Keresztény Szó 13. évf. 1. sz., 2002. Január

Kedves Olvasó!

Talákozunk.

Például az álomban, a munkahelyen, az imában, a számítógépi posta elektron-szárnyain, találkozunk a családi ebédlőasztalnál, a színielőadás előtti pillanatokban, az olvasásban és a csapszékben, a születésnapi jókívánság jelképes soraiban vagy a nőszövetségi gyűlésen.

A találkozás fogalmának ma nagy „irodalma” van. A személyközi kapcsolatok mindegyike: a játszmák és a nyelvi kommunikáció, a testbeszéd és az empátia egyaránt feltételezi a találkozást. Nem csoda, hogy vannak, akik még „a találkozások teológiájáról” is beszélnek. Sőt vannak olyanok, akik csakis a találkozásért találkoznak, akaratlanul is másodvonalba szorítva az esemény színe alatt rejtőzködő tartalmat.

Adorjáni Zoltán, lapunk vissza-visszatérő (mert valójában soha el nem távolodott) szerzője ez alkalommal egy emlékezetes újszövetségi találkozást idéz fel: a Jézusét és a Nikodémusét (a János szerinti evangélium 3,1-21 szakaszában). Mint minden találkozás, elvben ez is egyensúlyos. Valójában azonban Jézus felé „húz”, hiszen ő az evangéliumok közepe, míg Nikodémus halvány epizódszereplő. Másfelől Jézusra úgy nézünk, mint magára az egyértelműségre – még ha cselekedetei, szavai sokszor ejtenek is zavarba egymásnak feszülő, ellentétes irányultságuk miatt –, Nikodémus pedig az, aki ilyen is, olyanis, esetleg inkább ilyen, mint olyan. Egy biztos: e találkozás szereplői közül csak az egyik áll igazán közel hozzánk, mert hiszen Jézus, a Mester, a Tanító oldalán akarjuk helyzeteit és örömhírét értelmezni és befogadni, Nikodémust pedig szinte eszközként képzeljük el, az isteni dramaturgia olyan eszközeként, aki (amely?) arra való, hogy Jézus tanúságtételéhez, tanításához, kinyilatkoztató szavaihoz „alájátsszon”.

S ebben valószínűleg éppen lényegileg távolodunk el Jézustól.

Nikodémus egy többes számot, egy csoport gondolkodását, világérzését képezi le – amint erre Adorjáni figyelmünket fel is hívja. Lássuk be, időről időre mi is e csoporthoz tartozunk! Értetlenségünk, jobb esetben kishitűségünk gyakran állja útját az újjászületésnek. Jézus vízről és Lélekről szóló szavai pedig olyannyira szimbolikusak és annyira bibliai távolságba merülnek, hogy megkísért a kétely: hozzánk beszél-e egyáltalán, amikor Nikodémusnak felel? Nekünk, személyesen nekünk nyilatkoztat ki, vagy szépmondás, bármikor elővehető, de személytelen újszövetségi idézet csupán? Mi a mi látásunk és tudásunk? Mettől meddig szeretjük a világosságot, és hányszor érezzük jobban magunkat a sötétben?

Vissza a tartalomjegyzékhez

A 2002. év első két hónapjában lapunk viszonylag nagy teret szentel a hitoktatás, illetőleg a keresztény világnézeti nevelés kérdéskörének. Januári lapszámunkban előbb egy párizsi pap, Jean-Noël Bézançon értékeli az intézményes katekézis terén nagy tapasztalatokkal rendelkező Franciaország sajátos hitoktatási „alapállását”, az istenismeret fundamentális és kritikus pontjait. A szerző Saint-Jaques du Haut-Pas plébánosa és előadótanár a párizsi Katolikus Intézet Teológiai Fakultásán. Korábban az Institut Supérieur de Pastorale Catéchétique (ISPC) igazgatója is volt. A második írásban Vencser László linzi erkölcsteológus foglalja össze az egyházak sajátos szerepét és felelősségét, értékőrző hivatását a nevelés és oktatás terén.

Jean-Noël Bézançon

Változik-e Isten a katekézisben?

Változások a hit kifejezésében

Az elmúlt ötven év során a katekézis igen jelentős változáson ment át. Elsősorban a pedagógiát érintette a nyilvánvaló fejlődés – interaktív módszerek, a vizualitás egyre növekvő fontossága –, ugyanakkor azonban a számos, bár megkeresztelt gyermek csaknem katekumenális helyzetének számbavételét is. Másrészt a katekézis szereplőinek pluralitása – a világiaknak, közöttük sok nőnek a bekapcsolódása is – elismert hozzáértéssel és igazi felelősségérzettel járult hozzá Franciaországban ahhoz, hogy a katekézis és a liturgia ama területek közé tartozzék, amelyeknek tükrében az egyház arculata a leginkább változott.

Ám a mai katekétikai előírások együttesét – és különösen az utóbbi öt-hat évben a gyermekek kezébe jutó könyvekben és dokumentumokban napvilágott látott kurzusokat – figyelve tetten érhető magában a hit kifejezésében is egyfajta figyelemreméltó változás.¹ Úgy tűnik, mintha bizonyos elmozdulás történt volna abban, ahogyan a közösség „beszámol” hitéről, valamint a módban is, ahogy annak szerkezetét összefüggéseiben és dinamizmusában fölfogja. Valami megváltozott a hitvallás megközelítésében, a Hiszekegy olvasatában. Most hát képessé kell válnunk annak elfogadására, hogy itt nem ennek vagy annak a szerzőnek valamely önkényes döntéséről van szó, hanem jóval inkább arról a hatásról, amely egy nemzedéknyi, fél évszázadnyi gondolkodó műhely munkájának eredménye. Míg az előző nemzedék számára a „katekétikai mozgalom” sajátos arculatát pusztán lehetőségek adták meg – így az Élő kövek körüli viták „témái” –, ezek a lehetőségek mostanra egyféle közös kincs részévé váltak, amelyek a keresztény közösségekben talán még nem tudatosultak eléggé, amelyekről azonban hiba lenne azt gondolni, hogy valódi nézetütköztetések nélkül is újra felvethetők.

Vállalva a vázlatosság veszélyét, e katekétikus áramlat központi felismerését leginkább úgy foglalhatnánk össze, ha magához a credo változásához viszonyítjuk. Valamikor egy olyan katekizmussal ismerkedtünk meg, amely megtanított arra, mit kell hinnünk és mit kell tennünk: ez mindenekelőtt a „Jóisten” katekézise volt, titkaival, teremtésével és megváltásával, egyházával és parancsolataival együtt, s már-már olyan tanként jelent, illetve jelenik meg, amelynek Jézus inkább hírnöke – egészen egyféle „deizmus” határáig. Olyan katekéziseket is ismerünk, amelyek a „krisztusközpontúság” okán afelé hajlottak, hogy megálljanak Jézus alakjánál², egyféle „árva Jézusnál”, így próbálván megközelíteni az Atyához fűződő kapcsolatát: amolyan „jezuizmus” kísértése ez. A jelenlegi katekétikus előírásoknál az történik, mintha a Hiszekegy első vagy második ágazat olvasásán túlhaladva a harmadik ágazattól áttérnénk egy megfordított olvasásra: „Hiszek Szentlélekben, az egyházban az örök életért”. Ez az alapvetően hagyományos indítás először is bevezetés: az életből és a keresztények imájából indul ki, mintegy felhívásként a Lélek munkájának szemlélésére, annak megtapasztalására önmagunkban, hogy ezt követően azután felfedezzük Jézust, életét, tetteit, üzenetét, imáját, húsvétját, fiúi önazonosságát, és végezetül általa, vele és benne vezettessünk el az Atyához, az egyetlen Istenhez, minden lény eredetéhez és hivatásához. Ez az eléggé újszerű sorrend még inkább kiemeli a tanítás átmenetét a bevezetés felé.

Kezdetben volt a Lélek. A pünkösdi indulás

A francia püspökök gyermekek, hitoktatók és szülők számára ajánlott dokumentumainak (1981) valóságos tárháza, az Élő kövek első kiadásának első részében A Szövetség könyve cím alatti, Szentírásból való szövegválogatás a Kiv 3 szövegével indul: „Isten megteremtette népét”, Mózes meghívásával az égő csipkebokor előtt. És ennek megfelelően, az Újszövetség Az Apostolok Cselekedeteivel kezdődik: „Egy rendkívüli csoport: Jézus tanúi. A pünkösd” – elsősorban tehát a nép meghívása, a tanúké, a Lélek adománya.

Ez a választás nyilvánvaló kérdést szegez szembe azokkal, akik továbbra is azt szerették volna, hogy a régi katekizmusokhoz hasonlóan induljon, vagyis a Teremtés első fejezeteivel: teremtés, eredendő bűn, megváltás várása. Számos vita után az Élő kövek második kiadása (1985) visszahelyezi a teremtésről szóló egyik fejezetet, a 2.-at, A Szövetség könyvének elejére, ezt azonban megelőzi a az efezeusiakhoz írt levél himnusza: „Áldott legyen az Úr, Jézus Krisztus, a mi Urunk Atyja... Általa kiválasztott bennünket a világ teremtése előtt...” Ezzel azt bizonyítja, hogy a Krisztus-Isten bennünket szerető szándéka jóval „eredendőbb”, mint a bűn, és hogy a teremtés abban a közösségben találja meg értelmét, amely elismeri és dicsőíti Alkotóját. Ugyanilyen távlatból az Újszövetség kiválasztott szövegei – még a Máriának való hírülvitel előtt – ezúttal is a pünkösddel kezdődnek, ilyen cím alatt: A halott és feltámadt Krisztus: az apostolok tanúságtétele.

Figyelemreméltó, hogy valamennyi 1995 és 2000 között számba jöhető katekétikus útvonal erre a választásra tér vissza újra: a közösség hitéből való kiindulásra, igen gyakran a húsvéti vigília liturgiájának hitvallására, vagy a pünkösd „felolvasására”. Így A hit kincsei (lyoni katekétikai sorozat) első, gyermekeknek szóló füzete a Jó hír Isten fiától, Jézus Krisztustól sorral kezdődik, és két oldalon át – egymással szembeállítva – mutat be egy mai sokaság előtt evangéliuomot hirdető papot, illetve Pétert pünkösdkor, amint hírül adja a lelkes tömegnek: „A Názáreti Jézust megfeszítették. Isten feltámasztotta. ő él.” Hasonlóképpen a Feléd, Uram (Lille, Arras, Cambrai) szerzői úgy magyarázzák ezt a választást, mint a gyermekek hitének a közösség jóváhagyásában való gyökerezését, abban az esetben is, ha egyházi élményeik gyakran igen csekélyek: „A hitközösség élete és támogatása nagyon fontos... Ugyanez oknál fogva kezdjük az évet az egész hitközösség évkezdő összejövetelével [értsd: közös katekézisével], és egyből rádöbbenünk, hogy az Evangélium az első közösségek hitéből kiindulva fogalmazódott meg.”³ Emlékezzünk csak azokra a heves vitákra, amelyeket a Bibliához írt bevezetők megjelenése váltott ki, és amelyeknek szerzői a sugalmazáson túl a szövegeket éltető közösségek fontosságát hangsúlyozták, mint amilyen a mattheusok vagy johanniták közössége volt!

A közösség hite

Nem létezik Ige nép nélkül, nincs Ige, amelyet ne a nép hallana, adna tovább és élne benne. Nincs igazság tanúk nélkül. Anélkül, hogy addig jutnánk, mint Bultmann – hogy ti. „Jézus a kérügmában támadt fel” –, el kell ismernünk, a kérügmában, a közösség húsvéti kinyilatkoztatásában találkozunk mi is a Feltámadottal, aki a halálból az életbe vezet bennünket. E katekézis kapcsán elfogultságról beszéltek, mégpedig ott, ahol a hívő alanyról esett szó, kissé úgy, mint a negyedik evangélium szerzője, aki a hinni igét választja, melynek vonzata egy köznév: a hit. Minthogy a katekétikus szövegekben a mondatok gyakran a „Hisszük” vagy “A keresztények hiszik” fordulattal kezdődnek – relativizmusról beszéltek. De nem a relativitás-elmélet egyfajta analógiája-e ez? Amint a megfigyelő részese a kísérletnek, az egyház is részese Krisztusnak, a krisztusi eseménynek, Krisztus eljövetelének, aki megnyilvánul benne, és akiben ez megnyilvánul. Úgy történik mindez, mintha a régi katekizmusokat hátrahagyva, a doktrínák állományától – amelynek megvannak a maga belső összefüggései – egy életfilozófia és az igazság hatására áttérnénk Krisztus egyházának közösségéhez, beépülve üzenetébe, minthogy ez is beépül az Üzenethozóba – a személy, a nyelv és a kapcsolat filozófiájának folytán.

Akárcsak a teológia – amelynek egyesek éppen csak egyszerűsített összefoglalását szeretnék látni a katekizmusban – ez utóbbi sem pusztán értekezés Istenről: hanem sokkal inkább Isten megismerése, együttes feléledés egy egész Néppel, amely Istentől ered, megszületés Jézussal, az egyetlen Fiúval, az Atyától nemzett Egyetlennel, akiben és aki által minden ember részesévé válhat Isten létének. Minden katekézis keresztelő. A katekézisben a keresztény közösségnek valamennyi, anya által világrajött tagja a keresztségben vett gyermekévé lesz Istennek.

1986 után – az assisi felekezetközi összejövetelek után – kezdett katekétikus tanfolyamok vitathatatlanul tágabb teret biztosítottak a másféle irányzatokhoz való közeledésnek. Nem annyira a tanok összehasonlításáról, mint inkább a hívők közötti párbeszédről volt itt szó. A dokumentumokban leggyakrabban valamilyen, más kultúrába született gyermek, Samuel, Rachid vagy Samantha az, aki vallásos életéről beszél. És a beszélgetést kezdeményező vezetők a különféle szellemi irányzatok képviselőinek meghívását ajánlják.

Ez a távlat különösen alkalmasnak tűnt számos olyan katolikus iskolában, ahol nem keresztény gyermekek a tanulók, és a pedagógiai tervekben a keresztény kultúrára is gondot fordítanak: fontos tehát, hogy minden mondat arra a közösségre vonatkozzék, amely ebben a kultúrában él. A katekézis mint keresztény felhívás vagy mint vallási irányzatokról való tájékoztatás között ugyanaz a különbség, mint a hallgató bevonásakor az első és a harmadik személy között, a „MI, keresztények, hisszük” és az „Íme, mit hisznek a keresztények” között. Kissé olyanképpen, mint ahogyan a II. vatikáni zsinat Gaudium et spesében a mai idők egyháza a nem-keresztényekhez is szólni akarván a Credit autem Ecclesia... (az egyház [pedig] hiszi...) formula által összegezte a jelenkor emberének reményeivel és szorongásaival foglalkozó fejtegetését.

Egyszerre: Jézus

„Istent soha nem látta még senki. Ám az egyetlen Fiú, aki az Atya kebelében van, megismertette őt velünk” (Jn 1,18). Valójában ez a távlata annak a katekétikus áramlatnak, amely nem beszél másként Istenről, csak Jézus által, Jézussal és Jézustól indulva. Nemcsak Istent ismerjük meg Jézus Krisztus által, hanem önmagunkat is csak Jézus Krisztus által ismerjük meg. Nem ismerjük az életet, s a halált sem, csupán Jézus Krisztus által. Jézus Krisztus nélkül nem tudjuk, mi az életünk, sem a halálunk, sem Isten, sem pedig mi magunk.”⁴ A közelmúlt katekétája nem „jutott el” Jézushoz, csak miután előbb hosszasan beszélt Istenről. Leggyakrabban Istent mutatták be, de őt is csak másodsorban úgy, mint Jézus Atyját.

Különösképpen megfigyelhető, hogy az állítólagos időrendi sorrend: Teremtés – eredendő bűn – a Megmentő ígérete – Megtestesülés – Megváltás – Egyház a leggyakrabban használt anyagokból gyakorlatilag eltűnt. Úgy történik mindez, mintha markáns vallási vita és összehangolt döntés nélkül, egyszerűen mindazoknak az összetartása révén, akik ugyanazon evangéliumi forrásokhoz akarnak visszatérni, Isten emberre vonatkozó, egymást követő terveinek régi sémája – a Jézus Krisztus általi megváltást úgy tekintve, mint a bűn által elrontott eredeti terv „kiigazítását” – teret adott a Teremtő szándékának egységesebb megértésére, kezdettől fogva úgy tekintve azt, mint Istennek az emberrel kötött szövetségét az emberré vált Isten Fiában, Jézusban. Anélkül, hogy szükségesnek látszana a megtestesülés okáról folyó régi viták újraindítása, („Ha az ember nem esett volna bűnbe, Isten Fia testté lett volna...?”)⁵, a katekétikus gyakorlat – úgy tűnik – minden akadályoztatás és bejelentés nélkül a Duns Scotus hagyományát folytató ferencrendi iskola javára döntötte el a kérdést: a megtestesülés a teremtés és Isten egész műve megértésének lényegévé válik. Bármit gondoljunk is ennek a vitának a rabbinikus, skolasztikus vagy bizánci jellegéről, a tét eléggé jelentős. Jézus feltámadása nem csak a halálát teszi jóvá, minthogy halála sem csak a bűnt tenné jóvá – ahogy a 20. század közepén a katekizmusok még tanítják, a húsvéti misztériumot és a megtestesülést az üdvösségtörténetnek a bűn által kiváltott egyik mozzanatává alakítva –, hanem Jézus feltámadása, és mindazoké is, akik őbenne egyesülnek, maga a teljes megvalósulása – túl halálon és bűnön, és ezek ellenére – Alkotónk és Atyánk eredeti, egyetlen szövetség-tervének: hogy egy napon mindannyian fiai legyünk a Fiúban. Mert őbenne, Krisztusban lettünk kiválasztva, még jóval a (meg)tagadás vagy a bűn előtt.

