Kedves Olvasó!

Eljön az idő, amikor ki kell rámolni a fiókokat, meg kell szabadulni a portól a cipők között, megújított rendet kell alkotni dolgainkban. A Keresztény Szó is egy ilyen pillanathoz érkezett 2002 és 2003 fordulóján.

A rend a régi, de megújított régi rend. Lapunkhoz ezentúl is pénzért lehet hozzájutni (ezt ősidők óta vásárlásnak nevezik), de mivel az „árusnak” is élnie kell valahogy, a Keresztény Szóért ezentúl előre kell fizetni – nemcsak az Olvasónak, de lapunk forgalmazóinak is (ezt hagyományosan előfizetésnek hívják). Olyan időket élünk, hogy „hozomra” jobbára már csak a bankok adnak – de milyen áron!

Emellett azonban két jó hírrel is szolgálhatunk.

Az egyik jó hír az, hogy a Keresztény Szó ára januártól egyetlen lejjel sem emelkedik.

A másik jó hír pedig az, hogy bár az eladási ár változatlan, lapunk küllemi minősége – a belívek papíranyagának változása folytán – javulni fog. Reméljük, élvezhetőbbek, érthetőbbek lesznek a képek, könnyebben olvashatók a szövegek. Ez persze mind olyan külső „tünet”, amelyet aprólékos, időnként idegesítően „macerás” előkészítés, vitatkozás, számítgatás, nézetütköztetés alapoz meg. De szívesen vállaljuk és örömmel tesszük, hiszen Önért van mindez, kedves Olvasónk! A naponta, hetente, havonta ismétlődő munkafolyamatok rutinja néha elhomályosítja a munka légtávlatibb értelmét, azt ugyanis, hogy Krisztus örömhírét a kultúra világában, a történelem, a hittudomány, a képzőművészetek, az irodalom, a film létmódjában értelmezzük, magyarázzuk. Vajon az-e az értelme mindennek, hogy közvetlen gyakorlati célokat kövessünk? Aligha. A Keresztény Szó – ki ne érezné?! – szellemi és anyagi körülményeink között luxus. Nélküle éppoly következetesen váltakoznának az évszakok, tanulnának a gyerekek, éppúgy szaggatna a reuma, ontaná információit a tévé, éppúgy segítenének egymásnak a szomszédok vagy az árva gyerekeknek a Caritas.

Megengedhetjük-e magunknak azt a luxust, hogy például a Szentháromság-ábrázolások bonyodalmas és szép történetébe mélyedjünk? Nem volna-e jobb, ha csakis az utazási kedvezményről, a téli közköltség-támogatás mértékéről vagy éppenséggel szőlőszemnyi keresményeink fokozatos mazsolásodásáról beszélnénk éjt nappá téve? Másfelől pedig: mi köze vallásosságunknak és egyház(iasság)unknak bizonyos görög vagy latin szavakhoz, követhetetlen évszámokhoz? Mivel kell igazából foglalkozunk? „Csak egy a fontos” – olvassuk. Azt az egyet azonban abban a világban tudjuk megszerezni, amely – hála alkotóképességünknek, istenképűségünknek, szabadságunknak – hallatlanul tágas és sokrétű. Bízom benne, hogy 2003 Keresztény Szó-olvasmányai is fel képesek mutatni ezt a plurális szépséget, istenirányú tarkaságot.

Vissza a tartalomjegyzékhez

Az egyház pénze vagy a miénk?

Barth Ottó, a gyulafehérvári főegyházmegye gazdasági igazgatója válaszol Jakabffy Tamás kérdéseire

Jakabffy Tamás: Az utca emberétől gyakran hallani azt a magabiztos vélekedést, hogy “van az egyháznak pénze”. Mégis, miközben a főegyházmegye költségvetési mutatóit nézegetem, és hamarjában összeadom a bevételeket, feltűnik, hogy a pénzforgalom közel 90%-a segélyekből áll össze.

Barth Ottó: Az, hogy gazdagok lennénk, egyértelműen nem igaz. Lehet, hogy első pillantásra úgy tűnik, hiszen az egyház sok helyen építkezett, földi javakban bővült. Gondolok a nagy beruházásokra a főegyházmegye területén – például az utóbbi időben épített huszonöt templomra, hét kápolnára, a csíksomlyói klarissza kolostorra, a csíkszeredai Segítő Mária Gimnáziumra, a Székelyudvarhelyi Pastor Bonus papi otthonra, a gyergyószentmiklósi Szent Benedek, a csíksomlyói Jakab Antal, a marosvásárhelyi Deus Providebit tanulmányi házakra, valamint a Caritas keretében létesíett intézményekre: a gyergyószentmiklósi Szent Erzsébet öregotthonra, a székelyudvarhelyi Szent Lukács Egészségügyi Központra, illetőleg a házi beteggondozó központokra és más szociális létesítményekre. Ezek ismeretében feltétlenül úgy tűnhet, hogy az egyháznak valóban bőségesen van pénze. Ez azonban önmagában téves megfogalmazás volna. Minden nagyobb beruházást csak a külföldi segélyek tesznek lehetővé, általában célpénzek, olyan támogatások tehát, amelyeket csak arra lehetett használni, amire kértük. Csakhogy az egyháznak ahhoz, hogy rendeltetésszerűen működjék, igen nagy összegekre van szüksége, és ezeket az összegeket nekünk kell előteremtenünk, külföldi szervezetek fenntartási, működtetési költségeket ugyanis nem támogatnak. Sajnos ezen a téren nagyon szűkösen állunk, épp hogy máról-holnapra élünk. Az általános szegénység az egyházban is érezteti hatását. Szegények vagyunk, mindenképpen fenn kell tartanunk az egyházi intézményeket.

Csakhogy – s ez egyre világosabban látható sajátosságunk – nem pusztán szegények vagyunk, de egyre szegényebbek is leszünk, mert meggyőződésem szerint nem tudunk igazán jól gazdálkodni azzal a kevéssel sem, amink van. Hogy példát is mondjak, mégpedig igen általános érvényű példát: a templomok építése nálunk körülbelül kétszer annyiba kerül, mint más, a gazdálkodás terén nagyobb tapasztalattal rendelkező országokban. És ugyanez a helyzet a nagyobb méretű javítások esetében. Általában már azelőtt hozzáfognak a munkálatokhoz, hogy a szükséges pénzalap a munkáltató rendelkezésére állna, de az is megesik, hogy már a tervek teljes elkészítésére sincs meg a szükséges pénz. Hozzáfognak az építkezéshez vagy javításhoz a megfelelő szerződések és szakmai felügyelet nélkül, és ahogy a pénz jön, úgy építkeznek, minden évben egy keveset. Időközben persze romlik az épület állaga, télen szétfagy, amit nyáron vakoltak, kézen-közön eltűnik az építőanyag, tavasszal újból elkezdik, s egy nagyobb építkezés – például templom – három-négyszer annyi időt emészt fel, mint amennyi normálisnak tekinthető.

Jakabffy: A diagramot nézve nem fölösleges a kérdés: csak az egyházi hozzájárulásból, vagy pedig a különböző gyűjtésekből is áll “a hívektől” beérkező összeg – amely a teljes bevétel 9 százaléka?

Barth: Benne vannak a Teológiai Intézet, a központi intézmények, iskolák és diaspórák számára begyűjtött összegek is. De ezenkívül vannak célgyűjtések is – mint például a Caritas számára meghirdetett Szent Erzsébet-napiak, a missziók és a Szentszéknek szóló gyűjtések, valamint az ifjúság számára történő gyűjtések. De ezek nem tesznek ki óriási összegeket.

Jakabffy: Már kétszer esett szó a Caritasról. Amikor az egyházmegye gazdasági mutatóit értelmezzük, beleértendő-e ebbe a Caritas pénzforgalma vagy nem?

Barth: A Caritas mindenképpen az egyházhoz tartozó intézmény, viszont a költségvetésünkből sajnos eddig még nem részesült. Csak a kifejezetten Caritas-gyűjtésekből befolyó pénzeket kapták meg eddig. A jövőre nézve viszont a Caritast is szeretnénk szervesen beilleszteni az egyházmegye költségvetésébe és támogatásban részesíteni. Jelenleg főleg külföldi, és kisrészt állami támogatásból tartják fenn intézményeiket.

Jakabffy: Erdély-szerte növekszenek a templomok, de felhangzanak az ellenvélemények is: túl hivalkodó, túl drága, nincs kinek. Van-e, s ha van, milyen kontrollja a főegyházmegye gazdasági hivatalának a templomépítésekre.

Barth: A Gazdasági Bizottság elemzi a templomépítések támogatására beérkező kéréseket. A Gazdasági Bizottságnak van egy szűkített és bővített változata. A szűkített bizottság öttagú: az érseki helynök-irodaigazgatóból, a főkönyvelőből, a gazdasági intézőből és a jogtanácsosból és a gazdasági igazgatóból áll. A bővített bizottságban pedig mintegy 20 személy munkálkodik, a főegyházmegye teljes egészét képviselik. Minden kerületből van tagja. Nemrég pedig létesítettünk egy építészeti irodát is. Ennek hiánya miatt épültek olyan templomok, amelyeket – mi is így tartjuk – nem lett volna szabad felépíteni. Amióta az építészeti iroda működik, csak azokat az építkezéseket hagyjuk jóvá, amelyeknek a tervei teljesen elkészültek, a munkáltatónak az építészeti iroda módosító ajánlatait figyelembe kell vennie. És az egyházmegye részéről kiadandó építkezési engedélyt is csak akkor írjuk alá, amikor meggyőzően körvonalazódik a megvalósítás gazdasági lehetősége.

A templomok esetében rögtön hozzá kell fűznünk még egy lényeges megjegyzést: hatalmas épített örökséggel rendelkezünk. Ennek folytán szakmai és gazdasági szempontból az új templomok építése nem foglal el központi szerepet. Másfelől pedig a helyreállítási munkálatok az új beruházásokkal legalább azonos mértékű figyelmet és anyagi áldozatot követelnek.

Jakabffy: Mindeddig építési tervekről, anyagi háttérről, gazdaságos tervezésről esett szó. De nem fordult még elő beszélgetésünkben az, hogy bárki is megvizsgálná, van-e az illető templomnak létjogosultsága demográfiai értelemben, van-e józan pasztorális megfontolás. Egyáltalán: milyen szakemberekből áll az építészeti iroda?

Barth: Templomépítés esetében kikérjük a pasztorális bizottság véleményét is, ha pedig új plébánia létesítéséről van szó, akkor a szenátus véleményét is amint azt a kánonjogi kódex is előírja. Az elmúlt évek folyamán kérésünkre minden jelentősebb – a liturgikus teret érintő – tervet az Egyházmegyei Liturgikus és Egyházművészeti Bizottság (ELEB) lelkészekből, képzőművészekből, mérnökökből és restaurátorokból álló testülete elemezte. A 2002 tavaszán Gyulafehérváron létesített építészeti iroda az építészettel kapcsolatos sajátos problémákat vizsgálja felül. Ezáltal a tervek és közvetve a megvalósuló beruházások minőségi voltára illetve a fölösleges költségek kizárására törekszünk. Sok tervező szeretné ugyanis a “megálmodott” tervét megvalósíttatni a hívek, illetőleg a külföldi adományozók zsebéből. Nevet szeretne magának szerezni az általa tervezett épület révén, ezért nem ritka e tervekben a nagyzás, a magamutogatás, az egyénieskedés. Sajnos mindez gyakran túl sokba kerül az egyháznak és a külföldi támogatóknak, ezért az utóbbi időben egyre inkább utasítanak vissza Nyugat-Európában is efféle projekteket. Ne feledjük: ott is csökkennek a támogatási alapok.

Az építészeti irodában egy műépítész dolgozik: a kolozsvári Macalik Arnold. Az érsekségnek korábban is volt építészeti tanácsadója, dr. Szekeres Gerő személyében. Minden nagyobb építkezésnél szaktanácsadókat vonunk be. Segítségükkel véglegesítjük a szerződéseket. De nagyobb beruházások esetén helyben is megbízunk felelős építőmérnököt, aki a művezetést felügyeli s akit az érsekség fizet. ő pedig nap mint nap helyben ellenőrzi a munkák menetét. Kidolgoztunk egy szerződés-modellt, amelyet a nagyobb beruházások esetében alkalmazunk.

Mindezek a lépések arra is jók, hogy a templomépítéseket (és általában a más építkezéseket is) valamelyest ellenőrizhetővé tehessük: ne legyen a templom hivalkodó, és legyen a célnak megfelelő. Ne a torony, a harang vagy a diadalmaskodó stílus uralja el, hanem legyen valódi összejöveteli hely a közösség számára – istentiszteletre, közösségi tevékenységekre, (ön)képzésre, lelki felüdülésre. Azt szeretnénk elérni, hogy a templomok megrendelői és tervezői (és használói) vegyék figyelembe: a ma templomait nem a múlt század embereinek építjük. A sablonok kritikátlan követése nem vezet sehova.

Jakabffy: A házbérek, amint a diagramból is kitűnik, a bevételi források két százalékát teszik ki. Egykor kiváló lehetőséget teremtett az anyagi alapok megszilárdítására az ingatlanok bérbeadásából befolyó jövedelem. Miután azonban az államosított ingatlanok helyzete egyelőre csak “lehetőségi” a főegyházmegye számára, nem csoda, hogy lépten-nyomon a Státusra emlékeznek az emberek, arra a Római Katolikus Státusra, amely jelentős ingatlanalappal rendelkezett. A Státus pedig de iure újra működik, miközben de facto alig látszik a jelenléte.

Barth: Kényes probléma. Az államosításkor a Státus épületeit is elvették, s csak most kezdik lassan visszaadni – így Kolozsváron is (a Jókai utcában) nemrégiben visszakaptunk egy épületet, csakhogy a huszonhárom lakrészből időközben tizenhetet illegálisan eladtak. De ennél jóval több Státus-ház van Kolozsváron, de ezek közül csak a Szentegyház u. 5. szám egyik lépcsőháza van a Státus kezelésében. A mai napig is Státus-épületeknek nevezik azokat a bérházakat, amelyeket tudomásom szerint 1938. március 8-án írattak át a Státus nevéről a Szent Mihály plébánia nevére abból a célból, hogy megmentsék az épületeket az államosítástól. Ez akkor nagyon jó megoldás volt, hiszen az épületek valóban egyházi tulajdonban maradtak. De ma sem kellene megfeleldkezdnünk e bérházak építésének eredeti céljáról: hogy tudniillik ezek bevételei a tanulmányi alapot – tehát az egyházmegyei oktatásügyet – szolgálták.

Jakabffy: Ma a román törvénykezés fogalmi keretei szerint nincs felekezeti oktatás. A gyakorlatban mégis van. Tehát igenis volna mit támogatni a Státus-házak bevételéből. De végülis hány épület van Erdélyben, amely ma a Státus tényleges tulajdonában van, és hány olyan épület, amely jogosan a tulajdonát képezhetné?

Jakabffy: Ahogy egykor Márton Áron az egyház önvédelmi érdekeit szem előtt tartva befagyasztotta az Egyházmegyei Tanács működését, ugyanúgy élesztette fel Bálint Lajos érsek – rendeletileg – a Státus intézményét, csakhogy jól körvonalazott lehetőségek híján. Nem volna-e itt az ideje, hogy azok a Státus-épületek, amelyek plébániális adminisztrációban vannak, újra visszakerüljenek a Státus kezelésébe?

Barth: Bálint Lajos érsek abból a célból élesztette újra a Státust, hogy az épületeknek és a Státus minden más vagyonának visszaszerzéséhez jogi alapot teremtsen. Sor került operatív megbeszélésekre is. A legutóbbin egy huszonöt tagú bizottságot neveztek ki: a vezető tanácsot. A román törvénykezés alapján lehetőségünk van arra, hogy az ingatlanjainkat visszakérjük, és ezek egy jórészét valóban vissza is kapjuk.

Jakabffy: Ez kissé ellentmondani látszik annak, amiről Potyó Ferenc beszélt a Kereresztény Szó novemberi számában; az ő meggyőződése ugyanis az, hogy a román állam voltaképpen semmit nem akar visszaadni. Ennek a vélekedésnek egészen optimista módon mond ellent az, amire az imént utalt – vajon a nemrég megszavazott végrehajtási rendelkezés miatt?

Barth: Mindegyik épületünket nem fogjuk visszakapni, ez nyilvánvaló. De azért én hiszem azt, hogy a román állam mégiscsak be akar kerülni annyira az Európai Közösségbe, hogy – tetszik, nem tetszik – konkrét intézkedéseket hozzon a restitúciót illetően. Eddig csupán tárgyalásokat kezdett, és csak a látszatot akarta fenntartani, hogy valamit a gyakorlatban is tesz. De végül kénytelen lesz, még ha „a mélyben” nem akarja is. Mert abban egyetértek Potyó Ferenccel, hogy nincs politikai akarat rá. Még az anyakönyveket sem adták vissza, pedig abszolút semmi nehézséggel nem járna.

Jakabffy: Amikor a főegyházmegye bevételeinek elemzésében a „házbérek” tételt vesszük sorra, akkor azok a Státus-házakból jönnek, vagy másféle egyházi ingatlanok bérbeadásából?

Barth: Ezek a tételek részben a kolozsvári házbérekből, vásárhelyiekből, brassóiakból, tehát nagyobb főesperesi kerületekben levő házak bérbeadásából jönnek, s a diaspóra-plébániák megsegítésére szánjuk ezeket.

Jakabffy: Körülbelül hány szórvány-plébániát tartanak számon az egyházmegyében?

Barth: Mintegy hetvenet, de szinte minden hónapban érkezik még két-három kérés nem szórvány-plébániaként nyilvántartott plébániáktól soron kívüli támogatásra.

Jakabffy: A külföldi segélyek százalékaránya 55. Ez valószínűleg már csökkenő arány ahhoz képest, amilyen mértékű öt-tíz évvel ezelőtt volt. Van-e „apadás” és milyen ütemű?

Barth: Nem lehet azt mondani, hogy az egyházmegye régebben többet kapott, ugyanis az utóbbi időben nagy erőfeszítéseket tettünk annak érdekében, hogy a csökkenőfélben levő külföldi segélyező „hajlandóságot” kiegyensúlyozzuk. Ezáltal sikerült ezt az összeget megtartanunk. Ez a célirányos erőfeszítés természetesen új kapcsolatok keresését jelenti, újabb külföldi jótevők felkutatását, pontos levelezést, áttekinthető elszámolásokat, udvariasságot. Sikerült néhány segélyszervezetnek a támogatását megnyerni egészen konkrét céljaink számára. A jövőre nézve kidolgoztunk egy stratégiát – hiszen nyilvánvaló, hogy ebből a lehetetlen helyzetből feltétlenül kiutat kell keresnünk –, és eljutottunk a főegyházmegyei segélyalap létrehozásának gondolatához.

Jakabffy: Gondolom, visszaszerezhető ingatlanok hiányában továbbra is építkezésekre kérik a legtöbb célpénzt.

Barth: Amint már utaltam erre, ahhoz, hogy az építkezéseket megfelelő módon tudjuk vezetni, ahhoz a pénznek meg kell lennie, hogy a késlekedésekből, szervezetlenségekből adódó nagyarányú veszteséget ki lehessen védeni. A szükséges pénzalapokat viszont általában nem tudjuk egyszerre előteremteni, és a külföldi szervezetektől sem tudjuk egyszerre megkérni. Sokat elmélkedtem az ószövetségi József leleményességén, és ugyanúgy sokat töprengtem a hét bő és hét szűk esztendő példáján. Elemeztem az elmúlt tíz év bevételeit, s világossá vált, hogy egy bizonyos összeget évente nagyjából ugyanolyan mértékben meg tudunk kapni külföldről, egy aránylag konstans összeget. Látnivaló másfelől, hogy egyre nehezebben adnak. Arra a következtetésre jutottam, hogy a következő tíz esztendőt egészen másképp kell megterveznünk a főegyházmegye gazdálkodásának perspektívájában. Valószínűleg a következő években sem fogunk több pénzt igényelni, sem kapni. De másképp kell felhasználnunk ahhoz, hogy a jövő esztendőkben nemcsak megélni tudjuk, hanem valamelyes anyagi biztonságra is szert tehessünk.

Ennek az elképzelésnek a megvalósításában főleg a Renovabis, a Német Püspöki Konferencia segélyszervezete, és a rottenburg-stuttgarti egyházmegye az elsőrendű partner. Masszívan támogatnak. Amikor a rottenburg-stuttgarti egyházmegye egyik szakembere – aki történetesen a mi ügyeinkkel foglalkozik – átolvasta a főegyházmegyei segélyalap projektjét, azt mondta: aznap este későig nem tudott elaludni, mert rájött, milyen lehetőség rejlik ebben a többi egyházmegyékre és országokra nézve, amelyeket támogatásban részesítenek. Beírtam ugyanis a tervezetünkbe azt, hogy az egyházmegyei segélyalap létesítését mint módszert alkalmasnak tartom arra, hogy az összes kelet-közép-európai országban – de a harmadik világ egyik-másik országában is – modellnek tekinthessék ahhoz, hogy záros időn belül saját lábukra állhassanak.

Jakabffy: Milyen mértékű a „visszaszolgáltatás”?

Barth: A rendszerünk két évvel ezelőtt lendült be, tehát két év tapasztalata áll mögöttünk. És valóban működik, még ha nehézségek árán is. Azoknak a plébániáknak, akik e projekt keretében támogatásban részesültek, a maguk beruházásának befejezésétől számítva lehetőleg öt év leforgása vissza kell téríteniük kamatmentesen az egyszerre (!) megkapott összeg bizonyos százalékát. Ha például egy diaspóra-plébánia templomjavításáról, festéséről, tetőzet-javításáról van szó, öt éven belül kell visszafizetnie a megpályázott összeg mintegy tíz százalékát, ha pedig nem szórvány-plébánia, akkor 20-60 százalékát – anyagi lehetőségeitől függően. A visszatérítés arányát azonban már a pályázat megírásakor meg kell neveznie.

Jakabffy: A szolidaritás erkölcsi kötelesség, de nem jogi fogalom. Mi van akkor, ha a plébános kér ugyan egy bizonyos összeget – mert természetesen valóban szüksége van rá az egyházközségnek –, de nem lesz módjában pénzben kifejezett „szolidaritást” vállalni, bármennyire szeretné is. A szolidaritásra mint erkölcsi kötelesség teljesítésére – vagy mint az egyház szociális tanításának egyik kulcselemére – nemigen szoríthatnak rá jogi értelemben. Mondhatjuk-e azt, hogy a szolidaritás vállalása e projekt fogalomhasználatában „szerződési feltétel”? Hiszen a szolidaritás – mint mindenféle erény – csak felajánlható, de semmiképp sem várható el.

Barth: Van egy olyan oldala is ennek az egésznek, ami bennünket erkölcsileg kötelez. Hiszen elsősorban egyházi intézményekről van szó: mi plébániákat, egyházi intézményeket támogatunk, nem káeftéket, nem gazdasági vállalkozásokat; az összeget, amit átadunk, egyházi célra használják fel, amit pedig visszajuttatnak hozzánk, az ugyancsak egyházi célokat szolgál. Lehet ugyanis, hogy éppen az aktuális folyamodó szorul négy-öt év múlva újabb támogatásra, s akkor megintcsak lesz miből adnunk. Nincs az a szegény plébánia, amely – miután a szükséges támogatást megkapja – egy megszabott idő lejártával ne tudná téríteni, mégpedig kamatmentesen, e támogatás valamely százalékát. A Hittudományi Főiskolánk persze ez esetben más elbírálás alá esik. Nincs ki és nincs honnan visszafizessen bármit is, ha támogatást kap tőlünk. Ahol azonban egy fizetésképes közösség akar valamit – például tornyot vagy tetőjavítást, hittantermet vagy garázst –, akkor ettől a közösségtől a méltányosság jegyében is kérhetjük a szolidaritás kifejezését, immár talán mások érdekében. A segélyalapot soha nem fogjuk másra használni, mint segélyzésre. És külön számlán kezeljük, minden más gazdasági tevékenységtől elkülönítve. Javításra, szolgálati autó vásárlásra, tanulmányi célokra vehető igénybe, de ugyanide térül vissza egy része. Persze az egyházmegye indokolt esetben felmentést is adhat a részleges térítés alól.

Jakabffy: Milyen fogadtatása volt ennek a reformnak?

Barth: Nem volt könnyű elfogadtatni a papokkal és a hívekkel ezt a módszert, mert hozzászoktak, hogy addig mindent ingyen kaptak, mostantól pedig sokkal jobban meg kell(ett) foltolniuk, mit, mennyit kérnek, hiszen egy része számukra újabb kiadás lesz. Viszont sokkal felelősségteljesebben is terveznek.

Jakabffy: Azért a gazdálkodásnak mégiscsak van egy olyan arculata, amelyről eddig nem esett szó. Kizárható-e az, hogy a főegyházmegyének profit-termelő tevékenysége legyen? A nyugati egyház történetét ismerők nagyon jól tudják, hogy egyházi közösségek – például elsősorban szerzetesrendek – fenntartásához a sörgyár, sajtgyár, a manufaktúrák elsőrendű eszközül szolgáltak.

Jakabffy: Az egyházmegye bátorítja-e a plébánosokat arra, hogy vállalkozással is előmozdítsák plébániájuk anyagi helyzetének javítását, vagy nem javallja?

Barth: Nem javasoljuk a plébánosoknak, hogy vállalkozásokkal foglalkozzanak, és az egyházközség pénzét esetleg kockára tegyék. Viszont ha az egyháztanácsban olyan szakemberek vannak, akik ezt hozzáértő módon végezni tudják, akkor azok tegyék meg. De semmiképpen se a plébános! A plébánia, az egyházközség tulajdonképpen gazdálkodhat. De ne legyen ez a fő tevéknysége. Ne tűnjék úgy, hogy a világiakkal mintegy „versenyezve” akar gyűjteni, prosperálni. Egyházunk természetesen megengedi az anyagi javak gyűjtését, de tartsuk szem előtt az egyház elsődleges rendeltetését és célját, különben elveszítjük erkölcsi hitelünket.

Jakabffy: Tény, hogy a katolikus közemberek úgy láthatják: ahol pénzt termelnek, onnan előbb-utóbb kivész a nyitott szívű szolidaritás, ahol a haszon növelésére törekednek, ott nem fogják feltétlenül az önzetlen segítést szorgalmazni, ahol megjelenik a fényűzés, ott elhal az együttérzés. Csakhogy ez újra oda vezethet, hogy a lelkek üdvösségéért élő és dolgozó egyház egy önmaga által meghatározott keretbe szorítja be önmagát, és mintegy elszigeteli magát a világ köznapi normalitásától.

