Kedves Olvasó!
Mit vár az egyház a politikától? – teszi fel a kérdést Potyó Ferenc általános érseki helynök lapszámunk vezéranyagában. Ami válaszaiból kiderül vagy válaszai mögött megsejthető, az a katolikus „közember” számára kivált azért érdekes, mert ebben a felekezeti szempontból kevert környezetben (vagyis Erdélyben) lépten-nyomon látnia kell, mennyi különbség mutatkozik az egyes egyházak gyakorlatában a közember, az érdekközösség, a magyarok, a szlovákok, a németek, a világiak vagy a társadalom melletti kiállás vonalán. Miközben a katolikus egyháznak „aktívan és figyelmesen kell a világban jelen lennie, hogy az emberek közösségét támogassa, és kiálljon azok mellett, akik a személyes és társadalmi problémákra elfogadható megoldásokat keresnek” (Aetatis novae 8), addig a közember a gyakorlatban minduntalan görcsös védekezéseket hall, amelyek az egyház törvénykönyvére hivatkozva úgy sommázhatók, hogy „az egyház nem avatkozhat bele a (párt)politikába”, „nem politizálhat”.
A közember pedig készségesen mérlegel, megért, elfogad vagy elhisz, ha tisztességesen megmagyarázzák neki. Ezt kísérli meg – egyebek mellett – Potyó Ferenc is előadásában. A közember viszont néha úgy érzi, hogy „az egyház nem politizál” szlogennel megcímkézett gyakorlat voltaképpen napi mulasztások, időnként akár nagy mulasztások kimagyarázására is remekül alkalmas. Ezért egyszer-másszor felmerülhet a gyanú, hogy a hivatalos katolikus magatartás a társadalmi és közügyek terén voltaképpen hatálytalanítja azt, amit másfelől a katolikus egyház társadalmi tanításában (például a szolidaritás kulcsfogalom értelmezésénél) olvashatunk. A közembernek ugyanakkor joggal fordul fel a gyomra attól a performansztól, amelyet szeretett érdekvédelmi szervezete és a váradi református püspök fáradságot nem kímélve bemutat. És arra gondol: már csak a’ hiányozna nekünk, hogy a katolikus püspököket is odaengedjék a politika dúsan és kétes ízléssel megterített asztalához.
Nem tisztem „állást foglalni” egy olyan kérdésben, amelyre nézve az
egyháznak szilárd tanítása van. Ráadásul elfogadni is könnyű szívvel tudom. Ez
persze még nem ok a vigaszra, mindahányszor azt a savanykás tehetetlenséget látom,
amely a jó katolikus hívek arcára kiül, amikor a reformátusok sokrétű,
többé-kevésbé jól szervezett, a közösségért mint önértékért vállalt
tevékenységeit látják, s amelynek párhuzamosait nálunk nem találják. Jó az, hogy
a katolikus hierarchia nem politizálhat, de rossz a tunyaság. Jó az, hogy a papság a
keresztények végső és visszavonhatatlan üdvösségén munkálkodik, de rossz a
szociális részvétlenség. Jó, hogy a püspök vagy a pap püspök vagy pap marad, de
rossz a világegésztől való elszigetelődés.
Potyó Ferenc
Mit vár az egyház a politikától?
A politikai közösség és az egyház viszonya
Az egyház társadalmi tanítása a politikai közösség és az egyház viszonyáról szólva alapelvként szögezi le, hogy ezek a maguk területén függetlenek egymástól, lényegéből eredően mindkét közösség autonómiát élvez. Ez annak ellenére van így, hogy ugyanazokat az embereket, csoportokat szolgálják. A kétféle közösség egymáshoz való viszonyáról először a II. vatikáni zsinat foglalkozott behatóbban. Az ott megfogalmazott szövegből az érződik ki, hogy e kettősség abból a sajátosságból származik, hogy bár az ember a világban él, mégis transzcendens lény, vagyis egyidőben két világ polgára. „Az egyház, amely feladatánál és illetékességénél fogva semmiképpen sem keverendő össze a politikai közösséggel és amely semmilyen politikai rendszerhez nincs kötve, az emberi személy transzcendenciájának jele és védelmezője. A politikai közösség és az egyház a maguk területén függetlenek egymástól. Mind a kettő azonban, már más-más címen, ugyanazoknak az embereknek a személyes és társadalmi hivatását szolgálja.” (GS 76)
A földi dolgok és azok, amelyek ezt a világot meghaladják, a végső célt tekintve nem függetlenek egymástól. A megvalósításban azonban az egyházat és a politikai közösséget is a saját törvényszerűségeiből fakadó autonómia illeti meg. A politikai közösség – amelyben minden olyan törekvésnek helye van, amely nem tör egyeduralomra és nem sérti a demokrácia alapelveit – szükségképpen sokszínű. Megjelennek benne a különböző érdekek, amelyek eltérő társadalmi állásokat tükröznek. A társadalmi tanítás éppen e sokféleség miatt törekszik olyan általános elvek megfogalmazására, amelyek nem sértik, nem korlátozhatják a demokratikus keretek között megjelenő különféle törekvéseket. „Tekintettel a világban lévő viszonyok és kultúrák rendkívüli sokféleségére, ez a nyilatkozat igen sok pontján csak általánosságokat tartalmaz” – közli önmagáról a Gaudium et Spes, amikor a társadalmi tanításnak a változó kor szerinti továbbfejlesztést ösztönzi. (GS 91)
Az egyház azért sem válhat a politikai élet közvetlen szereplőjévé, mert ellenkező esetben óhatatlanul bizonyos partikuláris érdekeknek kötelezné el magát más érdekkel szemben, ezzel pedig a saját hívő közösségét osztaná meg pártpolitikai érdekek, hatalmi erővonalak mentén. Ha pedig – mégis pártpolitikai porondra lépve – e felmerülhető megosztás elkerülésére törekedne, akkor azt csak bizonyos politikai törekvéseknek az egyházon belüli kötelezővé tételével érhetné el – ám ennek a sikeres megvalósítására az egyháznak legfeljebb a 18. század második feléig bezárólag lehetett esélye. Így tehát az egyház által képviselt igazságok általános, egyetemes (vagyis katholikosz) volta, az egyház hitelképessége és egysége, ugyanakkor a társadalom plurális jellege követeli meg, hogy az egyházi közösség és a politikai közösség egymás mellett, autonóm módon élhesse életét. Ugyanakkor az egyháznak is jogos az az igénye, hogy ugyanazt a nyilvánosságot élvezhesse, mint a politikai közösség. Amikor az egyház és a politikai közösség egymás mellett élését hangsúlyozzuk, akkor azt állítjuk, hogy egyik sem fogható fel a másik alrendszerének, az állam és az egyház is ugyanolyan eredendő – nem a másik fél által biztosított, hanem a saját törvényszerűségekből eredő – jogokkal bír. Ahogyan az állam nem fogható fel az egyháznak bizonyos feladatkörökre szolgáló intézményeként, ugyanúgy az egyház sem sorolható be az állam által engedélyezett egyesületek közé. Ennek alapján pedig az egyház szerepe semmilyen ideológia alapján nem szorítható vissza a merőben templomi, liturgikus tevékenységre. „Az egyház nem javasol gazdasági, politikai rendszereket vagy programokat, és nem részesíti előnyben egyiket sem a másikkal szemben, feltéve, ha az emberi méltóságot tiszteletben tartják és támogatják, és neki magának megadják a szükséges teret, hogy hivatását a világban gyakorolhassa.” (SS 41) Az egyház a demokratikus berendezkedés keretei között bármely intézményi vagy alkotmányos formát jogosnak tart – éppen azért, mert ezek a demokrácia eszközeivel nyerik legitimációjukat. A katolikus társadalmi tanítás a személy méltóságának alapelvét adja hozzá ezekhez a berendezkedésekhez. (CA 47)
Mindezen elvek ellenére – a képviselt igazságok általános volta miatt – az egyház nem lehet apolitikus a szónak abban az értelmében, amit a társadalmi viszonyok iránti közömbösség jelentene. A politikai részérdekektől való függetlenség nem jelenti, nem jelentheti a társadalmi kritikától való önmegtartóztatást; aki ezt elvárná, az az adott viszonyok iránti passzivitást, a puszta „asszisztálást” várná el az egyháztól – ennek az igényét pedig ki-ki a saját érdekei szerint fogalmazná meg. „Az egyháznak határozott akarata, hogy feleljen a jelenkori ember nyugtalanságaira, akit kemény kényszerek nyomnak el és aki a szabadságra vágyakozik. A társadalompolitika és gazdaság irányítása nem tartozik közvetlenül az egyház küldetéséhez. Az Úr azonban az egyházra bízta az igazság szavát, amely képes megvilágítani a lelkiismeretet. Az isteni szeretet, amely az egyház élete, arra ösztönzi az egyházat, hogy igazán szolidáris legyen minden szenvedő emberrel.” (LG 61) Az egyház küldetése nem az elvont „emberképhez” szól, hanem konkrét személyekhez, akiknek mindegyike meghatározott társadalmi és gazdasági viszonyok között él (EN 31), és ezért „az evangelizálás szabadságot hirdet, és olyan társadalmi szerkezetet óhajt, amelyben elismerik az ember szabadságjogait.” (EN 39)
A kereszténydemokrácia mint a közéleti és politikai tevékenység lehetősége hívő ember számára
Keresztény pártra vagy legalábbis keresztény ihletésű politikusokra azért van szükség, mert kétségtelenül civilizációs válság ért el bennünket, és az igazi értékeket egyre bonyolultabb, kifinomultabb, ám egyre sűrűbb köd lepi el. Az eltévelyedést csak úgy kerülhetjük el, ha képesek vagyunk érdemi célokat kitűzni és terveket szőni. Ehhez kidolgozott emberképre és szilárd társadalmi koncepcióra van szükségünk. Ha ezek helyesek és lelkesítőek, vonzerejük lehet hívő és nem-hívő felé egyaránt.
Egy döntő feltétellel: ha azt hiteles emberek hirdetik. Semmi sem árthat többet egy keresztény irányzatú politikai tervnek, mint a magas ideál és a tényleges politikai gyakorlat közötti ellentmondás. A becstelen taktikai húzások, a versengés, az ígéretek be nem tartása, a személyeskedő csatározások ássák a legbiztosabban egy politikai vállalkozás sírját.
Egy párt sikere tehát döntő módon függ a politikai „személyzet” minőségétől. Ebbe beleértjük az erkölcsi magatartást épp úgy, mint a kormányzó képességet. Nincs különösebb szükség kereszténydemokrata pártra, ha ennek a kettős igénynek a párt politikusai nem tudnak megfelelni.
A következőkben sommásan próbáljuk összefoglalni a kereszténydemokráciát jellemző sajátosságokat és azokat a fő problémákat, amelyeknek megoldása a 21. század kereszténydemokráciáját megóvhatja az enyészettől.
Ez a politika nem csupán reagál az élet aktuális jelenségeire, s nem egyszerűen a választók igényeiből indul ki, hanem tudatosan vállalja a társadalom bölcs formálását. Egyes felszínes kritikusok paternalizmusról vagy – megbélyegző felhanggal – váteszi küldetéstudatról szólnak, és a demokráciával ellentétesnek minősítik ezt az attitűdöt. Másról van azonban szó. A társadalom maga is beteg (értékválságok, veszélyes ideológiai szélsőségek feltörése, a válások, öngyilkosságok, terhességmegszakítások tömege, alkoholizmus, kábítószerfüggőség, a fogyasztói „lavina”, az egyre szélesebb közöny, környezeti veszélyek, hideg- vagy „forróháborús” rizikógócok stb.). A felelős politika nem hunyhatja be a szemét e „kóros” jelenségek fölött. Olyan törvények alkotására kell vállalkoznia, amelyek képesek ezeket mérsékelni, sőt akár megszüntetni.
Az egyik kiemelt jelentőségű, de a kormányok által rendre elhanyagolt, mindössze (kormány)változások idején hangoztatott probléma a szegénység kérdése. A kereszténydemokrata politika csak akkor lehet hiteles, ha komolyan törekszik a szegénység problémájának nemzeti és globális kezelésére. A szegénység kérdését azonban nem lehet elválasztani az oktatás, a műveltség problémáitól.
A föld javai az egész emberiséget illetik meg, vagyis – elvi szinten – a közjó nagyobb érték, mint a magántulajdon úgynevezett szentsége. Ezért van joga a társadalomnak azokra hárítani a költségek nagyobb részét, akik képesek is a terhek viselésére. A szociális igazság érvényesítése nem egyszerűen segélyprogramok megindítását jelenti.
A szegénység egyik leggyakoribb oka a népeket talán leginkább fenyegető veszedelem: a munkanélküliség. Olykor világméretű gazdasági válságok részjelensége; máskor egy-egy ország gazdasági átalakulásával összefüggésben jelentkezik, például a munkaerővel szemben támasztott követelmények változásai révén. Az új kereszténydemokrata politikának a legfontosabb feladata, hogy erre a kérdésre tartós megoldást dolgozzon ki. A ma ismeretes eszközrendszer csak a bajok mérséklésére elegendő, megelőzésére, tartós gyógyítására nem.
A jövő század kereszténydemokratáinak végig kell gondolniuk a fegyverkezés ügyét. Azzal mindenki egyetért, hogy a háború semmire sem megoldás. A kétpólusú világrend megszűnése után még nem alakult ki új modell. Az államilag támogatott terrorizmus új kihívást jelent, de az ENSZ (mai állapotában) nem képes hatékony segítséget adni megfékezésére. A fegyverkezés helyett sokkal hatékonyabb lenne egy esetleges új háború megelőzése. Ehhez meg kell szüntetni a világ végzetes kettéosztottságát, s el kell érni, hogy a föld javaiból – amelyek az egész emberiség tulajdonát képezik – a népek egyenlő eséllyel részesedhessenek.
A most következő időkben a kereszténydemokraták nem gondolkodhatnak csupán nemzeti vagy regionális keretekben. Ma a világ egyenlőtlenül részesedik a fejlődés által létrehozott javakban. A létfontosságú eszközök egyenlőtlen elosztása nem a hátrányban lévők mulasztása miatt alakult ki, viszont a jelenlegi helyzet semmiképp sem felel meg annak az alapelvnek, hogy a Föld javai az emberiség egészét illetik meg.
Korunk politikai szótárában polgárjogot nyertek olyan kifejezések, amelyek tényként rögzítik a világ megosztottságát. Sokan használják a „második világ”, „harmadik világ” kifejezéseket. A kereszténydemokratáknak határozottan ki kell állniuk a Föld minden lakosa iránti közös felelősség mellett, és az általuk irányított kormányoknak ennek szellemében kell cselekedniük.
A globalizáció nem jelentheti pusztán azt a folyamatot, hogy a szabad tőke mindig a Föld azon pontjára áramlik, ahol a legkevesebb kockázattal a legnagyobb hasznot reméli. A globalizáció járjon együtt a világméretű felelősség kialakulásával! És annál is inkább fontos ez, mert a helyi feszültségek a mai körülmények között könnyen vezethetnek súlyos bajokhoz a Föld bármely pontján. „Senki sem sziget, senki nem egész önmagában; mindenki a kontinens egy darabja, az egésznek része” (John Donne).
A világ megosztottsága mellett sok országban az etnikai, vallási különbözőség a megosztottság másik formája. Az államhatárok kevés helyen egyeznek meg a nemzeti határokkal. Alig van ország, ahol a többség ne élne együtt kisebbségekkel. Megkapják-e ezek az emberek azokat a jogokat, amelyek nemzethez tartozásukkal kapcsolatosak, és képesek-e az érintettek becsületes és jó szándékú állampolgárként együtt dolgozni a többségi nemzettel? Egy új jelenséggel is számolnunk kell – a regionalizmussal. Az etnikai szempontból egységesebb régiók képesek enyhíteni az országhatárok teremtette kisebbségi feszültségeket. A szubszidiaritás (kereszténydemokrata) eszméje jöhet segítségünkre, amelynek értelmében ezekben a régiókban anélkül lehet(ne) dönteni az ott élők közös igényeiről, hogy ez feszültségeket váltana ki a távolabbi fővárosokban vagy az Unió központjában.
A globális gondolkodás igényét évtizedekkel ezelőtt megfogalmazták. A fejlett országok számos segélyprogramot „futtattak” kétoldalúan, illetve nemzetközi szervezetek keretei között próbáltak hozzájárulni az elmaradott térségek fejlesztéséhez. Ezek a programok – részben adományozóik önzéséből, részben a fejletlen országok vezetőinek alkalmatlansága miatt – alig érték el céljukat. A gazdagok gazdagabbakká, a szegények szegényebbekké lettek. Ha ezen nem tudunk változtatni, akkor egy minden eddiginél pusztítóbb, világméretű konfliktus felé haladunk. A kissemmizett országok népei nem hisznek a demokrácia erejében, magukat inkább önként alávetik egy olyan személy (vagy csoport) vezetésének, akitől (vagy amelytől) nehéz helyzetükből szabadulást várnak. Nem elég világméretű harcot indítani a terrorizmus ellen, hanem annak kiváltó okaival is le kell számolni.
Világunk tele van súlyos ellentmondásokkal és problémákkal. Ha a felsoroltakból néhányat megoldanánk, lényegesen megváltozna az összkép. Úgy tűnik azonban, hogy a politika mai eszközei egyelőre pusztán tüneti kezelésre alkalmasak.
Az egyházak helyzete és viszonyulásuk a politikához az 1989-es változások után
Az 1989-es politikai változások után liberalizálták a vallásos életet Romániában. Az 1991-es alkotmány 29. cikkelye garantálja a vallásszabadságot és a törvényesen bejegyzett egyházak szabad működését. A román kormány tizenöt egyházat ismert el.
1989. december 25-én megalkották és 1990. január 10-én bejegyezték és nyilvánosságra is hozták a Romániai Magyar Demokrata Szövetség statutumát. Mint érdekvédelmi szervezet a romániai magyarságot próbálja összefogni a nemzeti identitás megőrzése érdekében. Programjában helyet kapott az egyházak céljainak vállalása, támogatása is.
1. Mivel az egyházak a sajátos szerepkörükön túl az
Erdélyi magyarság évszázados hagyományokkal rendelkező hiteles társadalmi
szervezetei is, az RMDSZ szoros kapcsolatot kíván kiépíteni velük: fontosnak tartja
az együttműködést és állandó konzultációt kíván velük folytatni minden olyan
területen, ahol ez szükséges, igényli az egyházak részvételét a döntések
előkészítésében és meghozatalában.
Egyformán nyitott minden egyház és felekezet felé, tiszteletben tartja tagjainak
– híveknek és felekezeten kívülieknek – lelkiismereti szabadságát. Síkra
száll a vallásszabadság teljes körű érvényesüléséért, az egyházak
autonómiájának tiszteletben tartásáért.
2. Az RMDSZ támogatja a diktatúra idején elkobzott ingó és ingatlan egyházi vagyon (termőföldek, épületek, erdők, alapítványok, könyvtárak, irat- és levéltárak, kegytárgyak, stb.) visszajuttatását jogos tulajdonosainak, a megszüntetett egyházi intézmények, iskolák, kórházak, aggmenházak, árvaházak, könyvtárak stb. helyre állítását, tevékenységük feltételeinek biztosítását, valamint a szerzetesrendek újbóli szabad működését.
3. Szövetségünk a maga eszközeivel támogatja az egyházak hitoktatói, szeretetszolgálati, oktatási, közművelődési munkálkodását.
4. Rendeljék a gyulafehérvári római katolikus érsekség joghatósága alá a temesvári, a nagyváradi, a szatmári egyházmegyéket. Az állam és a Iasi-i püspökség ne ellenezze és ne akadályozza a magyar nyelvű oktatási és lelkipásztori szolgálatot a moldvai csángó magyarok körében.
5. Az RMDSZ törvényes intézkedést vár a következő elvárásokra:
-szavatolják a vallásfelekezetek egyenlőségét;
-helyezzék hatályon kívül az 1948-as vallásügyi törvényt;
-fogadják el a 15 elismert kultusz által kidolgozott vallásügyi törvényjavaslatot;
-biztosítsák az egyházak számára a szükséges szubvenciót, az egyházak szolgálatában állók kapjanak állami fizetést;
-tegyék lehetővé a hadseregben a lelkipásztori szolgálatot felekezeti hovatartozás szerint;
-lelkiismereti okok miatt tegyék lehetővé az alternatív katonai szolgálatot:
-az egyházi építkezéseket csak közigazgatási engedélyekhez kössék, a célszerűségi szempontokat viszont csak az egyház állapíthassa meg;
-az egyház nem üzleti tevékenysége legyen adómentes;
-törvényesen biztosítsák a lelki gondozást a kórházakban, börtönökben és a katonaságnál;
-az állam támogassa anyagilag az egyházi jellegű műemlékek állagmegőrző javítását és felújítását;
-Húsvét másodnapja legyen munkaszüneti nap azok számára is, akik nem görögkeleti rítus szerint ünneplik meg a Húsvétot.”
