Kedves Olvasó!

A Fiú születésének bensőséges, csendes, meleg színekbe és hangulatba burkolt ünnepén mi, keresztények a családot is ünnepeljük. A családot, amelynek kiegyensúlyozott békéjében tud egésszé kikerekedni a még csak ígéretként világrajövő Kisded – bármely megszülető, szülei génjét és reményeit magába sűrítő-örökítő kisded. A családot ünnepeljük, amelynek értéke csökkent, mert sokan nem tudják követni azt az evangéliumi erkölcsöt, amely a szükség és pillanatnyi érdek mellett és ellenére összetartja. Nem értik az érdekkel sokszor nem magyarázható együvé tartozásnak, egymás mellett való kitartásnak, ottmaradásnak a forrását és végső célját, a Szeretetet.

A Fiú születésének ünnepén ünnepeljük az Anyát is, az anyaságot magát. Azt a csendes alázatot, amivel a jussát követelő fiatal élet egy jelentős időre lemond a magáéról és a másét, a másikét helyezi első pontnak prioritási listájára. Azt, aki rövid ideig tartó, de mély és bölcs csendben megfontolta az ismeretlen kalandba hívó angyali szót, s merészen fejest ugrott bele. A bátor nőiséget, amely csöppet sem édeskés melodrámával – cukorkönnyek rezgő csillogása az arcon, göndörített szőke hajfürtök a képernyő időtlenségében – nemcsak elfogadta a kihívást és a nem várt isteni adományt, hanem mindvégig próbára tevő körülmények között meg is őrizte az első igen elkötelezettségét és kitartó szeretetét. Mert isteni kisdedet ölében tartani, növekedését kísérni kőkemény követelményrendszerrel igénybe vevő küldetés. A karácsonyfa szórt fényei még elhitethetik velünk, hogy a gyermek, aki adatott, jámbor könnyedséggel, szinte magától nő majd, de már a templomi bemutatásnál a szívbe hasít a simeoni jövendölés: tőrök éle-hegye járja át a szíved… Nem ünneprontó e tőrök élének begyűrűzése a karácsonyi idillbe. Keretet rajzol neki, körvonalazza a szeretet igazi dimenzióját: nem szirup, nem édes minden kortya – és mégis jó, és mégis érdemes. Ez a giccs és a való, a kommerszvilág és a kereszténység közti alapvető különbség.

Ünnepeljük tehát a Fiú ünnepén az Anyát: a nőt, aki megfontoltan bátor, hite szeretettel átszőtt, aki nem buta, nem naiv, nem átejtett és megcsalt, mégis tűr és elvisel. Gondolkodik, teszi a dolgát, tudja, hol a helye, belülről tudja, nem mások sakkoznak vele. Mindeközben pedig folytonosan, megpróbáltan, olykor elutasítottan is szeret. Babusgat, de nem majdani szép öregkorát biztosítandó, simogat, de nem saját szeretetéhségét csillapítandó, ölel, de nem sajátít ki. Nő, férfi tanulhat tőle. Fia ünnepén – és minden nap, a világ végezetéig.

Vissza a tartalomjegyzékhez

Pék Sándor

A család a Bibliában

A bibliai nyelvek, a görög és a héber, nem ismerik a család szót. A görög az oikosz, a héber pedig a bét szavakat használja (mindkettő házat jelent), amikor a családról akar valamit elmondani. „Hitt egész házával együtt” (Jn 4,53) – azt jelenti tehát, hogy a házban lakók egyaránt hittek (és itt a családhoz a szolgaszemélyzet is hozzáértendő).

A Szentírásban mégis sokrétű tanítást találunk a családról. A következőkben három különböző korban: a pátriárkák idején, Jézus működésének idején és az apostolok korában (illetve az apostoli kor lejegyzéseinek idején) vizsgáljuk meg az ó- és újszövetségi Szentírás család-fogalmát.

A család a pátriárkák korában

A keresztény időszámítás előtt másfél-két évezreddel sokkal több tag alkotta a családot, mint napjainkban. Az élén állt a családfő vagy sejk, vagyis az apa, akit az elsőszülött fiú követett a rangsorban. A hierarchikus rendben a következő szinten álltak a többi fiúgyermekek és unokák, majd a „sejk” fő- és mellékfeleségei, a felnőtt fiúk feleségei, akiket a leánygyermekek, a szolgák és az állatok követtek. A fiúgyermekek megkülönböztetéséről a Zsoltárok könyve is tanúskodik: 127. zsoltár 3. verse a fiúgyermeket Jáhve örökségi adományának, a 128. zsoltár pedig a Jáhve-félelemmel járó áldásnak nevezi. De más helyeken (Ter 30,2; Jer 20,15 és 1Sám 4,20) is arról olvashatunk, hogy az első szövetség világában sokkal többre becsülték a fiú utódokat, mivel munkaerejük értékesebbnek számított. Az akkori életmód által szükségszerű módon kialakított nagycsalád-modellben a ranglétrának különös jogi jelentősége volt. Az ellenséges csoportok támadásai miatt az együttmaradás alapvető fontossággal bírt. Így a felnőtt fiúk, ha megházasodtak is, nem hagyhatták el a családot, az ő elsődleges dolguk volt megvédeni a többi családtagot és a nyájat – amely a megélhetés fő forrása volt. Az állatállományt az apa halála után sem osztották szét, hanem az elsőszülött fiú örökölte, aki egyúttal elő is lépett új családfővé.

A családon belüli jogi helyzet alapvetően egyenlőtlen volt. A családfőt teljhatalom illette; ő volt, aki kitagadhatta, elűzhette fiúgyermekeit, és egyiket a másikkal szemben előnyben is részesíthette. A leánygyermeket „vételárral” adták férjhez, így kiházasításával az apa növelte vagyonát.

Az elsőszülött fiú, a családfői hatalom várományosa – amint arról korábban szó volt – előjogokat élvezett testvéreivel szemben: a nyáj mellett apja feleségeit is megörökölte. Bármelyik másik fiú legfeljebb húsz állatot birtokolhatott.

A nők a férfiaknak teljesen alárendelten és kiszolgáltatottan éltek. Sokféle feladataikért szinte semmilyen jog nem illette meg őket. A nyáj gondozásától a gyermeknevelésen át az ételkészítésig minden az ő feladatuk volt.

A férfiak kiváltságos helyzete azonban nem volt szükségszerű az ókori keleten, hiszen voltak matriarchális (anya-elvű) társadalmak is. A zsidó nép őseinél azért alakultak így a jogviszonyok, mert ott a fizikai adottságokkal és a mozgási lehetőségekkel együtt a család védelmét elsősorban a férfiak tudták biztosítani.

A nagycsaládok önellátó és önfenntartó „mini-társadalmat” képviseltek, az ő más családokhoz való viszonyuk általában laza és alkalomszerű volt. Adott esetben mégis szoros kapcsolat alakult ki a nemzetséghez tartozó rokon nagycsaládokkal.

Amint azt Ábrahám és Lót példája mutatja (Ter 13,7), volt eset, amikor a soktagú nagycsaládnak több részre kellett oszlania. Ez főképpen a legelők miatt volt szükségszerű, hisz a kopár vidékeken olykor komoly gondot jelentett a sok állat etetése. De azt is látjuk az említett történetben, hogy különválásuk ellenére is egymás segítségére siettek, ha a helyzet úgy kívánta (Lót családjának elhurcolásakor Ábrahám segít – Ter 14,13-16).

A rokon nemzetségek törzseket alkottak, a törzsszövetség által alakult ki az egységes nép.

A pátriárkák idejében a nagycsalád vallási életében is a családfőnek volt meghatározó szerepe. Az ő istene az egész család istene volt, és ő végzett minden kultikus szertartást – Ábrahám már a Jáhvéval való szövetségkötés napján körülmetélte az összes férfiakat, még a szolgákat is (Ter 17,23).

A nők itt sem bírtak semmiféle joggal, ők a szövetség jelét sem kapták meg. Jogilag a férfi „birtokolta” az asszonyt (Kiv 21,3; MTörv 24,4; 2Sám 11,26), az asszony pedig a férfi „tulajdona” (Ter 20,3; MTörv 22,22). A férfi, aki feleséget szerzett magának, „jegyajándékot” adott leendő felesége apjának (Ter 34,12, Kiv 22,16, 1Sám 18,25), ami meghatározott összegű és mindenki által ismert kellett hogy legyen. Az eljegyzéstől azonban világosan elkülönült a „házasság”, az asszony „birtokba vétele” (MTörv 21,13, 24,1). Az asszony szemszögéből ez azt jelentette, hogy „a férfi részévé válik” (Szám 30,7). A Kiv 21,7-11 szerint az apa rabszolgaként is eladhatta lányát feleségnek, őt azonban a vevő nem adhatta tovább rabszolgaként. Így megóvta a lányt attól, hogy árúként bánjanak vele. Ha a vevő egy ilyen asszonyt a fia rendelkezésére bocsátott, akkor úgy kellett bánnia vele, mintha az saját lánya lett volna.

A nagycsaládon belüli házasságokat a Szám 18 szigorúan szabályozza. A férfi utód nélkül elhunyt fiútestvéreit arra kötelezte, hogy özvegyükkel folytassák a házasságot (sógorházasság). Mindez azért volt így, hogy a nagycsalád – a már meglévő keretekkel – a jövőben is fennmaradjon.

A generációk egymás iránti felelősségére az Ószövetség több helyen is utal. Az apának elsődleges feladata volt, hogy biztonságot nyújtson fiainak, ahol azok mindent megtalálnak, amihez az életükhöz szükségük van. A Szentség törvényében (Lev 19,3) a szülők istentiszteleten belüli oktatói kötelessége is ki van emelve. A törvény itt (is) feltétlen engedelmességet követel a gyermekektől. Ezzel kapcsolatosan mintha az anya szerepe lenne hangsúlyozottabb. ő nemcsak az apa mellett kerül szóba, hanem őt megelőzve. Aki gyalázza szüleit, az a Lev 20,9 szerint vérbűnt követ el. A MTörv 27,16 szerint – “sikemi átokmondások” – az ilyen ember maga is átkozottá válik.

Az Ószövetség több helyen is kitér az özvegyek és árva gyermekek védelmére (például Kiv 22,21; MTörv 16,11; 27,19; Jer 7,6; Ez 22,7; Zak 7,10). Mikeás próféta szerint az élet elviselhetetlen lesz, ha „…a fiú gyalázatosan bánik apjával, a lány anyja ellen támad, a meny anyósa ellen, az embernek saját háza népe is ellensége.” (Mik 7,6)

A család Jézus korában

A pátriárkák korától sok változáson ment át a család élete, de a módosulások általában csak a külsőségeket érintették, a belső rend változatlan maradt.

Ebben a „modernnek” számító korban a nagycsalád már-már a mai formát hordozta, amely csak a nomád életmód megszűnésével kezdett kialakulni. Mindenekelőtt megszűnt a többnejűség, a letelepült életmód és a városi kultúra pedig új formákat hozott. A lakások immár kőházak voltak, vagy földbe vájt kunyhók, csak a királynak volt olyan lakóháza, amelyben egy 20-50-100 tagú nagycsalád helyet kaphatott. A közemberek házai már nem boltak alkalmasak erre, ezért a megnősült fiú az új családdal új otthont is alapított. Az átlagember – aki földműves, kézműves vagy hivatalnok – nem tudott több feleséget, sok gyermeket eltartani, így a nagy nyáj fenntartása sem volt többá szükséges, sőt lehetséges sem. A többnejűség olyan formában maradt fenn, hogy a házas férfi „lecserélhette” feleségét, ami által az asszonyok kiszolgáltatottsága továbbra is megmaradt.

A házasulási szabályok is érvényben maradtak. A férfi pénzzel vagy egyébbel „váltotta ki” leendő feleségét annak apjától. A házastársi hűséget csak az asszonytól követelték meg, aki továbbra is a férj tulajdonát képezte. Az asszony nem lehetett tanú, nem vehetett részt nyilvános ügyek intézésében, nem vásárolhatott rabszolgákat. Az ő dolga a házi munka és a gyermeknevelés volt; ha vendég jött, nem tehette be a lábát a házba és nem szolgálhatott fel. A Talmud tanulsága szerint „a férfi nem köszön asszonynak, nem beszélget még saját feleségével sem, számot kell adnia minden felesleges szóért, amit asszonnyal váltott!”

A nők a templomban és a zsinagógákban elkülönítve ültek, nem szólhattak és nem tehettek semmit a szertartások idején. Még a törvény sem úgy kötelezte őket, mint a férfiakat, a törvényt be kellett tartaniuk, de az előírásokat nem: így nem kellett zarándoklatra menniük, asztali és más imáik érvénytelenek voltak, azokat csak férfi mondhatta érvényesen, a Semá Jiszróel „főimát” sem imádkozhatták, nem volt imaszíjuk. Egyetlen elismert „teendőjük” a fiúgyermek szülése volt. Az ortodox zsidó férfiak imái között ma is szerepel a hálaadás, hogy nem asszonynak születtek.

A megszületett gyermek az apa kizárólagos tulajdona volt. A Mt 18,25 igehely is tanúsítja, hogy az apa adósságáért eladták a gyermeket is. A leánygyermek az apa szégyene volt, s csak akkor vált vagyongyarapító ingósággá, amikor felnőtt. Ellentétben velük a fiúgyermekeket megkülönböztetett szeretettel vették körül.

Családi származás és törzsi hovatartozás terén a férfi származása volt a döntő. Aztán ennek jelentősége megszűnt, mégis szigorúan számon tartották, és például a népösszeírásokkor figyelembe is vették. Jószerével a törzsi tagozódás is megszűnt, a családok ott települtek meg, ahol az apa foglalkozása vagy vagyoni helyzete megengedte – József például Názáretben, Zabulon földjén. Az apa minősítette a család minden tagját, ezért emlegették Jézust is „az ács fiaként” (Mt 13, 55).

A család vallási életének tekintetében az apa szerepe volt döntő, az ő vallási döntései a család minden tagját kötelezték, az asszony vagy a gyermekek véleménye szóba sem jöhetett tényezőként. Az apa mondta az asztali áldást, ő imádkozta a Semát, ő zarándokolt Jeruzsálembe, ő mutatta be a húsvéti áldozatot, ő tanulmányozta a Törvényt, vett részt a zsinagógai istentiszteleten, ő olvasott fel és ő magyarázta az Írásokat. Az apát illette a fiúgyermek körülmetélése, amellyel bevezette utódát a Szövetségbe.

Jézus tanítása a családról

Miközben Isten országának örömhírét hirdette, Jézus nem adott rendszeres tanítást a családról. De élete során többször is bírálta – vagy tanításával helyesbítette – a korabeli zsidóság családról alkotott felfogását.

Értelmezése szerint a család egy új és független közösség alapítását jelenti, amelyben a hangsúly az „árucseréről” a feleség biztonságára tevődik át, aki a régi asszonyokkal szemben közel sem olyan kiszolgáltatott már: „a férfi elhagyja apját és anyját, és feleségéhez ragaszkodik ” (Mk 10,7).

Jézus a házasság felbonthatatlanságát is tanította: „soha nem bocsáthatja el feleségét” (Mt 10,10-12; Lk 16,18), vagy a sokat idézett mondása: „Amit Isten egybekötött, ember szét ne válassza.” (Mt 19,6; Mk 10,9)

Az asszony hűtlensége esetén a „hatályos” törvény értelmében megengedte ugyan a válást, ezt azonban egyedül Máté evangélistánál találjuk meg (Mt 5,31 és Mt 19,9), akiről tudjuk, hogy evangéliumát a zsidó-keresztények számára írta. A zsidóság hitében és felfogásában a válás mózesi engedménye elevenen élt (szégyenletes dolog miatt – MTörv 24,1), és Izrael előjogaként isteni kegynek tekintették annak lehetőségét. A rabbinista hagyomány szerint Isten Izraelben ezt megadta, más népek között azonban nem. A különböző zsidó vallási iskolákban vitatkoztak afölött, mi is lehet az a „szégyenletes dolog”, amely miatt lehetséges a válás – Sammáj rabbi szerint a házasságtörés, Hillél iskolája szerint elég, ha odaégeti az asszony az ételt, vagy elsózza, Aqiba rabbi pedig azt gondolta: elegendő, ha a férfi egy szebb nőt talál. Ebben a világban, ahol ilyen elevenen élt a válás kérdése, Máté is a hagyományoknál maradt, de evangéliumában a legszigorúbb álláspontot képviselte. Hogy ez nem egyezik Jézus tanításával, azt az bizonyítja, hogy Máté belső logikátlansággal küzd. Máshol ugyanis (Mt 10,10-12 vagy a Mt 19,6) maga is a házasság felbonthatatlanságát hirdeti.

Jézus részletesebben nem tanított a házastársak egymás közti viszonyáról, mégis lépten-nyomon átértékelte a kor nőkkel és gyermekekkel kapcsolatos szokásait. Íme néhány ilyen jelenet az életéből: nyilvános helyen (!) szamaritánus asszonnyal beszélgetett (Jn 7,42); Mária és Márta két kedves személy volt számára, akiket meglátogatott (Lk 10, Jn 12); a nős Péter apostol anyósa is felszolgált neki (Mk 1,31); hagyta, hogy megérintse őt a vérfolyásos asszony (Mk 5,27); Mária megkente olajjal a lábát (Jn 12,3), bűnös asszony hódolt bűnbánóan előtte (Lk 7,38). Számára nemcsak a férfiak, de a nők hétköznapjai is fontosak voltak (például az elveszett drachma példabeszéde szerint – Lk 15,8-10). Jézus észrevette a szegény asszony adakozását (a „két fillér”-történet, Mk 12,41-44), nőket, sőt egy kislányt is meggyógyított (Jairus lánya, Mk 5,34-43). Nem ismerte el a kettős erkölcsöt, amely szerint az asszonynak hűségesnek kell lennie, és férfitől ezt senki sem követelheti meg (Jn 8,1-11: „Az vesse rá az első követ, akinek nincs bűne közületek.”). „Vámosok és cédák megelőznek titeket a mennyek országában” – tanította (Mt 21,31), pedig a prostituáltak akkor is megvetettek voltak, míg „partnereik” a társadalom köztisztességben álló tagjai is lehettek. Jézust nyilvános tanítóútjain asszonyok is kísérték (Lk 8,2).

A gyermekekről szóló tanításnak különös nyomatékot adott. Számára ők éppoly fontosak voltak, mint a felnőttek, sőt, ha lehet, még fontosabbak: a gyermekek ellen elkövetett vétséget Jézus halált érdemlő bűnnek tartotta (Mt 18,6); az ő angyalaik állandóan a mennyei Atya arcát nézik (Mt 18,10). Hangoztatta: azért jött, hogy megmentse a kicsinyeket, a társadalom peremére került gyermekeket (Mt 18,11). Meggyógyította a beteg gyermeket, feltámasztotta az ifjú halottat, az egészségeseket pedig magához hívta, és megáldotta őket (Mt 19,13-15; Lk 18,15-17). Felismerte a gyermekek értékeit, és példaképként állította őket tanítványai elé – „ha nem lesztek olyanok, mint ezek, nem mentek be Isten országába” (Mt 18,2). Az apáknak pedig az irgalmas Atyával példálózott (Lk 15,11-32).

Jézusnak a gyerekekről vallott – korától felfogásától radikálisan eltérő – gondolkodása a következő mondatával fejeződik ki leginkább: „Aki egy ilyen gyermeket befogad az én nevemben, engem fogad be...” (Mk 9,37)

Jézus szavai és tettei igazolják, hogy a férfi és a nő, a felnőtt és a gyermek egyenértékű, nincs helye semmilyen hátrányos megkülönböztetésnek a keresztény családban. Igaz, nyilvános működése idejéből nem tudunk olyan családokről, amelyek „testületileg” csatlakoztak volna hozzá, sőt esetenként a család „akadályozta” a családtagot Krisztus követésében. Néhány kiragadott példa ilyen esetekről:

Amikor Isten országának örömhírét hirdette, és látta, hogy a családi kötődések gátolják tanítványait abban, hogy kövessék őt, nyíltan szembefordult a családi kötelékkel, az egyénnek szabadságot tulajdonítva a családdal szemben.

A maga szabadságát is biztosította: gyermekkorában visszautasította szülei feddését: „Atyám dolgaiban kell lennem.” (Lk 2,49); nem engedte, hogy anyja beleszóljon messiási küldetésébe (Jn 2 – kánai menyegző); azokkal maradt, akik vállalták, hogy Isten akaratát teljesítik (Mk 12,49-50).

Jézus a nagyobb szeretet igényével lépett fel: „aki apját, vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám” (Mt 10,37-38). Lk 14,26-ban egyenesen a gyűlölni kifejezés szerepel – a héber nyelv azonban nem ismeri a jobban szeretni, illetve a kevésbé szeretni fokozatokat, azért a szeretni ellentéteként a gyűlölnit használja – a kevésbbé-jobban értelemben. ő a legmélyebb emberi köteléknél is erősebb ragaszkodást, a legnagyobb emberi szeretetnél is nagyobb szeretetet várt tanítványaitól. Esetenként a tanítványnak el kell hagynia családját, hogy Jézust követhesse (Mt 10,37-38) – de ez nem feltétlenül fizikai elszakadást jelentett, és korántsem cserbenhagyást, hiszen Jézus sem hagyta el anyját – még a kereszten is gondoskodott róla –, hanem azt, hogy Istent jobban kell szeretni, hiszen ő az, aki a legközelebb áll mindenkihez. Ha a család érdeke és Isten ügye összeütközésbe kerül, akkor Istent kell választani! („halálra adja testvér a testvért, apa a gyermekét” – Mt 10,21-22; „Nem békét jöttem hozni, hanem kardot, hogy szembeállítsam az embert apjával, a lányt anyjával...” – Mt 10,34; „az embernek tulajdon családja lesz az elensége!” – Mt 10,36.

De találkozunk ellenkező esetekkel is: András hívta Pétert, Fülöp pedig Nátánáelt – Jn 1,41-45; Lázárt Mária kérésére támasztotta fel Jézus – Jn 11; egy lány az apa, Jairus közbenjárására gyógyul meg, majd az apa hitében osztozik az egész család (Mk 5, 35-43).

A család az apostolok korában

A keresztény ókor első évtizedeiben jellemzőek voltak a tömeges csatlakozások és megtérések, így egész családok is elkötelezték magukat a keresztény hit követése mellett. Az Apostolok Cselekedeteiben megtaláljuk annak leírását, hogy a kenyeret házaknál törték meg (2,46), majd egy római százados, Cornelius, egész családjával együtt megtért (ApCsel 10).

