpróbálok eleget tenni, amikor kéziratait kritikai kiadásban közlöm. Amennyiben sikerül, tematikus szempontokat veszek figyelembe a kiadásoknál. Például a rövidesen megjelenő 4. Studia-számban Márton Áronnak a házassággal és a családdal kapcsolatos előadásai kerülnek az olvasóközösség elé. Nagy élményt jelent silabizálnom Márton Áron egykori beszédeit. Mint a kincsekre találó kutatót, engem is úgy tölt el az öröm, amikor egy-egy nehezen olvasható kézírását, beszédét sikerül megfejtenem; vagy fiatal papi beszédeiben a későbbi nagy püspök gondolatait felfedeznem. Hogy egyetlen példával hozakodjak elő: Márton Áron fél éves papként, 1925. január 1-jén Ditróban elmondott ünnepi beszéde (ez a legrégibb, amelyet megtaláltam) csírájában már hordozza a későbbi püspök újesztendei gondolatait.

Márton Áron írásai nem veszítettek aktualitásukból. Rég elhangzott szavai ma is szembesítenek önmagunkkal és problémáinkkal. Helytállást és megmaradást parancsolnak. Írásai mai olvasóinak akkor is sok vigaszt nyújtanak és bátorítást jelentenek, ha azok valamikor – komor hangulatban – a kétségbeesés határáig sodródott embereknek szóltak. Ugyanazt a hitet és reményt sugallják ma is, mint egykori hallgatóinak.

Jakab: Márton Áron mondta: „nem ideálom a csak imádkozó, naivul ábrándozó pap…” Papi generációkat formáló tanárként – az ismeretlen jövőbe tekintve – milyennek szeretnéd látni a 21. század erdélyi magyar katolikus papját?

Marton: Ha csak egyszavas válasszal megelégednél, akkor ekképpen tömöríteném: „elkötelezettnek”. Olyannak, aki tudja, hogy Istennek szentelte életét, egész szívvel szolgálja őt és a rábízottakat, és nem adja magát az ideológiáknak és a különböző privát kompenzációknak. A Krisztusnak és egyházának elkötelezett pap számára az „ismeretlen jövő” csak részben nevezhető „ismeretlennek,” mivel ő tudatában van a legvégső célnak. Az elkötelezett pap meg tudja találni az egyensúlyt belső, lelki életének kimunkálása és a külső, lelkipásztori tevékenység között – a lelkipásztori tevékenységében pedig a helyes sorrendet.

A 21. század katolikus papja sem tekinthet céljának mást, mint az előző századok papjai. Mivel a világban kell élnie, de nem a világból, a szekularizmus kihívásai miatt számára a megfontoltság és a lelkiismeretesség fokozottabb mértékben lesz követelmény. Bármennyire rúgkapálózunk is, olyan folyamatnak vagyunk a szenvedői, amely az egyháznak a kultúrában betöltött szerepét igyekszik háttérbe szorítani. Jó kétszáz éve működik az az eszmei áramlat, amely az egyházat a társadalom peremére kívánja szorítani, s a paptól „csak papi munkát” vár. Erdélyben – egyelőre – még nem érezhető olyan mértékben, mint a „demokratikus” nyugati országokban. Erdélyi magyar politikusaink a nagy összefogásról szónokolnak, amelynek kivitelezésében a papokra is még igényt tartanak. Kettős kisebbségi helyzetünkben tudomásul veszik, sőt elvárják, hogy a pap ne csak lelki „erősítő” legyen, hanem társadalmi vonatkozásban is „védbástya.” De nem lesz ez mindig így! Elkövetkezik nálunk is egy olyan időszak, amikor a paptól „csak papi munkát” várnak el, és visszautasítják társadalmi tevékenységét. Ezért hangsúlyozom, hogy a 21. század papja legyen elkötelezett és lelkiismeretes pap, aki örök érvényű értékeket hordoz, aki tudja a célját, s a kínálkozó lehetőségek között munkájában megtalálja a helyes sorrendet.

Jakab: A 1989-es fordulat után egyszerre sok és sokféle kihívás jelentkezett mindannyiunk számára. Lehetővé vált többek között az iskolai hitoktatás. Hogyan látod az eddig tapasztaltak alapján, milyen előnyökkel és milyen hátrányokkal járt ez a lehetőség az egyház számára?

Marton: Romániában 1948 és 1990 között tilos volt az iskolai hitoktatás, de ilyen vagy olyan formában majdnem minden megkeresztelt gyermek részesülhetett katekézisben. A kultusztörvény szombat déltől vasárnap délig engedte a templomi hitoktatást. A római katolikus egyháznak működési szabályzat (statútum) hiányában csak megtűrt státusa volt Romániában, ami – utólag megítélve – a hitoktatásban előnyt is jelentett: a helyi hatóságok nem hivatkozhattak semmilyen statútumra, amikor a papok a hét többi napján is tartottak hittanórákat. No meg ott volt a tevékenykedő papjait védő Márton Áron püspök. Papjai a gáncsoskodások és zaklatások esetén biztos védelmet találtak püspökük rendelkezéseiben és kiállásában. A templomi hitoktatás címén Erdély-szerte létrejöttek azok a külső körülmények, amelyek a gyerekekkel-fiatalokkal való egészséges foglalkozást biztosították. Közvetlenül a templomok szomszédságában, a plébániákon hittantermek épültek, didaktikai eszközökkel felszerelve. Igaz, csak a papok hitoktathattak, a civilek bevonása tilos volt.

A hitoktatás ténye ellenállás-jelleget öltött a kommunizmussal szemben. A papok és a hittanos gyerekek-fiatalok azért jártak annyira lelkesen a hittanórákra, hogy ezzel is demonstrálják a másságukat. Nem óhajtottak „kommunistákká”, tömegemberekké lenni. Ezért az állami szervek ellenségesen tekintettek ránk és kezeltek bennünket. Számunkra, elkötelezett keresztények számára világos és nyílt volt az „ellenfél” és a küzdelem. Jó azonban, hogy mindez időben véget ért, mert az „elaltató és megszédítő” ravasz módszerükkel elveik szolgálatára számos fiatalt megnyertek maguknak, a be nem hódoló tartásos személyiségeket pedig valósággal stresszelték. Ennek a küzdelemnek a hatásait ma is érezzük. Kialakult bennünk az óvatosság és a megfontoltság mellett egyféle irracionális félelem, bizalmatlanság és kisebbrendűségi érzés, amit kellőképpen nem tudtunk levetkőzni. Különösen nyilvánvalóvá válik ez, ha belépünk az iskolába, a kommunista ideológiai erjesztés egykori katlanjába. Tapasztalatból tudjuk, hogy valamikor itt zajlott legintenzívebben az ateista nevelés. És ugyanakkor azt is tudjuk, hogy sem a nevelő műhelyek, sem az emberek nem változnak egyik napról a másikra. Évek, évtizedek szükségesek, hogy bizonyos előítéleteket levetkőzzünk – illetve levetkőzzenek mások velünk szemben. Ezen a téren viszont már nekünk, egyháziaknak (papoknak és világiaknak) többet kellene tennünk. Mi papok a sekrestyében, a hittantermekben „urak” voltunk, fölényes dogmatikai tudással válaszoltunk a hittanosaink által feltett kérdésekre. Az iskolában tanító pap és hitoktató egy „tanító” lett a többi tanár között. Mégis egy kicsit más, tanúságtevő – ami a másságát biztosítja. A hitoktató nem felejtheti, hogy egyházán keresztül Krisztustól kapta küldetését, ő erősíti és bátorítja az akadályok és előítéletek legyőzésében.