Barth: Két véglet van. Az egyik az, hogy ha a plébános egyáltalán nem foglalkozik az anyagiakkal és kezelésükkel, a másik pedig az, hogy ha szinte kizárólag azzal, s a gáter vagy a kft működtetése kerül előtérbe a hitoktatással vagy lelkipásztori szolgálattal szemben. A kettő között egyensúlyt kell találni – persze ez sokszor a legkevésbé sem könnyű. A gazdasági tevékenységnél a plébános csak nyugodtan vegye igénybe az egyháztanácsot, a laikus szakembereket, akik ezáltal is hozzájárulhatnak az egyház fenntartásához. Saját közösségükről van szó.

Jakabffy: Van-e a főegyházmegyének – és ezen belül a gazdasági hivatalnak – olyan eszköze, amellyel befolyásolhatja, mintegy „kordában tarthatja” az illető helyi ordinárius döntésszabadságát a maga területén gazdasági vállalkozások tekintetében. Ha például egy plébános vállalkozik, és egyszercsak túlvállalkozza magát…

Barth: Olyan veszély ez, amit nem mindenki tud elkerülni. S ekkor az egyházmegye is kellemetlen helyzetbe kerül. Sajnos volt már egyházmegyénkben is hasonló eset. Az egyházmegye óva inti papjait a gazdagodás szélsőséges vágyától, felhívja a figyelmet a veszélyekre.

Jakabffy: De ha a világi hatóság kifejezett szankciókkal tehet az ellen, hogy valamilyen törvénysértő módon végzett gazdasági tevékenységet berekesszen, akkor vajon tud-e az egyházmegye legalább megelőző lépéseket tenni?

Vissza a tartalomjegyzékhez

Adorjáni Zoltán

A társadalom helye a Szentírásban, Isten helye a közéletben (2)

Az előző részben összefoglaltak után talán sajátos hangsúlyt kaphat előttünk Jézus könyörgése: „Nem azt kérem, hogy vedd el (vedd ki) őket a világból, hanem hogy óvd meg őket a gonosztól. Nem a világból valók, mint ahogy én sem…” (Jn 17,15-16). Azaz: nincs számunkra más mód, mint az, hogy Isten oltalmába menekülünk – eltávolodás; és óvatosan tartózkodunk a világi dolgoktól – elzárkózás. Csakhogy az Ige testté lett. És ez több volt, mint óvatos, apolitikus tartózkodás.

Tekintsünk hát néhány jellegzetes történelmi – üdvtörténeti eseményre.

Az izraeli királyság

Amint az előző részben már érintettem, a királyság előtti Izrael törzsi ligában élt, éspedig amfiktiónikus¹ törzsi szövetségben: a törzsek és tagjaik mindenekelőtt egy szent helyhez kötődő kultikus, istentiszteleti közösséget alkottak; a hétévenkénti szövetség-megújító ünnepen felesküdtek Isten frigyének törvényére;² az egész közösségre érvényes határozatokat hoztak; és arra kötelezték magukat, hogy kölcsönösen segítik egymást. De amint a Bírák könyve is mutatja, ez az amfiktiónikus törzsi szövetség végül is lazán és akadozva működött; s mert a szomszédos népeknél a királyság szilárdabbnak bizonyuló intézményének modelljét látták, Jákob leszármazottai királyt követeltek Sámueltől. Igényüket azzal is indokolták, hogy sikertelen, sőt egyenesen téves a bírói tisztség utódlásának Sámuel által foganatosított kísérlete. Sámuel ugyanis bírákká tette két fiát, ezek azonban tehetségtelenek és megvesztegethetők voltak.³ A karizmatikus vezető, próféta és pap hiába figyelmezteti a Rámába összegyűlt népet, hogy ez Isten egyetlen uralmának őselve elleni lázadás; hogy tudniillik, az egyiptomi kiszabadulással Isten lett Uruk, és egyedül neki kell – és szabad – szolgálniuk (íme, itt is a kultikus népközösségi jelleg). Hiába is ecseteli a királyi intézmény mindenféle társadalmi és gazdasági hátrányát, a nép minden áron, még ilyen áron is királyt akar. És ezzel megszületik az izraeli királyság (1Sám 8-10). Isten viszont nem vonul ki az immár királyság alatt élő Izrael történelméből. De a királyt másként látja, és másként láttatja – prófétái által.

De pillantsunk az első királyfelkenés néhány mozzanatára. Íme, az Úr felkent téged fejedelemmé (lönagíd) népe – helyesebben és eredeti értelemmel: öröksége (nahalátó), Izrael felett – mondja Sámuel Saulnak. A fejedelem (nágíd) kifejezés itt arra is utal, hogy az új földi vezér nem ülhet az egyetlen király, az Úr trónjára: csupán fejedelem. Ha túllépi Istentől mégis csak megengedett „miniszteri”, vagyis szolgai hatáskörét⁴, mert csak egyetlen hatalmasság, tulajdonképpeni király van, elhangzik felette az, ami mindig, más történetben is különös és ellentmondásos Isten ajkán⁵: „megbántam”. 1Sám 15,35-ben: „Az Úr megbánta, hogy Izrael királyává tette”. Viszont Sámuel is szomorú: tudja sajnálni Sault, mert Isten ítélete nem zárja ki a felebaráti szeretetet.⁶ Az itt használt örökség pedig teológiai jelentést hordozó kifejezés, s itt a teokráciára utal.⁷

Izraelben a királyság mindig is csak valami „beültetett, idegen szerv” volt, éppen azért, mert a választott nép gyülekezeti jellegű. Míg a Közel-Keleten a királyságok szakrálisak voltak, s a királyok valamely istenség inkarnációjaként gyakoroltak monarchikus hatalmat, addig Izraelben az igaz próféták szinte folytonosan ostorozták a királyok bűneit (jóval később az utolsó próféta, Keresztelő János is – Mt 14,1-5). Ez pedig példa nélküli a hajdani Közel-Keleten.⁸ A Biblia szemléltetésében pedig egyik király sem ideális – még Dávid sem.

Isten tehát megengedte a világ, az akkori közel-keleti világ szerinti királyválasztást. Hogy ez miként történhetett meg, erre Izrael sajátos hite, a későbbiekben pedig világosan követhető gondolkodása és gyakorlata ad választ. Martin Buber mondja, hogy Izrael népe már törzsi szinten is tudott arról, hogy Isten királyként viselkedik, uralkodik. De ez a király (melek) megnevezés eredetileg pusztán tanácsadót, döntőbírót, vezért jelentett, és ehhez csak később kapcsolódott a tulajdonképpeni király jelentéskör, éspedig Izrael honfoglalásától kezdve, amikor Izrael a kánaáni városállamok királyságaival szembesült. Emellett Izrael előtt világos volt, hogy Isten nem király, hanem királyként uralkodik.⁹ Király megnevezése tehát inkább jelző, vagy inkább hasonlat és metafora, olyan antropomorfizmus, amely emberi képpel próbálja érzékeltetni Isten egyedüli hatalmát.

Az intertestamentális kor

A királyság intézményének meghonosodása után Izrael többnyire következetesen vigyázott arra, hogy azoknak felkenteknek a tisztsége, akik Izrael élén álltak, a királyé (aki Isten szolgáló fia¹⁰), valamint a prófétáé (aki Isten embere) és a főpap (aki Istent képviseli a nép előtt), ne egyesüljön egy személyben. Ez pedig ismét csak azt emeli ki, hogy a király és intézménye önmagában nem sértette Isten egyeduralmát, és nem is helyettesíthette. Az egy (oszthatatlan) Istent viszont sértette volna, ha egy személyben egyesül a próféta, a pap és a király, mert ez a három tisztséget egyesítő személy könnyen válhatott volna Isten helyettesítőjévé. (Már az Ószövetség radikális nemet mond a cezaropapizmusra! Saul idő előtti áldozata is konfliktust eredményez – 1Sám 13,1-14.) Ez az Izrael sajátos hitéből kinövő gyakorlat annyira világos és határozott volt, hogy amikor a Kr.e. 2. század fordulóján egy Jannaiosz nevű¹¹ főpap királyi méltóságot is felvesz, általános felháborodást vált ki. A szintén Kr.e. 2. században kialakuló qumráni kegyesség messiásváradalmában is két felkentnek kell megjelennie: az ároni papmessiásnak és a dávidi királymessiásnak.

Az intertestamentális korban, amikor erőteljesen tör elő Izrael szabadságának kérdése, a király szerepe szükségszerűen válik hangsúlyossá. Ábrahám leszármazottainak, a kivonulástól kezdve többé már nem rab Izraelnek szabadnak kell lennie. Az ilyen hitfundamentumra épített nemzeti politika most szembekerül a hellenista világ nagybirodalmi politikájával. Izrael hitének pedig propriuma, sajátja, hogy Isten hatalma áll mind a nemzeti, mind pedig a birodalmi politikai hatalom felett. Nos ennek a három hatalmi körnek a találkozásában alakul Izrael új arculata, identitása.

Nagy Sándor Kr.e. 323-ban bekövetkezett halála után a hatalmas Makedón birodalom négy részre oszlott: Makedóniára, Thrákiára, Szíriára és Egyiptomra. A kis Izrael két malomkő, Szíria is és Egyiptom közé szorult úgy, hogy mindkét birodalom igényt tartott rá. Szíria és Egyiptom néhány évig tartó viszálykodása után Izrael az egyiptomi Ptoelemaiosz uralkodók hatalma alá került százhúsz esztendőre (320-198). Az egyiptomi Ptolemaiosz uralkodók a hellenista műveltség pártfogói voltak. A hellenizálást felpártoló, s Izrael irányában általában barátságos első Ptolemaioszok uralma alatt a zsidó nép sem kerülhette el a görögösödést. Miután a kivándorló zsidók előtt megnyitották az egyiptomi városokat, és a kivándorlók majdnem ugyanolyan polgárjogokban részesültek, mint a görög lakosok, a zsidó réteg jelentős politikai, gazdasági és kulturális tényezővé vált, mindenekelőtt a modern hellenista központban, Alexandriában. A Ptolemaioszok kezdeti nagyvonalúsága azonban megváltozott. Így Izrael végül is örömmel üdvözölte a szíriai Szeleukida III. (Nagy) Antiokhosz (Kr.e. 222-187) hódításait. Fönícia és Palesztina most Szeleukida fennhatósága alá került, és fellélegezhetett, de csak egy rövid időre, mert IV. Antiokhosz Epiphanész (Kr.e. 175-164) már nyílt támadást indított Izrael ellen. Kr.e. 168-ban következett be a borzalom: Antiokhosz Epiphanész Zeus szentélyévé avatta a jeruzsálemi templomot. Az égőáldozati oltár helyén Baal Samam oltárát állíttatta fel.¹²

A hellenizálással egybefonódó erőszakos pogány „misszió” ellen a júdeai Modin falu papja, Mattatiás vette fel a küzdelmet (Kr.e. 167). Amikor egy félelmében behódoló júdeai férfi teljesíteni akarta a pogány áldozatbemutatást követelő parancsot, Mattatiás „a törvényért való féltő szeretetben¹³ haragra gerjedt, rátámadt a férfira, és ott az oltárnál megölte, …az oltárt pedig lerombolta. A törvény iránti szeretet emésztette őt oly módon, mint egykor Fineás cselekedett Zimrivel, Szálum fiával. Majd Mattatiás nagy fennszóval felszólította a város lakóit: »Mindenki, akit a törvény iránti szeretet emészt és a szövetséghez hű akar maradni, jöjjön hozzám!«”¹⁴ Ezzel kezdett kibontakozni a Hasmoneus uralkodók alatti rövid függetlenség¹⁵, s ez egyben az a korszak, amelyben kialakulnak a Jézus fellépésekor már oly ismerős kegyességi irányzatok: a szadduceusoké, a farizeusoké és a qumráni csoportosulásé; és ide nyúlnak vissza a későbbi zélóta mozgalom gyökerei is. Mindenikük kegyességi irányzat volt, mely egyben sajátos nemzeti, kulturális és politikai nézetet vallott. Kialakulásukkal most már világosabban rajzolódtak ki a szövetség népének és rétegeinek társadalmi, politikai magatartásformái: a szadduceusok alkalmazkodó reálpolitikája; a farizeusok mérsékeltebb bezárkózásban, a törvény falai közt gyakorolt belmissziója; a qumráni közösség védekező, szektás elzárkózása (amely furcsa módon mégis hellén sugallatú); és a zélóták meg szikariusok szent háborút szorgalmazó radikalizmusa. Ez az izraeli társadalom volt Jézus Krisztus „munkaterülete”.

Van-e Jézusnak társadalmi etikája?

Van olyan felfogás, amely szerint Jézus nem lehet a mai keresztények szociális etikájának normája. Ugyanis tanítása és példamutatása csak egy „közbeeső” rövid időszakra vonatkozik, s így nem nyújthat segítséget hosszabb távon. Vagyis: Jézus egyszerű emberek és falusi viszonyok között forgolódott, tanítványaival pedig inkább csak egy kisebbségi etikát képviselt, amely nem alkalmazható nagy tömegekre, bonyolult szervezeti struktúrákra és intézményekre.¹⁶ Inkább csak lelki vonatkozású dolgokkal foglalkozott, semmint társadalmiakkal.¹⁷ Azért jött, hogy életét adja a bűnökért. Így élete egészen sajátos, s etikailag nem lehet mérvadó számunkra. Sőt olyan nézetek is születtek, hogy Máté evangélista félreértette Jézus szociális vonatkozású tanításait, és azokból „etikai kátét” szerkesztet. Pál apostolnak pedig egy újabb judaizmust kellett korrigálnia, először azáltal, hogy a kegyelemről szóló tanítást tette elsődlegessé, mintegy relativizálva Jézus radikalizmusát; másodszor pedig sztoikus alapokra épített fel egy olyan etikát, melyben Jézus személye és életvitele már nem volt igazán mérvadó.

Ha figyelemmel kísérjük az evangéliumokat, mindjárt észrevesszük, hogy Jézus életének állomásai és mozzanatai mindig valamilyen társadalmi kérdéshez kapcsolódnak.¹⁸ Jézus Messiás, éspedig a próféta, főpap és király hármas tisztségével, aki életét adja a bűnökért. Meghirdeti azt az Isten adta új lehetőséget, amely mind személyi, mind társadalmi, mind pedig politikai összefüggésben érvényes.¹⁹ Mi jellemzi tehát Jézus szociális vonatkozású tanítását?

Jézus tanítása törvénymagyarázat. Ezzel egyrészt a törvény maradéktalan és emberi hozzátoldások nélküli betartását követeli²⁰: konkrét cselekedetekben nyilvánuljon meg az Isten és az ember iránti szeretet. Másrészt többet kér a törvénynél, amikor a teremtési rendre mutat vissza.²¹ Mindenekelőtt azt akarja, hogy helyreálljon a viszony Istennel, mert ebből következik a felebarát irányába tanúsítandó szeretet és irgalom, amely nemcsak a vonzalom és viszonzás függvénye.²² Ezért Jézus mindig konkrét kérdésekről beszél: nem az államról, hanem az adófizetésről; nem a házasságról általában, hanem az elválásról; nem a békességről, hanem egy konkrét helyzetben való megbékélés szükségességéről és lehetőségéről.²³ Vagyis következetesen törvényhű és az adott konkrét helyzet és történelmi igények között azonnal követhető útra mutat úgy, hogy nagy távlatokat vesz figyelembe: a genezisben adott eredeti impulzusokat és az eszkaton vonzását.²⁴ Tanítása tehát nem lóg a levegőben, és időtálló, mert azt a múlt legjobb tradícióitól a végső célig kiterjesztett fonalra fűzi.

John Howard Yoder exegetikai vizsgálat alá vette az evangéliumokat, hogy ellenőrizze a Jézus normaértékű etikáját cáfolók állításait, és igen érdekes következtetésekre jutott. Például arra, hogy Jézus jubileumi évet hirdetett meg.²⁵ Kortörténeti érvekkel is alátámasztja, hogy Jézus korában valóban sürgették a jubileumi év megtartását. Bár erre nem utal, ezt erősíti meg a zélótamozgalom is, amelynek szociális vonatkozású céljai között elsőként szerepelt az adólevelek megsemmisítése, a földek újrafelosztása és a rabszolgaság megszüntetése. A Miatyánk „tipikusan jubileumi ima” – mondja, mert abban a tartozás (ofeiléma) és az elengedni (afiémi) mindenekelőtt a pénzbeli adósságokkal kapcsolatos. A Miatyánk után közvetlenül következő két vers pedig (Mt 6,14-15) most már a bűnök, félrelépések elengedésére vonatkozó kiegészítés a 12. vershez, ahol adósságról van szó. Továbbá: az örökélet felől érdeklődő gazdagnak²⁶ adott parancs is túlságosan keménynek hangzik. Szinte lehetetlenséget követel tőle. De azonnal érthetővé és teljesíthetővé válik, ha a jubileumi év felől próbáljuk megérteni. Kérhette tehát a szegények sorsának megváltoztatását egy olyan törvényhű zsidótól, aki be is akarta tartani a rendelkezéseket, s így a jubileumi évre vonatkozó előírásokat is.

Yoder érvelése azt is bizonyítja, hogy Jézus nem valami keresztény kommunizmus alapjait akarta megvetni, hiszen akkor a qumráni esszénusok modelljét kellett volna reklámoznia, vagy esetleg korrigálva továbbfejlesztenie. A qumráni és később őskeresztény vagyonközösséget a jellegzetesen túlfűtött eszkatológikus váradalom szülte. Nem is volt időtálló. Jézus nem szentesítette a fennálló társadalmi viszonyokat, de nem mutatott rá egyetlen olyan jövendőbeli, konkrét társadalmi és gazdasági rendszerre sem, amely Istennek a leginkább megfelelt volna. Viszont bírálta a meglévő fonák viszonyokat, és egyértelműen hirdette, hogy Isten országának elközeledésével lehetséges, sőt meg kell történnie az Isten akarata szerinti társadalmi és gazdasági helyreállásnak; s ennek Isten alapelveihez kell igazodnia, bármilyen társadalmi formában ölt is testet. Ha pedig valami olyan modellt kellene megemlíteni, amely megvalósítható lett volna kortársai számára, akkor inkább az a válasz adható, hogy Jézus nem adott modellt. Mert ki tudhatja, mennyire voltak Istennek tetszők a hajdani ószövetségi jubileumi helyreállítások, ha egyáltalán voltak? Csak az eredeti jubileumi törvényt, azaz Isten felső parancsát adta a helyreállításra. Ugyanis ha megfigyeljük a Hegyi beszéd tanítását, kitűnik, hogy Jézus mindig összekapcsolja a földet a mennyel: mint a mennyben, úgy a földön is; Isten onnan fentről irányít és figyel titkon, és mindig az ő elvárásaihoz kell igazodni,²⁷ anélkül, hogy azt mondhatnánk: elértük a tökéleteset.

Ha Jézus a testté lett Ige, akkor Isten belépett az emberi történelem minden vonatkozásába: a családba, a társadalomba, a gazdasági életbe és a politikába is. Gondoljunk csak a Pilátussal folytatott beszélgetésére, és arra is, hogy a tanítványok első kiküldésekor ezt mondja: „átadnak benneteket törvényszékeknek… Helytartókhoz és királyokhoz hurcolnak benneteket…” És „Atyátok Lelke – ismét csak onnan felülről – az, aki beszél általatok”.²⁸ Addig soha nem tapasztalt szigorral védte a családot, és ezzel az egészséges társadalom felé egyengette az utat.

Ha igaz, hogy Jézus jubileumi évet hirdetett meg, akkor ezzel a periodikus újrakezdés szükségességét sürgette, anélkül, hogy szentesített volna egy jövendőben megvalósuló jó vagy tökéletes társadalmi és gazdasági rendet. Elutasította a hatalommal szemben alkalmazandó erőszakot, a hatalommal politizáló zélótizmust. Ilyen tekintetben tehát apolitikus volt – amint ezt leginkább János evangéliuma mutatja. De feljogosított a társadalom és politika bírálatára, és rámutatott az egyén politikai felelősségére.

A válsághelyzetekben nem bátorított visszavonulásra, s arra, hogy követői a világ végének vészmadaraiként lebegjenek ég és föld között. Uralkodás helyett szolgálatot és elengedést követelt az ellenségeskedés elhárítása érdekében; bosszú helyett pedig a türelemre tanított. (A jobb és bal orca odatartása hiperbolikus tanítás. Így aztán nem valami bárgyú jámborságra oktatott, hanem arra, hogy a tűrésnek abszolút elsőbbsége kell hogy legyen.)²⁹

Elutasította a hellenista individualizmust, amely a kereszthordozást bolondságnak tartotta, de ugyanakkor a korabeli zsidó társadalom nagy százalékának vallásos forradalmiságát is. Úgy hirdette a kereszt evangéliumát és a kereszthordozást, mint ami Isten hatalma nemcsak az egyén életében, hanem a társadalomban is.³⁰

A keresztény nem élhet vissza azzal a státussal, amelyben van, vagy azzal a nagyobb szabadsággal, amellyel lehetősége volna élni – tanítja később Pál is³¹, hanem felelősen szolgál, anélkül, hogy a meglévő rendet konzerválná. Isten akaratára és gondviselő munkájára néz és mindig relativizálja a jelen viszonyait³², mert az abszolút Isten akarata, amelynek megvalósítása örökös folyamat. (A Miatyánk legyen meg a te akaratod kérése is ezt fejezi ki: a mindenkori konkrét itt és most helyzetek folyamatában történjék akaratának megvalósulása.

Az egyház és a felsőbbség a Római levél 13-ban

A Róm 13-nál tisztán kell látni, hogy Pál apostol nem konfliktushelyzetből indul ki. Elvi tisztázást ad. (Ez különben az egész levélre érvényes.) A kérdés ez: kell-e engedelmeskedni a fennálló hatalomnak vagy a mindenkori hatalomnak? Talán azzal az érveléssel kell engedelmeskedni, hogy a felsőbbséget Isten rendelte, és még akkor is tud jót tenni általa, amikor az rosszá, elnyomóvá lesz? Ez pozitivista és legitimista szemléletmód. Primitív kegyesség és hazaszeretet rejlik mögötte. Vagy normatív szemléletmódot kell vallanunk Calvinnel, Zwinglivel, Barth-tal és Emil Brunnerrel, miszerint csak annyiban tartozunk engedelmességgel, amennyiben a hatalom az Istentől rendelt funkcióit gyakorolja?

A félreértések egyik oka itt is lehet az, hogy a hüpotasszomai fogalma nem elég világos előttünk. Szinonímája a hüperekhó (1Tim 2,2). Ebben a kifejezésben a hangsúly nem a hüpo-, vagyis alá- előtagon, hanem a taxiszon, a renden van. Így ez a szó nem valami beletörődéssel és passzivitással van kapcsolatban, és nem feltétlenül zárja ki az esetleges ellenszegülés lehetőségét. Ez mindenekelőtt a valamilyen rendből, így a társadalomból való menekülés ellen szól, és a keresztény felelősség szemszögéből értelmezendő, nem pedig a fennálló ilyen vagy olyan, jó vagy rossz rendből³³. (Ugyanis a Szentírás nem a meglévő földit, tekinti alapnak, hanem Isten fenti rendelését.) A Róm 13 elején a revideált Károli-fordítás engedelmességet ír, ugyanígy az Ökumenikus Tanács fordítása is. A Neovulgata pedig ezt: mindenki vesse alá magát; holott itt nem erről van szó. Ha Pál mégis engedelmességet akart volna írni, akkor a görögnek lett volna erre nézve más és találóbb kifejezése.

Péter apostol első levele még nem üldözésről, hanem csak a keresztények társadalmi diszkriminációjáról beszél.³⁴ A hívek társadalmi felelősségét ébresztgeti, és nem visszavonulásra, hanem missziói célzatú közösségi életre hívja fel őket – még a szenvedés vállalásával is.³⁵ Péter levélben tehát van már szó feszültségekről és konfliktusról, de ez még nem az üldöztetés és a mártírság helyzete. A Jelenések könyvének 13. fejezete viszont már a hatalom keresztényellenességének tapasztalatában születik, és a mártíregyházról ír. A 3. és 4. vers első vadállata a politikai Antikrisztust testesíti meg, mivel csodás gyógyulása miatt világmegváltóként tisztelik. ő a halálos sebet kapott Báránynak az ellentéte. A fejezet első célja tehát az, hogy erősítse a keresztényeket a császár- és a személyi kultusszal szemben, még ha az veszélyes következményekkel jár is. A 11-18. versek második vadállata a Róma Birodalom ideológiai agitátoraira emlékeztet, akik békét és biztonságot ajánlanak. Itt János arra biztatja a híveket, hogy legyen bátorságuk nem isteníteni a fennálló politikát. A Jelenések könyve tehát már a szenvedő és mártíregyház etikájáról beszél.