Isten közelségének „megtestesülése”

Fűzzünk megjegyzést egy olyan részlethez, amely még néhány, felnőttekhez és gyerekekhez egyaránt szóló katekizmusban megtalálható, hogy ismételten és minden más magyarázatot mellőzve kijelentsük, hogy az ember a bűn következtében vált halandóvá⁶, vagy hogy a gonosz angyalok⁷vétke miatt lett bűnössé; a gyermekeknek szóló, ma leginkább használatos anyagok erről óvatos hallgatásba burkolóznak.

Az üdvösségtörténet a maga egészében a Krisztus alakja körüli polarizáció egyik legjellemzőbb vonása a katekétikus dokumentumok e nemzedékének. Az üdvösség szó egyébként ezekben kevésbé gyakori, mint a „Megváltó Jézus” iránti hitvallás, s a magyarázat leggyakrabban az, hogy „életét adta” vagy „megmondja nekünk, mennyire szeret bennünket Isten”. Isten ajándéka elsődlegesnek és összehasonlíthatatlanul nagyobbnak tűnik számunkra, mint a gonosztól való megmentetésünk: Isten szövetsége ez velünk, egy olyan Istené, aki még a bennünket elborító bajban sem hagy el bennünket – az özönvíztől Jézus haláláig.

Jézus: „Emmánuel, velünk az Isten”, tehát állandóan úgy mutatkozik meg számunkra, mint Isten közelségének megtestesülése. Isten felénk nyújtott keze ő: „Uram, Te vagy a szamaritánus, te jössz felém az úton. Te vagy a felebarátom, te fogod a kezem.”⁸ Semmi nem tarthatja őt távol. Ha bámulatba ejt – és sok leírás indul ki ebből a rácsodálkozásból –, soha nem olyan csodatételek által teszi, mintha azok egy tőlünk elkülönülő, idegen isteni természet kifejezései lennének, mint a régi katekizmusokban, hanem éppen ellenkezőleg: ennek a közelségnek, ez emberivé vált minőségnek, ennek a magával ragadó szabadságnak az okán.

Ennélfogva Jézus istensége – minthogy ezek az írások se nem kerülik, se nem rejtik, még csak nem is különböztetik meg mint túl bonyolult kifejezést a katekézis egy későbbi szakasza számára – a két természet khalkedoni zsinattól örökölt szókészletében kevésbé jut kifejezésre, mint a kapcsolat terminológiájában. Jézus következetesen úgy jelenik meg mint „az, aki Isten útját választotta”, aki „hű az Atyához”. Egész élete úgy fogható fel, mint annak a fiúi kapcsolatnak a megnyilvánulása és beteljesedése, amely életre hívta. Ez a kapcsolat, önazonossága, választásainak, magatartásának a sarokköve, akárcsak haláláé és feltámadásáé is. „Jézus titka az, hogy Isten szereti őt: Jézus az egyetlen Atyja, Isten számára, és az ő számára Atyja az egyetlen.”⁹ Az ő istensége fiúi mivoltában áll. Soha nem szólt itt Jézus Istenről, anélkül hogy a Fiúról szólt volna. Ha ő Isten, ez csak az Atyával együtt lehetséges, minthogy ő: “Istentől született Isten”, vallja meg a nikaiai credo. Ekképpen felfedezhető, hogy maga az Atya sem Isten, mielőtt Atya lenne, vagy anélkül, hogy Atya lenne. Isten mindenekelőtt úgy tekinthető, mint Jézus Atyja.

Isten: előbb, mint az Atya

Eljuthatunk hát a Hiszekegy első szakaszához, a keresztség hármas hitvalláshoz: „Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek Teremtőjében”. Atya és teremtő összefonódik: a teremtés mintegy kiterjedésként, az atyai szeretet kiáradásaként jelenik meg, amely öröktől fogva szétárad a Fiúban, akiben mi szeretve vagyunk a teremtés kezdetétől, az első teremtéstől. Az újabbkeletű anyagok nagyrészében a teremtés először is nem a világ létezésének magyarázata Isten elsődlegességének okán, hanem már Isten emberrel való szövetségének a jele, a szövetségnek, amely Jézusban teljesedik ki.

Amikor egyébként ezek az tananyagok a teremtésről beszélnek – és szokás szerint, mint láttuk, nem ezt veszik a katekézis kiindulópontjául –, kevéssé hangsúlyozzák az eredetet. Az iskolában oktatott tudományok hipotéziseire hagyva a „hogyan”-t, elsősorban a Teremtőnek az alkotáshoz és az emberiséghez való jelenlegi viszonyát emelik ki. Isten ma életet ad. Isten ma ránk bízza alkotását. Számos, gyerekekhez szóló dokumentumnak tisztán környezetvédő üzenete van, egy olyan környezetvédelemé, amely szellemi távlatokat kap: mintegy az emberi rácsodálkozás gyümölcseként egész értelmét az Isten műve előtti kegyelmi tett imájában találja meg.

Isten, aki „életet fakasztott”, „a mi teremtőnk”, először is Atyánk, minthogy ő Jézus Atyja. Ezekben a tananyagokban nem lelhető fel Isten létének filozófiai megközelítése, amelyet a világ eredete bizonyít vagy cáfol; a távlat egyből bibliai. Nincs itt más Isten, mint Izrael Istene, Jézus Krisztus Istene. Bizonyára nem tagadható, hogy Isten kérdése megközelíthető az értelem fényével, azonban a katekézis keretein belül ez a lehetőség nincs kiaknázva. Másként szólva: itt nem találunk egyetlen visszajelzést sem a skolasztikus teológiában tárgyalt kérdésekre: az isteni lényegről (De Deo Uno) és Isten egyedülvalóságáról szóló traktátusra vagy előzetesen és önállóan egy Szentháromságról szóló fejezetre (De Deo Trino).

A nyugati katolikus hagyományban valóban gyakran előfordul, hogy a Hiszekegyet úgy elemzik, hogy első szavait – „Hiszek egy Istenben” – mint „bevezetőt” leválasztják, hogy azután csak az egyes személyekről, az Atyáról, a Fiúról és a Szentlélekről beszéljenek. A credónak ez az olvasata késői bár, de teljes mértékben klasszikus és hagyományos. Megtalálható például VI. Pál (1968) credójában, amelynek kezdete: “Hiszünk az egyetlen Istenben, Atya, Fiú, Szentlélekben, a látható dolgok, miként a világ... és a láthatatlan dolgok, miként a tiszta lelkek teremtőjében...” Csak ezután bontakoztatja ki: „Hiszünk tehát az Atyában... Hiszünk a mi Urunk Jézus Krisztusban... Hiszünk a Szentlélekben...” Ezáltal ismételten kijelenti az isteni természet egységét, amely mindhárom személynek közös jellemzője, mielőtt még e személyeket külön megnevezné. Felsorolhatjuk tehát, első kifejtésképpen eme „egyetlen Isten” attribútumait, mielőtt a három személyről egyenként beszélnénk: „Hisszük, hogy ez az egyetlen Isten teljesen egy az ő végtelenül szent lényegében, akárcsak teljes tökéletességében, mindenhatóságában, végtelen bölcsességében, gondviselésében, akaratában és szeretetében...” Olyan mindez, mintha a credo e kezdőszavai – „Hiszek egy Istenben” – még az Atya szó megjelenése előtt minimális alapot biztosítanának az egyistenhit számára; egyébként a szöveg hálaadásra buzdít, mivel „tény, hogy igen nagyszámú hívő bizonyíthatja velünk együtt Isten egységét, bárha nem is ismerik a Szentháromság misztériumát”.

Isten, az Atya tulajdonneve

A Hiszekegynek ez az olvasata – vagyis a természet egységétől indulva, és ezután szólva a Személyek háromságáról – Nyugaton vált leginkább szokássá. A hit olyan kifejezésének felel ez meg, mely bár írásban nem rögzített, mégis klasszikus. „Egy Isten három személyben”. Ilyen típusú kifejezéseket találunk Vingt-Trois A katolikus vallás kis útmutatójában, a Párizs és Fréjus-Toulon katekézis-szolgálatának Növekedni a hitben tanfolyama második és harmadik folyamában tanuló gyermekek számára ajánlott (Le Sénevé/CERP, 2000): „A keresztények hisznek az isteni Szentháromságban, az egyetlen Atya-Istenben, a Fiúban és a Szentlélekben.”¹⁰ A szövegben szó van még „az egyetlen Istenről, aki három személyben létezik.”¹¹ ő a Teremtő: „A teremtés Isten szeretetének első megnyilvánulása. Az Isten-Szentháromság azért alkotta meg a világot, hogy jóságát és szeretetét átadja az emberi lényeknek, akik egyedül képesek megismerni és szeretni őt.”¹²

Egyébként meglepő, hogy ez a távlat – bár tiszteletreméltó, minthogy Szent Ágoston gondolatiságával rokonítható – egyáltalán nem a mai katekétikus folyamatok velejárója. Az ilyenszerű kifejezések: „Egyetlen Isten három személyben” vagy „Isten-Háromság” csaknem teljesen hiányoznak még a gyermekeknek szóló anyagokból is.¹³ Nem túl gyakran ugyan, de azért előfordul a Szentháromság, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek hármas megkülönböztethetőségét kifejezze. Még az is tetten érhető, hogy a Szentháromság mint az Atya, Fiú és Szentlélek közötti kölcsönös kapcsolat és közösség kifejezője inkább jelen van ezekben a dokumentumokban, mint a régebbi katekizmusokban. Megállapítható azonban, hogy a ritka kivételektől eltekintve nem mondják már, hogy Isten Háromság vagy hármasság: mint az egész Újszövetségben, de még a Credo eredeti olvasatában is, amikor Istenről van szó, és különösen amikor „Isten” a mondat alanya, az mindig az Atyára vonatkozik.

A mai idők katekézise – pusztán azért, mert arra van gondja, hogy az Evangélium és Pál szókincséhez térjen vissza – ösztönösen ötvözi a szövegmagyarázatok és a jelenkori teológiák tanulmányozását, amelyek világosan rámutatnak arra, hogy a keresztény közösségek számára Isten először az Atyának a saját neve: „Sehol az Újszövetségben nincsen a szövegben O Theos ott, ahol ez a kifejezés teljesen nyilvánvalóan az isteni Háromságra mint a személyek hármasságának egészére vonatkozna... E megállapítások alapján kijelenthetjük, hogy amikor az Újszövetségben O Theos-ról van szó – kivéve az előbbi hat passzust –, akkor az Atya jelenik meg mint a Szentháromság első személye.”¹⁴ A hat passzus, amelyre Karl Rahner itt hivatkozik, nem a Szentháromságra mint teljességre értendő, hanem Jézusra, Isten Fiára. A Theos, Isten megnevezés tehát jelzőként illeti: nem úgy értendő, mint Atya Isten, hanem úgy, hogy Isten mint Isten, Isten az Istennel. ő az Úr az Atya-Isten dicsőségében”.

„Általában” Isten?

A gyermekek katekézise, mint láttuk, állandóan a keresztségi hitvallásra hivatkozik mint arra a hármas hitvallásra, amely megegyezik a hármas kérdéssel és a hármas vízbemerítéssel, és nem a négy kijelentésre, ahol az első az „egy”, „teljes” Istenre vonatkozik, az Atyától elkülönülten. Bennünket nem „Istennek nevében, aki Atya, Fiú és Szentlélek” keresztelnek meg, amint a misezáró áldásnak e furcsa és szerencsétlen francia fordítása sugallhatja: „A mindenható Isten áldjon meg benneteket, az Atya, a Fiú és a Szentlélek”, amely furcsamód elválasztja Istent az Atyától, kockáztatva, hogy „Isten” neve alatt egy negyedik személyt idézzen fel, vagy pedig egy egyetlen, de háromarcú személyt.¹⁵ Ekképpen teljes modalitásban lennénk elmarasztalhatók, ahol valójában nem három személy, hanem három módozat lenne, három megnyilvánulás, három arca Isten egyetlen személyének. Ezt pedig a keresztény hagyomány mindig is eretnekségnek tartotta.

Éppen e veszély az, amitől megóv a gyermekek katekézise, erősen hangsúlyozva a személyek elkülönítését. Mert az isteni jelleg egységes neve körüli zavar veszélye nagyon is valóságos. Egy karácsonyeste alkalmával például nem idézte-e meghatottan egy prédikátor „Istent, aki atyai gyöngédségből kisgyermekké lett?” Olyat is hallani néha, hogy Isten emberré lett, vagy hogy a Jézus Krisztusban meghalt. De kiről is van szó hát? Az együttérző Atyáról? Az isteni jellegről, amely alannyá és majdnem-személlyé vált? Nemrégen egy ökumenikus közös imát ezzel a könyörgéssel zártak: „Dicsőség Néked, Istenünk, aki minden embernek Atyja vagy! Dicsőség Néked, Istenünk, aki a Fiú vagy és azért jöttél, hogy a szétszóródott emberiséget összefogd! Dicsőség Néked, Istenünk, ki a Lélek vagy, egységünk forrása!” Joggal érezzük, hogy az imádság itt egyetlen és ugyanazon személyhez szól, Istenhez, aki Atya, Fiú és Szentlélek is egyszerre. Egyébként olyan neves teológusok is, mint Karl Barth, a trinitás-hit hasonló olvasatát adják: „Amikor a keresztény egyház az Isten-szentháromságról beszél, ezt úgy érti, hogy ő egyszerre az Atya, a Fiú és a Szentlélek is. Tehát az egyetlen és ugyanazon Istenről van szó mindháromszor, az ő három létezési módjáról, az Atyáról, a Fiúról és a Szentlélekről.”¹⁶

Keresztény hitről van-e még itt szó? Mindenesetre, az Újszövetség nem így szól, és a franciaországi katolikus katekézis-tanfolyamok mai nemzedéke e megközelítéssel kifejezetten ellentétes állásponton van. Teljesen figyelmen kívül hagyják az „általában” vett Istent. Ez különösen az imaszövegekben nyilvánul meg. Ha előfordul is, hogy felnőtt katekéták arra a kérdésre, hogy imájukban kihez fordulnak, azt válaszolják, hogy „gyakran általánosan Istenhez fohászkodom”, a dokumentumok szerzői világosan fogalmazzák meg az utasításokat: a gyermekekkel közösen mondott imák alkalmával „rá kell vezetni őket, hogy vagy egyik, vagy másik isteni személyhez forduljanak.”¹⁷ Valóban, a tanfolyamokon ajánlott imaszövegek között egyetlen olyat sem találunk, amely „általában” Istenhez vagy egy Isten-Szentháromsághoz” szólna. Legnagyobb részük Istenhez fordul, az Atyához; azonban elég sok szólítja meg Jézust, miként gyakran történik ez a gyermekek spontán imáiban is; és néhányuk a Szentlelket. Ugyanezen a kiváltságos úton bizonyítható az, amit a hagyomány a Fiú és a Szentlélek „istenségének” nevez: „ugyanazt az imádást és ugyanazt a dicsőséget” fogadják.

Ezeken a tanfolyamokon a legfigyelemreméltóbb talán az az állandó „gondosság”, amellyel az egyik személyhez forduló imákban megemlítik a másik kettőt is, magyarázván kapcsolatukat. Sorolhatnánk a példákat. Figyeljünk meg egyet a sok közül:

Isten, mi Atyánk, Te reményt ébresztesz szívünkben. Nem hagysz el bennünket: nekünk adtad Fiadat, Jézust, hogy az ő fénye világítsa meg utunkat, hogy az emberek között egyre növekedjék a béke, hogy a te Szent Lelked előkészítse szívünket befogadására és hogy helyet készítsünk számára köreinkben.¹⁸

Vagy egy másik, Jézushoz szóló imában:

Urunk Jézus, itt vagy kisgyermekként a jászolban, még nem tudsz beszélni, még nem tudsz járni. És Isten Fia vagy Te mégis. Eljöttél, hogy közöttünk élj, hogy Atyádról, Istenről beszélj nekünk, hogy szeress és megments bennünket. Urunk, Jézus, taníts meg minket rád hallgatni és téged kérni, hogy a te Szent Lelked készítse fel szívünket szeretetedre, mely a béke építésében segít bennünket.¹⁹

Kétségkívül ezekben a hagyományos vagy spontán imákban valósul meg leginkább – átélt, megtapasztalt és ugyanakkor emlékezetbe véshető formában – a Szentháromság katekézise. Természetesen kívánatos lenne, hogy a szerzők – akik, mint láttuk, nagyon ügyelnek arra, hogy aláhúzzák a személyek különállóságát, valósággal három „valakit”, akikhez fordulni lehet – inkább ezek egységét, közösségét fejtenék ki jobban, mégpedig olymódon, hogy ne lehessen három istenről beszélni.²⁰ Ha azonban a manapság hitre nevelt gyermekek valamit felfognak a keresztény hit eredetiségéből és a Szentháromság-misztériumból – ami alapvetően fontos a nem-keresztény hitűekkel való találkozásaik során –, akkor ez kétségkívül azért lehetséges, mert már nem általában Istenhez, hanem az Atyához, a Fiúhoz és a Szentlélekhez fohászkodnak.

Figyelemreméltó, hogy az 1986. október 27-én Assisibe meghívott és a világbékéért imádkozni összegyűlt valamennyi vallás képviselője számára II. János Pál pápa nem azt ajánlotta, hogy egyetlen közös imával forduljanak egy istenséghez, egy „általában vett Istenhez” – az összes szellemi áramlatnak mintegy „közös nevezőjéhez”. Nem együtt imádkoztak hát, hanem egyidőben. E találkozót értékelvén később a pápa úgy méltatta azt, mint hitvallást a Szentlélekhez, Jézus Krisztus jelenlévő és cselekvő lelkéhez e máshitűeknek az imájában.²¹

Hová lett a „Jóisten”?