Nagyon fontosnak tartom, hogy megtaláljuk az összekapcsolás módját és formáját a nálunk éppen a kommunista időszakban egészségesen fejlődött és bevált templomi hitoktatás és a mostani lehetőségek között kibontakozó iskolai hitoktatás között. 1997-ben jelent meg A Katekézis Általános Direktóriuma, amely csak az iskolai hitoktatást nevezi „vallásoktatásnak”, a templomit „katekézisnek” mondja (73.). Az iskolai vallásoktatásnak inkább kulturális jelleget kell öltenie (74.), míg a templomi katekézisnek a keresztény életbe való bevezetést kell szolgálnia.

Jakab: A gyulafehérvári központi teológiai képzés mellett nagyobb városainkban elkezdte működését az ún. „levelező tagozat”, amelynek kezdettől fogva szervezője és irányítója voltál. A kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemen pedig külön Római Katolikus Teológiai Kar működik. Milyen stádiumban van ma a civilek teológiai továbbképzése, hogyan integrálódnak a végzett hitoktatók a társadalom életébe, hogyan fogadják őket a papok és melyek a megoldatlan gondok?

Marton: A civil keresztények teológiai képzését szolgáló Levelező Tagozat a Gyulafehérvári Hittudományi Főiskola keretén belül, a teológiai tanárok koordinálásával indult 1990-ben. Szervezői között valóban ott voltam én is, és kezdettől fogva irányítottam ezt a sok munkát igényelő intézményt. Tanár kollegáim s az egyes központokban a tanításra kinevezett lelkipásztorkodó papok egyaránt hasznosnak vélték, hogy ha elkötelezett keresztény híveinket bevezetjük a hittudományokba. Általános igényről beszélhetünk, ami az érdeklődők nagy számából is bizonyítható. De mi a lehetőségek kihasználására nem voltunk kellően előkészülve. Pedig nagyon szükségesnek látszott a felnőttek teológiai képzése nemcsak az önképzés igényéből adódóan, hanem elsősorban az iskolai hitoktatás minél hatékonyabb elkezdése végett is. De a Levelező Tagozat keretén belül történő teológiai oktatás – főleg kezdetben – nem volt elégséges az iskolákban hitoktatást végző civil katekéták számára. Ezért a nagyobb kerületi központokban 1991-től minden nyáron külön továbbképzést szerveztünk részükre. Ezek a nyári lelkigyakorlatos kurzusok rendszeressé váltak.

A félreértések elkerülése végett – és a történelmi hűség iránti felelősségből is – szeretném pontosítani a Levelező Tagozat körüli fejleményeket. A gyulafehérvári Hittudományi Főiskola keretén belül működő Levelező Tagozatot – mint egy magánegyetem didaktikai részét – 1991-ben a Kultuszügyosztályból átvedlett Kultuszminisztérium tisztviselői engedélyezték. Erről viszont nem vett tudomást a Tanügyminisztérium, amely az 1993-ban megjelent tanügyi törvény értelmében kétéves kifutási idővel előírta a ’90 után létesített magánegyetemek akkreditálását. Mi a Levelező Tagozat működésének engedélyeztetéséhez szükséges dokumentációt 1995 áprilisában nyújtottuk be. Az akkreditáláshoz szükséges több feltétel sántikálása, de elsősorban a sok központ miatt – már a központi vizsgáló bizottság hivatalos kiszállása előtt – intézményünk nyilvános működését nem hagyták jóvá, de engedélyezték, hogy a beindult évfolyamok befejezhessék tanulmányaikat. A benyújtott jóváhagyási kérés miatt azonban Levelező Tagozatunk nem akkreditált intézmény igenis szerepelt a Hivatalos Közlönyben, ami feltétele lett annak, hogy végzőseink akkreditált állami egyetemen szűrő-, majd licenciátusi vizsgát tehettek. A Tanügyminisztériumhoz ismételten benyújtott kérvényezés alapján 1997–1999-ben megszervezhettük a tanügyi törvény által megkívánt különbözeti és licenciátusi vizsgákat a Kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem időközben beindult Római Katolikus Teológiai Karán.

Szeretném megjegyezni, hogy a Babes-Bolyai Egyetemen 1994-ben már három teológiai fakultás (ortodox, görög katolikus, református) működött. 1996-ban mi voltunk az utolsó „belépők” – amihez a döntő lökést éppen az adta, hogy a Levelező Tagozatot nem akkreditálták. Oroszlánrészt vállaltam az indításhoz szükséges előkészületi munkálatokban. Célunk elérésekor úgy éreztem magam, mint Szent Jeanne d’Arc a francia trónörökös, VII. Károly királlyá kenésekor. Azt hittem: az elkészült hivatalos aktacsomagot átnyújtom a kijelölt dékánnak, s visszavonulhatok a gyulafehérvári tanári katedra számomra csendes világába, s legfennebb társult oktatóként „betanítok” az újonnan alakult kolozsvári karon. Nem így történt. Kolozsváron is szükség volt teológiai tanárokra, a társult oktatói státus viszont nem bizonyult elégségesnek. Az érsekség és a kolozsvári rektori hivatal között kötött egyezmény értelmében a mindenkori gyulafehérvári érsek nevezi ki a Római Katolikus Teológiai Karra a tanárokat, akik a katedrákat az egyetemi szabályok szerint foglalják el. Mivel honosítva volt a doktorátusom, könyveim, jegyzeteim, tanulmányaim is voltak, amelyek a kívánt feltételeknek megfeleltek a dékáni hivatalt elfoglalható docensi vagy egyetemi tanári katedrára való hivatalos versenyvizsgához, az érsek és a rektor megegyezése alapján engem dobtak be a mély vízbe. Így lettem egyetemi tanár. Igazában nem is tudtam, hogy mire vállalkoztam.

A Szentegyház utca 5. szám alatti épületben működő hittanári karunk folyamatosan kiépült. Biztosítani tudjuk azokat a feltételeket, amelyek alapján egyetemi hallgatóink lelkiekben és szellemiekben fejlődhetnek. Örömmel jegyzem meg, hogy egyetemistáinknál nyilvánvalóan észlelhető az előrehaladás: egyik-másik – jó értelemben – „tanítómestereit” is túlszárnyalja, nem kis örömünkre.

Katolikus Teológiai Karunkat ebben a tanévben szeretnénk véglegesen akkreditáltatni. Már három évfolyam fejezte be tanulmányait. Végzőseink közül évente kb. harmincan, a levelező tagozatosok közül kb. 130-an szereztek licenciátusi diplomát. Nyolcan posztgraduális képzésben és tízen mesteri képzésben részesültek. 1999-ben megkaptam a doktoráltatási jogot mint egyháztörténelem tanár. Vezetettjeim nagyobbrészt civilek.

Végzőseinknek – mint a más szakok végzettjeinél is – gondot jelent a tanügyben való elhelyezkedés. Ez az erdélyi magyar nyelvű tanárok általános gondja – a gyermekek számának zuhanásszerű csökkenése miatt! Van olyan hely azonban, ahol az iskolákban még nincs gyermekhiány, a lelkipásztorok azonban nem engedik érvényesülni a civil katekétákat, vagy éppenséggel előítélettel fogadják a fakultásunk által képzett és minősített tanárokat. Számomra ez azért érthetetlen és fájó, mivel karunkra felvételt csak plébánosi ajánlás feltételével nyerhetnek a jelentkezők. A plébánosok tehát igenis ismerik, ajánlják őket, s négy év múlva mégis fenntartásokkal vannak velük szemben. Pedig a pályakezdők ekkor szorulnának rá leginkább papjuk támogatására. Furcsa továbbá, hogy miközben a II. vatikáni zsinat szellemében annyit beszélünk a világiaknak a lelkipásztori munkába való bevonásáról, éppen a leglényegesebb ponton cselekszünk ellenkezőképpen. Bár végzettjeink két tanári szakkal (hittanári és történelem/magyar/német/angol/francia) rendelkeznek, sokan nem a tanügyben helyezkednek el. Ez önmagában véve elfogadható és jó: a társadalom különböző rétegében jelen lehetnek, és teológiai képzettségükkel egyházunknak szolgálatot tehetnek.