A Kol 1,15-17 azt tanítja, hogy a világban nem magától áll fenn a rend: Krisztus tartja rendben, rendszerben³⁶ a hatalmakat. Nincsen tehát hatalom Isten akarata nélkül. De az is kiérthető ebből, hogy rendszerek és struktúrák nélkül minden szétesik. Nélkülük nem lehet élni. Így a Róm 13,1 rosszul fordított engedelmessége mögött az is áll – bár eléggé félelmetesen hangzik –, hogy még a rossz rendszer vagy „a zsarnokság is jobb, mint a rend nélküliség, a kháosz.”³⁷

Arra is fontos itt figyelnünk, hogy a Róm 12 és 13 szervesen összetartozik, és nem lehet a 13. fejezetet az előbbi nélkül értelmezni.³⁸ Pál a 12. fejezetben új viszonyulásra szólítja fel a keresztényeket. Ennek a viszonyulásnak két oldala van: 1. nem szabják magukat a világhoz; 2. a szeretet felelősségével szolgáljanak a közösségben – el egészen a bosszú elvetéséig és a gonosznak jóval való meggyőzéséig. A 14. fejezetben aztán a gyengébbek felkarolása következik, a 15.-ben pedig a pénzbeli támogatás (26-29), vagyis olyan dolgok, amelyek mind egy adott helyzet megváltoztatását szolgálják. Ebben az összefüggésben a Róm 13 sem a fennálló szisztémát akarja alátámasztani és konzerválni. Arról sincsen szó, hogy Pál valami olyasmire buzdítaná a keresztényeket, hogy kiszolgálják a hatalmasságokat. Nem egyfajta politikai valóságról beszél, nem egyfajta társadalmi-politikai rendről, amely egy bizonyos korban formát ölt. Nem ad pontos előírást egy ideális rend számára, úgy, ahogy azt Nagy Konstantintól kezdve tették. Nagy Konstantintól kezdve a keresztény politikusok és polgárok úgy tekintették a Róm 13,1-7-et, mint ami summás, dióhéjba foglalt keresztény alkotmány.³⁹

Ez a fejezet nem zárja ki polgári engedetlenséget. Az 5. versben a makhaira, a rövid, védekezésre szolgáló fegyver – nem a háborúzás vagy a halálbüntetés eszköze. A rómaiak a rend ellen lázadókat kereszthalállal végezték ki. Ez kizárólagosan a hatalom bírói jogának a jelképe. Ezzel védi a rendet.⁴⁰ Arra szólít fel, hogy a keresztény illeszkedjék be a társadalom rendjébe, mert Istentől vannak a szisztémák. Más szóval: a keresztény vesse alá magát a felsőbbség bírói hatalmának. Ez a rendbe való beilleszkedés. Fogadja el a büntetést is. Ez az engedelmesség. De ne cselekedjék hite és a szeretet parancsolata ellen – és ez az Istennek való engedelmesség.⁴¹ Ez Jézus követésének az útja a felsőbbségek tekintetében.

Az effajta polgári engedetlenséget a 6. vers is alátámasztja. Itt is fordítási kérdésekkel állunk szemben. A proszkartereó ige jelentése foglalatoskodni, tudatosan és kitartóan ragaszkodni valamihez. Olyan cselekvést fejez ki, amelynek nincsen szenvedő tárgya. Ha van is tárgya, akkor az dativusban áll.⁴² Az sem mellékes, hogy mindig pozitív értelemben fordul elő és a keresztények életvitelével, tehát Istenhez való viszonyulásukkal, engedelmességükkel és szolgálatukkal kapcsolatos. Így a proszkartereó a felsőbbség Istenhez való viszonyulására, iránta való engedelmességére és Isten akarata szerinti szolgálatára utal. Talán ezért nevezi őket Pál éppen leitúrgoi-nak, „liturgusoknak”, ami szolgákat és tisztviselőket, de ugyanakkor papokat is jelenthet. A keresztények tehát azért fizetnek adót, mert elismerik azokat a szolgálatokat, amelyeket az állam a polgárok védelme és jóléte érdekében tesz. Ezek Isten akarata szerintiek, és az állam Istennek szolgál, amikor ilyesmivel foglalatoskodik. A nyelvtani szerkezet itt több fordítási lehetőséget nyújt,⁴³ és a feltételes értelmű fordítást is lehetővé teszi: Istennek szolgái, amennyiben ugyanarra törekednek (amire Isten rendelte őket). Illetve pozitív megfogalmazásban: Istennek szolgái azért, hogy ragaszkodjanak is (Istentől kapott) rendeltetésük teljesítésére.⁴⁴ Ezért a Jel 13,9-10 és 14,12 is a hívek békességes tűrését kéri a mártírság ideje alatt is, mert a szeretet parancsa mindenek felett áll (Jn 15,8-11).

Isten újszövetségi népe nem a célratörő erőszakos fellépésben, hanem a türelmes kiállásban találja meg és gyakorolja az Istennek való engedelmességet – az üldöztetésben is. Ez a türelem a cél gyors elérésének rovására van ugyan. De a híveknek Istenre kell bízniuk az ítéletgyakorlást és a bosszút (Róm 12,19).

Jézus a Mt 5-7-ben a keresztény életvitel lényegét és konkrét helyzetekben való alkalmazását adja. A Róm 12-13 pedig olyan beilleszkedésre tanít, amely helyesli mindazt, amit a hatalom Isten akarata szerint gyakorol, és elfogadja annak bírói hatalmát, de kizárja az erőszakos bosszúállást a társadalmi, politikai igazságtalanságokkal és jogtalanságokkal szemben. Az 1Pét a missziós jellegű szociális felelősség jócselekedeteire buzdít, még a szenvedések vállalása árán is, mert ez teljesen megfelel Jézus követésének. Ezt boldogan kell vállalni, mert annak jele, hogy Isten Lelke munkálkodik a hívekben (1Pét 4,14). A Jelenések könyve a hitvallás és az ennek megfelelő életvitel melletti szilárd kitartást szorgalmazza – mártírság árán is. Ezek a fejezetek és könyvek kölcsönösen kiegészítik egymást és nincsenek ellentmondásban egymással.

Alexandriai Philón

Csak egyetlen példát mutatunk fel arra, miként látta a társadalmat Jézus Krisztus egyik idősebb kortársa a diaspórában. Nem kommentáljuk Alexandriai Philón, a hellenista zsidó életideálját, csak néhány következtetést vonunk le.

Bevezetésképpen csak annyit róla, hogy amikor fellángolt az egyiptomi nacionalizmus, Kr.u. 40-ben Rómába utazott, hogy az alexandriai zsidók követeként az izraeliták elleni atrocitások megfékezéséért járjon közben az alattomos, költekezéseiről, őrjöngő zsarnokságáról és tébolyult elbizakodottságáról híres Caligula császárnál.⁴⁵ Ezért a vállalkozás már eleve reménytelen volt. Küldetéséről részletesen be is számol a Követség Caiushoz című írásában.⁴⁶ Ebbéli ténykedéséről pedig így reflektált⁴⁷:

Egy másik művében⁵⁵ feltűnően sarkított megfogalmazásokkal árulja el, hogy mit is vall tulajdonképpen a filozófus életmódról, s egyben önmagáról:

[44.] Ugyanis mindazok, akik akár a hellének, akár a barbárok között a bölcsesség művelői, úgy élnek, mint akik feddhetetlenek és be nem vádolhatók. Sem a jogukban megsértettek pártjához nem tartoznak, sem azokhoz, akik jogtalansággal fizetnek a jogtalanságért. Messze elkerülik a mások dolgába avatkozók társaságának még a környékét is, ahol ezek csak vádaskodnak, s az időt fecsérlik; a törvényszékeket, tanácskozásokat és közgyűléseket, valamint a hivatalos üléseket, általában holmi aljasabb emberek vendégségét vagy összejövetelét.⁵⁶ [45.] Mivel tehát csatározásoktól mentes és békés életre törekednek, szemlélik a természetet és mindazt, ami benne van s a legnemesebb. Kutatják a földet és tengert, levegőt és eget, s azt, hogy miből is állnak lényegében. Gondolatban együtt pördülnek nappal, holddal és a többi bolygó- és állócsillag táncával, s míg testük alant, a sivár földön vesztegel, lelkük szárnyait úgy bontogatják, hogy körbeszálldosva szemlélik az ottani erőket, mint akik a Valóságosan Létező világának előkelő polgáraivá lettek. Noha a világot tartják szülővárosuknak, mégis azokkal polgártársak, akik a bölcsességgel, e feljegyzett erénnyel társalognak, amely arra hivatott, hogy a hatósági államkormányzás felett álljon.⁵⁷

Mindezek nem csupán annyit jeleznek, hogy Philón ízig-vérig tudós ember, aki a tudománynak él. Számára a tudomány, vagy éppen Mózes szent tanítása egy másik, külön világ. A valódi világ, „örök isteni gondolatok és tanok” világa. Ez a gondolkozás és látás nem a kortárs palesztinai farizeusé, aki a Mózes mennyből kapott szent törvénynek való engedelmességet, s Isten uralmát a földön akarja megélni és megvalósítani, ha másként nem, akkor legalább szűkebb körben. Ez már nem is a zélótáé, aki hamar, s az erőszaktól sem riadva vissza akarja kikényszeríteni Isten uralmának földre jövetelét. Nem is a kortárs Jézus Krisztusé, aki a szeretetben, a szolgálatban és az áldozatban már elközeledettként éli Isten országát, s a zűrzavaros hétköznapokban is annyira maga mellett érzi Izrael Istenét, hogy utolsó leheletéig teljes erőbevetéssel munkálkodik, tanítványokat toboroz és aktivizál. Nem is Jakab apostolé, aki mindenféle földi kísértések és megpróbáltatások között arra tanít, hogy a földi gondok leküzdéséhez és elviseléséhez felülről kell erőt kérni, és ezzel kell megállni, kitartani, megerősödni, jócselekedetekben aktiválódó hittel élni. Ez már a philóni gondolkozás, látás, és az elzárkózó aszketizmus felé hajlás. Ez a hellén gondolkodást és filozófiát magába szippantó alexandriai zsidó sajátja. Ez már az ún. alexandrizmus:⁵⁸ az az ószövetségre épülő héber teológia, amely a hellén filozófia, főként a sztoikus és platóni, de ugyanakkor püthagoreus és arisztotelészi bölcselet hatásai alatt formálódik, s amelynek éppen a filozófiával kötött frigye miatt lesz igen jellegzetes vonása a plátóni dualista szemlélet és az allegorikus írásmagyarázat.⁵⁹

Az egyház elsődleges feladata az igehirdetés – missziós bátorsággal. Ennek az Isten által adott átformáló erőnek a hordozására alkalmatlanná lett az 1. században magába zárkózó és csak befele épülni akaró zsidóság. Ha a kereszténység hű akar maradni Krisztusához és hagyományaihoz, akkor nem menekülhet önmagába, és nem szabad megijednie attól, hogy kisebbségben él. Ki kell lépnie a világba.

Az egyháznak tudnia kell, hogy Isten egyetlen társadalmi-politikai szisztémát sem teremtett vagy állított fel. Hanem csak megengedett, mint Sámuel idejében a királyságot. Ezek nem teremtésbeli rendek, hanem a bűneset utáni emberiség szüleményei. Felveheti azokat tervébe, felhasználhatja azokat jóra vagy akár ítéletre is. De egyet sem erősít meg örökre és egyet sem kímél meg, amennyiben megszűnnek rendeltetésüket betölteni.⁶⁰

Az egyház nem táplálhat utópisztikus reményeket. Téved akkor, amikor azt hiszi, hogy a társadalmi élet a jó cselekvésének arányában fog javulni. A híveknek Istenben bizakodva és a gyümölcs megadását őrá bízva, békességes tűréssel és kitartóan kell jót cselekedniük.

Végül hadd hivatkozzam Herczeg Pál ide vágó summázására: Az egyház és társadalom kapcsolatára nem a harmónia az igazán jellemző, hanem a konfrontáció. A világ és a társadalom nem válik egyházzá, szakralia-közösséggé. Az egyház mindig jövevényként és diaszpóraként szolgál a társadalomért, de nem mosódik össze vele, nem is azonosulhat azzal. A konfrontáció nem azt jelenti, hogy az egyház és társadalom ellenfelek, hanem azt, hogy szembesülnek egymással, és az egyháznak Isten akaratát kell képviselnie – mindenekelőtt Istennek engedelmeskedve, de így a társadalomért is. Olykor-olykor ez a „konfrontáció” szinte harmonikus kapcsolatot jelent; és a konfrontáció gyakran igen kemény lesz: Sámuel szakít Saullal, de azt is lényeges itt, hogy Sámuel igen bánkódik Saul miatt. Nátán feddő beszédet mond Dávid ellen, Jeremiás szembeszáll több királlyal is... A konfrontáció nem ellenségeskedés, hiszen a keresztyén is a társadalom tagja. Csakhogy identitását nem a társadalom, hanem az Istennel való kapcsolata határozza meg döntő módon. Így Istennek elkötelezve segíti a társadalmat, hogy az is megtalálja a maga – szintén Istentől rendelt – arculatát.⁶¹ Mert Jézus Krisztus is kora társadalmát, a világot tekintette munkaterületének.

A Romániai Magyar Pax Romana 2002. évi tanulmányi találkozóján (október 10-13.) elhangzott előadás szövege

Vissza a tartalomjegyzékhez

Fodor György

Az üldőzők, az üldözöttek és a hatalom. Ezerhétszáz esztendeje, 303-ban tört ki a nagy keresztényüldözés

Mi volt, milyen volt, mit jelentett az a földrajzi, politikai és etnikai világ, amelyben az első század kereszténysége megjelent? Kiterjedt világ volt, szilárd, egységes kontinensnyi állam, amely Skóciától Irakig terjedt, északon a Duna, délen pedig a nagy afrikai sivatag határolta.

Ez az egységes és önmagán belül változatos politikai államformáció és rendszer számos népet gyűjtött magába, és két hivatalos nyelvvel élt: a latinnal – amely a törvényhozásban és a törvények érvényesítésében játszott szerepet – s a göröggel – amely a filozófiának és a közéleti vitáknak a nyelve volt. Voltaképpen békés világról van szó a pax romana szellemében: a Birodalom határain belül addig nem tapasztalt háborútlanság uralkodott, az egyszerű polgárnak pedig a történelem csúcsát, a határok nélküli világot jelentette, amelyben a határok és az utak biztonságosak voltak.

Az egész rendszer többé-kevésbé egyetlen ember ellenőrzése alatt állt – a császáré alatt –, a nép az állam megtestesítőjeként, felségesként magasztalta, akárcsak az isteneket. Mai fogalmaink szerint a Birodalmat teljhatalmú államnak tartanánk, amelyben a pluralitás – mint a béke új forrása, vagy a megkülönböztetés egyetemes alapelve – veszélyt jelenthetett a stabilitására. Nem lehetett például az olyan fogalmakat megtűrni, mint a „Krisztus király” vagy az „Isten Országa”. Akármilyen megtagadása az államvallás szertrartásain való résztvételnek nemcsak vallási veszedelmet jelentett, hanem politikait is, hiszen az állam vallása alapvető eleme volt a Birodalom egységének.

E homogenitásban talán a zsidók jelentették a legkirívóbb kivételt, akiknek – mint elkülönülő fajnak – bármennyire különösnek tűntek is a szokásaik, meg volt engedve saját vallásuk gyakorlása. A keresztényeket azonban senki sem tekintette különálló „fajnak”, hiszen valóban a Birodalom szinten minden táján előfordultak. Nem lehetett pontosan tudni, kik is ők, milyen néphez, mely társadalmi osztályhoz tartoznak. Ezért – de az ellenőrizhetetlenség miatt is – közvetett veszélyt jelentettek a Birodalomra nézve.

A keresztények ezért meg-megújuló vehemenciával ki voltak téve az üldözéseknek. Néha csak helyi viszályokról volt szó, amelyek alkalmat adtak a keresztények rovására írni bizonyos katasztrófákat, földrengést, árvizet vagy járványt. „Kifelé ezekkel a különösökkel!” – hangzott a jelszó. Ezután következett a pogrom, a keresztények legyilkolásával, templomaik felgyújtásával. Előfordult néhány, az állami hatóságok által szervezett üldözés is, de ezek általában rövid ideig tartottak. Krisztus után 303-ban – körülbelül tíz évvel Constantinus előtt – a Diocletianus által kormányzott állam „hadat üzent” az egyháznak. Egy szélesebb politikai reform keretében elhatározta, hogy felosztja a Birodalmat, hogy ellenőrizhetőbbé tegye közigazgatásilag, s ebben a folyamatban szükségesnek érezte a vallási egység erősebb érvényesítését.

Diocletianus 303-ban négy ediktumot (rendeletet) adott ki a kereszténység ellen. Ezek az ediktumok sokat mondanak el a negyedik század egyházáról, nem sokkal Constantinus megtérése előtt.

Az első ediktum kimondta, hogy a keresztények ki kell hogy szolgáltassák a szent könyveket és bizonyos kegytárgyakat. Ennek a rendelkezésnek a végrehajtásához a helyi köztisztviselő felkereste a keresztény egyházközösséget és megparancsolta a püspöknek vagy papnak, hogy adja át ezeket a tárgyakat. Amennyiben elutasították, illetve megtagadták, letartóztatta őket. A következő lépés a szóbanforgó templom felgyújtása volt. Ha az államhatalom a templom lerombolásában az egyház vagyonának megsemmisítését célozta meg, ez azt jelenti, hogy nagyszámú ilyen tulajdont kellett megszüntetnie. Tehát nem sokkal Constantinus előtt, az egyház már nem „élt” a katakombákban. Meg volt szervezve saját felépítése, számottevő épületekkel és anyagi tulajdonokkal. A nagyszámú „vértanúakta” között találni például az elkobzott javakról készített listákat – például paténákról –, s mivel a szegényeknek szánt javak is a templomban voltak elraktározva, rengeteg ruha meg lábbeli volt közöttük.

Diocletianus azon tervének, hogy az egyházat szétzúzza, a második szakasza előírta a püspökök, presbiterek (áldozópapok), lektorok letartóztatását és bebörtönzését – tehát mindazoknak a fogságba vetését, akiknek vezető szerepe volt a keresztény közösségben. Miután megtámadta az egyház vagyonát, az állam elhatározta, hogy megszünteti hierarchikus szerkezetét is, ami azt jelenti, hogy Constantinus előtt már létezett ilyen élő és működésképes, rangsor szerinti szerkezet.

A harmadik lépés a keresztények üldözésében feltételezte a letartóztatott egyházfők arra való kényszerítését, hogy áldozzanak nyilvánosság előtt az isteneknek, ezáltal bizonyítva az államvallás iránti hódolatukat. Ez abban nyilvánult meg, hogy tömjént égettek az istenek szobrai vagy maga a császár előtt. Ha a püspökök és a klérus alkalmazkodtak, feltételezhető volt, hogy a nép is követni fogja példájukat.

Végül az üldözés negyedik fázisában bárkit, akit kereszténynek minősítettek, letartóztattak és arra kényszerítettek, hogy áldozatot mutasson be az isteneknek. Mindaddig az államnak nem sikerült szétzilálnia az egyházat azáltal, hogy elkobozta tulajdonait, kivonta az „áramkörből” vezető személyiségeit és lejáratta őket. Ezért most a tömeges üldözésekhez folyamodott. Ezek a legtöbb helyen majdnem 311-ig tartottak.

Az egyház mégis viszonylag könnyen túlélte ezeket az üldözéseket, hiszen 312 tájékán a keresztény vallás már érett volt arra, hogy a Római Birodalom államilag elfogadott vallásává lehessen, s aztán arra, hogy 325 táján megtartsa első egyetemes zsinatát, a nikaiai zsinatot. Ez volt a püspökök első összejövetele a Birodalom minden területéről. A főpásztorok helyet kaptak Nikaia felé a postakocsikon, amelyek a Birodalom levelezését bonyolították le.

A jól megszervezett üldözések hulláma nagyon rövid idő alatt áthajlott a kereszténység fokozatos elfogadásába. A negyedik század kezdetén a Római Birodalom – mint politikai szerkezet – segítsége nélkül is, és anélkül, hogy a köztudat elfogadta volna a kereszténységet mint világnézetet, az egyház már annyira kifejlődött, hogy képes volt ellenállni bármilyen szellemi vagy politikai nyomásnak. Semmi esetre sem egy kis, ijedt csoportosulás volt már, a katakombákban megbújva, amelyet meglephetett és elfojthatott egy politikai erő.

A kemény és szervezett üldözések után alig több mint húsz évvel tartották meg a fentemlített első krisztológiai zsinatot Nikaiában, s ezzel egyidőben elkezdődött a hitvallás megfogalmazása is.

Constantinus azonban megmaradt a Diocletianus-féle hatalmi vonalban. Egyébként a 4. században a „világi” és „lelki” területek szétválasztása elképzelhetetlen volt. A késő-ókori római császár nem elégedhetett meg azzal, hogy „érdeklödjön” a keresztény egyház iránt; amolyan „külső püspök” akart lenni, sőt avatott teológus is egyszersmind, aki egyidőben törődik az állam és Krisztus híveinek érdekeivel – meg persze a magáéival. ő az, aki egybehívta a nikaiai zsinatot, és elnöki minőségben végig részt vett munkálatain.

Az egyház megérett arra, hogy jelentős teológiai döntéseket hozzon. De e döntések gyökerei (logikailag) még a megtűrtség kora előtti periódusban találhatók. Azok a határozatok, amelyeket az egyház meghoz, még azelőtt dolgoztattak ki, illetve körvonalazódtak, mielőtt a kereszténység előbb megtűrtséget, majd elismertséget nyert volna hivatalos vallásként. Téves az a felfogás, amely szerint az első zsinatok és a krisztológia megszövegezése valamilyen formában annak az eredménye lenne, hogy az egyház kapitulált egy nem szentírás-filizófiai szemlélet előtt, amelyet az állam kényszerített rá.

Miközben Constantinus megpróbálta a kereszténységet megtűrve egységesíteni a Birodalmat vallási szempontból, a kereszténység maga is megoszlott Áreiosz eszméi miatt. A történészek egybehangzóan vallják, hogy a Birodalom apai ökle az ariánus válság idején nehezedett leginkább az egyházra. Egy alexandriai pap, Áreiosz 320 körül azt tanította, hogy Jézus, aki első a teremtmények között, csak másodlagos és alárendelt istenséggel rendelkezik. Alexandria püspökének sürgetésére egy egyiptomi zsinat elítélte Áreioszt, akit azonban több keleti teológus is támogatott. Hamarosan egész Kelet belemerült a vitába, s persze különbözőképpen foglaltak állást, olyannyira, hogy a császár kívánságára összeült zsinaton Constantinus felszólította a püspököket, hogy elmélkedjenek mindezeken az eszméken, s döntsék el, melyek tükrözik az igaz hitet, az ortho-doxiát. A zsinat meghatározta az Atyától született Fiúistenben való hitet. A Fiú nem teremtmény, egylényegű az Atyával, és testet öltött az emberek üdvösségéért. A béke nem születhetett meg Nikaiában, mert a homousziosz (egylényegű) kifejezés értelmezése megosztotta a püspököket. Ám a nikaiai hittevés megtalálta a maga szószólóját Alexandria fiatal püspökében, Atanázban.

A már jól definiált igazi hitet aztán el kellett fogadtatni az egész egyházzal. II. Constantinus császársága, majd Keleten Valens uralkodása alatt – aki maga is ariánus volt – a zűrzavar a tetőfokára hágott. Theodosius (379-395) hatalmára és tekintélyére volt szükség ahhoz, hogy 380. február 28-án rendeletet bocsássanak ki, amelyben előírták, hogy a Birodalomnak alávetett minden nép „köteles csatlakozni a Péter apostol által a rómaiaknak átadott hithez, amelyet Damazusz pápa és Alexandria püspöke vallanak, vagyis az Atya, Fiú és Szentlélek Szentháromságának az elismeréséhez.”

Mindez igazolja az egyház belső erejét, azt, hogy nem adta meg magát a Birodalom által nyújtott egyoldalú megoldások előtt. Ilyenformán a 4. század-eleji egyházon kívüli nagy változasokban – a látszat ellenére – egyfajta folytonossági jelenségnek lehetünk tanúi. A kereszténység elfogadása a görög-római világ által elég későn történt meg az egyház történetében. Egészen addig az egyház szerkezetileg abban a helyzetben volt, hogy védelmeznie kellett a Római Birodalmat, szellemileg pedig védenie kellett a judaizmust és a görög-római bölcseletet.

Péter székének primátusa, az egyetemes zsinatok és tartományi szinódusok fontossága, a metropoliták és püspökök hatalma biztosította a szükséges kollegialitást, a megegyezések és kánoni rendeletek szabad közlekedését, s a kedvező légkört az olyan erős egyéniségek hatásának a kibontakozásához, mint amilyenek Alexandriai Atanáz és Milánói Ambrus. A 4. század végétől tájegységi csoportosulások jöttek létre a legrégibb keresztény központok körül: Konstantinápoly, Antiókhia, Jeruzsálem, Alexandria.

Szükségesnek látszik végezetül megjegyeznünk, hogy a „könnyű” megoldások – mint például a történelem „big-bang-elmélete”, a nagy, revolutív változások eltúlzása jelentősen eltorzíthatja igazság-felfogásunkat. Legyünk képesek elfogadni, hogy kérdéseinkre bizonyos válaszok titokban kell hogy maradjanak előttünk. A történelem folytonosságból és változásokból él. Nem kell félnünk sem egyiktől, sem másiktól.

Felhasznált irodalom

Vissza a tartalomjegyzékhez

Vencser László: Atyánk és társaink

A szerző, bár néhány éve Ausztriában él, ahol az Osztrák Püspöki Konferencia keretében működő Katolikus Idegennyelvű Lelkészségek irodájának vezetője, az erdélyi katolikusok körében közismert. A római Pápai Gergely Egyetemen végezte teológiai tanulmányait, és a Pápai Lateráni Egyetem keretében működő Academia Alfonsianán tanult erkölcsteológiát, ahol doktori címet is szerzett. Évekig a gyulafehérvári Hittudományi Főiskola erkölcsteológia tanára volt, egy időben az intézet vicerektora is. Magyar nyelven megjelent könyvei az egykori teológiai jegyzetek mellett: Felelős szabadság (Csíkszereda, 1998), Egy a ti Atyátok (Kolozsvár, 1999), németül pedig doktori értekezése is napvilágot látott.

A Miatyánk hét kérésével párhuzamosan hét fejezetből felépített kis könyv bevezetője rövid elmélkedés közismert imánkról. A szerző ebben végiggondol néhány alapvető kérdést e bibliai ima margóján: mennyire régi – hiszen Jézustól kapott –, mennyire egységes – hiszen a különböző felekezetek egyaránt, azóta is imádkozzák –, mennyire fontos – hiszen a kereszténység Magna Chartájának szerves része –, mennyire egyszerű és mégis mennyire lényegretörő – szövege közvetlen, nem holmi absztrakt, a gyakorlattól távol eső gondolatok sorozata –, mennyire átfogó – az életünk kritikus területeit érinti, azokat, amelyektől talán leginkább hajlamosak vagyunk eltérni.

Ugyancsak a bevezető ad magyarázatot az olvasónak a könyv struktúrájával kapcsolatban: az első három fejezet a Miatyánk Istenre vonatkozó kéréseivel foglalkozik – Szenteltessék meg a te neved!; Legyen meg az akaratod!; Jöjjön el az országod! –, a következő négy fejezetben pedig azokat a kéréseket elemzi, amelyek az ember konkrét szükségleteire vonatkoznak – Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma! Bocsásd meg vétkeinket! Ne vigy minket kísértésbe! Szabadíts meg a gonosztól!