A család egységéről és a házasság felbonthatatlanságáról Pál apostol írásai is tanúskodnak, aki ezt a törvényt magának Jézusnak tulajdonítja: „nem én parancsolom, hanem az Úr!” (1Kor 7,10-11) Apostoli tekintélye alapján azonban tesz egy kivételt, egy, a Szentírásban egészen egyedülálló, már-már meglepő engedményt: a nem-hívő fél elhagyhatja kereszténnyé lett házastársát (1Kor 7,15). Ez az ún. páli kiváltság – az egyetlen eset, amikor az ősegyház érvényes házasságot „felbont” vagy „érvénytelenít”. Az elhagyott keresztény szabaddá válik, és újraházasodhat. A megtérés kegyelme fontosabb, mint a házasság, az nem lehet állandó viták forrása.

Az apostoli levelekben gyakran esik szó a férfi és a nő kapcsolatáról, mégpedig meglepő kettősségben tolmácsolva azt: egyrészt jelen van a Jézus által is hangoztatott kettősség elve („a hívő asszony éppen úgy megszenteli nem-hívő férjét, mint a hívő férj” – 1Kor 7,14; „nincs többé zsidó vagy görög, ... férfi vagy nő” – Gal 3,27-28), másrészt – főleg Pál írásaiban – jelen van a nőket megkülönböztető alárendeltség is („a teremtésben Ádám volt az első, Éva utána következett” – 1Tim 2,13; „az asszony pedig alá van vetve a férfinak – Róm 7,2 és 1Pét 3,15).

A nők rovására történő megkülönböztetés az istentisztelet rendjében is megmutatkozik: „nincs megengedve, hogy beszéljenek, nekik engedelmeskedniük kell, ahogy a törvény is mondja, ha tudni akarnak valamit, kérdezzék meg otthon a férjüktől, mert szégyenletes dolog, ha az asszony beszél az összejövetelen” – 1Kor 14,34-35.

Ezek azonban nem általános érvényű keresztény igazságok, amelyek minden korban és helyzetben érvényben lennének. Más helyeken Pál is egyenjogúságot hirdet. Az említett megkülönböztetések a zsidó felfogással állnak összhangban, amelyek kezdetben még „belehallatszottak” a keresztény tanokba, de fontos megjegyezni, hogy a gyakorlatban ritka volt a megkülönböztetés. Amikor Lídia egész házával együtt megtért, otthont adott Pálnak (ApCsel 16,40). Pál apostol maga is számos kedves asszonyról emlékezett meg: Júliáról és Olimpiáról (Róm 16,15), Claudiáról (2Tim 4,21), Priscilláról, aki később férjével együtt Pál munkatársává lett (Róm 16,3). Priscilla ugyancsak szállást adott neki (ApCsel 18,3; 1Kor 16,19), majd elkísérte Pált missziós útján (ApCsel 18,18); és hét esetből négyszer a férje neve előtt említi őt az apostol – mintegy bizonyítékul arra, hogy a nő iránt a hithirdetésben is bizalom és megbecsülés nyilvánult meg.

Pálnak mint törvénytudónak kötelező lett volna megházasodnia. Ám ő soha nem nősült meg, bár a hagyományt szigorúan megtartotta.

Gyermekekről ritkán szólnak az apostoli iratok, s ha megjelennek is valahol a gyermekek, a róluk szóló tanítás teljes összhangban van Jézus tanításával: a szülő szeretni tartozik gyermekét (1Tim 5,10); a gyermeknek engedelmeskednie kell szülőjének (Kol 3,20); nincs azonban kiszolgáltatva az apa kényének-kedvének – az apákat Pál kétszer is figyelmezteti, hogy ne keserítsék meg gyermekeik életét (Ef 6,4 és Kol 3,21).

De térjünk most vissza a család jelenlétére a vallási közösségekben. Jézus rendszeresen időzött barátai családjánál, családi körben tanított, gyógyított; tanítványait családokhoz küldte missziós útra. Halála után tanítványai a kenyértörést családoknál végezték (ApCsel 2,46), s az igehirdetés is kiszorult lassan a zsinagógákból és a nyilvános istentiszteleti helyekről (Cornelius házában – ApCsel 10,24-11,18; Priscilláéknál – ApCsel 18,23).

E példák jól mutatják, hogy a család természetes kapcsolatai révén nagy mértékben segítette a keresztény hit terjedését is.

Vissza a tartalomjegyzékhez

Baróti László Sándor

Kereszténység és családféltés

A család – mint mondani szokták – a társadalom legkisebb, de legfontosabb sejtje, amely alkotja, táplálja, és építi az Egészt. A nemzet ideális esetben egységes testbe illeszti a társadalom alapsejtjét, a családot, és megélhetést, célt, lehetőségeket és védelmet nyújt neki. A keresztény nemzetnek és társadalomnak keresztény családokra van szüksége, amelyek az idő sodrában és a feladatok sűrűjében folyamatosan biztosítják létét, szolgáltatják erejét, céljait. Mind a társadalom, mind a nemzet – ha elfogadjuk e szó hagyományos tartalmát – a családok sokaságától kapja szilárdságát. Ha jó a tégla, erős a fal. Ha jól tervezték az épületet, falai hosszú ideig védelmet nyújthatnak.

A modern idő ritmusa és értékrendje, a történelem 20. századi fejleményei azonban kikezdték a nemzet addig múlhatatlanul szilárdnak hitt „tégláját”, a családot, amely a azelőtti viszontagságos századokon át megtartotta, szolgálta, védte, s ha kellett újjászülte a nemzetet. A szabadelvűséget, pluralitást, érdektagoltságot hirdető modern eszmeáramlatok, divatos életstílusok – de nem utolsósorban gazdagodási vágy is – erős ütésekkel bomlasztják népünket, veszélyeztetve annak megtartó kötését, az életképes családot. A „könnyebb munka árán nagyobb kenyeret kereső” gondolkodás belső Trianonként erodálja az erdélyi magyar népességet is.

Tájainkon a családok „élettörténetét” illetően két általános szemléleti minta tapasztalható. Egyfelől az istenfüggetlen életmód, amely az élet törvényeit nem a kipróbált keresztény igazságokhoz igazítja, másfelől viszont a hagyományos keresztény életeszmény iránti érzékenység és vágy, amelynek jegyében a család az egyház keretei között és annak bölcs tanítása szerint a szent és felbonthatatlan életszövetséget Jézus Krisztus megváltói (megmentői) szeretetének szentségi jeleként tekinti és éli meg. A harmadik évezred küszöbére lépett, de erkölcsi, politikai és egzisztenciális kérdésekkel küzdő, már-már lelkében megosztott magyar népesség életében is ez a kettősség tapasztalható: a személyi szabadság tévértelmezésén álló, önző és kizárólagosan evilági perspektívájú út egyfelől és a családi otthon melegét a keresztény hit és élet útja másfelől.

A katolikus egyház tanításának régiónkra és sajátos gondjainkra való konkretizálása nem keresztény sovinizmus. Jogunk és kötelességünk is egyszersmind, amennyiben Krisztus követőinek valljuk magunkat. A Krisztus küldetésében járó egyház igyekszik eligazításával segíteni az erkölcsileg megzavart és létében veszélyeztetett közösségeket. Tanítja, hogy a család a szentségi házasság kiteljesedése, amely nem egy letűnt társadalmi rendszer által alkotott modell, hanem a férfi és nő között létrejött, Megváltó szeretetére utaló életszövetségnek, egymást boldogító szeretetüknek természetes és szükségszerű közössége. Ez a szeretet nem öncélú, hanem a közösségi lét és helyi egyház falában a keresztény társadalom épületét alkotja. Éppen ezért II. János Pál a Familiaris Consortio kezdetű apostoli buzdításában (1981) bölcsességre szólít fel, idézve a II. vatikáni zsinat Egyház a mai világban kezdetű konstitúciójának 15. pontját: „A mi korunk pedig az elmúlt századoknál jobban rászorul erre a bölcsességre, hogy minél emberibb legyen minden újdonság, amit az ember fölfedez. A világ jövője forog ugyanis veszélyben, ha nem támadnak bölcsebb emberek.” Az egyház tanítása, amely az élet továbbadását tűzi ki a családban élő házastársak életközösségének céljául, különösen aktuális és lényeges sajátos kisebbségi létünkben, amelyben nyelvünkkel és évezredes keresztény hitükkel együtt nemzetiségünk megőrzésében is veszélyeztetettek vagyunk. A székelyek úgy éneklik: „porlik, mint a szikla”. Márpedig a szikla – hitünk tanítása szerint – Jézus Krisztus egyháza és műve kell hogy legyen. Ha megmaradunk ebben a tanításban, családjainkat olyan sziklára helyezzük, amely kétezer éven át állta az idő próbáját. Az örök szikla pedig soha nem porlik el.

Vissza a tartalomjegyzékhez

Romano Guardini

Mária, az anya

Ha egy fa minéműségét akarjuk megismerni, szemügyre vesszük a televényt, amelyben gyökerezik, és amelyből törzse, koronája, virága és termése táplálkozik. Helyes tehát, ha mi is a „talajnál” kezdjük, amelyből Urunk alakja „kicsírázott” és „szárba szökkent”. Ha tehát pillantásunkat Máriára vetjük – Jézus anyjára.

Úgy olvassuk: királyi család szülötte. Minden emberi lény egyszeri, megismételhetetlen, önértékű. De a vérségi vonatkozások szálai nem hatolnak le lényének abba a mélységébe, ahol a személy „egyedül” van önmagával és Istennel. Nincs „esetleg”, nincs „feltéve, hogy”. Nincs zsidó sem, görög sem, szabad sem, szolga sem. S bár nincs, mégis nagyszerű hajlamoktól függ, képes-e az ember a lényegi nagyságra, mégpedig mindenben – a legkisebbekben is.

Mária nemesen, sőt egyenesen királyian válaszol az angyal köszöntésére. Hallatlanul nagy és hallatlanul titokzatos, aki, ami eléje lépett. Hiszen arra szólítja fel, hogy vakon bízzék Istenében. Mária pedig – anélkül, hogy tudná – királyi egyszerűséggel válaszol. Meglehet, hogy „királyi” tartása veleszületett nemességből fakad, és ettől kezdve sorsa a gyermekének sorsához igazodik. Azonnyomban megfogan, káprázatos története elkezdődik, egyre meredekebben folytatódik, élénken égő szakadékok támadnak közte és környezete között, átrendeződik világa. Majd Betlehembe kell mennie, hogy nagy ínségben szülje meg gyermekét, menekülnie kell, oda kell hagynia otthonát, bármilyen szerény volt is, hogy idegenben, bizonytalanságban, veszélyben éljen majdani – ki tudja, mikori – hazatértéig.

Amkor pedig tizenkét esztendős fia odamarad a jeruzsálemi templomban, és Mária riadt keresés után rátalál, először és elemi erővel hasít bele a szíve szeretetével és emlője tejével táplált gyermekének isteni idegensége. „Gyermekem, miért cselekedtél így velünk – kérdi –? Apád és én bánkódva kerestünk.” De Jézus ezt mondja: „Miért kerestetek? Avagy nem tudjátok, hogy Atyám dolgaiban kell lennem?” Máriának ezekből a szavakból jó oka volt megsejteni, hogy küszöbön áll Simeon jövendölésének bekövetkezte: „Tőr járja át lelkedet.” Mert mit is jelenthet, ha e pillanatban a gyermek az aggódó anyának higgadtan, bölcsen, öntudatosan válaszolja: „De hát miért kerestetek?” Csoda-e, ha az evangélista így folytatja: „ők azonban – nem értették meg, amiket mondott.”

Majd kisvártatva megjegyzi: „Anyja szívében tartotta ezeket a szavakat”. Szívében tartotta, bár „nem értette”. Nem volt még érett arra, hogy szíve legmélyébe rejtse – amiként a föld magába fogadja az értékes magot, hogy csíráztassa, érlelje, növelje.

Tizennyolc csendes év következik, amelyekről semmit nem tudunk a krónikásoktól. Hallgat az Evangélium, de ez a hallgatás az érzékeny fül számára nagyjelentésű beszéd is lehet. Tizennyolc csendes év következik. „A szívében.” Csak ennyit tudunk meg, és még azt, hogy „engedelmes volt”, és hogy „növekedett bölcsességben, korban, kedvességben Isten és az emberek előtt”. Titokban maradt, mélyen maradt élet, amelyet a minden anyák közt legszentebb szeretete fog át.

Jézus később otthagyja az otthont, hogy küldetésének éljen. Mária eközben is vele van. Rögtön az „elején” is, amikor Kánában lakodalomra ülik körül az asztalt. Itt még jelét látjuk az anya gondoskodásának, az utolsó ilyen pillanatot az evangélisták leírásában. Más alkalommal pedig, amikor aggasztó híreket hall Názáretből, azonnyomban útnak ered, keresi fiát, aggódva áll meg a portán, ahol Jézus tanít.

És vele van az utolsó napokban is, kitartva fia keresztje alatt.

Jézus egész életét átszövi az anyaközelség. Ezért is hatalmas az, hogy az evangéliumok hallgatnak róla. Mégis van egy szó, amely kapcsolatuk bensőségességét villantja fel. Jézus épp a tömegnek beszél, amikor egy női hang közbekiált: „Boldog a méh, amely hordozott, és az emlő, amely szoptatott!” Jézus pedig azt mondta erre: „Mennyivel inkább boldogok mindazok, akik Isten igéjét hallják s megtartják!” Jézus „kiszakadt” beszédéből, s a tömeg fölött válaszolva külön beszédhelyzetet zárt rövidre. Mintha lelkéből szóló harangok volnának mondatai, ő pedig anyja közelében lenne Názáretben…

E jelenetet leszámítva azonban, mindahányszor anyjához szól a Mester – s ha szavait a leírt helyzetek tükrében olvassuk –, úgy érezzük: távolság van, és nőttön nő közöttük.

Jeruzsálemben is, például… Hiszen Jézus még gyermek, de szó nélkül visszamegy a templomba. Márpedig ekkor a várost ellepik a zarándokok, és a tülekedés, a fizikai veszély, az erőszak „a levegőben lóg”… Mi sem jogosabb hát, mint hogy anyja kérdőre vonja. Jézus válasza azonban érthetetlenül megütköző viszontkérdés: „De hát miért kerestetek?” S az evangélista következő mondata ezután nem is lephet meg: „ők azonban – nem értették meg, amiket mondott.”

Majd a kánai jelenet. Jézus együtt mulat a lakodalmasokkal. Valószínű, hogy nem dúsgazdag a násznép, tán „kisemberek” mindahányan, a boruk fogy, feszengés, kelletlenség feszíti a hangulatot. „Nincs boruk” – mondja Mária kérőleg. Ám fia mintha „kapásból” utasítaná el: „Mi közöm velük nekem és neked, asszony? Még nem jött el az én órám.” Értelmezhetjük ezt úgy is: „Nekem saját időszámításom van a cselekvésre, mégpedig úgy, ahogy az Atya kiszabja.” Mégis, kisvártatva segít a násznépen. Talán mert órája mégiscsak eljött. Mert hát hogyan is közli az Úr instrukcióit a prófétákkal!…

Egy másik alkalommal Mária Galileából érkezik, hogy megkeresse Fiát. Jézus épp tanít egy házban, amikor lélekszakadva hírül adják neki: „Anyád és rokonaid odakint keresnek.” ő azonban ezt válaszolja: „Ki az én anyám, kik a rokonaim!”, majd széttekintve elvontabb síkon folytatja: „ők az én anyám és atyám fiai! Hiszen aki Isten akarata szerint cselekszik, ő az én fivérem, nővérem, anyám.” Kétségtelen, hogy a tanítás végeztével nagy örömben köszöntötte házanépét. De amit mond, ahogy mondja és amiért, abból végtelen távolság érzik ki a test szerintitől – az igazság szerinti javára.

De még az imént felidézett, dicsőítő kiáltásra adott válasz sem egyértelmű. Amikor boldognak mondták anyjának méhét és emlőjét, tán akkor is volt valami távolságtartás Jézus válaszában. Hiszen „korrigál”, „kiigazít”: azok boldogok, akik Isten igéje szerint élnek.

Amikor pedig elközelegnek a kereszten az utolsó pillanatok, Mária pedig halálos gyötrelemben áll a kivégzőhelyen, egyetlen szót várva, Jézus „intézkedik”: „Íme – mondja Máriának Jánosra tekintve –, íme, ő a te fiad”, majd fordítva: „ő a te anyád.” Nyilvánvaló, hogy az anyjáról végrendelkező Fiú szeretete és törődése mögött még van valami, s ez szorítja el Mária szívét: Jézus „átutalja” őt, el magától. Hiszen „eljött az órája”, s ő egészen átadja magát ennek az órának. Ott áll Isten igazságossága előtt, „párbajra készen” a bűnnel, amelynek hatalmát végleg meg kell törnie.

Mária mindig mellette volt, átélt mindent, ami Jézussal történt. Fia élete volt az övé. Nem mintha teljesen megérthette volna – derül ki az Írásból. Amikor annak idején az angyal köszöntötte, „szentről” beszélt: A Szentről, aki Máriától születik. Titok van e szóban, annak a távolságnak a titka, ahonnan A Szent érkezik. Mária mindennel felruházta szülöttét, amivel csak tudta: neki adta szívét, méltóságát, becsületét, vérét, szeretete lángolását. Átölelte, Jézus azonban föléje magasodott, egyre feljebb, egyre távolabb. Fiában nőtt a távolság: A Szent, amelyből a megtestesült földi ember élt, egyre távolabb anyjától. Mária ezt a mélységet nem követhette. Hogy is fejthette volna meg az élő Isten titkát! De hitte és vállalta. Ami a földön nagyobb „keresztény” cselekedet, mint a megértés, és ami ugyancsak isteni kegyelem révén adatik meg. Abban az időben hitt, amikor a szó telje szerint még senki sem hitt.

Ha Mária nagyszerűsége kifejezhető egyáltalán, akkor csakis rokona felkiáltása érzékeltetheti méltón: „Boldog vagy te, aki hittél!” De emögül kicseng két további mondat is: „nem értették beszédét”, és „anyja megőrizte szívében mindezeket”. Mária hitt, hitét pedig megőrizte, egyre erősebben, szilárdabban. Nem volt senkinek sem nagyob hite nála, Ábrahám archaikus hite óta. Csakhogy Mária áldozatvállalása nagyobb Ábraháménál, hiszen a szent, aki tőle született, aki öléből nőtt, eltávolodott és fölé emelkedett, behozhatatlan messzeségben élt Máriától, s jóllehet fia volt, és ezért magatehetetlen csecsemőként is ismerte, a későbbi Nagyságtól sem rettent meg. Nem tört meg a szeretete, amikor Jézus kivonta magát oltalma alól. Sőt hitte, hogy ez így van jól, így teljesedik ki Isten akarata. Nem lankadt, nem tétovázott: kitartott Fia mellett, követte őt a háttérben, minden lépését számontartotta hite biztonságával. Íme, nagysága!

Nem volt olyan mozdulata Isten-Fiának, amelyet nem tett volna utána maga is azzal a meggyőződéssel, amelyet „megtartott szívében”. Hitével közelebb áll Krisztushoz, mélyebben részesedik a megváltás művében, mint ahogyan a róla szóló csodás legendák tartják. Hiszen elandalíthatnak e bűbájos mesék, de nem táplálhatnak igazán, és különösen nem, ha ama bizonyos „egyetlen szükségesre” gondolunk. Nem kisebb feladat áll előttünk, mint hogy egyszerre birkózzunk Isten titkával és a világ ellenszegülésével. A mi sorsunkat nem költő ötlötte ki. Sorsunkat a szilárd hit tarthatja meg, kivált azokban az időkben, amikor lepattogzik a festett varázs a tényekről, amikor kiderülnek a pucér ellentétek. Az Újszövetség könyveiből pedig igenis kifejthető az Istenszülő alakja, s minél tisztábban, annál valóságosabbá válhat keresztényi életünkben.

Hiszen ő ölelte át Fiát, így ő karolta át a követhetetlen mélységet is, az életben csakúgy, mint a halálban. Lépten-nyomon tanúja lehetett, miként távolodik el tőle A Szent. Föléje nőtt, hogy minduntalan emlékeztesse „a tőrre”, Mária mégis mindig követte őt élő hitével. És végül, amikor Jézus már „csak” Jánost ajánlja neki gyermekül, és a teremtés legtörékenyebb pontján egyedül áll szerető Atyja és mindenek megítélője előtt, Mária tudomásul veszi, hogy Fia odalett, elment. Soha többé nem az övé.

Hitében mégis végleg odasimul hozzá.

Jakabffy Tamás fordítása

Vissza a tartalomjegyzékhez

Jakab Gábor

Évától Máriáig,

avagy a bűnbeeséstől – a szeplőtelen fogantatásig

A II. vatikáni zsinat Gaudium et spes kezdetű lelkipásztori konstituciójában, amely az egyház és a mai világ viszonyát tárgyalja, a bűnről szóló részben ezt olvashatjuk: „Az Isten jónak alkotta meg az embert, aki azonban története kezdetétől a Gonosz sugallatára visszaélt szabadságával, szembeszállt Istenével, és nélküle akarta elérni célját.” Sem az idézett mondatban, sem a mondatot követő szakaszban nem szerepel kifejezetten az „áteredő”, illetve „eredeti” bűn fogalma. A Katolikus Egyház Katekizmusában viszont – amely tömörnek és „veretesnek” mondható megszövegezése alkalmával szó szerint átvette az idézett mondatot – folytatásként ez olvasható: „[Az ember] elbukott a kísértésben és rosszat cselekdett. A jó iránti vágyakozást megőrizte, ám természete magán viseli az eredeti bűn okozta sebet. Hajlamossá vált a rosszra és a tévedésnek alávetett” (1707).