Erdélyben új jelenségnek számít a teológiát tanult keresztény hívek jelenléte. Minden fajtájú képzést egy képve összevéve (a Kolozsvári Római Katolikus Teológiai Kar, a Gyulafehérvári Hittudományi Főiskola Levelező Tagozata és a „Márton Áron” képző), a négy erdélyi római katolikus egyházmegyében kb. 1750 katolikus hívő végzett teológiát. Ha ebből levonjuk a kb. 100 elvándorolt személyt, marad még 1650 teológiai ismeretekkel rendelkező keresztény (plusz az új promóciók), akik objektív „kihívást” jelentenek a lelkipásztorkodó papságnak. De akkor sem szabad őket kételkedő és fenntartásokkal tűzdelt magatartással fogadnunk. Keresztény közösségeinkben ők már a kovász szerepét töltik be. Néha-néha kritikus hozzáállásuk és elvárásaik ösztönzőleg hathat a lelkipásztorokra, és helyi közösségeink életének megújulását szolgálhatja.

Jakab: A kántorokkal való lelki foglalkozás és szakmai törődés már a ’89 előtti években is sok idődet vette igénybe. Milyen szempontok vezettek a „nagy találkozók” és a közös munka korai megszervezésében, illetve annak egyházmegyei színtű kiterjesztésében? Él-e még a régi kántortanító nagyonis ideális képe, illetve éledez-e újra megvalósítandó igényként az emberek emlékezetében?

Marton: 1990 előtt egy erdélyi plébánosnak a lelkipásztori munkában segítő egyetlen munkatársa, akit az állami szervek is elfogadtak, az egyházközség kántora lehetett. Képzésüket a ’80-as évekig, a tíz osztályos iskolai kötelezettség és a numerus clausus bevezetéséig a gyulafehérvári „Kántoriskola” biztosította. Ekkor a kántoriskola – háttérbe szorítva a kántorképzést –, kisszemináriumi jelleget öltött, hogy a papi hivatást érző fiataloknak előképzést biztosíthasson. Kántori diplomát magánúton előkészült kandidátusok szerezhettek az Egyházmegyei Hivatal által felállított egyházzenei bizottság előtt. Mint kántoriskolai hittanár ennek a vizsgáztató bizottságnak éveken át tagja voltam. A legtöbb vizsgázó nagy hiányosságokkal jelentkezett a vizsgára. Még ha az általános zenei műveltségük megvolt is, az egyházi liturgia, a szertartások elméleti és gyakorlati ismerete terén nagy volt a pótolnivalójuk. Ezért azzal a jelszóval, hogy „ne csak vizsgáztassunk, hanem képezzük is őket”, vállalkoztunk arra, hogy a vizsgára jelentkezőket előképzésben részesítjük. Így kerültem közvetlen kapcsolatba az új kántorokkal.

A ’80-as évek papi szenátusainak sokat vitatott, égető kérdése volt a „kántorkérdés”. (Hozzáteszem: még ma is megoldásra vár!) Ott az egyik megoldás úgy fogalmazódott meg, hogy „ne csak elvárással legyünk a kántorokkal szemben, hanem tegyünk is értük valamit.” Mint a papi szenátus főtitkára – a fenntartásokat és ellenkezéseket legyőzve – Jakab Antal püspök engedélyével a kántorok számára megszervezhettem az ún. lelkigyakorlatos jellegű kántor-továbbképzőket. Úgy, ahogy saját erőnkből tellett. Hiszen külföldi szakembereket akkor lehetetlen volt bevonni. Ezért ezeknek a továbbképzőknek nem pusztán szakmai jellege volt. Én például a családi életről, a gyermekek vallásos neveléséről tartottam előadásokat. Általában százan felül vettek részt az évenként egyszer megrendezett továbbképzőkön.

A régi kántortanító képe idős keresztényeinkben tényleg él. Annak régi formáját teljes egészében már lehetetlen visszahozni. Illetve vissza kell hozni – kiegészített formában. 1990-ben Marosvásárhelyen Léstyán Ferenc főesperes és Fülöp Dénes református lelkész el is indítottak egy ökumenikus jellegű kántortanítói képzőt. Ez ma is létezik, mint a Nagykőrösi Református Tanítóképző (Magyarország) kirendeltsége, de számunkra ez nem jelenthet megoldást.

Milyen formában válna lehetségessé? Mint mondtam, kiegészítve: nem csak kántortanító, de kántor-tanár jelleggel. Gyakorlatilag ez azt jelenthetné, hogy az egyházi középiskoláinkban (líceumi szemináriumokban) nagyobb hangsúlyt kellene fektetni – akár magánfoglalkozás keretében is – a zenei képzésre. Főleg a gyulafehérvári Majláth Gusztáv Károly Líceumi Szemináriumban kellene kötelezővé tenni minden növendék számára, hogy megszerezze az egyházzenei és liturgikai tudást, függetlenül attól, hogy a papi hivatást választja-e később vagy sem. Azokat az érettségivel rendelkező diplomás kántorokat viszont, akik nem jelentkeznek a Teológiára, nem volna szabad azonnal kántornak alkalmazni. Főegyházmegyénk a kántori szolgálatra jelentkezőkkel szemben támaszthatna olyan elvárást, hogy csak a kolozsvári egyetem hittanári szakának elvégzése után nyerjenek felvételt a kántorságra – különösen a nagyobb plébániákon. Ilyen képzéssel a kántoroknak már más lenne hozzáállásuk, az intellektuális készültségük, a tekintélyük; az iskolában való tanítással kiegészülhetne a munkakörük, még a legkisebb faluban is kántortanító/tanár minőségben szerepelhetnének. Ajánlatom első látszatra talán túl idealisztikusnak tűnhet, de korántsem lehetetlen. Egyszer el kell kezdeni, mert csak így állhat helyre az emberek előtt a művelt és tekintélynek örvendő kántortanító képe. Az erdélyi kántorok pillanatnyi helyzetéről árulkodik az a tény is, hogy a ’90-ben beindult Levelező Tagozatot kevés kántor végezte el, pedig ez sem sok pénzbe, sem sok időbe nem került. Mégis csak egyetlen kántor szerzett egyetemi diplomát.

Jakab: Úgy tudom, hogy az elmúlt években zajlott főegyházmegyei zsinat irányítására a szenátusi gyűlésen eredetileg téged kért fel az érsek. Sokrétű munkádra való hivatkozással nem tettél eleget a felkérésnek. Sőt gyakorlatilag távol is maradtál a vonatkozó területen kibontakozó és több éven át tartó munkától. Hogyan látod a „pálya széléről”, elérte-e a zsinat a maga elé kitűzött célt? Melyek voltak a pozitívumok, illetve a melléfogások és hiányosságok?