Úgy vélhetnők, e fejlődés, elmozdulás tétje igen jelentős. Amint Aquinói Szent Tamás Teológiai összegezésének elején és a késői latin hagyományban is megállapítható, az általában Istenről szóló értekezések és a „különvaló” szentháromsági személyekről való fejtegetések közötti hasadás olyan teológia és katekézis létrejöttét eredményezték, amelyekben a Szentháromság-misztérium elvesztette hatásának egy részét. A Szentháromság inkább értekezés tárgyává lett a teológiában, illetőleg egy fejezetté a katekizmusban anélkül, hogy valóságos hatással lett volna a katolikus hit felépítményének egészére. Lehetett beszélni a teremtésről, az ember természetfeletti hivatásáról, Isten kegyelméről (még a kegyelem sokféleségéről is), a bűnről és a megbocsátásról is – a Szentháromság említése nélkül. Lehetett beszélni teológiai erényekről és hitbéli „cselekedetekről”, lehetett reménykedésről, irgalmasságról szónokolni, akárcsak a bűnbánatról – a Szentháromságra való legkisebb utalás nélkül. Tanítani lehetett Isten parancsolatainak erkölcsét, hozzátéve az egyház parancsainak gyakorlatát – anélkül, hogy a legkevésbé szükség lett volna a Szentháromságra. Még Jézus isteni természetéről mint csodák forrásáról is lehetett szólni – anélkül, hogy az Atyával való kapcsolatáról sokat beszéltünk volna. El lehetett menni egészen annak sejtetéséig, hogy amikor imádkozott, „emberként” tette, mintha nem a Fiú örökös odafordulása lett volna az Atya felé. És a „lelki élet”, „a lélek Istenhez való emelkedése” nagyon jól illett egy „általános” Istenhez. Idézzük itt fel Karl Rahner csaknem „bemondássá” vált, megdöbbentő gondolatát: „Egészen addig mehetünk, hogy azt állítsuk: ha a Szentháromság tanát mint rosszat elvetettük volna, a vallásos irodalom legnagyobb része ennek ellenére csaknem változatlan maradt volna.”²²

Istennek is, embernek is más arculata

Változott volna hát Isten a katekézisben? Túlzás lenne-e azt mondani, hogy például az 1947-es franciaországi katekézis Istene a „Jóisten” volt, míg a mi mostani katekézisünké a Jézusban megnyilvánuló Atya? Nyilvánvaló, hogy ugyanaz! Csakhogy a hozzá fűződő viszonyunk ugyanaz-e? Nem lényegtelen, hogy a „természetfeletti” lét gyermeki, fiúi létté válik, amely a mi igazi természetünk. Nem kevésbé fontos, hogy kezdünk valamivel kevesebbet beszélni a kegyelemről és kissé többet a Szentlélekről. Felszabadító felismerés, hogy Isten nem csupán a Világegyetem zsenális megalkotója, és egyáltalán nem az a bíró, aki azért hozott e világra bennünket, hogy próbára tegyen, hanem az az Atya ő, aki öröktől fogva álmodik mindenikünkről, és aki mint Messiás vár bennünket. Csodálatos az, hogy felénk nyújtott ajándéka, Jézus, a gyermeke, nem csupán annak az isteni tervnek a késői „kiigazítása”, amelyet mi szófogadatlan gyerekként elrontottunk, hanem kezdettől fogva az Atya szándéka, hogy a szeretett Fiúban az egész emberiséget átölelje. Természetesen létfontosságú újra kimondani azt, hogy ez a Jézus Isten, csakhogy korántsem azért, hogy egy idegen isteni természet terhét tegyük a hátára, amely emberségére nézve nyomasztó: azért a Fiú ő, hogy mi is azokká legyünk. Az ő istensége gyermekké-válás, az ő istensége eggyéválás. Ez sejteti, hogy az Atya istensége úgyszintén kapcsolat és odaadás. És ez mindent megváltoztat számunkra, hisz annak a tudata, hogy sorsunk nem visszatérés az eredethez egy körbenforgó történetben az elveszett Paradicsom mesés aranykorába, egy történelem előtti Ádám, e kissé megjobbított ősember felé, akit nem sikerül úgy elképzelnünk, hogy mentes lenne a haláltól, és akinek keservesen irigyelnénk a képességeit: a mi jövőnk a feltámadt Jézus, az igazi Ádám, a teljességgel sikerült ember, mert bizonyos a szeretetben. El kell ismernünk, hogy ha áttételesen is, de nagyobb fontosságot biztosítva a Szentháromság-hit dimenziójának és állandóan szem előtt tartva, hogy Isten az Atya, aki szeretet, kapcsolat, osztályrész, élet és közösség forrása, a mai katekézis Istennek és embernek egyaránt új arculatát mutatja meg számunkra.

A Franciaországban az utóbbi néhány éve ajánlott, gyermekek katekézisére szánt dokumentumokban nyilvánvalóan nem lelhető fel minden érték. Jobbá lehet tenni őket. És elsősorban a katekézis számos szereplőjének élő tanúsága az, ami jóval messzebbre megy az akár nagyon jól megírt könyvek halmozásánál. Azoknak, akik ennek a katekézis-rendszernek a kidolgozásán munkálkodtak, mégis hálával tartozunk amiatt, hogy kivezettek bennünket egy ismétlésre alapozó oktatás kerékvágásából, és – bár ez sok szempontból kevéssé hihető – amiatt is, hogy lehetővé tették egy egységesebb és evangéliumibb bemutatását Isten adományának a Jézus Krisztusban.

Farkas Júlia fordítása

Etudes 2001. november.

Jegyzetek

^{1 Hogy átfogó képünk legyen a manapság Franciaországban
leginkább használatos, gyerekeknek szánt tananyagokról, lásd a Catéchcse
2001/165. számában közzétett dossziét. E sorok írója nem vett részt e kurzusok
kidolgozásában, ezeknek csupán hálás felhasználója.
^{2 „Hogyha Krisztus tényleg a keresztény hit középpontjában
áll, akkor nem ő a középpontja... Jézus nem önmaga céljaként jelenik
meg,… ő az ösvény, »az út«,... és ha ő közép, akkor éppen azért az, mert
megnyitja ezt az ösvényt” (Adolphe Gesché, Krisztus. Paris, 2001. 21-23.
^{3 Az Evangélium sugallatára, a Feléd c. kurzusból. Seigneur
de Lille, Arras, Cambrai. Guide animateurs 6.
^{4 Blaise Pascal, Gondolatok. Brunschvieg, 548.
^{5 Egy régebbi meghatározás végett lásd Gustave Martelet, A
megtestesülés okáról c. részt A krisztológia időszerű kérdéseiből.
Collectif, Desclée de Brouwer, 1965.
^{6 Monsigneur André Vingt-Trois, Kis útmutató a katolikus hithez
23. sz. 12. és 27.sz. 13, ld. A katolikus egyház katekizmusa 396-409 sz.
^{7 I.m. 25. sz. 13; ld. A katolikus egyház katekizmusa 391-395 sz.
^{8 „Fakassz életet”, a Nyugati régió egyházmegyei
szolgálatának Élő vizek c. kurzusából. Année bleue 38.
^{9 Jöjj velünk, ő téged hív. Az Editions de l’Atelier
kurzusából, 47.
^{10 8. sz.
^{11 12. sz
^{12 17. sz.
^{13 A nagyon ritka kivételek közé tartozik az APCR Ilyen a mi hitünk
69.; A hit kincsei 3,8 füzetei és a Guide animateurs 323.
^{14 Karl Rahner, Isten az Újszövetségben. Teológiai írások
I. köt. Desclée de Brouwer 1964. 104-105. Lásd még az Isten szócikket Gerhard Kittel
Bibliai szótárából. Labor et Fides. 1968.
^{15 Ld J.N. Bézanç on, Isten nem
magányos. A Szentháromság a keresztények életében. Desclée de Brouwer,
2000. 49.
^{16 Karl Barth, Vázlat egy dogmatikusról, Le Cerf, collection Foi
vivante 1968. 61-62.
^{17 A hit kincsei. Guide animateurs, 328.
^{18 Fakassz életet. Année Bleue, 43.
^{19 I. m. 52.
^{20 Eképpen, hogy aláhúzza az egységet, ugyanaz a könyv Jézus
imájához társítja a Jn 10,30 idézetet: “Atyám és én egyek vagyunk” (72.)
^{21 1986. december 2-i római beszéd.}}}}}}}}}}}}}}}}}}}}}
22 Teológiai írások. 8. köt. Desclée de Brouwer, 1967. 110.

Vissza a tartalomjegyzékhez

Vencser László

Egyházi pedagógia – „nem középiskolás fokon”

Az egyház nevelői-oktatói feladata mint értékközvetítő eszköz

„Tegyetek tanítványommá minden népet!” (Mt 28,19). Ez a jézusi felszólítás minden keresztény nevelés, minden tanítói tevékenység alapja. De már az emberi léttel magával adva van a nevelés fogalma és gyakorlata. Az ember „meztelenül” jön a világra, „védőburkának”, a kultúrának a megteremtése céljából szüksége van tehát testi és lelki-szellemi fejlődésre, kialakulásra. Az ember tehát „educandus”. Ez az ember ugyanakkor alkalmas is arra, hogy fejlődjék – tehát „educabilis”. A nevelés, a tanítás folyamata a történelem folyamán mindig kapcsolatban állt a kisebb (családi) vagy nagyobb (társadalmi) közösségekkel, így az egyházban is helye volt és helye van ma is. A címben szereplő „egyház” szó persze nem kíván csak az egyik vagy másik egyház feladatára utalni, jóllehet ennek az eszmefuttatásnak a szerzője katolikus lelkész, katolikus erkölcsteológus. Saját egyházában „otthonosabban” mozog, de számára az ökumené a keresztény elhivatottság egyik fontos tényezője. A következőkben leírandók, felekezeti hovatartozástól függetlenül, mindenki számára érvényesek, még akkor is, ha bennük jobbára katolikus vonások lelhetők is fel. Továbbá megpróbálom majd az egyes kérdéseket szubjektíve is értelmezni – a keresztény nagykorúsággal járó felelősség tudatában.

„Az egyház nevelő-tanítói feladata”. Van-e tipikusan egyházi nevelés, amennyiben a fentebb előrebocsátottak érvényesek. Van-e tipikusan egyházi oktatás és nevelés, hogyha az educatio kategóriája az emberi létből magából adódik? Amennyiben elfogadjuk, hogy a nevelés elsősorban a szülők, a család feladata, de ebben rászorul az egész társadalom támogatására – gondolva itt különösen az állam kötelességeire, hiszen az adót az állampolgárok az államnak fizetik –, akkor ebben a pluralista szemléletben az egyház jogairól, kötelességeiről, feladatairól is lehet, sőt kell is beszélni. A II. vatikáni zsinat a keresztény nevelésről szóló Gravissimum educationis kezdetű nyilatkozatban hangsúlyozza, hogy a nevelés az egyháznak is feladata (3. pont). E feladat teljesítése révén segíteni akarja az embert – a személyt – abban, hogy tökéletesedése révén közreműködjék a földi társadalom és egy emberibbnek óhajtott világ felépítésében. Feladatát az iskolán kívüli és iskolai nevelő-tanítói tevékenység keretében próbálja teljesíteni.

Az egyházi nevelés és tanítás céljai

A nevelés, a tanítás nem öncél. Valakikért történik, illetve – jelen esetben – értékeket akar átadni, olyan értékeket, amelyek birtoklása és használata révén a „neveltek”, a „tanítottak” az életben képesek lesznek helytállni.

Miközben a nevelés és tanítás céljairól beszélünk, tudatosítanunk kell, hogy fontossági sorrendet felállítani e kettő között a legkevésbé sem egyszerű, mivel mindkét cél beteljesítése elengedhetetlen. Mégis: mivel egyházi, keresztény tevékenységről van szó, az építkezésből vett képpel élve a fundamentummal, az alappal kell elkezdeni, hogy aztán sikerüljön a „falakat”, majd a „tetőzetet” arányos biztonsággal megépíteni.

Hittel felvértezett keresztényt nevelni

A vallásszociológiai kutatások azt igazolják, hogy a nehéz, kritikus helyzeteket a vallásos, illetve a transzcendensbe vetett hittel rendelkező emberek könnyebben átvészelik, mint azok, akik életüket Isten, illetve keresztény alapok nélkül élik.¹ Ezért (is) fontos, hogy az ember vallásos nevelést is kapjon. Az egyház e feladat teljesítésekor bizonyos tekintetben nincs rossz helyzetben, mivel emberi alapokra, a Szentre való igényre, az ember alapvető vallásos beállítottságára építhet. A természet révén mindenki rendelkezik bizonyos hajlamokkal, értékek iránti fogékonysággal. Ezeket kell a keresztény, vallásos eszmék átadásával kiegészíteni, fejleszteni, tökéletesíteni.

Bonyolult világunkban szükség van olyanokra – elsősorban is értelmiségiekre –, akik hisznek, ám ugyanakkor vallásos tudással is rendelkeznek. Az egyházi nevelés és tanítás intézményei hivatottak arra, hogy e cél megvalósításának érdekében célirányos és tervszerű tevékenységet folytassanak.

Életközeli, korunk kihívásaira fogékony embert nevelni

A társadalomnak korunkban olyan emberekre van szüksége, akik a mában élnek és képesek itt és most sajátos problémáikat, tennivalóikat érzékelni és tudatosítani, azokra válaszokat, megoldásokat keresni. Amikor az egyház nevelő-tanítói küldetésének megvalósításakor e célokat szem előtt tartja, arról tesz tanúbizonyságot, hogy nem nosztalgikus magatartással, hanem a jelen és jövő iránt érzett felelősséggel gondolkodik és dolgozik. Amennyiben a nevelés nem az adott életet tartaná szem előtt és nem arra törekedne, hogy a nevelteket a konkrét élet kihívásaira fogékonnyá tegye, nem tudna megfelelni azon elvárásoknak, amelyeket a történelem folyamán az emberek az egyházzal szemben megfogalmaztak és napjainkban is megfogalmaznak.

Minőségi, elit embert nevelni

Márton Áron 1936-ban – kolozsvári egyetemi lelkészként – ezt írta: „Nekünk a falusi bírótól az országgyűlési képviselőig, a bábasszonytól az orvosprofesszorig, a foltozó vargától a nagygyárosig, a falusi tanítótól a püspökig minden poszton a legkiválóbb és felelősségüknek tudatában lévő emberekre van szükségünk.”² Ez érvényes ma is. Az egyházi nevelésnek, képzésnek gondosan vigyáznia kell arra, hogy ne középszerű, hanem igenis jól képzett embereket adjon a társadalomnak. Amennyiben az egyházi nevelésben-oktatásban nem az elitképzés, nem a minőség, hanem a középszerűség kerülne előtérbe, ugyancsak Márton Áron szavaira kell figyelnünk, amelyeket már püspökként mondott el Templom és iskola címmel az Egyházmegyei Tanács (Státus) 1939. november 16-i közgyűlésén: „A középszerűek, mint a fáradt, rossz olaj eltömíthetik az állami és társadalmi gépezet csapágyait és kényesebb részeit, de a hatalmas szervezet járataiban és munkahelyein szét is szóródhatnak, egészségesen is szétoszthatók, s a nagy belső erő, ha jól irányozott, legyőzi az üzemzavarokat. Kisebbségi sorsban azonban a középszerűek rászabadítása a vezető helyekre nemzeti veszedelmet jelent.”³ A középszerű oktatás, a középszerű nevelés kétségkívül ezt eredményezik. Az egyházi nevelésnek és oktatásnak a minőségre kell összpontosítania.

Nyitott, párbeszédre alkalmas embert nevelni

A jól kommunikálni tudó ember napjainkban áldás – mindenki számára. Az egyházi nevelés egyik kívánatos célja, hogy a párbeszédre alkalmas, nyitott embereket neveljen. Ez különösen fontos „az ökumené korában”, amikor a különböző keresztény felekezetekhez tartozók egymás értékeit megpróbálják felfedezni, egymással dialógust folytatni. A II. vatikáni zsinat ökumenikus dekrétuma is a jobb, behatóbb ökumenikus nevelést sürgeti (10. pont).

A különféle társadalmi, civil szférákkal folytatott párbeszédre alkalmas emberekre is igen nagy szükség van, mert a hittel felvértezett ember ma már nem élhet „az én házam – az én váram” elv szerint, nem vonulhat gettóba, együtt kell tevékenykednie másokkal, még abban az esetben is, ha partnerei nem tartoznak a vallásosak táborába.

Egyéniséget nevelni – tömegember helyett

A tömegembert „jellemző” múlt ismert. Mindazoknak, akik napjainkban vállalják a nevelés, oktatás feladatát, el kell határolniuk magukat ennek az embertípusnak a további dédelgetésétől. A hatékony jövőépítés csak akkor biztosított, ha azt elkötelezett egyéniségek, felelősséggel bíró személyek vállalják és végzik. Az egyházi nevelés és oktatás is erre hivatott: hogy ilyen egyéniségeket formáljon, velük a társadalmat „betöltse”. Az ilyen emberek nem „úsznak az árral”, kritikusak, néha kellemetlenek, de az élet különféle területein nagy szükség van rájuk, szaktudásukra, tartásukra, értékes meglátásaikra.