Az egyes fejezetekben a szerző nagyon árnyalt teológiai és emberi szempontok szerint elemzi a Miatyánk kéréseit. A Szenteltessék meg a te neved! által világít rá a tökéletességre szóló meghívásunkra, e meghívás egyetemességére, azaz arra, hogy ez mindenkire vonatkozik, és a II. vatikáni zsinat Lumen Gentium kezdetű dokumentumát ajánlja az olvasó figyelmébe, amely hasznos, gyakorlatias tanácsokat, „útmutatást kínál arra vonatkozóan, hogy a különböző személyek hogyan tudják a tökéletességet megvalósítani”.

A Legyen meg a te akaratod! az Istenhez szóló második kérés a Miatyánkban. Ezt a fejezetet a szerző biblikus szemmel nyitja, és röviden felvázolja az Isten akaratával kapcsolatos szentírási tanítást. Az ószövetségi ember félt Isten akaratától, és a törvényt Isten akarataként fogadta, míg az Újszövetségben sok arra vonatkozó utalás található, hogy Isten akarata szabadító, megváltó és megszentelő.

A Jöjjön el a te országod! fejezetben a szerző Istennek az emberekhez való lehajlását és az emberek Istenhez való felemelkedését tárgyalja, párhuzamba állítva a két felet. Isten országának dinamikus jellegét a lépten-nyomon “a már és a még nem” struktúrával megérzékített feszültségben látja, hiszen az Újszövetségből tudjuk, hogy Isten országa már itt a földön elkezdődött, de azt is, hogy ez még nem tökéletes.

A kis könyv második részében az ember szükségleteiről olvashat az érdeklődő. A mindennapi kenyérért való fohász sosem veszíti el aktualitását, bár a mai ember alapszükségletei a puszta kenyéren túlra nyúlnak. Isten azonban mindig gondoskodik népéről, és az ember természetes reakciója erre a hála érzése. Érdekesen figyelmeztet a szerző kérésben a többes szám használatára, magyarázata szerint ez azt jelzi, hogy a helyesen imádkozó ember ima közben nem csupán önmagára gondol. A bűnök megbocsátásáért esdeklő ember képe tárul elénk ezután, aki mintegy cserébe a vele szemben gyakorolt irgalomért saját, embertársai felé irányuló bocsánatát ajánlja fel.

A két utolsó kérés, a Ne vigy minket kísértésbe!, valamint a Szabadíts meg a gonosztól! „olyan veszélyekre figyelmeztet, amelyek súlyosabbak, mint az éhség vagy a veszekedés”, mert ezek az ember életét teljesen megsemmisíthetik, tönkretehetik közösségi életét. A kísértések mindennapi életünkben jelen vannak, az embernek állandóan harcolnia kell ellenük. A szerző külön fejezetet szentel a kifejezésben (“ne vigy”) szereplő egyes szám második személy használatának magyarázására. Biblikusok által végzett kutatások eredményeit tolmácsolja, az olvasó maga döntheti el, mi, mennyi hihető számára.

A könyvet olvasva több konklúzió is kínálkozik. Az egyik a bármilyen vallás szerint hitét gyakorlóé. A vallását gyakorló ember számára, aki ezt az imát olyan magától éretődő természetességgel kezeli – mint amit már túlontúl is jól ismer –, szinte megdöbbentő, milyen sokoldalú és milyen mély ez a sokszor rutinból mormolt, csodálatos ima.

A másik konklúzió a kiadvány műfajára vonatkozik. A kis könyv végeredményben egy rövid imáról való elmélkedés, a benne felhalmozott sok információ azonban ennél sokkal többé teszi. Megtaláljuk benne a szerző erkölcsteológiai tanulmányainak, kutatásainak lecsapódását, biblikus megalapozású teológiai műveltségének jeleit, és ezek mellett az emberi, tanári, nevelői tapasztalatából fakadó tanulságokat is.

A könyv különös érdeme, hogy a kijelentések magyarázatára adott példák aktuálisak, a mai ember életéből meríti őket a szerző, ez pedig megkönnyíti az üzenet befogadását.

(Gloria kiadó, Kolozsvár, Keresztény Szó Könyvek 2000)

Bereczki Gyöngyvér

Vissza a tartalomjegyzékhez

Benkő Elek: Erdély középkori harangjai és bronz keresztelőmedencéi

A magyar könyvpiacon minden bizonnyal egyedülálló ritkaságnak számít ez a rendkívül ízléses, 559 oldalas könyv. A kemény táblájú nyomdai remekmű – melynek fedőlapját a segesvári volt domonkos (ma evangélikus) templom keresztelőmedencéje, hátlapját pedig a kisselyki keresztelőmedence egy részlete díszíti – a Polis Könyvkiadó (Kolozsvár) és a Teleki László Alapítvány (Budapest) közös kiadásában jelent meg 2002-ben.

Az óriási kutatási és gyűjtési területet átfogó munka ötlete Székelykeresztúron született, ahol a szerző – mint frissen végzett muzeológus – 1970-ben kezdte el régészeti kutató munkáját. Ennek eredménye lett a 391 harang és a 9 (többnyire városi) település valamennyi templomi keresztelőmedencéjének szakszerű vizsgálata és leírása, valamint a felsorolt 231 díszítőmotívum elemzése. Benkő Elek bevallása szerint a mű sikeres létrejöttét szerencsés körülmények is segítették. A könyv általa írt – egészen személyes hangvételű – előszavában külön kiemeli édesanyjának, B. Nagy Margit művészettörténésznek, állandó „földrajzi közelségét” és szakmai tanácsadását, és édesapjának, Benkő Samu művelődéstörténésznek, az évtizedek folyamán összegyűjtött és készséggel a rendelkezésére bocsátott bibliográfiai adattárát, valamint más – általa megnevezett – ügybuzgó emberek/szervezetek jelentős erkölcsi-anyagi támogatását.

A téma iránt érdeklődők fontos leírásokat olvashatnak a kötetben a harang és a harangozás történetéről, továbbá a legismertebb erdélyi harangöntőműhelyekről (Nagyszeben, Segesvár, Beszterce, Brassó, Nagyvárad), a harangöntés különféle technikáiról, a harangöntéshez elengedhetetlenül szükséges különféle nyersanyagokról, a harangokon és a keresztelőmedencéken alkalmazott díszítések sokatmondó jelentéséről, és nem utolsó sorban a harangnak a nyugati és keleti egyházi és világi életben betöltött szerepéről. Ez utóbbit egy közismert középkori latin nyelvű harangjelmondat így adta át az egymást követő emberi generációknak: „Vivos voco, mortuos plango, fulgura frango”. Magyarul: „Hívom az élőket, elsiratom a halottakat, s megtöröm a villámokat”. Ugyanezt fogalmazza meg kortársköltőnk, Kányádi Sándor, sajátos ars poetica-ját meghatározó Harangfölirat című verse is: „azért harang a harang / hogy hívja az élőket / temesse a holtakat, / s hogy árvíz jégverés / s hódító horda láttán / félreverjék”.

A könyvben a vonatkozó irodalmi lelőhelyek is megtalálhatók, és külön emelik a kiadvány rangját a szerző nagyon jó minőségű fehér-fekete és színes fotói. A vaskos könyvet személy- és helynévmutató, valamint rövid angol és német nyelvű összefoglaló zárja.

Benkő Eleknek ezért a lelkiismeretesen elvégzett, egyedülállónak számító munkájáért mindenképpen kijárna történelmi egyházaink vezetői részéről az elismerés és a hála.

Hitem szerint a harangoknak (és felirataiknak) nemcsak keletkezésük időszakában, de ma is időszerű üzenete van. Ijesztően békétlen és nyugtalan világunkban a legaktuálisabbat talán éppen a – „Da pacem Domine in diebus nostris!” – „Adj békét, Uram, napjainkban!” feliratú – kiskapusi evangélikus templom haragja bimmbammozza. S ugyan hol imádkozhatnánk ezt a fohászt nagyobb buzgósággal, ha nem a tornyok alatti falusi és városi templomainkban, ahonnan immár több mint egy évezrede árad szerte erdélyi tájainkon is a szent cselekményre hívó harangszó. (J.G.)

Vissza a tartalomjegyzékhez

Holló László: Általános erkölcsteológia

A szerző, dr. Holló László, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia Karának erkölcsteológia/társadalomerkölcs tanára. A könyv címe az értők számára magáért beszél: Általános erkölcsteológia. A szerző így foglalja össze az előszóban az általános erkölcsteológia lényegét: „feladata, hogy a speciális problémák mélyén meghúzódó alapvető erkölcsi elveket és összefüggéseket kutassa, és az erkölcsi alapfogalmakat tisztázza.” És lakonikusan hozzáteszi még: „Jelen kézikönyv ennek az elvárásnak kíván megfelelni.”

Az olvasó tényleg kézikönyvet tart a kezében, akkor is, ha az mindössze 232 oldal terjedelmű. Rendszerező, összefoglaló munkáról van szó. Bő szakirodalomra támaszkodva, tudományos igénye ellenére olvasmányosan foglalja össze a II. vatikáni zsinat utáni katolikus erkölcsteológiai tanítást, próbálva elkerülni mind a szélsőséges progresszivitást, mind a túlzóan konzervatív megközelítést. Amint a könyv több fejezetéből kitűnik, ez nem könnyű feladat korunkban, amikor a humán tudományokban az abszolút (erkölcsi) normák kötelező erejével szemben egyre inkább az egyéni felelősség, a szabad akarat és a lelkiismeret szerepét hangsúlyozzák.

A kézikönyv öt fejezetből áll. Az első, az erkölcsteológia történetét tárgyaló fejezetben a szerző – miután párhuzamot von néhány nem-keresztény etikai modell, valamint az ó- és újszövetségi bibliai etika között – bemutatja a sztoicizmus etikájának, a természettörvényről szóló tanításnak a keresztény erkölcsre gyakorolt hatását az apostoli kortól a mai napig. Érdekes példákkal fűszerezve vázolja az erkölcstan sokszor korhoz kötött jellegét és fejlődését a patrisztikus kortól a közép- és újkoron keresztül egészen a jelenig.

A második fejezet az erkölcsteológia megalapozásához szükséges emberképet vázolja. Ezt érdekes módon nem a metafizikából, az ember „lelkes” voltából, én-tudatából kiindulva teszi, hanem a modern filozófiai antropológia és viselkedéskutatás eredményeinek figyelembe vételével bizonyítja, hogy az ember több, mint az állat. Teszi ezt – saját bevallása szerint – azért, mert a modern ember számára hozzáférhetőbbek az empirikus tudományok eredményei, mint az elvont magas teológia. Ennek ellenére zökkenőmentesen jut el az ember a bűntől, törvénytől és haláltól való szabadságának a gondolatáig.

A cselekvés motivációiról szóló harmadik fejezetben válik egyértelművé, hogy az egész mű gondolatmenete – bár katolikus erkölcsteológia lévén érvelése deontológikus – azon túlmenően legalább annyira teleologikus jellegű, és ehhez felhasználja a filozófia, illetőleg a természet-, humán és társadalomtudományok teológiai szempontból alkalmazható kutatási eredményeit.

Az erkölcsiség normája Isten maga. Mivel Isten a saját képére teremtette az embert, helyesen cselekednünk azt jelenti, hogy kibontakoztatjuk ezt a képet, és szabadon elfogadjuk azt a rendet, amelybe az ember a teremtés és megváltás révén bekerült –vallja a szerző (is) a negyedik, az erkölcsi cselekedet normájáról és hordozójáról, tehát a törvényről, lelkiismeretről és az egyházról mint ilyenről szóló fejezetben. Ugyanakkor nem kerüli meg a tanítóhivatal és a lelkiismereti szabadság összefüggéseit, olykori ellentéteit, illetve a szituációs etika kényes kérdését sem.

Az ötödik, utolsó fejezetnek az erkölcsi igényre adott válaszlehetőségek, a bűn, a megtérés és az erények képezik a tárgyát. A megtérésről szólva a szerző külön fejezetet szentel a megtérés szentségi formájának, a bűnbánat szentségének. Ennek története érdekes olvasmány, míg a formájáról szóló rész haszonnal olvasható akár lelki olvasmány gyanánt is.

„Az erkölcsteológia a teológia legfontosabb tudományága” – vezette be az első órán az általános erkölcsteológia előadást a szerző, egykori tanárom, és valószínűleg ugyanígy teszi ezt azóta is minden újabb évfolyamnak a bevezető előadásban. „A szentírástudomány nem üdvözít. A dogmatika nem üdvözít. A teológia többi gyakorlati tárgyai sem üdvözítenek” – magyarázta tételét. „Csak a Szentírásban, az egyház tanításában (dogmatika) és gyakorlati életében (gyakorlati tárgyak) gyökerező erkölcsi normákra alapozó erkölcsös élet üdvözít.” Ezeket az erkölcsi normákat alapozza meg tanítványainak és minden érdeklődőnek szánt tankönyve is, a most megjelent Általános erkölcsteológia.

Hogy nem tökéletes, vannak benne néhol nehezen követhető gondolatmenetek, elírások, hibák? Ilyeneket találhat a könyvben bárki, aki veszi a fáradságot, hogy felüsse ezt a kivitelezésében is egyszerű, de tetszetős művet. Ugyanakkor tájékoztatót kap az erkölcsteológia mai állásáról, s ez már bőven elég ahhoz, hogy életének irányt szabjon.

(Stúdium kiadó, Kolozsvár, 2002)

Bereczki Gyöngyvér

Vissza a tartalomjegyzékhez

A francia Jézus. Bruno Dumont két filmjéről

Bruno Dumont harminckilenc évesen állt először kamera mögé, s első filmje, a La vie de Jésus (Jézus élete) több rangos fesztiválon nyert díjat: 1997-ben a zsűri különdíját nyerte el a cannes-i filmfesztiválon, majd elismerésben részesült többek között Chicagóban, ahol a filmkritikusok nemzetközi szövetségének díját érdemelte ki. Mint Dumont nyilatkozta, a “jó” és a “rossz” egymásba fordulása, rettenetes azonossága izgatta ebben a történetben.

“Keresztény filmet akartam készíteni, amely, miközben az emberszeretetről beszél, nem kapja el tekintetét a fájdalmas valóságról sem...”

A La vie de Jésus zavaróan újszerű, ám mérsékelten sikeres alkotás, intenzív és meghatározó, akár egy Zola-mű. A stílusában leginkább a kilencvenes évek közepi szubkulturális filmjeire emlékeztető La vie de Jésus után Bruno Dumont új filmje legelőször éppen stiláris eszközeivel okoz meglepetést. A L'humanité (Emberi(es)ség) című, az 1999-es cannes-i filmfesztiválon fődíjat és a két legjobb főszereplőnek járó díjakat is elnyerő alkotás lett. Az amatőröket foglalkoztató játékfilm hosszú, lassú beállításokat alkalmaz. Szándékosan mesterkélt mozgások, helyszínek között bonyolódik a történet. Az a történet, amely – nem létezik. Vagyis nagy valószínűséggel úgy nem létezik, ahogyan azt a L'humanité bemutatja. A munkáját precízen végző, ám bogaras (sőt feltűnően együgyű) rendőrtiszt alakja kétségkívül létezik. Létezik a gyönyörű szomszédlány is, akibe a nyomozó beleszeret. Létezhet a lány szeretője is. Történhetnek brutális gyilkosságok is a környéken. Sőt, az is kiderülhet, hogy a gyilkos nem más, mint az egyébként is durva, lekezelő modorú szerető. Az életszerű, realista szüzsé, a híradókban látható, napilapokban és krimikben olvasható cselekményelemek (sztrájk, nyomozás idegen földön, kocsikázás a tengerparton) mintha valóságosak lennének. Iróniának értelmeznénk mindehhez képest a köznapi értelemben degeneráltnak nevezhető főhős viselkedését (szeretkezés meglesése, idős anyjától való félelem), ám Dumont filmje cseppet sem ironikus. A hosszú beállítások, a lassan folyó cselekmény, a láthatóan konstruált helyszínek, a színészi játékra képtelen amatőrök szerepeltetése, a főhős egyszerű, motiválatlan jósága gyanút kelt: a krimi külsejű film: filozofikus tanmese. Fabula a siralmas emberi viszonyokról, a bizonytalanságról, ahol a tudásnak, az empíriának nincs reális jelentősége, egyedül a reflektálatlan szeretet és hit, a megbocsátás képessége hordoz értéket. Az együgyű, életképtelen nyomozó a film végén krisztusi csókkal illeti sorozatgyilkos vetélytársát, hogy végül titkolt szerelme tárgyával együtt törjön ki sírásban. Nem létezik világ, ahol a hétköznapok és a transzcendens úgy keveredne, mint Dumont alkotásában. A rendező blöffje sikerült: a cannes-i ítészek nem a mesterkélt formaválasztást, a nehezen magyarázható dramaturgiai bakikat vették figyelembe, hanem a bressoni hagyomány felélesztését, értékesnek ítélve azt, hogy néhány francia fiatal minden színészi képzettség híján szenvtelenül vagy zsigerből alakít morbid karaktereket.

A Jézus élete kivételesen jó film, a mai fiatalokról szól. Nem teljes egészében nevezhető eredetinek, ugyanis Fellinit idézi és – tematikájában, stilisztikájában – Bressont is. A kritikusok szerint jobban sikerült, mint Mathieu Kassovitz ‘95-ös Gyűlölete, amely ugyancsak inspirálta a rendezőt. A Jézus élete egy “rossz” fiú megjavulását követi végig. A ‘90-es évek Észak-Franciaországában – ahonnan Dumont maga is származik – játszódik a történet, egy kamaszokból álló motoros banda tagjai a főszereplők, akik tulajdonképpen saját életük rabjai. Fréderic (Freddy, ahogy gyerekkorától nevezik) a főszereplő, egy húszéves suhanc, aki özvegy édesanyjával él együtt egy kávézó szomszédságában. Barátnőjével, Marie-val ellentétben ő nem dolgozik. A rasszizmus akkor tör ki belőle, amikor a helyi szupermarketben kasszásként dolgozó barátnője másoknak is felébreszti a kíváncsiságát, nevezetesen az arab Kaddernak. Freddy féltékenységi rohamokat kap, majd barátai segítségével halálba kergeti ellenfelét. Isten kegyelmében és feloldozásában bízva éli további életét.

Dumont maga írta a forgatókönyvet. Kevés film tudta jobban visszaadni egy kisváros unalmas, klausztrofobikus és reménytelen helyzetét, amely egy szexuális “tevékenységet” űző fiatalembert a gyilkolás őrületébe kerget.

Dumont szereplői – annak ellenére, hogy nem hivatásos színészek – nagyon érzékletesen mutatják be, hogyan öli ki sajnálatos kis valóságuk majd minden érzelmüket. Dumont nagyon ritkán fényképezi közelről alanyait, sokszor már csak a szereplők árnyvonalait látjuk. Ezzel a módszerrel a rendező valamelyest érzékeny távolságot tart maga és a “játszók”, valamint a történések között.

A városlakókat is hideg és ironikus fényben ábrázolja, ők is mintha egy Flaubert-novellából léptek volna ki.

A szomorú és kifejezéstelen arcú Freddy keveset beszél és Dumont forgatókönyve sem ad lehetőséget arra, hogy elérhetőbbé, rokonszenvesebbé váljék a nézők számára. Azok, akik a lassú ritmusú filmben valamelyest magukra találnak, megértik, mire képesek egyesek, hogy – a jó vagy a rossz segítségével – kiszabaduljanak a sivárságból. Freddy epilepsziában szenved, egyetlen boldogsága a Marie-val való intenzív szexuális kapcsolata. A rendező az aktust az örömszerzés és élvezet egyetlen jele nélkül mutatja, inkább “klinikai” narrációként ábrázolja. A motorozó gyerekek egyik barátjuk testvérének ágyánál szembesülnek a halállal – a fiú AIDS-ben haldoklik. Ez a hosszú és csendes jelenet már előrevetíti a – legalábbis a nézők számára értelmetlen – történéseket, a későbbi tragédiát.

“Be akartam mutatni, hogyan képes a társadalmi rasszizmus egy banális szerelmi történetet tragédiává változtatni” – hangsúlyozta a rendező. Persze a kommunikálni képtelen szereplők nem a legmeggyőzőbbek, de mindenképpen felhívják a figyelmet a gyűlölet értelmetlenségére és a szeretethiány fájdalmára.

A film vizuális stílusa egyedi módon minimalista egyszerűséggel váltakozik a leírás és a sokkolás között. Dumont ebben is Bressont követi, akinek utolsó filmjei hasonló módon készültek.

Kacsó Edith

Vissza a tartalomjegyzékhez

András Szabolcs

Jézus, az ősmagyar?

Ha figyelmesen olvassuk az újabb könyvcímeket, a gomba-módra szaporodó szervezetek, alapítványok nevét, honlapcímeket, új irányzat terjedésére következtethetünk belőlük. Neve valószínűleg még nincs, de lényege szerint – vagy csak színlet?! – a Szent István előtti magyar kultúrát és vallásosságot kívánja feléleszteni poraiból.

Azért is nehéz megnevezni ezt az irányzatot, mert a legkevésbé sem egységes. Leggyakrabban a mérsékelt irányzat nyomaival találkozunk. Eszerint a kereszténység nem tudta megszüntetni a korábbi magyar „sámán-hitet” és annak szellemvilágát, hanem beolvasztotta és „megkeresztelte”. Így az ősi hit továbbél a népi vallásosságban, és nincs feltétlenül ellentét a kereszténység és a korai magyar vallás között. Azt is lehet mondani: kiegészítik egymást. Ez a „mérsékelt” nézet nem törekszik a kereszténység kritikájára, hanem a kereszténységben továbbélő ősi elemeket kívánja feltárni. Egy e nézetet valló építész az egyik erdélyi kápolna kelet-nyugati tájolását és a környezetben való elhelyezését a következőképpen magyarázza: „Az alaprajz ellipszisének hossztengelye megfelel az ún. keletelt templomok helyzetének, meghatározó jelentőséget tulajdonítva ezáltal az ősvallások legfőbb szimbólumának, a Napnak, a Tűznek. Felfogható a kápolna tengelye egy olyan jelképes fa törzseként is, melynek északi ágain a sztyeppei kultúra és a bizánci vallás jelképei élnek, míg a déli ágakat az európai, nyugati kereszténység jelképei ékesítik.” Látható tehát, hogy a különféle vallások egy fának a „gyümölcsei” volnának (!). Az elemzés azonban folytatódik: „A domb alatt zúgó patak a másik ős-elemünket képviseli állandóan morajló hangjával. Mindez olyan panteista gondolatokat ébreszt, amelyek indokolják a természeti elemek belső térben való megjelenítését.” Itt már (s még inkább a kevésbé mérsékelt nézeteknél) világossá válik, mennyire lehet folytonosságról beszélni a feltámasztott „őshit” és a keresztény hit között. A panteizmus ugyanis a kereszténység alapjainak mond ellent. Másfelől viszont a magyarok korábbi hite sem volt panteista. A magyarok honfoglalás előtti vallását sámán-hitnek nevezik, amelyben az isteni és az emberi világ külön szférákat alkotott, az isteni nem olvadt bele az evilágiba, még ha jelen volt is benne. (Mindezt kiválóan bemutatja László Gyula, Dienes István és más kiváló történészek.) A magyarok a kereszténységet már az Etelközben ismerték, a honfoglaláskor jelentős keresztény (sőt muzulmán és zsidó!) csoportok voltak a magyarok és szövetséges népeik körében. Amikor tehát valakinek az őshitről való elmélkedés közben panteista gondolatai sejlenek fel, akkor e salátában alkalmasint még sok minden van. De kutassunk csak tovább!

Ha a fenti nézetet mérsékeltnek neveztük, akkor a továbbiak csak radikálisak lehetnek. Itt már világossá válik, hogy ennek a „táltos” irányzatnak az alapját a New Age-szellemiség és a felélesztett gnoszticizmus „szállítja”. Ennek legékesebb tárháza Badiny Jós Ferenc Jézus király, a pártus herceg című könyve, amelyről elmondható, hogy nagy sikernek örvend, és jelentős hatással bír – kivált fiatalok körében. A professzor ugyanis a tudományt hívta segítségül, hogy bebizonyítsa: a kereszténység eltorzította Jézus tanítását. Az igazi tanítás az ősi magyaroknál fedezhető fel, mert a magyarok Jézus nemzetségéből származnak (erre alább még visszatérünk). A szerző büszkén vállalja, hogy ő gnosztikus (mert az Egyiptomban talált gnosztikus evangéliumok igazságában hisz), és kozmikus gondolkodással rendelkezik. A könyv megértését a tudományosnak szánt nyelvezet és a hosszúra nyúló (de kétségkívül érdekes) bizonyítási eljárások nehezítik. Az írói szándék így is felismerhető: alapérzelme az antiszemitizmus – a magyarok nem lehetnek egy zsidó követői. Jézusra mégis szükség van, ezért Badiny Jós Ferencnek bizonyítania kell, hogy Jézus nem volt zsidó. Ezért a János-evangéliumnak csak azokat a részeit fogadja el hitelesek, amelyekben Jézus megrója a zsidókat, amiért nem akarják elfogadni őt. A szerző számára viszont nem hiteles, amikor Jézus azt mondja: elsősorban Izraelhez jött. Badiny szerint a tiszta jézusi tanítást a keresztények által Szent Pálnak nevezett Saul Rabbi torzította el, és ugyancsak ő hozta létre a zsidó-keresztény egyházat.

Ha fellapozzuk egyházunk történetkönyvét, világossá válik, hogy cseppet sem eredeti gondolatok ezek. Hiszen az ókorban Márkion mindezt már elmondta egyszer (valószínűleg innen ered a könyv ama gondolata, hogy az Ószövetség büntető Jáhvéja szembenáll az Újszövetség jóságos Istenével). Természetesen felvetődik a kérdés: ha Jézus nem zsidó, akkor melyik népből való. „A választ megadja a mai zsidó-kereszténységünk »szentírása« és annak magyarázata (…) Meghal, de harmadnapra feltámad és kozmikus sugárzással beégetett arcképét itt hagyja halotti szemfedőjén és ezen a »szent lepelen« látható alak nem zsidó-Jézust mutat. Embertani adatai azonosak a pártus-hun királyokéval. Vércsoportja is AB. A HUN-GAR-nak nevezett MAH-GAR-ok mondhatják, hogy Jézus Urunk embertani adottságainak azonosságát viselik magukon, így Jézus nemzetségének utódai.” Itt akár be is fejezhetnénk az idézetet, de igazságtalanok lennénk a szerzővel szemben és „csúsztatást” is elkövetnénk a javából, ha nem folytatnánk: „Ne értelmezze senki félre ezt a megállapítást, mert e sorok írója (vagyis B. J. Ferenc) sohasem állítja azt, hogy »Jézus magyar volt«, hanem éppen fordított sorrendben kell ezt értelmezni, vagyis: a magyarok Jézus Urunk vértestvérei.” A szerző szerint e szavakat nem mindenki érti meg, mert az egyház „betelepült” a hívő és Isten közé. De majd a kozmikus megvilágosodás megadja a gnosztikusoknak a felismerést, amit e könyv bizonyít: a galileaiak nem zsidók voltak, hanem pártusok, akik pedig a honfoglalás előtti magyarok ősei. Jézus pedig galileai volt. Az anyja, Mária pártus hercegnő, a harmadik isteni Személy, akit a zsidó-keresztények a Szentlélekkel helyettesítettek (máskor viszont Mária Magdolnát tartja a szerző az anyaistennek, aki valamilyen erotikus viszonyban volt Jézussal). Minderre bizonyíték például Leonardo da Vinci Utolsó vacsora című festménye (!).