Marton: Amikor az 1996. októberi papi szenátuson szóba került a nevem egy esetleges főegyházmegyei zsinat irányítására, nemet mondtam. Elsősorban azért, mert a főiskolai tanárságom mellett ötféle – következetes munkával járó! – tisztséget töltöttem be, s nem kaptam ígéretet arra nézve, hogy valami alól is felmentést várhatok. Csak egy figyelmeztetést, hogy vigyázzak magamra, nehogy összeroppanjak. Nemet mondtam másodsorban azért is, mert a római katolikus egyház monarchikus és nem annyira „zsinati.” Az egyháztörténelemmel való alaposabb foglalkozás közben rájöttem, hogy a „zsinatoknak” mindig volt egy kis mellékzöngéje: a 15. században megfogalmazott s a reformációban diadalra jutott „zsinat a pápa fölött” elv. Az igazi nagy zsinatokat szükséghelyzetben hívták össze a megkérdőjelezett hitigazságok rögzítésére és a kényes ügyek megtárgyalására. Az egyházmegyei zsinatok csak az egyetemes zsinatnak a részegyházakban történő alkalmazását, kibontását jelenthetik, döntéseikben nem licitálhatják felül, szellemiségükben nem térhetnek el attól. Személy szerint tehát nem tartottam éppen annyira sürgősnek és olyan nagy kihívásnak a főegyházmegyei zsinatot. Magyarországon például több egyházmegyében sokkal egyszerűbben, kevesebb idő- és anyagi befektetéssel, de nagyobb eredménnyel oldották meg.

Egyházmegyénket elérte a II. vatikáni zsinat szellemisége, közvetlenül annak befejezése után. Püspökeink rendelkezéseikben nagyobbrészt érvényt szereztek az egyetemes zsinat végzéseinek és az azt követő szentszéki rendelkezéseknek. Az egyházmegyei zsinat előtti szólamok Erdély-szerte – immár a médián keresztül felerősítve – arról szóltak, hogy eddig itt nem történt semmi, most lesz a nagy zsinati megújulás. Megrettentem. Éreztem, hogy a levegőben lóg a „concilium supra papam” régi elv „concilium supra episcopum” formájában. Tudattalanul vagy tudatosan, fogalmam sincs, de ez megfogalmazódni látszik az Erdélyi Római Katolikus Státussal kapcsolatosan a Zsinati Könyvben is.

A nagy hangon beharangozott főegyházmegyei zsinat azonban lassan indult. Jakubinyi érsek kénytelen volt megjelölni 2000. szeptember 29-ét a zsinat befejezési dátumának, hogy ezáltal szorgalmazza a zsinati munkálatok érdemi elkezdését.

Minden aggodalmam ellenére, az egyházmegyei zsinati folyamat kezdetén szükségesnek láttam a zsinati munkálatokat, sőt az első dokumentumok megszerkesztésében részt is vettem. Csak akkor kértem felmentésemet a koordináló bizottsági tagságom alól, amikor sok lett a szövegelés és kevés a cselekvés, amikor inkább egyesek szerepelni-vágyása domborodott ki a közös ügy kárára. Úgy ítéltem meg ekkor, hogy a II. vatikáni zsinat szellemében járok el, ha lelkiismeretesen végzem a hivatalosan rám rótt kötelességeket. Feladataim csökkenésével – ígérem – a zsinat körüli eseményeket összefüggésbe fogom állítani, mert ez is hozzátartozik a gyulafehérvári főegyházmegye történetéhez.

A koordináló bizottságból való kilépésemkor sejtettem, hogy a befejező munkálatokra sem fogok meghívást kapni. Nem tudom, hogy jogosan-e vagy jogtalanul! Ezért a kérdéscsomag utolsó részére nem akarok válaszolni, illetve visszakérdeznék: tényleg elérte-e a célját? Mindenesetre megvan a fő terméke, a 2001-ben megjelent Zsinati Könyv. Szép kivitelezésű, stílusosan átfogalmazott dokumentumokat tartalmazó munka. Kár viszont, hogy a II. vatikáni zsinat idézeteit régi magyar fordításban és nem a 2000-ben Diós István által revideált szöveggel hozza. Mint egyháztörténelem-tanár, fájlalom, hogy a Zsinati Könyv több dokumentumában olyan sok zavaros és a valóságnak nem megfelelő történelmi áttekintés található, s van egypár javaslat, amely nincs összhangban a II. vatikánum szellemiségével.

Az Úr Jézus a hatások megítélésében „gyümölcsökről” beszélt, s azóta az egyházban történő minden új jelenségre, mozgalomra, szervezetre stb., még a főegyházmegyei zsinatra is áll, hogy értéke „gyümölcseiről” mérhető le. Szívből örülni fogok, ha a 2000. szeptember 29-én befejeződött főegyházmegyei zsinat „fája” megteremné jó gyümölcseit.

Jakab: 23 éve a gyulafehérvári Teológián tanítasz, ahol négy egyházmegye kispapjai immár több mint fél évszázada együtt élnek és tanulnak. Milyen hatással volt az erdélyi papnevelésre a földrajzi, mentalitásbeli és nyelvi (magyar, román, német, szlovák, bolgár) társaság? A mi időnkben könnyebb volt a nyelvi határokon felülemelkedni, hiszen a főbb tantárgyakat latinul kellett tanulni.

Marton: Nehéz kérdés. Egyértelmű feleletet nem is lehet megfogalmazni, hiszen a nemzetiségek közötti viszony a Teológián a felsorolt tényezőkön kívül még személyi jellegű is. Csak részben elfogadható választ adhatok, s azt is történelmi háttérrel.

Az erdélyi katolikus papnevelés 1948 után – minden nehézség ellenére – gondviselésszerűen alakult. A román kultuszminisztérium felszámolta a temesvári és nagyvárad-szatmári nagyszemináriumot, csak a gyulafehérvári Papneveldéről vett tudomást. Egyházi szempontból hivatalosan – mint az erdélyi egyházmegyék kispapjait egybegyűjtő szeminárium – 1955-től, Márton Áron börtönből való kiszabadulása után működik. Évtizedeken keresztül a „vértanú” püspök tekintélye is nagy szerepet játszott a különféle tájegységekből verbuválódott kispapok igazi szeretetközösségé alakulásában.

A közös szeminárium kommunista kényszerrel jött létre, aminek következtében a Gyulafehérvári Hittudományi Főiskolára Erdély katolikus népéből magyar, német, csángó, román, szlovák, horvát, bolgár, cseh nemzetiségű kispapok jelentkeztek. Azzal viszont nem számoltak a hatóságok, hogy a szemináriumba bevonuló fiatal leviták legtöbbje papi hivatással rendelkezik, ami azt jelenti, hogy az ateista támadások, a külső gáncsoskodások, a szűkös körülmények még közelebb hozták egymáshoz a kispapokat, nemzetiségüktől függetlenül. Az itt tanuló más nemzetiségű kispapok 99%-a hat év alatt megtanulta az előadások nyelvét, a magyart. Irántuk a tanárok is megértőbbek voltak (ma is azok), nagyvonalúan értékelték a nyelvi vonalon kifejtett törekvésüket, ami bátorította és ösztönözte őket.

A különféle tájakról érkezett papnövendékek úgy tekintették másságukat (főleg 1990 előtt, de most is), amivel egymást és az egész intézetet gazdagítják. Emlékezetesek voltak a Márton Áron jelenlétében rendezett karácsonyi esték, amikor a legszebb karácsonyi énekeit minden nemzetiségi csoport bemutatta. Az ún. Erdélyi Magyar Egyházirodalmi Iskola keretén belül a kötelező szemeszteri dolgozatát mindenki a saját anyanyelvén írhatta meg. Külön említésre méltó, hogy az Egyházirodalmi Iskola nyílt magyar nyelvű előadásain a német kispapok német forrásanyagból dolgozva megismertették velünk korunk teológiai problémáit.

Különbséget kell tennünk a gyulafehérvári Hittudományi Főiskolán tanuló különféle nemzetiségű és mentalitású kispapok magatartásában és megnyilvánulásaiban az 1990 előtti és 1990 utáni időszak között.