Nekünk olyan embereket kell nevelni, akik nem hajlandók leszállni a nagy és arctalan tömegbe, majd ott láthatatlanul lebegni és üres csónakhoz hasonlóan ringatózni a vizen, hanem olyanokra, akik képesek – ha kell – „üvölteni” és az ügy, a közösség érdekében másokról is véleményt mondani.⁴

Az egyházi nevelés és tanítás tartalma: az értékek

A nevelés-tanítás esetében nem elég kitűzni a célt; annak tartalma is meghatározó a siker vagy sikertelenség végeredményében. Ezért a következőkben erről a „tartalomról” szólunk, ami nem lesz más, mint az értékek bemutatása, átadása, azok megtanítása. Olyan értékekre utalunk, amelyek korunk emberének életében fontos szerepet kell hogy játsszanak, és amelyeket átadni sajátos módon éppen az egyházi nevelés és tanítás hivatott – jóllehet nem kizárólagosan.

Amennyiben az egyház erre figyel és ezt feladatként kezeli, nevelése és oktatása értékközvetítő eszközzé válik. Az alább következő felsorolásban nem törekszünk teljességre. A „lista” bővíthető.

Isten

Szent Ágoston szerint Isten nélkül az ember zárt körben mozog. Ezért fontos róla beszélni, az oktatásban őt megismertetni. Ki is ez az Isten? Milyen? Hol van a helye az ember életében, ebben a világban?

Természetesen nagyon fontos az Istenről szóló tanításban a „hogyan”. Mert lehet róla elvontan szólni, oly módon, hogy az életben az egyén vagy közösség édeskeveset tud vele kezdeni. Különösen a „keresők” világában fontos e szempontnak a megfontolása. Nincs könnyű dolga a nevelőnek, oktatónak – legyen ez a szülő, a hitoktató, a lelkész, a teológiai tanár vagy bárki más –, amikor ezt a feladatot teljesítenie kell. Méltó és célszerű egyházi nevelés–oktatás azonban ez elől nem térhet ki.

Az ember

Az Isten képmására teremtett ember a legnagyobb érték ebben a világban. Nem azonos Istennel, de hasonlít hozzá. Ezt sem a világról, sem más teremtett lényről vagy dologról nem lehet elmondani. És ez az érték – az ember – korunkban különféle veszélyeknek van kitéve. Talán sosem volt élete, léte, jövője annyira veszélyeztetve, mint ma. A tudomány a maga kutatásai nyomán ugyanis olyan lehetőségeket kínál, amelyek az ember számára könnyebbséget jelenthetnek, ám ugyanakkor a megsemmisülést is eredményezhetik. Az egyház köteles ezekről beszélni, rámutatva a pozitív és negatív tényezőkre is.

Ezt az embert Isten szabadságra teremtette: lehetőséget adott neki, hogy kezébe vegye önnön életét. Jóllehet ez a szabadság nem abszolút – hiszen a körülmények befolyásolják, relativizálják –, mégis erő az ember kezében. Nem azért kapta ezt az ajándékot, hogy „véka alá rejtse”, hanem azért, hogy segítségével alkosson, kreatív legyen. Kockázatot is jelent, mégis mindenki ragaszkodik hozzá, mert az ember életében az egyik legnagyobb érték. Alexandr Szolzsenyicin Sárik című elbeszélésében egy fiúról szól, aki annak a háznak a hátsó udvarában lakott, amelyben a szerző hajléka is volt. A leghidegebb tél kellős közepén a fiú láncon tartott kutyáját eloldotta, futni engedte. A kutyának odadobott egy meleg, gőzölgő csontot. A kutya a csontot körülugrálta, megszaglászta, majd tovább ügyet sem vetve rá, beugrott a nagy hóba. Szolzsenyicin az elbeszélést befejező mondatában így összegez: „Csontjaitokra nincs szükségem, csak szabadságot adjatok nekem.”⁵ Csodálatosan érzékelteti az író, milyen felbecsülhetetlen emberi értékkel van dolgunk.

A szabadsággal megajándékozott embert Isten lelkiismerettel is felruházta. A belső hanggal, amely az életben a „végső” norma – különösen olyan helyzetekben, amikor az írott, pozitív törvény nem képes eligazítást adni. Ezért kell az egyházi nevelésben, oktatásban erre rámutatni, és olyan módon átadni, hogy ezzel az életben élni, mozogni is tudjon a saját két lábán álló személy.

Mindezekkel az értékekkel együtt jár az ember személyi méltósága, amihez minden körülmény közepette joga van. Méltóságában és méltóságával pedig csak akkor tud bárki is élni, ha erre ráirányítják a figyelmét, ha az oktatás révén tudatosítják benne, hogy ezek elidegeníthetetlen jogok. Ezen a területen nem lehet, nem szabad szelekciós módszerekkel dolgozni, és oly módon válogatni a személyt megillető jogok között, ahogy az valamely felsőbbségnek, hatalomnak – legyen az politika, gazdasági vagy lelki hatalom – érdekében áll. Ez az érték, ezek az értékek nem függvényei az egyéni vagy közösségi elbírálásnak, ezek önmagukban értékek.

Közösségi jellegű értékek

Az ember közösségi lény, és szüksége van olyan értékekre, amelyek megkönnyítik közösségi életét.

A családot elsőként kell említenünk, hiszen ez a nagy közösség alapja. Abban a korban, amikor már nem a „holtomiglan–holtodiglan” elve kezdi uralni a házasok egymás és gyermekeik iránti elkötelezettséget, erről az értékről beszélni kell. A kérdés itt is a „hogyan”-ban van, mert nem elég törvénykönyv-felmondás módjára ismételgetni az évszázadokon át érvényes keresztény elveket, hanem jól meg kell vizsgálni a mai társadalommal járó tényezőket is, mert csak így sikerül a felmerült új – és néha megválaszolhatatlannak tűnő – problémákra megoldásokat találni.

Az egyént, de különösen a közösséget erősítő értékek között kell megemlíteni a vasár- ás ünnepnapokat – nemcsak azok valóságát, hanem az azokkal való együttélést, megbecsülésüket, megünneplésüket. A halmozó, rohanó, fogyasztó társadalomban különös módon veszélyeztetve van az ünnep, pedig az embereknek szükségük van értékes töltekezésre, befelé fordulásra, fölfelé-nézésre és pihenésre. A diktatúrák idején erőszakkal elvették ünnepnapjainkat. Ma arra ébredhetünk rá, hogy önként mondunk le róluk. „A földből kinövő” bevásárló- és szabadidőközpontok, a stadionok és sportcsarnokok, a modern „kultuszhelyek” ezt eredményezik. Az egyházi nevelés és oktatás feladata, hogy ennek az értéknek – az ünnepnek – a mélységéről, fontosságáról, lényegéről, és nem pusztán parancsolt jellegéről szóljon. Okosságra és találékonyságra van szüksége, hogy a mai idők emberével ezt képes legyen elfogadtatni. Amennyiben csak a mulasztásból származó következményekre utalna, biztosan nem fog eredményt elérni.

Korunkban gyakran hallott fogalom a szolidaritás. Régiónkban régen ennek kézzelfogható jeleivel lehetett találkozni, amelyekből még ma is több fellelhető. Gondolok a szomszédi, baráti, rokoni, komasági összefogásra, egymás kölcsönös támogatására, a kalákákra. Az individualizmus megjelenésével – ami persze nem egészen új – az emberek egyre inkább egoistává válnak, egymástól eltávolodnak, lassan bezárkóznak saját várukba. Az egyháznak ebben a helyzetben gyakrabban kell beszélnie a problémáról és ellenszeréről. Ma már azonban nem elégséges erről az értékről csak a szűkebb körre, régióra vonatkozólag tárgyalni, hanem vonatkoztatni kell azt mindenkire, nyelvtől, vallástól, kultúrától függetlenül. Az Egyesült Államok elleni 2001 szeptemberi terrortámadás félreérthetetlenül a szolidaritás nemzetköziségére mutatott rá.

A béke is a közösséget érintő értékek között említendő, jóllehet annak gyökere az egyének lelkében, szívében található. Közösségi béke ugyanis csak akkor lesz, ha az ember megteremti saját lelkében a békét. Erről eleget beszélni sohasem lehet. Az egyházi nevelés és oktatás egyik fontos feladata ez, még ha ettől egyesek idegenkednek is. Nemzetközi vonatkozásai mellett nem szabad megfeledkezni a helyi jellegű kihívásokra adandó válaszokról, a nemzeti feszültségekről, a többség és a kisebbség közötti viszonyról, valamint ennek a jövőbe tekintő kezeléséről. Még akkor is, ha a világbékét komoly szaktekintélyek – mint például a bécsi kortörténész, Erika Weinzierl – utópiának tartják, arra hivatkozva, hogy a történelem folyamán a többség a kisebbséget mindig „maga alá rendelte”. Az egyházi nevelőknek és oktatóknak hinniük kell a békében, értékéről kell beszélniük, „akár alkalmas, akár alkalmatlan”. Az egymás iránti tolerancia, a másik értékeinek megbecsülése, a másság elfogadása nincs ellentétben önmagam megbecsülésével, de segít a béke megszilárdításában.

A teremtett világ, a természet a maga növény- és állatvilágával, az erdők, a vizek olyan felmérhetelen értékek az emberiség számára, amelyekre ma még sokan nem is gondolnak elég komolyan. Környezetünkről van szó. A mai nevelési-oktatási programból ez a kérdés nem hiányozhat. Sőt: az elméleti rész mellett ott kell lennie a gyakorlatnak is. A jövő nemzedékei iránti felelősség arra kötelezi az egyházat is, hogy erről beszéljen, ezt oktassa.

Nemzeti és közös európai értékek

Az euro-atlanti folyamat előkészítő időszaka, majd annak valósága mindenki számára kihívást jelent. Ebben a folyamatban az egyháznak/egyházaknak is kiosztatnak az elvégzendő feladatok. A nevelésre és oktatásra vonatkozólag az egyház a nemzeti és közös európai értékek bemutatásánál sajátos szerepet vállalhat. Európa ugyanis a keresztény szellemiségtől elválaszthatatlan. Az egyház/egyházak ezt a szellemiséget hirdették, hirdetik, képviselik ma is. Ezért joguk és kötelességük szólni, de olyan módon, hogy szavuk a néha zavarosnak tűnő helyzetben eligazítás legyen, méghozzá okos és bölcs eligazítás, amely jól átgondolt, megfontolt és közösséget szolgáló, jövőt építő útmutatás. Ebben a munkában nem elég az okosság, valódi bölcsességre van szükség. Nem szabad elhamarkodott válaszokat adni, mint ahogy halogatni sem szabad.

A nemzeti érték, az anyanyelv, a kultúra, a hagyomány ma általános kulcsfogalma a társadalom- és politikatudományi, filozófiai stb. diskurzusnak, az egységesülési folyamat mentén – vagy éppen annak ellenében – mindenki ezek védelmében emel szót. Mi „marad” az egyházi nevelés, oktatás számára elvégzendő feladatként? Szerintem a már említett keresztény szellemiségből származó eszméknek és magatartási formának a bemutatása. Az helyes értéksorrend felállítása. Gondolok itt például a kereszténység és magyarságtudat egymásutániságára. Hogyan lehet valaki jó keresztény? Hogyan lehet valaki jó magyar? Melyiknek van „elsőbbsége”?

Ennek függvényében a „menni vagy maradni” kérdés is más megvílágításba kerül. Jó volna, ha a véleménynyilvánítás, az ítéletalkotás – pontosabban az ítélkezés – előtt mindenki jobban átgondolná mindkettő a helyzetét: X miért maradt, Y miért ment el? Jó magyar? Rossz magyar? Becsületes? Áruló? – Az egyházi nevelés és oktatás esetében a nevelők és oktatók ezenken az értékeknek a bemutatásánál kötelesek kerülni minden olyan kijelentést, erkölcsi értéktulajdonítást, amely a másik nemzetnek, illetve sajátos értékeinek lebecsülését, megvetését eredményezhetné.

Kereszténységünket és magyarságunkat európaiakként kell majd megélnünk és kiteljesítenünk. Az Európai Unióban – de már most, az előkészületi időszakban is – különleges feladatokkal, felszólítottságokkal kell szembenéznünk. Más, eddig talán háttérben maradt értékek jelennek meg előttünk, és ezek megkísérlik a sajátos, nemzeti értékeket felszívni vagy háttérbe szorítani. Az „amerikanizálódási” folyamat – a zeneként eladott ritmus, a Cola-kultúra, a gyorsbüfé, az óriásplakátok sematizmusa formájában – már most érzékelhető. Mit lehet, szabad, esetleg kell átvenni az új kínálatból? Rossz az egész, vagy van benne jó is?

Ebben a helyzetben – az értékrendek labirintusában – a nevelés és oktatás révén az egyház is fel kell hogy kínálja a maga segítségét. Ismét okosságra és bölcsességre lesz szükség, mert egyébként könnyen előfordulhat, hogy a „nyugati szellemtől” való félelemben egyik-másik nevelő vagy oktató – átgondolatlanságból vagy csupán bizonyos „divatokat” követve – az értékest utasítja el és az értéktelent karolja föl. Itt lesz fontos, hogy a lényegest a lényegtelentől sikerüljön megkülönböztetni. A szellemi felkészítésben ennek kulcsszerepe van. Az közös európai értékek felmutatása építő „munkafolyamat”.

Az egyházi nevelés és oktatás eszközei

A nevelés-oktatás önmagában is „értékközvetítő” eszköz. Mégis említést kell tennünk az ennek „kivitelezésében” közremüködő személyekről és a szükséges anyagi háttérről. Megfelelő szakemberek, elkötelezett nevelők, oktatók, valamint dologi feltételek: épületek, anyagi fedezet nélkül igazi nevelő-oktatói munkát nem lehet elvárni és végezni.

Az államosítás előtti időben az egyházak megfelelő oktatási rendszerrel, épületekkel, anyagiakkal és szakemberekkel rendelkeztek. A kommunista rendszer ezt megsemmísitette, és a ’89-90-es újrakezdést követően – amint az mindenki előtt ismert – csak próbálkozások tanúi lehettünk, a körülmények biztosította lehetőségek függvényében. Az elmúlt évtized tapasztalatai azt igazolják, hogy nagyon nehéz problematikával állunk szemben. Itt nemcsak a lehetőségre, a rátermettségre, képességre, felkészültségre és ezekhez hasonlókra kell gondolnunk, hanem a jövőre vonatkozólag szem előtt kell tartani azt is, hogy az egyház óhatatlanul „talajt fog veszíteni”, kevesebb ember igényli majd szolgálatát, tanácsát, nevelő-oktatói munkáját. Ennek a helyzetnek – nem dramatizált – értelmében illetve ismeretében szeretnék alább az eszközökről szólni.

Az egyház nevelő-tanítói feladatának „kivitelezői”

E feladat teljesítésének sikere illetve sikertelensége nagyban függ azoktól a személyektől, akiket megbíznak és akik ezt a munkát vállalják. A tanárok, tanítók, nevelők, lelkészek néha talán nem is gondolnak arra, miről is kell számot adniuk, mekkora felelősség terheli őket. Nemcsak az iskolai, intézményesített oktatásra gondolok, hanem az iskolán kívülire is, jóllehet az előbbi estében a személyekre vonatkozó kritériumok súlyosabban esnek latba.

Az egyház iskolai nevelői-tanítói tevékenységét saját vagy állami iskolákban fejti ki. Saját iskoláiban a nevelő-oktató személyek kiválasztása, megbízása tőle (az egyháztól) függ. Végső soron ugyanígy az egyház hatáskörébe tartozik azoknak a hitoktatóknak a képzése és megbízása, akik az állami iskolákban tanítanak – még ha „világi” egyetemi intézmények végzik is a közvetlen kiképző munkát. Az egyetemek keretében működő teológiai karok vagy önállóan tevékenykedő filozófia-teológiai főiskolák és egyetemek oktatóinak alkalmazása szintén az egyháztól függ. Amennyiben sikerül a legmegfelelőbb, legképzettebb, személyeket, személyiségeket, egyéniségeket megbízni az oktatás és nevelés feladatával, nem kerülhet sor arra, hogy valamelyik intézménynél elhatalmasodik a középszerűség, az unottság vagy az értelmes munka „rozsdája”: a rutin. Az egyház tehát nem engedheti meg magának azt, hogy erre a területre önmagunkkal szemben igénytelen, gyengén képzett, szűk látókörrel rendelkező, az idők jeleire nehezen reagáló személyeket „engedjen be”. Ez érvényes kell hogy legyen mind papi, mind világi személyek esetére.

Az iskolán kívüli nevelő-oktatói feladat teljesítése szintén nagy felelősséggel jár. Itt ugyanis nemcsak diákokat, hanem különféle ifjúsági vagy középnemzedéki csoportokat taníthat, esetleg nevelhet. A lehetőségek skálája kimeríthetetlen. A tanulmányi házak, a különféle létesítmények, előadótermek, plébániák keretében előadások, vitaesték, szimpozionok szervezése segíthet a felnőttképzésben – amire napjainkban, az öntudatos felnőttség új igényeinek korában fokozott szükség van. Itt kell megemlítenünk a vasár- és ünnepnapok, keresztelők, esküvők, temetések alkalmával mondott prédikációkat, amelyek a nevelésnek, de főleg a tanításnak nagyszerű eszközei.

Az egyházi nevelést-oktatást biztosító anyagiak

Az anyagiak esetében épületekre vagy alkalmas helységekre gondolok – és persze pénzre. A jó és eredményes munkának ezek ugyanolyan feltételei, mint az előbb említett minőségi emberi források. Természetesen itt a legszükségesebbtől a luxus szintjéig lehet a skálán mozogni. A jól képzett szakembereket meg kell fizetni, egyébként máshol keresnek munkát. Az oktatáshoz szükséges épületeket, felszereléseket csak tisztességes anyagi háttérrel lehet biztosítani. Hogy milyen módon tudja az egyház ezt a kérdést megoldani – erre nehéz röviden és átfogóan válaszolni. Külön tanulmány-sorozatot igényelne.