Az egyházainkkal való RMDSZ-együttműködés elsősorban az Erdélyi Magyar Történelmi Egyházak Vezetőinek Állandó Értekezletén keresztül valósul meg. Ezt az egyházközi szervezetet közös megegyezés alapján hozták létre 1990-ben Tőkés László püspök kezdeményezésére. Tagjai az erdélyi magyar egyházak legfőbb előjárói. E tagok a négy erdélyi magyar egyház nyolc püspöke és azok helynökei. Az értekezletnek nincs szabályzata és nem is rendelkezik jogi személyiséggel. Nem ökumenikus alapon szerveződött és ennek következményeként soha nem folytat hitvitát. Legfontosabb célja, hogy a kisebbségben élő erdélyi magyarok ügyét vállalja és az egyház(ak) szolgálatán keresztül is jobbítsa. Feladatának tekinti az elkobzott egyházi ingatlanok visszaszerzését, a felekezeti iskolák (újra)alapítását, a különböző szociális intézmények újraszervezését, a szerzetesrendek működtetését stb.
Céljuk elérése érdekében az Értekezlet tagjai majdnem havonta – de legritkább esetben is negyedévenként – találkoznak. Valamennyi összejövetelen részt vesznek az RMDSZ képviselői, ezek legtöbbször érdekvédelmi szervezetünk vezetői vagy a törvényhozásban jártas szakemberek.
Az értekezlet keretében sokszor parázs vita bontakozik ki. Ezzel – véleményünk szerint – serkentik az RMDSZ tevékenységét és nem utolsó sorban helyes irányba terelik, ha annak működésében „elhajlásokat” tapasztalnak.
A püspökökkel tartott legutóbbi összejövetel az RMDSZ csúcsvezetőségével 2002. augusztus 28-án volt. Ennek a talákozónak az egyik célja az államosított egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásáról szóló, 501. számú törvény alkalmazásának kidolgozása volt. Amint tudjuk, a törvény hivatalos címe: Lege pentru aprobarea Ordonantei de Urgentă a Guvernului nr. 94/2000. privind retrocedarea unor bunuri imobile care au apartinut cultelor religioase din România. Megjelent a Hivatalos Közlöny 2002. július 31-i számában (561.) és hatályba lépett 2002. július 31-én.
A törvény alkalmazására vonatkozó módszertani utasításokat az egyházak képviselői konszenzus alapján dolgozták ki az RMDSZ vezetőivel. Sajnos – október eleji értesüléseink szerint – a román kormány nem fogadta el ezt a változatot, és így veszélybe került a törvény által megvillantott visszaszolgáltatás esélye.
Meggyőződésünk, hogy a román kormány semmit nem akar visszaadni az elvett javakból. Minden eddigi rendelkezés csak kirakatintézkedés volt, és elsősorban a külföldnek, az Európai közösségnek és a Nato-nak szólt. A küszöbön álló prágai csúcsértekezlet valószínűleg meghozza Romániának az utóbbi időben sokat hangoztatott lehetőséget: Románia meghívást kap a Nato-csatlakozásra. Ennek megvalósulásáig véleményünk szerint még lehet kérni és eredményt kiszorítani a jelenlegi kormánytól, de ha a fentebb említett lehetőség valóra válik, utána hosszú ideig nincs esélye Romániának egyéb integrálódásra, és ebből az is következik, hogy nem lehet semmit pozitívat remélni ügyünk megoldása érdekében.
Hogy mennyire igaz a fenti állítás, arra nézve tekintsük át röviden a visszaszolgáltatással kapcsolatos „folyamatot” a gyulafehérvári főegyházmegye vonatkozásában. Főegyházmegyénktől a kommunista rendszer ideje alatt 214 iskolaépületet, 12 gyermekotthont, 90 kántori lakást, 43 Státus-épületet és 167 egyéb épületet államosítottak – vagy egyszerűen átírták a tulajdonjogot a román állam nevére.
Elmondhatjuk, hogy 12 év eltelte után ebből az 526 ingatlanból összesen 7 ingatlant próbáltak visszaadni, amelyekből eddig csak négy épületet sikerült telekkönyvileg a nevünkre íratni. Egynek vagyunk ténylegesen is tulajdonában – ez a dévai kolostor.
Ha fontossági sorrendben akarjuk tárgyalni ezeket, az első helyen a Batthyaneum könyvtár szerepel, amelyet Batthyány Ignác erdélyi püspök alapított. 1998. július 8-án Románia kormánya a 13. számú kormányhatározattal elrendelte a könyvtár épületének a visszaszolgáltatását. Ezt a rendeletet utána nagyon sokféleképpen próbálták értelmezni és félremagyarázni… A PDSR – most PSD – akkori elnöke, Ioan Rus pert indított a román kormány, a gyulafehérvári érsekség és a Nemzeti Könyvtár ellen. Azóta se kaptuk vissza az ingatlant, a per húzódik, egyik bíróságtól a másikig vándorol, annak ellenére is, hogy az Alkotmánybíróság és a gyulafehérvári bíróság határozatai számunkra kedvezőek voltak.
1999. június 10-én Románia kormánya kiadta a 83. számú sürgősségi kormányrendeletet, amelynek értelmében három egyházi ingatlan visszaadását rendelte el főegyházmegyénknek. Mind a három épületet sikerült telekkönyvileg is bekebelezni. Ezek: a dévai ferences kolostor, a csíkszeredai tüdőkórház – amelynek átadása állítólag folyamatban van – és a harmadik a gyulafehérvári Képzőművészek Egyesületének székháza, amely jelenleg is per alatt áll.
2000. december 27-én az 1334. számú határozatában Románia kormánya még négy ingatlan visszaszolgáltatása fölött rendelkezett. Ezek: a kolozsvári Jókai (Napoca) utca 12. szám alatti bérház, Székelykeresztúron a volt kántori lakás és iskola – jelenleg tanulók klubja –, Szovátán a kultúrotthon, illetve Lupényban a „Nyugdíjasok háza”. Az itt említett ingatlanokra a kormány kiállította az átíratáshoz szükséges Notă de constatarét. A kolozsvári bérház esetében a 22 lakrészből a polgármesteri hivatal 17-et (!) törvénytelenül eladott. Az új tulajdonosok ellen sajnos pert kellett indítani, s ezek folyamatban is vannak a kolozsvári bíróságon. Székelykeresztúron az átíratás megtörtént, de a kiköltözést csűrik-csavarják. A szovátai kultúrház ügyében per folyik a marosvásárhelyi törvényszéken, mert nem akarják az átíratást elvégezni. A lupényi ingatlan bekebelezése is húzódik.
Csupán ízelítőnek említettem az ingatlan-ügyből néhány, főegyházmegyénkre vonatkozó adatot. Folyamatosan küzdeni kell az elkobzott ingó és ingatlan javak, erdők, szántóterületek stb. visszaszerzéséért. A jelenlegi körülmények között ezt nem lehet más eszközzel megvalósítani, mint a döcögve és hiányosan működő román parlamentális demokrácia keretében. E tekintetben természetesen fontos szerep hárul érdekvédelmi szervezetünkre, az RMDSZ-re. Törvények elfogadtatásával, az alkotmány esetleges módosításaival az RMDSZ-nek kell lehetővé tennie az egyházi elvárások törvényes úton történő kivitelezését.
A mindennapi politika porondján egyházunk képviselteti magát, és igenis jelen van – elkötelezett hívei révén. Protestáns testvéreink cselekvő részvételének mintájára egyre inkább megfogalmazódik az elvárás, hogy katolikus papjaink is vegyenek részt aktívan a politikai életben. Ezzel azonban ellenkezik egyházunk előírása, amelyet részletesen megtalálunk a zsinati dokumentumokban (például a Gaudium et Spesben), illetve vagy a kánonjogi törvénykönyv ide vonatkozó kánonjaiban – nevezetesen a 285-287. kánonokban.
Az 1971-es püspöki szinódus is foglalkozott ezzel a kérdéssel. Dokumentumában az alábbi rendelkezést fogalmazza meg: „Olyan körülmények között, ahol törvényesen léteznek különféle politikai, szociális és gazdasági vélemények, a pap, mint minden állampolgár, rendelkezik azzal a joggal, hogy megválassza és kialakítsa a maga személyes véleményét.
Mivel azonban a politikai vélemények természetüknél fogva egy adott kereten belül mozognak nem mindig megfelelő módon értelmezik a Szentírást: a papnak, aki az eljövendő dolgok tanúja, bizonyos távolságot kell tartania a politikai hivataloktól és befolyástól. Annak érdekében, hogy a pap érvényes jele maradjon az egységnek, és képes legyen arra, hogy a Szentírást a maga teljességében hirdesse, kötelezhető, hogy tartózkodjon ezeknek a gyakorlásától.
Továbbá vigyázni kell arra, hogy véleménye, politikai nézőpontja ne úgy jelenjék meg a keresztény hívek előtt, mint az egyetlen és elfogadott, mely válaszfalat húzhat, és megosztottságot eredményezhet a hívek körében.
Vezető, vagy aktív kiállás a politikai párt javára legyen kizárva, erre a konkrét vagy különleges körülmények között csak akkor kerülhet sor, ha valóban szükséges és a közösség javát szolgája. Ezt is csak akkor teheti, amikor megkapta püspöke beleegyezését, a Papi Szenátus, vagy – ha a körülmények úgy kívánják – a Püspöki Konferencia engedélyét.”
Idézhetném korunk egyik híres teológusát, Leo Scheffczyket, aki a tübigeni egyeteme szisztematikus teológia professzora, több tudományos folyóirat szerkesztője és – nem utolsósorban – a Pápai Teológiai Akadémia tagja (újabban bíboros). Az egyház mint Jézus Krisztust jelképező teljes szentség című könyvében a következőket fogalmazza meg: „Ki kell zárni, hogy az egyház közvetlenül kezébe vegye a földi dolgok irányítását, hogy saját kulturális, szociális vagy fejlődési politikát folytasson. Ezt több ok miatt nem teheti: először azért, mert az evangéliumból nem vezethet le konkrét politikai utalásokat, másodszor: mert azzal félretolná a teremtett dolgok relatív autonómiáját, és harmadszor: mert azzal a többiek mellett maga is egy politikai csoporttá vagy párttá válna.”
Az egyháznak az a jellege és feladata, hogy mint az üdvösség jele a világ számára és mint „az emberiség szentsége” fejtse ki hatását, ezért a földi feladatokat nem veheti át és nem oldhatja meg. Csak bizonyos megvilágításba helyezheti ezeket a feladatokat, mint az üdvösség jele. Tisztázza értelmüket és végső céljukat, s ezzel ösztönzést ad az embereknek a lelkiismeretes teljesítésre. Erre rámutat a II. vatikáni zsinat is az Egyház a mai világban című határozatában (GS 42): „Az a sajátos küldetés, amelyet Krisztus az egyháznak adott, nem politikai, gazdasági vagy társadalmi jellegű, mert ő vallási természetű célt tűzött eléje. Ámde éppen ezzel a vallási küldetéssel jár együtt a feladat, a fény és az erő, amely jó szolgálatot tehet, hogy emberek közössége az isteni törvény szerint épüljön fel és legyen szilárd”. Ez megmagyarázza, hogy az egyház szentségi hatása a világ dolgaira abban nyilvánul meg, hogy szellemi világosságot és erőt ad a földi feladatok és célok megvalósítására. Az egyház ezt a feladatot a maga kegyelmi és hitbeli erejéből ismeri fel, s a világ elé tárja minden természetes erőfeszítésnek a végső értelmét, s amellett ezen igyekezeténél a vitathatatlan természetes erőket is hangsúlyozza, mint például az emberi szabadságot, a békét, a testvériséget és az igazságosságot.
Orbán Viktor volt magyar miniszterelnök a Budapesten 2002. szeptember 25-én rendezett Katolikus Pedagógiai Napok keretében fogalmazta meg: „az egyháznak és intézményeinek az lehet a legnemesebb történelmi feladata, hogy erkölcsi és politikai kérdésekben rendszeresen felmutatja a zsinórmértéket.” Az elkövetkező 21. században az határozza meg az európai nemzetek életképességét, hogy tudnak-e újra és újra választani, dönteni jó és rossz, igaz és hamis között. A helyes értékrend kialakításában fontos szerepet kap az egyház. A kommunizmus egyhangú, hamis ideológiája után a 21. században a sokhangú kordivattal szemben kell megfogalmazni az igazi értékeket. Ez manapság sokszor szinte ideológiai kényszerré válik a közízlésben, a közbeszédben. Nagyon sokszor a történelmi múlt leértékelésével és meghamisításával próbálják a hamis eszményeket az emberi tudatokba sulykolni.
Számunkra állandó eligazító és felülmúlhatatlan útmutató Márton Áron püspök, akinek tanítása ma is eligazításul szolgál. Márton Áron számára az értékek előbbre valók voltak az érdekeknél, vagyis nem érdekrendje, hanem értékrendje volt. A politika – legalábbis annak a huszadik századi változata – épp fordítva látta ezt: amikor értékeket emlegetett (szabadság, igazságosság, szolidaritás, stb.), akkor voltaképpen pártok, csoportok, érdekek szolgálatában, azoknak alárendelve tette ezt. A latin pars, az angol part annyit jelent, hogy rész. Ebből származik a politikai értelmű párt szó, vagyis: amire a politikai élet épül, az részérdekeket fejez ki. Ez pedig küzdelemben, harcban, a másik legyőzésében képviselhető, vagyis a politikában az értékek (az ember mint önérték) az érdekek mellett mellékessé váltak.
Márton Áron számára ez elfogadhatatlan volt. A politikát a nagyratörő emberek mozgásterének érezte. Márton Áron számára viszont a kicsiség a szolgálat (minister = szolga) volt az érték. Azt az álláspontot képviselte, hogy az egyház akkor szolgálhatja az emberiség javát, ha nem állítják semmiféle politikai célok szolgálatába. Erről a 448/1945-i III. számú körlevelében a következő főpásztori rendelkezést fogalmazta meg: „Végül megismétlem az utóbbi esztendőkben ismételten hangsúlyozott figyelmeztetésemet és rendelkezésemet: papjaink a politikával semmiféle ürügy alatt, még az egyéni vélekedésük szerint látszólagos jó eredmények érdekében se foglalkozzanak. Legyenek készségesek támogatni minden oly munkát, mely híveink felsegélyezése érdekéből történik. De a politika nem volt sohasem a pap feladata, sőt minden időben hátrányára volt az igazi papi hivatás kifejtésének”
Az 1971-es püspöki szinóduson Rómában arról beszélt a világ püspökei előtt, hogy a „politikai tevékenységet kifejtő pap híveinek legalább egy részével összeütközésbe kerül”, mert „tisztán politikai döntések számára a Szentlélek nem ad ajándékokat”. Egy évszám nélkül fennmaradt írásában pedig, amely a püspök tanúságtételéről szól, hasonló gondolatot fogalmaz meg: „Prófétai küldetése egyetemes, mint Krisztusé. Ezért megértéssel kell kezelnie minden embert, bármilyen ideológiát valljon is. Tartózkodnia kell azonban bármelyik csoport politikai döntéseiben való részvételtől, mert emiatt az emberek egy részével szembekerülne.”
Az a tény, hogy a hierarchikus katolikus egyház tartózkodik a közvetlen politikai részvételtől, nem jelentheti azt, hogy idegenül kell állnia a világ állapota előtt. Az egyháznak feladata, hogy igazságosabb világ megteremtésén fáradozzék – a demokráciában ugyanis nem küldhetik be a „sekrestyébe” az egyházat azzal, hogy „ne avatkozzék” a világ dolgaiba. A politikától való tartózkodás és a világ sorsáért viselendő felelősség nem jelenthet feloldhatatlan ellentétet az egyház számára. Arról van szó, hogy az egyház nem kérhet részt magának a világi hatalomból, ám ugyanakkor az evangélium erejével köteles javítani a világ igazságtalan állapotán. „A küldetés, amit az egyház és a pap Krisztustól kapott, nem politikai, nem is gazdasági vagy társadalmi, hanem vallási. Mindazonáltal a pap az evangélium igazságainak hirdetésével és vállalásával elősegítheti, hogy a világban igazságosabb rend alakuljon ki. Ez közelebbről azt jelenti, hogy a papnak mindig a gyöngék, az elnyomottak, a kizsákmányoltak, a szenvedők, a megalázottak oldalán van a helye” – írta Márton Áron.
Ebből következik, hogy igenis, van keresztény (vagyis krisztusi) politika, de az nem a hatalom megszerzését és megtartását tekinti céljának, hanem a szolidaritást.
Arra a kérdésre, hogy mit vár az egyház a politikától, elmondhatjuk, hogy az igazi maradandó értékek vállalását, a keresztény erkölcsi normák értékrendjének megtartását, az egyház szabad működésének a biztosítását. Bár különböző területeken, más célok és szempontok alapján működik egyház és politika, az fentebbiek alapján igenis beszélhetünk együttmunkálkodásról egyház és politikum között kisebbségi sorban élő népünk érdekében.
A katolikus egyház nem vesz részt a pártpolitikában, de keresztény hitéből kiindulva nem rejti véka alá a politikai életben számba vehető mozgásokról, változásokról kialakított véleményét. Minden jóakaratú emberrel szeretnénk együttműködni, akik tisztelik a személy méltóságát, az emberi jogokat – köztük kiemelten is a vallásszabadsághoz való jogunkat –, akiknek fontos a család, a magyar kulturális örökség, s akik velünk együtt hisznek a felemelkedés lehetőségében s készek azért áldozatot is hozni.
Nem-katolikus keresztény testvéreinkkel egyetértünk mindezekben, és együtt tudunk működni mindazokkal is, akik ezeket az értékeket elfogadják, még ha nem osztják is hitünket. Ne féljünk egymástól! „Az egyház nem kér előjogokat, csak szabadságot, hogy szolgálhasson.” (VI. Pál) Az elhangzottakat összefoglalva programként fogalmazhatjuk meg Szent Ágoston szavaival a jövőre vonatkozóan: „Amiben szükséges, ott az egységet kell szolgálni, amiben nem, ott a sokféleséget és minden másban a szeretet vezessen bennünket.”
A Romániai Magyar Pax Romana 2002. évi tanulmányi találkozóján (október 10-13.) elhangzott előadás szerkesztett változata
A milánói főegyházmegye nyugalomba vonult érseke, Carlo Maria Martini bíboros, február 15-én töltötte be 75. életévét. Tizenhét éves korában lépett be a jezsuita rendbe. 1952-ben szentelték pappá. 1958-ban szerezte meg teológiai diplomáját a Pápai Gergely Egyetemen, majd néhány év múlva a Pápai Biblikus Intézetben szerzett diplomát szentírástudományból. 1978-ban a Pápai Gergely Egyetem rektorává nevezték ki. Ebben az évben VI. Pál pápa őt kérte fel, hogy tartsa meg a szokásos vatikáni lelkigyakorlatot. Carlo Maria Martinit II. János Pál pápa 1979-ben nevezte ki milánói érsekké, és ő maga szentelte püspökké 1980. január 6-án. 1983-ban kreálta bíborossá. Különösen jelentősek Martini lelkigyakorlatos könyvei: Ignáci lelkigyakorlatok Szent János evangélista tanításának fényében, A tizenkettő lelki zarándokútja Szent Márk evangéliumában, Mózes élete, Jézus élete, húsvéti lét. Martini bíboros 1986-93. között az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsának elnöki tisztségét töltötte be, a Pápai Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagja, valamint jelen van számos vatikáni kongregációban és pápai tanácsban.
Az alábbi írás több mint tíz éve, 1991 áprilisában jelent meg a francia jezsuiták Etudes című folyóiratában. Az időbeli távlat nyilván arra sarkall, hogy magunkba és a kortárs időbe nézzünk: cselekvően, tudatosan átéljük-e Európa e folyamatát, vagy csak sodródunk benne, kiszolgáltatva a tőlünk teljesen függetlennek érzett változások kényének.
Carlo Maria Martini
Keresztények Európában
Az „európai egyház” manapság elsősorban az európai keresztények egyházi munkálkodását jelenti. Korunk Istentől jövő jeleire figyelnek ők, és nem sóvárognak letűnt idők után. Amint egy másik hely után sem; inkább az a meggyőződésük, hogy az öreg Európa földjén kell lakniuk, amelynek történelmi hivatása most van megújulóban. Teszik ezt együttműködve mindazokkal, akik nem az ő hitüket vallják: pluralista társadalmunkban sok ilyen ember van. Gondjuk van az evangélizációra, de azt is tudják, hogy ebben az új társadalomban Európa evangélizációja a keresztényi élet kultúrájának újszerű befogadását követeli meg. Szeretném előbb felidézni magát Európát, ezt a hatalmas területet, nagy hazánkat – teljes átalakulása közepette. Azután pedig a felbukkanó kihí vásokat. És a keresztények válaszának vonzását is. Hogyan kell tovább haladnunk az elmúlt évtizedek folyamán körvonalazódott úton? Hogyan kell változniuk a keresztényeknek és egész Európának ahhoz, hogy az új feladatoknak megfeleljenek?
Európa mély változásokon megy át, és ez egyféle új ifjúságot kölcsönöz neki. Szó van itt Nyugat-Európa integrációs folyamatáról ugyanúgy, mint a Kelet- és Közép-Európában végbement váratlan változásokról, vagy a déli határai és a harmadik világ felől érkező kihí vásokról.