1990 előtt nagyobb volt a nemzetiségek között a megértés és a szeretet. Amint a kérdésben érintetted, mintha könnyebb lett volna a nyelvi határokon való felülemelkedés. Így igaz, a Teológián ekkor nem ismertünk a sovinizmust. Nagy szerepet játszott ebben, hogy a latin nyelvet komolyabban műveltük. Amikor én jöttem a Teológiára (1969), a tantárgyak oktatása már magyarul folyt, de a szentmise még latinul. Ennek igen nagy jelentőséget tulajdonítok. A magyarul nem tudó kezdő kispap „otthon” érezhette magát a szentmisében, lelki életünk meghatározó központi cselekményében; magyar spirituálisa minden nap ugyanúgy misézett, mint odahaza a cseh vagy a szlovák papja. Ennek az érvnek alátámasztására felhozható az a tény is, hogy a nemzetiségileg vegyes lakosú nagyobb egyházközségekben Erdély-szerte éppen a latin szentmisét felváltó anyanyelvű misék bevezetése eredményezett feszültséget a magyar és a román anyanyelvű hívek körében.

A Romániában mesterségesen szított sovinizmus 1990 után nyilvánvalóan éreztette a hatását a papneveldében is. Éppen amikor megszűnt a nemzetiségek közötti összetartást erősítő, az egyházra gyakorolt külső nyomás, amikor csökkent az egészséges, egymást segítő közösségi szellem. A nagyváradi és szatmári egyházmegyékből kevesebben jelentkeztek a gyulafehérvári szemináriumba, mivel főpásztoraik a külföldi lehetőségeket próbálták kihasználni. Sokatmondó tény, hogy 1990 után egyetlen német kispapunk volt, szlovák egy sem, viszont nőtt a román nemzetiségűek száma. Ez önmagában nem volna rossz. A baj akkor kezdődik, amikor a sovinizmust éltető román pártok jelszavát magukévá tevő, hivatásukban bizonytalanabb fiatalemberek kerülnek be a szemináriumba. Amíg az ilyen elemek ki nem szűrődnek, csak a feszültséget gerjesztik. Mégis állítom: a szemináriumba bekerült különféle nemzetiségű kispapok kölcsönösen megismerve értékeiket, szokásaikat, mentalitásukat, gazdagítják egymást. Örömmel konstatálható az is, hogy a Gyulafehérváron végzett más egyházmegyés papok, más nemzetiségű papok, a népük után külföldre távozott papok szívesen térnek vissza az alma materbe, és képességükhöz mérten segítik is azt. Számukra is, számunkra is megszépül minden egykori torzsalkodás, csak a szép marad meg.

Jakab: Egyháztörténészként egy évvel ezelőtt Budapesten megkaptad a Fraknói Vilmos-díjat. Szakmabeliként ismered küzdelmes történelmi múltunkat. Hogyan látod Erdély s benne a számbeliségében vészesen fogyatkozó magyarság – s ezen belül a katolikus egyház – jövőjét és sorsát?

Marton: Nem merem magamat egyháztörténésznek nevezni, csak az egyháztörténet-tanárának. Nagyobb felkészültségre lenne szükségem, hogy igazi történész legyek. Lehetőségeimnek és képességeimnek megfelelően – tanárkodásom mellett – igyekszem kutatómunkát végezni, főleg erdélyi egyháztörténelmünkre vonatkozóan. Kortörténeti szempontból is fontosnak tartom, hogy Márton Áron publikálatlan írásait felszínre hozzam. A 20. századi Erdély történelmét ezek nélkül nem lehet megírni. Amit eddig közöltem, szerény kivitelezésű könyvekben, voltaképpen nem is nyomtatásra szánt írások, mégis sok mindenről árulkodnak. Az először lejegyzett és áthúzott vagy zárójelbe tett részek úgy hatnak, mint az emberi találkozásoknál az első benyomások: valósághűek és igazibbak. Ezért tartom fontosnak Márton Áronnak írásait egybegyűjteni, nemcsak az ún. nagy beszédeit közölni, hanem a „töredék beszédeket”, a kis cetlikre felírt mondatokat, az áthúzott részeket is. A véglegesített beszédekben viszont a megfontolt és a szavaiért felelősséget vállaló püspököt fedezhetjük fel. Úgy hiszem, ezért a kutatómunkámért kaptam a Fraknói Vilmos egyháztörténelmi díjat.

A történelem ismerete felbátorít, és reményt ad. Erdély egyháztörténetének közvetlenebb megismerése rávezet arra, hogy voltak rosszabb és sokkal vészesebb időszakok az erdélyi magyarok és katolikusok életében. Népünk azonban a nagy megpróbáltatásokból legtöbbször megedződve és megerősödve került ki.

Egyes történészek úgy tartják, hogy a székely népnek szüksége van száz évenként egy nagy érvágásra, hogy tisztuljon és józanodjék. Sajnos, a 20. században igen sok „érvágás” érte, amely a tisztuláson túl az elvérzését is előidézheti, ha közben ki nem józanodik. Ez a megállapítás fokozottabban érvényes globalizálódó világunkban, mert a média uralma nagyobb lehetőséget nyújt a tömegek manipulációjához. Ahelyett, hogy népünk öntudatra ébredését és megerősödését mozdítaná elő, igen gyakran az elvándorlásra bátorít.

A közösségeink erejét megbontó másik veszély a közömbösség igen elterjedt szelleme. A kultúrájához és hagyományaihoz, valamint egyházához és hitéhez nem ragaszkodó nép elvész. Körünkben a kozmopolitizmus szelleme kezd eluralkodni. Általánossá vált a „minden mindegy” elv. Csak a gazdasági szempontok, a pillanatnyi külső érdekek, a hasznosság határozzák meg sokak életfontosságú döntéseit. Választásaikban és életükben sem kulturális, sem vallási értékeink nem játszanak szerepet.

Aki az erdélyi katolikus egyház jövője és sorsa alakításában tevékeny szerepet akar játszani, az e kettős – népi kultúránk és katolikus hitünk – irányultságban értékeinket köteles magáévá tenni és továbbadni. Akkor lehetünk lojálisak és más nemzetek kultúráját is értékelők, ha ismerjük és ápoljuk a sajátunkat, s akkor lehetünk ökumenikus szelleműek, ha hitünk szerint élő jó katolikusok vagyunk. Különben – azonosságtudatunkat elveszítve – a beolvadás sorsára jutunk.

Vissza a tartalomjegyzékhez

Világi világ, pénzért-szerelem, megtérés vagy álságos választás. Rainer Werner Fassbinder filmjei döntés- és határhelyzeteket értelmeznek, meg-megkérdőjelezve akár bizonyos etikai alapértékek tarthatóságát is.

Fassbinder és a Lolák

R. W. Fassbinder 1945. május 31-én született Wörishofenben, apja orvos, anyja fordító volt. Szülei 1951-ben elváltak, Fassbindert édesanyja nevelte, Münchenben tanult, többek között Rudolf Steiner-iskolába járt. 1963 őszétől színészetet tanult, három év múlva felvételizett a Berlini Filmfőiskolára, de nem vették föl. 1967-ben csatlakozott a müncheni Action-Theaterhez, ahol először játszott, majd rendezett és darabokat is írt. Egy év múlva az Action-Theater feloszlott. A régi csoportból többen – köztük Fassbinder, Peer Raben, Hanna Schygulla, Rudolf Waldemar Brem – megalakították az antitheatert, amely először a Büchner színházban játszott, majd a Művészeti Akadémián, végül pedig a Witwe Bolte nevű schwabingi kocsma hátsó helyiségében. 1969 végén a tulajdonos felmondott a csoportnak, ekkor azonban Fassbinder életében már a filmé volt a főszerep. Első filmje visszhang nélküli maradt, de saját színdarabjára épülő Vendégmunkás című alkotása már számos díjat nyert és nagy elismerést aratott. 1982-ben bekövetkezett haláláig több mint 40 filmet írt és rendezett, színdarabokat írt és rendezett, tévésorozatokat készített.