Madártávlatból

A nevelés és oktatás feladata – bárkire vonatkozik is – mindig kihívást jelentett. Az egyházi nevelés és oktatás a világ nagy mozaikképében egy kis kőkocka, amelynek hiánya mégis az összkép teljességét kockáztatja. Ugyanakkor csak a kisebbik, de a tevékenységnek köszönhetően nagy területet átfogó. Jelen van kis és nagy településeken, szolgálatát nagyon sokan vehetik igénybe, különösen az iskolán kívüli kínálatokat. Az egyházi iskolák helyzete még ma sem tisztázott és a jövő sem világos. Egyrészről szükség lenne rájuk, hiszen az anyanyelvi oktatás bástyáiról van szó, másrészről azonban gondot is jelentene azok fenntartása, működtetése, szakemberekkel való ellátása és professzionális szinten való irányítása. Ezért van nagy jelentősége az iskolán kívüli egyházi nevelésnek és tanításnak.

Hogy mennyire sikerül korunkban, a harmadik évezred kezdetén ezeket a lehetőségeket kihasználni, nemcsak az adott körülményektől függ, hanem az arra hivatott személyek találékonyságától, szakértelmétől és a nép iránt érzett felelősségteljes elkötelezettségétől.

Ezt a feladatot természetesen nem lehet elszigetelten, másoktól függetlenül teljesíteni. Szükséges az együttműködés is a különféle felekezetek, egyházi és civil szervezetek, egyházi és állami iskolák között. Csak együtt, közösen lehet a nevelés és oktatás révén a népet, az ifjúságot szolgálni, Isten és egymás szolgálatára vezetni. A kihívás adott, de nem mindegy, hogyan válaszolunk rá. Jó volna tudni, hogy az egyházi nevelés és oktatás keretében adott válaszok megfelelnek az elvárásoknak és egyértelműen a jövő nemzedékek javára válnak.

Az írás a II. Székelyföld Konferencián (Csíkszereda, 2001.október 11.-13.) elhangzott előadás bővített változata.

Jegyzetek

^{1 V.ö. Tomka M. – Zulehner, P. M., Kirchen als Motor
der Eurogenese. Freising, 2001. aug. 31., kézirat, 5. oldal.
^{2 Márton Áron, Az eszmény nyomán. In: Erdélyi Iskola III.
évf., 5-6. sz. 289-290.
^{3 Erdélyi Iskola, VI. évf., 121-126.
^{4 Erre mozgósít kiváló módon Faludy György Csuáng Cö című,
1993-ban írt verse.}}}}
5 Ld. Solschenizin, A., Im Interesse der Sache, Erzählungen. Berlin 1970. 268.

Vissza a tartalomjegyzékhez

Adorjáni Zoltán

Jézus találkozása Nikodémussal

Amikor végigolvassuk Jézus és Nikodémus találkozásának leírását, és azt keressük, mit üzen Isten számunkra e különleges beszélgetéssel, a legegyszerűbb és szinte magától értetődő a következő gondolatsor: ma én megyek Jézus Krisztushoz, én mondom el neki, mit tudok, mit hiszek róla; Jézus pedig azt válaszolja, hogy újjá kell születnem. A Lélek titokzatos vezetése alá kell állítanom életem, és így meglátom Isten országát. Ezek után felteszem magamnak a kérdést: mentem-e vajon Jézus Krisztushoz úgy, ahogy Nikodémus? Elfogadtam-e Jézus örök életet hirdető üzenetét és újjászülettem-e a Lélek által?

Az ilyen egyszerű – vagy inkább leegyszerűsített – kérdésekre csak kétféleképpen lehet egyenes választ adni: igennel vagy nemmel.

Ha igennel válaszolok, már „találkoztam Jézusommal”, nem élek test szerint, és bátran hirdetem mindenki előtt: Jézus Krisztus személyes Uram és újjászülő Megváltóm. Ha pedig nemmel felelek, akkor nincs más út előttem, mint az, hogy hinnem kell, meg kell térnem, újjá kell születnem, különben a kárhozat vár rám.

Úgy néz ki: Nikodémus nem tett eleget Jézus parancsának. Később is csupán annyit mer vállalni, hogy „diplomatikusan” áll ki Jézus Krisztus védelmében egy törvénybeli előírásra hivatkozva. Valójában azonban „nem tett bátran, nyíltan bizonyságot róla”. (Jn 7,45-53. – Jellemző, ugye? Nincs személyes kiállás, hanem csak egy törvényre való hivatkozás – mondhatná valaki keserű gúnnyal. De érdemes azon is elgondolkoznunk, hogy abban a pillanatban mi védte még Jézus életét? A puszta kiállás Jézus mellett, vagy a mindenki előtt tekintéllyel bíró ószövetségi törvény?)

Mihez kezdünk viszont azzal, hogy Nikodémus majd bátran is kiáll, sőt dúsan gondoskodik Jézus temetése felől? (Jn 19,39-40.) Erre az is mondható: ez tipikusan azoknak az embereknek példája, akik ha kell, áldoznak az egyház részére; ha kell, mindenki mást felülmúlva adakoznak, mégsem újjászületett gyermekei Istennek. És éppen ez a legveszedelmesebb: a csupán külsőségekben megnyilvánuló kereszténység. Most azonban hagyjuk ülepedni bennünk ezeket a gondolatokat. Később még visszatérünk rá.

Találkozásról beszélünk. Ebben azonnal valami kölcsönösséget érzünk. De jogos a kérdés: ki a tulajdonképpeni alany ebben a találkozásban?

Hadd játsszunk egy kicsit az újszövetségi kifejezésmód nyelvtanával – magyarul. Az újszövetségi nyelv ezt így mondaná tömören: Jézus megtalálása. Ez pedig két dolgot jelent, mert a görögben kettős értelmű genitivusos szerkezet. Ha genitivus objectivus, akkor jelentése ez: megtaláltam Jézust. Ha viszont genitivus subjectivus, akkor: Jézus megtalált engem. Melyiket részesítsük előnyben?

Hívjuk segítségül Lk 15-öt, ahol az elveszett juhról, drachmáról és fiúról szóló példázat azt érzékelteti, hogy a találkozásnak kettős oldala van. A juhot és pénzt meg kell keresni, és meg kell találni; a tékozló fiú azonban már maga is vissza tud térni. A három példázat fő üzenete egy és ugyanaz: ismétléssel egyre jobban rögzített, kibővülő, ugyanakkor mind mélyebbre szántó és így egyre hatásosabb variáció ugyanarra a „témára” – mondhatnánk zenei nyelven.

Itt nem két külön esetről van szó, azért sem, mert – sajátos, példázatra jellemző képanyagával – mindhárom példázat az elveszett emberről szól. A példázat képanyaga egyaránt meríthető az élettelen vagy élő világból, illetve a mindennapi életből a tanító zsenije és tetszése szerint.

Ha viszont mégis két külön esetet látnánk bennük, akkor Lk 15 tanítása ez volna: egyesek annyira elveszettek, hogy meg kell találni őket; mások viszont képesek a megtérésre. Csakhogy ez ellentmond a fejezet elején olvasottakkal, ahol az evangélium éppen az ilyen emberi, kategorizáló és ítélkező magatartást bírálja: „A farizeusok és az írástudók méltatlankodtak miatta. »Ez bűnösökkel áll szóba, sőt eszik is velük« – mondták. Erre mondott nekik egy példabeszédet.” (15,2–3)

„Örüljetek velem, mert megtaláltam” – hívogat a megtaláló az első két példázatban (15,6. 9). „Illett vigadnunk és örülnünk, … mert ez az öcséd … megkerült” – olvassuk a harmadik végén (15,31–32), ahol most, az előbbi két isteni aktivitást kifejező megtaláltam után, az ún. finom, de manapság számunkra egyre csekélyebb súlyú passivum divinumban álló megtaláltatott áll. Azaz: megtaláltatott tőlem, általam. Más szóval és magyarázatosan: miattam tért vissza, mert mindennél világosabb lett számára, hogy minden atyai cselekvésem érte volt és érte van.

Mint láthatjuk, itt egyértelműen a Megtaláló akarásáról, kereséséről, visszafordító szeretetéről és öröméről van szó, aki minket is be akar vonni a keresés és a megtalálás cselekvésének örömébe, és meg akar óvni a szűkkeblű emberi kategóriák szerinti ítélkezésektől, elhatárolódásoktól. Én örülök a menyben, ti is örüljetek a földön! – mondja a Megtaláló és Visszafogadó. Itt is ez a páratlan, s a Hegyi beszédben leginkább szembetűnő, jézusi együttlátás, isteni reintegrálás érvényesül: „mint a menyben, úgy a földön is.”

Isten akar, megtalál, visszafordít, örül, hogy mi is örüljünk egymásnak. Ebben a cselekvésében mi vagyunk a célpont és ő az, aki cselekszik értünk. Belekapcsol a maga cselekvési szférájába, bibliai szóval az ő országába. Ezt másutt például így is olvashatjuk: „szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod”. E kérések igéi is mind olyan passzív igealakok, és Istennek olyan cselekvéséről beszélnek, amelybe bennünket is be akar kapcsolni; és legyen előttünk az oly lényeges bibliai szövetségfogalom teológiája, mert ez mindig megóv az elcsúszásoktól.

Ez a bekapcsolódás nem az egyenlő felek kölcsönössége – bármennyire efelé hajt is mai gondolkozásunk –, hanem (ismét csak egy mátéi és lukácsi példázat képével: „A lakomát elkészítettem, tulkaimat és hizlalt állataimat leölettem. Jöjjetek a menyegzőre. Jertek, mert immár minden kész!” (Mt 22,4; Lk 14,17) –csatlakozás Isten mindent megelőző cselekvéséhez. Ez Nikodémus előtt nem volt elég világos. Hogy miért, erre farizeusi mivolta ad választ. Ezért kérdez úgy, hogy szinte megmosolyogjuk: „Vajon egy ember újból megszülethetik édesanyja által?”

De ki is lehetett ez a Nikodémus mindazon túl, amit a Biblia árul el róla?¹

A rabbinista irodalom – s mindenek előtt a Babiloni Talmud – aránylag gyakran mond el történeteket egy Naqdimon (Nikodémus) nevű főemberről, többek között Jeruzsálem ostroma kapcsán, és egy rendkívül gazdag ember képét eleveníti fel kétezer év távlatából. Ugyanis lányának és menyének hatalmas vagyont nyújtott át, miután mindkettőjük férje meghalt (Toszefta:² bKetubót 65a, 66b). Erről a Nikodémusról azt is tudjuk, hogy a rabbiknál tanult, és az írástudó³ Jokhánán ben Zákkáj⁴ is nagy tisztelettel tekintett rá. A megostromolt Jeruzsálemből sikerült megmenekülnie, s Hillél tanítványaként iskolát alapított Javnéban, azaz görögül: Jamniában. Itt alakult meg az az új Szanhedrin, amelynek vezetője is lett a Jeruzsálem eleste utáni években.

A szegények igen kedvelték ezt a Nikodémust, ugyanis többek között róla szól az a történet, hogy egy különösen száraz esztendő lombsátoros ünnepén a zarándokok vízhiányban szenvedtek, s ő egy nem-zsidótól – feltehetőleg római hivatalnoktól – tizenkét ciszterna vizet vásárolt azzal a feltétellel, hogy majd vissza fogja szolgáltatni, éspedig egy előre kijelölt napon. Nikodémus esőt kért Istentől a visszaszolgáltatás kijelölt napjára, Isten pedig meghallgatta (Babiloni Talmud,⁵ Ta?anít 19b, 20a⁶).

Ellenezte a Róma elleni felkelést, s amikor a zélóták felégették Jeruzsálem készleteit, hogy a lakosokat még elkeseredettebb harcra kényszerítsék, Nikodémus és két barátja hatalmas élelmiszermennyiséget bocsátott a városlakók rendelkezésére (Babiloni Talmud, Gittín⁷ 56a). A zsidó háború koldusbotra juttatta. És szintén csak a Babiloni Talmud írja le, hogy Jézus tanítványai között ott volt egy Náqáj (ez a Naqdimon rövid formája, akinek mellékneve: Buni (babiloni Talmud, Ta?anít 20a).⁸

Erről a Nikodémusról a Jeruzsálemi Talmud is megemlékezik, éspedig Simeon ben Gorionnak, illetve Naqdimon ben Gorionnak nevezve meg őt. (Ebben az időben megszokott volt, hogy ortodox-zsidó körökben is hellenista-görög nevet viseltek. Ezért terjedt el a görög Nikodémosz névváltozat.⁹) Josephus Flavius is beszél egy Nikodémosz ben Gorionról, aki békepárti volt és tárgyalásokat folytatott a rómaiakkal (BellJud II,17.10).

Ha a dolgok így állnak, akkor nem véletlenszerű, hogy János evangéliuma három helyen is fellépteti a Jézus korabeli zsidó társadalom egyik gazdag, szegényeket pártoló és közismert vezető személyiségét. Viszont ami minket illet – a személyére vonatkozó adatok nem igen elégítenek ki, még kíváncsiságunkat sem; noha János evangélista, akire különösen jellemző a történeti és életrajzi adatokkal való fukarság, Nikodémus személye esetében viszonylag nem szűkszavú.

Mi az oka ennek a számunkra bosszantóan hiányosnak tűnő evangéliumi elbeszélésmódnak? Nyilván a kerügmatikus jelleg. De emellett az is, hogy a keleti elbeszélésekben – s ilyen jellegűek az evangéliumok is – a történeti adottságok kevésbé érdeklik a szerzőt – mondja Willem Zuidema¹⁰, s ezt mindenféleképpen meg kell szoknunk, el kell fogadnunk.

Mi, a nyugati gondolkodásban – és immár a 21. században – élők, akiket a szigorúan tudományos gondolkodásmód nevelt, másképpen látjuk a valóságot. Nekünk a valósághoz mindig évszámok, életrajzi adatok, megalapozott tudományos bizonyítékok kellenek. A keleten húsz évszázaddal ezelőtt élő ember másképpen gondolkodott és fejezte ki magát, és ő ezzel a mássággal fogalmazta meg az evangéliumot is, ami mögött számára a valóság kétségbevonhatatlan volt. A valóságot tudta, s ennek birtokában valamit világossá akart tenni.

A keleti ember által felvonultatott – valóságos – szereplőknek funkcionális szerepük van. Mint tudjuk – s ezt Márk evangéliumának a felirata és első sorai is mutatják: „Jézus Krisztusnak, az Isten Fiának evangéliuma kezdődik… megírták a próféták…, így előállt Keresztelő János, hogy ezen előkészületek után megkezdje Jézus a maga megváltó cselekedeteit az ígéretek szerint” –, az evangéliumok Jézus cselekedeteit írták le, éspedig ebben a fentebb ecsetelt sajátosan keleti kifejezésmódban. Nagyon kell tudnunk ezt nekünk, bibliaolvasóknak és -magyarázóknak. Ha ismerjük ezt a kifejezésmódot, hogy tudniillik miképpen tanít a Biblia egy másal-lal, egy példabeszéddel, vagy egy ma?aszé-vel, egy történettel, cselekedettel, akkor a dolgozatunk elején megjegyzettekhez hozzátehetjük még, hogy a másal-lal és ma?aszé-vel tanító evangéliumok nem mást, mint Krisztus cselekedeteit írják le, amelybe Isten kegyelmesen bevont embereket, majd pedig megbízta őket, hogy tovább hirdessék az evangéliumot; de úgy, hogy Krisztus ezt mondta nekik: „Nekem adatott minden hatalom… veletek leszek…” Figyeljünk csak Az apostolok cselekedeteinek megnevezésére is: Ma?aszé hassölikhím. Azzal kezdődik, hogy „első könyvemet arról írtam, amit Jézus megkezdett cselekedni, hogy miután mennyei erő száll a kiválasztott tanítványokra, tanúkká, apostolokká legyenek úgy, hogy tulajdonképpen a mennyei erő, a Lélek cselekszik – most már általuk is”. Vagyis: Az apostolok cselekedetei nem más, mint Jézus Krisztus cselekedeteinek folytatása a Lélek által, aki eszközökül használja fel az apostolokat.

Hogy a találkozások esetében milyen szembetűnő a kiválasztó és elhívó Isten és az eszközökül választott emberek közötti különbség, ezt jól tükrözik azok az erősnek, kategorikusnak mondható kifejezésmódok, amelyekkel Jézus fordul egy-egy megszólított, jövendőbeli tanítványához: „Kövessetek engem, és azt teszem, hogy embereket halásszatok” (Mt 6,19; Mk 1,17); vagy például a csodálatos halfogás után Péterhez: „Legeltesd, őrizd az én bárányaimat, juhaimat!” (Jn 21,15–17) Itt is kiérezhető, hogy a teljhatalommal bíró úr parancsol annak, aki tulajdon és eszköz a juhok pásztorának kezében.

Ezeket is figyelembe véve, a Jn 3,1-21-ben nem az az elsődleges és nem az a lényegbevágó szándék, hogy Nikodémus találkozik Istennel, hanem az, mit tett Krisztus Nikodémus érdekében, éspedig azután, hogy Nikodémus már látta vagy tudta azokat a jeleket (3,2), amelyek megelőzték Jézus meglátogatását.

Vegyük most szemügyre Jézus és Nikodémus találkozásának néhány jellegzetes vonását – természetesen anélkül, hogy mindenre kitérnénk.

Nikodémus meglepően szép tanúságtétellel, bizonyságtétellel¹¹ áll Jézus elé. Ezt akár a Péter vallástétele mellé is állíthatnánk. A meghökkentő viszont az, hogy Jézus mintha nem is reagálna Nikodémus szavaira. Ez viszont csak látszólagos. Ne feledjük, itt két rabbi beszélget egymással. Mindkettő otthonosan mozog az Ószövetség világában és mindent a törvény, az ígéretek fényében lát és értelmez a kor sajátos szelleme szerint, és emellett beszéd- és tanításmódjuk is teljesen hasonló.