A szerző mindvégig figyel arra, hogy nagyon tudományosan bizonyítsa állításait. Eljárásai viszont ellentmondásosan érdekesek. Remek példa a következő: „Arra a feltevésre, hogy Mária szkíta-pártus származású lenne, igen sok bizonyítékot szolgáltat a történelem és így Szent Fiának – Jézusnak – emberi alakja is indokolja a zsidó vallással teljesen ellenkező istenhitét és valláserkölcsi tanítását. (Egyik ilyen adat) a görög Parthenos szó, melyet a görög szövegekben Mária neve mellett találunk mindig. Sok szakember ezt a szót angolul »parthean«, azaz »pártus« értelemmel fordította, pedig a görög jelentése (a biblikusok szerint): »szűz«. Talán úgy értelmezhető e görög szó: »a pártus szűz«.” A szerző számára tehát egyszerű: a Parthenos bizonyítja, hogy Mária pártus is volt meg szűz is. Az még nyitott kérdés, mennyire beszélték a görögök az angolt.

E következtetés-sorozatok mégis sokakat meggyőznek. Badiny professzor közben azt is elfelejti bizonyítani, mi köze egymáshoz a magyaroknak és a pártusoknak. Ezáltal a kereszténység mellett a történelemkutatás is megkapja a maga leckéjét. Az új-gnosztikusok Jézusa nem akar szenvedni – főleg nem másokért. Így az is kérdés marad, hogy akkor milyen üzenete van a magyarság számára, legyünk akár az ő nemzetségének utódai.

Ennek a „táltos-mágus” irányzatnak vannak még radikálisabb képviselői, akik eleve kizárnak minden kapcsolatot a magyarság és a kereszténység között (hamarosan bizonyságot szerzünk róla, valóban a magyarságért aggódnak-e). A nyár folyamán volt alkalmam beszélgetni e nézet egyik eminens történészével. Így tudhattam meg, hogy a Vatikán már több mint ezer éve azon fáradozik, hogy eltüntesse a föld színéről a magyarokat. Legnagyobb sikereit István király által érhette el, mert ő mint hithű katolikus, megpróbálta kivégeztetni az összes sámánt, felszámolni az ősi szent helyeket, megtiltani a táltos-szertartásokat. Erőszakkal, sokezer magyar élet feláldozása árán rákényszeríttette a magyarságra a kereszténységet, idegen papokat hozott stb. István azonban nem tudta végrehajtani tervét, hiszen amikor László király betiltotta úgymond a boszorkányüldözést, akkor valójában szabadságot adott a mágusoknak, a táltosoknak. De miért tette? Mert ő maga is táltos volt, sőt közülük is a legnagyobb. A táltosok és a sámán-hit titokban mindmáig fennmaradt, és ma már szabadon nyilvánulhat meg. És honnan lehet mindezt tudni? A népmesékből, a népdalokból, a mondákból, a krónikákból. Csak kell tudni olvasni a sorok között, kiszűrni mindazt, amit a katolicizmus vitt bele ezekbe a krónikákba.

A táltos-történész viszont elfelejtette, hogy épp László király volt az, aki szentté avattatta Istvánt és Imrét. Az említett történész egy fiataloknak tartott előadásán képekkel bizonyította állításait. Ott csak azt felejtette el említeni, hogy azokat a képeket egy most élő művésznő készítette. Szépen, de történelmileg kevéssé hitelesen vegyítette a magyar népi motívumokat a legendák képeivel és néhány keresztény szimbólummal. Előadásai viszont több fiatalt is megnyertek nézeteinek.

Ennek az irányzatnak a képviselőinél a legkülönösebb az, hogy állandóan az egyházra hivatkoznak, annak ellenére is, hogy negatív erőnek tartják illetve hirdetik. Badiny (vagy kiadója) fontosnak tartotta elmondani, hogy Rómában és argentin jezsuita egyetemen dolgozott. A magyarországi „táltos-történész” egy egyháziak által is támogatott rendezvényen tevékenykedett. Mindebben nem az a fő kérdés, miért ez a „szokásos” módszer, hanem sokkal inkább az, hogy mi (vagyis az egyház) miért engedjük köreinkbe azt, aki ellenünk dolgozik. A kérdés-felvetés mindaddig költői marad, amíg számos pap, keresztény értelmiségi és tanár a sumér kapcsolatokat hangoztatja (vagy a Bibliában felfedezni véli a magyarokat), avagy olyan dolgokat dicsőit és hirdet, amelyekről édeskevés biztosat tudunk. A nemzeti felemelkedésnek nem Jézus kisajátítása vagy éppen tagadása a záloga. A „táltos”-irányzat alapvető tévedése abban áll, hogy azt reméli feléleszteni, ami már végkép megszűnt. De nem szabad elhallgatni azt sem, hogy ennek a mozgalomnak a nemzeti jellege csupán leplez egy más háttérszándékot. Ezt felismerhetjük, ha megnézzük egyik-másik napilapban – például a Krónika harmadik oldalán októberben több napon át is – megjelenő hirdetést: Táltos Iskola indul, ahol a fontosabb témák az emberi rezgés, betekintés a negyedik dimenzióba, homeopátia a fénylények üzenete által, aurák, csakrák stb. Ebből elsősorban is az látszik, hogy a táltos-hit hangoztatása, „művelése” és „inkulturálása” a magyar gondolkodástól teljesen idegen dolgok eladására (és amelyeket főképp a New Age-ben találunk meg) – kiváló üzletnek ígérkezik. Agitátorai megpróbálják elfeledtetni, hogy épp a kereszténység tartotta fenn az elmúlt ezer évben a nemzeti létet, az a kereszténység, amelynek felvételével tagadhatatlanul eltűnt az addigi magyar kultúra egy része.

A „táltos”-irányzat valószínűleg még jó ideig terjedni fog, hiszen olyan képet és mintát kínál, amelyet sokan szeretnének látni, s nem azt, ami valóságos. Pedig valós történelmünk és keresztény hitünk elég okot ad arra, hogy saját identitással lehessünk az egységesülő Európa része. Sokan felháborodtak, amikor a Hittani Kongregáció kiadta a Dominus Iesus nyilatkozatot, mert – mondták – „ártott az ökumenizmusnak”. De a dokumentum célja más volt: a II. vatikáni zsinat szellemében az egyház elismeri, hogy más vallásokban is vannak részigazságok, ez azonban nem érvényteleníti azt, hogy az isteni kinyilatkoztatás teljessége csakis a kereszténységben (és azon belül is a katolikus tanításban) van meg. Ezért Jézus tagadásával ér fel, ha valaki a kereszténységet más vallás elemeivel keveri; a szinkretizmus (különféle vallások keverése) és a relativizálás (Jézus Krisztus egyetemes üdvözítő voltának megkérdőjelezése) ugyanis a kereszténység számára elfogadhatatlan. Fennebb pedig láthattuk, hogy a tárgyalt irányzat egyik jellemzője épp a szinkretizmus – vagyis az etnológiából, antropológiából és más tudományokból (vagy éppen nem-tudományokból) ismert sámán-hit és a kereszténység elegyítése. Ezért feladatunknak tekinthetjük, hogy a (magyar) katolikus egyház hagyományaihoz híven állandóan felújítsuk a szentistváni örökségünket, küldetésünk, hivatásunk a keresztények tájékoztatása, felvilágosítása.

Vissza a tartalomjegyzékhez

Balázs Lajos

Miről beszélnek a keresztnevek? A keresztnévkészlet minőségi jegyei Csíkszentdomokoson

Harminc éve kutatom a Székelyföld egyik legnagyobb faluja, Csíkszentdomokos (Hargita megye) székely-magyar, katolikus faluközösségének az emberi élet három nagy fordulójához – születés, házasság, halál – kötődő szokáskultúráját. Nem kiterjedt földrajzi térségben kutattam tehát, hanem a szokásvilág összetettségét vizsgáltam egy sok szempontból reprezentatív településen, mivel vallom, hogy az egyetemes csak a lokálisban nyilatkozik meg igazán. E kutatások termése – három szokásmonográfia¹ és közel száz tanulmány – egy faluközösség komplex műveltségének mélységeit, vertikalitását próbálja érzékeltetni.

A megszülető gyermek nevének kiválasztása, a falu viszonylag stabil, ám a társadalmi mozgások hatására részben mégis változó névkészletével, névállományával való gazdálkodás (!) egy részkérdése, „geológia mintavétele” a születési szokásoknak. Alább a „mintavételnek” is csak egy szeletével foglalkozunk, hisz a névválasztás, a gyermek „névreadása” – ahogyan Csíkszentdomokoson mondják (micsoda rejtelmes családtervezési stratégiát sejtet a szó!) – nem öncélú, nem rutinszerű játék, hanem egy összetett állapot, helyzet, ízlés, szemlélet – egyszóval kultúra – tükrözésére is képes.

Néhány szó a keresztnévkészlet mennyiségi jegyeiről

A névkészlet minőségi jegyeinek keresése törvényszerűen összefügg a mennyiségi vonásokkal, ezért előbb röviden össze kell foglalnunk a kvantitatív vonatkozásokat.

Keresztnévanyagon, névkészleten, névállományon azoknak a neveknek az összességét értjük, amelyeket egy közösségen belül adtak az újszülöttnek adott időben (noha behatárolatlan időtartamban is lehet gondolkodni). Az időtényező azért fontos, mert a keresztnévállomány időszakonként módosul egy faluközösségen belül is, és ebbe a történelmi eseményeknek, társadalmi, politikai fordulatoknak is – Szentdomokos esetében mindenképpen – jelentős „beleszólásuk” volt.

Harminc esztendő névanyagát vesszük szemügyre tehát az állami és egyházi anyakönyvek alapján: 1945 és 1975 között Csíkszentdomokos teljes névkészletéből (arányairól nincs egészen pontos adat) 103 férfi és 96 női nevet választottak a 2121 újszülött fiú és 1919 újszülött leánygyermek megkeresztelésére. A névadási szokások vizsgálatához olyan fogalmakat kvantifikáltam, mint névgyakoriság, névterhelés – vagyis azt számítottam ki, hogy a névkészlet egy elemére hány gyermek „jut”. A terhelési fok szerint a számba vett névkészlet négy rétegét határoztam meg: nagyon, közepesen, alacsonyan és alig terhelt nevek; gyakoriság szerint pedig ugyanúgy. Elkülönítettem a nagyon, közepesen, ritkán és alig használt neveket.

Szentdomokosi viszonylatban a nagyon terhelt nevek rétegébe azokat soroltam, amelyek a névgyakoriság egészének 50%-át reprezentálják. Az elemzések során ugyanis feltűnik, hogy bizonyos nevek – „uralkodó” neveknek – „felfalják” a többi nevek érvényesülési terét. Ezek lesznek a gyakori nevek a ritka nevekkel szemben, illetve nagy megterhelésű nevek, az alacsony terhelésű nevek ellenében. Szentdomokoson ezt az „imperiális” törekvést 10 férfinév érte el. A párhuzamosság kedvéért a női névkészletből is csak a 10 legterheltebb nevet mutatjuk ki.

A leggyakoribb 10 férfinév: Imre, József, László, István, János, Ferenc, Károly, Árpád, Attila, Zoltán. A leggyakoribb 10 női név pedig: Mária, Erzsébet, Magdolna, Anna, Veronika, Julianna, Irén, Rozália, Éva, Jolán.

Meglepő, hogy az összmagyarság viszonylatában is gazdag névkészlettel bíró Szentdomokoson 10 névre keresztelték rá az 1945-1975 között született fiúgyermekek 50%-át, illetve a leánygyermekek 61%-át. A szemléltetés kedvéért ez azt jelenti, hogy minden 15. fiút és 7. lányt Imrének, illetve Máriának kereszteltek és csak minden 172. fiút, 152. leányt keresztelték Pálnak, illetve Angélának. Ugyanakkor jelzi Szentdomokoson a névkedveltség irányulását, a névízlést, a névkultúrát. Tükrözi a névhasználat arányait, a reális és látszati névkészlet belső tagolódását.

A keresztnévkészlet minőségi jegyei

A mennyiségi jelenségek bemutatásának hézagosságát a névkészlet minőségi vonásainak szintén kivonatos értelmezésével próbáljuk ellensúlyozni. Milyen név az egyik vagy a másik – vagyis a köztudatban magyar vagy idegen hangzásúnak tartott-e; a választott nevek milyen mértékben az apáéi és anyáéi; felbukkanó névadási divat hozta-e és meghonosodott vagy egyedi névnek maradt-e, „gyökértelenül”? Keresztény név-e, s ha az, a magyar szentek nevének kedveltsége esetleg túlsúlyban van-e? Beszélhetünk-e az önazonosság védelméről a névadás révén?

A szülők neve

A névadás továbbviszi-e a szülők nevét? Melyiknek – az apának vagy anyának – a neve fontosabb a továbbvitelre? Egy adatközlő így nyilatkozott: „…fontos, hogy az apa nevét örökölje a fiú… Most is… A leányka esetében nem.”

És mit mutatnak az összevont számok? Összességében a 4040 újszülött 14%-a kapta a szülők nevét a keresztségben. 80%-uk új nevet kapott. Lényeges eltérések és mozgások tapasztalhatók a nemek között. Míg a leánygyermekek közel 4%-a kapta az anya nevét, addig a fiúk 10%-a vitte tovább az apáét. És ez már igazolja az adatközlők egyénileg vallott szemléletét, tudniillik hogy az apai név továbbvitele társadalmilag valóban fontosabb.

Ez pedig a férfinév másfajta társadalmi minőségét jelzi. Az anyai név továbbvitele a 30 év alatt végig alacsony, egy évben sem haladja meg a 9-et. Az apai neveknél pedig 15 körül változik, de néhányszor a húszat is meghaladja.

Az adatközlők valamelyest indokolták, hogy az apai név továbbvitele társadalmilag miért fontos, azt viszont már kevésbé, hogy az anyai név miért nem.

A lélektan a kultúra által az adott nemhez megfelelőnek tartott viselkedések és tulajdonságok elsajátítását „nemhez igazodásnak” nevezi.² Vajon az apa nevének továbbadása nem fogható-e fel egyfajta nemhez igazodásként? Mindezt azért gondolom, mert köztudott a család – és általában a társadalom – apa- és férficentrikussága. Kapros Márta írja, hogy a családfő nevének „továbbélése szimbolikusan jelentette a család folytonosságát”.³ Ez egyszerre társadalmi és lélektani kérdés. Magam is úgy gondolom, hogy az apai tekintély, amely családszervező és biztonságszavatoló tényező egyszersmind, azáltal (is) folytonosságot nyerhetett lelki síkon, hogy valamelyik fiúgyermekkel az apa nevét továbbvitték. Ilyen értelemben a név amolyan mágikus erővel bírt. A névreadás tehát átviteli mágia is lehetett, amelyen keresztül a fiúgyermek megszerezte a családfenntartó apa képességét is. A család eredményes működésében minden családi közösség érdekelt volt, és érdekelt annak folytonosságában is.

Kereshető-e mindennek a nyitja a női pszichében is? Még egy hipotézis jöhet itt szóba, amelynek kiindulópontját abban láthatjuk, hogy a nők lelki és ízlésviláguknál fogva nehezebben viselik el az ún. uniformizálást (lásd például a divat világát). Ez az attitűd a „bölcsmondások” szintjén így fogalmazódott meg: „Julisból (pl.) egy házban egy is elég”.

Ennek a jelenségnek ellentmond a falu-szintű női névválasztás alakulása. Míg a családban nem gyakori az anya nevének továbbadása, addig a faluban szembetűnő női névuniformizáció működése tapasztalható. A női névterhelés sokkal magasabb (61,46%), mint a férfiak esetében (50,03%).

A szentek tisztelete és a nevek

A falu vallása és a névadás erősen összefügg egymással. Csíkszentdomkos lakosságának katolicizmusa meghatározó a névkészlet egy törzsrészének fenntartásában. Kereszteléskor a gyermek nemcsak nevet, hanem védőszentet is kap, ennek kiválasztását pedig nem a naptári névnap alakítja, hisz akkor a névterhelés sokkal kiegyensúlyozottabb lenne, hanem bizonyos szentek tisztelete. Az első 10-10 férfi és női név magas terhelési foka, gyakorisága azt bizonyítja, hogy egy név „szent” mivolta önmagában még nem döntő. A kiválasztott szent neve többlet-szellemiséget, üzenetet, tartalmat is kell hogy hordozzon. Vagyis a szent név választása nem öncélú. Az átlaghívő által is tapasztalható, hogy a katolikus egyház fenntartja, ébren tartja az egyetemes egyház által tisztelt szentek kultuszát. A férfi és női névkészlet igazolja is ennek a törekvésnek az eredményességét. Az egész magyarság által használt, különösképpen a bibliai és martirologikus (vagyis vértanú-) nevek fellelhetők Domokoson is, hisz azok többsége ma már magyar hangzású név, ami az adatközlők szerint fontos szempont. És mégis egy nagyon leszűkített névpreferencia áll előttünk, ami már névkultusznak, bizonyos szentek fokozott tiszteletének – s ekként mindenképpen tudati jelenségnek – minősíthető. Olyan tendenciával állunk szemben, amelyet kódoltan, tételesen senki nem irányít, mégis, mint valami titokzatos ösztön, befolyásolja, irányítja a döntést.

Az abszolut első helyen álló Imre, a harmadik és negyedik helyen álló László és István az első királyaink (illetve a herceg) által viselt szent nevek a domokosiak tudatában, „igazi, tiszta magyar nevek és szentek”. A gyakorisági rangsorban elfoglalt helyük a nemzeti szentek tiszteletének konkrét példái.

A második helyen szereplő Józsefről a névtan azt tartja, hogy a Habsburg-ház teremtette meg kultuszát egész Közép-Európában azáltal, hogy Lipót császár későn született gyermekét József névre kereszteltette.⁴ Azt nehéz bizonyítani, hogy a név szentdomokosi népszerűsége a dinasztia-tiszteletnek köszönhető-e, de kétségtelen, hogy a József nevet a katolikus egyház összetett eszmeiségű névként tartja számon és beszél róla: Mária jegyese, Jézus nevelőapja, a szent család oszlopa, s mint ilyen a családapák példaképe. Ugyanakkor a famunkások, az ácsok védőszentjét is tisztelik benne. A közép-európai névdivaton túl – amely bizonyára Szentdomokosra is begyűrűzhetett – a József név népszerűségét a szentdomokosi családcentrikus szemlélet és a famegmunkálás gazdasági, megélhetést biztosító szerepe is erősítették.

János, a gyakorisági lista ötödik neve, bizonyára legelterjedtebb jelkép-nevünk: az irodalomtól az anekdotáig, viccig minden műfaj élteti, a legváltozatosabb jelentéstartalommal. Petőfi János vitéze, Móricz Zsigmond Kis családnevű, nyomorgó, egyszer jóllakni sóvárgó napszámosa; János bá, az egyetemes magyar paraszt, aki hol ravasz, hol naiv, hol együgyű; János az, akire mindig keresztelnek – így a szólásmondás –, ha három fiú születik a családba. Jánost az európai anekdotairodalom és „viccköltészet” is kedveli.

A János név kedveltségét és gyakoriságát az is fokozza, hogy több védőszent is viseli: az evangélista, a keresztelő, a vértanú… Névnapja nagyon gyakori: az esztendő legalább 10 hónapjában (több naptár szerint) előfordul, decemberben háromszor is. A június 24-i Keresztelő Szent Jánosnak („nyári Szent János”) Szentdomokoson különös kultusza is van, ami – leszámítva néhány felcsíki falu szakrális szokásait – csaknem szentdomokosi sajátosságnak tekinthető. A szent tiszteletét az angyalozásnak nevezett dramatikus vallásos szokás – a női nem szokása – által a rózsafüzér-társulatok is hosszú időn át ébren tartották, ápolták.⁵

Noha szakrális gyökerű név, a János profán tartalmakat is hordoz, ezért népszerűsége így is biztosított.

A gyakori Ferenc név valószínűleg a csíksomlyói ferences rend inspirációja, egyrészt a búcsú, másrészt a szegénynek is nevezett, nép közt járó rend iránti szimpátia miatt.

A Károly név szentdomokosi népszerűségére nem találok elfogadható okot. Korábban német tájon volt elterjedt, később a magyarság körében is.

Az Árpád, Attila és Zoltán (ős)magyar, korábban „pogánynak” minősített, ám a katolikus naptárban ma már szereplő nevek kedveltsége politikai indíttatású is lehet. Ennek a feltételezésnek igen nagy a valószínűsége, ha figyelembe vesszük, hogy a fenti nevek a ’60-as évektől, vagyis a magyar nevek románosítási kampányai idején váltak igazán terheltté. A névválasztás védekezési eszközzé, a nemzeti önazonosság megőrzésének egyik formájává, esélyévé vált. Ugyanezt a szerepet töltik be a Levente, Zsolt stb. nevek, amelyek szintén a ’60-as években váltak gyakoribbá.

Meglepő, hogy sem a falu védőszentjének – Domo(n)kos –, sem a falu nagy szülöttének, Márton Áron püspöknek a keresztneve nem tartozik a nagyon terhelt nevek sorába.

Az első öt női név különösen nagy gyakoriságát egy közös háttérvonással lehet értelmezni: valamennyien Krisztushoz tartoznak, de a szentdomokosi asszonyi sors sok-sok vonatkozására is „ráválaszolnak”. A szakrális képekkel, amelyeket az egyház ezekről a szentekről kialakított, az asszonyi sorsok, élethelyzetek könnyen rokoníthatók. Ha figyelembe vesszük a domokosi asszony sajátos társadalmi státusát – sok gyermeket szülő anya, nagy és nehéz családok gondjait vivő feleség, a sok-sok irgalmasságban és bánatban élő asszony –, akkor a női nevek választásában az empátiakészséget is felfedezhetjük, illetve azt, hogy a sorshelyzetek a névválasztást képesek determinálni.

Mária névre 321-szer kereszteltek 1945–1975 között, és ezzel a név a legmagasabb terhelési fokot érte el. A magyarság általános Mária-kultusza a szentdomokosi névadásban számokkal bizonyított tény. „Mária a magyarok nagyasszonya…, Jézus Krisztus anyja, a mi édesanyánk” – a mindennapi áhítatban folyton jelenlevő fogalmak. Mindezt a somlyói Mária és a búcsú közelsége csak fokozza. Mária a templomon kívüli vallásos élet leginkább megcélzott szentje, akihez „minden gonddal-bajjal” lehet fordulni. Szent Anna pedig Mária édesanyja, a terhes asszonyok patrónája, a könnyű szülésért az ő közbenjárását is kérik, a Máriáéval együtt. Erzsébet a szegények, betegek, árvák, özvegyek patrónája. Veronika a krisztusi kálvária 6. stációjánál szereplő szent asszony, aki a kereszthordozástól vért verítékező Jézusnak kendőjét nyújtja.

A többi öt név szintén szent, azaz szakrális eredetű név, és ez a betájolódás érvényesül a továbbiakban is. Míg a férfinév-választásánál igen fontos a nemzeti szentek tisztelete, addig a női nevek választásakor, úgy tűnik, mellőzik ezt a szempontot, és inkább az egyetemes tartalmakat hordozó nevek felé fordulnak. Valószínű, hogy az Erzsébet név népszerűsége az Árpád-házi Szent Erzsébet és a bibliai Keresztelő Szent János anyjának kultuszával egyaránt magyarázható, viszont Margit az alacsonyan terhelt nevek közé került. A jelenség bizonyára a nemzeti női szentek alacsonyabb számával is magyarázható.

Mivel a névválasztást úgy tekinthetjük, mint a születés aktusának társadalmi jelzését, a többi név jelentéstani vizsgálatát visszafogottabban végezzük. A névtani elemzés csak olyan mértékben kaphat teret, amennyiben a névadás vélhetően társadalmi, kulturális, lelki, vallási vagy éppen politikai jelenségeket tükröz.

A névkészlet minőségi vonatkozásainak elemzése olyan fogalom megalkotására is rávisz mint a névstátus.

A névstátus

Ez a névterheléssel függ össze ugyan, de több is annál. A név karrierjét, „életpályáját”, illetve rangját óhajtja érzékeltetni.

Az első tíz név – mind a férfi mind a női – magas terhelési foka, gyakorisága a már jelzett tartalmi vonatkozásokkal magyarázható. Csakhogy kedveltségük nem egyöntetűen folyamatos jelenség! Ellenkezőleg: a kettős névadás jelenségének szélesebb fronton való betörésével egyidőben bizonyos nevek elvesztik hegemonisztikus szerepüket, és egyben jelzik az átörökített névadás gyakorlatának általános beszűkülését. Legszembetűnőbb épp az Imre karrierje. 1962-től nemcsak terheltsége csökkent, hanem rangja is: 16 esetben második névként adták, míg 1962 előtt csakis első névként választották az újszülött számára. Hasonló sorsra jutott a József, a János, a László, az István, a Károly. Kivételt képez viszont az Árpád, amely számbeli stabilitását, rangját viszonylag megőrizte, Attila viszont a „bűvös” évszámtól kezdve (1962) vált igazán kedveltté, ami – mint jeleztem – a nemzeti azonosságtudat ápolásával, pontosabban a névfordítás elleni védekezéssel függ össze.

Az első tíz férfinév között „lecsúszott”, „kegyvesztett” név a József név: 39-szer adták második névként.

Az arányokat figyelembe véve hasonló a Mária név pályája is. Százszor adták második névként, és ebből 90-szer 1962 után.