A Maria Braun házassága (1978), „kiegészülve” a Lolával (1981), illetve a Veronika Voss vágyakozásával (1981) a legjelentősebb filmtrilógia az NSZK történelméről az 1950-es években. Ez utóbbi elnyerte az 1982-es Berlinale fődíját, az Aranymedvét. Halála előtt Fassbindernek még sikerült leforgatnia – Jean Genet regényéből – a Querelle filmjét, amelynek témája a bűnözés, amely a „semmiből tör elő és esztétikummá misztifikálódik” (R.W.F.).

Fassbinder az új német film kiemelkedő egyénisége. Másfél évtizeden át a német kultúra fenegyerekeként tartották számon. Filmjeiben a német társadalom egyik legkövetkezetesebb kritikusának bizonyult, és mindvégig elkötelezettje maradt az elesetteknek, a számkivetetteknek és a kiszolgáltatottaknak. Legjobb alkotásait a témaválasztás szégyentelen radikalizmusa és a drámai kifejezés új filmformáinak keresése jellemzi.

Az utolsó három év egymásra licitáló csúcsteljesítményei között elég szerényen húzódik meg a Lola. Fassbinder keveset beszélt erről a filmjéről, ha kérdezték is, inkább a közeli években készült „környező” alkotásairól beszélt. És ilyenkor úgy beszélt, mint aki végre megtalálta magát. Amikor befejezte a Berlin, Alexanderplatzot (1980, 14 részes tévésorozat, Alfred Döblin regénye alapján), megszűnt a félelme.

„Egy héttel a forgatás előtt meg akartam halni, mert azt hittem, képtelen vagyok létrehozni ezt a filmet… Amikor végül kész voltam, úgy éreztem, most már jöhet akármi. Igen, ilyen sokáig tartott, amíg elmondhattam, hogy most már kezemben van a mesterség, már magabiztos vagyok”.

Az Aranymedve díja sem jelentett sokat, nem érdekelte, hogy a szakma kitüntette, beszélgetéseiben inkább a forgatás eseményeit emlegette: „Mindannyian boldogok voltunk valamilyen módon… Mindenki, nemcsak az operatőr, a színész, hanem a világosító, a kellékes, a maszkmester is boldog volt a forgatás idején, s ha ez az állapot újra és újra előidézhető, tulajdonképpen elegendő, ha van néhány mozinéző, aki szeretné látni a filmet”.

Önfeledt boldogság, elégedettség, magabiztosság, nem sokkal a vég előtt.

Fassbinder utolsó éveiben érdeklődési irányt váltott – legalábbis ami a filmjeit illeti. A Lola is illeszkedik ehhez. A rendező munkáiban erőteljesen fordul a német történelem felé (Maria Braun: ötvenes évek, Berlin: húszas évek, Lili Marleen: harmincas évek, Lola és Veronika Voss: ötvenes évek), keserűen és moralizálóan bírálja a társadalmat, és végül „felfedezi” a nőt. Nem véletlen, Maria, Lili, Lola és Veronika. Fassbinder így vallott erről: „A férfiak ebben a társadalomban sokkal inkább arra kényszerülnek, hogy a szerepeiket játsszák, mint a nők, akiknek ugyan szintén megvannak a maguk szerepei, de sokkal könnyebben ki tudnak törni, vagy egy lépésnyire le tudnak térni az útról. A férfiaknál ez rögtön kívülálláshoz, vagy valami hasonló dologhoz vezet. A férfiaknak a társadalomhoz kell igazodniuk. Ennyiben általában véve unalmasabbak is. Ha a nők egy kicsit kilépnek a társadalomból, akkor még nem lesznek azonnal a 19. századi utcalánymese hőseivé”.

A Lolának filmtörténeti rangú elődje van: Sternberg 1930-ban készített A kék angyala, Marlene Dietrich főszereplésével (a színésznő ezzel a filmmel alapozta meg az erotikus, titokzatos, érdeshangú szexszimbólum legendáját). A történet kissé szabványos, Fassbindernek sem sikerül remekművet faragnia belőle, a tőle megszokott cinikus-ironikus ábrázolás csupán a film végén, az utolsó percekben jelentkezik.

Az ötvenes évek elejének németországi városába új építésügyi referens érkezik. Emberünk tisztességes, etikus és korrekt – és munkamániás. Ugyanakkor művészi „beütései” is vannak, hiszen szabad idejében hegedül. Demokrata is, előkelő vendégeit egyazon asztalhoz ülteti házvezetőnőjével – magától értetődő módon. A nagy munka közepette azonban beleszeret egy lányba, Lolába, akiről hamarosan kiderül, hogy a helyi nyilvánosház-lokál éjszakai sztárja, és ráadásul kitartott szeretője emberünk ellenlábasának, a minden hájjal megkent vállalkozónak. Természetesen ez utóbbi kitűnő családapa, sunyi, mohó és közönséges, akiről feltételezni sem lehet (és nem is kell), hogy az embert keresi vagy fedezi fel Lolában. Ilyen már a mesékben sincs, nem, ő a „legédesebb fenekű nőt” keresi és találja meg Lola személyében. Így áll hát szemben az igazi szerelem az érdeken alapuló kapcsolattal, a becsületes kenyérkeresés a csalás árán keresett summákkal. Akárcsak manapság, a mai világban… És ki veszt, kit falnak fel? Hát világos: a becsületes, igaz érzelmekkel bíró embert.

Ez úgy történik, hogy először emberünk bosszúra szomjúhozik, meg akarja alázni a lányt és lenyakazni a férfit, de aztán inkább oltár elé vezeti Lolát és megbékül sorsával, megbarátkozik az átkos ellenséggel, belesimul a város korrupt hatalmi elitjébe. Lola addigi kitartójától kuplerájt kap ajándékba, férje pedig elégedett, idilli mosollyal nyugtázza növekvő birtokát.

Sternbergnél nem egészen így volt, A kék angyal érzéki Lolája a készülődő fasizmus idején tönkretette az őt szerető idős tanárembert, míg Fassbinder Lolája szerelem címen korrumpálja az érte őrülten szenvedő és őt imádó humanistát. Így kezdenek együtt új életet, bekerülnek a hőn áhított uralkodó városvezetésbe.

Talán moralizáló melodráma a film, az erkölcsi igazság hordozója, a tiszta lelkületű Lola a pénzes, közönséges, csaló ember karjaiba dől, „mert nem lehet mást tenni ebben a világban”. Másrészt ha nem lettek volna tisztán látó, „józanul gondolkozó”, önérdek-vezérelt Máriák és Lolák, akik sajátos varázsukkal magukhoz húzták, „lenyúlták” a férfiakat, s ezzel belehúzták a jóravalókat is a korabeli világ aljasságába, akkor nem lettek volna aljasságok sem? – Hát aligha. Aljasságok voltak, vannak. Lesznek is.

Lola azért elég jól eljátssza szerepét, Fassbinder „elég jól eljátszatja” vele az általa leírt jeleneteket (Lolát Barbara Sukowa személyesíti meg). Egyik nap méla undorral arcán, saját magát is gyűlölve, megalázottan fordul bele hájasfejű, korrupt, nagypénzű szeretője ágyába, másnap viszont már igaz szerelmét ápolja, szűziesen szorongatja a becsületes emberkezet a templomi áhítatban, miközben a világ aljasságaira figyelmezteti. őt. Aztán új nap, és újra szívét „lehidegítve” a csúnya ember ágyában kezdi és végzi.