Számunkra ez a beszélgetés különösnek tűnik. Talán azt érezzük, hogy csak vázlatos kivonata annak, ami akkor és ott elhangzott; hogy a párbeszéd gondolatmenete csapongó, a hirtelen témaváltásoknál pedig nagyot döccen logikánk, mivel nem azt halljuk, amire éppen számítunk. De ne lepődjünk meg ezen. A rabbinikus irodalom és tanítási mód is ilyen. Ez a beszélgetés talán ahhoz hasonlítható, mint amikor két szakember szakmai vonatkozású dolgokról beszél mások társaságában, a be nem avatott pedig ide-oda kapkodja a fejét, s felét sem érti az elhangzottaknak.

Jézus és Nikodémus beszélgetése tehát két szakavatott rabbi eszmecseréje a korabeli sajátos tanítási módban, amelynek logikáját mélyebben kell keresnünk, figyelembe véve a korabeli farizeus kegyesség hit- és gondolatvilágát, illetve a számunkra szinte felfoghatatlanul felfűtött váradalmait.

Tehát: miután Nikodémus elmondja a maga bizonyságtételét, Jézus mintha ügyet sem vetne rá, témát vált, és az újjászületésről kezd beszélni. Itt valóban egyfajta témaváltás történik, s e ponton igen lényeges fordulattal állunk szemben. Nevezetesen azzal, hogy miután Nikodémus kezdeményezi a beszélgetést, és Jézus ezt el is fogadja kiindulópontnak, a párbeszédet egy olyan síkra tereli, ahol végig az ő gondolatai érvényesülnek; s a kijelentést tevő, valamit a maga módján megállapító Nikodémus ettől kezdve csak kérdez. A „valamit” felismerő farizeus főember és tanító, aki magabiztosan kijelenti, hogy mi tudjuk, hogy Istentől jöttél…, kérdező tanítvánnyá lesz Jézus előtt. S hogy mi volt a viszony a korabeli tanító és tanítvány között, ezt talán nem szükséges részleteznünk.

Istentől jött tanító vagy – ez a kijelentés mindenféleképpen Isten országa eljöveteléhez kapcsolódott a kor hite, írásmagyarázata és váradalma szerint. Ugyanis Isten királyságának eljövetele a MTörv 18,18 szerint („Prófétát támasztok nekik testvérei köréből, olyat, mint te” [Mózes]) egy Mózeshez hasonló tóratanító és szabadító személye által következik be. Így aztán nem véletlen, hogy Jézus az újjászületéssel folytatja a beszélgetést. Tudniillik az újjászületés kontextusában Mózes és a pusztai vándorlás áll előképként. (Mellesleg hadd jegyezzük meg, hogy Jézus tipologikus írásértelmezést alkalmaz a Nikodémussal való beszélgetés folyamán.) Jézus elfogadja Nikodémus helyesnek ítélt látását, bizonyságtételét, ám kiegészíti.

De miről is beszél Nikodémus?

a) Jeruzsálem éppen a pászka ünnepét ülte (2,23), s arra emlékezett, hogy Isten kihozta a választott népet az egyiptomi szolgaságból Mózes által, és országgal ajándékozta meg. Ekkor feltűnt valaki, aki páratlan, de az eleven váradalmak szerint mégis mindenki számára ismerős és sokat mondó jeleket tett. Senki sem vihet végbe olyan jeleket, amilyeneket te végbevittél, ha nincs vele az Isten – ezek a szavak egybecsengenek azzal az új Mózes-váradalommal (Moses-redivivus), amely Izraelben közkeletű volt abban az időben. Nikodémus pedig érzi, hogy olyan rendkívüli dolgoknak lett szem- és fültanúja, amelyek – legalábbis számára, de mások számára is – Isten különleges szabadító cselekvését készítik elő.

b) Jézus tovább is az Egyiptomból való szabadulás, a pusztai vándorlás és a Kánaánba való bevonulás történetének síkján marad, amikor azt mondja: „aki nem vízből és Lélekből születik, az nem megy be az Isten országába”. Azaz: Izrael népe engedetlen lett a pusztában, s ez a nép végül is nem mehetett be a megígért földre. Csak az utánuk született nemzedék, az „újszülöttek” mehettek be oda. Ehhez hasonlóan nektek is újszülöttekké kell lennetek; de ezúttal úgy, hogy nem az anyák szülnek új nemzedéket, hanem Isten szül újjá titeket – vízzel és Lélekkel. S amikor Jézust ezeket mondja, Nikodémus is tudja, hogy az ezékieli próféciáról van szó: „Hintek reátok tiszta vizet, hogy megtisztuljatok minden tisztátalanságotokból… és adok nektek új szívet, és új lelket adok belétek… Az én lelkemet adom belétek, és azt cselekszem, hogy az én parancsolataimban járjatok, és törvényemet megőrizzétek és betöltsétek.” (36,25-27) Megint az Isteni cselekvés, amelynek valamilyen gyümölcsei lesznek: hintek, hogy…, adok, hogy…, azt cselekszem, hogy…

c) A pusztai rézkígyó előképének felelevenítése után a 14-17. vers újabb meglepő fordulatot hoz a beszélgetésbe. Ez mintegy kicsúcsosodása mindannak, amit Jézus a Nikodémus „mi tudjuk” kijelentésére válaszol. Már előbb is utal arra, hogy Nikodémus – noha Izrael tanítója – nem tud mindent, nem is tudhat (10-13). Vagyis a tanítást átvevő rabbi a kérdező tanítványt nem csak oktatja, hanem felül is bírálja. Bizonyságtételére, tudására, ismeretére ezt válaszolja: Teljesen nem is tudhatod, hogy milyen Isten, s ennélfogva azt sem, hogy Isten mit fog most cselekedni általam a szabadulásért, Isten országa eljöveteléért. És ezért beszél a felemeltetés kapcsán (ez is passivum divinumban hangzik el) a hitről: „aki hisz benne, el ne vesszen”.

Itt a hit erősen összekapcsolódik a látással. Az ószövetségi típuskép ugyanis a rézkígyóra való feltekintésről szól (Szám 21,9). Isten szabadítása másképpen fog megvalósulni, mint amilyen formában azt ti várjátok, vagy azt képzelitek, de bármennyire más lesz, nektek azt végig kell kísérnetek, ha élni akartok: Isten fog cselekedni, és rá hagyatkozva, benne bízva kell látni, követni őt; és ennek gyümölcse lesz a szabadulás.

d) A beszélgetés hátterében egy negyedik ószövetségi igehely is lebeg, s talán ez sejlik fel számunkra a legkevésbé. Nikodémus előtt ez világosabb lehetett, amikor Jézusnak a 16. versben elhangzó szavaiból egy igen ismert ószövetségi történetre ismerhetett: „úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda…”¹² A három szó, fiú, szeretni és egyetlenegy, Ábrahám próbatételét elevenítette fel, ahol a történetben – visszatérő és nagyon lényeges motívumként – háromszor mondja Isten Ábrahámnak: fiad, Izsák, akit te szeretsz, az egyetlenegyed.¹³ A próbatétel, az engedelmesség legkellemetlenebb, érzelmi síkon a legkevésbé elhordozható oldalát háromszor is elmondja Isten Ábrahámnak (mint később a feltámadt Jézus Krisztus is Péternek a Galileai tenger partján). Először az engedelmesség előtt, nem rejtve, egyáltalán nem tagadva Ábrahám előtt ennek az úgymond kegyetlenül megkövetelt engedelmességnek az árát (Ter 22,2); és még kétszer – Istennek hála – a be nem következett feláldozás után, ezennel már dicséretként, teljes elismerésként; de ismét csak úgy, hogy Ábrahámnak emlékeznie kell, és újból át kellett élnie azokat a kibírhatatlan pillanatokat, amikor még nem tudta, hogy Istennél van más megoldás is (Ter 22,12.16).

Az ószövetségi drámai történetet felidéző három szóval, fiú, szeretni, egyetlenegy, Jézus úgy beszél Isten szeretetéről, hogy az emberi érzelemre hivatkozik. De hát olyan-e Isten, mint mi? Valójában nem olyan. És mégis mer a legtisztább emberségre és legszentebb érzelmekre hivatkozni, hogy meg lehessen érteni, milyen ő. Szubjektív tapasztalattól vezet el önmagához, aki mégsem fér bele a szubjektumba. (Azért sem, mert az ember ösztönösen fél a szenvedéstől: a fájdalmat s a szenvedést nem akarja, nem tudja összeilleszteni szeretettel és Isten szeretetével sem. Holott vajúdással születik új élet. Ha az ember szeretetről hall, csak boldog gondtalanságra, baj, próba és veszteségek nélküli állapotra tud gondolni. Holott a legnagyobb, a legtisztább szeretetben ott van a szenvedés. A teljes szeretetnek az együttérző, a helyettes szenvedés és áldozat a társa, attól függetlenül, mi okozza a szenvedést.)

Már az előbbi fejtegetésből kitűnt, hogy a beszélgetés hátterében ószövetségi előképek állnak, olyan dolgok tehát, amelyek mind Jézus Krisztus, mind pedig Nikodémus előtt nemcsak nagy tekintéllyel, de kánoni jelleggel is bírnak. A biztos, a minden tekintetben mérvadó az, ami felől bebizonyosodott, hogy az Isten igéje. Így Jézus odaállítja Nikodémus bizonyságtételét ahhoz az ószövetségi mércéhez, amely minden tekintetben mérvadó, s amely alapot és keretet szab a találkozás alatti beszélgetésnek. Ez a már írásba foglalt ige, szilárd kánon azonban olyan alap és keret, amely sokkal többet foglal magába annál, ami Nikodémus tudása, bizonyságtétele. Nikodémus kijelentése hitvallás, a Jézus által felelevenített történetek és prófécia viszont kánon, Isten Igéje.

Nikodémus a maga farizeusi felfogásába és hitébe próbálja beleilleszteni a várt második Mózest, a Messiást, aki – nagyon úgy néz ki, hogy – maga Jézus Krisztus. A maga gondolataiba, váradalmaiba próbálja beilleszteni Jézust és Isten dolgait. Jézus pedig azt tanítja neki, hogy ez nem lehetséges; s ha ezt mégis erőlteti, akkor – bármennyire jó szándékú is a próbálkozása – ebből csak emberi dolgok születhetnek. Isten, Isten Lelke az, aki „fújni” kezd, vonz, megragad; s emberileg nem lehet kiszámítani, sem pedig beprogramozni titokzatos munkája kibontakozását és végkimenetelét.

Ha felületesen vizsgáljuk ezt a találkozást, és úgy alkalmazzuk magunkra, mint ahogy azt gondolatmenetünk elején felvillantottuk, akkor leegyszerűsíthető két személyre. Csakhogy Nikodémus többes számú bizonyságtétele egy csoport nevében hangzik el. A 11. versben pedig Jézus vált át hirtelen többes számra: „Bizony, bizony mondom neked, arról beszélünk, amit tudunk, és arról tanúskodunk, amit látunk, mégsem fogadjátok el tanúságtételünket”. Kik is ezek a mi és ti? A mi: Jézus és azok, akik hisznek benne. A ti pedig: az itt Nikodémus képviselte farizeusi csoport, de hozzájuk lehet még csatolni azt a nagyobb tömeget is, amelyet Jézus Krisztus a János evangélistára jellemző szóhasználattal világnak nevez.

A Jézus Krisztus szolgálatát előkészítő Keresztelő János igehirdetése és bűnbánati keresztelése nagy sokaságot mozdított meg. Akármelyik evangélistánál olvasunk is János szolgálatáról, egészen világos, hogy valami különös és „nem közönséges” izgalom járt át sokakat: az egyszerű emberek tömegeit, de a papokat, levitákat és farizeusokat is, akikhez Nikodémus is tartozott. És éppen ezek a papok, leviták küldik követeiket Keresztelő Jánoshoz és teszik fel a kérdést: kicsoda ő (Jn 1,19).

Egyhamar világossá válik, hogy az a személy, aki mindenkit izgalomba hoz, tulajdonképpen nem is Keresztelő János, hanem az, aki máris tanítványokat toborzott maga köré. Az, aki Kánában a vizet borrá változtatta, s aki nem kevéssel a pászka-ünnep előtt újabb jeleket tett, amikor megtisztította a templomot. Ugyanúgy, ahogy a jeruzsálemi papi vezetőség küldöttei röviddel azelőtt Keresztelő Jánoshoz mentek, úgy megy most Nikodémus a farizeusok s a főtanács nevében Jézus Krisztushoz.

Nikodémus éjjel ment Jézushoz, s ez többek között arra is utal, hogy Nikodémus zavartalan, négyszemközti beszélgetést akart folytatni vele. A beszéd ugyan négyszemköztinek mondható, de itt végül is nem Nikodémusról és Jézusról lesz szó, és nem is csak csoportokról. Nikodémus viszont – amikor elmondja bizonyságtételét – a magát vezető elitnek tartó csoport nevében beszél. Olyan eszmecserét akar, amely nagyon hasonlít a politikusok titkos és zárt ajtók mögötti tárgyalásaihoz, megegyezéseihez. S hogy ilyenkor mi zajlik a zárt ajtók mögött, csak azok tudják meg, akik képviselőjüket a másik félhez küldték titkos tárgyalásra. Jézus viszont úgy vezeti a beszélgetést, hogy az – úgymond – megegyezésnek vagy éppen kiegyezésnek indított tárgyalásban semmit sem enged a magáéból, és a feltételeket ő szabja: aki Isten országának akar polgára lenni, annak hinni és újjászületni kell. Ez pedig nemcsak a tárgyalófélre, nem is csak Izraelre vonatkozik, amelyet Nikodémus és csoportja képviselni vél, hanem az egész világra. Mert Isten terve több, mint az ember szubjektív gondolata és elképzelése, országa pedig nem szorítható emberi határok közé vagy csoportérdekekre, és ki sem sajátítható.

Kiknek a bizonyságtételéről van tehát szó? Szűkebb értelemben Keresztelő Jánoséról és Jézus Krisztuséról. Hiszen János beszélt Ezékiel jövendölése alapján a vízről és a Lélekről. ő keresztelt és ígérte a Lélek munkáját. Itt válnak Jézus szavai vádolókká is. Mintha csak ezt mondaná: Nikodémus, amikor János keresztelt és olyan sokan hozzá mentek, te és társaid, akiknek nevében beszélsz, hol voltatok? Mert ennek alapján úgy néz ki, hogy a mi bizonyságtételünket nem fogadjátok el. Nem hiába mondta János: Mérges kígyók fajzatai, nektek is ugyanaz az igehirdetés szól, ne hivatkozzatok hát arra, hogy Ábrahám jogán szabad előttetek az út! Tőletek is a megtérés gyümölcsit fogja számon kérni az Arató! Ezzel pedig egy olyan új gondolatot készít elő, amelyet így lehetne összefoglalni: nem elég a felismerés, engedni kell, hogy ezt a felismerést Isten igéje korrigálja, és ehhez feltétlenül kapcsolódnia kell a felismert valóság – a>lh/ceia¹⁴– szerinti cselekvésnek, azaz az engedelmességnek.

Jézus Ábrahám próbatételének ismét csak tipologikus értelmezésével Isten végtelen szeretetéről beszél, éspedig úgy, hogy felmutatja Isten Fiának engedelmességét, hogy ezt végül az emberi engedelmesség példájává tegye.

Következtetéseink:

Isten több, mint amit az ember felfoghat belőle.

Az Ige több, mint a személyes bizonyságtétel.

Isten világmegváltói műve több, mint az egyéni érdek vagy csoportérdek; és Isten igénye több, mint az ember akarata.

Minden Istennel való találkozás egyedi. Ehhez számtalan ó- és újszövetségi példát lehetne felhozni, s ilyen a Nikodémus találkozása is Jézus Krisztussal. Mert ez Isten személyesen indul el kereső és megtaláló útjaira minden századik juh, mindenik elveszet garas után, ő maga akarja visszafogadni minden tékozló fiát, és ő állítja oda ezeket a meglévők mellé, hogy együtt örüljünk Istennek és egymásnak, s így örömünk teljes legyen. De minden egyedi találkozás ugyanazzal az Istennel történik, így aztán hasonlók is. A hasonlóságok alapja pedig maga Isten, hogy a titkos vagy titokzatos találkozások Isten gyermekeinek közösségében, az egyházban legyenek láthatóvá.

Az Istennel való találkozás nem egyszeri. A találkozások lehetnek élmények, s lehetnek közöttük fokozati különbségek is – de nem feltétlenül. Ha Krisztus tegnap, ma és örökké ugyanaz, a vele való találkozások fokozatait a szubjektivitás szüli. A találkozás tere lehet egyaránt kultikus és profán környezet, történelmi, üdvtörténeti és jelentéktelen hely. A találkozások lehetnek boldog élmények, mint például Péter elhívása a csodálatos halfogással (Lk 5,4-11), amikor Jézus feloldja Péter félelmét és bűntudatát. Lehetnek szomorúak is, mint Nikodémus második találkozása, ezennel már a halott Jézus Krisztussal, amely Nikodémus hálás cselekedetével folytatódik: a bebalzsamozással. És lehetnek a kínos számonkérés percei is, mint a feltámadt Jézus megjelenése és beszélgetése Péterrel a Galileai tó partján. Az elhivatáskor kapott csodálatos halfogásnak meg kellett ismétlődnie, hogy Péter ismét talpra álljon, s idővel valóban jó, engedelmes tanítvány legyen belőle; és amint Az Apostolok Cselekedetei is mutatják, Péternek még ezután is sok mindent meg kellett tanulnia. Isten újból korrigálta és kiegészítette Péter tudását; gondoljunk csak a Kornéliusz érdekében kapott látomásra (ApCsel 10).