Vajon a szent család eszméjének, kultuszának alkonyát jelezné a József és a Mária térvesztése? Összefügg-e a szám szerinti és a névrang-csökkenés azzal, amit egyházi körökben vagy a szociológiában a család válságának szokás nevezni? Sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudjuk.

Visszaszoruló nevek továbbá – a kedveltek közül – az Erzsébet, a Magdolna, a Rozália és az Éva. Ezek száma viszonylag állandó, de rangjuk csökkenőben van. Az Anna, a Veronika, a Juliánna, az Irén és a Jolán nevek viszont tartják mindkét értéküket.

 Státusváltás a „névtársadalomban”

Mi okozhatja a névstátus változásait? Konzervatív-e a névválasztás Szentdomokoson?

Többször is utaltam rá, hogy az 1962. esztendő (a falu teljes szövetkezetesítésének drámája) cezúra a névadásban is. Ekkor jelentek meg a kettős és hármas nevek. A jelenség társadalmi, lélektani szubsztrátumára vonatkozóan megfogalmaztam néhány feltevést. Most a névújítás, a névanyag bővítésének jelenségére mint névminőségi határozóra szeretném ráirányítani a figyelmet. A kettős és hármas nevek többnyire – de nem kizárólag – idegen hangzású, a korábbi névkészletben egyáltalán nem szereplő nevek. A folyamat elindításában a televíziónak és a szentek listáját gyarapító egyházi törekvésnek egyaránt nagy szerepe van. A magyarországi névdivatoknak szintén.

Kétségtelen, hogy a névválasztás alakulását a tömegkommunikáció kiszélesedése is befolyásolta, csakúgy mint a munkahelyi ingázás jelenségének megerősödése. Ez viszont egyrészt a kollektivizálásra vezethető vissza, másrészt pedig a vele párhuzamosan erősödő iparosításra. A falu hagyományos társadalmi képe bomlani kezdett: „idegenek” jelentek meg, a szentdomokosi pedig Csíkszeredában, Balánbányán, az ingázó vonaton és autóbuszon egyre több nem domokosival került kapcsolatba.

Az új és régi találkozásának sajátos jelensége, tudniillik az, hogy az új a régi mellett jelentkezik és egy ideig legalábbis „vele tart”, a névválasztásban meglepően érvényesül. Új, szokatlan hangzású név első névként kezdetben nem jelentkezik. A szentdomokosi „névtársadalomba” rendszerint egy hagyományos név vezeti, „ajánlja” be, többnyire úgy, hogy maga után hozza az új nevet második vagy harmadik névként: Domokos–Lóránt, Sándor–Ottó, Dániel–Emil stb.

Ahogy közeledünk a ’70-es évek fele, fokozatosan megfordul a sorrend: a hagyományos, „történelmi” név kap kísérő szerepet. Így jelennek meg a kettős és hármas nevek mint: Artúr–József, Adolf–Péter, Adolf–József, Adolf–László, Barna–Albert, Bernárd–Lajos, Levente–János, Roland–Domokos, Hunor–László, Ottó–Vilmos, Walter–József, Ervin–Pál, Adél–Ilona, Hermina–Mária, Elenora–Magdolna, Erika–Mária, Rita–Mária, Dalma–Mária, Flóra–Erzsébet, Brigitta–Mária, Csilla–Mária, Auróra–Anna–Mária, Erika–Zsuzsanna–Mária, Enikő–Mária–Magdolna…

Noha nem jelentős a hármas nevek száma, mégis meglepő az irányultságuk. Míg a harminc év alatt három fiút kereszteltek hármas névvel, addig 11 leánykát; a fiúk hármas nevének egyike mindig az apáé, a női hármas nevek közül egyik sem az anyáé.

A fejlődést, az új nevek önállosulását jelzi az, hogy a kutatott időszak után – az anyakönyvi lapok puszta szemléje alapján becsülve – az előbbi „kísért” nevek már egyre gyakrabban fordulnak elő önállóan, sőt újabbak is feltűnnek: Kinga, Lehel, Armela, Szilvia, Boróka, Kinga, Huba, Szabolcs, Noémi, Renáta, Timea, Csongor, Gyopár, Agátha, Kunigunda…

Megfigyelhető, hogy a hagyományos és új nevek kötődését a József és Mária nevek valósítják meg, noha ugyanakkor diszkrét alkonyuk is tapasztalható. Ezt nemcsak a fenti példák, hanem a számok is bizonyítják. Igen érdekes értékrend-váltás történik, és ez a névadásban is tükröződik. E két név – a szent család szimbólumai! – lassú visszavonulása úgy történik, hogy kezdetben első, aztán második névként másokat vezetnek, segítenek be a „névszíntérre”.

Az általam bujkáló neveknek mondott keresztnevek minőségi vonatkozását abban látom, hogy valamiféle lappangó, el nem tűnő, tartósan fennmaradni nem képes névízlést tükröznek: Albert, Balázs, Barabás, Dávid, Endre, Gábor, Géza, Gyula, György, Miklós, Zakariás, Berta, Borbála, Valéria, Zsóka, Zsuzsánna stb.

A keresztnév-állomány lajstromában találni egészen ritka neveket is: Ambrus, Bálint, Dónát, Emil, Ferdinánd, Ottó, Nándor stb. A szülők társadalmi helyzete után kutatva kiderült, hogy többségüket cselédként, szobalányként máshol dolgozó ún. leányanyák adták gyermeküknek. Nem váltak népszerűvé, megjelenésük után nem fogadta be őket a névadási gyakorlat.

Sajnálatos (a kutatás szempontjából), hogy az egyházi anyakönyvek nem jegyzik fel a szülők életkorát a gyermek születésekor, sem társadalmi helyzetét.

A névválasztás minőségi vonatkozásainak furcsaságai közé sorolok néhány esetet: az ikrek „ikernévre” való keresztelése: Levente–István, Aranka–Anna; Emese–Erzsébet, Enikő–Anna. Aztán a történelemben, kalendáriumban, irodalomban, vallástörténetben egymás mellé került nevek akár kettős keresztnévként való választása: Ferenc–József, Sándor–József, Péter–Pál, József–Attila, Mária–Magdolna. Gáspár, Menyhárt, Boldizsár. A napkeleti bölcsek nevét egyazon családban választották a sorban született fiúk számára!

A névválasztás szokásainak több irányát próbáltam kitapintani e három évtizedes időszak vizsgálata során, bár bizonyára gazdagabb névtani ismerettel, hasonló erdélyi kutatási eredményekkel, előzményekkel többre is mehettem volna. Úgy gondolom, próbálkozásom így is figyelmeztetni képes arra, hogy a névválasztás néprajzi, antropológiai vizsgálata is jelezni képes azokat a folyamatokat, amelyek egy közösség társadalmi, kulturális, lelki életében végbemennek. A névválasztási szokás tükrözni képes – nem hivalkodóan, nem zajosan – azt, hogy a közösségek, noha a döntés egyéni, akkor is választanak, ha erre nem szólítják fel őket. Egyik vagy másik név választása nem más, mint rejtett, diszkrét opció valamiért, valami ellenében. Ennek felfedezése szellemi, szakmai élményeim közé tartozik.

Jegyzetek

Vissza a tartalomjegyzékhez

Baróti László-Sándor

Az Istenszülő Szűz Mária

Bár Szűz Mária istenszülői mivolta a legrégibb mariológiai dogma, a legbonyolultabb és a legérzékenyebb pontjait metszi a katolikus teológiának. Az evangéliumok és az egyházatyák írásaiban, a katolikus Mária-tiszteletben és a liturgiában egyaránt megtalálható. A katolikus egyház liturgikus kalendáriumában január 1-jén Szűz Máriát mint istenszülőt ünnepli. Teológiai (vallási) mondanivalója, hogy ő szülte a világra a Megváltó Jézus Krisztust, aki valóságos ember és valóságos Isten volt.

Mária alakja jelen van már a legkorábbi újszövetségi iratokban. Pál levelei nem említik név szerint: „asszonytól született” (Gal 4,4). A Márk-evangélium kétszer említi, a 3,31-ben: ”jöttek anyja és testvérei”, valamint – Jézusról beszélvén – a 6,3-ban, név szerint: „nemde az ács ez, Mária fia?”

A Jelenések könyve 12. fejezetének prófétai látomásában összeolvad Mária és a korai egyház alakja. A pusztába menekülő asszonyban egyaránt felismerhetjük Jézus anyját és az egyház alakját. Antiokhiai Szent Ignác Jézust „Máriától és Istentől valónak mondja” (Ef 7, 2), ami igazolja, hogy Mária szerepel a 2. század hitvallásában.

Mária istenszülői mivoltát az Efezusi zsinat (431) definiálta. A gondot a gnosztikus dokéták okozták, akik Krisztus emberségét – azt csupán látszatnak tulajdonítva – tagadták. Krisztológiai tévedésükkel szemben Ireneusz Mária anyaságát hangoztatta. 3. századi egyiptomi papiruszon fordul elő a máig használatban lévő „Sub tuum presidum” = (oltalmad alá…) görög szövegében a „theotokosz” (istenszülő) kifejezés. Az első nikaiai zsinaton (325) az elnöklő Nagy Constantinus császár szintén használta a kifejezést, amely összefüggött a Krisztusnak a zsinaton tárgyalt istensége körüli vitákkal. A zsinat kifejezetten tanította Krisztus istenségét, de nem szólt bővebben a Szentlélek istenségéről. A következő időszakban az ariánusok és a félariánusok (akik Krisztus istenségét tagadták), kétségbe vonták a Szentlélek istenségét is. A II. egyetemes zsinat, az I. konstantinápolyi (381), megismételte a nikaiai hitvallást, de az apollinaristákkal szemben – akik „megnövelték” a Szent Lélek jelentőségét a megtestesülésben, de a lehető legkisebbre redukálták Mária szerepét Jézus Krisztus emberré válásában – betoldotta: „megtestesült a Szent Lélektől és Szűz Máriától és emberré lett”. Nesztoriosz alexandriai püspök bírálta Apollinariust, de nem tudta elfogadni Máriát mint Istenszülőt (Theotokoszt), prédikációiban Szűz Máriát csak Krisztus-szülőnek, vagy emberszülőnek nevezte, ami veszélyeztette Krisztus személyi egységét, hiszen ő – mint valljuk – egyetlen személy. Ezért az efezusi zsinat (III. egyetemes) 431-ben Nesztoriosz tanait elítélte, és tételesen mondta ki, hogy Mária Istenszülő (theotokosz), vagyis az ő méhében testesült meg az örök Ige, aki mint valóságos Isten vette magára valóságos emberi természetünket, egyetlen, oszthatatlan személyben. Tehát a Betlehemben megszületett isten-embernek Mária az édesanyja.

A hittitoknak és az ünnepnek nem csupán teológiai jelentősége van. A II. vatikáni zsinat (1962-1965) igyekezett úgy meríteni a kereszténység hagyományaiból, hogy azt szerves kapcsolatba állítsa az élet és a mai társadalom legnagyobb gondjaival. A hidegháború idején, de ugyanakkor az elvallástalanodás korszakában is rá akart mutatni arra, hogy a kereszténység ma is aktuális üzenete segíthet az emberi élet és jövő biztonságának békés kiépítésében. Azzal, hogy Mária istenanyaságát kiemelte és ezt a legrégibb mariológiai tanítást előtérbe helyezte, fényt vetett arra is – amit közben elfelejtettünk –, hogy az Istenszülő Szűzanya azt a Jézus Krisztust szülte a világra, aki nem csupán Isten, hanem valóságos ember is volt, és mint ilyen egy népnek, egy kultúrának a gyermeke, amelynek története hallatlan megpróbáltatásokkal és a megmaradásáért folytatott tudatos küzdelemmel van tele. Az egyházban Mária gyermeke, Krisztus él közöttünk, akiben minden népet kiválasztott Isten. Az Istenszülő az egyház és a népek anyja is (LG 53). Ezért szólíthatjuk az egyázban mi is édesanyánknak. A legtöbb nép a történelem folyamán az Istenszülő oltalmába helyezte magát. Szent István király, aki keresztény hazát alapított, szintén ezt tette. Mária, a magyarok Nagyasszonya nem lett hűtlen hozzánk, inkább mi felejtettük ki életünkből, és más útra tévedtünk.

Vissza a tartalomjegyzékhez

Ozsváth Judit

Katolikus iskolaügy egy hírrovat tükrében. Szemlézés az Erdélyi Iskola 1933 és 1940 közötti híranyagából

Az alig tíz évfolyamot megért pedagógiai és népnevelő folyóiratunkat, az Erdélyi Iskolát, bátran nevezhetjük hazai magyar sajtónk és oktatásügyünk gyöngyszemének. Az 1933-ban Márton Áron által életbe hívott, és a minden szintű oktatás és nevelés ügyét elsőrendű fontosságúnak tartó és hivatásszerűen vállaló korabeli szellemi elit közreműködésével szerkesztett lap egyes számai nemcsak a – ma is aktualitással bíró – oktatási elvek és módszerek, népnevelési segédanyagok „kézikönyvei”, hanem az adott kor oktatási viszonyainak hiteles tudósítói is.

A két világháború közötti időszakban hozott kegyetlen törvények, mint tudjuk, a magyar iskoláztatás és közművelődés visszaszorítására törekedtek. Bár a gyulafehérvári határozatok még a saját anyanyelven való tanulás biztosítását ígérik az erdélyi magyarságnak (is), az államhatalmi szervek részéről megszavazott rendelkezések egyre szigorúbb megszorításokat hoznak számunkra. Ebben az időben az oktató-nevelő munkából oroszlánrészt vállaltak az egyházak. 1919-ben a községi és katonai iskolák – általában román tannyelvű – állami iskolákká lettek nyilvánítva, de a 15 673 számú rendelettel a kormányzat engedélyezi új felekezeti iskolák létesítését. Ám ezek az újonnan létesített, a földreform által is megtépázott egyházak által működtetett tanintézmények semmi állami segélyt nem kaptak. Ez és az alattomos sorvasztó politika további szigorító rendelkezései azt eredményezték, hogy sok felekezeti iskola lassan bezárta kapuit.

A vonatkozó törvények és rendelkezések, valamint az azok következményeként kialakult helyzet részletes ismertetésétől itt eltekintek. Igaz, hogy az Erdélyi Iskola hírrovatából válogatott írásokban nem találunk meg minden vonatkozó határozatot, de a kor „hangulatáról” mindenképpen hiteles képet kapunk. Meg kell jegyezni, hogy Márton Áronék alapállása soha nem a pánikkeltés, a tehetetlen siránkozás volt, ők mindig előre mutattak, kivezető utakat, megoldásokat hoztak. Bár a statisztikák képe egyre kétségbe ejtőbb, a pedagógusok rendjét célzó különféle tanfolyamok és rendezvények az élni akarást, sőt az egyre igényesebb és célra törőbb szellemi élet akarását tükrözik. Az itt felsorolt valamennyi kezdeményezés jelenlegi – a korabelihez némileg hasonló – kisebbségi helyzetünk számára is modellértékűnek tekinthető.

Alább az Erdélyi Iskola katolikus híreiből hozok egy válogatást (a felekezetektől független híranyagról lapunk tavalyi 9. számában értekeztem). A tematika szerint válogatott, eredeti formájukban megőrzött anyagokat négy blokkba rendeztem, a következő beosztás szerint: 1. Az erdélyi katolikus iskolahelyzetről szóló tudósítások; 2. Oktatásüggyel kapcsolatos katolikus rendezvények; 3. Különféle tanfolyamok; 4. Oktatással-neveléssel kapcsolatos rendelkezések. A tematikus elrendezés miatt a – követni kívánt – kronológiai rendet felrúgom, az egyes csoportokon belül viszont az időrendi elrendezéshez igazodom. A hírek származási helyét az írások végén tűntetem fel.

1.

Néhány adat az erdélyi katolikus iskoláról. Az erdélyi római katolikus egyházmegyének 1932/33. tanévben 195 működő elemi iskolája volt. Ebből 122 nyilvánossági joggal rendelkezik, 48 iskola nyilvánossági joga még nem került tárgyalásra, ezek tehát a régi jogon működnek nyilvánossággal. Van továbbá 25 olyan iskola, amelyek csak működési engedélyt kaptak nyilvánossági jog nélkül. A működő 195 elemi iskola közül fiúiskola 7, leányiskola 2, vegyes iskola 186. Az ezekben az iskolákban működő 437 tanító közül férfi 236, nő 201. Világi tanerő 372, szerzetes 65. A 195 elemi iskolába beiratkozott tanulók száma 20 488. Az előbbi tanévhez képest a tanulók száma 544-gyel apadt. Az erdélyi katolikus egyházmegye 8 gimnáziumában (polgári iskolájában) az elmúlt tanévben 932 növendék (az előbbi évhez képest 159 gyarapodás) tanult és 92 tanerő tanított. A 7 középiskolába (fiú főgimnázium) az 1932/33. tanévben 1570 nyilvános tanuló vétetett fel (gyarapodás 4). Az elmúlt évben 1030 növendék (771 fizető, 232 alapítványos, 27 ingyenes felszolgáló) kapott ellátást és nevelést. (1933/34, I. évfolyam, 3-4. szám, 154. l.)

Katolikus iskolára van szükségünk. Hosszú életem tapasztalásából tudom és hirdetem – mondotta Gr. Majláth Gusztáv Károly, az erdélyi római katolikusok főpásztora, az egyházmegyei tanács november havi közgyűlésén –, hogy a katolikus nevelést semmi más nem pótolhatja, hogy csak hitvallásos katolikus iskoláinkban nevelkedhetnek tiszta életű, erős meggyőződésű, közügyekben is önzetlen, önfeláldozó, igaz katolikus férfiak. Ezért óhajtom én oly nagyon, hogy katolikus gyermekeink katolikus iskolákba járjanak, mert ma van szükség igazán arra, hogy hitében megingathatatlan, lelkületében sziklaszilárd ifjúság szálljon ki az élet küzdőterére. Olyan küzdeni tudó sereg, amely a romboló és mindent aláásó eszmék forgatagában nem inog meg, hanem a megingó társadalmi rendet sziklaszilárd jellemével képes lesz megmenteni. (1933/34, I. évfolyam, 5-6. szám, 271. l.)

Római katolikus középiskoláink tanulóinak létszáma. Az egyházmegyei alapokból fenntartott középiskolákba (Gyulafehérvár, Brassó, Kolozsvár, Csíkszereda, Székelyudvarhely, Marosvásárhely) az 1934/35. tanévre beiratkozott 1521 tanuló, 132 növendékkel kevesebb, mint a múlt évben. Egy tanuló az iskolafenntartónak 2655 lejbe kerül. A 7 intézetben 110 tanár tanít, akik közül csak 4 nem kebli. A püspöki főhatóságtól fenntartott középiskolákba (Brassó leánygimnázium, Mariánum gimn. és kereskedelmi, Gyergyószentmiklós leánygimn., Petrozsény leánygimn. és felsőkereskedelmi, Orsolyák leánygimn., Szászrégen vegyesgimn., Marosvásárhely leánygimn.) 1332 tanuló iratkozott be, akiket 120 tanár tanít. A 18 róm. kat. középiskola idei létszáma 2853 tanuló 230 tanár vezetése alatt. (1934/35, II. évfolyam, 3-4. szám, 194. l.)

Iskoláink anyagi helyzete. Az Egyházmegyei Tanács igazgatótanácsának most közzétett évi jelentésében olvassuk: A tanítók és iskolák anyagi helyzetét az egész vonalon nyomorúság, szegényég és csüggedés jellemzi. Az általános gazdasági válság okozta megbénulás még mindig tart. Népünk leszegényedése ijesztő mértékben fokozódik. E téren is a Székelyföld vezet. Tagadhatatlan azonban, hogy sok helyen a nemtörődömség, az érdektelenség is úrrá lett a híveken és a szíveken. Különösen olyan helyeken, ahol hiányzik a lelkes vezető. Sajnos, a helyi járandóságok elmaradása vagy hiányos beszolgáltatása megbénítja a iskola életét és nyomorba dönti a tanítóságot. A főhatóság emberfölötti erőfeszítéseket tesz, hogy a hiányokat pótolja, de lehetetlen az összes személyi járandóságokat államsegély hiányában fedeznie. Az összes tényezők összefogása, a csüggedők felrázása és a félrevezetettek szeretetteljes felvilágosítása tud csak a bajokon segíteni. És ezeken a bajokon segíteni kell, ha azt akarjuk, hogy további életünk és kultúránk legyen! (1934/35, II. évfolyam, 3-4. szám, 195. l.)

Az erdélyi róm. kat. egyházmegye elemi oktatásügye. Az egyházmegye a 16 espresi kerületben 195 elemi iskolát és 10 óvodát tart fenn, amelyekbe az 1933/34. iskolai tanévben 19 875 tanuló járt. A létszámban az előző tanévhez képest 612 az apadás. A tanítók száma: férfi 240, nő 199, világi 373, szerzetes 66, összesen 439. A 195 elemi iskola közül eddig 124 iskola nyerte el a nyilvánossági jogot. Még nem került elbírálásra 47 iskola kérése, amelyek a MOT. 110. cikke értelmében régi jogon élvezik a nyilvánosságot. Csak működési joga van 24 iskolának. Az utóbbi iskolák tanulói 63 604-1929. sz. miniszteri rendelet értelmében, amelyet a 31 368-1933. sz. miniszteri rendelet is meghosszabbított, eddig állami elnök előtt díjmentesen vizsgáztak. A minisztérium e kedvezményt a 85319-1934. sz. rendeletével megvonta és a Magyar Oktatásügyi Törvény 51-54. cikke értelmében a nyilvánossági jog nélküli iskolák tanulóit 3 tagú állami bizottság elé utalta és a vizsgadíjat minden tanuló után 24 lejben szabta meg. (1934/35, II. évfolyam, 3-4. szám, 196. l.)

Az erdélyi katolikus népiskola hanyatlása. Az erdélyi római katolikus egyházmegyében 1921-ben 218 katolikus népiskola volt, most összesen 169 van. Ez 20%-os esést jelent. 1921-ben 504 katolikus tanító működött a katolikus népiskolákban, ma 419-re fogyott a számuk. Ez megint 20%-os csökkenés. Legnagyobb apadás azonban a növendékek számában mutatkozik. 1921-ben 26 619 növendék volt, s ma csak 16 648 gyermek jár katolikus elemi iskolákba. Az apadás 40%-os. Ezzel szemben a katolikus plébániák területén 1921-ben 324 állami iskola volt, s ma ugyanott 407 állami iskola működik. A magyar tagozatok száma ezekben 169-ről 71-re csökkent. Legjobban jellemzi a helyzetet az, hogy a római katolikus iskolákba jelenleg 16 000, az állami iskolákba pedig 29 000 gyermek van beiskolázva. Érthető tehát, ha múlt évi novemberi egyházmegyei közgyűlés aggodalmának adott kifejezést a katolikus elemi iskolai tanulók folytonos apadása miatt, s utasította az igazgatótanácsot, hogy igyekezzék érvényt szerezni a katolikus iskolákat megillető jogoknak. (1935/36, III. évfolyam, 5-6. szám, 355. l.)

Az erdélyi római katolikus egyházmegye iskolaügye. Az 1938/39. tanévben az erdélyi római katolikus egyházmegye 16 esperesi kerületében 180 katolikus elemi (6 fiú-, 9 leány-, 165 vegyes) iskola és 12 óvoda működött a gyulafehérvári római katolikus püspökség fennhatósága alatt. A tanítók száma 420 volt, mégpedig 216 férfi és 204 nő, ebből 355 világi és 65 szerzetes. A katolikus tankötelezettek száma az egyházmegye területén 51 367 volt. Ebből állami iskolába járt 34 152, katolikus iskolába 14 897. Az előbbi évhez viszonyítva a katolikus népiskoláink tanulólétszáma 247-tel gyarapodott.

Az egyházmegye 7 középiskolát tartott fenn s ezekben 1357 tanuló tett osztályvizsgát: 1185 eredménnyel, 172 eredménytelenül. Vallás szerint ez volt a megoszlás: 1204 római katolikus és 201 másvallású. A szülők foglalkozása szerint a tanulók zöme az iparos, kereskedő és tisztviselő osztályból került ki s csak 20% szerepel a mezőgazdák rovatában. A 7 gimnáziumban 141 tanár működött. A bakkalaureátusi vizsgálatokra, a Mariánum leányfőgimnáziumot is ideszámítva, 108 jelölt jelentkezett júniusban. Ezek közül sikerrel vizsgázott 55, azaz 59%. A szeptemberi vizsgálatra előállott 65 jelölt közül még 27 (44%) szerezte meg a bakkalaureátust. A középiskolákkal kapcsolatos fiúnevelő intézetekben 842 növendék (ebből 258 alapítványos, 573 fizető, 11 felszolgáló) kapott lakást és teljes ellátást. Leányközépiskolája az egyházmegyének 12 működött 166 tanár vezetése alatt 1470 vizsgázott tanulóval. Ebből 1331 eredménnyel végezte be az évet.

Ezenkívül a püspökség Marosvásárhelyen tanítóképzőt és Nagyszebenben a szentferencrendi nővérek vezetése alatt álló tanítóképző intézetet tartott fenn. Az előbbiben 48 fiú, az utóbbiban 88 leány (összesen 136) képzős növendék tanult. Tanítói oklevelet szerzett 11 fiú ás 13 leány.

Végül Radnóton és Kézdivásárhelyt földmívesiskola működöt. Az előbbiben 60, az utóbbiban 40, összesen 100 tanuló állott vizsgára.

Ezek szerint az erdélyi római katolikus egyházmegye az 1938/39. tanévben összesen 203 különféle fokú iskolát tartott fenn s ezekben 727 tanerő 17 960 növendéket oktatott és nevelt. (1939/40, VII. évfolyam, 1-2. szám, 62. l.)

A Báthori-Apor Szeminárium adatai. A folyó egyetemi évben az intézet bentlakóinak a száma 123. Fakultások szerint (zárójelben az I. évesek) a megoszlás a következő: 45 orvostanhallgató (15), 32 joghallgató (17), 14 nyelvszakos tanárjelölt (6), 12 természetrajzszakos (9), 8 gazdasági akadémiai hallgató (5), 8 kereskedelmi akadémiai hallgató (3), 4 zeneakadémiai hallgató (1). A tanári szakon az előbbi évekhez viszonyítva újból jelentős emelkedés észlelhető az első éven. A természettudományi karon ez részben annak tulajdonítható, hogy azok, akik az orvosi és műszaki főiskolák felvételi vizsgáin sikert nem értek el, ezen a fakultáson akarnak egy évet hasznosítani. (1939/40, VII. évfolyam, 1-2. szám, 63. l.)