Változások és kihívások
Az elmúlt évtizedek folyamán tett lépések, az egységes piac megvalósí tása minden kétséget kizáróan arra mutat, hogy Nyugat-Európa egyesí tése és integrációja új szakaszba lépett. Az Európai Közösség országai között lévő gazdasági és törvényhozási sorompók kiküszöbölését előmozdí tó, meghatározó időszaknak az előestéjén állunk. Eltűnnek a vámok. Az ipari és mezőgazdasági termelést uraló technikai szabványok mindinkább egységesülnek. Az egyik országban szerzett cí mek, fokozatok és oklevelek az összes többi országban is elismertté válnak. Összhangba hozzák a társadalmi és pénzügyi jogszabályokat. A polgárok és a javak szabadon közlekedhetnek. Jelentős változások következnek be a vállalatok működésében és a közöttük lévő kapcsolatokban. Mindezt egybevetve: az egész európai gazdaság megerősödik.
Meggyőződésünk, hogy – mindezek ellenére – olyan mélyreható változások és destabilizálódás tanúi vagyunk, amelyek néhány hónap leforgása alatt megváltoztatták Közép- és Kelet-Európa arculatát. A két Németország váratlan hirtelenséggel bekövetkezett egyesülése nagy reményeket ébreszt és számos kérdést vet fel. Ezek az események egyféle békés – az egyetlen Románia kivételével –, vérontás nélküli forradalmat képviselnek. Államok alakulnak újjá ebben a folyamatban, általánosabb értelemben pedig az emberi, társadalmi, polgári és politikai „szövedék” lép működésbe: az állam „új törvényesítése” ez, az ideológiára épülő államról való áttérés a jogra épülő államra, vagy még inkább a támogatottak államából a polgárok államába való átlépés, amelynek alapvető feltétele az alkotás és az igazi pluralizmus kezelése. Olyan kihí vással és olyan történelmi méretű vállalkozással állunk szemben, amely megkí vánja az átgondolt és jól irányí tott indítást.
Ennek a sebtében vázolt fejlődésnek erkölcsi jellegű mélysége van. A politikai szabadság mélységes vágya mutatkozik meg benne, és olyan jogrendet követel, amely szavatolja ezt. Egy másik tényező, amelyet a közelmúlt eseményei és kilátásai hoznak felszí nre, az előző dimenzióhoz kötődik (ez úgyszólván szükséges előfeltétele): egy pluralista társadalom kulturális, társadalmi és politikai alapon történő felépí tésének a lehetőségéről van szó, amelyben senki sem kényszerül arra, hogy ugyanazt a nyelvet használja, még a legalapvetőbb közéleti vagy magánéleti kérdésekben sem. Itt kapcsolódik be a képletbe a vallásszabadság mint az ember méltóságának és jogainak alapvető dimenziója. Egy harmadik tényező is befolyásolja a Közép- és Kelet-Európában végbemenő változásokat az egységes európai piac létrehozásának folyamataként: a gazdasági jólét és szabadság óhaja. Ez pozití v tényezővé válhat, bár nem feltételek nélkül.
A szabadság-igények nem néznek a nyí lt jövő elébe minden nyugtalanság vagy bizonytalanság-érzés nélkül. Óriási munkát jelent az egyensúly helyreállí tása és azoknak a helyzeteknek a kezelése, amelyek a második világháború eredményeként jöttek létre! Hasonlóképpen, nem szabad alábecsülni azokat a feszültségeket sem, amelyek a különböző nemzetiségek függetlenségi megnyilvánulásaiban bukkanhatnak fel.
Mindenekelőtt szeretném hangsúlyozni az alapvető irányzatok és választási lehetőségek törékenységét. Az Európa számos országában jelentkező veszély abban áll, hogy a marxizmust egy olyan kapitalizmussal és fogyasztói civilizációval helyettesítik, amelynek korlátai nyilvánvalóak. Miként a pápa emlékeztetett rá, „az együttműködés nagylelkű lendülete, az igazságszolgáltatás előbbrevitelével való igazi törődés és az emberi jogok tiszteletben tartásának állandó gondja mellett olyan ellen-értékek jelenlétét és terjedését tapasztalhatjuk, mint az önzés, az élvhajhászás, a rasszizmus és a gyakorlati materializmus” (II. János Pál szózata a diplomáciai testületekhez, 1990). Valós veszély, hogy a kommunizmus összeomlását és csődjének tudomásul vételét nem egy valódi humanizmus követi, hanem a lelki értékek elől elzárt kulturális irányzatok megerősödése.
Vélhetnénk: a keresztényeket nem érintik közvetlenül ezek a folyamatok. Valójában az egyháznak kihí vást kell látnia ezekben a történésekben. Pasztorális szinten olyan szellemi megkülönböztetést kell elvégeznie, amely lehetővé teszi a választások sokaságában való eligazodást és tájékozódást. Az európai püspöki szinódus rendkí vüli ülésének a pápa által meghirdetett összehí vása ezt a sürgősséget juttatta kifejezésre és erősí tette meg. E szinódusnak két lényeges kérdésben kellett választ találnia. Az első a múltra vonatkozik (Európa megosztottságának mintegy öt évtizedére): melyek azok a „különleges adományok”, amelyeket valaha a vasfüggönytől keletre lévő egyházak nyújtottak a nyugat-európai egyházaknak – és fordí tva? Világviszonylatban milyen értéket képviselnek egyikük vagy másikuk gyakorlati egyházi ismeretei? A második kérdés a jövendőre vonatkozik: hogyan kell folytatódnia ennek a képesség-cserének az európai egyház missziója, kontinensünk evangélizációja érdekében a harmadik évezred küszöbén?
Az államok, a kormányzatok, a munkaügy, a kereskedelem, a pénzügy és a kultúra szférájának elsődleges felelőssége van az általam felidézett kérdések tekintetében. Következésképpen mindazok, akik keresztényként cselekednek és tevékenykednek az emlí tett területeken és környezetben, egyaránt érintettek. Gondolkodók és értelmiségiek, teológusok és filozófusok, gazdasági, társadalmi és politikai szakemberek, férfiak és nők, valamennyien illetékesek vagyunk, hiszen az új Európán munkálkodunk.
Melyek a kihí vások? Amint II. János Pál emlékeztet rá, „eljött az ideje, hogy összeszedjük a lerombolt falak köveit és együtt épí tsük fel a közös házat.” Európa egyesí tésének folytatásáról van szó: egy olyan Európáéról, amely újra mindkét tüdejével lélegezhet, a keleti hagyománnyal és a nyugati hagyománnyal egyaránt; egy teljes Európáról – az Atlanti-óceántól az Uralig, az Északi-tengertől a Földközi-tengerig –, immár nem kettéosztottan vagy csupán a nyugati részére korlátozottan. Ugyanakkor egy olyan Európáról, amelynek egységére az egész világ vigyáz, teljes tudatában annak, hogy az európai egyesülés egyszersmind egyik szakasza kell hogy legyen az egész földkerekség egyesí tési és megbékélési törekvéseinek. Ebben a szellemben, az 1992-93-as egyesí tést az erkölcsi és kulturális növekedés, valamint az egyetemes felelősség logikájának összefüggésében kell látnunk. Túl kell lépnünk a gazdasági egyesí tés logikáján, bármennyire fontos is az, hogy elsősorban a polgárok és népek – nevelési, művelődési, politikai és intézményi szinten megvalósult – igazi Európája felé haladjunk.
Ilyen összefüggésben, amint arra II. János Pál az Európa Parlament előtt 1988. október 11-én tartott beszédében emlékeztetett, a jövő egyesült Európája három területen vállalhatja fel, és fel is kell vállalnia civilizációs világí tó szerepét. „Először is kibékí teni az embert a teremtéssel, őrködvén a természet egysége felett, állat- és növényvilágának, levegőjének és vizeinek törékeny egyensúlya, véges tartalékai és szépsége felett, amelyek a Teremtő dicsőségét hirdetik. Azután kibékí teni az embert felebarátjával, hogy a művelődési és családi felfogás szerint oly sokféle hagyományt követő európaiak elfogadják egymást, hogy befogadják az idegent és a menekültet, hogy megnyí ljanak a többi földrész népeinek szellemi gazdagsága előtt. Végül, kibékí teni az embert önmagával: igen, azon munkálkodni, hogy az emberről és a világról kialakult, kiegészí tett és teljes kép helyreálljon a gyanakvás és embertelenség művelőivel szemben, egy olyan kép, ahol a tudományok, a műszaki képességek és a művészetek nem zárják ki egymást, hanem istenhitre szólí tanak.”
A bázeli ökumenikus találkozó (1989) alkalmával ugyanezek az alapvető tervek kerültek előtérbe. Egy közös házban a felelősségek is közösek. Megengedhetetlen, hogy bizonyos régiók egyre fokozódó elmaradottságban éljenek, mí g más régiók egyenesen fényűzésben. Egy közös házban az életet az együttműködés, nem pedig a versengés szellemének kell vezérelnie. A közös ház gondolata továbbá a kommunikációt ellehetetlení tő válaszfalak, sorompók vagy szakadékok elutasí tását is jelenti. Meg kell tanulnunk nagy számban élni egy kis földrészen. Az élettér behatárolt, a források „ritkák”. A közös élet szabályaira fokozott szükség van.
Az európai ház nyitott kell hogy legyen: menedék-, óvó- és befogadó hely, amelyben a bennlevők nem zárkóznak el a vendég elől, hanem családtagként fogadják. Ebben a házban senkinek sem kell tartania az igazság kimondásától. És az európai házban élőknek az európai gazdagok és szegények közti egyenlőtlenségek ellen kell munkálkodiuk, Európa északi-déli megosztottsága ellen, az idegenekkel szembeni megkülönböztető intézkedések ellen, a tömeges munkanélküliség igazságtalansága ellen, a fiatalokkal és a magukra hagyott öregekkel szembeni nemtörődömség ellen. Végezetül, az európai háznak egy világméretű, valós összefogás szellemében kell felépülnie, elsősorban azokkal a népekkel, amelyeknek leginkább szükségük van rá.
Ha a közelmúlt változásai a marxista és kommunista ideológiák csődjét mutatják, egyben azt is jelzik, hogy minden olyan rendszertől óvakodni kell, amely elzárkózik az erkölcsi, lelki – vagyis magasabb rendű – értékek elől.
A pápák és az európai püspökségek a kontinens egyesülési törekvései előtt
Az egyház társadalmi taní tása jön itt segí tségünkre mint a belátás, az í télőképesség eszköze. “Legfontosabb célja – hangsúlyozta II. János Pál –, hogy értelmezze a lét valóságait, megvizsgálván az emberre, valamint földi és ugyanakkor transzcendentális hivatására vonatkozó megfelelését vagy szembenállását az Evangélium irányí tásával és taní tásával; és az, hogy a keresztény magatartást irányí tsa” (Sollicitudo rei socialis 41).
Ilyen értelemben XIII. Leó óta az egymást követő pápák gyakran beszéltek Európáról. Az európai püspöki konferenciák különféle alkalmakkor szintén tárgyaltak az európai egységről, különösen az 1970-es évektől kezdődően. Megemlí thető nevezetesen az európai kontinens püspökeinek 1974-es zsinati jelentése, amelynek témája az „Evangélizáció Európában” volt. Emlí tésre méltó egy másik európai püspöki nyilatkozat is, mégpedig az európai püspökök 1976-ban megtartott II. szimpóziuma, amely az „Európa megerősí tése” cí met viselte (idézzük még fel az Európai Püspöki Konferencia 1977. június 29-i üzenetét, az 1979. április 20-i és 1980. szeptember 28-i nyilatkozatokat, valamint az Európai Közösség Püspöki Bizottságának dokumentumait és más püspöki értekezleteket…)
Ezek a dokumentumok beilleszkednek az egyház evangélizációs és pásztori működésének hagyományaiba, de – amint VI. Pál utal rá – „semmi sem idegen az egyháztól, ami az embernek igazán javát szolgálja”. Ugyanakkor az egységes és békés Európa gondolata „rendkí vül szép és fontos” eszményként jelenik meg; ez – tette hozzá VI. Pál – megfelel „annak a képnek, amelyet mi korszerűnek és bölcsnek tartunk jelen korunkban, amikor a népek az érdekek által meghatározott kölcsönös függőségben élnek. És teljes mértékben megfelel az emberi társadalomról alkotott keresztény felfogásnak, amely arra törekszik, hogy a világot a testvér-népek egyetlen családjává tegye.” Ebből következik, hogy az egyház, minthogy eredendő hivatásánál fogva jele és eszköze az egész emberi faj egységének (ld. Lumen Gentium 1), a legnagyobb figyelemmel kí séri ezt a folyamatot, amely európai szinten az emberi faj egységéhez és a békéhez járul hozzá.
A demográfiai fejlődés
Szeretnék pontosabban is körvonalazni néhány döntő fontosságú gondolatot.
Európa népesedési jövője számos gondolatot vet fel. Csupán két magyarázatra szorí tkoznék. Az első a demográfiai hanyatlásra vonatkozik, amely országaink nagyrészét jellemzi. E jelenséghez különféle okok és változatos tényezők kötődnek. Egyebek között az életet érintő felfogásokra, a szexualitásra, a családra is visszautal. Ezeket a kérdéseket nagyon komolyan kell tárgyalni, mind társadalmi, mind gazdasági és politikai szempontból. Amint II. János Pál mondta: „különösen fontos, hogy az európaiak meg tudják teremteni a család szilárdságát biztosí tó feltételeket, amelyek lehetővé teszik az élet nagylelkű fogadását és teremtését a családban. Hogy újjáéledjen minden emberi lényben a saját otthonában mások támogatásáért és boldogságáért gyakorolt felelősség méltóságának tudata” (az Európa Tanács parlamenti ülésén 1988. október 8-án tartott előadás). Sürgető, hogy jobban számon tartsuk a családot és jogait, társadalmi, pénzügyi, politikai, gazdasági és művelődési szempontból egyaránt.
Második gondolatom az elvándorlási hullámra vonatkozik, nem csupán az Európa különböző országai közöttire, hanem a többire is, különösen arra, amely a harmadik és negyedik világ országaiból jön. Hangsúlyozván, hogy mindannyiunk feladata azon munkálkodni, hogy senki se kényszerüljön hazája elhagyására, el kell ismernünk minden egyén és család kivándorlási jogát, amely elválaszthatatlan az ember azon természetes jogától, hogy tökéletességre való törekvése közben a szükséges anyagi javakkal éljen; ki kell mondanunk ugyanakkor, hogy ez a jog nem korlátlan, minthogy minden állampolgárnak kötelessége lehetőségei arányában hozzájárulni saját országa közjavaihoz. Minden államnak el kell ismernie azt a jogot, amely szerint nem szabad akadályoznia az elvándorlást, ugyanakkor azonban „stratégiát” kell kidolgoznia az elvándorlási hullám kiegyensúlyozására, és meg kell bizonyosodnia, hogy az elvándorlás nem vált ki utólag súlyos egyensúlyi zavarokat. El kell ismerni a kivándorlót megillető alapvető emberi jogokat.
Az integrációs folyamatokat egyetértésben kell kidolgozni. Ennek feltétele többek között egy minimális érték-csomag elfogadása és megosztása, mint amilyet az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata és a törvény előtti egyenlőség jogi alapelve is tartalmaz. Hasonlóképpen szükséges, hogy az érkező bevándorlókat ne hagyják magukra, hogy ne ölthessenek anarchikus, ellenőrizetlen formát, hanem szervezzék meg és irányí tsák őket.
Európa jövője és önazonossága
Európa identitásának és kulturális jövőjének kérdése – különösen ha a bevándorlás kérdésével egyidőben tárgyaljuk – előbb ahhoz a kijelentéshez vezet, hogy a közeljövőben Európa kulturális önazonossága a különböző kultúrák együttélésén és integrációján fog átjutni. A gondviselés és a történelem kí nálta lehetőség ez arra, hogy Európa soknemzetiségű és -kultúrájú társadalom legyen, ahová mindenki elhozza saját gazdagságát, és ugyanakkor megnyí ljék mások gazdagsága előtt. Arról van szó, hogy meg kell újí tani azt, ami régen egyszer már megvalósult, amikor kontinensünk összhangba tudta hozni a latin és görög kultúra kincseit a germán, kelta és szláv népekével.
A klasszikus Európa-felfogás a teljes Európát jelenti. II. János Pál újra és újra elmondta, hogy Európában kereszténységről beszélni annyit tesz, mint egyidőben visszanyúlni két keresztény hagyományhoz: a nyugatihoz, amelynek legnagyobb képviselője Szent Benedek; és a keletihez, amelyet Cirill és Metód szentek jelképeznek.
Harmadsorban, Európa kulturális önazonossága nem vonatkoztatható el keresztény gyökereitől. Ez nem jelenti valamiféle nosztalgiának, a középkori vagy császári christianitas idejétmúlt álmának ápolgatását, sem pedig az integrizmus legcsekélyebb mértékű engedélyezését. Arról van szó, hogy felismerjük a történelmi tényt, miszerint az európai népek egysége közös keresztény hitből született, minthogy az európai identitás meg sem érthető a kereszténység nélkül, amely ennek az önazonosságnak a lelke. Ilyen szempontból sürgető az ökumenikus lépések folytatása és erősí tése, mivel szükség van rájuk a szellem új Európájának épí tésében.
A keresztény gyökerekre való hivatkozás ugyanakkor azt is jelenti, hogy újra fénybe kell állí tani és működőképessé tenni eredetének különféle jellemző tartalmait, elsősorban az egyén jogait és méltóságát, ezt “a javarészt az Evangéliumból ihletődött humánus, erkölcsi és vallási örökséget, amely ennek a kontinensnek a civilizáció történetében egyedülálló kisugárzást biztosí tott és biztosí t továbbra is.” (VI. Pál, 1964. október 14). Ezen értékek között meg kell emlí teni az igazság és a szabadság iránti érzéket, a vallásszabadságot, a nagylelkűséget, a munka iránti érzéket, a kezdeményező készséget, a családszeretetet, az élet tiszteletét, a toleranciát, az együttműködési szándékot és a béke szeretetét.
Kölcsönös függőség és összetartás
A kölcsönös függőség jelensége Európában mint körülhatárolt kontinensen minden szinten rendkí vüli erővel jelentkezik és fog jelentkezni továbbra is. A kölcsönös függőség – amint II. János Pál emlékeztet rá a Sollicitudo rei socialisban – összefogásra szólí t, értvén ezalatt a közös jóért folytatott határozott és kitartó munkálkodást (38. pont).
Egyre sürgetőbbé válik a közös európai előnyök meghatározásának, elismerésének és megvalósí tásának felvállalása, amely minden állam számára áldozattal jár. XXIII. János pápává választása óta megfogalmazódott az ünnepélyes kijelentés, miszerint “létezik egy ilyen európai közjó […] Meghatározásánál fogva egy és egyetemes, nem részesí thet előnyben egyetlen nemzetet vagy társadalmi csoportot sem a többi rovására. Velejáró gazdasági vetületei: jólét, amelynek harmonikusan kell fejlődnie; társadalmi aspektusai: megtartani vagy újra megteremteni az egyensúlyt az állampolgárok különböző kategóriái között; végül politikai vonatkozásai: működésbe hozni, kihirdetni és megvédeni a törvénykezési rendet” (ld. A. G. Cicognani bíboros államtitkár levelét Alain Barrcre elnökhöz az 1962. július 17-22. között Strasbourg-ban tartott 49. Francia Társadalmi Hét alkalmával, amelynek témája „Az egyének és a népek Európája” volt.)
A kölcsönös gazdasági függőség és a társadalmi összefogás kapcsán – különösen a fogyasztói társadalom kí sértései szempontjából, amellyel a szabadságukat visszanyert európai országok találják szemben magukat, de az 1992-93-ban megalakuló egységes piachoz kapcsolódó kockázatok szempontjából is –, továbbra is fontos felidézni, hogy az igazi emberi fejlődés nem azonosí tható pusztán a javak és szolgáltatások gyarapí tásával. A Közép- és Kelet-Európában végbement események arra mutatnak, hogy az emberek nem elégednek meg a gazdasággal, hanem legigazibb értékeik és társadalmi, történelmi, valamint nemzeti sajátosságaik szerint várják el az elismerést. Kerülni kell az emberi szükségletek bármiféle „materialista” leegyszerűsí tését.
Minden fejlődésben szükség van az erkölcsi szféra és a „belső emberi mércék” újra-felfedezésére (ld. Sollicitudo rei socialis 29). Semmiféle társadalmi és politikai tevékenységben, semmiféle gazdasági vállalkozásban nem szabad megfeledkeznünk erről, amennyiben a teljes ember szolgálatába akarunk állni. Tekintettel kell lennünk teljes méltóságára: ez pedig az Isten képéhez való hasonlatosságában áll, és felsőbbrendű, transzcendens jellege van. Nem létezik emberhez méltó gazdaság és társadalom az állandó értékek tisztelete nélkül.
A gazdasági alkotóképesség alapvető szabálya az ember szolgálata kell hogy legyen, valóságának valamennyi aspektusában. A szándékaink szerinti kreativitás az Isten alkotó művében való részvétel, szövetség az Atyával, aki a Fiú és a Szentlélek által új világot kelt életre. Engedelmesség ez a „Növekedjetek és sokasodjatok, töltsétek be a földet és uralkodjatok rajta” (Ter 1,28) parancsának, az Édenkert „megművelésére” és „védelmére” kapott megbizatásnak, valamint a felhí vásnak, hogy gyümölcsöztessük a kapott tehetségeket (Mt 15,14). Ez az átfogó magatartás a hí vő önazonosságának része. Egy gazdasági „szereplő” létén végighúzódó feszültségekből és ellentétekből ez még akkor sem következik magától értetődően, ha keresztény. De az ilyenszerű magatartásban ez a „szereplő” erőt fog találni ahhoz, hogy ne törődjék bele a nehézségekbe, hogy ne lépjen át közömbös szemlélőként a romlás jelein, és hogy megőrizze a kockázatokkal való szembenézés képességét.