Szent Ágoston tanítása nyomán a tridenti zsinat az eredeti bűn általános elterjedésének „hogyanjával” kapcsolatban így összegez: „…az emberi természettel átszármazott, nem utánzás, hanem szaporodás által, és így ez mindenkinek sajátja” (419). Folytatásképpen a következő mondat is benne van a katekizmusban: „Amikor Ádám és Éva engedtek a kísértőnek, személyes bűnt követtek el, de ez a bűn beszennyezte magát az emberi természetet is, amelyet át fognak adni ebben a bukott állapotban. Olyan bűn ez, amely nemzéssel terjed át az egész emberi nemre, vagyis egy, az eredeti szentségtől és igazságtól megfosztott emberi természet átadása által. Ezért az eredeti bűn csak analógiás értelemben nevezhető »bűnnek«, mert ez olyan bűn, amely »átaragad«, nem pedig olyan, amelyet elkövettünk: állapot, nem pedig cselekvés” (404).

Két ok késztetett e cikk megírására. Először az, hogy egy ici-picit a teológia iránt érdeklődő olvasónak segítségére lehessek „az ember tragédiájának”, a bűnbeesésnek, s ezen belül az egyén személyes, a bűn miatt mindenképpen ellentmondásossá vált életének megértésében. Másodszor pedig az, hogy éppen a szeplőtelen fogantatás ünnepén (vagyis december 8-án) érkeztem el ifjúságom perdöntően fontos állomásáig, pappászentelésemig, amely napon az egyház Szűz Mária személyében köztudottan a teljesen tiszta, az Isten elgondolása szerinti, a bűn nélküli, a mocsok nélküli, tehát a „szeplőtelen” embert ünnepli. Az írásra ösztönző gondolat ezért „fölível” Krisztusig és Máriáig.

„Áteredő bűn”, „eredeti bűn” vagy – „ősbűn”

Mi tagadás, ezeknek a fogalmaknak a megértése nem egészen magától értődő. Azon túlmenően, hogy kifejezetten egyik változat, illetve egyik elnevezés sem szerepel a Szentírásban, gondot okoz ezek szóhasználati ellentmondásossága is. Az ellenmondást az okozza, hogy a bűn minden esetben valakinek a személyes gondolatára, szavára, cselekvésére vagy mulasztására utal, következésképpen – átörökölhetetlen; így tehát az inkább kevésbé, mint többé szabatos teológiai terminusokban (áteredő bűn, eredeti bűn vagy ősbűn) kifejezés nyilvánvalóvá teszi a jelentéstani feszültséget. Ezért a legkevésbé sem kell megütköznünk azon, hogy a keleti egyházakban kezdettől fogva olyan kifejezéseket használtak e fogalom megnevezésére, mint örökölt rossz, örökölt őshajlam, örökölt ősgyengeség és ősesendőség, vagy ahogy a bűn következményét illetőleg mi magunk is mondjuk: a rosszra való hajlam. De mert a nyugati egyházban élő, alkotó, gondolkodó elődeinktől a félreérthetetlenül bűnre mutató elnevezéseket örököltük, nyilván továbbra is ezek értelmezésével kell foglalkoznunk, velük kell megbirkóznunk, és helyes értelmezésükből kell a magunk számára a tájékozódáshoz legszükségesebb fogódzópontokat megkeresnünk.

Míg az első kettő, az „áteredő bűn” és az „eredeti bűn” fogalma kifejezetten katolikus vétetésű, addig az „ősbűn” fogalma protestáns szóhasználat szerinti teológiai fogalom. Mind a kétféle elnevezésben keresztény hitrendszerünk egyik legtöbbet vitatott hittétele fejeződik ki, amely szerint az első ember (bibliai konkretizálássa: Ádám) vétke miatt minden Ádám-utód, vagyis minden ember „bűnben” fogantatik és ennél fogva „bűnösként” is születik. Vagyis: kivétel nélkül minden embert nyomaszt, terhel Ádám bűne, s ezért már a ma született, „ártatlan csöppségek” is rászorulnak a tisztulásra, a lelki megfürösztésre, a bűn mocskának („szeplőjének”) letörlésére – amely hitünk szerint a keresztség szentségének fölvételekor, a vízzel való leöntés s a Szentháromság nevében kimondott formula mellett szép, mélyértelmű szertartás keretében történik meg.

Az önmegvalósítást piedesztálra állító, a maga személyes méltóságát rátarti kivagyisággal emlegető ember ellenvetése: a bűnt mindenki és minden alkalommal egymaga, egyedül és egyszemélyesen, saját felelősségére követi el. Így hát nem lehet azt mástól átörökölni, sem pedig másra átörökiteni, „áteredeztetni”. Mindenki külön-külön felelős valamely szaváért, tettéért vagy mulasztásáért. S ehhez nyomatékul – mintegy megcáfolhatatlannak vélt álláspontját kategorikusan leszögezve – legtöbbször még azt is hozzáteszi: Isten igazságtalan lenne, ha olyan bűn elkövetéséért vonna felelősségre, amelyet valójában nem mi, hanem másvalaki (mondjuk: Ádám) követett el. Kétségkívül tetszetős érvelés. Első hallásra úgy tűnik, csakugyan így is van. Ám a probléma ennél sokkal bonyolultabb.

Azt teszem, amit nem akarok…

A probléma tárgyilagos és életszerű megközelítése során legjobb lesz, ha a magunk mindennapi tapasztalatából indulunk ki. Szomorú, de elvitathatatlan tény, hogy még a legsikeresebb családi, iskolai és egyházi nevelés, az optimális társadalmi környezet ellenére sem sikerül az embernek mindig és minden helyzetben a jót cselekednie. Bármelyikünk a saját bőrén is megtapasztalta – s megtapasztalja számtalanszor –, amiről Pál apostol így vall: „Magam sem értem, mit teszek, mert nem azt teszem, amit szeretnék, hanem, amit gyűlölök” (Róm 7,15).

Valamennyien jól tudjuk, mi a jó és mi a helyes, mindannyiszor lelkiismeretünk eligazít, ám egyidejűleg ismételten és keserűen azt is tapasztaljuk, hogy hiányzik az elegendő belső energia, amelynek segítségével a jót akadálytalanul meg is tudnánk tenni. E tekintetben elég, ha megvizsgáljuk az egyszerre két irányban is kötelező legfőbb parancshoz, az Isten- és emberszeretetet egyaránt előíró „főparancshoz” való viszonyulásunkat. Számtalan esetben meglepően gyarlóknak és gyöngéknek bizonyulunk, elégteleneknek érezzük magunkat e parancs fenntartás nélküli teljesítésére a midennapokban. Számtalanszor érezzük, hogy minden igyekezetünk ellenére is adósai maradunk szeretetünk kötelező kinyilvánítása tekintetében mind a Jóistennek, mind a mellettünk élő embertársnak. Sokszor elszomorodunk, akár valóságos sírásra is fakadunk emiatt, különösen ha mulasztásokkal teli, megmásíthatatlan múltunkra gondolunk vissza. Ezért van okunk napról napra ekként fohászkodni Istenünkhöz: „Múltamat irgalmadba, jelenemet szeretetedbe, jövőmet türelmedbe ajánlom, Istenem.”

De az ellenkező irányból is megközelíthető a probléma. Ha sikerülne is – mondjuk – mindenkinek megbicsaklás nélkül szeretnie Istent és a másik embert, ahogyan azt a főparancs szellemében Isten megkívánja, akkor ez a világ azonnal „földi paradicsommá” változna. Akkor mindenki mindenkivel szót értene, a nézeteltérés, gyűlölet, viszály ismeretlen volna. Akkor a javak ingyenes és egyenlő mértékben történő elosztása magától értetődővé válna, megszűnne a szegénység, és a globális világbéke sem lenne pusztán a jószándékúak vagy idealisták merő vágyálma. Akkor – éppen az Istenhez fűződő mély barátság következtében – a halál tényleg csak „átmenet” lenne az Istennél megtalálható tökéletes és végrérvényesen boldog állapotba, s nem úgy jelenne meg, mint most: mint végérvényesen elpusztító erő, mint az élet értelmét tagadó és tagadtató ördögi „produkció”. Akkor az Isten iránti szeretet és az Istenbe vetett bizalom hiteles megélése révén a halált rendes körümények között megelőző betegség vagy szenvedés sem jelentene válasz nélkül maradó kínzó, égre kiáltó kérdést. Megszűnne tehát lelkünkben a sokszor még az Isten létét és jóságát megkérdőjelező kétely, mindennek meglenne a kielégítő magyarázata és értelme. Csakhogy ettől az állapottól fényévnyi messzeségben vagyunk. Az effajta földi paradicsom legfeljebb vágyunk vagy álmunk lehetne.

Valóban: személyes bűnről van-e szó ?

A katekizmus megadja a választ: nem. Csak „analógiás értelemben”, amely lényegében örökölt állapot és nem cselekvés eredménye. Tulajdonképpen az istenszeretetben bekövetkezett hűtlenségünk, s a nyomában járó lelki elgyöngülésünk és hiányérzetünk az, ami a jó megcselekvésében újból és újból elgáncsol. Ez a sokszorosan megtapasztalt, örökölt gyöngeség, ez a rosszra való hajlam késztette Pál apostolt is annak megállapítására, hogy az ember Ádám bűne következtében „kiesett” a kezdetben élvezett paradicsomi állapotból, nem élhetett sok-sok évezreden keresztül Istenével töretlen barátságban, eljátszotta e barátságot, vagyis a szó szoros értelmében „elveszett a paradicsom” számára. S mert ez a szeretet-hiányról árulkodó szerencsétlen „állapot” – és nyomában a megannyi személyes bűn – közvetve ősatyánktól, Ádámtól „ered”, a teológia „áteredő” rossznak (bűnnek), protestáns szóhasználattal „ősrossznak” (-bűnnek) nevezte el a legelső elutasító állásfoglalást Isten óhajával és szeretetével szemben, amelynek állásfoglalásnak tartalmilag tudatos engedetlenség a lényege.

E megállapításunk mellett viszont – mintegy magunkat vigasztalva – azt is tudadosítanunk kell, hogy az Ádám által elkövetett áteredő bűn a szó szoros értelmében tényleg nem személyes bűne utódainak, a mindenkori embernek, így hát nekünk sem. De igenis olyan „irány- és útvesztés”, Istentől való eltájolódás, amelynek az erkölcsileg érezhető súlya kezdettől fogva minden embert nyomaszt. S nyomasztja azért, mert az ember tudja: a bűnt ténylegesen elkövető Ádámnak a leszármazottja. Ádám ott és akkor, ahol és amikor Isten próbára tette őt, az egyetemes emberiség archetípusa! Tehát engem, téged, őt, egyszóval minket „képviselt”. Nevünkben is kinyilvánította az engedetlenséget, s egyoldalúan felrúgta az Isten részéről ingyenesen felkínált, ajándékul adott szövetséget. Valójában tehát a bűn okaként az Isten irányában kimutatandó bizalom és szeretet megfogyatkozásáról kell beszélnünk, amelyet ha töretlenül megőrzött volna, bűnbe sem esett volna! S mert ott és akkor, ahol és amikor a bűnt elkövette, az ő személyében mindannyian jelen voltunk – ha a szó szoros értelmében nem is „személyesen”, de tőle való leszármazásunk révén –, a bűnnek mi is bizonyos fokig „szerzői” lettünk. S azóta már „indulásból” minden ember örökli ezt az állapotot, illetve élethelyzetet, valóságosan is érzi a bűn súlyát a maga egyéni életében. S mert értelme egyidejűleg elhomályosult, akarata megyöngült és természete rosszrahajló lett, most már nagyon könnyen más vétkeket, „valóságos” személyes bűnöket is elkövet. Ezekért persze már egészen biztos, hogy ő, csakis ő vállal felelősséget, s nem Ádám, az első ember. Idő teltével olyan naggyá lett a személyes bűnök tömege, hogy a nevezetes bibliai antropopatizmus szerint Isten az ember teremtését „megbánta”. „Miután az emberek elszaporodtak a földön, látta az Úr, hogy nagy az ember gonoszsága, és hogy szívének minden gondolata és vágya mindenkor a rosszra irányul. Meg is bánta, hogy embert alkotott a földön, nagyon bánkódott miatta” (Ter 6,5-6).

Ki a felelős?

Az áteredő bűn elnevezésében a „bűn” szó az eddig elmondottakon kívül azt a fontos megállapítást is fedi, hogy a megörökölt erkölcsi „kisiklásért” és a belőle fakadó állapotért kizárólag az értelemmel és akarattal rendelkező ember felelős. A bekövetkezett negatív állapotot-helyzetet és az abból fakadó lelki és fizikai következményeket mint „okozatot” a legkisebb mértékben sem vezethetjük vissza Istenre mint „okra”, tehát bukásunkért soha és semmilyen körülmények között nem tehetjük felelőssé őt. Egyébként Pál apostol éppen azzal a szándékkal hivatkozik a Teremtés könyvében leírt bűnbeesés-történetre a Rómaiakhoz írt levelében, hogy ezt külön is kiemelje. Másképpen mondva: az erkölcsi rossz kizárólag az ember tudatosan elkövetett bűne által lépett a világba. A nagybetűs Gonosz az első ember engedetlensége nyomán – voltaképpen a felelőtlenül kimondott „nem” révén – jutott „átmenetileg” győzelemhez és hatalomhoz. Bukása pillanatától kezdve sajnos elveszítette addigi „tartását”, belső egyensúlyát, mert elveszítette Isten felé vivő „függőleges” irányultságát is. A kegyelem és józan ész helyett ösztönök kezdték irányítani életét. S ennek lett az is a keserű következménye, hogy a munka „kínná” változott számára, hogy kezdte nem érteni a mellette élő másikat – aminek örökérvényű szimbóluma a bábeli torony. S azóta még az időnként megteremtett viszonylagos békességet is egyfolytában fenyegeti az erőszak, az erősebb hatalma és agresszivitása, s ezért életünkben szünet nélkül napirenden van a bűnök hosszú sora: a csalás, a lopás, a megvesztegetés, a gyilkosság, a terror, a hiúság, a kizsákmányolás, a korrupció és a többi. A mindenre pontot tevő halál pedig egyértelműen büntetésként tűnik fel az ember életében. Mintegy a leírtak igazolására elég, ha Pál apostol jól ismert szavaira utalunk: „a bűn egy ember által lépett a világba, s a bűn miatt a halál, és így a halál minden emberre átterjedt, mert mindnyájan bűnbeestek… egynek engedetlensége miatt bűnössé váltak sokan” (Róm 5,12.19).

Pál bibliás életszemlélete

Hogy Ádám az áteredő bűn által nem csupán magának, de minden utódának is megpecsételte a sorsát, az imént idézett Pál apostol számára például láthatólag semmiféle nehézséget nem jelentett. A csakis személyes felelősséget elismerő kortársainktól eltérően semmiféle ellentmondást nem fedezett fel az édenkerti eseményben amiatt, hogy Ádám bűne a mi bűnünk is (lett), és ugyanakkor az Isten igazságosságát sem kérdőjelezte meg! Zsidó felfogás szerint ugyanis – és ezt jó lesz emlékezetünkbe vésni – az egészen nagy horderejű kérdésekben az Isten mindig egy-egy kiválasztott személy által cselekszik. Így volt ez addig, és így lesz minden bizonnyal ezután is, valahányszor valamely feladat végrehajtására „elküld” valakit. Csak egyetlen közismert példát említsünk a régmúltból: a szülőföldjéről kiválasztott és a messzi ismeretlenbe elküldött Ábrahámot. Nemde ő volt a legismertebbike azoknak a kiválasztottaknak, akiknek a személyén keresztül Isten megáldotta a Föld valamennyi megváltásra szoruló emberét, minden népet, minden nemzetet?! Hasonlósági alapon állítható: ugyanígy kínálta fel az ember teremtése és sajátos küldetésének meghatározása alkalmával – Ádám révén – személyes barátságát és szövetségét kivétel nélkül mindenkinek, minden népnek, az egész emberiségnek.

De nézzünk a mi Jézusunkra, a kiválasztottak kiválasztottjára! Jézusban is – mint „új Ádámban” – egyetlen előre kiválasztott személyen keresztül állította helyre Isten azt az ősi barátságot, amelyet a „régi Ádám” valamennyiünk nevében eltékozolt. Ebből talán az is kitűnik, hogy Isten kezdettől fogva egyetlen „egységként” tekinti az üdvösségre váró és arra rászoruló emberiséget.

A szeplőtelen fogantatás

A félreértés elkerülése végett mindjárt az elején le kell szögeznünk, hogy elvileg Szűz Mária is épp úgy rászorult a bűntől való megszabadításra – vagyis a megváltásra –, mint Ádám bármely utóda, mint minden ember. Ádám leszármazottja volt ő is, a „megváltódás” reményében immár évezredek óta zarándokúton levő emberiség egyik tagja. Csakhogy: mert Isten – arra való tekintettel, hogy az idők teljében megtestesülő Igének, Isten egyszülött Fiának anyjává választotta – már fogantatása előtt maradéktalanul tisztává tette őt, vagyis az „áteredő bűn” szennyétől eleve megóvta. Ahogy annak idején a dogmatikus teológia szemléltette: Isten Szűz Máriát „esése közben kifogta”, s így nem zúzta magát halálra (nyilván erkölcsi értelemben). A megváltás az ő kivételével minden ember számára az áteredő bűntől és a személyes bűnöktől való megszabadulás lehetőségét jelenti. Mária esetében a bűntelenség biztosítása kifejezetten Szent Fiának, „Jézus Krisztusnak az érdemeire való tekintettel” történhetett meg.

Távlatban és személyes üdvösségünkre is gondolva bátorítólag szögezzük itt le: ahogyan Isten Máriával cselekedett, végső soron úgy cselekszik minden más emberrel is. A megváltás eseményszerű megtörténte óta legelőször a keresztségben, a későbbiek során pedig a szentségek felvételekor valósul meg ez, mert a szentségek megtisztítják az emberi lelket, ha az egyén Isten fölkínált irgalmassága elől tudatosan nem zárkózik el. Másképpen mondva: a Krisztus hozta megváltás óta elvileg mindenki számára ismét lehetséges a bűntelen élet – az akarati döntéstől függően. Az esély – elvileg – újra adva van.

A Szentírás tanúsága

Mária egyedülálló kiválasztottságáról, rendkívüliségéről és egyedülálló üdvtörténeti szerepéről az evangéliumok egyértelműen tudósítanak – több helyen is: amikor például Jézus származása, a vele való rokonság mibenléte, a tanítványaival való bensőséges kapcsolata vagy éppenséggel a mellette kinyilvánított és egészen a kereszthalálig kitartó hűség kerül szóba. Az egy pillanatig sem lehet számunkra kétséges, hogy Isten Fiának megváltásunk „végrehajtása” érdekében történt emberré létele Szűz Mária természetes anyaságának útján történt. S ez a „megtörténés” alapvetően és mélységében az isteni Lélek által végbevitt magasztos esemény. Hogy jobban megérthessük, azt kell mondanunk: Isten ott és akkor maga „nyúlt bele” a zajló történelembe az ember üdvösségének biztosítása érdekében. Bizonyításul a Szentírás tanúságát említhetjük. Már az ószövetségi szövegek utalnak Istennek erre a „belenyúló” cselekedetére, különösen is akkor, amikor Emmánu-élről, tehát olyan velünk lakó Istenről (Él, Élu: Isten) beszélnek, aki szűzi születés útján érkezik a Földre. Az Újszövetségben Lukács evangélista szerint a Magasságbeli ereje fogja őt „beborítani” (1,35). A magasságból leereszkedő, majd beborító titokzatos „felhő” már az Ószövetségben is Isten különös jelenlétének volt rendkívül szép és nagyon kifejező képe. A Biblia utolsó könyve pedig egészen fönséges látomásban úgy mutatja be Máriát, mint aki széttapossa a kígyó fejét és legyőzi a Gonoszt (Jel 12).

A dogmatika kézikönyve II. kötetében ez olvasható: „Annak megvallásával, hogy Jézus »fogantatott a Szentlélektől, született Szűz Máriától«, Jézus küldetését arra az Istenre vezetjük vissza, aki igent mondott az emberi létezésnek és önmegvalósításnak arra az új kezdetére, amelyet a korábbi történelemből levezethetetlenül, teremtő módon Isten indított el”. E rövid idézet kapcsán föltétlenül hangsúlyoznunk kell, hogy itt nem elsősorban Mária különös emberi érdemeiről van szó. Hanem Isten szuverén döntéséről. Isten meghatározott történelmi pillanatban, önként kezdeményezte az emberiség kiszabadítását a bűn hálójából, illetve szomorú következményeinek rabságából. Másképpen szólva: Mária személyében tisztán irgalomból és kegyelemből „új embert” teremtett, hogy tervét beteljesíthesse. S Mária – Évával ellentétben – teljesen nyitottnak mutatkozott az isteni akarat elfogadására, és arra is, hogy képességeit az üdvösség szolgálatába állítsa. Másodsorban persze az sem mellékes, hogy azt a bizonyos „igent” (a „legyent”) Mária a maga részéről tudatosan és határozottan mondta ki.

Az áteredő bűn következményei

Üdvrendünkben az isteni beavatkozás nem jelenti a bűn következményeinek teljes felszámolását is. Az áteredő bűntől megszabadult, a szentháromságos Isten nevében megkeresztelt ember is érzi életében a bűn „maradványait”, mégpedig életfogytiglan. Érzi a bukás és a törés nyomán szétszóródott szilánkok „szúrásait”, Ádám vétkének nyomait: a testi-lelki gyöngeséget, a munka fáradsággal és izzadsággal járó terhét, egyáltalán: a hajlamot a rosszra, ami neki annyi keserűséget és lelki kínt okoz. Sőt szerettei egymásutáni eltávozása láttán érzi és átéli a testi halál borzalmait is. De mert a keresztségben nemcsak „megnyesődött”, de azonnyomban „ki is dobatott” életünkből a bűn mélyre lenyúló gyökere, újra képessé lett kimondani a „nem” helyett az „igent”. A keresztség után újra van lehetőség az ember számára az Istennel megszakadt kapcsolat fölvételére, a vele kötött szövetség és barátság ápolására.