Márai Sándor írta egy helyen: „Az irodalom, mint sok más tévhitet, elterjesztette azt a legendát is, hogy a nők szívtelenek, s ha pénzért odaadják magukat valakinek, mondjuk egy nagykereskedőnek – ez a kínos eltévelyedés szórványosan, de előfordul – úgy csukott szemekkel, hidegen teszik ezt, közben mélységesen megvetik a nagykereskedőt s valamilyen szegény fiatalemberre gondolnak, aki lenn vár a sarkon és akit szeretnek… A valóságban a nők ilyen aljasságra nem képesek – sok nő bevallotta nekem, hogy olyan ember iránt, akitől pénzt kap, rögtön szerelmet érez és szerelemből adja át magát neki”.

Vajon mit szólna Márai Lolához, aki már becsületes emberfeleségként odaadó szerelmetességgel ugrik szeretője karjaiba, mikor megtudja, hogy saját nyilvánosházat kap ajándékba? Lehet, hogy nem örülne, hogy számításait csak úgy áthúzza egy Lola és egy Fassbinder…

Pénzen vásárolt boldogság? Ezt mondja Fassbinder: „…Nem hiszem, hogy megvásárolhatóság nélkül lehetséges lenne valami. A boldogság mindenfajta lehetőségében benne van a megvásárolhatóságnak valamilyen fajtája”.

Tény, hogy Fassbinder őrült volt. Egy zseni, aki 36 évesen elment. Akinek sikerült negyven filmet elkészítenie – és nem is akármilyeneket. De egyvalamitől mindig félt. A haláltól.

„A legtöbben a haldoklástól félnek, és nem magától a haláltól, vagyis a halál előtti betegségektől, a hosszú vagy rövid szenvedéstől… Nem, én attól félek, hogy egyszerűen nem leszek többé jelen. És ez – nem is tudom – gyerekes vagy nem gyerekes, eddig semmit sem tudtam vele kezdeni. Tehát mindig igyekszem olyan magatartásokat kreálni, amilyen a Veronika Vossé is, a magam számára is felül akarom vizsgálni, lehetségesek lennének-e, képes lennék-e ilyen tartást szerezni, megszabadulni ettől a félelemtől”.

Kacsó Edith

Vissza a tartalomjegyzékhez

Röviddel azt követően, hogy bejelentették Erdő Péter püspök esztergom-budapesti érsekké való kinevezését, elterjedt róla, hogy az új magyarországi prímás az Opus Dei szervezetének a tagja – írta a Frankfurter Allgemeine Zeitung. A tekintélyes német napilap szerint figyelemre méltó, hogy az új prímás szükségesnek látta ezeket a feltételezéseket a nyilvánosság előtt is cáfolni.

Az új magyarországi prímás nem Opus Dei-s

Az elmúlt hetekben Erdő Péternek több újság- és rádióinterjúban is feltették a kérdést, hogy valóban kapcsolatban áll-e a Vatikánban a hírek szerint egyre meghatározóbb befolyással rendelkező, markánsan konzervatív szellemiségűnek tartott Opus Deivel. Az érsek egyértelműen cáfolta az újságírók kérdébe rejtett állítást: „Nem vagyok tagja sem magának az Opus Dei személyi prelaturának, sem a hozzá kapcsolódó papi egyesületnek” (a Magyar Rádió Krónika Háttér című műsorában 2002. december 12-én). Ugyankkor válaszában méltatta az Opus Deinek és más katolikus mozgalmaknak az egyház életében betöltött szerepét.

Erdő Péter más alkalommal is kifejezte, hogy nagyra értékeli az Opus Dei munkáját. 2002. május 11-én – még a Pázmány Péter Katolikus Egyetem rektoraként – házigazdája és levezető elnöke volt annak a budapesti konferenciának, amelyet az Opus Dei alapítója, Josémaría Escrivá de Balaguer születésének 100. évfordulója tiszteletére rendeztek. A konferencián felszólalt többek között Habsburg Ottó, a Páneurópai Unió elnöke, az Európai Parlament tagja is. A Tudomány, hit és egyetem címmel megrendezett tanácskozás az 1975-ben elhunyt alapító – akkor még csak tervezett, majd 2002 októberében ténylegesen megtörtént – szentté avatásához kapcsolódott.

A konferencia házigazdájaként Erdő Péter rektor az Opus Dei szerepéről szólva elmondta, hogy míg a szekularizáció miatt a papoknak egyre nehezebb beleélniük magukat a világi emberek helyzetébe, az Opus Dei ebben is tud segíteni. A papi tagok mellett a „világi szerzetességre” – tehát a szervezet iránt mélyen elkötelezett, de továbbra is az eredeti hivatásukban megmaradó katolikusokra – épülő Opus Deire az egyházon belül és kívül is gyakran fenntartással tekintenek. A kritikusok egyik problémaként az alapító Josémaría Escrivá és a Franco-rezsim közötti állítólagos szoros kapcsolatokat említik. 1953-ban Franco tábornoknak a Vatikán segített – a spanyolországi katolikus vezetés támogatásával – kitörni a világháború utáni diplomáciai elszigeteltségből. A párizsi Le Monde annak idején a szerződést úgy értékelte, hogy ez volt a Franco-rendszer legnagyobb győzelme a háború óta. Amikor pedig az ötvenes évek végén a tábornok a gazdasági és társadalmi válság nyomán szakértői kormányt nevezett ki, abban három kulcsminisztérium élére is Opus Dei-emberek kerültek. A politikai befolyásra való törekvés mellett a másik visszatérő kifogás a szervezet „titokzatos” működése. Az Opus Deit bíráló szerzők a hetvenes-nyolcvanas évek nagy vihart kavart olaszországi maffiabotrányaival, a P2 titkos szervezet és a politikai elit közötti kapcsolatépítéssel, a Vatikán Bank csődjében való tevékeny részvétellel vádolják, sőt még I. János Pál pápa tragikusan gyors elhunytával kapcsolatban is a szervezet kezét vélik felfedezni. Ezeket a vádakat az Opus Dei természetesen visszautasítja, az viszont tény, hogy a prelatúra II. János Pál pápasága alatt nagy befolyásra tett szert a Vatikánban, és egy sor kiváltságot, például a nemzeti egyházaktól való teljes függetlenséget jelentő pápai címet is kapott, alapítóját pedig előbb boldoggá, majd szentté avatta a jelenlegi egyházfő. Bár hivatalosan csak egyetlen bíboros, a perui Thorne érsek tagja a szervezetnek, előfordulhat, hogy a következő pápaválasztáson a kétharmad részben konzervatív bíborosokból álló konklávé az Opus Dei támogatottjai közül választja meg II. János Pál utódját. Egyik ilyen esélyes Norberto Rivera Carrera, Mexikóváros 60 éves érseke, akit II. János Pál 2001-ben nevezett ki. Egy másik állítólagos Opus Dei-protezsált az ultrakonzervatív Giacomo Biffi bolognai érsek. A mai állás szerint ebbe a kérdésbe Erdő Péter érsek biztosan nem szólhat bele, mivel a konklávéban továbbra is az egyetlen magyar bíboros, Paskai László rendelkezik szavazati joggal.