2.

A Pax Romana és a kolozsvári Majláth-Kör. A kolozsvári Majláth-Kör a Népszövetség keretében működő katolikus főiskolai egyesületünk, 1927 óta tagja a világ katolikus főiskolai hallgatóit egyesítő Pax Romana nemzetközi szervezetének. Ezzel a szervvel a Majláth-Kör kezdettől fogva élénk kapcsolatban állott, nemzetközi kongresszusain Cambridge, Barcelona, Fribourg is részt vett s ezektől indító okokat vett belső célkitűzéseinek a nemzetközi áramlatokkal való összhangba hozatalára. Az idei összejövetelét a Pax Romana aug. 5-11. napjain Luxemburgban tartotta, s tárgyalásainak középpontjába a szociális kérdés megbeszélését tűzte ki. A Majláth-Kört ezen a kongresszuson a Kör külügyi főtitkára, Heszke Béla brassói főgimnáziumi tanár képviselte, aki különböző nemzetek képviselőivel értékes ismeretségeket szerzett, a kongresszuson több ízben fölszólalt s egy elfogadott indítványt is terjesztett elő. A kongresszussal kapcsolatban rendezett sajtókiállításon múlt évi kiadványaival a Majláth-Kör nagy elismerést aratott. A Quadragesimo Anno tárgyalását 6 röpiratban egyedül ő mutatta be a világ katolikus főiskolai ifjúságának sajtókiadványai között.

(1933/34, I. évfolyam, 1-2. szám, 42. l.)

Prohászka-Körök és a kolozsvári Majláth-Kör. A csehszlovákiai Prohászka-Körök, amelyek az ifjú katolikus mozgalomnak példamutató tevékeny szervei, f. év július 21-22-én rendezték meg Érsekújváron II. kongresszusukat, ahol a katolikus élet időszerű szervezkedési, társadalmi és nevelési kérdései kerültek szóba. A megbeszélések sok tanulsággal szolgáltak, ránk nézve főképpen azzal, hogy az erdélyi katolikus értelmiségi fiatalság belső megszervezését a Katholikus Népszövetség keretében nekünk is minél gyorsabban végre kell hajtanunk. A kongresszuson az erdélyi katolikus ifjúságot a Majláth-Kör elnöke, Venczel József joghallgató képviselte. (1933/34, I. évfolyam, 1-2. szám, 42-43. l.)

A Majláth-Kör pedagógiai pályatételei I. A Népszövetség keretében működő s a kolozsvári katolikus főiskolai hallgatókat egyesítő Majláth-Kör a tagjai, továbbá a tanító és papjelöltek számára a folyó tanévben 2000-2000 lejes jutalommal a következő két pályatételt tűzte ki: 1. Az ifjúságról a külföld nagyjai a legnagyobb elismeréssel írnak. Különösképpen az ifjúság cselekvő szellemét, tettekben megnyilatkozó lendületét, aktivitását csodálják és hangsúlyozzák. Ezzel szemben nálunk, Erdélyben a katolikus magyar ifjúságról mindez maradék nélkül nem mondató el. Ha okait keressük e sajátságos jelenségnek, kétségtelenül az erdélyi magyar iskolára is rá kell mutatnunk, mint arra a tényezőre, amely leginkább meghatározza ifjúságunk gondolkozását. S mivel meggyőződésünk szerint e bajon segítenünk kell, a Majláth-Kör pályázatot hirdet a következő címmel: A nevelő aktív szerepe az iskolában és az iskolán kívül. 2. Nem szükség külön hangsúlyoznunk a népi értékek fontosságát életünk minden vonatkozásában. S különösképpen nincs szükségünk erre akkor, mikor a népi értékek jelentős szerepéről beszélünk a neveléssel kapcsolatban, hiszen ez az a tényező, amely a legalkalmasabb a nemzeti öntudat felébresztésére. Ebből a gondolatból kiindulva, a Majláth-Kör pályázatot hirdet a következő címmel: A népi szellem az iskolában. A pályázati határidő mindkét tételre 1934. április 15. (1933/34, I. évfolyam, 3-4. szám, 155. l.)

Tanárjelöltek Pedagógiai Szemináriuma. A Báthory-Apor Szeminárium tanárjelöltjei a maguk továbbképzésére s érdeklődésük elmélyítésére Dr. György Lajos tanulmányi igazgató vezetésével szemináriumi munkaközösségbe tömörültek. Évi munkaprogramul a nevelés cselekvési elvét és az irodalomtörténet tanításának módszertanát tűzték ki maguk elé.

A szeminárium ezért 1. tárgyilagos kritika tárgyává teszi a mai iskolát, 2. ezzel párhuzamosan meg akarja ismerni az új iskola elveit és 3. ugyanakkor a mai iskola megszabott tantervében megkeresi azokat a lehetőségeket, amelyek figyelembevételével katolikus magyar nevelőink az új iskola erdélyi előharcosai lehetnek. (1933/34, I. évfolyam, 3-4. szám, 156. l.)

A Majláth-Kör pedagógiai pályatételei II. A kolozsvári Majláth-Kör a múlt évben két pályázatot tűzött ki megoldásra: 1. A nevelő aktív szerepe az iskolában és az iskolán kívül, és 2. Népi szellem az iskolában (l. Erdélyi Iskola, 1933. 155. l.). E pályatételek a legszükségesebb kérdések útját nyitották meg s egészen eredményesen. A két kérdésre 8 pályamunka érkezett be. Valamennyi nagyon komolyan, helyes meglátással s igen dicséretesen oldotta meg feladatát. A 4000 lej pályadíj arányosan osztatott szét közöttük. Az első pályatételre beérkezett pályamunkák jutalmazottjai érdemi sorrendben: Székely László papnövendék (1000), Kelemen Béla tanárjelölt (600), Rohner Károly tanárjelölt (600), Búzás Imre tanító (250). A második pályatételre beérkezett munkák jutalmazottjai érdemi sorrendben: Illyés Elemér joghallgató (800), Nagy Anna tanítónő (500), Rohner Károly tanárjelölt (250). (1934/35, II. évfolyam, 1-2. szám, 67. l.)

Tanári kongresszus. Az Egyházmegyei Tanács november havi közgyűlésének megbízásából az egyházmegyei tanügyi főhatóság tanári kongresszust készít elő, amelyet folyó év április 14-16. napjain a katolikus tanítóképző székhelyén kíván megtartani. Vele kapcsolatban a hittanárokat is értekezletre hívja össze. A három napra terjedő kongresszus tervezetében előadások, megbeszélések és értekezletek szerepelnek. Előadást tart Márton Áron: A tanár hivatása, Józsa János: A román nyelv és irodalom tanítása intézeteinkben, Dr. Rózsa József: A korszerű nevelés alapelvei, Dr. Rajka László: A magyar nyelv és irodalom tanításának szempontjai, Dr. György Lajos: A tanár tudományos feladatai, Veress Ernő: Az iskola vallásos szelleme címen. A megbeszélések csoportjában az ifjúsági lap, a pedagógiai folyóirat, a tankönyvek, ifjúsági és tanári könyvtárak, a tanári módszeres értekezletek, a magyar helyesírás és helyes beszéd, a szülői értekezletek, az intézetek adminisztrálása és a latin nyelv tanításának a kérdése szerepel. A hittanárok értekezlete ezeket a kérdéseket szándékszik megtárgyalni: Új módszer a hitelemzésben, a valláskönyv pszichéje, Don Bosco nevelési rendszere, a hittanár, mint oktató, fegyelmező és szervező, az egyházi ének, közösség és egyéniség a nevelésben, a konviktusi nevelés és a hittanár, a cserkészet és a Mária Kongregáció, a katolikus világnézet kialakítása, a tanulók katasztere. Ha a kongresszus csakugyan el tudja érni, hogy e közel harminc kérdés alapos feltárásával a lényeget mindenütt megtalálja és megragadja, akkor valósággal történelmi jelentőségű indítást ad intézeteinknek a belső nevelő szellemünk elmélyítésére és egységessé tételére. Jó munkát kívánunk! (1935/36, III. évfolyam, 5-6. szám, 354. l.)

A bánsági tanítóság csatlakozása. A bánáti római katolikus püspökséghez tartozó tanítóság őszi gyűlését Aradon tartotta meg november 9-én. Az összegyűlt tanítóság örömmel vette tudomásul a Pedagógiai Szakosztály megalakulását és kivétel nélkül belépett a rendes tagok sorába. Elnöknek Takácsy Miklós földbirtokost választották meg. Központi alelnöknek Németh Kálmán fibisi tanítót kiáltották ki. Örömmel üdvözöljük a csatlakozó lelkes gárdát. (1936/37, IV. évfolyam, 3-4. szám, 222. l.)

Minta-tanítógyűlés. A gyergyói tanítótestület 67 tagjának őszi gyűlésén a tanítóság és a kerület főtisztelendő papsága is teljes számban megjelent. A gyűlés napján a falu népe ünneplőbe öltözve várta a vendégeket és a reggeli misére a templomba gyülekezett. A szentmisét Sipos Sándor esperes-plébános mondta, mint új espres-tanfelügyelő. A szentmise alatt gyermekkórus énekelt. Utána az iskolába vonult a teljes ünneplő sereg és meghallgatta Péter Árpád igazgató-tanító mintatanítását a tízes számról (I. osztály) és Kristó László tanítását a fogalmazásról. (V. osztály).

A gyűlés a kultúrházban folyatódott a teljes tanítóság, a főtisztelendő papság és a nép jelenésétben. Az elnök megnyitójában értékelte a tanítóság nehéz munkáját, a papság küzdelmeit és a nép ragaszkodását. Utána a kilyéni vegyeskar szereplése valósággal megrázta a hallgatóságot. Íme, mit lehet kihozni a falusi emberből! Mire képes a mi népünk! Dalárda a legkisebb faluban! Milyen fegyelmezettek! Milyen szép a viseletük! Új magyar muzsikát énekeltek. A nagyhatású énekszám után Petres Ignác tartott előadást Liszt Ferencről, majd Bálint Ákos az egyházi énekről, Péter Árpád a szövetkezetekről, Kiss Izabella pedig, „az én falum”-ról. Megannyi időszerű kérdés, megannyi életbeszökkenő határozat követte az előadásokat: az elkövetkező gyűlések helyén a kántor köteles megszervezni mind a gyermekkórust, mind a falusi dalárdát, és a gyűlésen szerepeltetni; gyűjtsük az egyházi énekeket; szervezzük meg a tanszerszövetkezetet, (az elinduláshoz már 10.000 lejnyi összeget már felajánlanak), tanulmányozzuk a falunkat. Ez a tanítógyűlés mintaszerű volt. Tanítóság, papság, gyermeksereg, gyermekkórus, nép, népénekkar szívben-lélekben együtt. Külön esemény volt az esperes-tanfelügyelő üdvözlése, ki az előlegezett szeretet és ragaszkodás nyilvánításának hatása alatt megható, fölemelő és reménykeltő beszéddel zárta be a gyűlést. (1936/37, IV. évfolyam, 5-6. szám, 365. l.)

Gyermekkórus-hangversenyek. Az alcsíki tanítóság húsvét harmadnapján rendezi meg a vándorlobogóért második gyermekkórus hangversenyét. Amint értesültünk, a főtanfelügyelőség a bírálóbizottságot Domokos Pál Péter, Sarkadi Elek és Szász József személyében jelölte ki. A felcsíki tanítóegyesület Madéfalván tartja első gyerekkórus versenyét. A háromszéki tanítóegyesület Kézdivásárhelyen tarja első gyerekkórus versenyét. A gyergyói harmadik gyermekkórus verseny helye nincs meghatározva. (1936/37, IV. évfolyam, 5-6. szám, 365. l.)

A Pedagógiai Szakosztály I. rendes közgyűlése. A XI. katolikus nagygyűlés második napján, folyó év június 28-án délután 6 órakor a brassói katolikus főgimnázium tornatermében tartotta meg a Pedagógiai Szakosztály az I. rendes közgyűlését. A tanítóság hivatalos összejövetelét érdeklődésével és megjelenésével megtisztelte dr. Gyárfás Elemér, az egyházmegyei tanács világi elnöke, dr. Boga Alajos referens és Adorján Károly főtanfelügyelő. 155 lelkes tanító és a termet zsúfolásig megtöltő közönség szeretettel üdvözölte a díszelnököt, Vorbuchner Adolf gyulafehérvári püspököt, aki meleg szavak kíséretében nyitotta meg a közgyűlést. Utána dr. György Lajos, a Pedagógiai Szakosztály elnöke, a folyóiratunk első részében közölt tartalmas beszédében jelölte meg, hogy mit vár az iskola és az élet a tanítótól. Majd Márton Áron kanonok a hitvallásos iskola rendeltetését és hivatását fejtegette. E két gyógyítóerejű beszédet a tanítóság lelkesedéssel hallgatta és az adott útmutatásokat készséggel zárta szívébe. A tanítóság ügyei iránt nagy érdeklődést tanúsító Fiedler István szatmár-nagyváradi püspök Márton Áron szavai után néhány szóban arra kérte a szülőket és tanítókat, hogy neveljenek gyermekeikből szenteket, kik esküvel fogadják meg, hogy Isten parancsait megtartják. A lelkes beszédet Domokos Pál Péter főtitkár jelentése követte, mely 12 pontban foglalta össze a Szakosztály végzett munkáját: 1. Megszerkesztette és jóváhagyta az alapszabályokat; 2. Kiadta a Beszéd- és Értelemgyakorlat vezérkönyvét; 3. Vezérkönyv-pályázatot hirdetett; 4. Tanítóegyesületi könyvtárakat szervezett; 5. Közreműködött az Erdélyi Iskola szerkesztésében; 6. Résztvett és előadásokat tartott a tanítógyűléseken; 7. Irodai szolgálatot végzett; 8. Irányította a gyermekkórus mozgalmat; 9. A tanítók megkeresésére a főhatóságnál közbenjárt; 10. Megszervezte az első katolikus dalosünnepet; 11. Pedagógiai továbbképző tanfolyamokat rendezett; 12. A Szakosztály szervezetét tovább építi. A főtitkári jelentést örömmel vette tudomásul a közgyűlés, amely Vorbuchner Adolf püspök lelkesítő szavaival zárult. (1937/38, V. évfolyam, 1-2. szám, 62. l.)

3.

Gyergyóalfalvi tanfolyam tanítók, tanárok, lelkészek részére. Az Erdélyi Római Katholikus Népszövetség augusztus 28-31. napjain Gyergyóalfaluban nevelésügyi és társadalomtudományi tanfolyamot rendezett. A tanfolyamon, amely a nevezett hitközség katolikus elemi iskolájában folyt le, Csíkból, Gyergyóból, Udvarhely-Székről, Fogarasról, Tövisről, Lugosról, Temesvárról, Kolozsvárról és még más helyekről 110 tanító, tanár és lelkész vett részt, s a következő előadások hangzottak el:

Aug. 28. Sándor Imre: Megnyitó. Gazdaságtörténet. A természeti népek gazdasági élete. A középkori gazdálkodás. Márton Áron: Keresztény közgazdasági alapelvek. - Dr. Rajka Géza: A munkáskérdés. - Gaál Tamás: Szövetkezetek. A gyergyóalfalvi hitelszövetkezet ismertetése. - Márton Áron: A népművelés.

Aug. 29. Dr. György Lajos: A nevelés válsága. Az intellektuális és szociális nevelés. - Sándor Imre: A kapitalizmus kifejlődése. - Dr. Sulyok István: Az agrárválság. – P. László: A munkásság helyzete. A katholikus munkásmozgalom indító okai. - Dr. György Lajos: Új iskola teremtésére irányuló alapelvek és mozgalmak.

Aug. 30. Sándor Imre: A szociális mozgalmak fejlődése. A szociáldemokrata és bolsevista munkásmozgalom. - Márton Áron: Világnézeti nevelés. - Dr. Sulyok István: Az ipari termelés válsága. Hivatási szervezkedés. - Dr. György Lajos: A munkaiskola, a tevékeny nevelés. Ismertetés és bírálat. - Sándor Imre: A nacionalizmus. A nemzeti szocialista mozgalmak. - A Kath. Népszövetség és a Kath. Munkásszövetség ismertetése gyakorlati megbeszélésekkel.

Aug. 31. Dr. György Lajos: Nyelvünk eredetiségének, tisztaságának és épségének védelme. A ,,Magyarosan" mozgalom ismertetése. – Dr. György Lajos: A kétnyelvűség. - Dr. Sulyok István: Világválság, Összefoglalás és megoldás. - Dr. Sulyok István: Az orosz ínség. Az Ammende-féle felhívás ismertetése. – Gaál Tamás: A gyergyóalfalvi Árpád-kori plébániatemplom bemutatása történelmi magyarázatokkal. - Dr. Gyárfás Elemér: A természetjog és a nemzetközi jog. Dr. Rajka Géza: A katolikus nevelő világnézete. - A különféle egyesületek együttműködésének megbeszélése. - Esténként a kolozsvári főiskolai cserkészek mulattató és tanulságos műsorokat mutattak be.

A tárgyalt kérdések változatossága és az előadások alapossága nagy érdeklődést kötöttek le és elégítettek ki. Itt is megerősödött az a meggyőződés, hogy továbbképző tanfolyamok tartása a katolikus szellemiség vezetői részére a mostaninál még jobban kiszélesített keretben múlhatatlan kötelesség lesz a jövőben is. (1933/34, I. évfolyam, 1-2. szám, 41. l.)

Egyházközségi nővéreket képző iskola. Egyházközségi nővér az, aki hivatásszerűen foglalkozik a szociális munkával. Egyike azoknak a pályáknak, amelyet a fejlődésnek indult katolikus és szociális szellem teremtett meg. Az egyházközségi nővér az egyházközség alkalmazottja s az a feladata, hogy a plébános vezetése alatt a gyermekpasztoráció, a hitoktatás, a szociális szervezés, a szegényügy és a családgondozás munkakörének keretében szolgálja az egyházközség érdekeit. Ez a munka voltaképpen a Katolikus Akció eszméjének gyakorlati megvalósítása. Ilyen egyházközségi nővérek Németországban már évek óta működnek (Gemeindeschwster). Ezt az ismeretlen szervet akarja nálunk a Szociális Testvérek Társasága bevezetni. Október elején Nagyváradon egy évig tartó tanfolyamot nyit tanítónői, óvónői oklevéllel vagy érettségi bizonyítvánnyal rendelkezők részére. A laikus apostolság e nagyjelentőségű intézményéről részletes tájékoztatás olvasható az Erdélyi Lapok, 1933. II. évf. 208. számában. (1933/34, I. évfolyam, 1-2. szám, 43. l.)

Élet iskolája. Másodszor rendezte meg a Szociális Misszió Szervezete a helybeli plébánia előadótermében fenti címen az intelligens szülők nevelésére irányuló neveléssorozatát. Programja a következő volt: Márton Áron: A házasság (3 előadás); Isten gondolata a női test felépítésével. Átöröklés. A gyermekápolás modern útjai. Kiss Margit: A mai gyermek lelkivilága. A mai ifjúság lelkivilága. A nevelő lelke. Dr. György Lajos: A családi nevelés joga és kötelessége. A családi nevelés irányelvei. A családi és iskolai nevelés együttműködése. A sorozatot dr. Hirschler József prelátus-kanonok nyitotta mg az édesanya alakjának meleg megrajzolásával és gróf Bethlen Györgyné zárta be a szülői felelősségérzet hangsúlyozásával. (1933/34, I. évfolyam, 7-8. szám, 391. l.)

Tanítóink elmaradt továbbképző tanfolyama. Katolikus tanítóink, papjaink és tanáraink részére az idei továbbképző tanfolyamot az Erdélyi Római Katolikus Népszövetség eredetileg Marosvásárhelyre tervezte július 1-8. napjaira. Minden előkészület megtörtént, amikor a román vizsgák izgalmas légköre a tanfolyam elhalasztását tanácsolta. Így az eredeti terv Kézdivásárhelyre helyeztetett át a katolikus nagygyűléssel kapcsolatban és a román vizsgák lezajlása után aug. 25-31, napjaira. A programot, amely szorosan pedagógiai és szociális kérdéseket tartalmazott, a háromszéki prefektúra augusztus 4-én továbbította engedélyezés végett a belügyminisztériumba. Bár a román vizsgák a tanító személyzetünket idegileg és anyagilag alaposan megviselték, 96 személy jelentkezett a tanfolyamra. Itt is minden előkészület megtörtént, amikor az utolsó pillanatban, augusztus 24-én, a belügyminisztérium 9088. sz. a. minden indokolás nélkül a tanfolyam megtartását nem engedélyezte. Bár rögtön távirati intézkedés történt, nem lehetett elejét venni, hogy a résztvevők és az előadók egy része fölösleges költséggel Kézdivásárhelyre ne utazzék. Tökéletesen jellemzi a nehézségeinket, hogy tanerőinket nem juttathattuk hozzá az iskola és a kultúra érdekében álló továbbképzéshez. Ez természetesen sem a kedvünket nem ernyesztheti, sem azt a célkitűzésünket meg nem változtathatja, hogy akadályokon keresztül is kitartóan törekedni fogunk iskolánk színvonalának emelésére s a népnevelő munka minél fokozottabb elmélyítésére. (1934/35, II. évfolyam, 1-2. szám, 65. l.)

Kántortanítók továbbképzése. Az Erdélyi Iskola és az Erdélyi Római Katolikus Népszövetség támogatásával kántortanítóink az iskolai év befejeztével június utolsó hetében a székely fővárosban alkalmat találtak szakismereteik kibővítésére. Az előadások, amelyekben részesültek, kivétel nélkül gyakorlati jellegűek voltak. Így Jaross Bél apátplébános: A nevelői hivatás metafizikai értékelése. Márton Áron népszövetségi igazgató: Hiányok és mulasztások a népnevelésünk terén. Dr. György Lajos akadémiai tag: A magyar műveltség értékei és eredményei. Dr. Schmidt Béla orvos: A népnevelők egészségügyi feladatai. Zsögön Zoltán tanítóképző intézeti tanár: Az irodalmi műveltség szerepe a tanító nevelő munkájában. Blégdy Géza főgimnáziumi tanár: A nevelő hivatása. Szőcs Lajos főgimnáziumi tanár: Helynévkutatás, Szakács Antal tanár, kántortanító: A szavalókórusok technikája és tanítási módszere. Domokos Pál Péter tanár, kántortanító: Gyermek- és férfikórusok. Nagy István tanítóképző-intézeti tanár: A hegedű, mint a kórustanítás segédeszköze, Tóth Sándor kántor: Vegyeskar-tanítás, Petrovay Tibor: A szövetkezetek alakításának szempontjai; Fráter Walter gyakorló iskolai tanító: Gyakorlati tanítások. A résztvevők megnézték a város kulturális nevezetességeit és részt vettek a Dalosszövetség országos versenyén. A nehéz iskolai év után rendezett tanfolyam nem jelentett fáradtságot, hanem szavaikból és leveleikből sejthetőleg szellemi és lelki felüdülést nyújtott. (1935/36, III. évfolyam, 1-2. szám, 73. l.)

Pedagógiai szakosztály alakult. A katolikus tanítóságnak régi törekvése vált valóra folyó év július 3-án, amikor hosszas előkészület és tárgyalás után a X. katolikus nagygyűlés alkalmával a Római Katolikus Népszövetség keretében Pedagógiai Szakosztályt alakított. A szakosztály kifejezett célja a tanítóság szellemi továbbképzése, egységes tanítói közszellem teremtése s mindazon segédeszközök nyújtása, melyek a hivatásbeli feladatot elősegítik. Az ünnepise alakuló közgyűlés Fiedler István püspök úr jelenlétében, dr. Gyárfás Elemér elnöklete alatt, több egyházi és világi előkelőség jelenlétében és mintegy 150 tanító és tanítónő előtt folyt le. Dr. Gyárfás Elemér, dr. Boga Alajos és Márton Áron körvonalazták a szakosztály hivatását s az alapszabályok bemutatása után a közgyűlés öt évre megválasztotta az első tisztikart. Elnök lett: dr. György Lajos, alelnök: Mikó Gergely, főtitkár: Domokos Pál Péter, pénztáros: Kutti József, könyvtáros: Tóth Dénes, ellenőr: Paál Elek és Ürmössy Árpád. A két üresen hagyott alelnöki állásra a testvér egyházmegyék tanítói az őszi gyűlésükön fogják jelöltjüket kiküldeni, a 12 választmányi tagot pedig az egyes kerületek őszi gyűlése jelöli ki. Az alakuló közgyűlést Fiedler István püspök úr a következő szavakkal zárta be: „Nagyon örülök, hogy eljöttem a Pedagógiai Szakosztály alakuló közgyűlésére. A tanítóság ügyei iránt mindig szívesen érdeklődöm és örömmel üdvözlöm e megalakulásban az első tettet. Karoljuk fel ezt a szent gondolatot: In cruce salus!”

A közgyűlés meghagyása szerint az elnökség a P. Sz. alapszabályait jóváhagyás végett az egyházmegyék püspökei elé terjesztette. Pacha Ágoston, Fiedler István és Vorbuchner Adolf püspök urak az alapszabályzatokat némi módosításokkal jóváhagyták és engedélyt adtak a az egyházmegyéjük területén működő katolikus tanerők beszervezésére. A kinyomtatott alapszabályokat a Szakosztály tagjai meg fogják kapni. (1936/37, IV. évfolyam, 1-2. szám, 78. l.)

Továbbképző pedagógiai tanfolyam I. A Római Katolikus Népszövetség a katolikus tanítók és tanítónők részére folyó év június 30. – július 5. napjain továbbképző pedagógiai tanfolyamot rendezett, amelyen mintegy 140 tanító és tanítónő vett részt. Jaross Béla apát és dr. Baráth Béla teológiai tanár műveltségi, dr. György Lajos irodalmi kérdésekről tartott előadást. A gyakorlati mintatanításokat a fogalmazás, számtan, fizika, földrajz és kézimunka köréből Kelemen József, Walter Tibor, Ágoston Mária, Kocsis Vilmos és Bíró József tanítók vezették, Péter Árpád a szövetkezeti munkáról, Venczel József a falutanulmányozásról és Tóth Sándor a templomi dalárda egyházi szolgálatáról adott értékes útmutatásokat. A karének-tanítást mintaszerű fiú-vegyeskarán Nagy István zenetanár mutatta be. A tanítóságnak Domokos Pál Péter tanított be karénekeket. Márton Áron, Veress Ernő és Angi Dénes a tanító, a pap, a tanár nevelő munkáját méltatta és körvonalazta. Dr. Boga Alajos főtanfelügyelő munkára lelkesítő szavai zárták be a tanfolyamot, melynek hallgatói még számos kulturális, szociális, népegészségügyi, sajtóügyi és népnevelői eszmét vittek magukkal a X. katolikus nagygyűlés gazdag előadássorozatairól. (1936/37, IV. évfolyam, 1-2. szám, 78. l.)