Történelmi kitérő

A történelem folyamán különféleképpen értelmezték az áteredő bűn mibenlétét, átöröklődésének hogyanját és hatását. Ágoston nyomán például sokan és sokáig azt tartották, hogy az Ádám elkövette bűn ránk való „átáramlásának” a biológiai nemzés, a nemi úton való szaporodás az oka. S tulajdonképpen ez a szemlélet, illetőleg a megváltó Úr teljes bűntelenségének tudata és követelménye vezette Ágostont arra a megállapításra, hogy Krisztusnak szűzi módon kellett fogantatnia és beleszületnie földi világunkba. Sőt véleménye szerint Jézus Krisztus azért sem akarhatta, hogy férfi legyen az apja, mert nem akarhatta, hogy a testi vágynak akár a legkisebb szerepe is legyen az emberekhez való eljövetele megvalósulásában. Ma már jól tudjuk, hogy ez a fajta felfogás határozottan szexualitás-ellenes és ezért a normalitásnak is ellentmondó. Nem érthetünk egyet ezzel Ágoston e szemléletével. Elsősorban azért nem, mert a vágy önmagában semmiképpen sem bűn. Másodsorban pedig azért nem, mert Ágoston az áteredő bűnt azonosítja annak következményeivel – amelyeket a keresztény is tapasztal és érez –, miértis gyakorlatilag igaznak és bűnösnek tartja magát egyszerre. A bűn következményei ellen, s ezeken belül természetesen a „konkupiszcencia” ellen a kegyelem fölhasználásával nemcsak küzdeni, de fölötte uralkodni is lehet. A jelentkező vágy és a mindenáron való teljesülés ellen vívott küzdelemben a kényes egyensúly emberi erőfeszítéssel és az isteni kegyelem igénybevételével jöhet létre. Kiválóan bizonyítja ezt a szentek – s közöttük nem utolsó sorban éppen Ágoston – élete.

Mária kivétel. Máriának sem a bűnben, sem a bűnössé válható vágyakozában, illetve a bűn következményeiben nem volt része. ő léte első pillanatától kezdve bűntelen volt. Vagy ahogy Lukács evangélista írja: „kegyelemmel teljes” (Lk 1,28). Latinul: Immaculata, magyarul: szeplő nélkül való.

Az egyház történelme folyamán fokozatosan érlelődött meg ez a kristálytiszta felfogás és hit Mária személyével és testi-lelki tisztaságával kapcsolatosan. A nagynevű középkori teológusok közül Clairvaux-i Bernát, Aquinói Tamás, Canterbury Anzelm és Duns Scotus foglalkozott legtüzetesebben a kérdés elemzésével. 1438-ban a bázeli zsinaton próbálták először dogmaként is kihirdetni, de mert a zsinat a körülmények miatt legitimitását veszítette (a zsinatoló atyák két pártra szakadtak, szétváltak és ellenpápát választottak), nem sikerült megfogalmazni és kihirdetni a hittételt. 1477-ben IV. Piusz pápa vezette be az egyházba a szeplőtlen fogantatás ünneplését. Jóval később, a 19. században IX. Piusz pápa hirdette ki a szeplőtelen fogantatás dogmáját az 1854. december 8-án kelt Ineffabilis Deus kezdetű bullájában, mégpedig eképpen: „Az a tan, amely azt tartja, hogy a boldogságos Szűz Mária fogantatásának első pillanatában, a mindenható Isten egyedülálló kegyelméből és kitüntetéséből, az emberi nem megváltójának, Jézus Krisztusnak érdemeire való tekintettel az áteredő bűnnek minden szennyétől eleve megőrizve mentes volt, Istentől kinyilatkozatott tanítás, és ezért minden hívőnek szilárdan és állhatatosan hinnie kell” (DS 2803). Ennek lett egyenes folytatása és logikus következménye közel száz évvel később az, hogy XII. Piusz pápa 1950-ben Munificentissimus Deus kezdetű bullájában egy másik, ugyancsak Mária személyével kapcsolatos hittételt is kihirdetett, amely szerint „a szeplőtelen istenszülő és mindenkor szeplőtelen Szűz Mária földi pályafutásának befejezése után tetestől-lelkestől fölvétetett a mennyei dicsőségbe”.

Mária rendkívüli személyi méltósága a kiválasztottságából következő teljes tisztaságában, vagyis bűntelenségében áll fenn. Isten részesítette őt ebben a kiváltságban, aki – ha valakinek valahányszor rendkívüli „megbízást” ad – a „megbízás” teljesítéséhez azokat az eszközöket és feltételeket is megadja, amelyek a konkrét misszió végrehajtásához elengedhetetlenül szükségesek.

Vissza a tartalomjegyzékhez

Habina Mária

Magányos templom

Idegennek, más vidékről Csíkba utazónak meglepő látvány Csíkdelnétől nyugatra a mezők, szántóföldek közepette egy templom. „Körülötte körbe fordul a táj.” Településnek nyoma sincs.

Torda völgyének nevezik azt a felcsíki helyet, amelytől keletre e szent hajlék áll, s ha a szépvízi útról Delne vonalában nyugat fele haladva a dűlőúton megteszünk három-négyszáz métert, ott is vagyunk a messziről hívogató templomnál. Már kívülről látható, hogy az épület nem egy a sok közül, hanem különleges szépségű műemlék. Még ilyen állapotban is, hogy a restaurálási munkálatok éppen csak elkezdődtek (állványok, kellékek veszik körül), lenyűgöző látványt nyújt. Szép példája a Székelyföldön gyakori kerített templomoknak. Harmadfél-három méter magas, támpillérekkel körülfogott cinteremfalon belül temető, ennek közepén a gótikus épület. Külső falán, a déli kapu fölött, a 15. századból származó freskókat már-már teljesen kikezdte az idő. Most restaurálják és készítenek olyan védőtetőt, amely további enyészetét megakadályozná. A háromosztatú freskó középső képe Krisztus keresztrefeszítését ábrázolja, a két oldalsó pedig Szent Péter és Mihály arkangyal sziluettjét sejteti (Kristó Tibor). Ezt tartják Csík ma ismert legrégebbi festészeti emlékének.

A templom értékeit igazából akkor ismerjük meg, ha belépünk. A delnei templomhajóba két bejárat vezet. A déli kapu szemöldökgyámos, későgótikus kőkerete a díszesebb, gazdagon, mélyen tagozott, sarkain egymást keresztező hengeres pálcatagokkal, oromzatán fogazott pártázattal. A torony alatt átjáró vezet a hajó nyugati bejáratához, amelynek kőkerete szintén későgótikus, de szemöldökgyámos záródása egyszerűbb, lépcsősen tört (Sebestyén József).

A hajót a szentélytől csúcsos diadalív választja el. A szentély boltozata egyszerű, de szép arányú. A zárókövek faragványai erősen sérültek, az ábrázolások azonosítása igen nehéz.

A kőből faragott csúcsíves szentségtartó fülke egyszerű, kötélfonattal keretezett, népies munka.

A Szent János templom, mint legtöbb műemléktemplomunk, tapintható, szemlélhető művészettörténet. A gótikus épületben románkori maradványok találhatók, a berendezésben a reneszánsz és barokk stílus népies változataiban gyönyörködhetünk. Vámszer Géza szerint valóságos egyházművészeti múzeumot lehetne itt berendezni, egy mintatemplomot, „hogy ezáltal megakadályozzuk az ízléstelen gyári termékeknek a behatolását a székely templomokba.”

A templombelső legnagyobb művészi kincse egyrészt az 1675-ből származó szárnyasoltár, másrészt a kazettás mennyezet.

A szárnyasoltárok az imádságos könyveket helyettesítették egykor, s az írni-olvasni nem tudók bibliai ismeretét bővítették, a hívek áhítatát fokozták, akár a falképek.

A Szent János tempom oltára három méter széles, négy és fél méter magas. Nyitva: négy, táblára festett olajkép, Jézus életéből vett jeleneteket ábrázol. A két baloldali a karácsonyi, a két jobboldali a pünkösdi ünnepkört jeleníti meg. Középen, a szentségház fölötti nyitott fülkében levő kép Keresztelő Szent Jánost ábrázolja a pusztában. A támpillérek feletti két kicsi ívelt deszkára Péter és Pál apostolok alakja van ráfestve. Az oltár felső részének közepén levő festmény Krisztust a Golgotán ábrázolja, a keresztfa alatt Szűz Mária és János apostol alakjával. A szentségház ajtajának két oldalán egy-egy barokkos díszítésű angyal látható. Zárt állapotban, a középső fülkét takarva, a húsvéti ünnepkör nyolc képe látható.

A tempomépület másik értékes dísze az 1673-ból való festett deszkamennyezet. A reneszánsz ízlés itt naiv népi formában jelentkezik. Készítője ismeretlen. A hosszú deszkákra festett kazetták négyzetesek és nagy méretűek (104 mező). Középen, a mennyezettől 30-40 cm távolságra egy fából faragott napsugaras képkeret függ. Mezejében Szűz Mária képe a Kisdeddel és a keresztrefeszítés kínzóeszközeivel.

A fehér mezőbe festett díszítő minták és a tető famunkája is reneszánsznak mondható, de a mester magyaros elemeket vitt bele, ez dominál. A 104 minta közül van néhány hasonló, de ezek között is érdekes különbségek vannak. Most kopottas, de készítésekor valószínű élénk színezésű, és igen kellemes színhatású lehetett. Barnás-vörös, világoskék, szürkéskék, piros, a kontúrvonal kékes sötétszürke, van kevés sárga és zöld is. A helyreállítással majd kiteljesedik szépsége.

Hogyan válhatott magányossá ez a remekmű? A templom történetével foglalkozó szerzők is csak közvetett forrásokra és a néphagyományra támaszkodhatnak. Tájolása a Szent István király közismert templomépítési rendeletére utal. Az épület (illetve románkori elődje) Csicsó, Delne és Tordafalva (?), (Szentjános?) közös tempoma lehet. A szájhagyomány szerint a 15. században a tatár betöréssel a falu elpusztult, csak a templom maradt meg, rongált állapotban. A lakosság elmenekült, és később sem tért vissza a vízhiányos helyre, hanem Delnén túl megalapította Pálfalvát (első írott adat 1566-ból). A temető, valamint az a tény, hogy a templom körüli földek jó része most is pálfalviak tulajdona, igazolni látszik ezt.

Később Csicsónak külön temploma, Delnének kápolnája lett, azonban a Szent János 1882-ben még az említett falvak közös tempomaként szerepel a katolikus névkönyvben.

Évente egyszer, a tempombúcsú napján – Keresztelő Szent János születésnapján (június 24-én) – virágdíszbe öltözik a templom, a hívek keresztaljával zarándokolnak az ősi helyre. Ilyenkor a művészi szépségek illő keretül szolgálnak a tartalomhoz, a szentmiseáldozathoz. Az utóbbi két évben Szecsete László plébános kezdeményezésére a nagypénteki keresztutat a Szent János tempomhoz vezető úton végzik a delne-pálfalvi hívek.

Örvendetes, hogy a helyreállítási munkák elkezdődtek, mert így remélhetjük, hogy utódaink is gyönyörködhetnek, imádkozhatnak e szép hajlékban.

Vissza a tartalomjegyzékhez

Adorjáni Zoltán

A társadalom helye a szentírásban, isten helye a közéletben (1)

Ha arra keresünk választ, hogy a Szentírás miképpen látja a társadalmat, és mi Isten helye a közéletben, akkor azonnal egy teológiai és egy fogalmi kérdést kell tisztáznunk.

A teológiai kérdést itt egyetlen mondattal szeretném megvilágítani, anélkül, hogy bővebb kifejtésébe bocsátkoznék: Az Ige testté lett és köztünk lakott… A testté létel, a megtestesülés közös hitbeli alapunk. Az Ige a leghatalmasabb, féltőn szerető isteni aktivitással, ha kell, „ostoros szeretettel” és folytonosan formálja mindig is profán világunkat Isten dicsőségének földi színterévé. Így Jézus Krisztus a megváltás munkaterületének tartotta a világot és a társadalmat.

Az egyáltalán nem lényegtelen fogalmi kérdés pedig az, hogy mi is az emberi együttélés, az úgynevezett társadalom a Biblia szemléltetésében. Ugyanis ha az Írás társadalomról beszél, más kifejezéseket használ. Mondhatnám túlzással: „fogalma sincs” a mai posztmodernül profanizált és szekularizált társadalmunkról¹, mert a bibliai korok úgynevezett társadalmai másak voltak. Végtelenül és egyoldalúan leegyszerűsítve a dolgot: vagy pogányok voltak, vagy pedig a kinyilatkoztatás megvilágításában látták az emberi együttélés viszonyait, éspedig egységben, univerzálisan. Természetesen a Biblia is ismeri az úgynevezett létrendeket: a kis és nagycsaládot, a népet, a nemzetet, az államot; de sehol sem tud megfeledkezni arról, amit Pál apostol mond ki egészen világosan az athéni beszédben: Isten műve, hogy az egytől származó egész emberi nem lakja a teljes földkerekséget. (A Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának fordítása szerint: „Az egész emberi nemet egy vérből teremtette, hogy lakjon a föld egész színén” – ApCsel 17,26.) Isten tehát közösségi létre, létrendre hívja elő képmását, az embert. A héber nyelvben az ember, az ’ádám (mâDâA) egyben az emberek, pontosabban az összemberiség szava is, amint azt Noé történetének bevezető mondata is mutatja: Amikor azután az emberek (’ádám) sokasodni kezdtek a földön…(Ter 6,1) A bibliai sajátos látás az, hogy a társadalom vagy társadalmak nem pusztán az emberek horizontálisan szerveződő együttélési formája. A közösségre teremtett embernek, emberiségnek Isten szándéka szerint kell szerveződnie. A Biblia által láttatott társadalomfogalom tehát mindenekelőtt a vertikálisan meghatározott embert, emberiséget helyezi előtérbe. A Szentírás embert lát, embert akar látni minden szisztémában.

A bibliai egységes szemléletmód azonban nem zárta ki a ránk annyira jellemző ellentétpárokban való látást: ég – föld; hívők – világ; egyház és társadalom; lélek – test; törvény – evangélium stb. Ez az ellentétpárokban való látás viszont nem azonos a perzsa mitológia, a platonizmus, majd pedig a gnózis dualizmusával; bár tudjuk, hogy egy formális duális látás- és kifejezésmóddal a Bibliában is találkozunk. Így a hívők és a világ, az egyház és társadalom nem ellenségekként állnak egymással szemben, amennyiben Jézus a megváltás „munkaterületének” tartotta a világot és a társadalmat. De a társadalmat, még ha az keresztyén tradícióval rendelkezik is, mégsem moshatjuk össze az egyházzal, mert a kettő között lényegbeli különbség áll fenn. Az egyház a mennyben trónoló Krisztus teste; olyan felülről újjászült², osztályok nélküli, felebaráti és testvéri életközösség, amelyet Isten az egész emberi nemzetségből, a társadalmakból hív ki magának, s amelyet Igéjével és Szentlelkével kormányoz.³ Benne egyetlen szubordinációs elv érvényesül (s ezt a kérdést többször fogjuk még érinteni): Isten felmagasztalta Jézust, és olyan nevet adott neki, amely minden más név fölött van, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd… (Fil 2,9-10) Az egyház tagjai között pedig a mellérendelési viszony érvényes; s ha valaki nagyobb, az csupán tiszteletreméltó előjáró azáltal, hogy Isten nagyobb szolgálattal ruházza fel – az egyház közösségének megbízása által. A társadalom viszont olyan emberi együttélést jelent, ahol az azt alkotó személyek közötti viszonyokat nem feltétlenül Isten Igéje szabályozza; ellentétben az egyházzal, ahol mindig is mindenütt érvényes marad ez: inkább kell engedelmeskednünk Istennek, mint az embereknek (ApCsel 5,29).

A Biblia tud az úgynevezett társadalmi osztályokról és rétegekről. Tudomásul veszi őket. A törvény, a szeretet parancsa alapján keményen bírálja is az igazságtalanságokat, de a kritika mindig és kizárólagosan vallásetikai, az ige által meghatározott jelleggel bír, és nem puszta társadalomkritika vagy pedig politikai megalapozású bírálat. Ebben az összefüggésben igen érdekes, hogy a Szeptuaginta 39-szer politész-nek (poli/thj), azaz polgártársnak fordítja a felebarát szót is.

Az Ószövetség társadalma

Az Ószövetség úgy tekint Izraelre, mint ami Isten népe (?ám – mâY).⁴ Izrael azért szent nép, mert az Úr tulajdona⁵, öröksége.⁶ Sajátos módon lett néppé: Isten kiválasztotta Jákób törzsszövetségben élő „társadalmát” minden más nép közül, és szövetséget kötött velük.⁷ Izraelre tehát elsősorban az jellemző, hogy Isten velük kötött szövetségének a népe. Isten ígéretet tett nekik, elkötelezte magát velük szemben, de elvárta, hogy Izrael is teljesítse a szövetség előírásait, a törvényt. Ez határozza meg számukra az együttélés normáit: a személyek és csoportok egyezményeit, a módosabbak és szegények közötti viszonyt, a házasság vagy akár a királyság intézményét.

Az héber ?ám elsődleges, szűkebb körű jelentése: vér szerinti kapcsolat, rokonság (Ter 25,8-9.17); másodsorban: nép, Izrael népe. A két jelentés pedig összekapcsolódik. Ezért Izrael népe több, mint polgári közösség. Tulajdonképpen nem is polgártársak alkotják, hanem Isten közösségét élvező atyafiak, felebarátok, akik Isten rokonai, Isten fiainak és leányainak családja, akikhez Isten atyaként viszonyul.⁸ Így Izrael ószövetségi társadalmának az a sajátos vonása, hogy Isten a polgártársi viszonynál több, szorosabb közösségre hívta el, emelte fel és kötelezte el őket. Izrael népéhez mindenki hozzátartozik, aki a szövetségi törvényben elrendelt körülmetélkedés jegyét hordozza magán, még ha csak jövevény (gér – R9 Ezért Izrael társadalma egyben elkülönített, szent nép is.

Izrael társadalma nem volt homogén a származás tekintetében. Mégis egységes volt az Isten előtti státusában a törvény által. Ezáltal Izrael mint a szövetség népe teocentrikus és teokratikus társadalom, majd királyság; de sokkal inkább testvéri és felebaráti közösség, hitközösség, kultuszközösség, mint náció. Ennél a helyzeténél fogva az ószövetségi választott nép már eleve inkább gyülekezeti, egyházi jellegű. Árnyképe az újszövetségi egyháznak. Ezért az ószövetségi teokratikus állam és társadalom nem olyan modell, amit le kellene másolnia a keresztyén társadalmaknak. Azért sem, mert amikor Isten megújította és univerzálissá – görög, bibliai kifejezéssel „ökumenikussá” – tette az Izraellel kötött szövetséget, és a törvényt a szívek hústáblájába véste (Jer 31,31–33), nem zsidó vagy akár keresztyén államokat teremtett, hanem univerzális, azaz ökumenikus, lelki Izraelt: keresztyén egyházat.

Societas és polisz

Az Újszövetségi kor társadalmának latin megfelelője, a societas jogi kifejezés volt.¹⁰ A római társadalom keretén belül együtt élők polgári jogait a civitas szabályozta. Ez olyan jogokat foglalt össze, amelyek csak a római polgárt illették meg.¹¹ A civitas másodsorban olyan várost, nagyobb közösséget jelent, melynek lakói polgárjoggal rendelkeztek, és maguk kormányozhatták társadalmi életüket.¹²

A Vulgata civitasnak fordította a város – polisz szót.¹⁶ Ezzel azonban visszafejlődött a polisz újtestamentumi értelme: politikai színezetet nyert. Mivel Augustinus előtt már ez az újból politikai ízű civitas állt, bizonyos újszövetségi igehelyeknél¹⁷ eltekintett attól, hogy azokban Jeruzsálem városa az eszkatologikus beteljesedés gyülekezetének képe. Ezért a poliszt úgy értelmezte, mint ami a hívek közösségének, a szervezett egyháznak történelmi formája.¹⁸

Hadd lássunk még néhány fogalmi példát arra, hogyan látja a Biblia a társadalmat, s miként tölti fel a társadalmi életre vonatkozó kifejezéseket új tartalommal. A szümpolitész jelentése is sajátos. Ef 2,19-ben azokra a pogányokra vonatkozik, akik most már Isten népének polgártársai lehetnek Jézus Krisztus által. Hasonlóképpen a politeia is (ami a profán görögben polgári jogok, polgárság, alkotmány), a Szentírás sajátos látásában a hitnek megfelelő életmódot jelenti¹⁹: Izrael üdvtörténeti előjogát, amelyhez most már a pogányok is hozzájuthatnak (Ef 2,12). Csupán az ApCsel 22,28-ban vonatkozik Pál apostol római polgárjogára. A Fil 3,20-ban előforduló politeüma, ami különben közügyeket, országot, köztársaságot jelent, a mennyek országára vonatkozik. Ennek polgárai a hívek. Ebben az összefüggésben a politeüomai – polgárként élni ige a mennyei polgárságnak és a hitnek megfelelő életvitelt jelenti.²⁰

Mindezekből kiviláglik, hogy az Újszövetség nem a görög vagy római világból átvett, hanem inkább az Ószövetségből örökölt tartalommal töltötte fel a korabeli görög nyelvezetből kölcsönzött és a társadalmi élettel kapcsolatos szavakat.

A Romániai Magyar Pax Romana 2002. évi tanulmányi találkozóján (október 10-13.) elhangzott előadás szövege

Jegyzetek

Vissza a tartalomjegyzékhez

„A betlehemi csillagról szóló elbeszélés Máté második fejezetében önmagában véve mellékes esetnek látszik, de ha alaposabban megvizsgáljuk, meglepődve látjuk, milyen szoros összefüggésben áll a Biblia egész tartalmával és mennyire időszerű kérdéseket érint. (…) A Betlehembe látogató mágusok esete segít tájékozódni a bibliatudomány és a természettudomány keresztútjain. (…) A legújabb régészeti, nyelvészeti, történelmi és csillagászati kutatások eredményei azt bizonyítják, hogy Máté valóságos történetet ír le. Nincs benne költött legenda.”

A napkeleti bölcsek útján

Teres Ágoston: Biblia és asztronómia.

Mágusok és a csillag Máté evangéliumában

Ha az olvasó a kemény kötésű kiadvány hátlapján kezdi a tanulmányozást, ott, ahol a szerző életútjának leírásával találkozik, minden bizonnyal „felkészülten” lapoz bele a tizenkét világvárosban kirendeltséggel rendelkező Springer kiadó gondozásában megjelentetett munkába. A jezsuita Teres Ágoston ugyanis teológiai, bibliatudományi, matematikai, fizikai és asztronómiai oklevelekkel rendelkezik, fő kutatási területe a napfizika, a kozmikus geofizika és a kozmológia, jelenleg a Vatikáni Csillagvizsgáló társ-asztronómusa. Ez a polihisztori tudás mindenképpen elővételezi a tudományos kutatás és a vallásos kinyilatkoztatás közötti látszólagos ellentéteket feloldani igyekvő munka alaposságát.