„Ím az ajtó előtt állok és zörgetek; ha valaki meghallja szavamat és megnyitja az ajtót, bemegyek hozzá, vele vacsorázom, és ő velem.”

Örök adventben élünk – már azóta, hogy Isten megteremtette az embert. ő örökkön jön felénk. Ha az ember elfordult Istentől vagy éppen elzárkózott tőle, utána vagy elébe ment, és új, kegyelmes távlatokat tárt fel előtte. A bűntudat nyugtalan álmaiban fetrengő Jákob felett megnyitotta az eget; megjelent Mózesnek és annyi más prófétának, hogy belepillanthassanak terveibe. Feltündöklött Józsefnek és Máriának, s beavatta őket titkaiba, befogadta őket titokzatos műhelyébe.

Valami azonban rajtunk is múlik. Ezt is mondhatjuk, hiszen ez az ige a zörgető Jézust befogadókról szól. Ez azonban csupán azt akarja kiemelni, amit a paradicsombeli történet is elmond: Isten olyannak alkotott minket, hogy szabadságunkban áll Isten ellen is cselekedni. Ha azt akarjuk, el is zárkózhatunk tőle.

De manapság talán túl sokat beszélünk arról, hogy nekünk kell személyesen ajtót, szívet nyitnunk Krisztus előtt; és eközben homályba merül Isten nagy kapunyitása.

Ím az ajtó előtt állok és zörgetek… Ez mindenekelőtt Isten nyíltságáról beszél. ő annyira nyílt, hogy nem várja, míg mi megyünk hozzá, hanem ő vállalja azt a feltárulkozást, megalázkodást, hogy csendesen, nem tolakodva zörget, és szeretettel, türelmesen vár. És éppen ez a várakozása mutatja leginkább nyíltságát: nem védekezik mindazzal a rosszal szemben, ami ránk jellemző. Ha falak és ajtó mögé zárkózunk, akkor is tárt szívű marad, amíg sok rossz döntés után végül is meggyőz szerető hangjával és hűségével.

És az ő nyíltságáról beszél ez is: bemegyek hozzá, vele vacsorázom, és ő velem. Mert ezzel az örökös hozzánk-jövetelével mindig feladja a bezárkózó védekezést, a kényelmes biztonságot; és ez a közös étkezés nem más, mint a mi satnya eledelünk elfogadása; hogy mindezekből végül egyedül nekünk legyen hasznunk.

Jegyzetek

^{1 Lásd: Zuidema, Willem, Gods Partner. Ontmoeting met het
Jodendom. Ten Have/Barn, 1977, 48. s köv. Német fordításban: Gottes Partner.
Begegnung mit dem Judentum. Neukirchener Verlag, 1983, 36. s köv.
^{2 Jelentése: hozzáadás, adalék. Az írástudók Misnához
kapcsolódó vitáinak összefoglaló megjegyzései. Elég nehezen érhető.
(Valószínűleg Rabbi Nechemja tanításainak gyűjteménye, aki Rabbi Akiva tanítványa
volt.)
^{3 Az írástudók (szoférim – grammatei~j) a hagyományok
átörökítőinek legrégebbi csoportja. A hagyomány Ezsdrást tekinti az első
írástudónak (Ezsdr 7,6 Neh 8,1). Kr.e. 160-tól kezdve az írástudók csoportjait
két-két elöljáró irányította, akiket zugoth-nak, azaz páros fogatnak,
igának neveztek. Az első évszázad elejéig a következő öt írástudó-páros
volt a szoférim-csoportok szellemi vezetője: 1. José ben Joézer és Josá ben
Jokhánán. 2. Jehosué ben Perákhjá és az arbeli Mattaj. 3. Jehudá ben Tabbaj és
Simon ben Setakh. 4. Semájá és Abtaljon. 5. Hillél és Sammaj. Közülük Hillél és
Sammaj a legismertebb tanítók. Nagy Heródes uralkodása alatt is (Kr.e. 34–4) nagy
tekintélynek örvendtek. Iskoláik igen híresek voltak. Hillél iskolájához fűződik
annak a tíz hermeneutikai (írásmagyarázói) szabálynak a leszögzése, amely a mai,
modern a szentírásmagyarázat alapjául szolgál. A szoférim szellemi örököseit tana’ím-nak
(szintén írástudók) nevezik. Tíz nemzedékük az első századtól 220-ig
munkálkodott. ők alkották meg a Misnát.
^{4 Az első században élt rabbi származása ismeretlen. A hagyomány
szerint negyven éves koráig kereskedelemmel foglalkozott. Családi életéről vajmi
keveset lehet tudni. (Két fia meghalt, a harmadik, Jehuda, Talmud-tudós lett.) Hillél
egyik legfiatalabb tanítványa volt, és legnagyobb rabbinak tartják, akinek nevéhez a rábbán
címet csatolták, a mi csak a fejedelmeket illette. Előbb egy galileai faluiban élt,
Árábéban, de az ám há‘árec lakósok környezetét nem tartotta alkalmasnak a
Tóra tanulmányozására. Ezért Javnéba költözött, s amint tartják, később,
Jeruzsálem pusztulásakor ő mentette át a Tórát Javnéba. Az írástudók, az ún. tanna’ím
első generációjához tartozott, amely elkezdte a Misna anyagának
összegyűjtését. A Misna végső formája rabbi Jehuda ha-Naszi ideje alatt (Kr.
u. 135–217) jött létre. (Misna = ismétlés; tanulmányozás; élő
szóval való oktatás; az atyák szóbeli hagyománya törvényhez) ő tanna’ím
utólsó generációjához tartozott. Jokhánán ben Zákkáj a Szanhedrin fejeként
is működött. Nem támogatta a Róma elleni lázadást. Békeszerető, bölcs és
mérsékelt volt, akit még Josephus Flavius is elismert, noha ellenségének tekintette.
^{5 A Misna 63 traktátusa később kiegészült a Gemarával (=
kiegészítés, kommentálás), amely a Misna tanítása felőli vitákat tartalmazza,
s a kettő együtt adja a Talmudot (= tanítás, oktatás). A Talmudnak
babiloni és jeruzsálemi változata van.
^{6 Böjtnap. A Misna II. részének (Mo‘éd = rendelt idő,
alkalom) 9. traktátusa négy fejezetben arról, hogy mikor kell böjtölni.
^{7 Elválások. A Misna III. részének (Násím = asszonyok)
5. traktátusa kilenc fejezetben az elválás kérdéséről 5Móz 24 alapján.
^{8 A talmudban ez áll: Jézusnak öt tanítványa volt, s ezek közé
tartozott egy Nákáj és egy Bunni. Ehhez Willem Zuidema a következő magyarázatot
fűzi: Amikor a korakeresztyénség azt akrta megörökíteni, hogy a tekintélyes
Nikodémus család egyik tagja a jeruzsálemi keresztyén gyülekezethez tartozott, ennek
áthagyományozására János evangélista a kézenfekvő zsidó előadásmódot vette
igénybe. Viszont a kései zsidó tradíció elutasítani szerette volna e tényt. Ezért
szükségessé vált Nikodémus identitásának összekuszálása. És ez meg is történt
a Babiloni Talmudban lejegyzett történet révén (Szanhedrin 43a. Szanhedrin: tanácsülés,
bírtóság: a Misna IV., Nezikím = megkárosítások részében, amely 10
traktátusból áll és a civil büntetőjogról szól, a negyedik traktátus arról, hogy
kikből áll az ítélőszék. Tizenegy fejezetből áll). Lásd: Gottes Partner, 37–38.
^{9 Ebben a korban, s erre az újszövetség több példát is felhoz. „A
hellenismus hatása tehát a római uralom alatt is változatlanul tartott a zsidóságra
és jelenlétét egyebek között a Jézus tanítványai sorában található görög
nevek: Andreas, Philipposz, a jeruzsálemi és Jeruzsálem környéki háromnyelvű
sírfeliratok és végül az essenus felekezet synkretistiko-hellenista vallásos
életgyakorlata is mutatja.” Ifj. Varga Zsigmond, Hellenistikus papyrusok,
feliratok, ostrakák világa és az Újtestamentum. Tanulmány az újszövetségi
nyelvészet, irodalom és összehasonlító vallástörténet köréből. Debrecen 1942.,
88.
^{10 Gottes Partner, 37.
^{11 A bizonyságtétel kifejezést azért használom, mert a 11.
versben Jézus is ezt használja, amikor a maga és a hozzá tartozók marturi/a-járól beszél, és ezt
szembeállítja a Nikodémuséval és farizeus társaiéval: Bizony, bizony mondom
néked, amit tudunk, azt mondjuk, és amit látunk, arról teszünk bizonyságot; és a mi
bizonyságtételünket el nem fogadjátok.

12 Ou[twj gaőr h>ga/phsen o< ceoőj toőn ko/smon, w[ste toőn uiSémi átfogalmazásban: Olyannyira szerette
Isten e világot, míg végül Fiát adta érte, az egyetlenegyet...
13 Ter 22,2: Q=âC:ZíJ-TäA â>T:BaHâA-RäVa;A
âk:DJ|iC:J-TäA âk:Ni*B-TäA AâN-CaQ RäMóA

14 Jánosnál az a>lh/ceia igen
komplex kifejezés. Itt röviden csak annyi legyen előttünk, hogy szorosan kapcsolódik
Isten személyéhez, aki az egyetlen Valóságos. Aki pedig az igazságot cselekszi
– poiw~n th~n a>lh/ceian –
az az egy, valóságos Isten szerint cselekszik.}}}}}}}}}}}

Vissza a tartalomjegyzékhez

Kovács Attila

Napkelet és Napgynyugat szent ideje

Évről évre új körforgásba kezd a naptári idő, s vele az égbolt roppant óramutatója kimért és befejezhetetlennek tűnő pályáján. Csakhogy szerpentin ez az út, amely egyszerre süllyed és emelkedik alattunk. Köreit járva egyre kifosztottabbak s egyre gazdagabbak leszünk: az idővel öregedve, mind szélesebb és szélesebb tájakra pillantunk alá.

Ismerjük a tagolatlan idő viszonyait, a ritmusától megfosztott, puszta mulandóság monotóniáját is. A puszta időt, amelyből eltűnik a nappalok és éjszakák irgalmasan eligazító váltakozása, s az évszakok körszínpada. Nekünk ez mégsem elég. A körforgás üres nyomása alól a feloldást az ünnepek jelentik. „Az ember legbensőbb lényege szerint olyan teremtmény, aki nem csak dolgozik és imádkozik, hanem énekel is, táncol, történeteket mond és ünnepel.” (H. Cox)

Az ünnep és ünnepelés az emberiség lényegi alkotója. Amint a homo faber nem gondolható el a homo ludens nélkül, ugyanúgy hozzátartozik az ember teljességéhez a homo festivus is. Az ünneplés az ember sajátja, az állatvilághoz képest megkülönböztető jegye. A keresztény ember pedig – Origenész szerint – alapjában véve mindig ünnepel. Krisztus üdvözítő tetteinek emlékünneplésében kell megvalósítania keresztény létét a neki ajándékozott új élet miatt, mindig kitartóan őrizve ünnepi örömét.

Kell az ünnep, de az ünnepeket nem lehet „kitalálni”. Csak kapni lehet őket. A valódi ünnepek tények, hozzátartoznak realitáshoz. Ám elvesztik realitásukat, mihelyt csak tényeknek tekintjük őket. Ezáltal ugyanis oda süllyedünk vissza, ahonnan kiemelkedtünk: az idő elviselhetetlen monotóniájába. A realitás ugyanis sokkal több, mint a tényvilág. Az elfogadás, az együttélés elengedhetetlen hozzá. Nem elég az ajándékozó Isten s az ünnepi ajándék – mi is kellünk hozzá, a mi elfogadásunk, hogy az ajándékozás valóban megtörténjék, s hogy az ünnep valóban ünnep lehessen.

A hit realitásából ezért semmiképp sem hiányozhat az egyházi év liturgiájának realitása. Ritmustalan idő volna, örök agónia a megszentelt napok és vasárnapok hullámverése, s az ünnepkörök változó évszakai híján, mert ez a mi valódi, legmélyebben átélhető időnk. A mulandóság monotóniájában egyedül az öröklét ajándékozhat meg bennünket reális tartalommal.¹

Az egyházi év

Az egyházi év az üdvtörténet liturgikus ünneplésének évenként ismétlődő egysége, a keresztény ünnepnapoknak az egyházi ünnepnaptárból adódó ciklikus sorrendje, amely eltér a polgári évtől úgy, hogy az év folyamán az üdvtörténet alapvető eseményei megtalálják a velük összefüggő kifejezésüket.

Az egyházi ünnepnaptár egyrészt változandó – naptári dátum szerint alakuló, a húsvét idejétől függő –, másrészt statikus – dátum szerint rögzített ünnepeket tartalmazó (például a karácsony) jellegű.

Az egyházi év az üdvtörténet eseményeinek évenként ismétlődő ünneplését szavatolja az időben. Ez az örök Krisztus-misztérium folytonos dicsőítő átélése, tehát nem csupán Krisztus Urunk földi életének időrendi sorban való visszaidézése.

A II. vatikáni zsinat megfogalmazásában „az egyház az év körforgásában… kibontakoztatja Krisztus egész misztériumát a megtestesüléstől és a születéstől kezdve a mennybemenetelig, és pünkösdtől… az Úr eljövetelének várásáig” (SC 102). Ebben az időszakban „…a misztériumokat minden időben bizonyos módon jelenlévő valósággá teszi és mindazokat, akik bekapcsolódnak, az üdvösség kegyelmével betölti”.

Az egyházi év középpontja a húsvéti misztérium. Mint esemény, a múlthoz tartozik, de lényege Jézus Krisztus önátadása és halálig tartó engedelmessége, amely továbbélő valóság a megdicsőült Isten-emberben. Mivel pedig Isten üdvözítő terve egyetemes, ezért minden idők emberét kívánja ebben részesíteni. Valahányszor a liturgia ünneplésében az ember hittel és szeretettel megnyílik Isten üdvözítő felkínálása számára, ott a húsvéti misztérium hatékony és gyümölcsöző.

A liturgikus év ünneplésének központja a szentmise – vagyis az igehirdetés, a hálaadás, az áldozat és az asztalközösség – közös megülése. Itt történik a megváltás egész tényének megjelenítése. Az oltáron szimbólumok leple alatt, de lényege és valósága szerint jelen van Krisztus. Így a keresztény ünneplés nem pusztán emlékezés. Az ünnepléssel Krisztus megváltói működésének misztériumát hirdetjük a világban – de egyúttal meg is jelenítjük.

A liturgikus év a napév mintájára 365 napos körforgást jelent. Krisztus az örök Igazság Napja, körülötte forog egyházi életünk minden ünneplése és szertartása. Szentséges jelenlétének sugaraival beragyogja az egyházi évet: egy esztendő alatt elvonul előttünk Üdvözítőnk egész élete (Radó Polikárp). Amint a napév újra meg újra meghozza az évszakokat a maguk sajátosságaival, ehhez hasonlóan a liturgikus év folyamán is mindig újból, külön megvilágításban ünnepeljük Krisztus misztériumát, mindig más és más oldalát emelve ki.

Isten a történelemben szólítja meg az embert, s amint az anyagvilágot megszentelik a szentségek és szentelmények, úgy lesz ez az idő az ünnepnapok sorozatában az üdvtörténet ideje.

Az egyházi év a gazdasági év rendjéhez kapcsolódva csaknem két évezreden át meghatározó módon szabályozta Európa keresztény népeinek életrendjét.²

A római katolikus szertartásban az egyházi év vázát a vasárnapok sora, fő részeit az üdvtörténet misztériumainak ünneplése, a proprium de tempore (az egyházi évnek az a része, amikor Isten üdvözítő tetteit hirdetjük és ünnepeljük) határozza meg: a karácsonyi ünnepkör, a húsvéti ünnepkör és az évközi idő. Ezek közé szövődnek a Mária-ünnepek és a szentek emléknapjai. A szentek emléknapjai, a proprium de sanctis (a liturgikus ünneplésnek az a szakasza, amelyben a szentek bemutatása történik az emlékező ünneplésben). A proprium de sanctis és a proprium de tempore az egyházi év liturgikus ünneplésének teljét adja. Mindkettő a „szent időt” jelenti a liturgiában, az időt mint kategóriát, amelyben „időzítjük” és titokzatos módon jelenbe hozzuk az üdvösség eseményeit az ünnepléssel.

Az egyházi év kezdete advent első vasárnapja, vége pedig Krisztus Király vasárnapja. Az egyházi évben a húsvét időpontjától függő mozgó ünnepek: az áldozócsütörtök, a pünkösd és az úrnapja.

A bizánci szertartásban a liturgikus év szeptember 1-én kezdődik. Az állandó ünnepeket és a szentek napjait a menaion foglalja össze.

A húsvéti ünnepkör részeit a böjti énektár, a pentekosztárion, a nyolchangú énektár (oktoékosz) és ismét a böjti énektár tartalmazza. A vasárnapok sorában a legfontosabb a szent-kereszt, a virágvasárnap előtti Lázár-vasárnap és a pünkösd utáni „mindenszentek vasárnapja”.

A liturgikus év állandó ünnepei a Nap járása szerint rendeződtek (pl. a téli napfordulókor Jézus születését, a tavaszi napfordulókor pedig Keresztelő Szent János fogantatását és születését ünnepli a bizánci egyház. Az Úr ünnepei közül legelső „a szent kereszt felmagasztalása” – szeptember 14-e).³

Advent

Az advent felkészülés Krisztus születésének karácsonyi ünnepére. Az első századok keresztény írásaiban és különösen a Vulgatában az advent Krisztus hozzánk, emberekhez való eljövetelének klasszikus szava és kifejezése, kettős értelemmel: egyfelől Krisztus első eljövetele testben a messiási idők teljességében, másfelől dicsőséges újrajövetele a világ végén.