Ennek a kreativitásnak, amely minden másfajta felelősség előfeltételét képezi, kí sérője kell hogy legyen a hosszútávú befektetésekhez való bátorság. Aki a gyors hasznot, a rövidtávú sikert keresi, azon túlmenően, hogy félreismeri az ember méltóságát és jogait, képtelen lesz tájékozódni egy olyan Európában, amelynek határai meghosszabbodnak, és ahová a világ valamennyi részéről özönlenek a szükségletek. A leginkább nélkülöző és legkevésbé fejlett nemzetek és népek szempontjából egy olyan Európában, amely a világ déli része irányában nyitott marad, olyan bátorságra van szükség, hogy még nyereség nélkül is befektessen. Valóban nem várhatjuk el, hogy a nagy nehézségekkel küzdő nemzetek hamarjában képesek legyenek visszafizetni az ellentételt. A beruházások hozadéki folyamata csakis lassú lehet, és a befektetőtől fokozott türelmet és tisztánlátást követel.
A szuverenitás korlátozása
Európa újfajta realitása megköveteli a nacionalizmus meghaladását, az államok szuverenitásának egyféle korlátozását. Politikai és gazdasági téren egyaránt újra fel kell fedezni a szándékot és a képességet a gondolkodásra és a nagyléptű előrelátásra.
XII. Piusz nem is olyan régen a nemzetállamban való gondolkodás meghaladását szorgalmazta, minthogy az mindig rivalizálás csí rája és széthúzás forrása volt. Tudta, hogy az uralkodni vágyó és központosí tó állam a nemzeti jegyet teszi terjeszkedési erejének alapjává (1954. december 24-én, karácsonykor elhangzott rádió-üzenet). Hangsúlyoznunk kell, hogy a nacionalizmus elleni küzdelem nem jelenti a nemzeti hagyományok tagadását vagy elutasí tását, amelyek egy meghatározott csoport sajátos civilizációjú értékeinek összességét alkotják, megrajzolván szellemi gazdagságát és arculatát; ezek együtt élhetnek más nemzetek hagyományaival ugyanazon állam keretein belül vagy határain túl.
De elengedhetetlenül fontos eljutni az állam szuverenitás-elvének tényleges és bölcs korlátozásához. Az európai és egyetemes értelemben vett közös jólét igenlésének ez az intézményes megfelelője. Ez a gondolat újra időszerűvé teszi a továbbra is pusztán államközi – egyoldalú vagy kétoldalú – szerződéseken alapuló nemzetközi együttműködés hagyományos formáit. Az Európai Közösség és az Európa Parlament által elindí tott folyamat (korlátai és nehézségei ellenére) jelentős példaként szolgál a szuverenitás hagyományos logikájának meghaladásában.
Végezetül: abban az Európában, ahol olyan válságok szemtanúi vagyunk, mint a különböző ideológiák összeomlása, és a veszély, hogy ezeknek a helyét a kételkedés és a teljes közömbösség veszi át, nagyon is sürgető, hogy képessé váljunk a gondolkodásra és előrelátásra politikában és gazdaságban egyaránt. Ez hozzáértést és helyzetismeretet igényel. Ugyanakkor azonban nem mellőzhetjük a törekvőbb szemléletet és az értékekkel való összehasonlí tást, és történelmi, társadalmi vonatkozású átgondolásukat. Ilyen türelmes és elmélyült munka nélkül, enélkül a kutató erőfeszí tés nélkül a politikai cselekvés és a gazdasági vállalkozás azzal a veszéllyel jár, hogy pragmatizmussá devalválódik.
Európa felelőssége a fejlődő országok iránt
Az európai egyesí tés folyamata és valamennyi újí tás, amely lehetővé teszi, hogy kontinensünk új ifjúkoráról beszéljünk, nem vezethet oda, hogy megfeledkezzünk Európának a világgal szembeni felelősségéről, különös tekintettel a fejlődés útját járó nemzetekre. A pápa felhí vásában kifejezetten arról van szó, hogy az egész világ szolgálatában álló Európát kell felépí tenünk. Elvetvén mindenféle eurocentrikus kí sérletet, az egész emberiség üdvözlésének távlatában ez az Európa-kép kifejezetten planetáris. Ez elsősorban azt jelenti, hogy az európai egyesí tés a világ egyesí tése felé tett lépés, vállalkozás a béke épí tésére és az egyre mélyülő és egyre összefogottabb együttműködésre a fejlődő népekkel – „Európa történelmi küldetése” ez, mondta egykor VI. Pál.
Néhány konkrét feladat esetében II. János Pál szavai irányadóak. Mint mondta, arról van szó, hogy a „Lomé-i Egyezmény” szellemében kell munkálkodni, amely követésre méltóan mutatja meg, mely kritériumok alapján lehet és kell eljárni, világos tudatában annak, hogy „az európai együttműködés attól lesz hitelesebb és gyümölcsözőbb, hogy az uralkodás rejtett gondolata nélkül történik, és a szegény országok megsegí tésének azon szándékával folytatódik, hogy kézbe vegyék saját sorsukat”. Ugyanez a gond jellemezte a bázeli ökumenikus találkozót is: „Az európai enyhülésnek és megbékélésnek nem kell az ázsiai, afrikai, illetőleg a közép- és latin-amerikai országok rovására létrejönnie. Az Európa és a legszegényebb népek között jelenleg fennálló kirí vó igazságtalanságok elleni küzdelemnek nemcsak folytatódnia, hanem fokozódnia kell” (Záródokumentum, 56).
Milyen európait Európának?
Nem kétséges: szükség van néhány jó tulajdonságra ahhoz, hogy az európai keresztények átélhessék ezt a felelősséget. Ilyen elsősorban a párbeszédre kész és rokonszenves magatartás. Ez azt jelenti, hogy Európát a múlt feletti sajnálkozás és nosztalgia nélkül kell látnunk, de ugyanakkor komolyan szembe kell néznünk valamennyi törekvésével és ellentmondásával, elfogadván a változásaival való szembenézést és az ezekkel járó kihí vásokat, s mindezt fokozott felelősségérzettel.
Másodsorban nagyméretű benső megtisztulásra is szükség van. Az európai lelkiismeretnek ürességet és fájdalmat kell éreznie: amiért a zsidóságot egészen a soá-ig vetette vissza – ami rányomta bélyegét a 20. század első felére –; amiért elmulasztotta segí teni Izraelt és a többi közel-keleti országot a pacifista megoldások keresésében; a totalitarizmusért és a kalandor ideológiákért, amelyek a 20. század túlnyomó részében elcsábí tották Európát, és amelyek iszonyatos következményekkel jártak az egész világra nézve; amiért súlyos vallási megosztottságok szí nterévé vált és amiért ma olyan helyszí n, ahol most is folytatódik a megosztás mint a békés és igaz világ megvalósulásának akadálya…
Derűlátó szemmel nézve elengedhetetlenné válik hitünk és keresztény életünk egyre fokozottabb ápolása. Velünk szemben az az elvárás, hogy korunknak a szekularizáció jeleit viselő társadalmában komolyan és autentikus módon éljük meg az Evangéliumot. Akárcsak egyházainknak, nekünk is elöl kell járnunk a meggyőződéses keresztények és a felelősségteljes hitközösségek kialakí tásában, akiket/amelyeket mély hit vezérel, képesek kifejteni meglátásaikat, és a történelem legkényesebb határesetein és legszövevényesebb útjain is el tudnak igazodni. Ilymódon nyilvání thatjuk ki, hogy korunk elgépiesedett és bonyolult világában a hit alapvetően megélhető. Fontos tanúságtétel ez Afrika, Ázsia és Latin-Amerika számára, amelyeknek lakói esetenként nem tudják, hogyan egyeztessék a technikát a humánummal. Az európai egyház egyik missziója éppen ez.
Végül csendben meg kell tanulnunk az Evangélium fényében értelmezni az idők jeleit, rámutatván, hogy a Jézus Krisztusra való hivatkozás nem radikalizmushoz vezet, hanem konkrét lét-formákhoz, amelyek új utakat nyitnak az emberiség előtt. Giuseppe Dossetti szavaival élve, a békéért való gondolatot és cselekedetet Krisztus nevében egy végső tényezővel kell nyomatékosí tani: a csenddel. Nagy csenddel, a napjainban uralkodó, fülsiketí tő zaj helyett.” El kell fogadnunk a kolostori élet irányából jövő leckét, amelyre Dossetti utal: “A kolostori élet, éppen azért, mert távol áll minden kí váncsiságtól, ami a mulandóra, tünékenyre, a hétköznapok eseményeire vonatkozik, nem csak az Örökkévalóval való találkozás, hanem az egész történelemmel, a valóságossal; nem a krónikákra kí váncsi történelemmel, hanem az üdvösségtörténettel, minden ember – és mindenekelőtt a legutolsók, a szegények, a kisemberek – történelmével.” Ennek a történelemnek a felépí tésén kell dolgoznunk értelmünkkel, erőnkkel, odaadásunkkal, hitünkkel és reményünkkel. Ez iránt a történelem iránt vagyunk felelősek. És erre irányul a szellem igazi Európájának épí tése.
Farkas Júlia fordítása
Etudes 1991. április
Szentmártoni Mihály: Istenkeresésünk útjai
A jól ismert újvidéki jezsuita pszichológus könyvei a hazai olvasó számára is magát a katolikus pszichológiát jelentik, hiszen az ő művei voltak hozzáféhetőek magyar nyelven, és ő dolgozott fel olyan témákat, mint a Lelkipásztori pszichológia, Testvéreink szolgálatában (Benkő Antallal közösen) – vagyis lélektani témákat a hitét gyakorló vallásos katolikus ember szemszögéből, illetve az ő problémái kapcsán a lelke „karbantartását” végző papok számára. Ugyanakkor Szentmártoni a római Gergely Egyetemen is ezt a témát tanítja (többek között) papnak készülő fiatalembereknek. Emellett feldolgozta az „átlaghívő” számára útmutató A személyi érettség felé, és a fiataloknak, illetve a velük folglalkozó pedagógusoknak és csoportvezetőknek útbaigazító A fiatalok világa témát.
A hitét megélő, azt értelemmel kísérő és ellenőrző, azaz tudatos katolikus hívő szeretné egyrészt tisztán látni, hogy a vallás, vallásos kötődés nem valami beteges dolog, netán gyengeség, ahogy azt a kommunista korszak tudósai próbálták az emberek tudatába sulykolni, másrészt erről meggyőződve szeretné imaéletét, Istennel való viszonyát fejleszteni, fejlődésében látni, s azt a személyközi kapcsolatok általános szabályai szerint építeni. Hiszen Isten személy, akivel a vallásos ember nem formális, hanem valós viszonyt alakít, alakíthat ki. Ez a viszony az imaéletben jelentkezik, fejlődik, benne ölt alakot, ha azt komolyan vesszük, ha útján a gyerekkortól fokozatosan haladunk, nem felejtve munkálkodni rajta, azaz dolgozni vele. Istenkeresésünk útjai címen Szentmártoni ehhez ad kalauzt.
A könyv alcíme A vallásos megtapasztalás lélektana, ami kevés eligazítást ad annak, aki érdeklődéssel veszi kézbe a könyvecskét. Többet mond, ha a tartalomjegyzéket futja át, ott ugyanis nyilvánvalóvá válik, amit a hátlap előszóból kiemelt szövege ígér: „Az életszentség nemcsak kevés kiváltságosok előjoga, hanem minden hívő hivatása és feladata. Továbbá az életszentség nem pillanat műve, nem is puszta adomány, hanem egy tartós beérési folyamat végkimenetele. Ez a kép feltételezi egyrészt egy út létezését, másrészt a személyes felelősséget, hogy az ember meginduljon az úton. Ez egyben a lelki élet kettős dinamizmusa: a kegyelem állandó hívása és a mi személyes erőfeszítésünk, illetve válaszunk az isteni hívásra. Könyvünk célja az, hogy módszeresen feltérképezze az életszentség útját és állomásait, mintegy belülről olvasva azt, néhány jellegzetes lelki élményen keresztül: megtérés, aszkézis, önérték, karizma, határok, misztika.” A szerző ígérete szerint tehát olyan tájakra kapunk szakszerű betekintést, ahol korábban számunkra csak teológiai alapszövegek vagy szentek életéből ismert lelki élmény-leírások álltak rendelkezésünkre. Azaz a mára minden területen fontossá vált lélektani szemszögből és magyarázatokkal kísérve léphetünk be arra a területre, ahová korábban ilyen tudományos megközelítéssel elképzelhetetlennek tartották a belépést. És ez különösen jó, mert így az is nyilvánvalóvá válik: nem illúzió, nem beteges élmények tárháza mindaz, amit misztikus élményekként ismerünk (Szent Johanna hangjaitól Pio atya stigmáiig) egyesek életében. Ez ugyan az átlag-keresztény számára nem volt probléma, ám a megerősítés és tudományos megalapozás mégis, neki is, jól jön. Ugyanakkor arra is fény derül, amit már az átlag-keresztények egy része problematikusnak tart, hogy a rendszeresen imádkozó, rendszeresen Istent kereső, s ezért erőfeszítést és kitartó figyelmet, gyakorlást vállaló átlag-keresztény is eljuthat az ima során olyan fokozatokra, amelyeket korábban megközelíthetelennek tartott volna. A misztika ugyanis ebben a közegben nem a titokzatos és hozzáférhetetlen szinonimái, nem olyasmi, ami kívül reked a normális élet, de még a normális keresztény élet keretein is: ellenkezőleg. Mindenki, aki Istenét, Isten-kapcsolatát, saját magát annyira komolyan veszi, hogy az egyszeri élményt, tapasztalatot építgetve hordja magában, bizonyosan a misztika útján halad. A keresztény megtapasztalásról mondja ugyanis a szerző: négy jellemzője van, átalakít, aktív közreműködést kíván, ellenállásba ütközik és elindít egy aktív azonosulási folyamatot. Olyasmiről kapunk képet, ami sokunk életében elindult, de megakadt, megrekedt, az első nehézségtől szertefoszlott. Isten-élmény ugyanis a legátlagosabb keresztény életében is adódott, akár érzelmileg felfokozott hangulat, akár esemény, találkozás, esetleg egy olvasmány formájában. Ám a négy jellemző egyikén-másikán sokan elakadtunk, és a pontos számbavétel híján, eligazítás nélkül talán magunk sem értettük, min és miért csökkent, majd tűnt el a nagy lendület, amit az egykori élmény okozott.
Könyve elején Szentmártoni azt is végitekinti, manapság milyen jelenségek halmozódnak, amelyek mintegy lebeszélik az embereket arról, hogy vallásos megtapasztalásaikat komolyan vegyék, azok indítására az Isten felé vezető úton a nehézségek és akadályok ellenére is akarjanak járni. A lelki értékek válságáról beszél, a pszichologizmusról mint valláspótlékról, amelynek jellegezetes megnyilvánulásai, lelki beállítódástól függően: a szenzulaizmus, azaz érzékiesség; az emocionalizmus; a birtokló magatartás, az intellektualizmus. Felsorolja ugyanakkor a hagyományos hit buktatóit is, ugyanis nem csak a modern világnak vannak csábításai és tévútjai, bizony a régi, jól bevált, megszokott vallásosságnak is megvannak a maga elcsúszásai: a tekintélyre irányuló, aztán az önző, a példákat utánzó, végül az érzelmileg túlfűtött vallásosság.
Ha mindenféle buktatót elkerülve követjük a meghallott hangot, a hívó szót (ez maga az életszentségre szóló meghívás), a rejtőzködő, de magát hol itt, hol ott, hol így, hol úgy megnyilvánító Istent, az életszentség útját kezdjük járni. Sokakat ez a megnevezés maga ijeszti el, holott Szent Pál egyszerűen a keresztény közösség tagjait, ma úgy mondhatnánk, a templomba járó plébániai közösség tagjait nevezte szenteknek. A valláspszichológus ezzel a fogalommal operál, a vallásos életben való előrehaladást, növekedést, fejlődést nevezi az életszentség útjának, s ennek állomásait sorolja, elemzi, mutatja be: első a megtérés, a másodikat az aszketikus törekvés jellemzi, a harmadik az önazonosság megfogalmazása, s a saját érték megtalálása – annak felismerése, hogy minden gyarlóság ellenére mindenki egyedülvaló és fontos Isten tervében –, a negyedik a küldetéstudat felbukkanása, a sajátos feladat megtalálása, az ötödik az elégtelenség, a korlátok tudatosulása, egyszóval az ember teremtményi mivoltának fel- és elismerése, végül a hatodik Isten feltétlen szeretetére való ráeszmélés. Szent Pál életében példázza mindezt a szerző: Pál az ősminta. A megtérés a Hová megyek? kérdésének megfogalmazása és megválaszolása. Az aszkézis a Hogyan megyek? kérdés megoldása. Ki vagyok? – az önazonosság kérdése, Mit kell tennem? – az egyéni karizmára rákérdezés állomása, Hogyan jutok el az üdvösségre? – a határok számbavétel és tudatosítása, Hogyan kell élnem és cselekednem? – a misztika, az élet minőségét célzó kérdés, melyre válaszul Pál apostol a szeretet himnuszát szüli. S a végcél, az utolsó állomás ez: „Élek ugyan, de nem én, hanem Krisztus él bennem.” (Gal 2,20) „Pál immár meggyökerezett a szeretetben, Isten feltétel nélküli szeretetére bízza magát. Ezt az állapotot nevezzük életszentségnek.” – írja a pszichológus szerző, aki minduntalan azt is elárulja írásával: teológus is egyben, hiszen szempontjai sokszor csapnak át a kifejezett lélektani magyarázattól a teológiai érvelésbe és gondolkodásmódba. A könyvnek ez az erőssége, de ez eredményez egy kis hiányt, mert egyes jelenségek magyarázatánál néha nagyobb teret kap a vallásos események és élmények leírása, mint magyarázata annak ellenére, hogy a cím az előbbit ígéri. A megtérés fejezetcím alatt találjuk például A megtérés lelki tartalma alcímet, amely alatt hosszabb a megtérés-élmény hogyanjának leírása, illetve egy jeles személyiség életéből vett példával való illusztrálása, mint maga a pszichológiai elemzés vagy magyarázat. Ugyanez a hiányérzet az összes fejezetnél végigkísér, legjobban talán pont A misztika fejezetnél csalódik az olvasó, mert pontosan ennek a sokak által titokzatosnak, követhetetlennek beállított címnél lenne leginkább kíváncsi a hívő pszichológus lélektani magyarázatára, elemzésére, bemutatására, ehelyett inkább a jelenség leírását kapja. Az az olvasó, aki mondjuk magyar nyelvterületen maradva Gyökössy Endre szakszerűségében is szárnyaló, teológusi megalapozással és vallásos élményekben dús, mégis szakmagyarázatokban gazdag írásait ismeri, kicsit többet várna a lélektani folyamatokba való betekintés terén.
Ugyanitt kell megemlíteni a szöveggondozás helyenként érezhető hiányosságait, nyilván a kéziratleadás határideje sürgetett, a téma eddigi feldolgozása magyar nyelven hiányos, mégis talán a szerkesztés lehetett volna figyelmesebb, az idegen nyelvi környezetben élő tudós fogalmazása olykor gondosabb szerkesztést igényelt volna – elég csak a hátlapra is kiemelt, korábban idézett mondatra utalni: „Az életszentség nemcsak kevés kiváltságosok előjoga”...
A könyv mindenképp fontos mű: közelebb hozza az átlagemberhez, átlagkeresztényhez az elvontnak, nem mindenki számára hozzáférhetőnek gondolt életszentség, misztika fogalomköreit. Külön dicséretes a pszichológus lelkipásztor törekvése, hogy A mindennapi élet misztikája témáját is beemeli vizsgálódása fókuszába, azon dolgozva ezzel is, hogy a mindennapi ember életét és befogadói viselkedését kitágítsa. Ezen a szinten nyer értelmet a minden fontos témakörnél szereplő konkrét példa: amellett, hogy a szaknyelvi megnevezéseket használja az egyes jelenségekre (elsősorban az aszkétika-misztika szakkifejezései ezek, kevésbé a lélektaniak), mindegyiket lehetőleg mai emberek példáján igyekszik az olvasóhoz közel hozni, jelezve ezzel is: nem csak az őskeresztények számára, nem csak a beavatottaknak, hanem mindannyiunknak az útja ez: Isten-keresés, Istenre találás.