Közel 350 oldalas könyvének lapjain a szerző tulajdonképpen azoknak a „bölcseknek” ered a nyomába, akik Máté evangélista leírása szerint egy csillag vezetése alatt napkeletről jöttek hódolni a zsidók újszülött királyának. Ennek a gondolatnak az alapos körüljárása közben a szentírási fordítások és magyarázatok, az azok során felmerülő tévedések, a babiloni papok, csillagászok és mágusok, az asztronómiai kutatások és a korszakalkotó konstellációk világába is elvezeti az olvasót. A négy fejezetre tagolt – I. Az Evangélium és a fordítások, II. A mágusok és a csillag; III. Asztronómia és Biblia; IV. Kiegészítő magyarázatok és irodalmi utalások – könyv olvasása, a szerző javaslata szerint, bárhol kezdhető. Az egyes fejezetek – bár ugyanannak a témának a jegyében születtek – alapos leírásai a megjelölt kérdéseknek, így önmagukban is életképes bibliatudományi, történeti és asztronómiai tanulmányok. Valamennyi rész részletes ismertetése jócskán meghaladná ezen írás kereteit, ezért most csak két, a születés-ünnephez közvetlenül kapcsolódó témát ragadok ki: az egyik Jézus születésének meghatározásával, a másik a betlehemi fényjelenséggel kapcsolatos.

Teres Ágoston csillagászati és történeti leírások nyomán haladva próbálja meghatározni Jézus születésének évét, mert – mint ismeretes – a 6. században kidolgozott „keresztény időszámítás” többéves késési hibával lett bevezetve. A középkori tudós, Kepler János, nevéhez fűződik az első tudományosan megalapozott válasz, aki a Kr. e. 7-ben látható nagy konjunkcióra hívta fel a figyelmet, de felvetése szerint nem ez, hanem az egy évvel későbbi Mars, Jupiter, Szaturnusz együttállás után és annak eredményeképpen létrejött új csillag vezette a keleti mágusokat, így a születés éve Kr. e. 6 lenne valójában. Ezt a tételt elveti a szerző, mert – mint írja – az atomfizikai és asztrofizikai ismeretek bizonysága szerint (amiket nyílván nem ismerhetett még a négyszáz évvel ezelőtt élt Kepler) a bolygók együttállása sohasem hoz létre egy új csillagot, a hirtelen megjelenő erős fényű nóvák feltűnését pedig nem lehet kiszámítani. Kr. e. 8-5 között bizonyosan nem volt ilyen látható az égbolton. Másik kiindulási pont Josephus Flavius feljegyzése Heródes uralkodásáról és haláláról. A hagyomány szerint ugyanis Jézus Heródes királysága alatt született és a trónra lépése utáni 34. évben halt meg, körülbelül egy héttel húsvét előtt. A húsvétot mindig az első tavaszi holdtölte idején ünnepelték. Josephus ezzel kapcsolatban megemlít egy olyan körülményt, mely lehetővé teszi az év asztronómiai meghatározását. Abban az évben a napéjegyenlőség előtti holdtölte idején holdfogyatkozás volt. Ez mindenképpen emlékezetes maradt, mert az akkor már súlyosan beteg Heródes ezen az éjszakán végeztette ki Matthias főpapot és társait, akik eltávolították a római sas képét a jeruzsálemi templom kapujáról. Kepler megállapította, hogy Kr. e. 5-ben március 23-án volt holdfogyatkozás, de ez nem lehetett az, amelyikről Josephus beszél, mert egybeesett a napéjegyenlőség időpontjával. A másik holdfogyatkozás Kr. e. 4-ben, március 13-án 03 óra 10 perckor volt látható Jeruzsálemben, és a húsvéti holdtölte április 11-én következett. Így – állapítja meg Kepler – Heródes Kr. e. 4-ben halt meg. Kepler ezután a római összeírás éveit keresi, amihez a nagy műveltségű görög orvos, Lukács evangélista, leírásából kap segítséget. De a különféle fordítások, az ide-oda tolt szóvégződések nem éppen segítőleg járultak hozzá a kutatáshoz. Kepler után és az ő nyomán tovább kellett nyomozni Quirinius kormányzásának idejét, és el kellett indulni Tertullianus, Suetonius, Tacitus, Dio Cassius feljegyzéseinek nyomán is, megvizsgálva az időközben megtalált római feliratokat, majd egyeztetni kellett az utóbbi évtizedek kiváló asztronómusaival (L. Idelerrel, J. Hontheimmel, R. Kritzingerrel, K. Ferrarival, D. Hughesszel és másokkal), és tanulmányozni Alexandriai Kelemen, Dionysius és Ptolemaios időszámítási szabályait, amik együtt – Teres Ágoston számára is – világossá tették, hogy „Krisztus január 2. és szeptember 15. között született Augustus egyeduralmának 23. évében, vagyis Kr. e. 7-ben.” (És ebből következőleg nem 33, hanem 40 éves korában halt meg.)

A hónap és a nap meghatározására eddig nem találtak kiindulási pontokat, de Máté csillagászati feljegyzésének segítségével pontosan ki lehet számítani annak a napnak a dátumát, amelyen a keleti mágusok megtalálták a Kisdedet Betlehemben. Erre az izgalmas „utazásra” tulajdonképpen a 2. fejezetben kerül sor, ahol a babiloni papokról és csillagászokról, a mágusokról, a Babilontól Betlehemig vezető útról és a Betlehem fölötti fényről, a korszakalkotó konstellációról, a Messiás csillagáról és a korabeli írások szimbolikus tartalmáról kapunk kimerítő ismertetést.

A keresztény hagyományban királyoknak tartott keleti emberek minden valószínűség szerint nagy felkészültségű, és messze földön híres babiloni származású (abban az időben Mezopotámiában élő) csillagászok – mágusok – voltak, akik folyamatosan kutatták a csillagok járását, és előre tudták a jelentős konstellációk idejét. Számukra, akik addigi életükben még nem láthatták a Jupiter és a Szaturnusz együttállását, mindenképpen nagy érdeklődéssel készültek a jelenség megfigyelésére. A Kr. e. 60-40 körül szerkesztett, két példányban is megtalált babiloni csillagászati naptár (mely csak kis számítási hibákat tartalmazott) részletesen leírja a két bolygó közös mozgását. Ezek szerint: hét hónapon át, május 24-től december végéig, együtt jártak a Halak jegyében; négy hónapig, július 20-tól november 20-ig, szorosan együtt vonultak kelet felé, szeptember 15-én este egyidejűleg jelentek meg a látóhatáron, amikor szemben álltak a Nappal, ezért sokkal fényesebbnek és nagyobbnak látszottak; november 12-19. között együtt álltak meg a pályájuk nyugati fordulópontján, majd kelet felé húzódva ismét elváltak egymástól. A babiloni csillagászok a két királyi vándorcsillag együttes retrográd mozgásában és megállásában az ég Urának rendelkezését látták, mert nem ismerték a jelenség fizikai magyarázatát. Ezt csak Kopernikusz elmélete világította meg. A mágusok által várt eseményt – ti. az együttállást – megelőző éjszakákon különösen látványos volt a Jupiter és a Szaturnusz együttmozgása, mert ez a zodiákus fény (a Nap sugarainak visszaverődése arról a kozmikus porfelhőről, amely a bolygók pályasíkjában fekszik és az Állatöv szélességében körülveszi a Naprendszert) kúpjában következett be. Kr. e. 7. november 12-én a Betlehembe vezető útról figyelve a fénykúp tengelye négy órán át a délnyugati horizontnak ugyanarra a pontjára mutatott. Este 19 és 21 óra között olyan volt a jelenség, mintha a hatalmas fény a fénykúp csúcsában álló két (de az együttállásból csaknem egynek látszó) csillagból sugárzott volna. Szabad szemmel követve a Jupiter játszotta a főszerepet, mert abban az időben egyébként is az volt az égbolt legfényesebb csillaga. Mindezekből következőleg – vonja le Teres Ágoston a következtetést – a mágusok valószínűleg Kr. e. 7. november 12-én este érkeztek Betlehembe. A vándorok fejével is „gondolkodó”, és rövid időre szinte egy öreg mesélő szerepébe bújó szerző így rekonstruálja az akkori eseményeket: „Amint közeledünk a betlehemi dombok felé, egyre jobban besötétül, és a Jupiter mellett megjelenik egy halványabban fénylő pont, a Szaturnusz is. Még két kilométerre lehetünk az ősi település házaitól, amikor a délkeletre fekvő alacsonyabb domb fölött előtűnnek a Pegazus és a Halak pislákoló csillagai. Közben az állatövi fény is erősödik, és úgy látszik, mintha a Jupiterből áradna le a domb délnyugati részére. Arra megyünk, mert elhisszük, hogy ez az égi jelenség annak a született királynak a jele, akit keresünk. De ki tudná megmondani, hogy melyik házban találjuk meg?

Közel hét óra lehetett már, amikor elérjük az első lakóházat, terméskövekből építve a domb sziklás oldalában. Öreg pásztor lehet a gazdája, aki ismeri a Dávid király házából származó Józsefet. Így megérti az egyik mágus kérdését, amely bizonyára ugyanúgy hangzik, mint Jeruzsálemben. Gondolhatja, hogy akit keresnek, nem lehetett más, mint ennek a Józsefnek a fia, hiszen angyali jelenés közölte a betlehemi pásztorokkal, hogy ő a megváltó Messiás. A mágusok pedig „szerfelett nagy örömmel örvendeznek” (Mt 2, 10), amikor látják, hogy az égbolt legfényesebb csillaga órák hosszat mozdulatlanul áll éppen a hely fölött, ahova a pásztor vezeti őket. Ugyanazon a napon, amely a naptáruk szerint a megállásának a dátuma, ugyanaz a csillag, amelynek esti keltét már hazájukban is megfigyelték!” – Ez a magyarázat a bibliai leírás hitelességét tanúsítja, de számos, ide kapcsolható részlet még megválaszolatlan maradt. Ilyenek például a következő kérdések is: milyen összefüggés találhattak a mágusok a nevezett csillagállás és Krisztus születése között, és hogyan olvasták ki abból annak lehetőségét, hogy Júdeában már megszületett? Ezekre és egyéb érdekes felvetésekre a bibliatudomány és az asztronómia segítségével keres és talál választ a jezsuita szerző, miközben az értelemnek szánt írásai a hit kérdéseinek adnak – betlehemi – világosságot.

Ozsváth Judit

Vissza a tartalomjegyzékhez

A siker nyomában

Beszélgetés Mohás Líviával

Belényesi Emese: Hogyan született meg e könyv gondolata?

Mohás Lívia: Kiadói felkérésre írtam a könyvet, elsősorban fiatalok és azok részére, akik bármikor készek tanulni, fejlődni, önmagukon változtatni. Pszichológusi munkám során sokféle sikermintával találkoztam: a mindennapi sikerrel, a világsikerrel, a pillanatnyi, a hosszú távú, a látható és a láthatatlan sikerrel. Ezeket és a mögöttük álló lelki folyamatokat akartam ábrázolni: a sikert segítő, illetve akadályozó belső tényezőket, valamint egy olyan profilt, ami a dolgokhoz való helyes hozzáállással a személyes fejlődéshez és egy kedvezőbb életvezetéshez vezet.

Belényesi: A könyv elsősorban kamaszoknak készült, de értékes gondolatokat közvetít minden korosztály számára. A kiskorúak kiszolgáltatottak szüleiknek, tanáraiknak, nevelőiknek. Ez a fajta viszony működhet jól is, meg rosszul is. Mit tegyen az a fiatal, akinek függéségével a felnőttek visszaélnek, hogyan érvényesítse családon, iskolán belül saját jogait, érdekeit?

Mohás: Törvénybe ütköző, durva visszaélésekről nem beszélek, ez a jogalkotók és a gyermekvédelmi szakemberek dolga. A lelki terror ellen viszont keveset lehet tenni, annál is inkább, mert a külvilág számára rendszerint titokban marad. Mivel a kiskorú fiatalnak elsősorban kötelességei vannak, jogai pedig esetlegesek, valamilyen túlélési stratégiához folyamodhat. Lelki szenvedését tűrnie kell nagykorúságáig, vagy amíg függőségi helyzetéből ki tud bontakozni. Addig pedig tanulással, tapasztalatgyűjtéssel készülhet önálló életére.

Belényesi: A családos embereknek – és főleg a családanyáknak – sokféle kihívásnak kell megfelelniük manapság, mint: a párkapcsolati elvárások, gyermekek nevelése, idős hozzátartozók gondozása, munkahelyi követelmények. Ön szerint hogyan lehet mindezt a sokféle feladatot sikeresen megoldani?

Mohás: Nagyon fontosnak tartom ebben a témában az időbeliséget, a különböző szekvenciákat az ember életében. Például vannak olyan életszakaszok, amikor a hivatás, máskor a párkapcsolat, vagy éppen a gyermeknevelés kerülnek előtérbe. Mivel lehetetlen kívánság egyszerre mindenhol és mindenkinek egyformán megfelelni, nagyon fontos a tervezés. Ez alatt értem a feladatok számbevételét, a prioritások felállítását, és a célok szelektálását. Ezeken kívül érdemes a váratlan helyzetekre is gondolnunk, hogy bekövetkeztük esetén legyen elég belső tartalékunk. Ha reálisan mérjük fel a képességeinket és a teherbírásunkat, kevesebb az esélyünk a kudarcra.

Belényesi: Gyakran tapasztaljuk, hogy idős emberek veszteségként élik meg az életkoruk előrehaladtával együtt járó változásokat: nyugdíjazás, betegség, elszigetelődés, magány. Sokan tele vannak keserűséggel, és a fiatalok, az egészségesek, aktív dolgozók ellen fordulnak; manapság egyre ritkábban találkozni derűs emberekkel. Nekik mit tanácsol?

Mohás: A hosszú távú életszemlélet, gondolkozásmód hozza meg a jó öregséget. Az ember, ha egész életében tanul, tapasztalataira figyel, és azokból építkezik, vagyis hajlandó változtatni, megújulni, idős korára lesz elegendő szellemi és anyagi tőkéje. Ezzel szemben igen gyakran azt tapasztaljuk, hogy a szülők aránytalanul sokat áldoznak az utódaikra, lelkileg és fizikailag is szinte teljesen kifosztják és kiszolgáltatják magukat. Nem egészen önzetlenül teszik ezt, cserébe elvárásaik vannak. Viszont a környezet nem mindig felel meg elképzeléseiknek, keserűséget, csalódást okoz nekik, ami egyenes út a depresszióhoz. Idős korára hatalmas tapasztalati masszát gyűjt össze az ember, amit képes integrálni, szintetizálni. Ezt nevezzük bölcsességnek, minek lehetősége valamennyiünkben ott van. De az érett felnőttkorért meg kell dolgozni!

Belényesi: Az életben gyakran megesik, hogy a problémák csőstől jönnek. Mit javasol azoknak, aki nehézségekkel küzdenek, kudarcok sorozatát élik meg, és kilátástalannak érzik jövőjüket?

Mohás: Veszélyhelyzetben rendszerint az ösztöneink irányítanak, és kétféle reakciót váltanak ki belőlünk: támadást vagy menekülést. A támadás ne legyen parttalan agresszió. Legyen józanul kezelt, tárgyilagos és személytelen, csak a tényekről, ne a másik személy minősítéséről szóljon. Így elvezethet a határozott, önérvényesítő magatartáshoz. A megoldásban fontos szerepet kaphat a kreativitás, a stratégiák szelektálása – „rinocérosszal ne lépjünk a ringbe”. Bizonyos esetekben nagyobb létjogosultsága van a menekülésnek, aminek negatív példái a drog, alkohol vagy az öngyilkosság, a „feladom”-stratégia. Ezzel szemben a természet, a vallás, a művészet, a barátság, a szerelem, a szexualitás kimeríthetetlen forrásai a teremtésnek, ezekben bármikor megkapaszkodhatunk.

Belényesi: Úgy tűnik, egyszerre két szerelme van: a széppróza és a pszichológia. Melyikben érzi magát sikeresebbnek?

Mohás: Kamasz koromban az angolkisasszonyok intézetében találkoztam először a pszichológiával, ahol kitűnő tanárok oktattak, és ajánlott olvasmányként az akkoriban frissen megjelent könyveket is a kezünkbe adták. Az ELTE pszichológia szakán, a hatvanas években, leszűkítetten kezelt lélektant tanultunk és persze pavlovi reflexológiát – az egészben nyoma sem volt az emberközeliségnek. Később a C. G. Jung nevéhez fűződő posztgraduális mélylélektani kurzus elvégzésével sok mindent bepótoltam. Írni ötven felé közeledve kezdtem el, és mindazokat a gyermekkori és ifjúkori emlékeimet írtam meg, amelyek meghatározták identitásomat. Mint kiderült, szépprózai erővel jelenítem meg őket, és sorra napvilágot láttak családregényeim, ismeretterjesztő könyveim, asszociációs regényeim, esszéköteteim. Pszichológusi gyakorlatomat szépíróként is hasznosítani tudtam, megtapasztaltam és árnyaltan láttam, mennyire összetett az emberi személyiség. Ha egy felszínes rápillantásra szürkének tűnő személy kinyílik, univerzumok tárulnak fel előttem. Könyveim megjelenését inkább külső, kis sikerekként élem meg, amelyek látványosak ugyan, de visszhangjuk viszonylag mérsékelt. A lélekgyógyászatban elért nagy sikereim egyáltalán nem látványosak, hiszen elsősorban csak a segítségemet kérő személy és én tudunk róla. Igazi, belső sikerként élem meg, hogy ezek az emberek kitárulkoznak előttem, és közös munkánk eredményeképpen életükön sok esetben változtatni tudnak. Sikereim mellett voltak kudarcaim is, de azokat magamban intéztem el, illetve a vallásban, munkában, természetben szublimáltam.

Belényesi: Milyen további tervei vannak?

Mohás: Három különböző munkával is készülök. Az egyik már szinte elkészült, családregény Jessze fája címmel. A másik, az Álomnapló, pszichológiai ihletettségű, kudarcom idején lejegyzett álmaim lejegyzése. Végül a Műhelynapló esszékötet, az utóbbi esztendőkben megjelent esszéim, előadásaim gyűjteménye. És talán lassan eljött az ideje egy életműkiadásnak is.

Vissza a tartalomjegyzékhez

Pálkovács István: Schlauch Lőrinc

Nagyváradon november 25-26. között ünnepi emlékülést tartottak Schlauch Lőrinc bíboros-püspök halálának századik évfordulója alkalmából. A rendezvény keretében mutatták be Pálkovács István Schlauch Lőrinc című kötetét. A temesvári helytörténész-szerzőt – saját bevallása szerint – az a gondolat serkentette, hogy „bemutassa egy a 19. század végén a Bánságból indult s a Partiumban (1873-tól Szatmáron, 1887-től pedig Nagyváradon) tevékenykedett püspök” életét, akiből 1893-ban bíboros is lett.

A könyv négy részből áll.

Az első rész a legszükségesebb életrajzi adatokat tartalmazza.

A második részben Schlauch Lőrinc vallásfilozófiája jelenik meg korabeli beszédei tükrében, amelyekben olyan témákat érint, mint a társadalom és a vallás kapcsolata; kereszténység, hit és egyház; ember és család; halhatatlanság és feltámadás; papság és – nem utosó sorban – a legszemélyesebb egyéni hitvallás. Ez utóbbit illetően székfoglaló beszédéből idézzük azt a rövid részt, amelyben az önmaga számára kitűzött feladatokról beszélt: „kísérni az emberiséget fáradságos haladása útjában, tanítani a műveletlent, lecsendesíteni a szenvedélyeket, vigasztalni az élet csalatottjait, szeretetre indítani a gazdagot, türelemre inteni a szegénységet, mindene lenni mindenkinek”. Semmi kétség, csak egy jóságos atyai és lelkipásztori lelkület szülhetett ilyen sorokat, amelyek ugyanott és ugyanabból az alkalomból így folytatódtak: „A kereszt árnyékában kezdem meg szent működésemet, és midőn (…) püspöki székemet elfoglalom nem habozom kimondani, hogy minden ízemben katolikusnak, szívem minden dobbanásában magyarnak vallom magamat, egyházamnak odaadó szolgája, királyomnak mindig hű alattvalója vagyok. Jelszavam a szeretet, mely egyházamnak is alapdogmája, és ennek segítégével fölül fogok állani minden párt- és nézetkülönbségen. Az emberben az embert fogom tisztelni, nem feledvén soha, hogy Atyánk van az égben – az Isten, mi pedig mindnyájan gyermekei vagunk, kiket szent Fia által az örök üdvösségre hitt. A kereszt mindnyájunk számára fénylik, a vér pedig, mely a keresztfán ontatott, mindnyájunk megváltására ontatott”.

A harmadik rész a bíboros-püspök politikai, egyesületi és egyéb közéleti tevékenységének állít emléket. Helyet kap itt a „katolikus autonómiáról” vallott korszerű felfogása, a megszületett gyermek vallásának meghatározásával kapcsolatos nézete, a polgári házasságról és az akkoriban bevezetett polgári anyakönyvelésről kifejtett véleménye, valamint a korabeli társadalom életével kapcsolatos főrendiházi számos és érdekes felszólalása is.

A negyedik rész az 1902. július 10-én bekövetkezett halál körülményeit, a nagyváradi, majd a temesvári temetési szertartás pontos lezajlását ismerteti.

A 138 oldalas kötetet szemléltető fotók zárják, amelyek között föllelhető a temesvári belvárosi temetőben emelt Schlauch-kápolna (külön felvételen a díszes bejárat), valamint a sír fölötti arcmás (relief), amely diszítő elemként a könyv fedőlapján is látható.

J. G.

Vissza a tartalomjegyzékhez

„Nemzetem iránti mély szeretet, melyet semmi sem képes gyengíteni; királyom iránti hűség, melyet semmi sem képes megtörni; és ami e kettőt átszellemíti: a mély vallásosság, mely tüzes oszlopként állott életemben, jótékonyan fénylő estcsillag gyanánt tündöklik annak alkonyán, e háromság az, mely valómat áthatja.” (Schlauch Lőrinc)

Fodor József

Schlauch Lőrinc bíboros, szatmári és váradi püspök

Egyházáért, hitéért, vallásáért és annak igaz ügyéért szállt síkra mindenkor. A legelső sorban küzdött mindenütt. Ott volt a szószéken, ott a tudomány csarnokaiban, a politika mezején. Mint püspök nem sokallt semmi áldozatot. Építtetett templomokat, iskolákat, plébániákat. Fáradhatatlanul járta az egyházmegyéjét, mindenütt erősítvén Krisztus híveit a bérmálás szentségével, ő maga meg csodálatos tehetséggel hirdette az evangéliumot.