Továbbképző pedagógiai tanfolyam II. A Pedagógiai Szakosztály ez évben június 27. és július 4. között Brassóban rendezte meg továbbképző tanfolyamát, amelyen a közelebbi vidékekről és Erdély távolabbi részeiből mintegy 130 tanító ás tanítónő vett részt. A tanfolyamot Adorján Károly egyházmegyei főtanfelügyelő nyitotta meg s elejétől a végéig minden részletét legnagyobb figyelemmel kísérte. Aczél András s. lelkész minden nap szentbeszédet és szentmisét mondott, amely alatt a tanítóság karban énekelt. Délelőttönként dr. Baráth Béla: A lélektan legújabb irányairól, dr. Bitay Árpád: Brassó város történetéről, dr. Rajka Géza: Időszerű nevelési kérdésekről, Venczel József: A gyakorlati falutanulmányozásról, Domokos Pál Péter: A tehetségvizsgálatról, A gyermektanulmányról, A magyar népdalról, Zachariás Flóra: A Családi Iskoláról, dr. Szabó Zoltán: A tanítóság népegészségügyi feladatairól tartott előadást. Minden nap két órában mintatanítási bemutató volt, kapcsolatban a tanítás bírálatával és az illető tárgy módszerének fejtegetésével. Gyakorlati tanítást tartott Csiby Ágnes (nyelvtan), Tóth Dénes (helyesírás), Pintér Ilona (természetrajz), Koncsagh Gizella (fizika), Domokos Pál Péter (ének). A szabad délutánokon a tanfolyam résztvevői a brassói sodronygyárat, a Tellmann-féle posztógyárat és a Schill-gyárat nézték meg szakszerű vezetés mellett. Esténként Blédy Géza gimnáziumi tanár, Ferencz József, tanítóképző intézeti tanár és Domokos Pál Péter a tanítói önnevelés szükségét és módszereit világosította meg. Az egyhetes munka tanulságait a végén Adorján Károly főtanfelügyelő foglalta össze s dr. György Lajos elnök és Bálint József népszövetségi igazgató pedig buzdító szózatot intézett a tanítósághoz, amely felfrissülve és szellemileg gyarapodva távozott a tanfolyamról. (1937/38, V. évfolyam, 1-2. szám, 63. l.)

4.

A cserkészet érdekében. Az egyházmegyei főhatóság 1912-1934. sz. a. f. tanév elejétől elrendelte: 1. Minden középiskola tantestülete haladéktalanul szervezze meg az ifjúsági cserkészetet; 2. Felhívja a katolikus tanárjelölteket, hogy lépjenek be a katolikus főgimnáziummal kapcsolatos örgecserkész rajba, s képezzék ki magukat cserkész-vezetőkké, mivel a cserkész-minőség a tanári alkalmazásoknál ezentúl figyelembe vétetik; 3. A cserkész-munkazavartalansága szempontjából olyan óra, illetve munkarend készítendő, hogy ez beilleszthető legyen az iskola működésébe; ebben gondoskodni kell vasár- és ünnepnapokon szentmiséről, tekintettel a cserkészkirándulásokra; 4. A cserkészet népnevelői jelentőségét szem előtt tartva, a cserkészetet a papnevelőben és a tanítóképzőben is meg kel szervezni már ebben az évben; 5. A középiskolák igazgatói a megállapított tan- és fenntartódíjakból 20 lejt tanulónként az intézeti cserkészet kiadásaira fordíthatnak. – Örömmel üdvözöljük e nagyjelentőségű intézkedéseket, amelyeknek kellő foganatosítása középiskoláinkban, sőt a népművelésben is új nevelői szellemet teremthet. (1934/35, II. évfolyam, 1-2. szám, 67. l.)

Kötelező szülői értekezletek. Püspöki főhatóságunk az 1934. évi X. körlevelében 8014. sz. a. kötelezőleg elrendelte az elemi iskoláink részére is a szülői értekezletek megtartását, hogy a gyermekeink nevelésének igen fontos kérdése az iskola és a szülői ház együttműködésével minél eredményesebben biztosíttassék. A főpásztor rendeletének célszerű és eredményes végrehajtására az egyházmegyei főtanfelügyelő 254-1935. sz. a. f. év január 22-én köziratot intézett az egyházmegye esperes-tanfelügyelőihez, amelyben rámutat arra, hogy ezeknek a szülői értekezleteknek a tanító és a család közötti viszonyt okvetlenül megértőbbé és bensőbbé kell tenniük. Csak így remélhetjük, hogy a mai nehéz helyzetben a szülők kellő érdeklődést fognak mutatni az iskola ügyei iránt. Éppen ezért az értekezletek jól szerveztessenek meg s legyenek tekintettel főképpen a következőkre: 1. Az értekezlet ideje a helyi viszonyoknak megfelelően a hét legalkalmasabb napjára teendő. Ezt a lelkész hirdesse ki a szószékről és a tanító üzenje meg a gyermektől a szülőknek. Mindkét szülő meghívandó az iskolába. Osztott, több-tanerős, népes iskoláknál az egyes osztályok tanulóinak szülőit külön kell meghívni és külön kell velük értekezletet tartani. 2. Az értekezleten a plébános, az igazgató, a gondnok vagy egy arravaló egyháztanácsos elnököljön. Minél többet kell bevonni ebbe a munkába, hogy érdeklődést és szeretetet ébresszünk. 3. Az értekezlet imával kezdődik és végződik. Az előadó válasszon az iskolát és a szülői házat érdeklő feladatot előadása tárgyául s azt ne szónokolva vagy írásból adja elő, hanem könnyedén beszélgetve, mert csak így lesz az előadásnak közvetlensége. Az első értekezlet tárgya lehet az iskola és a szülői ház viszonya, amint ez az Erdélyi Iskola II. évfolyamának 1. Számának 240. Lapján keretbe van foglalva. Lehet szerepeltetni a gyermekeket is szavalatokkal vagy énekkarral, de a szülői megbeszélés ideje alatt nem maradhatnak a teremben. 4. Fontos, hogy az értekezlet után a tanító adjon alkalmat a szülőknek, hogy gyermekikről négyszemközt is beszélhessenek, mert az egyes gyermekek hibáiról nyilvánosan tárgyalni nem szabad. 5. A megbeszélés tárgya lehet az iskolát érdeklő minden szellemi és anyagi kérdés. 6. Kívánatos, hogy értekezletek ne csak három havonként, hanem gyakrabban is tartassanak. 7. A szülői értekezletek megtartásáról és azoknak lefolyásáról minden egyes esetben az egyházmegyei főtanfelügyelőséghez közvetlenül jelentés teendő. (1934/35, II. évfolyam, 5-6. szám, 322. l.)

Tanítóink vegyenek részt az egyesületi életben! Az egyházmegyei főtanfelügyelő a 253-1935. sz. köriratában az esperestanfelügyelők útján tanítóink tudomására hozta a főhatóságnak azt a kívánságát, hogy mindenütt kapcsolódjanak bele az egyesületi életbe, mert ezáltal nemcsak a feltétlenül szükséges népnevelői munkát végzik, hanem az egész tanítói munkájuknak a megbecsülését fogják elérni a közönség részéről. A főtanfelügyelő minden egyes tanítóról külön-külön jelentést kér a tanévben végzett egyesületi és társadalmi tevékenységről. (1934/35, II. évfolyam, 5-6. szám, 323. l.)

A katolikus népnevelő munka egységesítése. A Katolikus Népszövetség ezévi közgyűlése a katolikus népnevelő munka egységesítése érdekében igen fontos határozatot fogadott el. E javaslat szerint a népnevelő munkaterv kétirányú: egyrészt az Erdélyi Iskolában közölt általános, másrészt a helyi viszonyok szerint változó anyag feldolgozása (a helység és környék földrajzának, a falu, járás, megye történetének ismertetése, egészségügyi ismeretek, népművészeti értékek, népszokások ápolása stb.) E kétirányú munkaterv megvalósítását a javaslat a következő szervezeti keretben kívánja megvalósíttatni: 1. A megye székhelyén levő tagozat a) szervezze meg a népművelés megyei bizottságát, b) a vármegye sajátos viszonyainak figyelembe vételével és a falusi tagozatok képviselőinek bevonásával dolgozza ki az Erdélyi Iskola kötelező anyagához alkalmazkodó és a helyi ismereteket felölelő munkatervet, c) őrizze ellen annak végrehajtását, d) az előre megállapított terv szerint már a munkaév elején jelölje ki és ossza be a központi előadókat és e) szorgalmazza az ifjúsági egyesületek megalakítását és a dalárdák szervezését; 2. A falusi tagozatok vezetősége a) szintén alakítsa meg a népnevelő bizottságát, b) az általános és a helyi anyag feldolgozásáról a maga embereivel előre megállapított terv alapján gondoskodjék és c) a megyei központi előadók kihozását és szerepeltetését szervezze meg. – A közgyűlés e javaslattal kapcsolatosan elhatározta a Nagyméltóságú Püspöki Kar megkeresését s a kezdeményezés megvalósítását az Intézőbizottság ügykörébe utalta. (1935/36, III. évfolyam, 3-4. szám, 220. l.)

Új törekvések középiskoláink életében. Az egyházmegyei tanács folyó évi november 14-ei közgyűlése a középiskolák külső és belső életének megvizsgálásával kapcsolatban kénytelen volt megállapítani, hogy az új tanterv terjedelmes anyagával és magas óraszámával a serdülő ifjúság testi és szellemi fejlődését túlságosan megterheli s a kívánt eredményt is kétségessé teszi. A tanári módszeres értekezleteket ilyen körülmények között különös figyelemben kell részesíteni. Fölmerült az a terv is, hogy a tanáregyesület lehetőleg sürgősen állíttassék vissza. Örvendetes dolog, hogy a közgyűlés pedagógiai szempontból fontosnak nyilvánította a tanári kongresszusok tartását, a vallástanárok értekezletének rendszeresítését, a karácsonyi és húsvéti szünidők után a lelki napok beiktatását, valamint a szülői értekezletek megtartását és népszerűsítését. Lényegesen hozzátartozik iskoláink jellegéhez a kívánságnak a hangsúlyozása, hogy a latin nyelv tanítására különös gond fordíttassék, s a már régen használatban levő hittankönyvek a mai igényeknek megfelelően újra megírassanak, valamint az, hogy a készülő filozófiai tankönyvben a katolikus szempontok kellőképpen érvényre jussanak. Mindezt az Erdélyi Iskola különös örömmel szögezi le. Új szellem kibontakozását mutatja s az új irányt jelenti, amelyért a folyóiratunk céltudatosan küzd, az építő tevékenységet s az iskoláink belső életének a nevelés irányába való hathatós átszervezését és megújhodását. Az Erdélyi Iskola ezt a törekvést szívvel-lélekkel támogatja, s hajlandó akár terjedelmének a kiszélesítésével is elősegíteni annak a szellemnek az érvényesülését, amely az egyházmegyei tanács idei közgyűlésének határozataiban megnyilvánult. (1935/36, III. évfolyam, 3-4. szám, 221. l.)

Vissza a tartalomjegyzékhez

Joan Mitchell CSJ

Közel-keleti béke – Amerikában

A maine-i erdőkben található sportpályákon 45 izraeli, 35 palesztin és több egyiptomi, jordániai, marokkói, bosnyák és szerb fiatal játszik együtt. Kosárlabdáznak, fociznak, gyeplabdáznak, teniszeznek. A közeli tóban együtt úsznak, a tavon rendezett kajakversenyen vesznek részt, és vizisízni tanulnak. Énekelnek, imádkoznak, dolgoznak a számítógépeken – és barátkoznak.

Egy amerikai újságíró Béke Magvai néven mozgalmat alapított. Az aktualitást a World Trade Centert ért első támadás adta, amely a zsidó-arab konfliktust Amerika földjére is kiterjesztette. A Béke Magvai által a mozgalom megálmodója, John Wallach azt remélte, hogy az arab és izraeli fiatalok közti barátságot építve felszabadíthatja őket a berögzült korlátok szorításából, arra segítheti őket, hogy a határokon átívelve kapcsolatot teremtsenek egymással. Az amerikai újságíró mellett sok fiatal is hitt ennek sikerében.

„Szinte hihetetlen ez a tapasztalat számomra” – mondja Ariel, egy 15 éves zsidó fiú, aki már harmadik alkalommal vesz részt a táborban. Közben a mellette ülő tizenéves lány felé int. „Zeina néhány száz méterre lakik tőlem Jeruzsálemben, de mi sohasem beszélgethetnénk otthon, mert ő palesztin.”

Ariel azokkal a palesztin barátaival is tartja a kapcsolatot, akiket az előző években ismert meg. „Kerékpározni is voltam egy jerikói fiúval”, mondja, „egy másik meghívott magukhoz a Ramadan idején vacsorázni – ez nagy ünnep a muzulmánoknál. Ezzel a fiúval tényleg nagyon közelinek érezzük egymást.”

Ugyanezt az érzést élték át azok a hivatalos személyek, akik az izraeli-palesztin béke ügyében tárgyaltak a nyugati partra vonatkozó egyezményt megelőzően. Sikerüket a Béke Magvai mozgalom céljaihoz hasonló körülmények számlájára írják. A tárgyalások ideje alatt ugyanis mindkét fél tárgyalóbiztosai ugyanabban a szállodában laktak, mindez elég hosszú ideig, két hónapig tartott, ez idő alatt összezárva éltek, s ez segített abban, hogy túllépjenek a történelem folyamán felhalmozódott gyűlöleten, gyanakváson, egymásról kialakított előítéleteken. Ez az idő ahhoz is elég volt, hogy barátság szövődjék köztük.

A Béke Magvai kéthetes nyári tábor fénypontja A színek játéka cimű verseny. Két csoportba, pirosakra és feketékre oszlanak a résztvevők. A verseny során gyakorolják a tábozoró kamaszok, mit jelent a csapathoz tartozás, a csapathoz való hűség. „Nem számít, ügyes vagy-e a sportban vagy sem, mindenképpen részt kell venned” – magyarázza Rami Ahmed Aboul Naga, egy kairói fiú, aki másodszor van itt. „A szabályok egyszerűek. Sosem szállhatsz ki. Mindenkinek részt kell vállalnia, esélyt kell adnia magának. Amikor biztatnak, sokkal jobb teljesítményt tudsz nyújtani!” A döntőben van egy baseball-meccs, ennek szabálya szerint minden versenyzőnek van egy ütése, a csapatok véletlenszerűen állnak fel, s a győztes csapat „jutalma”, hogy elsőnek ugorhat be a tóba.

„A táborban mindenki úgy vesz részt, mint népe egyszemélyes nagykövete” – meséli Rami. „Az iskolában mesélek a táborról a társaimnak, arról, milyen nagyszerű élmény ez. Levelet váltok mind az izraeli, mind a palesztin tábori barátaimmal. Teljesen hétköznapi fiatalok vagyunk. Nem hiszem, hogy bármelyikünk is szeretné a háborút.”

„A háborúnak nincsen semmi értelme” – teszi hozzá a palesztin Nada. „Senki sem tudja, miért harcolunk. Sokkal könnyebb lesz majd békét teremteni, ha a mi generációnk személyesen ismeri egymást. A táborba azzal a meggyőződéssel jöttem, hogy a zsidók tényleg borzalmasak. ők gyilkolnak minket, mi pedig meghalunk. Aztán itt találkoztam velük, és rájöttem, hogy valóban jók, kedvesek – és nagyon csinosak.” – És mosolyog.

Meital, egy jeruzsálemi zsidó, tanácsadóként jött vissza a táborba. „Amint bele tudod élni magad a másik helyzetébe, amint elképzeled, hogy az ő helyében te is úgy gondolkoznál, akkor kezded érteni a dolgokat, s megérteni a másik felet. Természetesen nem érthetsz attól kezdve mindennel egyet – de eljuthattok egy olyan közös pontig, amely félúton van a kétféle álláspont között, s amellyel mindenki elégedett lehet.”

A Béke Magvai szándékosan szállásolja el vegyesen a zsidó és palesztin fiatalokat: így lehetőségük van beszélgetni, vitatkozni és meghallgatni egymást.

Naheel, egy betlehemi palesztin lány rájött, hogy sok zsidó tizenéves hozzá hasonlóan érez: „Éppen olyan emberek, mint mi. Az én csoportomban elmondjuk véleményünket, meghallgatom elgondolásaikat. Elmondták például, hogy gyilkosoknak tartanak bennünket a Hamasz-csoport miatt. Aztán én mondtam el néhány tényt nekik, hiszen a mi helyzetünk hasonlít annak az embernek az esetéhez, akinek van ugyan egy háza, de abban más lakik. Nekünk nincsenek jogaink, mert az 1948-as Balfouri Nyilatkozat kimondja, hogy Izrael a zsidók hazája. Igaz, a zsidók szenvedtek a Holocaust miatt, de azt nem mi idéztük elő. Mi most szenvedünk, de miattuk.”

Naheelt az zavarja a leginkább, hogy az amerikaiak nagyon keveset tudnak a konfliktusról palesztin szemszögből: „Az amerikaiak csak annyit tudnak rólunk, hogy mi vagyunk azok, akik a buszokat robbantgatják. Semmit se tudnak a szenvedésünkről.”

A Béke Magvai arra is meghívja a fiatalokat, hogy egymás kultúráját megismerjék. A fiataloknak arra is lehetőségük adódik, hogy muzulmán, zsidó, keresztény istentiszteletet lássanak. A mostani csoport távozása előtti este például negyven tizenéves üli körbe az oltárt nagy csendben, a kvéker hagyomány szerint végzett keresztény szertartáson.

Az egyik résztvevő megjegyzi, hogy ez a tábor az ő számára maga a csoda. Könnycseppek jelennek meg, szipogás kezdődik. A legtöbben szomorúak, hogy el kell válniuk az itt szerzett barátoktól, akiket talán sosem látnak többé viszont. Egy másik résztvevő hálát ad a csodálatos környezetért, a hely szépségeiért. Egy harmadik azt mondja, hogy mindenkiben van valami Istenből. Egy negyedik ünnepélyes ígéretet tesz, hogy többet nem ellenségként gondol másfajta emberekre. Egy ötödik azt fontolgatja, hogyan válhatnának a gyerekek, fiatalok a béke eszközeivé. Megfogják egymás kezét, és a vezető így szól: „Isten a béke. Isten veletek.”

Péntek lévén a zsidó fiatalok a Sabbat megünneplését készítik elő. Egyikük áldást mond és meggyújtja a gyertyákat. Egy másik a megáldja a kenyeret, majd körbejárva mindenkinek átnyújt belőle egy darabot. Egy harmadik megáldja a bort. Énekelnek, ölelkeznek, megcsókolják egymást, hogy valóban átérezzék a szombat, az ünnep édességét.

A mások imamódjában, szertartásában való osztozás nagyon elgondolkodtatta a zsidó Meitalt. „A világon a legtöbb ember ugyanabban az Istenben hisz és bízik” – mondja. „Ha erre gondolunk, mi jelentősége van annak, hogy templomban, zsinagógában vagy mecsetben fohászkodunk ugyanahhoz Istenhez?”

„Most hazamegyek, de magammal viszem a köztünk létrejött szeretetkapcsolatot” – mondja az egyiptomi Muhammad. „Hogyan is gondolhatnék rájuk mint ellenségeimre? Hiszen a barátaim lettek, s a barátaim is maradnak. Nem tudom, mit hoz a jövő, de a kapcsolat létrejött, és ez a lényeg.”

Bereczki Gyöngyvér fordítása

Forrás: Catholic Digest

Vissza a tartalomjegyzékhez

Kolozsvárért, jövőnkért – Ez a két szó volt a címe annak a múlt év november 24-i tanácskozásnak, amelyet közel száz értelmiségi tartott a kolozsvári Brassai Sámuel Líceum dísztermében.

Jakab Gábor

Mit tanuljunk a nyugat-európai szórvány-magyaroktól?

A hajdani „kincses városnak”, Kolozsvárnak az élet szinte minden területére kiható romlása fájdalmas valóság valamennyi itt lakó polgár számára. Ebben a helyzetben próbáljunk meg először is – a tovább már nem halogatható helyzetfelmérés és leltár-készítés elvégzése után – józanul és higgadtan számolni a szigorú tényekkel, a valósággal. Mindenekelőtt avval, hogy ez a város ma már négyötödnyi arányban román többségű. Ebből következően itteni „jövőnk” nem alapozható meg és nem is biztosítható az elsöpró többségben élő románok hasonló felismerése és – ennek nyomán – valamelyest velünk rokonszenvező támogatása nélkül. Remélhetőleg idővel ez is megnyerhető lesz, hiszen gyakorlatilag ők is szenvedői a bekövetkezett romlásnak.

Számbeliségünkben vészesen megfogytunk mi magyarok (közel egyötödnyien vagyunk csak), s ez a folyamat egyfelől a biológiai elöregedés, másfelől a fiatalság folyamatos elvándorlása miatt változatlan tendenciaként folytatódik. Semmiképp sem tudjuk ezt a folyamatot számbeli növekedés, – tehát jelentős népességszaporulat – nélkül megállítani, amire viszont e pillanatban nincs kilátás. Hogy kolozsvári példát mondjak: a kerekdombi katolikus közösségnek – amelynek 35. éve lelkipásztora vagyok – idejövetelemkor 1200 tagja volt; a létszám mára 360 főre apadt. Az „eltűntek” egy részét kikísértem a Házsongárdba, a másik része elment a határokon túlra, s a pusztán lehetőségként létező (virtuális) harmadik rész a gyermekvállalási elkötelezettség szinte teljes elsorvadása miatt nem születik meg. A magyarok elmúlt tíz évben, romániai viszonylatban megállapított kétszázezres fogyása pedig mindenki előtt ismert tény.

Az elvándorlás és lakhelyváltoztatás, bármilyen megfontolásból történjék is, alapvető emberi jog. Ezt a jogot, ha tetszik, ha nem, el kell ismernünk. Aszerint, hogy egyszeri és megismételhetetlen életét ki hol és miképpen akarja megszervezni és leélni, szabadon választhat az óhaza helyett „új hazát” magának. Nemcsak közép-kelet-európai térségünkben, de az egész földkerekségen hatalmas népvándorlás zajlik. Ennek ismeretében viszont kegyetlenül becsapunk másokat és becsapjuk önmagunkat is, ha akár politikai fórumok pulpitusairól, akár templomi szószékekről azt harsogjuk, hogy éltünk mi még át hasonlóan nehéz válság-helyzeteket, ilyen meg olyan „vészt” viharvert történelemünkben, semmiképpen se veszítsük el hát a reményünket, sőt fel a fejjel, „Atyámfiai” vagy „Krisztusban testvérek”, mert – úgymond – elpusztíthatatlanok vagyunk mi Erdélyben, és itt „csakazértis” megmaradunk. Nem igaz! A piros-fehér-zöld színezésű remény himnunszos-szózatos csillogtatása „fedezet” nélkül – bódító ópium, üres illuzíó. Nincs valóságalapja. Ne áltassuk magunkat, és ne áltassunk másokat se, hiszen a jelenlegi demográfiai változásirány folytatódása mellett hosszú távon a mi sorsunk is az emigrációban élő magyarság sorsa lesz.

Dehát akkor mi a teendő? – kérdezheti az olvasó. Az, hogy a súlyos veszteségeket okozó folyamatot tevőlegesen, azonnali és konkrét cselekvéssel kell (legalábbis) késleltetnünk – és ezáltal időt nyernünk. Ez már önmagában is valami, hiszen: „aki időt nyer, életet nyer”! További halogatásra nincs idő, hiszen – ahogy Cervantes modta – „a Majd-Majd útja Soha-házára visz”.

„Továbbélési stratégiát” kell tanulnunk az emigrációban élő magyaroktól. ők – személyes tapasztalataim szerint – sok évtized után is élő-eleven kapcsolatot tartanak egymással, tudnak egymásról. Örülnek annak, ami van, László Dezsővel szólva – „a kisebbségi lét ajándékainak”. És ez a talpon maradás szempontjából nagyon fontos. Ha a Nyugaton élő magyar körül valami közérdeklődésre számot tartó esemény történik, azonnal telefonál, ír. S e kapcsolattartás eredményeként minden kínálkozó alkalmat fölhasznál arra, hogy találkozzék más magyarokkal, következésképpen a szétszórtság ellenére is „együtt” van a többivel, s az együttlét örömétől újból és újból életkedvet is kap! Életkedv nélkül gyermek sem születhet a világra.

A jövőben tehát e kapcsolattartó gyakorlat elsajátítása a feladatunk. Egyre lazább kapcsolódású, kisebb-nagyobb csoportjaink és közösségeink, intézményeink, civil szervezeteink és egyházaink, iskoláink, kulturális intézeteink, különféle társadalmi szervezeteink és egyesületeink között „a szálak végét” meg kell keresnünk és össze kell kötnünk, hogy az eddiginél életerősebb nemzeti közösséget alkothassunk. Másképpen kifejezve: eddig külön-külön „tárolt” energiáinkat mielőbb össze kell adnunk, közönybe süppedt magunkat lelkileg mielőbb ráncba kell szednünk, sértettségeinken túl kell lépnünk, és így, együtt a sorvasztó folyamatokkal szemben sokkal számottevőbb erőt képviselnünk. A továbbra is jelentős számbeliségünket kell valóságos „jelenléttel”, a széthúzó „szekértáborok” közötti feszültségek feloldásával és szeretető összetartással igazolnunk. A dörgedelem és a fesztivizmus nem elég! Templomi istensziteleteinkre, színházi előadásainkra és egyéb közösségi összejöveteleinkre kell újból és rendszeresen eljárnunk; megtartó hagyományainkat kell közösen és gondosan ápolnunk; kultúránkat, intézményeinket és ezeken belül egymást kell számon kérhetően is megbecsülnünk s ezáltal a növekedést garantáló élet- és munkakedvre újból szert tennünk.