Agapé 2000
Bodó Márta
Laptestvérek (Vigilia 2002/10, Távlatok 2002/3)
Az októberi Vigilia legérdekesebb írása Zimányi Ágnes Szennay Andrással készült interjúja. A 81 éves nyugalmazott pannonhalmi bencés főapát bölcsessége, tapasztaltsága, nyugodt méltóságot sugárzó világlátása lenyűgöző. A beszélgetés elején a II. vatikáni zsinat negyven évvel korábbi megnyitására emlékezve szemléletalakító szövegeket, személyiségeket idéz. „Az egyház életerejét igazolja, hogy a II. vatikáni zsinat tanításának értelmezése és életre váltása körüli viták a mai napig sem szűntek meg. Talán kissé fellengzősen hangzik, ha így fogalmazok: a zsinat ma is lendületet adó, magával ragadó erő és – ezt idézőjelben mondom – kaland a hívő ember, de az egész egyházi közösség számára.” – mondja a 18 évet a pannonhalmi bencés rend főapáti székében eltöltött szerzetes. „Az élet nyújtotta gazdagodás, növekedés és a becsületes, lelkiismeretes, a jó ügyet szolgáló kritikus ellenzéki megnyilatkozások minden közösség, így az egyház számára is szükségesek, sőt nélkülözhetetlenek. Ahol és amikor az egyház élete csak alig mozdul, amikor egyfajta statikus állapotba kerül, ott mintha a temető nyugalmával találkoznánk. Istennek hála, ez régen sem volt, ma sincs így” – jelenti ki.
Az interjú kérdései kitérnek a jeles magyar teológus munkásságára, munkálkodására, a jelenlegi magyarországi közélet helyzetére, annak aktualitására, mint például a papság és politizálás kérdésére, illetve általában a kereszténynek a közéletben vállalt, vállalható, vállalandó feladataira. A dialógusról kérdezve Szennay András a következőket mondja; „Napjainkban a dialógus szó – a társadalomban és az egyházban egyaránt – sokak számára devalválódott, sőt zavaróvá vált. Akadnak, akik bizalmatlanná, netán ingerültté válnak, ha az egyházon belüli párbeszédről hallanak, olvasnak. Olyanok is vannak, akik kemény kritikával élnek, mondván: a nyilvános párbeszéd könnyen kiszolgáltatná az egyházat a távolállók ellenszenvének, az ellenségesen érzőknek. Mások attól félnek, hogy a kifelé folytatott párbeszéd során a világ mintegy »betör« az egyházba, nyugtalanságot kelt. De vannak egyéb aggályok is. Így például, attól félnek, hogy a belső dialógus gyakorlatával egyfajta demokratizmus alakul ki az egyházban. Egyre többen igányelnek majd tájékoztatást, információt, s egyre több ügyhöz, tervezéshez, feladat végzéséhez kívánnak majd hozzászólni. (...) De alkalmas-e az egyház (...) a párbeszédre? Feltétlenül. Természetesen csak az az egyház, amely erős istenhitében. A keresztény hit – dialogikus hit. Aki Istenről csak harmadik személyben beszél, aki nem szólítja meg őt, aki nem várja sokféle módon jelentkező válaszát, az aligha fog vele kapcsolatba kerülni. Ha ebből a hívő alapállásból lépünk a párbeszéd útjára, akkor feleslegessé válik azoknak az aggodalma, akik attól félnek, hogy az egyház, annak tagjai olcsó sikerek kedvéért letérnek az igazság útjáról.”
Végül a kritikáról mondja a nyugalmazott, egyházáért továbbra is aggódva gondolkodó bencés főapát: „A szabadság jogából születő kritikának mindig építeni kell, sohase rombolni Krisztus testét, az egyházat. Ha – amitől az Isten mentsen – a felelősek nem tudnák fel- és elismerni a lelkiismeret szavára hallgató, őszinte kritika fontosságát és jogosságát, ha korlátoznánk vagy megvonnánk a közösség érdekében szólók szólásszabadságát, ha az »atyák« füle süket marad a »gyermekek« jogos kérései, panaszai előtt, akkor egyre nagyobb lesz a polarizáció, mind durvább lesz a kritika hangja. Ez pedig nemcsak egyre nagyobb feszültségeknek lenne forrásává, de megosztottsághoz és tragédiákhoz is vezethetne.”
bm
A magyarországi jezsuiták világnézeti, lelkiségi és kulturális lapjának 57. száma két fő témakörre koncentrál: a II. vatikáni zsinat 40. évfordulója kapcsán a zsinati megújulás állására, valamint a torontói ifjúsági világtalálkozó apropóján ifjúsági témákkal foglalkozik.
A be- és felvezető szöveg (Negyven évvel a zsinat után) a lapszám első oldalain érdekes kérdéseket érint: megújulás – vajon megújult-e a híres zsinat nyomán egyházunk? az aggiornamento célkitűzése szerint korszerűsödött-e? –; az 1975-ös magyar fordításig jóformán nem tudott a 16 zsinati dokumentum eljutni és hatni a magyar katolikusok körében – „magyar” zsinat, azaz a II. vatikánum nyomán jelentkező megújulás magyar földön volt-e, ha igen, mikor, mennyiben? Ezt fejtegeti Szabó Ferenc Hol tart a zsinati megújulás?címen, majd két jeles magyar, de tevékeny életlt külföldön töltő jezsuita beszél a II. vatikáni zsinat napjaiban szerzett élményeiről, s osztja meg gondolatait a zsinati elvek egyikéről-másikáról. őrsy László és Nemeshegyi Péter A püspöki kollegialitás elvben és gyakorlatban témájáról közlik gondolataikat, meglátásaikat Szabó Ferenccel. Izgalmas két remekül felkészült szakember személyes véleményét is hallani a szakszerű közlések mellett és mögött, két olyan személyiségét, aki a magyar teológiai gondolkodás mellett egy más kontinensét (őrsy esetében Amerika, Nemeshegyi esetében Japán, azaz Ázsia) is jelentősen meghatározta. Egy másik „nagy öreg”, András Imre jezsuita egyházszociológus A zsinat budapesti szemmel címen a II. vatikáni zsinattal kortárs magyarországi (egyházi) helyzetről számol be. Ismét rendkívül érdekes világ kapuján lép át, aki ezt az írást olvassa, hiszen „Ekkor ültették be a püspöki aulákba az állam közvetlen ellenőreit, a »bajszos püspökök« néven elhíresült miniszteri biztosokat. A miniszteri biztosok aztán – mint teljhatalmú urak – rátették a kezüket a püspöki hivatal pecsétjére, és ellenőrizték a püspök levelezését is. Folyamatos jelenlétükkel és a maguk mellé vett békepapi segítőkkel olyannyira ellenőrzésük alá vonták az egyházat, hogy a püspök egyházkormányzói szerepe sokszor alig volt több a reprezentációnál A püspöknek néha bújócskát kellett játszania a saját házában, ha ki akarta kerülni a nyakára ültetett állami spicliket. (...) a magyar egyház feje, Mindszenty József bíboros prímás, politikai menekültként az USA budapesti nagykövetségén tartózkodott.”
Zsinati téma, a zsinati megújulás kapcsán téma Az egyház mindenkié, főleg a szegényeké. A lapban e címen egy latin-amerikai bíboros, a hondurasi Rodríguez Maradiaga a világegyház aktuális kérdéseiről vall.
Érdekesek az ifjúságról szóló írások is, köztük olvasható a torontói találkozó üzenete; Tima Renáta, a Katolikus Ifjúsági Mozgalom képviselője által Fiatalok a változó Európában címen közölt beszámolója az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsa által ez év tavaszán rendezett szimpóziumáról, ahol először voltak fiatalok jelen meghívottként; Godfried Danneels bíboros tanulmánya, amely útirányokat keres és mutat a fiatalok evangelizására. A VIII. Egyetemi Pasztorációs Konferencia dokumentuma is megtalálható a fejezetben, ez érdekes eligazító adalék lehet hazai, hasonló munkakörben dolgozó lelkészek, fiatalok számára. Pajor András az egyházi ifjúsági irodalmat elemzi, veszi számba abból a gyakorlati szempontból kiindulva: mit adunk, mit adjunk a kamaszok kezébe – s ez nem kis kérdés abban a korban, amikor a mai kamaszt jobban leköti a kész képi világ, a tévé, számítógépes játék, mint megerőltető olvasás. Vitatott ugyan, de ez a generáció a már említett olvasásundora ellenére lenyűgözve és elbűvölte falta-falja Harry Potter kalandjait. A regényfolyamnak sok ellenzője akad, ki fundamentalista elszántsággal, ki pedagógiai érveket felhozva tárgyalja ma Magyarországon A Harry Potter-jelenséget. Erről a témáról elfogulatlan és alapos elemzést ad Antonio Spadaro írása, ajánlatos mindazoknak, akik olvasták a regényt, akik csak hallottak róla, akik a filmet láttk, vagy akik csak az indulatossá fajult vita visszhangjait hallották. Megnyugatótan kiegyensúlyozott és higgadt az olasz jezsuita szerkesztő elemzése.
A Távalatok számának figyelmet érdemlő, érdekes írásait még lehetne sorolni, ez az ízelítő elég ahhoz, hogy meggyőzzön: izgalmas olvasmányt sikerült összehozniuk a magyar jezsuitáknak erre az őszre.
bm
Farmati Anna
A könyv: alkotás (2)
Liturgikus kódexek kép- és szövegvilága
Könyvfestészet és ikonográfia
A könyvfestészetben a képiség csak fokozatosan terjed el. Kezdetben a szöveg körül csak grafikai díszek jelennek meg, majd kisebb-nagyobb illusztrációk is feltűnnek. A képek azonban még sokáig nem keverednek a szöveggel.
Kép és szöveg viszonya az európai könyvfestészetben egyértelmű: a szöveghez hű kép a szöveg átírásának tekinthető, különösen a narratív illusztrációk esetében. Ilyen képek kísérik a biblikus szövegeket, majd a 11-12. században az egyházatyák kommentárjait is. Később ugyanaz a tett, esemény más módon is megjelenhet: a festő válogat, interpretál. Itt jelenik meg az ikon-nyelvezet, amelynek segítségével a szövegben meg nem található dolgokat is kifejezhet az alkotó. Így jönnek létre a tematikus illusztrációk, melyet csak szelleme kapcsol a szöveghez, tartalma már nem. Ezeket a legnehezebb megmagyarázni, mert nem a megszokott elemkészletből építkezik Az evangéliumok képei gyakran ilyenek.
Az ír kódexek esetében mindenképpen elgondolkodtató az egyedi vonások jelentése, jelentősége. Szöveg és kép viszonya valószínűleg lényegileg más. Valójában legtöbbször nem is képekről van szó, hanem különféle dísz-kompozíciókról. Ezért többen hangsúlyozzák a képek pusztán ornamentális szerepét, s ennek kapcsán a kelta elemek túlsúlyára hivatkozva, a pogány kori hatás jelentőségét eltúlozva kevésbé „kereszténynek” tartják, mint a kontinentális könyvfestészet alkotásait, pedig ez nem feltétlenül mond ellent a középkori esztétikai-teológiai felfogásnak. Sevillai Izidor különbséget tesz „önmagában szép”, „valamire nézve szép” és „funkcióját tekintve szép” között. Haszon és szépség viszonyát nem mai szemmel kell szemlélni. S bár az egyházatyák a liturgia s a hozzá tartozó tárgyak kapcsán annak oktató célját1 hangsúlyozzák, Honorio d’Autun szerint a művészet céljai között ez csak a harmadik, megelőzi azt Isten házának szebbé tétele és a szentek emlékének a megidézése.
Az ír könyvfestészet az utóbbi felfogáshoz látszik igazodni. Az oktató cél nemigen feltételezhető róla. Narratív képek alig tűnnek fel, de általánosak az ún. szőnyeglapok, az evangelisták portréi, szimbólumai, a nagyméretű, díszes iniciálék. A gazdag ornamentika célja minden bizonnyal „Isten házának szebbé tétele”, az ige foglalatának díszítése, az iránta érzett tisztelet kifejezése.
Az ornamentalitás, az absztrakció nem zárja ki teljesen a szimbolikát sem, mivel azonban a kelta-ír elemkészlet összetételét kevéssé ismerjük, fennáll a belemagyarázás veszélye.
Louis Réau2 véleménye szerint viszont a szimbólumok használati köre nagyon széles, változatossága ellenére is egységesnek tekinthető a középkorban. Sokan a zoomorf díszítést germán eredetűnek tartják, különösen ezt a formáját, amelyik az ír kódexekben is előfordul. Réau, az ikon-festészetben legalábbis, a Physiologost3 tekinti forrásnak, mely a középkori művészet számára valódi szimbólum-repertóriumot nyújtott. A valóságban létező, élethűen ábrázolt, s a fantázia szülte groteszk, gyakran deformált állatfigurák egyaránt belefértek ebbe a rendszerbe, mert a középkor embere nem tett különbséget a reális és a kitalált állatvilág között.
Ami kódexek díszítésében a legfeltűnőbb az, hogy a növény- és állatdísz majdnem kizárólagos kiegészítője a geomtriai ornamentikának, a megfestett állatok változatossága pedig nem túl nagy. A fonadékok között feltűnnek halak, kígyók, a legtöbbször azonban csak ezeknek a feje, felismerhetetlen, azonosíthatatlan szörnyecskék. Masais4 ezt nem tartja jellegzetesen ír sajátosságnak, szerinte a kelták nem is ismerték, skandináv hatásnak véli. Még a torzítás sem kizárólag ír vonás. Egyébként erről Masai azt állítja, hogy a torzító stílus, főleg az emberábrázolásban, nem a képesség hiányával magyarázható, hanem valamilyen ellenséges érzület miatt alakult ki. Ez az ábrázolásmód így akár szentségtörés jelleget is ölthet, hiszen a téma bibliai. Nehezen képzelhető el azonban, hogy a korai kolostorok szerzetesei ilyen szándékkal alakították volna ki ezt a stílust.Valószínű, hogy Leclercq5 véleménye helytállóbb, aki az emberi alakok esetlenségét a formaérzék másságával magyarázza. Az állatrajzokkal kaocsolatban pedig megjegyzendő, hogy a kontinensen is nagyon gyakori jelenség a groteszk, a „csúf” állatrajz. Az eltérés ismét csak mennyiségi arányokban feltűnő. A torzság tehát az elemkészlet és a módszerek másságában keresendő: az antik arányos, derékszöges szerkesztés helyett itt tompa- és hegyesszögű rendszer működik. Az antik ízlésű szemlélő számára a bizarrságon túl a szép és a rút egymást kiegészítő jelenléte szembeszökő és szokatlan.
Az ír evangeliariumok és a XP monogram
Sajátosságuk díszítésükben rejlik. Jellemző rájuk a díszes kezdőlap, szőnyegszerű aprólékos díszítéssel, az evangéliumok az illető evangélista portréjával vagy szimbólumával kezdődnek. A szinoptikus evangéliumokat a XP monogram különböző méretű formái vezetik be. (Máté Evangéliumának kezdőszavai szerint: Christi autem generatio ...)
A XP vagy XPI betűcsoport Krisztus nevét helyettesíti. Használata az ókeresztény korba nyúlik vissza. Nagy Konstantin korából származik: a római lovagok jelvényét, labarumát ő alkalmazta először Krisztus személyére, 313-ban zászlójára is tétette. Először a Nyugat-Római Birodalomban, 324-től az egész birodalomban használatos volt. A tisztelet jeléül aranyozással vették körül, felirata pedig ez volt: TO T NIKA (E jelben győzni fogsz.) Pénzérméken is feltűnik, Theodosius korában pedig templomok díszítőelemévé válik.
Már az ókorban különféle formái léteztek: XI (chi-jota), TR (tau-ró), XP (chi-ró). Mindenikben lényeges elem a kereszt valamilyen formája. Ez biztosítja az állandó szoteriológiai orientációt a figurális művészetben, de egyben a hatalom, a győzelem jele is. A kései latinizáció során spanyol, gall, itáliai, görög és afrikai egyházakban egyaránt elterjedt. Dekoratív formai részévé válik a korabali művészi alkotásoknak. Feltűnik nagy rendszerességgel katakombák falain, freskókon ikonokon, liturgikus tárgyakon. Kéziratokban helynyerés (rövidítés) céljával használták. Már a Szentírás ún. nagy kódexeiben is hasonló rövidítések találhatók: XC (Krisztus), KO (küriosz), P (Pater), PN (Pneuma). A nomina sacra használata feltehetően zsidó hagyományokra nyúlik vissza, az istenneveket helyettesítő kifejezések használatára.
Egyes kutatók véleménye szerint azonban ezek a monogramok, ha valamilyen műalkotáson tűnnek fel, (s ennek tekinthetők az illuminált kódexek is), Krisztus nevét jelölő szerepükön túl gazdag jelentést hordozó elemek.
T. Bruchard szerint a chrismon találkozópontja a keresztény hagyományoknak és a kereszténység előtti kozmológiának. A kereszttel kombinált XP gyakran kerékbe írva is előfordul, ami a kozmikus kerékre, az egyiptomi nap-emblémára emlékeztet: a kör a nap orbitálja, az ég két tengelye metszi. Ez már a szélrózsa irányaira utal, s ez lényeges dolog, mert a középkori ember számára a fizikai világ irányai a szellemi világ irányainak leképezései. A kör, a kereszt, a monogram szintézise kifejezi az univerzum szellemi egységét Krisztusban megvalósulni látó szemléletét.
Az ír kódexek XP-jának funkciója is lehet ehhez hasonló. Ahhoz, hogy valódi szerepéből valamit megérthessünk, figyelemmel kell kísérnünk alakulását több kódex esetében, gondosan elemezve paleográfiai és művészi jellegzetességeit.
Az első, amelyikben feltűnik, a Codex Usserianus Primus.6 Szövege nem teljes, Jeromos előtti, az evangéliumok sorrendje nem a hagyományos: Mt, Jn, Mk, Lk. A 6-7. századból való, nagyon rossz állapotban maradt fenn. Jól felismerhető benne egyetlen kereszt, egy piros-fekete XP alfa és omega közé helyezve, jellegzetesen görög vonalvezetéssel.
A Bécsben őrzött Szt. Cubrecht Kódex7 méreteit és díszítését tekintve egyaránt a szerényebbek közé tartozik, de néhány érdekes vonás rajta is feltűnik. Szöveg közben jelenik meg, iniciálészerűen, de inkább egyszerű rövidítésnek számít: a betűk mérete azonos, a rövidítésjel az egész betűcsoport felett található. Érdekessége, hogy a X szárainak metszéspontjába egy többkeretes négyzet-dísz került, a két szár színezése pedig eltérő (sötét-világos). A P zászlója egy állatfejben végződik, mely állatfej szájában tartja az I-t. Körülpontozott, akárcsak a három díszes sor kerete. Motívumai kissé eltérőek, nem mindenik jellegzetesen ír, de a fonadék-díszítés nem hiányzik.
A Darraw-i Kódex8 XP-ja kis mérete ellenére gazdagon díszített, iniciálészerűen megszerkesztett alkotás. Maga a kódex is előkelő, díszítése bőséges, módszeresen elrendezett, írása különlegesen szép ír majuszkula-írás. Kevés színt alkalmaz, főleg sötétzöld, élénk sárga, ólomvörös, halvány barna színezést használ. Motívumai a VII. századi szobrászatéival mutatnak rokon vonásokat.
Az Armagh-i Kódex, mely az egyetlen teljes ír Újszövetséget tartalmazza, Ferdomnachban készült, egy armagh-i mester másolta. XP-ja kicsi, kevésbé díszes, alakítása viszont feltűnően karcsú, a X és a P vonalvezetésben találkoznak, az I-t pedig itt is a P állatfejecskéje tartja a szájában, hossza azonban nem töri át a P zászlóját. Díszítőelemeinek logikája nagyon szembetűnő, különösen a belső örvénydíszek forgásiránya tekintetében.. Az éles vonalvezetés dominanciája a Mac Durnan Kódexével rokonítja.
A Stockholmban őrzött Codex Aureus XP-ja ugyancsak kicsi, kilóg a lap-keretből, állása ferde. A többitől eltérő sajátosság benne az, hogy a X bal alsó szára nem nyúlik meg, sőt ferde állása miatt rövidebbnek tűnik. Belső díszítése is meglepően szimmetrikus, ritka jelenség a díszítőelemek ilyen pontos, keretbe foglalt tagolása. A X jobb szárai bekebelezik a P-t és az I-t – ez sem fordul elő túl gyakran, bár legtöbb XP esetén érzékelhető a P és az I alárendelt volta, éppen a szerkesztés következtében. Az említett szárak egy-egy kutyafejben végződnek, mintegy megvédve a bekebelezett betűket, elválasztva őket a következőktől, melyek ugyancsak változatosan díszítettek.
Mac Regol Evangeliariuma (Codex Rushwortianus)9 nehezen olvasható ír majuszkulákkal másolt vegyes latin-ír szöveget tartalmaz. XP-jának érdekessége az, hogy p-ját kereszt jelöli.
Viszonylag egyszerű a XP-a az oxfordi Corpus Christi College kódexének is, melyet Németországban másolt egy ír scriptor. A 11. századból való, amikor a kéziratok már sokkal szegényesebben díszítettek. Ekkor már mindenféle kódex létezett, elterjedőben voltak a zsebkönyv nagyságúak is.
E kódex XP-ja mégis figyelemre méltó, mert tartalmazza a rombusz alakú középdíszt, a P és az I alárendeltsége hangsúlyozott, a rövidítésjel is csak e két betű fölött található. (Mindennek jelentőségéről a Kells-i Kódex kapcsán lesz szó.)