1824. március 27-én született Újaradon, az akkor még 5555 német katolikust számláló mezővárosban. Maga is német családból származott: édesapja, Paul Schlauch tekintélyes, jómódú építő volt. Lőrinc alig volt ötéves, amikor édesanyját, Jost Katalint elvesztette. Középiskoláit Aradon és Szegeden végezte. Szegeden lett ízig-vérig magyarrá. Maga mondja erről az alföldi városról, hogy „szellemi élete” itt vette kezdetét. Majd Lonovics József csanádi püspök a budapesti Központi Papnevelő Intézetbe küldte, ahol Schlauch a „magyar iskolában” kiváló dolgozataival hívta fel magára a figyelmet. 1846-ban befejezte tanulmányait, levéltáros lett Temesváron, ahol – fiatal kora miatt – csak 1847. április 3-án szentelhette pappá püspöke.

Pappá szentelése után nagyszentmiklósi segédlelkész volt 1848. A délvidéki és horvát zavargások és magyarellenes tüntetések híre itt jutott el hozzá – s vele a forradalomé is. Schlauchnak tapasztalnia kellett, hogy Nagyszentmiklós lakosságának tetemes része a zavargókkal rokonszenvezett. Az ifjúkor hevességétől és hazaszeretete lángoló érzésétől áthatva a templom előtti padra állt, és olyan gyújtó beszédet rögtönzött a népnek, hogy az mindjárt kész lett volna a lázadók ellen indulni. A szerb tüntetések kikerülték Szentmiklóst, de Schlauchot akkor politikai okokból hirtelen áthelyezték Oravicára.

1850-től Pécskán, majd újra Nagyszentmiklóson, később Temesvár-belvárosban volt segédlelkész. Itt lett teológiai tanár: előbb dogmatikát oktatott, 1851-től pedig a kánonjogi és egyháztörténeti tanszéket vezette. 1859-ben megbetegedett. Bár erős fizikuma volt, a nagy munka aláásta egészségét, így kénytelen volt plébániát kérni püspökétől. Ekkor lett mercyfalvi plébános, 1863-től pedig temesgyarmatai plébános és alesperes. Akkor még hat és félezer volt a német lakosság lélekszáma Gyarmatán – ma alig 50. 1867-ben szerezte meg a kánonjogi doktorátust.

Schlauch Lőrinc 1872-ben lett csanádi kanonok. Ebben az évben mondta el csodálatos Szent István-napi beszédét a budavári templomban. 1973. március 17-én neveztek ki az apostoli király szatmári püspökké. Július 25-én kapta meg a pápai megerősítést és szeptember 21-én szentelték püspökké az esztergomi bazilikában. A szentelő Simor János hercegprímás volt, a szertartáson Schopper György és Pauer János püspökök asszisztáltak. Schlauch október 2-án foglalta el püspöki székét. 1877-ben a Szent László Társulat elnöke is lett. Megnyitó beszédét az egész ország visszhangozta. (Legjelentősebb beszédei: Katolicizmus és hazaszeretet, 1879. november 6.; A magyarok segedelmezése keleten, 1881. szeptember 7.; A bukovinai és csángó magyarok, 1883. szeptember 27.; Eszmék a középkor kultúráletéből, 1886. december 6.; A rabszolgakereskedés Afrikában, 1889. december 18.)

Szatmáron megszerezte a híres Török-féle könyvtárat, amelyet az egyházmegyének adományozott. Rendbehozatta a tanítóképző intézetet, a székesegyházban lourdes-i kápolnát csináltatott. Egymás után kapta a kitüntetéseket. 1880-ban valóságos belső titkos tanácsos lett. 1884-ben a vaskoronarend I. osztályú lovagja lett, 1885-ben budapesti bekebelezett hittudós, 1886-ban római gróf és pápai trónálló. 1887. április 8-án váradi püspökké nevezte ki a királyi kegy. A pápa 1887. május 26-án erősítette meg a váradi kinevezést. Augusztus 24-én volt beiktatása. A bíboros Váradon is folytatta tudományos, kulturális működését. Főrendiházi tagként védelmezte az egyházat, visszaverve a szabadkőművesek támadásait. Szónoki géniuszát itt is megmutatta a jogakadémia száz esztendős jubileumán mondott beszédében: Hinni és tudni. Magával ragadó rétor volt; mondják, hogy Bihar megye millenniumi közgyűlésén a megyeháza zsúfolásig megtelt nagytermében olyan beszédet mondott, hogy hallgatóságát valóságos extázis kerítette hatalmába.

Egyházi alkotásai között a legkiemelkedőbb a gyönyörű, neoromán stílusban épült biharpüspöki templom, amelyet védőszentje, Szent Lőrinc tiszteletére 1886. augusztus 10-én konszekrált. A bárándi, bánfalvi, kondorosi, nagypataki templomok építéséhez is jelentős összeggel járult hozzá.

Szent László tiszteletéért rendkívül sokat tett. Így a káptalannal együtt 1893-ban emeltette a Szent László téren a király csodálatos bronz szobrát, amely ma a székesegyház előtt áll. László király halálának 700. évfordulójára készíttette Pesten Link István ötvösművésszel a szép Szent László hermát, amely 44 kg-os ezüstmunka, László gazdagon aranyozott, drága- és féldrágakövekkel díszített mellszobra. A két mellékoltárra – Szent László és a Szent Család oltárára – a réz tabernákulumokat és gyertyatartókat ugyanez alkalomra készíttette, mert a herma őrzési helyéül a Szent László oltárt jelölte ki. Erre az alkalomra újíttatta fel az orgonát is. Bőkezűségét hirdeti a máriaradnai fehér márvány kegyoltár és a mariazelli ezüst korona, valamint a budapesti Jézus Szíve templom orgonája.

A tanügyért is sokat áldozott. A papnevelő intézetet kibővíttette. A szilágysomlyói gimnázium nyilvánossági jogát visszaszerezte, fenntartását is nagyrészt magára vállalta. A debreceni lánynevelő intézetnek 30 000 forintot, a debreceni katolikus gimnáziumnak 150 000 forintot ajánlott fel. A nagyváradi tanítóképzőnek házat vásárolt, felépíttette az újvárosi óvodát. Sok vidéki iskola is neki köszönheti létét.

A váradi egyházmegye céljaira 100 000 forintos alapítványt tett, amelyet aranymiséjekor újabb 100 000 forinttal egészített ki. Némethy Gyula prelátus-kanonok szerint valóságos búcsújárás volt a rezidenciáján, annyian keresték különféle segítségeket kérve Schlauchtól. Bármilyen nemes célra gyűjtöttek, ő tetemes összegekkel járult hozzá. Úgy tűnt: „kiapadhatatlan forrás.”

Schlauch Lőrinc 1890-ben létesítette – saját kertjének egy részében – a ma Petőfi-parkként ismert Schlauch-parkot. Ekkor adta ki a püspökségi kertésznek az utasítást, ne kímélje a költségeket azért, hogy 1-2 év alatt a park a város pihenőhelyévé válhassék. Tíz forintot ígért minden „megfakadó” nagy fáért. ő építtette a régi múzeumot is. A püspökségtől vásárolt telken utcát nyitott a forgalomnak.

1887-ben Szatmár, 1890-ben Szilágysomlyó választotta díszpolgárává. 1893. június 12-én érte a legnagyobb kitüntetés, amely magyar főpapot csak érhet: XIII. Leó pápa bíborossá kreálta. Ezzel – Utyeszenics-Martinuzzi (Fráter) György és Csáky Imre után – ő lett a harmadik bíboros a váradi püspökök sorában. A császár sem akart lemaradni a kitüntetők közül: a legnagyobb állami megtiszteltetést ítélte meg az aranymisés főpásztornak: a Szent István rendet. Ekkor választotta Újarad és Nagyvárad is díszpolgárává.

1903. július 2-án halt meg Nagyváradon, 79 éves korában. A Váradon végzett gyászszertartás után a temesvári temető általa építtetett kápolnájában helyezték örök nyugalomra a feltámadás reményében. Az egykori nagy barokk főpapok sora zárult le vele, mert Széchenyi Miklós gróf kormányzása már a háború idejére esik, sőt Trianon igazságtalan döntése kettéhasította a szentlászlói egyházmegyét, s elkezdődött a hanyatlás kora.

Vissza a tartalomjegyzékhez

Dr. Franz von Klimstein a regensburgi püspöki levéltár levéltári tanácsosa. 2002. június 1-i hatállyal kb. 5 évre „kölcsönbe” adták a temesvári püspöki levéltár rendbetétele céljából. Hogyan került erre sor? A válasz többrétű. Egyrészt a temesvári püspök, Martin Roos egyházmegyéje áttekintése nyomán különböző lépéseket vett sorra, amelyek célja a működőképes, hatékony, modern egyházmegyei adminisztráció. Ennek a tervének a keretében a németországi testvéregyházmegye segítségét kérte. De hogy hogyan került épp von Klimstein úr a képbe? Úgy, hogy nyelvismerete és szakképzettsége folytán épp e feladatra alkalmas. Hiszen kolozsvári születésű, így a levéltári munka megalapozásához szükséges terepismerettel, valamint magyar és román, no meg a temesvári egyházmegye levéltári anyagának feldolgozásához szükséges német nyelvismerettel rendelkezik, a szükséges történészi felsőfokú képzettség, levéltári képesítés, valamint egyházi levéltárosi szakképesítés és gyakorlat mellett. Franz von Klimstein Regensburgban szerezte felsőfokú képesítését, ott doktorált mint történész és politológus, majd Marburgban a levéltári akadémián szerezte meg a szaklevéltárosi diplomát. Először tanársegédként dolgozott a regensburgi egyetemen, majd az ottani városi levéltár munkatársa, végül a regensburgi püspöki levéltár négy levéltári tanácsosának egyike lett. Illetve ez így nem is igaz, mert a regensburgi püspöki levéltárban felsőfokú képesítéssel dolgoznak négyen, emellett hárman középfokú, négyen pedig alsófokú egyházi levéltárosi képesítéssel rendelkeznek. Egész iroda, egy bajor püspöki levéltár alkalmazottainak hada – mondhatnánk csodálkozva.

A múlt ismerete nélkül nem tudjuk, merre tartunk

A temesvári egyhámegye levéltári projektje

A regensburgi egyházmegyéhez kb. 1,8 millió katolikus tartozik, tudom meg beszélgetésünk elején. Luxus ennyi ember? Szükségszerű, ha tudjuk, mi minden tartozik az egyházi levéltár feladatai közé. Csakhogy minálunk mindezt nem tudjuk, nincs is mindennek rendszere és hagyománya. Franz von Klimstein feladata Temesváron a levéltár kiépítése, „üzembe állítása”, utód(ok) szakmai képzése. Ketten dolgoznak a keze alatt, mindkettő felszentelt pap.

Franz von Klimstein: A püspökség célja: felszentelt papokat állítani erre a munkára, mert az anyag olyan, hogy bizalmi ember szükséges a kezelésére. Ugyanis Temesváron nincs külön iktatóhivatal, ahol az összes hivatalos püspökségi okmány ikatatása és feldolgozása történne. A most induló levéltáron keresztül nemcsak a történelmi anyagot, hanem az aktuális ügyek intézését is a levéltárosok kezelik. Világiak kiképzésére nincs a püspökségünknek jelenleg lehetősége. Az állami levéltárak kezelésére képez ugyan a román állam is szakembereket, de az egyházi levéltár teljesen más jellegű, más a fondja, más a fondok felépítése és anyaga, más a munkája, feladatköre. Ezért aki nem ismeri az egyházi helyzetet, illetve annak közigazgatását, az egyháztörténetet, a kánonjogot, nemhogy kezelni nem tudja, de kiismerni se fogja magát benne.

Így tehát fiatal papok fogják majd ezt a munkát Temesváron végezni. Jelenleg Kozovits Attila és Filip Dorin Iulian tanulják-kóstolgatják ezt a mesterséget.

Valóban azt mondhatnák: luxus papokat használni, lefoglalni erre a munkára… Itt, Temesváron többfunkciós levéltár működik, az iktatási munka egy részét is igyekszik átvenni. Ugyanakkor a jövőre is gondolni kell: egy levéltárat elindítani, majd leállítani nem lehet, a rendszeresség és folytonosság a lényege! Nem két nap anyagát leltározzuk itt, hanem évszázadokét. Például itt van az államosított ingatlanok kérdése, ezt a témát is a levéltár kutatja. Jelenleg 164 plébánia minden ingó és ingatlan vagyonának igazolásárol van szó. Van úgy, hogy egy visszaigényelt épületről, amelyről köztudott, hogy az plébániai tulajdon volt az államosítás előtt, a megfelelő plébánia levéltárában nincs adat. Így a plébánia nem tudja igazolni, hogy 1948 előtt az övé volt. Itt lép be a levéltár az igazolási munkába, kutatja, összeállítja az egyházmegye összes ingatlanára vonatkozó forrásokat, sorba rakja, megkeresi a megfelelő igazoló iratokat az egyházmegye központi levéltárában, így már teljes, dokumentált anyaggal lehet az ingatlanok sorsáról döntő bizottság elé állni, visszaigénylési kérésünkkel.

Ez a munka november végére készen kell hogy legyen. A terv egy olyan lista összeállítása, amelyben minden, az egyházmegye tulajdonát képező ingatlan szerepel. Pár ezer tételből fog állni, hiszen minden plébánia rendelkezett legalább egy iskolával vagy kántori lakkal, esetleg valamely szerzetesrendnek volt épülete vagy egyszerűen egy kis szántóföldje a területén. Mindezek nevében egységesen a püspökség lép majd fel az állammal szemben.

Egy másik levéltári projekt a fondjegyzékek elkészítése, a katalogizálás. Az elkészítendő fondjegyzékek egy iktatási terv szerint vannak felépítve. Ennek megfelelően igyekszünk például a plébániák levéltárait feldolgozni. Így biztosítva van, hogy a hasonló tartalmú fondok egységes terv szerint legyenek összegyűjtve.

Minden iratanyag a levéltárban maximum 200 éves, azaz a török időknél későbbi korból származik, minden korábbi iratanyag sajnos elpusztult.

Milyen fondok vannak? Egyik nagy fondunk a plébániák levéltárai betűrendben, a történelmi plébániák szerint. Azért a múltbeli felépítése szerint, mert időközben az egyházmegyei közigazgatás változott. Maga az egyházmegyénk is sokat változott az általában közismert történelmi okokból. A német plébániák nagy többsége az 1992-es rendezés nyomán filia lett, mivel a lakosság kivándorolt, így körülbelül a felére csökkent a plébániák száma. A 164-ből 72 maradt! Főleg Temesvár és környéke lett összevonva. A feladat: minden plébániáról behozni az anyagot a püspöki levéltárba. Egy másik vonatkozása e kérdésnek az 1895 előtti egyházi anyakönyveké. Ugyanis 1895-ig az Osztrák-Magyar Monarchia területén nem volt rendszeres állami anyakönyvezés, az egyházi volt az egyetlen, következésképp a hivatalos is. Mindezt az anyagot a plébániákon őrizték, ott tárolták. A 1948-as államosítás nyomán ezt az anyagot a román állam elkobozta, arra hivatkozva, hogy mint hivatalos adatok az államot illetik. Minden egyes egyházzal ugyanezt tették, s attól kezdve az egyházi anyakönyvvezetést, illetve még más anyagokat az állami levéltárak megyei fiókjaiban őrzik. Ez az indoklás alapvetően jogos volna, világszerte az a szabály, hogy ez a fajta anyakönyvezés a hivatalos, csakhogy az anyag tulajdonjoga másutt az eredeti tulajdonosé maradt, hiszen az anyagot más országokban nem kobozták el! Az eredeti anyag mind a plébániákon volt, másolat létezett a 19. század végétől a püspökségen.

Kisebb fondunk a központi közigazgatásé, azaz az ordinariátus anyaga, a székeskáptalané, az egyházi iskolák anyaga, vagy pedig a püspökségünk területén működő egyházi rendek.

A kommunista korszak alatt a fondok nagyrésze elveszett. A plébániákon a kezelés módja sem kedvezett a papíranyagnak: volt, ahol nedves pincében tárolták a levéltári anyagot, máshol a templomtoronyban, de olyan is volt, hogy elégették – tüzelő hiányában. Nem kell ezen csodálkozni, nemcsak itt volt ez így. Regensburgban sem különb a helyzet. Csak szomorú a hozzáértőnek, a szakembernek, a történésznek, mert itt az egyházmegye múltjáról van szó! Egy plébános nem is tudhatja egy régi paírról, iratanyagról hogy az értékes-e vagy sem – ez külön szakma!

Nyelvi szempontból az iratok megoszlása durván a következő: 50% német, 40% magyar, a fennmaradó százalék román, illetve kisebb részt latin. Tudni kell azt is: vegyes nemzetiségű a vidék, az egyházmegye. Van szerb cirill betűs irat is, meg latin betűs bolgár, cseh, horvát, vagy éppen az utóbbinak a változata, a sokác…

Egy másik feladatkör az egyházmegye térképének részletes, pontos elkészítése, ez is a levéltáros hatásköréhez tartozik. Láttam a gyulafehérvári egyházmegye térképét, szép munka, de vannak apró pontatlanságai. A temesvári több nyelven készül, az állami és egyházi adminisztráció párhuzamait is figyelembe fogja venni.

Hogy áll a kutatás?

Franz von Klimstein: Saját kutatómunka még nincs, erre jelenleg nincs idő. De a készülő ingatlanlista már egyfajta kutatómunka terméke!

Egy másik mellékterméke a levéltárrendezésnek az egyházmegyei helységnévtár. Decemberre a teljes püspökségi helységnévtár elkészül, ez egyfajta valódi, teljes történelmi szkematizmus. Hogy miért szükséges? Ez abból az igényből adódott, amely a munka során lépten-nyomon felmerült. Előkerül például egy Maroseperjes nevét tartalmazó irat. Az első kérdés: hol van ez a helység és mi a neve ma? (= Chelmac) El kell tudnunk pontosan helyezni mind az állami, mind az egyházi közigazgatást illetően. A politikai változásokig a temesvári püspökség többnyire német egyházmegye volt, ma azonban már nem az. Korábban az egyháztanácsok nyelve is a német volt. Időközben azonban nemcsak egyházmegyei rendezés történt, hanem előtte állami, sőt egyes helységek nevei is változtak. És nem csak a helységmegnevezés nyelve változott! Van olyan eset is, hogy az 1848-as állapothoz képest a magyar helységnév is változott, s időközben az egész közigazgatás nyelve román lett, ehhez jön esetleg, hogy az eredetileg plébániaként szereplő helység mára egy filia filiája… Ezt a helységnévtárat mind a román, mind a magyar betűrend szerint összeállítjuk, így oda-vissza is keresni lehet, és ahol az egyes nemzetiségek saját nyelvükön is használnak elnevezéseket, ez is belekerül. Körülbelül 150 oldalas műről lesz szó… Hatalmas munkát jelent, ehhez képest a látható eredmény kicsi – például az, hogy egy cseh helység neve megjelenik csehül is. Mégis rendkívül fontos munka, és szívesen is végzem, mert egyetértek a temesvári egyházmegye törekvésével, hogy itt senkit nem németesítenek vagy netán magyarosítanak, hanem az a cél, hogy minden kultúra és nemzeti kisebbség őrizze meg a maga sajátosságát. Ez az egyházmegyei politika lényege. Tehát a kényszerszülte szükség kitermeli a mellékmunkát, ami aztán ilyen melléktermékek létrehozását segíti elő.

Saját kutatás tehát egyelőre nem lehetséges, annyi az elvégzendő legsürgősebb szervező és rendezőmunka. Vannak-e máshonnan jelentkező kutatók?

Franz von Klimstein: A levéltár feladata elsősorban az egyházmegye szolgálata, de emellett a kutatóké is. A kutatók ugyancsak többfélék: vannak, akik magáncélra szeretnének genealógiai kutatást folytatni, például saját eredetük, családfájuk megismerése érdekében. Ehhez az anyakönyvi másolatokra van szükségük, azok alapján tudnak eredményre jutni. Vannak aztán a tudományos kutatók, történészek vagy más tudományágbeliek, akik valamilyen szakmunka megírása érdekében érdeklődnek, kutatnak. Volt olyan is, hogy jelentkezett egy művészettörténész, aki az ezüstművességről ír doktori értekezést, ehhez keresett anyagot – temészetes, hogy az egyháztörténeti vonatkozások miatt megkereste a levéltárunkat, hiszen a kelyhek, monstranciák a kutatása tárgyát képezik, s ezek bőven előfordulnak az egyháznál. Jelentkezett már hadtörténész is, a bánsági gubernátor ténykedésének kapcsán érintette az egyházi kérdéseket is, s ehhez innen volt szüksége adatokra. Sokkal gyakoribb és kézenfekvőbb egyházi kérés a szabadállapot igazolására vonatkozó. Ilyen nemrég például Dél-Afrikából érkezett. A levéltáros az, aki az ilyen hivatali kérvényre válaszol.

A kutatók a kért anyagot a püspökség épületében működő könyvtár olvasótermében tanulmányozhatják. Itt a levéltárban erre nincs még lehetőség, hely sincs, a rendszerezéshez nekünk is helyre van szükségünk. A levéltári szolgáltatás egyébként európai normák szerint nem ingyenes. A kiadások maguk is nagyok: anyag alig kapható helyben, legalábbis a levéltári előírások szerinti standard minőség, tehát mindent külföldről, Németországból vagy Magyarországról kell beszerezni. Az úgynevezett savszegény papírborítót például, amely a levéltári iratok tárolásához elengedhetetlen – hogy a levéltár polcain ne marja tovább a sav az amúgyis elvékonyodott, időkoptatta értékes régi dokumentumot. Ugyanígy a savmentes kartondobozok beszerzése is nehézségeket okoz. Még tárolás előtt fontos feladat minden fémeszközt kiszedni a papírok közül, mert azok is tovább pusztítanak. Szokás az iktatáskor például fém gémkapoccsal összefogni a papírlapokat – ezt a levéltári tárolásban kiszedjük, mert az oxidációs folyamat porlasztja az iratot. Aztán szokás az egyes iratokat félbehajtani, megjegyzést a hátára írni, s így eltenni. Mi itt gondosan kiteregetjük az összetűrt lapokat, mert a gyűrődés mentén is tovább porlik, hasad az irat. Csak kisimított papírlapokat tárolunk.