(A Hetek alapján, Morvay Péter)

Vissza a tartalomjegyzékhez

A Szentföld élő kövei

Michel Sabbah jeruzsálemi latin pátriárka válaszol Drew Christiansennek (Vatikáni Rádió)

Drew Christiansen: A második palesztin támadás, az Intifada már több mint két éve folyik. Szeptemberben ön azt állította, ez valóságos „katasztrófa” a palesztin nép számára. Mit értett ezalatt?

Michel Sabbah: Az életfeltételek, melyeket az izraeli katonák erőltetnek az itt élőkre, egyszerűen embertelenek. A lakosság, több mint hárommillió ember, állandó ostromállapotban él. Az utazás teljesen lebénult a falvak és városok között. A megszokott közlekedés teljesen ellehetetlenült. A mindennapi gazdasági élet megállt, a munkanélküliség pedig egyre jobban terjed. S ami még rosszabb, a kijárási tilalom miatt az emberek napokig saját házuk foglyai maradnak. Tilos munkába, iskolába, de még kórházba menni is. Hogyan írhatná le az ember ezt a helyzetet más szavakkal, minthogy embertelen?

Ez a helyzet elkeseredettségbe hajszolja a palesztin népet. Minden, még a legkisebb ellenkezés is ürügyül szolgál a gyilkosságra és a rombolásra. Egyik fél sem tekinti a másikat emberi lénynek, hanem egyformán embertelenül gyilkolja és megalázza a másikat.

Christiansen: A betlehemi Születés-templomának negyvennapos ostroma súlyos csapást jelentett a palesztinai keresztényeknek, legfőképpen pedig a keresztény-muzulmán kapcsolatoknak ártott. Hogyan befolyásolta ez a palesztinai keresztények hangulatát?

Sabbah: Elhagyatottnak éreztük magunkat – válaszolt a pátriárka. Bár sokan megpróbáltak értünk közbenjárni, igazi segítséget nem kaptunk. Ma már nincsenek olyan keresztény erők, amelyek segíthettek vagy megvédelmezhettek volna, mint korábban a XIX. vagy a XX. században. Vannak ugyan keresztények Nyugaton, de már nincsenek keresztény nemzetek. Az emberek hatásos közbenjárásában bíztak, amikor azonban ezt nem látták megvalósulni, teljesen elhagyatottnak érezték magukat. Az ostrom sem ártott, hanem inkább segítette a keresztény-muzulmán kapcsolatokat, mivel muzulmánok is menedéket találtak a keresztény szentélyben. Mi mindent megosztunk, a mindennapi szenvedéseket is. Itt mindenki számára keserves az élet. Az elmúlt hónap végéig teljes kijárási tilalom volt, ami Ciszjordánia egészére vonatkozik. November 21-én újra kijárási tilalmat rendeltek el Betlehemben.

Sokan tűrhetetlennek érezték a helyzetet és kivándoroltak. Legtöbben azonban itt maradtak kegyetlen körülmények között, az elhagyatottság mély érzésével élve mindennapi életüket.

Christiansen: Az egyházakra érvényes ez a magukra hagyatottságnak ez a szörnyű érzése?

Sabbah: Nem. A testvériség erős érzése érezhető mind a jeruzsálemi mind a külföldi egyházak között, kiváltképpen az Egyesült Államok részéről. ők azok, akik komolyan figyelemmel kísérik azt, ami a Szentföldön történik. Örömmel fogadjuk nyilatkozataikat, valamint azon tetteiket, melyek az Egyesült Államok izraeli politikájára vonatkoznak. Az USA keresztény közösségei, de legfőképpen az Egyesült Államok Katolikus Püspöki Karának támogatását feltétlenül érezzük. Az ilyenfajta pártfogás nem mindenki részéről érezhető, bár az angol és walesi püspöki karok sokat tettek értünk az elmúlt pár évben. Egyes plébániák és egyházmegyék testvérkapcsolatba is léptek. Komoly erőfeszítések történtek arra, hogy előrelendítsék az izraeli és a palesztin nép megbékélését. Ez konkrét lépés, mellyel az amerikai egyház igyekszik a békefolyamatot elősegíteni.

Christiansen: Hogyan látja az izraeli és palesztin hatóságok közötti békefolyamat alakulását?

Sabbah: Nem látok sok esélyt a békére. Ebben a nagyon nehéz helyzetben alapvető faktornak számít a demográfia. Akik ugyanis ellenállnak a megszállóknak, fiataloknak, nem házasok, nem félnek semmitől, és lelkük mélyén nagyon erős a meggyőződés. Elszántak arra, hogy harcolnak a népükért és az országukért. A népesség fele fiatal. Készek arra, hogy éveken keresztül ellenálljanak. A fiatalok ellenállása az az alapvető dinamika, amit Izraelnek meg kell értenie.

Izrael túlélése azon múlik, hogy barátokkal van-e körülvéve, vagy ellenségekkel. Az a tény, hogy Izrael elnyomja a palesztin népet, ellenségévé teszi minden közel-keleti szomszédját. Minden muzulmán és arab ellensége Izraelnek az elnyomás miatt. Egy napon Izrael minden ereje sem lesz elég ahhoz, hogy ellenálljon a haragjuknak. Végül kifáradnak és felmorzsolódnak. Az, hogy a palesztinokkal békét kössenek, Izrael egyetlen reménye, hogy megőrizze biztonságát. Hogyha a palesztinokkal való kapcsolata normalizálódik, a többi arab szomszédjával megszűnik ellenséges viszonya. Ha békében élnek majd a palesztinokkal, akkor béke lesz az egész régióban.

Christiansen: Amikor az Egyesült Államokba látogat, nyilván hallja, mennyi szó esik egy esetleges Irak elleni háborúról. Egy Irak elleni támadás hogyan befolyásolná Palesztina és Irak helyzetét?

Sabbah: Mi félünk egy esetleges Irak elleni háborútól. Ennek elkerülhetetlenül közvetlen és negatív következményei volnának Ciszjordániában és a Gázai-övezetben. Az izraeli biztonsági intézkedések kétségtelenül megnövekedtek, ami arra az eredményre vezetett, hogy a palesztin népre nehezedő elnyomás még súlyosabbá vált. Valódi kockázata van palesztinok tömeges deportálásának és az izraeli arabok száműzésének. Az ettől való félelem a levegőben van. Mindazonáltal a háború fennálló veszélye csak elmélyítette a palesztinok elhagyatottság-érzését. Az európaiak gazdasági segítséget ajánlottak fel, ha az izraeliek ehhez hozzájárulnak, de nem ajánlhatnak politikai támogatást. Az Egyesült Államok kemény fellépése nélkül Ariel Saron izraeli miniszterelnöknek szabad keze van. Mind több és több esemény mutat egy Kelet-Nyugat közti összeütközés irányába. Nyugaton az ellenállás az utcákon fog megnyilvánulni, ha a kormányzatokban nem kap hangot. A kormányok elkötelezettek Nyugat felé. Ám az emberek nem. ők a nyugati dolgokról úgy gondolkoznak, mintha azok „keresztények” volnának, és emiatt az arab országokban a helyi keresztények kevéssé elfogadottak. A Közel-Keleten a sértettség érzése a keresztények és muzulmánok napi kapcsolataira is kihatással vannak. Az utca embere az arab országokban nem érti meg, hogy Nyugaton nincsenek már keresztény államok. A keresztények már nincsenek többé hatalmi helyzetben. Csak keresztény népességű szekularizált államok vannak. Éppen ez a keresztény népesség az, amely lebeszéli a saját kormányát arról, hogy a háború útjára lépjen. Ez számukra azonos a szélsőségesek fékezésével, akik háborút akarnak.

Christiansen: A Szentföld zarándokhely. Hogyan befolyásolta az elmúlt két konfliktusokkal teli év a zarándokokat?