A Canterbury katedrális kódexe, a Mac Durnan Evangeliarium, melyet a kolofón-bejegyzés szerint Ethelstan ajándékozott a könyvtárnak a 10. században, egy egészen érdekes, kis méretű, csupa fonadékból álló X-vel indítja Máté Evangéliumát. A P és az I még méreteiben is csak alig különbözik a többi, szövegbeli betűtől. Elhelyezkedése a lapon majdnem centrális, a szárak metszéspontját egy vízszintes vonal keresztezi, úgy, hogy maga is belefonódik a szárak tekervényeibe. Vonalai egyszínűek, de éppen ez emeli ki az aprólékos, burjánzó, mégis keretekbe szorított lapdíszek közül. a fehér lapon a körülpontozás ugyancsak a kiemelés eszközévé válik.
Néhány kódex XP-ja méreteivel, festőiségével, szimbólum-gazdagságával hívja fel magára a figyelmet. Érdemes alaposan szemügyre venni belső díszítésüket, mely bár jellegzetes ír motívumokat tartalmaz, sokszor meglepően egyezik a kontinentális kereszténység szimbolikájával.
A 6. század végén keletkezett Lindisfarne-i Kódex10 XP-a már a lap kétharmadát elfedi. A betűk mérete megközelítőleg azonos, de a X és a P valamint az I díszítése eltérő. Motívumai mediterrán hatást tükröznek. Domináns és kontrasztív színei a sárga és a fekete. A betűk nem fonódnak egymásba, összetartozásukat kétszeres körülpontozás erősíti meg. (Méreteikből, kiképzésükből, formájukból ez amúgy is kitűnik.) A P és az I metszéspontjában viszont külön díszítés hangsúlyozza a kereszt-alakot. Maga a fonadék egyvégtében bebogozza a szárakat, de a színezés tagolja. A hármas színkombináció harmonikusan váltakozik minden formaelem esetében. A díszítőelemek indázóan egybekapcsolódnak, nem elszigetelt berajzolások, a betűk vonalvezetésének végződéseiként foghatók fel. A keretdíszek hasonló felépítésűek, a betűk mellett felveszik annak formáját. Bennük is föllelhető a hármas (elem-szín) csoportosulásából eredő ritmikusság.
Két, nem Írországban, de ír scriptorok által készített kódex XP-ja ugyancsak figyelemre méltó. Megfigyelhető rajtuk a kölcsönhatás. A Barberini Kódex11 XP-ja már az egész lapot betölti, de nem kizárólagosan: alsó szárai közt még ott a szöveg is. A monogram önállósága ennek ellenére nyilvánvaló. Nagyméretű luxuskódexről van szó, egész lapot kitöltő XP-ja valóban impozáns, különösen a szárak végződéseinek indázó kör- és örvénydíszei miatt. A X szárainak metszépontjában feltűnik a rombuszdísz, benne kis groteszk-figurával. A jobb szár ez esetben is hosszabb, az egész monogram így „három lábon áll”, mindhárom betűnek egyforma a jelentősége, méretéből és díszítettségéből adódóan egyaránt.
A másik ír hatást tükröző kódex a Sankt Gallenben őrzött. Leginkább színezésében tér el az ír földön megszokottól. XP-jának lapján viszonylag sok a szabadon, dísztelenül hagyott felület. Különös a belső fekete alapon végigvonuló drapp-világosbarna díszítés. Vonalvezetése merevebb és szűkebb. A pontozás a keret szélébe vagy a monogram betűibe (P, I) kerül. A X rombusza négy másik rombuszra osztódik, piros-kék váltakozó színezéssel, mely valóban a szélrózsára emlékeztet, a cakkos metszővonal pedig a keresztre. Kevesebb az örvénydísz, nyilvánvaló a szabályosság, de a X a lap keretéből itt is kilóg, jobbalsó szára pedig megnyúlik, a szokásos módon. Az egész lapra jellemző, hogy díszítése nem zsúfolt, hanem szokatlanul kiegyensúlyozott.
Az ír miniatúra legismertebb alkotása a Kells-i Kódex.12 Nagyméretű, illusztrációkban gazdag, gondosan előállított könyv, melyet számos iniciálé, lapszéli vagy egész lapokat kitöltő ornamentáció tesz díszessé. Dekoratív koncepciója nagyon gazdag, több miniátor is dolgozhatott rajta, tervét valószínűen Connachtad abbé készítette, akit a korban scriba selectissimusként tiszteltek.
XP-ja egész lapra kiterjedő, benne a X dominál. A betűk nem olvadnak egybe, nem építkeznek egymás elemeiből. Elhelyezkedésük alárendeltséget és egységet egyaránt kifejez. Az aránytartás inkább az apróbb díszítőelemek belső világára jellemző.
E XP kapcsán szóba kerül gyakran a kódexfestészet és az ikonfestészet rokoníthatósága. A közös források és módszerek megléte közismert tény, de az érintkezési pontok mégsem egészen nyilvánvalók. A feltűnőbb hasonlóságot az illuminált kódexek narratív és portrészerű képei mutatják. Az ikonfestészet szimbolikája azonban egyéb könyvet díszítő elemekbe is beszüremkedik. Werckmeister ezt véli felfedezni az ír evangeliariumok XP-jában., melyek mögött szilárd, differenciált hagyomány állt. A kódexek időrendi egymásutánjában a monogram ikonografikus típusként fejlődik ki. Mérete megnő, körülötte a szöveg egyre kevesebb lesz, végül az egész lapot beborítja. Ezt a szerző a festő hagyomány iránti engedelmességének tekinti; az ilyen méretű túldíszítés nem a forrás-kódexekre jellemző, hanem a kelte-germán művészetre. A PI mérete is egyre nő, de az elkülönülés egyre nyilvánvalóbb: a X fölötte áll a P-nak, díszítése is igényesebb. Werckmeister szerint a Kells-i Kódexben a legszembetűnőbbek a XP szimbolikus jelentései: a X itt válik egészen különállóvá, fölfogható úgy is, hogy nem egy monogram része, hanem egy nomen sacrum első betűje, de tekinthető egy kereszt-ikonnak is. Funkciója semmi esetre sem lehet pusztán dekoratív. Ha ikonnak tekintjük, szerepe evokatív, tehát nem ábrázoló, hanem megjelenítő.
Körvonalai hagyományosak, középdísze rombusz alakú: ez jellegzetes vonás. Más XP-ban nincs koncentrikus díszcsoportosítás. Az új forma bevezetése egybeesik a XPI csoport törésével. Ha a X-t keresztnek tekintjük, szárai, diagonális elhelyezkedésük következtében, irányt jelölnek. Így két pár díszcsoport van jelen benne. A figuráknak a kereszt ellentétes pólusain való elhelyezése karoling kor előtti hagyomány. Először longobard kereszteken tűnik fel a 7-8. században, Itáliában. Ennek alapján a X kozmológiai miniatúrának tekinthető: a tengely ellentétes pólusain elhelyezett figurák és folyondárdíszek a négy égtájat jelölik, a bizánci ikonokhoz és mozaikokhoz hasonlóan. A rombusz is az Ég-képet jeleníti meg, a centrális kompozíció fontos eleme, antik kupoladíszeken is így jelenik meg (pl. Ravennában).
De nemcsak a kép maga szimbólum. Akadnak misztikus jelképek az apró belső díszítésekben is. Elég csak az állatkákra gondolni. Masaihoz hasonlóan Cartianu is megmagyarázhatatlan, szentségtörő jelenségnek tartja bizonyos állatok jelenlétét a szakrális környezetben. Például azt, hogy a Kells-i Kódex díszei közt egy egér az Eucharistiát rágcsálja, miközben macska leselkedik rá. Pedig ez egy mélyen keresztény szellemű, igencsak jámbor szellemű példázatnak a megjelenítése is lehet, mely példázat a magyar Sándor-kódexben is föllelhető, hiszen egész Európát bejárta: „az egerek azt (ti. a szentelt kenyeret) meg erzyk keet elso labokkalaz poc fele fel velkodnek: es ha melyk ak egzor ehezeek benne: nem gondolaztan sem eger fogoval: sem ma kaval de mind halalaban rea siet”.13 Majd a példázat magyarázata következik „az egereken ertetnek isten zereto emborok es cristusnak tiztoloi kyk Kristus utan igon kevankoznak” – s a hasonlóságot további öt pontban értelmezi.
Valószínű, hogy sok groteszk figura és különös jelenet magyarázatát meg lehetne találni hasonló utakon járva, feltárva ezáltal a középkori miniatúrák vallási-esztétikai értékeit, értelmezési lehetőségeit, ezáltal is jobban megközelítve lelkiségtörténeti sajátosságaikat.
Karoling- és Ottó-kori kódexek lapjairól
Az alábbiakban nem teljes kódex-csoportok bemutatása, jelenségeinek számbavétele és értelmezése következik, hanem néhány reprezentatív kódexből ragadunk ki egy-egy részletet, jelenséget és próbáljuk megközelíteni gyakorlati szempontból: szépségén túl, a kódex szövegével egységben milyen szakrális dimenzióval és milyen módon gazdagíthatta a kódex használóját s gazdagíthatja a mai szemlélőt.
A Corbie kolostorából származó sacramentarium14 kánonképe
A középkori kódexeknek, így a sacramentariumoknak is általános jellemzője, hogy a könyv nagyobb szerkezeti egységeit egy-egy teljes oldalt kitöltő kép vezeti be. A kánon (akkor még csak egy volt, a római) szövegét bevezető képet nevezték kánonképnek. A konvenció szerint a keresztre feszített Krisztust, Máriát és Szent Jánost kellett ábrázolnia. A követelmény teljesen indokolt: e kánon szövegében az áldozat gondolata jut kifejezésre leginkább. Ezt tükrözi a Krisztus-kép, Szűz Mária és Szent János jelenléte pedig az Egyház közösségére utal, azokra, akikért Jézus ezt az áldozatot egykor bemutatta és akikért minden szentmisében újra és újra bemutatják.
A konvenció azonban a századok során nem vezetett teljes univerzalizmushoz. Ahány kánonkép, annyi féle, és annyi féle szemléletet, a kánon szövegével összefüggő értelmezési lehetőséget tükröz.
Corbie kódexének kánonképe több érdekes, egyedinek mondható15, ugyanakkor mély értelemmel telített megoldást tartalmaz. A lap gazdagon aranyozott, de harmonikusan elrendezett, ezért díszítése16 mégis egyszerűnek tűnik. Maga a kép, rendhagyó módon, tartalmazza a kánon kezdő szavait: „Te igitur, (clementissime Pater, per Jesum Christum, Filium tuum, Dominum nostrum, supplices rogamus ac petimus ut accepta habeas et benedicas haec dona, haec munera, haec sancta sacrificia ...)”. A kereszt valójában egy T iniciálé. Krisztus képe inkább benne ven mint rajta. Arckifejezése és nyitott szeme nem a szenvedést tükrözi (mint legtöbb hasonló képen), hanem a halálon való győzelem nyugalmát és dicsőségét sugározza. Lábainál kígyó gyűrűzik, mint a legyőzött Sátán jelképe. Érdemes felfigyelni arra is, hogy Mária és Szent János apostol alakja nem a kereszt alatt kétoldalt jelenik meg, hanem fölötte, a Nap és a Hold medalionjában (ezek a kozmosz jelképei a korabeli festészetben.) A kép tehát, bár tartalmazza az egykori, egyszeri áldozat mozzanatát is, sokkal inkább a mindenkori szentmiseáldozat lényegének megjelenítésére törekszik.
Továbbgondolható a kép a régi liturgikus nyelv szempontjából is. Krisztus képét a megszólító névmás t-je tartalmazza: Téged tehát, jóságos Atya... – így hangzana a „nyersfordítás”. Tehát Krisztus már elfogadott áldozata az Atya megszólításába helyezkedik bele, a hozzá intézett könyörgésbe. A kép és a latin szöveg együttese így a zsoltárok argumentáló biblikus nyelvezetén szemléletesen készíti elő a legszentebb áldozatot.
E kánonkép rövid, és korántsem teljes bemutatása, elemzése is bizonyítja, hogy a képek jelenléte a liturgikus könyvekben túlmutat a díszítés esztétikai vagy a tanítás gyakorlati funkcióján, szakrális és lelkiségi szempontból is mintegy hozzá tartozik a liturgia szövegéhez.
A Limoges-i Sacramentarium17 pünkösd liturgiáját bevezeto képe
A pünkösdi esemény francia földön egyedülálló megjelenítése látható az ikonszerű képen. Viszonylag egyszerű keretdísz övezi és tagolja két nagy részre a képet: a felső rész kék alapon nyugvó medalionja a Mennyországban trónoló Krisztust ábrázolja. Lábának zsámolya a két (mennyei és földi) szférát elválasztó vonalba ágyazódik. Az alsó részben az apostolokat látjuk, szimmetrikusan két csoportba osztva. Előtérben a két apostolfejedelem, mögöttük még egy-egy apostol teljes alakja, a többinek csak a feje látható. A Szentlélek elküldése Krisztus fejéből kiinduló, az apostolok fejéhez vezető szétágazó csatorna útján történik. Ritka eljárásmód ez, de nagyon érzékletes; szemben a lángnyelvek vagy a galamb szimbólumával, ez a szoros, a közvetlen kapcsolatot juttatja kifejezésre. Az apostolok arckifejezését is érdemes megfigyelni: a csodálatos események mindenik arcon (lélekben) más-más reakciót váltanak ki: csodálkozást, meglepődést, békét, örömöt, elfogadást stb. Ez a változatosság mégis egységet sugall, mintegy az egyháznak a Szentlelket befogadó magatartását jeleníti meg a pünkösdi liturgikus szövegek előtt: felkészít az ünnepre, azáltal, hogy a szemlélőnek emlékezetébe idézi az ünnep lényegét, szépségével, harmonikus elrendezettségével pedig ráhangolja az utána következő imákra.
Árpád-házi Szent Margit zsoltároskönyvének18 első iniciáléja
A zsolozsma liturgiájához még a 13. században sem használhatott minden szerzetes saját psalteriumot: a zsoltárokat kívülről kellett tudni.19 Előkelő családokból származók számára azonban majdnem mindig készítettek díszes könyveket. A zsoltároskönyvek figurális iniciáléiban érthető módon gyakran (de nem kötelező jelleggel) szerepel Dávid király alakja. E kódex három iniciáléjában is előfordul. A legszebb az első zsoltár B kezdőbetűje (Beatus vir qui non abiit in consilio inpiorum... ). A felső zászló medalionja a tanító Krisztus teljesen szabályos ikonját tartalmazza. Az alsó zászló medalion nélkül ábrázolja a hárfán játszó Dávid királyt. A keresztény egyház zsoltárimádkozásának a lényegét világítja meg ez a kezdőkép, különösen, ha jelentését a zsoltár szövegének értelmével is kapcsolatba hozzuk.
S hogy mennyire szemléletet, lelkiséget kifejező lehet egy ilyen kezdőkép, meggyőződhetünk róla, ha összevetjük egy Dél-Angliában készült hasonló kódex iniciáléjával20, melynek díszes, egyébként nagyon szép rajza az ír fonadékok, oroszlánszerű szörnyecskék közé rejt egy vadállattal küzdő emberalakot, akiről csak sejtjük, hogy Dávid lehet.
Az írás szépsége — a Codex Aureus
A kódexek előállításának művészete nem csak a kódexek szövegének megalkotásában, gondos másolásában és mesteri illusztrálásában állt. A „szövegszerkesztés”, tehát a szövegkép kialakítása sem volt mellékes, elsősorban gyakorlati okoból kifolyólag (legyen könnyen olvasható esetleg gyertyafénynél is, többen is olvashassanak-énekelhessenek belőle egyidőben), de a szép írás- és szövegkép majdnem olyan fontos volt, mint az ornamentáció szépsége.
A szöveg elhelyezését a lapokon, különösen a díszkódexek esetében, külön előírások szabályozták a mértéket, az arányokat.21
Ebből a szempontból a Batthyaneumban őrzött Codex Aureust22 fogjuk közelebbről szemügyre venni.
Lapajainak mérete 37×26,5 cm, rajtuk a szöveg két oszlopban helyezkedik el, szellősen, a zsúfoltság legkisebb benyomását sem keltve. A szövegépítés egysége a derékszög, ennek segítségével szerkeszti a kódex vonalzója a négyszög alakú mezőket, melyeket majd szöveg vagy ornamentáció tölt ki. A szerkesztés egységében érinti a bifoliumot, a szövegképnek nem egy oldalon, hanem két szomszédos oldalon kell jól mutatnia.
A kódex szövegképében is megfigyelhető valamilyen szabályok szerinti arányosság. Ami igencsak figyelemreméltó, s már első látásra feltűnik, a keret-elrendezés kecsessége. Kimértsége nem túlságosan jellemző a karoling kódexekre, melyekben az iniciálék, a díszítőelemek gyakran megbontják a szövegtestet, a szöveg a dísztés alá, fölé kerül, nincsen állandó helye. E kódex vonalzója azonban következetesen, egyszerű eleganciával szerkeszti meg a szöveget.23
A kódex írása aranyozott, elegáns kivitelezésű unciális írás, rendezett, jól olvasható, jellegénél fogva nem alkalmaz túl nagy számban rövidítéseket, leggyakrabban a nomina sacra különféle változata fordul elő, még ragos, sőt képzett alakokban is, nem helynyerés szándékával, hanem a szöveg szent jellegét hivatott hangsúlyozni. A címekben előfordulnak a kolumnáció minimális, nagyon egyszerű formái. Helyenként megjelennek rubrikált kezdőbetűk, de nem rendszeresen. Mindebből kitűnik, hogy a másoló nagy gondot fordított az íráskép esztétikumára. Ez még olyan apróságokban is megnyilvánul, hogy a scriptor az új sorba írandó egyetlen rövidke szót a következő sor közepére írja, s nem az elejére, ahogyan azt a folyamatosság szabálya megkövetelné
Az íráskép méltó a kódex díszítettségéhez. Narratív képek egyáltalán nem találhatók benne, s a kánontáblákon és az evangéliumokat bevezető ikonokon kívül nagyméretű festett képek sem fordulnak elő. A szöveget semmi sem illusztrálja. A keretdíszek a szöveg méltóságát emelik ki, összeállításuk példás. Minden lapon a keskeny aranyozott kereten belül 1 cm széles aprómintás keret veszi körül a két szöveghasábot, mindeniket külön-külön. A színezés, a motívumok nagyon változatosak. Az egymással szemben lévő oldalak keretdíszei egymással harmonizálnak.
A kódexek, kódexképek elemző bemutatását nyilván hosszan lehetne folytatni. Az előbbiekből is kitűnik azonban, hogy a középkor liturgikus könyveinek jellegzetességei mennyi még fel nem tárt értéket hordoznak magukban. Ezek az értékek valóban korhoz kötöttek. A kódexfestés művészete ugyanis tovább él a reneszánsz korában, különösen egyházi területen. Funkciója azonban megváltozik: a kéziratos könyv vagy luxus-könyvtárk, neves székesegyházak számára készül (gondoljunk csak a Corvinákra), s ebben az esetben az ornamentika, a művészi kivitelezés mögött gyakran kévés az igazán mély tartalom (érdemes ebből a szempontból összevetni az itt bemutatott kánonképet a Mátyás-graduale kánonképével), vagy nagyon szegény kolostorok, templomok, esetleg magánszemélyek számára, s így csak a legszükségesebb, tehát a szöveg kerül bele, s esetleg egy-két nem túl nagy művészi igényű illusztráció.
Sajnálatos jellegzetessége ezeknek a kódexeknek, hogy kincseiket a maguk korában is és ma is csak nagyon kevesen ismerhetik és élvezhetik, hiszen a középkor folyamán a nép még a liturgiától is egyre távolabb került, nemhogy a magas műveltséget igénylő kódexek értő szemlélésétől, ma pedig, érthető módon természetesen, könyvtárak páncélszekrényeibe rejtik őket, s csak mint a múlt tanúságtevőihez közeledhetünk nagy ritkán hozzájuk. Nyilván ma már liturgikus könyvekként nem is élhetnének. De néhány válogatott-magyarázott kiadás hasznos lehetne: az egyház-, liturgia-, lelkiség-, és művészettörténeti kultúra mélyebb megismerését segítené elő.