Hogy fogalmat alkosson a munka mennyiségéről és körülményeiről, elmondom, hogy a temesvári püspöki levéltárban kezdetben banánosdobozokban álltak a központba behozott plébániai levéltárak anyagai. Eleinte mindent összecsomagoltak, ami csak található volt, s akkoriban a segélyek következtében is sok kartonboboz hevert szerteszét, hát abba tették a papírokat, könyveket, iktatófüzeteket, ahol volt, a fényképeket, albumokat, pecséteket, egyszóval minden anyagot. Itt meg a személyzet hiánya s időhiány miatt sokáig így álltak az értékes anyagok, porosan, lyukacsosan, banánszagúan… Első dolgunk a rendezési munka során ezeket a nem megfelelően tárolt anyagokat kiválogatni, porszívóval tisztítani, kisimítani a gyűrött íveket, ami nagyon sérült volt, fénymásolni, így megmenteni a végleges pusztulástól. A levéltári gyűjtemény tervezett felépítése: szentképgyűjtemény, fényképtár – amelyben van személyekről, épületekről és pecsétekről készült képek találhatók. Igyekszünk mindent, ami a múltunkhoz, történelemhez, az egyházmegye történetéhez kapcsolódik, összegyűjteni, rendszerezni és az érdeklődők rendelkezésére bocsátani.

Mi a cél, mire szolgál, mire való mindez? Nem túl költséges, nem luxus ilyet egy kis egyházmegye amúgy is nehéz körülményei közt fenntartani?

Franz von Klimstein: Egyházmegyei levéltár szükséges. És lehetséges is azt saját eszközökkel működtetni, nem kell hozzá föltétlenül külföldi segély. A működő közigazgatáshoz föltétlenül működő iktatóiroda szükséges.

Emellett pedig a múlt, ha eltöröljük, ha nem tartjuk számon, elfelejtődik, és nem tudjuk többé, merre haladunk. Egy történelmi egyházmegyéről van itt szó, hiszen Szent István alapította, Szent Gellért volt az első püspöke! Nem játék egy ilyen örökség. A török pusztítás hatalmasat rombolt a temesvári egyházmegyén – ez Gyulafehérvárra vonatkozóan például nem érvényes, a történelem ilyen jellegű viharai azt a vidéket megkímélték. Itt sajnos teljes volt a pusztítás. Egyházmegyénkben tehát a 18. század első feléből való a legrégibb emlék. De ami megmaradt, azt így is ápolni kell: amink van, azt legalább. És az én felelősségem, hogy ápoljam, ha engem bíztak meg vele. Sőt, tovább kell örökítenem, és fel kell kínálnom kutatásra, erre alkalmassá kell tennem. Ugyanez a helyzet tágabb értelemben a családdal, illetve a családban is: egy album, egy régi váza kidobása, megsemmisítése maga a tragédia, mert vele olyan emlékek merülnek örökre feledésbe, amiket semmivel sem lehet pótolni. Így van ez az egyházmegye életében is…

Lejegyezte Bodó Márta

Vissza a tartalomjegyzékhez

Tamási Zsolt

Bűnbánati fegyelem az ősegyházban

Az egyházi hagyomány mindig is fenntartotta a megkülönböztetést “halálos” és “bocsánatos” bűnök közt.¹ A bűnbánat szentsége a keresztség után elkövetett bűnök megbocsátására rendelt szentség. A bűn pedig az az állásfoglalás (akár gondolatilag, akár tettleg), amelynek révén az ember megszakítja a baráti kapcsolatot Istennel, vagyis elhagyja az “első szeretetet” (Jel 2,4).² A századok folyamán az a konkrét forma, amely keretében az egyház a bűnbocsátásnak az Úrtól kapott hatalmát gyakorolta, sokat változott. Az első századokban a különösen súlyos bűnöket (pl. bálványimádást, emberölést vagy házasságtörést) elkövetett keresztények kiengesztelődése rendkívül szigorú fegyelmi követelményhez volt kötve: a bűnbánóknak sokszor éveken át nyilvánosan kellett vezekelniük, mielőtt a megbocsátást elnyerték. E ,,bűnbánók rendjébe” (amely csak bizonyos súlyos bűnök levezeklésére szolgált) csak ritkán, egyes vidékeken az életben egyetlen alkalommal bocsátottak valakit.

A lényeges problémát és ennél fogva a bűnbánat szentségének ókeresztény és mai gyakorlata közti lényeges különbséget nem a ,,nyilvános” bűnmegvallásról a ,,magángyónásra” (fülgyónás) való áttérés okozza – mint ahogy, igen történetietlenül sokan még manapság is gondolják –, hanem az, hogy a bűnbánat szentségét a nyugati egyházban ténylegesen csak egyszer szolgáltatták ki. A bűnbánat szentségét a keresztény ókorban – a 2. századtól a 6. századig – egyszeri vétel után többé nem szolgáltatták ki; számos egyházban sokáig tartott, amíg a szubjektív bűnbánó lelkület valóságos meglétét elismerték. A bűnbánattal kapcsolatos eretnekségekkel, a montanizmussal és a novacianizmussal szemben az ókeresztény egyház ragaszkodott ahhoz, hogy elvileg minden bűnös kiengesztelődhet az egyházzal. A 3. században az egyházi bűnbánat és kiengesztelődés rítusa világosan körvonalazható: a megtért bűnös a püspök előtt bevallja bűnét; ha megtérése valódi, akkor engedélyezik neki az egyházi vezeklést, amelynek időtartamára külön vezeklőruhát kell viselnie és a templomban a vezeklők számára kijelölt helyen kell tartózkodnia, majd hosszabb próbaidő után a püspök kézrátétellel és imával ismét visszavezeti az egyházba. Később mindinkább az a gyakorlat kezdett általánossá válni, hogy csak a halálos ágy mellett vagy magas korban könyörögtek a kiengesztelődésért s ez főképp azután lett így, hogy a már bekövetkezett kiengesztelődés után is tartós vezeklést vezettek be (mint amilyen a házasélettől való életfogytiglani eltiltás).

A 6. században ír-angolszász területeken szakítottak ezzel a rigorizmussal: az egyszerű pap ismételten feloldozásban részesíthette ugyanazt a bűnöst. A gyónás gyakorisága és a bűnök különbözősége szükségessé tette, hogy árnyaltan róják ki a vezekléseket, amelyeket kazuisztikus módon vezeklési könyvekben (libri poenitentiales) rögzítettek. A keleti szerzetesi hagyománytól indítva a 7. században ír misszionáriusok hozták Európába a “magángyónás” és “magánbűnbánat” gyakorlatát. Ez nem igényelt hosszadalmas, nyilvános vezeklést az egyházzal történő kiengesztelődés előtt. A szentség ettől kezdve a bűnbánó és a pap között rejtett módon valósult meg. Ez az új gyakorlat biztosította az ismétlés lehetőségét és elvezetett a rendszeres gyónás gyakorlatához.

Bűn és bűnbocsánat

Az egyház a 2. századi montanizmussal és a 3. századi novacianizmussal szemben mondta ki hivatalos formában, hogy teljhatalommal gyakorolja a bűnbocsánatot. A dogmafejlődés folyamata hosszas és változatos volt. A meghatározott elméleti igazsággal szemben a gyakorlat az első századokban azt mutatja, hogy egyes bűnök alól egyáltalán nem adtak feloldozást. Így például a visszaesőket nem oldozták fel, csak egyszer adtak feloldozást az elkövetett bűnért. Ugyanakkor nem egységes az egyházban az a “bűnlista”, amely bűnöket az egyház súlyosnak minősített. A bűnök súlyosságát az egyház – a bűn közösségi vonatkozásai miatt – egyébként jogosan döntötte el, a Krisztustól kapott oldó és kötőhatalom révén.

Hermász Pásztora elveti a közeli parúziavárás miatt kialakult álláspontot, amely szerint az egyház már itt a földön a szentek közössége; pontosabban azt a véleményt, hogy az egyház szentsége az egyháztagok szentségétől függene. Hiszen ebben az esetben a bűnt elkövetőket végérvényesen ki kellene zárni az egyházból. A könyvben a látomások, a parancsok azt erősítik meg, hogy igenis létezik megtérés, és van megbocsátás annak, aki egyszer vétkezett. Tehát Hermász az egyszeri bűnbánat lehetőségét tanítja.³ A 2. századból származó Didakhé című írásban egy ismeretlen püspök részletes tanácsokat ad püspöktársainak a tekintetben, hogy milyen bűnökért közösítsék ki a keresztényeket (időlegesen), ez hogyan történjék, s miképpen foglalkozzanak velük, illetve milyen “áron” fogadják vissza.⁴

Tertullianus szerint a második bűnbánatra a keresztség után egyszer van lehetőség. A bűnösnek nyilvános vallomást (exhomologészisz)⁵ kell tennie, majd pedig a vezeklés után elnyeri a bocsánatot. De a bűnbocsánat kérdését megzavarta a donatista álláspont. A donatista probléma abban a kérdésben összpontosítható: függ-e a szentségek kiszolgáltatása a szentség kiszolgáltatójától.⁶ A donatisták szerint “a vértanúk fiainak közösséget sem szabad tartani a traditorok nemzetségével”. Keleten a laxizmus (erkölcsi lazasát) veszélye miatt szigorították a bűnbocsánat gyakorlatát. Egyes bűnök így “felkerültek” a meg nem bocsátható bűnök listájára: hittagadás, gyilkosság, házasságtörés. A kérdést a montanizmus és novacianizmus élezte ki elvi kérdéssé.

Az egyháznak minden üldözési hullámot követően szembe kellett néznie azzal a kérdéssel, mi történjék azokkal, akik az üldözés nyomása alatt megtörtek, de utána megbánták bűneiket. A keresztség után elkövetett bűnökkel volt a gond. Ezek különleges elbírálást igényeltek. Az egyházi vezetők egy része szerint olyan súlyos bűnökre, mint a bálványimádás, nincs bocsánat a földön, mások viszont lehetségesnek tartották.⁷

Az üldözések után a bukottak ismét kérték a visszavételüket az egyházba. Novatus szerint, aki súlyos bűnt követett el, többé nem vehető vissza az egyház közösségébe. Ez volt korábban a montanista álláspont is.⁸ Ennek a hatása lett majd, hogy a visszaeső bűnösöket csak halálos ágyukon engedték szentségekhez járulni. Míg kezdetben a közelgő parúzia várása indokolttá tette a csak egyszeri bűnbocsánatot, ez az indoklás csakhamar feledésbe merült, s csak a gyakorlat maradt meg – a hagyomány alapján.

Afrikában az üldözések során szétzilált egyházban, Cyprianus távollétében a figyelem a confessorok felé fordult. A bukottak (lapsi) nem alkottak egységes csoportot.⁹ Voltak, akik az üldözés megkezdése előtt már siettek bemutatni az áldozatot, hogy megmeneküljenek a zaklatásoktól. Az ő esetük szigorú elbírálás alá esett. Mások kiálltak a próbatételre, de a kínzások hatására megtörtek. Ugyanakkor voltak a libellaticik, akik megvesztegetéssel szereztek igazolást. Ezek mindegyike a confessorok közbenjárására remélte az egyházba való visszavételt – tehát nem a püspöktől. Így Cyprianus mindkét csoporttal szembekerült.¹⁰ A hitvallók ajánlólevelet adtak a bukottaknak, amellyel visszavételüket kérték az egyházba. A vitatott kérdésekben szinte évenként zsinatot tartottak az észak-afrikai püspökök Karthágóban, mert nem volt egységes bűnbánati fegyelem, amelyet alkalmazhattak volna, s ilyen súlyos üldözés sem volt addig. Ilyen körülmények közt írta meg Cyprianus a De lapsis című munkáját, amelyben valószínűleg zsinati határozatokat foglalt össze. Ebben kétségbe vonta, hogy a hitvallók bűnbocsátó hatalommal rendelkeznének.¹¹

Origenész az áteredő bűn miatt már a kisdedek megkeresztelését szükségesnek tartotta. Szerinte a bűnbocsánatot a keresztség révén nyerjük el, utána vértanúság, alamizsna, testvéri megbocsátás, megtérés és a szeretet bősége révén nyerjük el a bűneink elengedését. “Van azonban egy hetedik mód is, bár kemény és fáradalmas: a bűnbánat révén való megbocsátás…, amikor a bűnös nem szégyelli az Úr papjának megnevezni bűnét, és orvosságot kérni” (Lev 2,4). Míg súlyosabb bűnökben csak egyszer van helye a bűnbocsánatnak, mindennapi közös vétkeinkben mindig kapunk bűnbocsánatot. Ez a kijelentés is bizonyítja, hogy az ősegyházban különbséget tettek a súlyos és mindennapi vétkek közt. Az eliberisi zsinat 21. kánonja például azt írja: “ha valaki mint városi lakos három vasárnapon át a templomot elkerüli, rövid ideig az áldozástól tartózkodjék s ezáltal bűnhődjék”. Tehát nem szól kimondott penitenciáról erre az esetre, hanem csak “némi” bűnhődésről.¹²

Vezeklés

A vezeklés igényét az atyák nem az egyház parancsából, hanem belső szükségletből vezetik le. Jusztinosz vértanú Dávidnak a példáját állítja példaképül. Ahogy Dávid bűnét elengedte az Úr, “mert sírt és jajgatott; mint ahogy írva van. De ha az ily nagy férfiúnak Isten csak penitencia által bocsátott meg, miután már annyit kesergett, ha az ily nagy királynak és prófétának Isten csak a bűnbánat után bocsátott meg: miképp remélhetnek bocsánatot a tisztátalan és gyarló emberek, hacsak nem keseregnek, sírnak és vezekelnek”.

A korai vezeklési feltételek nem voltak túl szigorúak, legalábbis nem az apostoli korban. Az egyház fokozatosan vezette be a szigorú penitenciatartás követelményét. A legelső századokból származó források például nem is említik a vezeklés időtartamát. Montanus fellépése jelzi a szigorodó fegyelmet. A tan megjelenéséhez mindenképp előfeltétel lehetett a bűnbánati fegyelem észrevehető ernyedése.

Az első századok bűnbocsánatát mindenképp megelőzte a vezeklés, amely nyilvános volt. A bűnbánati fegyelemmel kapcsolatosan világosan megkülönböztetik a vezeklők csoportjait: a templomon kívül siránkozók, az ige liturgiájára beengedett hallgatók, a bánkódók (a teljes szertartáson részt vehetnek áldozás nélkül). 251-től Cyprianus azt tanítja, hogy akik az üldözésekkor elbuktak, s bemutatták az előírt pogány áldozatokat, hosszabb bűnbánatot kell hogy tartsanak. Külön csoportba osztja azokat, akik megvesztegetéssel szerezték meg a hatósági igazolványt az áldozatbemutatásról, amely mentesítette őket a nyílt hittagadástól. Ismét más csoportként kezeli azokat, akik a kínzás alatt egy ideig kitartottak, de később megtörtek. ő megkívánja a vezeklő elégtételt. “Kopogjanak, de ne törjék be az ajtókat, közeledjenek, lépjenek a küszöbhöz, de ne lépjék át. Várakozzanak a mennyei tábor bejárata előtt, de ne öltözzenek ki a szerénységből, mely őket figyelmeztesse, hogy szökevények. Hangoztassák imáik harsonáját, de ne zengjenek harci riadót… Sokat használ majd nekik a szerény kérelem, az alázatos kérés, az elkerülhetetlen megalázódás és a sikert hozó, termékeny türelem. Könnyeik legyenek követeik, közbenjáróik legyenek a szívük mélyéből lelkedző sóhajok, amelyek tanúsítják az elkövetett bűnök fölött érzett szégyenüket és bánatukat”.¹³ Az egyház előtt is nyilvánvaló tanúságra – hogy ugyanis az illető megbánta bűnét – Ágoston szerint szükség van. Elméleti megokolásként Krisztus misztikus testét említi. Szintén Ágoston mondja, hogy a bűnbánatra nem elég a rossz szokást jobbra változtatni, hanem az elkövetett cselekedetért a “szív belső fájdalma és töredelmessége által is eleget kell tenni Istennek, s a bánatot a jótevőség cselekedeteivel kell fűszerezni”.¹⁴

A vezeklési gyakorlatot tekintve az egyházak gyakorlata nem volt egységes. Ebben a kérdésben az egyházak nagyfokú önállósággal rendelkeztek, a bűnbánati fegyelmet meghatározta a helyi szükséglet, a sajátos helyzet és a vérmérséklet. Mindenképp elmondhatjuk ugyanakkor, hogy mindenütt tudatában voltak a komoly vezeklés fontosságának. Ellenkező esetben a túl könnyű bocsánatadás lehetősége a bánat komolyságát veszélyeztette.¹⁵ Ezért ajánlja Jeromos, hogy a bűnbánat és elégtétel vagy egyenlő súlyú legyen a bűntettel, vagy haladja is meg azt.

Gyónás

Általánosan elterjedt vélemény, hogy az ősegyház a nyilvános vezeklést gyakorolta – a bűnbocsánat megadása előtt. A titkos gyónás első megjelenését általában Nagy Szent Vazulnak a tanácsához kötik, aki kelkivezetői célzattal ajánlja a bűnök, titkok feltárását a bizalmat élvező testvér előtt. Ezt azonban tévedés lenne összetéveszteni a szentségi gyónással, hiszen ennek célja csupán a lelki fejlődés segítése.¹⁶ Ezzel szemben a reformáció hívei szeretik megjegyezni, hogy ezzel kezdődött a gyónás gyakorlata (mintha addig nem létezett volna bűnbocsátás).¹⁷ Az ősegyházban teljesen a püspök jogköréhez tartozott annak eldöntése, hogy a bűnösnek kell-e vagy sem nyilvánosan vezekelnie. Meg kellett fontolnia ugyanis, hogy nem származna-e a nyilvános vezeklésből botrány. A bűnösök először tehát gyónást végeztek, akár a püspöknél, akár a presbiternél (áldozópapnál), s ekkor dőlt el, hogy a bűnüket be kell-e vallaniuk nyilvánosan is. Ezt a szokást bizonyítja Szent Leó pápa levele Campania, Pecenum és Samnium püspökeihez. Itt a következőket olvashatjuk: “Elrendelem, hogy az apostoli rendelettel ellenkező visszaélést, melyről minap hallottam, hogy néhányan az egyes bűnök összeírt lajstromát nyilvánosan felolvastatják, minden áron beszüntessék, mivel elég a bűnös öntudatot a papok előtt titkos gyónásban feltárni. Mert bár az az erőteljes hit, mely az Istent félve nem szégyell az emberek színe előtt pirulni, dicséretes; de mivel vannak bűnök, melyeket a bűnbánók kinyilvánítani félnek, hagyjuk el az ily kétes hasznú szokást…”¹⁸

A titkos gyónást a nyilvános gyónástól világosan megkülönbözteti Aranyszájú Szent János, Origenész és Cyprianus, akik nyilvánvalóan tanították, hogy a nyilvános bűnbevallás csupán a gyónás után követezhet. A gyónás fontosságáról Cyprianus ezt mondja: “Mindegyiketek addig vallja be vétkét, amíg beismerése meghallgatható, amíg elégtételét és a pap általi megbocsátást az Úr elfogadja”.¹⁹ A gyónásban Cyprianus a bűnök név szerinti bevallását határozottan tanítja.²⁰ A püspökre volt bízva tehát, melyik bűn bevallását tartotta szükségesnek és kötelezőnek a vétkes számára nyilvánosan is. Origenész a 37. zsoltárról írt homiliájában a következőképpen ismerteti az alexandriai egyház bűnbevallási fegyelmét: “Fontold meg jól, hogy kinek valljad be bűneidet. Válaszd ki az orvost, aki előtt fel kell tárnod gyengélkedésed okát… Ami pedig azt illeti, hogy a község színe előtt is valld be bűneidet, azt jól megfontolva s ügyes, hozzáértő lelkiorvos tanácsára lehet csak megtenni; ő fogja azt megítélni, vajon lelked üdvére válik-e s vajon meglesz annak az a hatása, hogy mások is épüljenek s te magad is fölépülj”. Kétségtelen, hogy a nyilvános bűnöket nyilvánosan is kellett bevallani, ám ez a gyakorlat nem jelenti azt, hogy minden bűnt nyilvánosan kellett megvallani a közösség előtt.

Bűnkatalógusok

A 6. századtól kezdődően megjelennek a bűnkatalógusok. Először a páli “bűnlajstrom”, majd Szent Ágostonnál a tízparancs alapján. Az apostoli időben ugyanis azoknak a bűnöknek a száma, amelyekért nyilvános vezeklés volt előírva, a három nagy bűnre – gyilkosság, bálványimádás és paráznaság – vonatkozott. Később azonban ide sorolták a rokon bűnöket is, amelyekért szintén megfelelő nyilvános vezeklést írtak elő. A bűnök közti megkülönböztetésnek sok nyomát lelhetjük fel az egyházatyák tanításában. Ágoston nyilvánvalóan különböztet azon bűnök közt, amelyek végigkísérik a gyarló ember életét, illetve azok közt, amelyekkel a keresztény a tízparancsolat ellen vétkezik. Ez utóbbiakért nagyobb vezeklést kér. Tertullianusnál is találkozunk a bűnök bizonyos felosztásával és a titkos bűnök bevallásának szükségességével. Az ő megkülönböztetése szerint létezik a külső tettel elkövetett bűn és az akaratnak a titkos bűne. “Aki a bűnökre, legyenek azok külsők vagy belsők, tényleg vagy gondolatban elkövetett vétkek, büntetést rótt, ugyanaz bocsánatot is ígért, ha megbánjuk”.