Jegyzetek
1
„Pictura est laicorum litteratura”, Gemma amimae 112, idézi Eco, Umberto, Arte e bellezza nel estetica medievale. Bompiani 1988. 22.2
Réau, Louis, L'iconographie. Paris 1955.3
Egyféle legendagyűjtemény a 11. századból, címe egy szerzőt jelöl. Több kézirata illusztrálva terjedt, közülük a leghíresebb a Smyrnai. Az V. szÁzadban fordítják latinra a görög szöveget, Tertullianustól Szent Ambrusig előszeretettel használják az egyházatyák. Keresztény értelmezését Vincent de Beauvais (Speculum Naturale) És Honorius d’Autun (Imago mundi) készíti el.4
Masais, François, Essai sur les origines de la miniature dite irlandaise. Bruxelles-Antverpen 1947.5
Leclercq, Jean, Dictionnaire d'archéologie chrétienee et de liturgie, Paris, XI/1.6
Trinity College, Dablin, Ms. 55. L. Henry, Françoise, L'art irlandais.7
L. Cartianu, Virginia, Miniatura irlandeză. 1976, 51.8
Trinity College, Dublin. L. Henry, i.m. 238.9
Oxford, Badleian auct. D.II.19., Lowe, Elias, Codices latini antiquiores. Oxford 12.10
London, British Library Cotton Nero D IV. L. Nordenfalk, Karl, Insulare Buchmalerei (600-800). München 1977. 60.11
Bibliotheca Vaticana, Ms. Barberini Lat. 570.12
Iona, 800 körül készült, Trinity College A.I.6.13
Sándor-kódex, A kódex hasonmás kiadása, Budapest 1987. (Régi magyar kódexek 2).14
Bibliotheque National, Paris, Cod. Lat. 1141. A kódexet a IX. század második felében másolták, valószínűen a Corbie-i iskola scriptorai. Csak töredékei maradtak fenn.15
Összevethető pl. a pozsonyi káptalan misszáléjával, 14. sz.16
A díszítésre ír és antik elemek keveredése jellemző, az utóbbi azonban túlsúlyban van: sötétzöld alapon ötszörös keretdísz geometriai és levélmintákkal, az iniciálé jobb oldalán a két szó (Te igitur) aranyozott, kolumnált capitalis elegans betűkkel; ír hatást csupán az iniciálé fonadékdíszei mutatnak. L mellékelt illusztrációkat.17
11-12. század, Párizs, Bibliotheque National, Cod Lat. 9438. Fol 84. Valószínűen a toulouse-i Szent István székesegyház számára készült, gazdag dekorációja a limoges-i zománcozott ötvösmunkák stílusára emlékeztet. In: Csapodiné Gárdonyi Klára, Európai kódexfestő művészet. Budapest 1981. 30. tábla.18
Magyarországon készült valószínűen a 13. század közepe táján, domonkos apácák számára. V.ö. Belák Béla (szerk.), Kódexek a középkori Magyarországon. Budapest 1985. 42. tétel.19
V.ö. Gy, Pierre-Marie OP, A liturgia és könyvei, In: Pannonhalmi Szemle 1999. VII. 2. 49.20
12-13. század, Esztergom, Főszékesegyházi Könyvtár, Ms. I. 21. Fol. 4v.21
Théophil mester Diversarium artium schedula c. művének harmadik fejezetében a „mensura” -t a találékonyság, a rend, a változatosság erénye mellett említi, jelentőségét ezekéhez méri. „grâce au don de l'intelligece tu as reçu le pouvoir d'invention, la mesure, que tu dois arreter pour chaque oeuvre.” Idézi Gilissen, Prolegomenes á la codicologie, 226.22
Kopasz Károly Bibliáinak egyike, nagyméretű luxus-evangeliarium, melynek első fele (Mt, Mk) a Batthyaneumban, másik fele a Vatikáni Könyvtárban található. Részletes, de ma már kiegészítésre szoruló leírása: Szentiványi Róbert, A Codex Aureus. Brassó 1913. 1-11.23
A Gilissen által bemutatott szerkesztési minták közül a pythagorasi háromszögekre épülő szerkezeti forma jellemző erre a kódexre, bár a méretek itt nem egyeznek meg teljesen a szabvány-méretekkel. E jelenség lehetséges okairól l. Gilissen, i.m., 217.
Fodor György
Kossuth Lajos karácsonyi látogatása Amerikában
Száz éve leplezték le clevelandi szobrát
1992-ben alkalmam volt látni és – bár futólag – megismerni az amerikai Egyesült Államok több államát. A „nagy élmény” mellett az ürömre a Szent Istvan kiralyról nevezett Erdélyi Ferences anya-provincia amerikai kusztódiájának (őrségének) római utasításra történt megszüntetése szolgáltatott okot. Az ottani Szeplőtelen Fogantatás provinciának, a kusztódia örökösének illetékeseivel folyó targyalásokra – mondhatnám „munkalátogatásra” – kísértem el az erdélyi rendtartomány akkori vezetőit.
A kevés szabadidő ellenére lehetőségem adódott feltérképezni nemzetünk olyan nagyjainak amerikai diadalútját, mint Kossuth Lajos és Mindszenty József bíboros. Egy életre hálás vagyok a Mindenhatónak azért (is), hogy a youngstowni Szabó Imre személyében megismerhettem és összebarátkozhattam nemcsak az erdélyi ifjúság nemeslelkű pártfogójával – mind a mai napig –, hanem egyszemélyben egy valódi Kossuth rajongóval is.
Szabó Imre érdeklődéssel viseltetett Kossuth Lajos minden ténykedése iránt – szavait idézve – „amióta az osztrák vadkan és az orosz medve egyesült despotizmusára az első csapást mérte, egészen szabad partjainkhoz való érkezéséig.”
A kományzó 1851. december 24-én érkezett Philadelphiába. Itt-időzésének programját nem lehetett előre megállapítani s csak másnap határozták el, hogy a gyermekek karácsonyi ünnepélyét 26-án tartják meg. Nagy volt a lelkesedés és a New York-iak által lassúnak csúfolt kvéker-város mindent elkövetett, hogy legalábbis ne maradjon a metropolis mögött Kossuth fogadása tekintetében. A lelkes philadelphiaiak a magyar, az amerikai és a brit zászlók rnellé kitűzték Törökország félholdas lobogóját is, hiszen a nemzet nagy vendége ott, abban a nem-keresztény országban találta meg első menedékét a zsarnokok üldözése elől. A városháza elé nagyméretű allegorikus képet függesztettek ki, amelyen az osztrák vadkan és az orosz medve megrohan egy magyar honvédet, mögötte azonban az amerikai sas és a brit oroszlán között egy turbános török emeli fel védő karjait.
Az iskolás gyermekek ünnepélyére – több tanár és lelkész vezetésével – a Chinese Museumban került sor.
Kossuth aligha sejtette, hogy ugyanabban a múzeumban őrizték az egykor világhírű magyar mérnök, Kempelen Farkas legnagyobb, vagy legalábbis legérdekesebb alkotását: a sakkautomatát, amelyet Amerikában Maetzl János mutatott be. Philadelphiai magyarok szájhagyománya szerint annyira feledésbe merült, hogy amikor a Chinese Museum 1845. július 5-én leégett, senki sem gondolt az egykor oly híres készülék megmentésére.
A youngstowni Alverna ferences kolostor könyvtárában fújtam le a port Skinner H. P. könyvecskéjéről – csak remélni tudom, hogy a megboldogult Dengl Miklós valamint Kiss Barnabás és Ligeti Angelus atyák által annyira védett állomany jó kezekbe került – , amelyet Philadelphiában adtak ki 1852-ben. A könyv elején Kossuth arcképe látható, alatta pedig egy idézet az amerikai gyermekek ünnepélyén elmondott beszédéből, amelyet bejegyeztem naplómba; „Bár a vallásosság, erkölcsösség és hazafiság iskolájába a világon mindenütt tanítókul fogadnák be a gyermekeket!”
Amint Mészáros György OFM pap-tanár elmondta, ez nem az egyetlen mondása Kossuthnak, amely akkoriban szállóigévé vált Amerikában. A benyomás, amelyet az Egyesült Államokra tett, annyira mély és tartós volt, hogy a beszédéből való idézeteket bevették az iskolai könyvekbe, hogy a gyermekek már korán magukba szívják „az igazi honszerelem tanait.”
Az első szónok, egy tizenhárom éves gimnazista fiú ezekkel a szavakkal köszöntötte: „Nem azért tisztelünk Téged és honfitársaidat, mintha hízelegni akarnánk, hanem mert meg vagyunk győződve, hogy Titeket ugyanazon szellem hatott át, mely a mi hazánkat szabaddá tette. (...) És minden amerikai ifjú szívesebben volna legyőzött magyar, mintsem a zsarnok fényes palotájában udvaronc. Olvastunk szeretett hitvesed munkásságáról és nehéz megpróbáltatásairól, és hogy miképpen menekült meg álruhában a szörnyeteg Haynau éber szemei elől. A női hősiesség ilyen példáival Magyarországnak szabaddá kell lennie; mert anyáink erényei tanítanak csecsemő korunktól kezdve a zsarnokság megvetésére. A nemes léleknek szabadnak és függetlennek kell lennie, és a mint az amerikai ifjak lelke oktatás által művelődik (mert a mi köziskoláink oly szabadok, mint a lég, amelyet szívunk), minden ifjú megtanulja az igaz köztársasági elveket, a szólás-szabadságot, a sajtószabadságot és a vallásszabadságot. A philadelphiai ifjúság nevében, amelyet képviselek, azon szavakkal végzem üdvözletemet, amelyekkel kezdtem: Küzdjetek házi tűzhelyeitekért, oltáraitokért és hazátokért!” (Megjegyezném, hogy Philadelphiát lakosai napjainkban is szeretik a szabadság bölcsőjének nevezni, mert itt ülésezett a kontinentális kongresszus, amely kimondta a gyarmatok függetlenségét.)
Kossuth megölelte és homlokon csókolta a kis szónokot. Először a felnőttekhez intézett néhány szót, dicsérve az amerikaiknak a gyermekek nevelésére fordított gondosságát, ebben látva a nemzet nagy jövőjének legfőbb biztosítékát.
Az ifjúsághoz szólva hazgsúlyozta: „Ha majd férfiakká nőttetek fel, személyemet el is felejthetitek, de soha se felejtsétek el, hogy az az ember, aki az Egyesült Államok ítélőszéke előtt Európa elnyomott szabadságáért emeli fel szavát, homlokon csókolt benneteket. Legyen ez a csók emlék, amely arra buzdítson titeket és társaitokat, hogy azon elveknek, amelyek iránt most, gyermekkorotokban oly forró rokonszenvet éreztek, állhatatos hirdetői és védői legyetek teljes életetekben. Isten aldása kísérjen!”
A könyvecske közölte a Girls Normal School hét tanulójának és még huszonkilenc fiúnak az angol nyelvű üdvözlő levelét is, akiknek lelkére mély hatást tett Kossuth drámai pályafutása, nemes jelleme és azok az eszmék, amelyeket képviselt. A tizenhárom éves Murphy Jakab néhány szóban így foglalta össze Kossuth háromnegyedórás New York-i beszédének magvát: „Nyíltan kijelentetted, nogy azon szándékkal jöttél az országba, hogy kormányunk beavatkozását hazád érdekében kieszközöld. Tényleg eljött az ideje, hogy a fiatal »amerikai óriás« (amint szeretett hazánkat oly találóan nevezted el) részt vegyen Európa ügyeiben és megakadályozza az orosz cár további előrenyomulását. Magyarország képezi a válaszfalat közte és Nyugat-Európa között. Ha szülőfölded szabadsága el van nyomva, nincs akadály útjában, amely visszatartnatná a többi ország szabadságának eltiprásától. De én azt hiszem, hogy Magyarországnak hivatása, hogy megvédje az ő világát a, kozákoktól a 19.században, mint ahogy megvédte Európát a törököktől a középkorban. (…) Ha azonban ismét csalódsz és szerencsétlenség jutna osztályrészedül, gyűjtsd össze hű társaidat és emlékezzél rá, hogy Amerika karjai ki vannak tárva, hogy mindnyájatokat magához öleljen, és hogy szíve nyitva áll a száműzöttek előtt. Itt nincs zsarnok, aki eltiporná a nép jogait; nincs gőgös cár, aki szeszélyeivel rémületbe ejtené. Mi csak egy úrnak engedelmeskedünk: a Világ Teremtőjének.”
Irataiban Kossuth csak itt-ott ejt el egy-egy megjegyzést amerikai latogatásáról, amely pedig tényleg diadalút volt. Talán szerénységből, talán azért, mert elkedvetlenítette, hogy a fényes és őszintén lelkes fogadtatás ellenére sem tudta elérni azt, amiért odament. Persze az amerikaiak saját történelmük világánál szemlélték a magyarországi eseményeket, s így azokat elsősorban köztársasági és protestáns mozgalmaknak takintették. Előttük aránylag kis súllyal bírt, hogy Magyarország évszázados törvényekre alapította igényeit.
Az Atlantitól a Csendes-óceánig minden magyar szív örömmámorban égett kereken száz éve, 1902. szeptember 28-án, amikor a clevelandi University Circle téren leleplezték az egyetlen egészalakos szabadtéri Kossuth-szobrot, amelyhez Amerika magyarjai adták össze vérrel és verejtékkel szerzett centjeiket. Amerika magyarsága mindig büszkeséggel fog visszaemlékezni erre a napra. Nemcsak azért, mivel jóformán ez volt az első alkalom, amikor az amerikai magyarság igazán önmagához méltóan ünnepelt, nemcsak azért, mert azünnepség fényesebbé, emlékezetesebbé tételéhez a legkiválóbb amerikai politikusok és államférfiak járultak hozzá, hanem azért is, mert akkor fogamzott meg az amerikai magyarság egy másik nagy alkotásának gondolata is: a budapesti Washington-szoboré. A gondolat aránylag rövid idő alatt testet is öltött: 1906. szeptember 16-án leplezték le az ez alkalomra nagy számban hazatért amerikai magyarok jelenlétében.
Sas Péter
A Kornis-kupa
Kolozsvár óvári templomát 1725. június 13-án báró csíkszentmártoni Antalfi János püspök nevében Szabó Mihály kolozsvári kanonok-plébános adta át a ferences rend megbízottjának, Páter Antalffi Istvánnak, a kolostor első főnökének. A ferences Historia Domus feljegyzése szerint személyesen gróf göncruszkai Kornis Zsigmond, Erdély kormányzója, az Erdélyi Római Katolikus Státus elnöke ruházta át a templomot a ferences rendre. A koldulórend által végzett átalakító és felújítási munkálatokat pénzben és más módon is segítette Kornis Zsigmond gróf.
A templom felszereléséhez tartozó legtöbb és legértékesebb ajándék is a Kornisoktól eredt. Ezek között voltak ereklyék, 15. és 16. századból származó kazulák, miseruhák, valamint a templomi liturgiában használatos ezüstművű készlet egyes darabjai és más kegytárgyak. Gróf Kornis Antal volt az adományozója 1745-ben a korabeli Szent Kereszt-kápolna leghíresebb és legféltettebb kincsének, a donátoráról elnevezett Kornis-kupának.
A gazdagon aranyozott, vastag ezüst lemezből készült fedeles kupa magassága 26 cm, talpának átmérője 49, felső részének, ajakperemének pedig 36 cm. Groteszk ábrázolású fedeléből a Kornisok címerállata, az ágaskodó unikornis, az egyszarvú emelkedik ki. A fedél színe és aranyozása szemmel láthatólag elüt a kupa testétől. (Elképzelhető, hogy nem egyszerre készültek, ezért a fedél utólagos készítmény lehet). A kupa erős fülére egy női fejet applikáltak, hogy fedelének felnyitásakor a hüvelykujjnak szilárd támasza legyen. A korabeli hajviselet láttán és az akkori idő szokása ismeretében feltételezhető, hogy a női fej az adományozó második feleségét, a büszkének jellemzett gróf királyhalmi Petki Annát mintázza.
A kupa testét két mezőre osztották, melyet mozgalmas trébelt ábrázolásokkal díszítettek. A felső, szélesebb részen az utolsó vacsora „elevenedik meg”. A művészi kivitelezésű kompozíciónak két érdekessége is van. Az egyik az, hogy a szokásos ábrázolásokkal ellentétben János apostolt nemcsak a keblére vonja Jézus, hanem egész alakját magához öleli. Ezzel még szemléletesebben jelenül meg, hogy ő volt az a tanítvány, akit a legjobban kedvelt a Megváltó. A másik, ugyancsak nem szokványos ábrázolásként az tűnhet fel, hogy csak Júdás visel lábbelit, mégpedig valamilyen rövidszárú csizma-félét. A művész ezzel irányította rá a figyelmet, ezzel különböztette meg a többi apostoltól, hiszen ő volt az, aki elárulta Tanítómesterét, Jézus Krisztust. Kiválasztotthoz méltatlan tettét szimbolizálja az övéről lecsüngő, pénztől duzzadó erszény.
Az asztalon lévő húsvéti bárányos tál alatt feltűnnek az újszövetség áldozati tárgyai: füles kosárban három kenyér, attól balra fedeles boroskancsó, utalásul az éppen folyó és a későbbiekben folytatandó szentmiseáldozatokra. A kanna testének alsó részén hat szárnyas angyal látható, akik a vértanúság eszközeit hordozzák. Balról jobbra haladva az elsőnél láthatjuk az ostorozó oszlopot a kötéllel és az ostorral, a másodiknál a keresztre feszítésnél használatos létrát, a harmadiknál a lándzsát és a nádszálra tűzött ecetes izsópot, a negyediknél a kínhalál eszközét, a keresztet, az ötödiknél a kalapácsot és a három szeget, majd legvégül a hatodiknál a töviskoszorút.
A kupa alsó peremét, girlandját virágok, díszfüzérek és almából, körtéből, dinnyéből álló gyümölcskompozíciók díszítik.
A díszkanna a 17. századi erdélyi ötvösművészet kiemelkedő remekei közé sorolható. Vélhetőleg az Erdélyben otthont és hazát talált szász nemzetiségű Sebastian Hann, az egyik legnagyobb hatású erdélyi ötvösművész lehetett a „Kornis-kupa” alkotója. Ez a darab is a leghíresebb, az úgynevezett „köpenyes kupák” sorába való. Elnevezésüket onnan kapták, hogy a bibliai jelenetekkel díszített belső, sima testüket köpenyként borítja a domborított jelenetekkel díszes külső lemez. Hann volt a plasztikusan képzett fedeles díszkannák elismert mestere.
Az erdélyi ötvösművészet fénykorát idéző és a korabeli Európa művészeinek remekei közé sorolható díszmű a Szent István királyról nevezett Erdélyi Ferences Rendtartomány legféltettebb kincsei közé tartozik.
A burgundiai dombok között meghúzódó kis francia falu – Taizé – neve ma már az egész világon ismert. Az itteni ökumenikus szerzetesközösség egyszerűségével, nyitottságával, vendégszeretetével a leghitelesebb módon példázza a Krisztus-akarta közösség paraboláját. Az 1940-ben csendben elkezdődött történet mára már nemcsak a több mint száz, a monasztikus életet felvállaló szerzetes miatt lett mozgalmasabb, hanem attól a sokezer fiataltól is, akik minden évben felkeresik e helyet. A taizéi szerzetesek ugyanis minden héten vendégül látnak a világ különböző részeiről érkezett fiatalokat (és idősebbeket), akiket a közös imák, előadások, beszélgetések által szelíden meghívnak az általuk kezdeményezett világméretű bizalom-zarándoklatra.
A nyári találkozók alkalmával választható programok egyik legnépszerűbbike a Biblia-csoport, amelynek igényesen kidolgozott előadásait egy mosolygós arcú, szerény szerzetes, John testvér tartja minden évben. Akik már hallgatták őt, tudják, hogy nagy biblikus tudás birtokosa, amihez kitűnő pedagógiai érzék és jó humor társul. Így azok számára, akik a Biblia-csoportot választják Taizében nagy valószínűséggel a hét egyik meghatározó élményét jelenti a vele eltöltött idő.
Akit Taizébe vezetett zarándok Istene
Beszélgetés John testvérrel
Közvetlen hangvételű előadásai során – többi társához hasonlóan – John testvér is szerényen háttérbe szorítja saját személyét, arról még azok is keveset tudnak, akik sok-sok éve hallgatják beszédeit. Ettől a kíváncsiságtól vezérelve kerestem meg őt 2002 nyarán, és kértem, meséljen nekem olyasmikről, amikről sem előadásai, sem eddig megjelent könyvei nem árulkodnak. Kérésemet a tőle megszokott kedvességgel fogadja, és az augusztusi meleg elől a tábor La Morada nevű épületének egyik hűvös szobájába invitál beszélgetni.
Ozsváth Judit: Honnan indult és milyen úton, hogyan jutott el a taizéi közösségig?
John testvér: Philadelphiában (AEÁ) születtem, Olaszországból emigrált nagyszülők utódaként. Vallásos neveltetést kaptam, amihez a tizenkét, katolikus iskolában eltöltött év is hozzájárult. Az érettségi után Bostonban jelentkeztem egyetemre, ahol szociológiát és pszichológiát hallgattam. A teológiai kérdések is érdekeltek, de egyetemi szinten nem kívántam tanulmányokat folytatni e tárgykörből. Közben bekapcsolódtam egy helyi plébánia életébe, ahol komoly vallásos élet folyt, s ez nagyon megragadott engem. Tanulmányaim befejeztével átjöttem Európába, azzal a szándékkal, hogy nagy körutam során minél jobban megismerjem az itteni életet. Múzeumokat, templomokat látogattam, amik lenyűgöztek, de a legjobban mégis az emberekre voltam kíváncsi.
Taizéről középiskolás koromban hallottam először, majd később – talán az egyetem idején – találtam egy könyvet egy könyvesboltban, a Taizé forrásai címűt, és számomra máig érthetetlen módon, akkor ott, abban a boltban megvásároltam. Az említett európai út alkalmával eszembe jutott ez a könyv, és németországi barátaim segítségével találtam el ide, a taizéi dombra. Ez egészen pontosan 1972-ben történt, s akkor még kevés embert találtam Taizében. A csend, az ima és az egyszerűség nagyon megragadott, első napjaimat itt teljes csendben töltöttem. Egy hét után elhagytam Taizét, de úgy gondoltam, hogy európai tartózkodásom idején visszatérek még. 1973 húsvétjára jöttem vissza legközelebb, amikor egy teljesen más kép fogadott, mint amit néhány hónappal korábban láttam. Ekkor többezer fiatal volt a táborban, akiktől nem riadtam meg, sőt ez az élmény is megragadó volt számomra. Különösen az fogott meg, hogy ennek a sok-sok embernek ugyanolyan kérdései vannak, mint nekem. Ekkor nyárig maradtam itt, ami után visszatértem az Államokba. De ezentúl már egyre jobban mozgatta lelkemet a gondolat, hogy Isten szerzetesi életre hívott el engem. Még elevenebben élt bennem a kérdés 1974-ben, amikor újra visszajöttem a nyári nagy találkozóra. Ekkor már azzal a szándékkal jöttem, hogy „kiderítem”, megértem, tényleg ez az élet van-e nekem szánva… A néhány itt töltött hónap után megerősödött bennem az elhatározás, és hamarosan csatlakoztam az ökumenikus közösséghez.
Ozsváth: Hogyan körvonalazódott a feladat, hogy biblikus előadásokat tartson a fiataloknak?
John testvér: Amikor én Taizébe jöttem, még nem volt itt ilyesmi. Akkor a fiatalok arra vágytak, hogy egymással ismerkedjenek. Mi nem is erőltettünk semmit. A hetvenes évek vége felé változott a dolog, és lassan határozott igény kezdett mutatkozni arra, hogy a napi három imán és az ismerkedő beszélgetéseken kívül a hit dolgaival is foglalkozzanak. A közösség felismerte ezt a szomjat, és úgy döntött, hogy erre válaszolni kell. Egy másik testvérrel ketten dolgoztunk azon, hogy olyan előadásokat, beszélgetéseket vezessünk, amelyek során a Bibliából megragadott lényeget, a hit leglényegesebb kérdéseit adjuk át a fiataloknak. Kezdetben csak egy kicsi csoportnak volt szánva, annak, amelyik igényelte ezt, de aztán egyre többeket kezdtek érdekelni az ilyenfajta bevezetők.
Ozsváth: Tapasztaljuk, hogy előadásai során nagy, átfogó jellegű témákat választ, amiket aztán a részletekig kielemez és a „házi feladatul” adott bibliai és más helyekről vett idézetekkel a hallgatókkal tovább elemeztet. Mi alapján választja ki ezeket a kérdésköröket?
John testvér: Az előadások témáit magam választom, persze azért körültekintéssel, hogy olyasmiről szóljak, amik közel állnak a mai fiatalokhoz, amik ma a legjobban foglalkoztatják őket. Így beszéltem a Tízparancsolatról, a szentség fogalmáról vagy a Szentlélekről, hogy csak a legutóbbi éveket említsem. Ezeket a nagy gondolatköröket aztán fokozatosan fejtem ki a program szerint megszabott bevezetők alkalmával. Mindig párhuzamosan haladok a Roger testvér által írt Taizéi Levéllel, és a kiscsoportos beszélgetésre, illetve a csendes meditációra – a Szentírás mellett – abból is jelölök ki részeket. Az előző évek folyamán hangsúlyozottan biblikus jellegűek voltak előadásaim, ami egy viszonylag jó szentírási tájékozottságot feltételezett. Ettől az évtől változtattam kicsit. Most nem annyira a Biblia, mint a mai kereső ember nézőpontjából közelítek; olyan kérdéseket elemzek, amiket a legtöbbször teszünk fel: mit vár el Isten?, hogyan várja el? és milyen utat jelöl ki személyes életünkben a követésre? Természetesen most is felhasználom a Szentírást és a Taizéi Levelet is.
Ozsváth: A taizéi tábor kis üzletében látható, hogy tanulmányai könyv formában is megjelentek és sok nyelven hozzáférhetőek. Mi, magyarok, is saját nyelvünkön olvashatunk három munkát. Hány könyve jelent meg eddig és milyen előéletük van ezeknek a kiadványoknak?
John testvér: Igazság szerint kezdetben a testvérek ösztönzésére jelentettem meg első két könyvemet. Egy évig beszéltem a hitnek zarándoklatként való megéléséről az Ó-, majd az Újszövetségben, ami hatalmas perspektívákat nyitott előttem. Ez a megközelítés kitűnő vázszerkezetül szolgál(hat) a biblikus teológia számára, ugyanakkor egy út a személyes Isten személyes önfeltárulkozásának megértéséhez. A biblikus bevezetőkön kívül is sokat foglalkoztam a témákkal, s főleg télen foglaltam össze, egészítettem ki a korábbi gondolatokat, amikből aztán valahogy megszülettek az első könyvek. Később már könnyebben ment. A nyaranta feldolgozott nagyobb gondolatkörök szinte már törvényszerűen, de ugyanilyen módon állnak össze és kerülnek nyomdába a kéziratok. Most éppen a hetedik kiadvány áll megjelenés előtt. Van, ugye az eddig említett két „zarándokkönyv”, melyek magyar nyelvre is le lettek fordítva ( Zarándok Isten – biblikus tanulmány a hit zarándokútjáról az Ószövetségben és Jézus útja – biblikus tanulmány a hit zarándokútjáról az Újszövetségben), aztán van egy a Miatyánkról, a Szentlélekről – ami szintén megjelent magyar fordításban, a Megújulás Lelke címmel –, van a szentségről, a szamariaiak meghívásáról, s a most megjelenő hetedikben a Tízparancsolatot elemzem.
Eddig tizenhárom nyelvet számoltam össze, amire biztosan lefordították könyveimet, de lehet, hogy kifelejtettem valamelyiket. Angolul, franciául és olaszul valamennyi megjelent, és majdnem mindegyik át van ültetve lengyel nyelvre is.
Kíváncsiságom tovább kérdeztet, mégpedig arról, hogy szokott-e Taizén kívül máshol is biblikus előadásokat tartani. Válasza igenlő, többször járt Olaszországban, az Egyesült Államokban és Lengyelországban is részt vett különféle biblikus rendezvényeken.
Ozsváth: Mit tapasztal, hogyan érinti meg a Biblia a mai fiatalokat?
John testvér: Azt látom, hogy a mai fiataloknak nincsenek előítéleteik a Szentírással szemben. Általában érdeklődéssel fogadják még azok is, akik eddig nem ismerték közelebbről, főleg ha felfedezik, hogy kapcsolatba hozható a személyes életükkel. Különösen jó érzés a heti előadások végén hallgatni a vallomásokat, amelyek során sokak megnyílnak és elbeszélik, hogy milyen személyes üzenetet találtak e sugalmazott könyvben. A legtöbb és legbiztatóbb mindenképpen az, hogy a mai fiatal nyitott a Szentírással szemben.
Ozsváth: Ki tudna-e ragadni valami különleges élményt az eddigi „pedagógusi” pályafutásából?
John testvér: Közel húsz éve tartok biblikus bevezetőket a taizéi táborban, és egyik legnagyobb élményem az, hogy ezekre minden évben igény mutatkozik itt. A másik dolog, ami örömmel tölt el hetente, az a hétfői és a szombati nap közötti különbség, az, amikor a visszajelzésekből látom, érzem, hogy a mai kor fiatalja is komolyan vette és megértette Isten Igéjét. S ha még sorolnom kell, hát az is örömeim közé tartozik, hogy azoknak a szülőknek a gyerekei is megjelennek az előadásaimon, akikkel évekkel ezelőtt együtt beszélgettünk itt, a taizéi dombon.
Biblikus előadások – könyv alakban
Amint arról John testvér vallott, a nagyobb gondolatkörökről tartott előadásainak anyaga kibővített változatban rendszeresen megjelenik könyv formájában is. A szegedi teológiai főiskola tanárának, Thorday Attilának kezdeményezésére, majd más fordítók segítségével és a – szintén szegedi – Agapé könyvkiadó jóvoltából John testvér három könyvét magyar nyelven is olvashatjuk. A kiadó könyveit hazánkban is terjesztik, így ezek a kiadványok fellelhetőek némely itthoni könyvesboltban is.
A taizéi szerzetes könyveit nemcsak azoknak ajánljuk, akik elmélyültebb biblikus tanulmányokat folytatnak, hanem minden kereső embernek, aki kíváncsian kutatja a Szentírás üzenetét, és olyanoknak is, akik hittancsoportokat vezetnek vagy kisközösségekben beszélgetnek a hit dolgairól. Az ilyenfajta együttgondolkodást segítik az egyes fejezeteket lezáró kérdések.
Zarándok Isten
A Biblikus tanulmány a hit zarándokútjáról az Ószövetségben alcímet viselő kiadvány John testvér első magyar nyelven megjelentetett könyve. Az 1990-ben kiadott mű eredeti címe Le Chemin de Dieu, Étude biblique sur la foi comme pélérinage (az egyidejűleg megjelenő angol változaté pedig The Pilgrim God, a Biblical Journey), magyar fordítását a szegedi Thorday Attila végezte két évvel az első megjelenés után.
A szerző az új horizont felé tartó zarándok nézőpontjából elemez, kérdez rá a titkos utakon vezető Isten szándékaira, terveire. Ennek az „úton levés” metaforának a nyitott dinamizmusa minden kor embere számára lehetővé teszi a csendesen feltárulkozó Isten felfedezését és az elnyert hitben való növekedést. John testvér a megszólító és megszólított kalandját ez utóbbinak a – kockázatoktól sem mentes – szemszögéből követi nyomon. Biblikus szakkönyvek, modern kritikai elemzések vonalán halad, mereven elhatárolódva a fundamentalista megközelítésektől, s bár elemzése elsősorban az intellektust veszi igénybe, munkájára mégsem csak a száraz tudományosság a jellemző. Még akkor sem, ha a gyakori lábjegyzetelés, a sok-sok szentírási hivatkozás lassítja az olvasó előrehaladását. Aki a mű elmélyült tanulmányozására vállalkozik, észrevétlenül is „útitársa” lesz a hit zarándokútjára meghívott ősatyáknak, és váratlan perspektívákban bogozza ki, kapcsolja össze, fejti meg az isteni tökéletes logika által világosan megtervezett, ám emberi szemmel elsőre összefüggésteleneknek és tekervényeseknek látszó szálakat.
Jézus útja
Ez a munka – melynek alcíme Biblikus tanulmány a hit zarándokútjáról az Újszövetségben – a francia és angol nyelven való megjelenéshez képest (1990) később, csak 1999-ben látott napvilágot magyar fordításban. A fentebb ismertetett első kötethez hasonlóan az újszövetségi írások fejtegetése során is a hitet, mint „zarándoklatot” választja vezérfonalul John testvér. A mű átfogó látásmódot sugall akkor is, amikor a zarándoklat folytatására hívó Isten tervét Jézus életében, halálában, feltámadásában, majd az első keresztények életében elemző biblikus hangsúlyozottan az „útra” helyezi a hangsúlyt. Fejezetcímeit – Az Ország útjai; Úton a város felé; Az Ige eljövetele a világba, úton az Atyához; Előttetek megyek; Pál, akit Krisztus magával ragadott; Idegenek és zarándokok, A kinyilatkoztatás drámája – is ilyen meggondolással választotta. A taizéi szerzetes előadásaiban és könyveiben is tudatosan törekszik annak a távolságnak az áthidalására, amely a már-már csak a rációt megmozgató tudományos exegézis és a főképpen a szívre-lélekre építő spirituális teológia között húzódik. Felsőfokú tudományos igényességgel szerkesztett, történet-kritikai tanulmányokból vett lábjegyzetekkel gazdagon ellátott írásában John testvér azt a személyes Istent igyekszik felfedeztetni, aki a zarándoklat-kaland során végig velünk van, aki erőnk és életünk az úton való továbbhaladásban. A jézusi új szövetségben minden korábbi szálat összefűző, a kiengesztelődés kozmikus liturgiáját szüntelenül „celebráló” Isten útjának megértetése során a szerző szándéka szerint a zarándok magatartása imádássá és dicsőítéssé kell váljon, hogy ilyen módon mélyítse tovább a vele építendő szeretet-kapcsolatot.
A megújulás lelke
A Szentlélekről szóló biblikus előadások gyűjteménye ez a korábbiaknál vékonyabb kiadvány, mely a francia nyelven való megjelenéshez képest (1994) hat évvel később, de csaknem egy évre az újszövetségi tanulmány magyar nyelvű megjelenése után, 2000-ben került ki az Agapé ferences kiadó szegedi nyomdájából. A három részre tagolt munka („Az ősi szépség, amely mindig új”; „A Lélek erejében”; „Íme valami új valósult meg!”) központi gondolata annak az „újdonságnak” a megismerése, ami/Aki a világ eseményeinek megszokott rendjébe robban be olykor, annak megújítási, megszentelési szándékával. Ha az előző két könyv a háromszemélyű Isten „lába nyomát” követi, akkor a Megújulás Lelke az ő „kezjegyét” tapogatja le a világban a Szentírás és az egyházatyák elbeszélései alapján. Az olvasó nézőpontja itt statikusabb, itt nem annyira „halad”, mint szemlél, megismeri és felismeri azt a Lelket, akiben Isten aktívan van jelen minden idők teremtményei számára. De itt sem beszélhetünk az exegézis merev szabályainak kizárólagos alkalmazásáról, mert – John testvér ismert törekvése folytán – a történelmet átformáló Lélek – jelen esetben a könyvlapokról – kiapadhatatlan dinamizmussal sugárzó erejével vitalitást ad a bármilyen szándékkal tanulmányozó ember-lélek számára is.
O. J.
Kolumbia már több mint ötven éve szenved a polgárháború és a terrorizmus borzalmaitól. Akik valóban békét akarnak, azoknak azzal kall számolniuk, hogy könnyenakét gerillamozgalom – a Farc és az ELN – egyike, vagy a jobboldali AUC milícia, esetleg a drogkartell áldozatává válhatnak.
Aki békét akar...
2002. március 16. Szombat, az ország, észak-nyugati részén fekvő Cali város Aguablanca nevű szegénynegyedének Jó Pásztor temploma. Isaias Duarte érsek éppen befejezi a száz házaspár részére tartott csoportos esküvői szertartást, majd a templom kapujában elbúcsúzik a hívektől. Hirtelen két fiatal férfi furakszik át a tömegen, és közvetlen közelről öt lövéssel leteríti az érseket. A 63 éves főpap a kórház felé száguldó mentőautóban hal meg. Duarte fáradhatatlanul védelmezte a békét és a társadalmi igazságosságot, és különösen sokat tett a szegények képzéséért. Szentbeszédeiben többször keményen elítélte az erőszakot mint konfliktusmegoldó eszközt – bármely oldal vegye is igénybe –, és a kábítószer-kereskedelmet. Gyilkosait feltételezések szerint a drogkartellek tagjai közt kell keresni. Duarte érsek a több mint öt évtizede pusztító erőszak egyik legmagasabb rangú áldozata.
Napi hetvenegy gyilkosság
A kormányzati korrupció és az alacsony választási részvétel következtében a dúsgazdag felső tízezer liberális és konzervatív tagjai évtizedeken át egymást váltották a politikai hatalomban. A tömegek közt nagy népszerűségnek örvendő Jorge Eliezer Gaitán neves ügyvédet 1948-ban lelőtték. Ez a gyilkosság lett az egyre jobban elhatalmasodó polgárháború nyitánya. A Compass Direct keresztény hírügynökség adatai szerint csupán az elmúlt tíz esztendő folyamán mintegy 100 000 ártetlen polgárt öltek meg, ami azt jelenti, hogy naponta átlagosan 71 személy esik erőszak áldozatául.
Négy háborús párt
A gyilkosok a két gerillamozgalom – a FARC (Kolumbiai Forradalmi Fegyveres Erők) és az ELN (Nemzeti Felszabadító Hadsereg) – tagjai, amely kezdetben elnyerte a szegény rétegek túlnyomó többségének támogatását. Ez azonban hamarosan elenyészett, amikor a gerillák már nemcsak a hadsereg tagjai, hanem válogatás nélkül az ártatlan civilek – köztük egyházi vezetők – ellen fordultak. A bombatámadások napi eseménnyé váltak. A Compass Direct szerint 2001-ben 3000 embert brutális körülmények között elraboltak, és 1998 óta legalább 60 evangélikus lelkész és 27 katolikus pap lett erőszak áldozata. Mivel az egyház elkötelezte magát a békefolyamatok mellett, a gerillák azzal vádolják apapokat és lelkészeket, hogynem támogatják forradalmi küzdelmüket. Most már a társadalom mind nagyobb része – egyébként jogosan – elítéli a gerillákat, amiért szorosan együttműködnek a drogkereskedőkkel, és egyre nagyobb hasznot húznak a kábítószer-kereskedelemből is. Mellesleg a drogdílerek nemcsak a baloldali gerillákat finanszírozzák, hanem a másik két polgárháborús pártot: a szélsőjobb AUC (Kolumbiai Önvédelmi Egységek) különítményeit – amely szintén felelős a gyilkosságokért – és a reguláris hadsereget is. Az AUC a kormányt és a haderőt kárhoztatja a gerillák elleni gyengesége miatt. A drogkereskedők mindig egy-egy régió uralmon levő polgárháborús pártját támogatják – cserébe zavartalanul termelhetik a mákot és a kokacserjét. A kábítószer-kereskedelemből származó busás haszon következtében pedig mind a négy polgárháborús párt jócskán megerősödött. A sorkatonaságon kívüli különböző fegyveres alakulatoknak 1990-ben még 12 000 tagja volt. Mára 32 000-re emelkedett a számuk.
Egyházi elkötelezettség
Egyedül az egyház tudta megőrizni hitelét a társadalom egésze előtt. Jelenleg Juan Minera és Ricardo Esquiva püspökök San Vicente Caguán polgárháború sújtotta tartománban tett béke-erőfeszítései kaptak nagy visszhangot. Ricardo Esquiva a CEDECOL (Kolumbiai Evangélikus Szövetség) Bizottság az Emberi Jogokért és a Békéért szervezetének elnüke. Minera püspök és a CEDECOL céljai hasonlóak: mindkettő támogatja a lelkészeket és a hívőket, valamint a polgárháború által leginkább sújtott szegény tartományok menekültjeit. Bibliákat és vallásos irodalmat terjesztenek az egyházközségekben. Élelmiszert, ruhát, menedéket és gyógyszert nyújtanak a menekülteknek. Kolumbiában időközben az országon belüli menekültek száma körülbelül kétmillióra nőtt. Szudán után az otthonukból elűzöttek aránya itt a legnagyobb. A hatalmas menekültvándorlás miatt ma Kolumbia teljes népességének több mint 60%-a olyan nagyvárosokban él, mint Bogotá, Medellin vagy Cali. Ez a nagy központok felé irányuló migráció a vidékhez képest ugyan biztonságosabb környezetet jelent, de túlzsúfult városokat eredményez. A CEDECOL ezért megállapodásokat kezdeményezett a négy polgárháborús párttal, hogy egyrészt nagyobb biztonságot nyújthasson a polgároknak és egyházi vezetőknek, másrészt megvédje őket a további támadásoktól. Ezáltal remélhető, hogy csökken a felek közötti gyűlölet, és megnő a valóban tartós béke esélye. Ehhez azonban nemcsak pénzre, hanem külföldi keresztény testvéreik morális támoatására is számítanak. A CEDECOL munkatársai mindenesetre elszántak: nem adják föl hitüket.
Krisztusi Szolidaritás (CSI) 2002/augusztus
Római katolikusok Romániában
(a 2002-es népszámlálás adatai)
| Alba – Fehér | 5010 |
| Arad – Arad | 46655 |
| Arges | 1011 |
| Bacău | 120579 |
| Bihor – Bihar | 55555 |
| Bistrira-Năsăud – Beszterce-Naszód | 3744 |
| Botosani | 929 |
| Brašov – Brassó | 23350 |
| Brăila | 1410 |
| Buzău | 549 |
| Caras-Severin – Krassó-Szörény | 23632 |
| Călărasi | 324 |
| Cluj – Kolozs | 26014 |
| Constanra | 5899 |
| Covasna – Kovászna | 80272 |
| Dâmbovira | 925 |
| Dolj | 1358 |
| Galati | 2170 |
| Giurgiu | 648 |
| Gorj | 832 |
| Harghita – Hargita | 212734 |
| Hunedoara – Hunyad | 21431 |
| Ialomita | 271 |
| Iasi | 38165 |
| Ilfov | 6249 |
| Maramures – Máramaros | 30517 |
| Mehedinri | 1899 |
| Mures – Maros | 55174 |
| Neamt | 61453 |
| Olt | 311 |
| Prahova | 2328 |
| Satu Mare – Szatmár | 66847 |
| Sălaj – Szilágy | 6405 |
| Sibiu – Szeben | 6527 |
| Suceava | 8488 |
| Teleorman | 178 |
| Timis – Temes | 71463 |
| Tulcea | 746 |
| Vaslui | 6602 |
| Vâlcea | 929 |
| Vrancea | 4959 |
| Bucuresti | 23869 |
| Gyulafehérvári főegyházmegye | 434256 |
| Temesvári egyházmegye | 141750 |
| Szatmári egyházmegye | 97364 |
| Váradi egyházmegye | 61960 |
| Összesen | 735330 |