Az ősegyházban mindenképp kiemelik a három “halálos bűnt”: a paráznaságot, a gyilkosságot és a bálványozást. Erről tanúskodnak az atyák írásai. Ezt vallja Tertullianus²¹ vagy Nyssai Gergely is. Ez utóbbi a következőket írja: “az Atyák e bűnöket legnagyobbaknak tartották, s azért ezeket hosszabb, fájdalmasabb penitencia által kell megváltani”.²²

Feloldozás

Az ókeresztény kor irodalmában több utalást találunk arra vonatkozóan, milyen esetben kerülhet sor a feloldozásra. Fontos kiemelni, hogy erre mindenképp a vezeklés lejárta után került sor. A vezeklést mint a megigazulásra vezető tettet mutatják be az atyák. Szerintük vezeklés nélkül a bűnös nincs felkészülve a kegyelem befogadására. “Azt hiszed – írja Hermász –, hogy rögtön eltűnik annak a bűne, aki penitenciát tart? Nem bizony, hanem a vezeklőnek meg kell törődnie lelkében, sokféle gyötrődést kiállania, s miután mindent, amit ráróttak, kiszenvedett, akkor talán az, ki őt alkotta, irgalomra hajlik iránta.” A vezeklést a bűnbevallás kellett hogy megelőzze. A Didakhé csak a testvérek előtti bűnbevallást kéri. Római Kelemen szerint a büntetést (vezeklést) a presbiterek szabták ki. Polycarpus óvja a presbitereket a túlzott szigortól. Nála is – akárcsak Kelemennél – a presbiterek bíróként szerepelnek. Aranyszájú Szent János arra figyelmeztet, hogy ha Isten irgalmas és kegyelmes, ne legyen a pap se kemény és szigorú. A vezeklés nem az idő hosszúságától, hanem “az indulat őszinteségétől” függ.

A hagyomány inkább azt vallja, hogy minden bűn megbocsátható (Jusztinosz, Irenaeus, Korinthoszi Dionüszosz) – de van más vélemény is. Tertullianus szerint egyes bűnöket csak “a püspökök püspöke” bocsáthat meg. Nem tudhatjuk, hogy a pápára vagy a karthágói püspökre gondolt-e. Eleinte ugyanis a püspök egyedül “kezelte” a penitencia-fegyelmet.

A Decius féle üldözés után – mivel sokan eltávoztak a hittől – az élethossziglani egyházi büntetések megrövidültek. Gyakran a vértanúk és hitvallók közbenjárását felhasználva kérték az elbukottak a feloldozást.²³

A hitvallók elnéző bánásmódot hirdettek azoknak a “bukott keresztényeknek, akik az üldözésekkor megtagadták hitüket. 251-ben a karthágói püspökök tanácsa úgy határozott, hogy csak szigorú feltételek mellett lehet visszafogadni a bukottakat. Fontos azonban, hogy Cyprianus megengedte, hogy egy újabb üldözés esetén a vezeklőket megerősítsék az eukarisztiával.²⁴ 252-ben a karthágói zsinaton úgy határoztak, hogy a hittagadók – amennyiben újabb üldözés törne ki vagy életveszélybe kerülnek – megáldozhatnak, azaz visszatérhetnek az egyház közösségébe, ha addig nem telt volna le a kiszabott vezeklési idő. Ennek gyökerénél az a történeti tény állt, hogy amikor Gallus császár 252-ben újabb üldöző rendeletet adott ki, Cyprianus kinyilvánította, hogy a hittagadók vezeklési ideje befejeződött, hogy ismét fölvehetők legyenek az eukarisztikus közösségbe, hogy így ,,a következő harcra jól fölkészülhessenek”, és “erőt meríthessenek Krisztus testéből és véréből”. ,,Mert – mondta – hogyan kívánhatnánk, hogy igyanak az Úr szenvedésének kelyhéből, ha megtagadnánk tőlük azt a jogot, hogy részük lehessen az Úr kelyhéből az egyházban?” ő a bűnbánatot tanúsító bűnösökkel szemben sohasem volt szívtelen, a salus multorum (sokak üdve) hívének tartotta magát.²⁵ Ezzel Cyprianus a sokat vitatott kérdést az irgalmasság útjára terelte, amely irgalmasság egyébként annyira jellemző volt egész püspöki ténykedésére.

Az ősegyházban a feloldozás inkább ima volt, mint kijelentés. Ezért is nem találhatunk sehol határozott feloldozási formulát. Az atyák iratai inkább az esedező feloldozásokra utalnak, hiszen általában azt írják, hogy a bűnök az egyház imái által bocsáttatnak meg. Ezt bizonyítja a kézrátétel is, hiszen a kegyelem átruházását jelző kézfeltételt mindig ima kísérte. Az ősegyház tehát “sírt a siránkozókkal, esedezett az esedezőkkel”.²⁶

Végezetül egy fontos vetületét kell megvizsgálnunk a feloldozásnak: az egyháztörténelem tanúsítja: előfordult, hogy egyes helyi egyházak bizonyos esetekben megtagadták a feloldozást. Ennek oka sokféle lehetett. A szigorú vezeklések miatt ugyanis sokan haláluk órájára hagyták a bűnbevallást. Ezekkel szemben maga Cyprianus is fellépett, hiszen szerinte ebben az esetben ezek az emberek nem a bűnbocsánatot keresik, hanem a halál félelme sürgeti őket. Az arles-i zsinat szövegeiből is az tűnik ki, hogy a konok bűnösöknek életük végén sem adatott meg a bocsánat. Ez azért történhetett meg, mert a föloldozás megadása fegyelmi kérdés volt, s fegyelmi kérdésekben a helyi egyházak önállóan dönthettek. A laxizmus veszélyére való tekintettel előfordult tehát, hogy megtagadták a feloldozást. Azonban az ősegyházban általánosan nem ez volt a gyakorlat. Celesztin pápa leveléből (“mi más ez, mint megölni a haldoklót, a lelket kárhozatba dönteni…hogy föloldozni már ne lehessen?!”) az az általános meggyőződés derül ki, hogy az egyház nagyjából erőszakos és egészségtelen eljárásnak gondolta a bűnbocsánat megtagadását. Jeruzsálemi Szent Kürillosz katekézise a bűnbánatról szintén az egyházi könyörületet mutatja be, telve szónoki fordulatokkal: “Hogyan? Azt mondja valaki, hogy már egyszer félrevezettek, akkor nincs többé üdvösség? Elbuktunk (Jer 8,4)? Nincs többé feltámadás? Megvakultunk? Többé nem kapjuk vissza szemünk világát? Sánták lettünk? Soha többé nem tudunk egyenesen járni? Hogy röviden mondjuk: meghaltunk. Nincs tán többé feltámadás? De ember, aki a négynapos halottat, aki már bűzlött, Lázárt feltámasztotta (Jn 11,17), az téged, aki élő vagy, nem képes sokkal könnyebben feltámasztani?”²⁷

Vissza a tartalomjegyzékhez

George Martin

A föld, amelyet Jézus lába érintett

Kétezer éve számtalan keresztény követi Jézus útját a Szentföldre vagy csak Jeruzsálembe zarándokolva. A zarándoklat mint eszme, gyakorlat és erény mélyen gyökerezik a keresztény hagyományban. A zsidók, keresztények, mohamedánok számára Ábrahám képviseli a zarándok prototípusát azzal, hogy eleget tesz az isteni felhívásnak: „Vonulj ki földedről, rokonságod köréből és atyád házából arra a földre, amelyet majd mutatok neked.” (Ter 12,1). Illés a zarándok másik prototípusa: „negyven nap és negyven éjjel vándorolt, (...) egészen Isten hegyéig, a Hórebig” (1Kir 19,8). Zarándokolni azt jelenti: elutazni otthonunktól, a megszokottból a Szentföldre, egy szent földre/helyre. Ez a nagyon egyszerű megfogalmazás bonyolult valóságot fed. Gyakran csupán az út végén tisztulnak le a zarándokban saját elvárásai, és ekkor vonja le a következtetéseket is azzal kapcsolatban, amit valójában kapott. Megkérdeztem egy alkalommal egy szentföldi zarándokcsoporttól, hogy a zarándokút melyik aspektusa ragadta meg őket a leginkább. Néhányan azt válaszolták: az a tény, hogy ott járhattak, ahol Jézus is járt, mások azt, hogy ott lehettek, ahol Jézus élt és tanított. Voltak olyanok is, akik a Bibliában olvasott helyeket akarták saját szemükkel látni. Ha azt kérdezném, miért akar ott járni, ahol Jézus is járt, bizonyára volna olyan, aki azt válaszolná, hogy Isten intenzívebb jelenlétét szeretné megtapasztalni úgy, mint Illés. Illés a Hóreb hegyéhez ment, ahol Isten Mózesnek a törvényt kinyilatkoztatta, de az Istennel való találkozás nem úgy zajlott, ahogyan azt előre elképzelte. Amikor Mózes találkozott Istennel, nagy szél, tűz és földrengés volt, Illéshez viszont az Úr halkan, suttogó hangon szólt (1 Kir 19,11-12).

A mai modern zarándokok esetében is gyakran előfordul, hogy nem az elképzelt „séma” szerint találkoznak Istennel. A Szentföld a meglepetések földje. A zarándokutat alaposan meg kell szervezni, ez igaz, de Isten kegyelmét nem lehet programozni.

A Szentföldre való zarándoklás önmagában még nem garancia a megszentelődésre. 380-ban Nüsszai Szent Gergely Jeruzsálembe látogatott, de nem volt rá különösebb hatással a látvány. „Ha Isten kegyelme Jeruzsálemben jobban áradna, mint máshol, akkor lakói nem követnének el bűnöket. De a valóság az, hogy nincs az a gonoszság, amit el ne követnének – életükben mindennapos a csalás, házasságtörés, lopás, bálványimádás, egymás mérgezése, veszekedés, gyilkosság.”

Sokan abban a reményben indulnak zarándokútra, hogy azután jobban fogják érteni a Szentírást. Szent Jeromos lehetne a védőszentjük. Jeromos 348-ban azért költözött Betlehembe, hogy a Szentírást tanulmányozza és fordítsa. Mintegy egyetértően rábólintva Gergely szavaira, ő is így írt „Jeruzsálemet olyan emberek lakják, mint bármelyik más nagyvárost: prostituáltak, színészek, bohócok”. Mégis kijelentette: a Szentföldre való zarándoklás segíthet Isten kinyilatkoztatott szavának megértésében. A bibliai részeknek megváltozik az értelme, ha a helyszínen olvassuk őket. Péter háza Kafarnaumban, az ötoszlopos fürdő, a getszemáni kert, a Golgota és Jézus sírboltja valósággal az ötödik evangéliumként áll a látogató elé, Jézus életéről tanúskodva. Egy példa: csak aki szemügyre vette a Getsemáné kert domborzatát, az Olajfák hegyére vezető utat a Hebron völgyén keresztül, az tudja igazán felmérni Jézus kínjait. Megmenthette volna életét, ha az Olajfák hegyén keresztül egy gyors szökelléssel Judea vadonjába menekül. De Jézus küldetést teljesített azzal, hogy a Getsemáné kertben várt letartóztatóira.

A Szentföld azonban jóval több, mint „segédeszköz” a Szentírás megértéséhez. Nagyszerűen fejezi ki ezt egy bizánci felirat, amely szerint Isten járt e földön. Ez az a hely, ahol a megtestesült Ige úgy élt, mint egy közülünk. Hogy az emberiség történelmébe beleavatkozzék, Istennek konkrét időben és konkrét helyen kellett megjelennie. Ez a hely aztán mindörökre kapcsolódik a keresztény hithez. S amint Robert Wilken hangsúlyozta A szentnek nevezett föld (The Land Called Holy) című nagyszerű művében: annak a helynek a közvetlen megismerése, ahol Jézus élt, „lehetőség a múltban megtörtént események felelevenítésére, újraélésére, a múltból a jelenbe helyezésére. Ha nem volnának ezek a közvetlenül látható-tapintható helyek, az a kijelentés, hogy Isten belépett az emberiség történetébe, könnyen merő fantáziálásként tűnhetne fel előttünk.

A szent helyek közvetlen megtapasztalása a zarándoklás lényege. Szent Paulinus szerint „semmi más nem vezérli az embereket Jeruzsálembe, mint az a vágy, hogy láthassák és érinthessék azokat a helyeket és tárgyakat, amelyek között Jézus fizikailag jelen volt, hogy utólag saját tapasztalatból jelenthessék ki: jártam abban a templomban, imádkoztam azokon a helyeken, amelyeket Jézus lábával illetett.”

Jeruzsálemi Szent Cirill, aki maga is a Városban élt, írta: itt élve lehetősége adódik az embernek „nap mint nap kézzel érinteni a valóságot”. Wilken találóan nevezi ezt az érzést érintésből fakadó kegyességnek.

Nüsszai Szent Gergely is elismerte azt, amit a Szentföld szentségiségének lehetne nevezni, s ami abban áll, hogy a hely, ahol Jézus élt, emlékeztető és jel az emberek számára, hogy az Ige valóban testté vált. Szent Gergely szerint a szent helyek igazából megváltó szimbólumok, mivel hordozzák magának az életnek a szó szerint vett lábnyomait.

A Szentföld egyedülálló volta azonban nem csupán Jézus személyéből adódik, hanem a keresztények által itt hagyott mély nyomok miatt is. Maga a „szent föld” elnevezés is kétségtelenül keresztény eredetű. Wilken a szóhasználat gyökereit arra a keresztény csoportra vezeti vissza, amely Palesztinában élt. A megnevezés egy Constantinus császárral kezdődő nagy változás csúcsaként jelent meg. Constantinus 313-ban Milánóban kiadott ediktuma az általános vallásszabadságról szólt, megengedte a keresztényeknek, hogy imaházakat építsenek maguknak, nem kellett többé attól félniük, hogy azokat bármely pillanatban lerombolhatják. Constantinus előtt kétszáz éven keresztül a Kálvária és Jézus sírja egy pogány templom alatt rejtőzött, amelyet éppen azért építettek, hogy Jézus emlékét elhomályosítsák.

Constantinus elrendelte a pogány templom lebontását, helyébe csodálatos keresztény templomot építtetett a Kálváriára, amely egyben Jézus sírját is magában foglalta. Constantinus egy Jeruzsálem püspökéhez intézett levelében írta: „a világ legcsodásabb helye megérdemli, hogy egyben a legpompásabbá is tegyük”. A császár anyagi forrásai révén azzá is lett. Aztán a Constantinus által épített templomok vonzása és Szent Ilona zarándokútja olyan vonzó példát jelentettek, hogy a zarándokok valósággal özönlöttek. Jeruzsálem temploma a Szentföld leglátogatottabb templomává vált, majd 451-ben a kalkedoni zsinaton székesegyházi rangra emelték.

Az első bizonyíték a Szentföldre való zarándoklás szokásának egy szénnel írt felirat, amelyet Constantinus templomának alapkövébe írtak. Csónakot ábrázol a rajz, „Itt jártunk, Urunk” latin felirattal, amelyet valószínűleg itáliai zarándokok hagytak hátra. A csónak vitorlája törött, ami talán az út viszontagságait jelzi. Mivel a feliratot tartalmazó követ a templom fundamentumában, tehát a földszint alatt találták meg, ez arra enged következtetni, hogy az építkezés közben, 330 táján kerülhetett oda.

Voltak aztán olyan zarándokok, akik ottmaradtak, átvéve a helyi keresztények életvitelét, mások zarándokutukat folyamatos Isten-kereséssé alakították, amelyet aztán a sivatagban, a pusztában folytattak. Végül már több mint 70 kolostor és remetelak tarkította a judeai pusztát. Jézus ide vonult el imádkozni és böjtölni, emberek ezrei követték példáját, valóságos várossá bővítetve a pusztaságot. Ezek a Jeruzsálem közelében, magányban élő lakosok nevezték először a környéket Szentföldnek. A monasztikus lelkivezetők – mint Szent Teodosziosz és Szabbasz – a császárhoz az összes pusztai remete nevében intézett levélben így nevezték magukat; „mi, akik ezen a szent földön élünk”.

A városokban is gombamód szaporodtak a keresztények. A 7. század elején már több mint 500 újonnan épített templom szolgálta a környéken élő, gyorsan növekvő keresztény közösségek igényeit. A Jézus lépteit őrző föld kereszténnyé vált.

A helyi egyház lehetővé tette a zarándoklatokat, újabb templomokat emeltek, szállókat és szakképzett idegenvezetőket állítottak a zarándokok rendelkezésére. Egy piacenzai zarándok a 6. századból feljegyzéseket készített, ebből tudjuk, hogy a Szűz Mária tiszteletére emelt bazilikát külön női és férfi vendégszobákkal látták el, rengeteg asztal és több mint 3000 ágy biztosította az átutazók és a betegek ellátását. A Szentföld lelkileg és gazdaságilag egyaránt fellendült a zarándokutak nyomán. Azokat a helyeket, amelyeket a mai zarándok szemlél, az első zarándokok, az akkori és ma itt élő keresztények alakították ki.

A zarándoklat értelmének egy igen fontos vetületére mutat rá az, hogy egy „élő egyház” bábáskodott a zarándoklás szokásának kialakulásánál. Általában csoportosan utaznak a zarándokok, és nem csak azért, mert a tervezés-szervezés vagy a költségek jobban eloszlanak így, hanem azért is, mert a kereszténység közösségi vallás, istentiszteleti formája is közösségi. Nemcsak az a lényeg, hogy meglátogatunk egy szent helyet, hanem az is, hogy imádkozhatunk egy szent helyen. Ez a vonás különbözteti meg a zarándoklatot a vallásos városnézéstől.

A Szentföldre zarándoklóknak nemcsak egymással kellene együtt imádkozniuk, hanem a helyi egyházközösség tagjaival is. Jézus jelen van a Szentföld egyházának életre kelt köveiben („ti is, mint élő kövek, épüljetek fel rajta lelki házzá, szent papsággá lelki áldozatok bemutatására, amelyek kedvesek Istennek Jézus Krisztus által.”– 1Pt 2,5), ugyanúgy, mint az ősi falak régi köveiben. Gazdag jelenlét ez. A Szentföld egyháza felvonultatja a kereszténység mai változatosságát és színességét. Vannak itt római katolikusok, keleti ortodoxok, melkita rítusú katolikusok, szír és kopt keresztények, anglikánok, lutheránusok, örmények és maroniták – a sor folytatható. Az egyház a Szentföldön igazi régészárok, amely az egyháztörténelem során felhalmozott mindent, s fogható jele annak, hogy az idők folyamán hány különböző kultúra, nép és nemzet öltötte magára a kereszténységet.

A szentföldi egyház arra hív meg minden zarándokot, hogy találkozzék tagjaival, egyesüljön velük az imában. Jeruzsálem latin pátriárkája, Michael Sabbah 1998-ban, a nagy millennium előtt levelet intézett a világ püspökeihez, biztatva őket, hogy keljenek útra Jeruzsálem felé, jöjjenek „együtt imádkozni a megváltás e szent helyein”, ismerjék meg a helyi egyházat, annak pásztorait, a plébániákat, s munkájuk célját. „Tanúságotok bátorítani fogja e föld keresztényeit, s az otthoni közösség lelki gazdagítására is szolgál. A jeruzsálemi egyház mindig odaadóan törődött a zarándokokkal. A zarándokok folyamatos és nagy létszámban való jelenléte erkölcsi és lelki támasz e föld lakói számára, hiszen ma kemény megpróbáltatásokban van részük.”

A kemény megpróbáltatásokon a pátriárka elsősorban az izraeli–palesztin konfliktusokat értette. A Szentföldön élő keresztények a 7. században az iszlám hódítás nyomán átvették az arab nyelvet és kultúrát. Ezek a keresztények képezik az egyházközösségek többségét. Wilken a bennszülött palesztin egyházat a Krisztussal és az első keresztényekkel való közösség folytonosságának behelyettesíthetetlen jeleiként nevezi meg.

A szentföldi zarándokutaim során mindig ellátogatok a jeruzsálemi közösségekbe is. Néha egy palesztin falu latin rítusú templomában csatlakozom a szentmisét ünneplő helybéliekhez, s velük tartok a mise utáni közös vacsorán is. Alkalom ez egy amerikai katolikusnak arra, hogy palesztin társakkal, hitsorsosaival találkozzék. Vasárnap a Szent Sír templomot és Jézus üresen álló sírját látogatjuk. Ezután a jeruzsálemi melkita rítusú katolikusokhoz szegődünk, ahol együtt ünnepeljük a feltámadást – érdekes élmény ez a latin, római rítushoz szokott ember számára.

Az egyik ókori zarándok, aki céljául tűzte ki a Szentföldön élő keresztényekkel való találkozást, Aetheria, ez a nyugati, spanyol földről származó apáca naplót vezetett 400 körül tett zarándokútja során. Ez a legelső útleírás. Aetheria igen alapos munkát végzett. Érdeklődése a helybeli „látványosságokon” túl az emberekre is kiterjedt. Útján magával vitte a Szentírás latin fordítását, így a különböző helyekhez kötődő részeket a helyszínen olvashatta. Feljegyzéseiben olvassuk: „Amikor valahová megérkeztünk, én mindig fel akartam olvastatni a megfelelő szentírási részt.” Áradozik a constantinusi Kálvária-bazilika pompáját láva: „a díszítések gyönyörűbbek annál, semhogy szavakba foglalhassam. Arany, drágakövek és selyem mindenfelé.” Az apáca azonban a pompán túl a gondos püspök aggódó szavait is följegyezte. A nagycsütörtöki szertartást követően idézi Jeruzsálem püspökét, amint a hívőkhöz így szólt: „Most menjetek haza, és a következő szertartásig pihenjetek meg. Aztán jöjjetek vissza 8-ra, hogy délig láthassátok a szent kereszt fáját, amely – ahogy mindannyian hisszük – segít elnyernünk az üdvösséget.”

Louise Collins Egy középkori nő emlékei című könyvében a 15. századi zarándoknak, Margery Kempének az útját írja le. Kempe szerint tengeribetegség, tömegnyomor, patkányok, tetvek, bolhák miatt betegedtek meg sokan a zarándokok közül.

A zarándoklatok körülményein sokat javított a technika: a mai zarándok repülőgépen utazik, palackozott vizet fogyaszt, légkondicionált szállóban lakik. Szinte túlságosan is könnyűvé vált, a turizmushoz hasonlít inkább a mai zarándoklat. Mégis azt kell mondanunk, a szent helyek még a közönyös látogatót is megérintik, ha arra gondol, milyen események zajlottak itt egykor. S vannak pillanatok, amikor így kiált fel: „Itt történt! Valóban megtörtént!” A Szentföldre való zarándoklat olyan utazás, amelynek során a látottak-hallottak, a kézzel tapintottak átitatják az ember szellemét, megérintik a lelkét.

Forrás: Catholic Near East 1998. április