Az adventi idő november 30-a – vagy a hozzá legközelebb eső vasárnap – első vesperásától karácsony első vesperásáig tart és négy advent-vasárnapot foglal magába.

A liturgikus ünneplés két időszakra különül el: december 16-ig az eszkatologikus várakozás idejét éljük meg, míg december 17-től december 24-ig Jézus születésére készülünk elő.

A keleti egyházban a karácsonyi előkészületi idő november 15-én kezdődik.

Jóllehet a húsvét, a húsvéti előkészületi idő, a karácsony és a vízkereszt minden rítusban megtalálható, kimondott adventi liturgikus idő csak a nyugati kereszténységben van.

Karácsony

Jézus Krisztus születését a nyugati egyházakban december 25-én, a téli napforduló napján ünneplik, kilenc hónappal Gyümölcsoltó Boldogasszony (március 25-e) ünnepe után. Krisztus születésének ünnepe a keleti egyházakban a vízkereszt napja (gör. epiphaniasz, ill. epiphania, „megjelenés” – ti. az Úré), január 6-a. Mindkettő hátterében egy pogány ünneplés és egy keresztény eretnek mozgalom áll.

A pogány ünnepet a nap-teológia fényében értelmezhetjük. Ez az ókori pogány vallások sajátos napja. „A Nap születésnapját” ősi mitológiai alapon Szíriában és Alsó-Egyiptomban december 25-én ünnepelték. Innen került Rómába. Aurelianus császár 274. december 25-én dedikálta a legyőzhetetlen napisten (Sol invictus) templomát. Mivel Krisztus „az Igazság Napja” (Mal 3,20), és „az igazi világosság, amely minden embert megvilágosít” (Jn 1,9), Jézus születését éppen december 25-én kezdték ünnepelni a keresztények, hogy a téli napforduló pogány ünnepét kiszorítsák, illetve keresztény tartalommal töltsék meg.

Az eretnek keresztény háttér az ariánus mozgalom, amely tagadta Jézus Krisztus istenségét. Karácsony ünnepe gyakorlatilag az arianizmust elítélő nikaiai zsinat dogmáját hirdette: született, de nem teremtmény, az Atyával egylényegű… Isten az Istentől.”

Az epifánia keletkezése

Az epifánia – mint Krisztus születésének keleti ünnepe – január 6-ára esik. Részben ez is egy pogány ünnep „kiszorításával” kapcsolatos. Egyiptomban és Arábiában ugyanis január 6-a volt a téli napfordulónak szentel ünnep. Ez volt az Idő istene újjászületésének dátuma. A karácsonyhoz hasonlóan azonban az epifánia kialakulásában csakúgy „szerepe volt” egy eretnek mozgalomnak, mégpedig a gnoszticizmusnak. Képviselői szerint az istenség csak a kereszteléskor „szállt” Jézusra.

A 4. század második felében a nyugati és keleti egyházban kölcsönös átvétel történt. A nyugati (római) karácsonyt december 25-én eredetileg úgy ünnepelték, hogy Jézus betlehemi születéséhez kapcsolódott minden motivikusan ide tartozó „esemény” és „szereplő”: a pásztorok, a mágusok, a gyermekgyilkosság. Amikor a 4. században a Keletről átvett január 6-át is ünnepelni kezdték, erre a napra helyezték a napkeleti bölcsek hódolatának emlékezetét, ez lett a római epifánia fő témája. Elsősorban Krisztusnak a pogány népek felé történő megnyilatkozását tekintik az ünnepben, akiknek első képviselői épp a bölcsek voltak.

Amikor a keleti egyház átvette a nyugati karácsony-napot, az epifánia napja elvesztette a születés ünneplésének tartalmát, amennyiben az epifánia ünnepének hangsúlya Jézus megkeresztelkedésének emlékezetére került. A keletiek a Jézus-születéssel kapcsolatos összes hagyományos eseményt karácsonykor ünneplik – a napkeleti bölcsek hódoló látogatását is.

Eredetileg tehát a 4. század elején Nyugaton a karácsonyt december 25-én ünnepelték, Keleten az epifániát január 6-án. Mindkettő Jézus születésének ünnepe – pogány napforduló ünnepén. A 4. század második felében a kölcsönös átvétel következtében Nyugaton karácsonykor Jézus születését ünnepelték, epifánia napján a napkeleti bölcsek jövetelét. Keleten karácsonykor Jézus születésének minden eseményét, epifániakor Jézus keresztelkedését.⁴

Vízkereszt

A vízkereszt keleti eredetű ünnepnap. Ekkor ünnepelték Jézus születését (ezt a jelleget a nyugatról átterjedt karácsony kiszorította), keresztségét és kánai csodáját, amelyhez még a napkeleti bölcsek látogatása is társult. Nyugaton 350 körül jelent meg az ünnep ezzel a tartalommal. Később kizárólag a bölcsek látogatása lett az ünnep tárgya: Jézus Krisztus kinyilvánítja magát a pogány népeknek. A keleti egyházban a vízkereszt éjszakai virrasztással egybekötött litiás nagy ünnep. Mindig a napján, január 6-án tartják. Igen gazdag liturgiájú. Vízkereszt ünnepén a keleti egyházban vízszentelést végeznek.⁵

Urunk megkeresztelkedése

Az erre való emlékezés a vízkereszt utáni vasárnap történik a nyugati egyházban. Jézus keresztelkedésének vasárnapjával véget ér a karácsonyi idő.⁶

Urunk bemutatásának ünnepe

Jézus templombeli bemutatására a karácsony utáni 40. napon emlékezünk. Ünneplésében Kelet és Nyugat megegyezik. A görög liturgia „a találkozás ünnepének” nevezi, mert Krisztus ekkor találkozott az emberiséggel, Simeon és Anna személyében. A római liturgiában régebbi neve Szűz Mária tisztulására utal – az ószövetségi törvényben megkívánt tisztulásra és kiváltásra. Nyugaton a fény ünnepe is lett, ami az elnevezésben is kifejezésre jut (Gyertyaszentelő, Lichtmesse).

Ezen az ünnepen gyertyaszentelés van. A szentelt gyertya Krisztusnak, a Világ Világosságának jelképe.⁷

Urunk születésének hírüladása

Az Úr és a Boldogságos Szűz Mária ünnepe. Valószínűleg a 6. század közepe táján keletkezett Konstantinápolyban. Nyugaton a 7. században jelent meg.⁸

Nagyböjt

A húsvét előtti nagyböjti időszak kialakulásában a legfőbb minta Krisztus negyvennapos böjtje volt (Mt 4,2). A keleti rítusok régóta egy héttel korábban kezdték a nagyböjtöt, mint a latin szertartásúak, mert Keleten a szombat és vasárnap nem számíthatott böjti napnak, tehát a böjtöt hamarabb kellett kezdeni, hogy a negyven nap kiteljék. Így a bizánci szertartásban már hamvazószerda előtt megvan a „vajhagyó vasárnap”, sőt az ezt megelőző, úgynevezett „húshagyó hét”. Húshagyó vasárnapon (tehát húsvét előtt nyolc héttel) a szentírási olvasmányok és liturgikus imák az utolsó ítéletet állítják középpontba, előtte pedig, halottak szombatján az összes elhunytjáról emlékezik meg az egyház. ősi hagyomány szerint a nagyböjtben csak szombaton és vasárnap végzik a Szent Liturgiát, egyébként a liturgia nélküli napokon a Teremtés és a Bölcsesség könyvét olvassák fel este. Szerda és péntek este viszont „az előre megszentelt áldozatok liturgiáján” áldozhatnak a hívek. Böjti vasárnapokon a „Szent Bazil liturgiát” végzik.

A nagyböjt közepén („kereszthódoló vasárnapon”) az életadó Szent Kereszt előtt borulnak le a hívek. Virágvasárnap előtti szombaton Lázár föltámasztására emlékeznek a keletiek, ami már az „általános feltámadás” előjeleként készít fel a nagyheti eseményekre. Másnap a Jeruzsálembe bevonuló Jézus köszöntésére barkát szentelnek.⁹

A keleti egyház különleges figyelmet szentel Lázár feltámasztásának. Külön ünnepe is van: a virágvasárnap előtti nap, az úgynevezett Lázár-szombat. Az ünnep liturgikus szövegei arról szólnak, hogy Jézus a negyednapja halott Lázárt feltámasztotta a halálból. A liturgikus szövegek alapján Lázár a feltámadt Krisztus előképe, ám ugyanakkor a Krisztus dicsőséges sírjából feltámadó új teremtménynek is prototípusa. Az ünnep „Krisztus feltámadásának prelúdiuma”.

A Lázárról szóló liturgikus szövegek két csoportra oszthatók. Egyik részük – a Lázár-szombat előtti napokon – kronológiailag követi az evangéliumi eseményeket Lázár megbetegedésétől haláláig. Ezek a szertartásokban folyamatosan jelentkeznek. Másik részük már a feltámadásról szól.

Az alkonyati istentisztelettel kezdődik a Lázár-szombat. Az egyik fő gondolat azt emeli ki, hogy Lázár feltámasztása: előkép.

A kis esti zsolozsma egyrészt sorra veszi az evangéliumi eseményeket, másrészt kidomborítja bennük a teológiai tanítást. Sokszor fordul elő benne Lázár neve. Már az elején elmondja a lényeget: „A negyedik napja halott Lázárt feltámasztottad, Üdvözítőm, s magasságbeli kezeddel az enyészetből megszabadítottad, és megmutattad, Hatalmas, a te hatalmadat…” Istenemberi hatalom ez. Sokszor fordul elő Jézus emberségére való hivatkozás is, aminek célja annak bizonyítása, hogy ő valóságos ember is.

A reggeli istentisztelet – az ünnepi kezdőimával, tropárral – meghirdeti Lázár feltámasztásán keresztül az emberiség általános feltámadását. Kiemeli, hogy Lázár feltámasztása Jézus feltámadásának is előképe.

A bizánci egyház tizenkét főünnepéhez szorosan csatlakozik – a Virágvasárnap révén – a Lázár-szombat. Jelentősége önmagában is nagy. Lázár feltámasztásán keresztül Jézus Krisztus előre igazolja saját feltámadását és az egész emberiség feltámasztását.¹⁰

325-ben a nikaiai zsinat már általános gyakorlatként beszél a húsvét előtti negyvennapos böjtről. A negyvenes szám Izrael negyvenéves pusztai vándorlására, Mózes negyvennapi Szináj-hegyi tartózkodására, de leginkább Jézus negyvennapos böjtjére emlékeztet. Mivel vasárnap nem böjtöltek, a szent negyvennapot hamvazószerdán kezdték. Nagyböjtnek kettős rendeltetése van: a katekumenek felkészítése a keresztségre, és a hívek általános bűnbánati idejének kezdete. A Liturgikus Konstitúció szerint „a szent negyvennapnak két jellegzetessége van: előkészít a keresztségre vagy emlékezetünkbe idézi azt, továbbá hangsúlyozza a töredelmes lelkületet. Ezek révén különösen jól előkészíti a húsvéti misztérium megünneplésére a hívőket, akik Isten igéjét nagyobb buzgósággal hallgatják és több időt fordítanak az imádságra” (SC 109).

A Nagyböjt időszaka hamvazószerdától nagycsütörtök estig, a szentmise megkezdéséig tart. Ekkor kezdődik el a húsvéti szent háromnap.

A nagyhét

A nagyhét vezet el a húsvéthoz, amely Krisztus szenvedésére és halálára emlékeztető gyászhét. A nagyhét folyamán megváltásunk és üdvösségünk legnagyobb és legszebb eseményeit ünnepeljük. Két különálló része van: az első három nap és a szent háromnap (Triduum Sacrum).

A virágvasárnap a nagyhét kezdetén olyan, mint egy nyitány. Az a szerepe, hogy bevezesse a szent háromnap liturgiáját. Ekkor ünnepli az egyház Krisztus Urunk jeruzsálemi bevonulását a húsvéti misztérium beteljesítésére.

Nagycsütörtökön az esti órákban kezdődik az utolsó vacsora miséje. Témája: Krisztus Urunk papi tevékenysége az utolsó vacsorán. A szentleckében elsősorban az Eukarisztia alapításáról emlékezünk meg, az evangéliumi szakaszban pedig Jézus csodálatraméltó szeretetéről – ezt jelképezi az utolsó vacsorai lábmosás.

E mise sajátosságai: a Dicsőség alatt megszólalnak a harangok, a csengők, az orgona. Ettől kezdve viszont a húsvéti vigíliamise Gloriájáig nem szól a harang, sem az orgona, csengő helyett kereplőt használnak. A homília után a lábmosás és az egyetemes könyörgés következik. A mise az áldozás utáni könyörgéssel ér véget, tehát nincs áldás és elbocsátás. A mise végeztével az Oltáriszentséget ünnepélyesen az e napokra külön fenntartott őrzési helyére viszik (és a húsvéti vigíliamise áldoztatásáig ott őrzik). Ezután következik az oltárfosztás.

Nagypénteken nincs szentmise. Az oltár puszta. A délutáni órákban (általában 3 órakor) ünnepeljük az Úr szenvedésének emlékezetét. A szertartást igeliturgia, passió, homília, egyetemes könyörgés, hódolat a Szent Kereszt előtt és szentáldozás alkotja. A szentáldozás után az Oltáriszentséget ismét a külön őrzési helyre viszik.

Nagyszombaton az oltár pusztán áll. Szentmise nincs, a szentáldozást is csak haldoklóknak nyújtja az egyház. A Szent Sírnál Urunk szenvedéséről és haláláról elmélkedünk.

A húsvét-vigília szertartásának négy része van: 1. A feltámadás meghirdetése: tűzszentelés, a húsvéti gyertya meggyújtása, a húsvéti örömének (Exsultet). 2. Igeliturgia: kilenc olvasmány – hét az Ószövetségből és kettő az Újszövetségből. Az utolsó ószövetségi olvasmány, válaszos zsoltár és könyörgés után következik a Dicsőség, a szentlecke, ünepélyes Alleluja, evangélium és a homília. 3. A keresztség liturgiája: litánia, keresztvízszentelés, (keresztelés), a keresztségi fogadalom megújítása. 4. Az eukarisztia liturgiája a húsvéti vigília csúcspontja, mert ez alkotja a húsvéti titkot: Krisztus kereszthalálának megemlékezését, a Feltámadott jelenlétét, az egyházba való beépülés teljességét, az örök húsvét elővételezését.¹¹

A keleti szertartásban a nagyhét első felének zsolozsmájában a Vőlegényre (Krisztusra) váró menyasszonyként virrasztva készül az egyház a találkozásra. Esténként az előszenteltek liturgiáján Jézus végidőre utaló beszédeit olvassák fel Szent Máté evangéliumából. A nagycsütörtöki Vecsernye után az Eukarisztia alapítására emlékeztető „Szent Vazul liturgiával” kezdődik el a húsvéti „triduum”. Ekkor van az Eukarisztikus Liturgia, a Titkos Vacsora (utolsó vacsora) emlékezete. Az evangélium után következik a lábmosás. Böjti liturgikus színt használnak. Utána következik a tizenkét kínszenvedési evangélium.

Nagypénteken kerül sor a „Királyi imaórákra”, délután pedig a sírbatételi vecsernye és a sírbatételi ima következik.

Nagyszombat Jézus sírban nyugvásának napja. Reggel a jeruzsálemi utrenyét imádkozzák, amelynek gerincét Damaszkuszi Szent János diadalmasan szárnyaló himnusz-füzére, majd az örvendező hangulatú sztihirák (énekversek) alkotják. Nagyszombaton keresztelés és bérmálás van. A böjti liturgikus színből fehérbe öltöznek.

Éjfélkor történik a síri lepel átvitele a főoltárra. Előtte a sírnál hálaadó ima van a böjtért. Reggel Szent Liturgiát tartanak hódolattal a szent kereszt előtt.

Húsvét

A húsvét a kereszténység legrégibb és legfőbb ünnepe, amely Krisztus feltámadásának központi emlékezete. A húsvét ünnepét az I. nikaiai zsinaton rögzítették. Ennek értelmében a húsvét, Jézus feltámadásának ünnepe a tavaszi napéjegyenlőség (március 21.) utáni első holdtöltét követő első vasárnap. Mivel soha nem eshet egybe a zsidó húsvéttal, ami a zsidók Egyiptomból történő kivonulásának és a Messiás eljövetelének ünnepe, az egyházak több évre előre jelzik a húsvét ünnepét. A helyzetet bonyolítja, hogy a keleti egyház ezt az ünnepet a Iulianus-naptár szerint tartja, míg a nyugati egyházak az 1582-ben XIII. Gergely pápa által megújított naptár szerint számítják.¹²

Pünkösd

A pünkösd a húsvét és a húsvéti idő megkoronázása, amelyet Keleten és Nyugaton egyaránt ünnepelnek. „A húsvétvasárnaptól pünkösdvasárnapig tartó ötven napot ujjongó örömben üljük meg: egyetlen ünnepként, sőt »nagy vasárnapként«” (ÁN 22) mint az Úr nagy napját. Ez az ötvenedik nap nem más, mint találkozás a Feltámadottal és a Szentlélek kiáradásának megtapasztalása.

A keleti egyház pünkösd vigília-napján megemlékezik az összes elhunytakról. Az ünnep délutánja vecsernyéjének jellegzetessége a három nagy impozáns „térdhajtási ima”. Pünkösdhétfőn a Szentháromság ünnepét tartják.

A pünkösdi ünnepkör szombatig tart, s az azt követő vasárnapon a Szentlélek működésének gazdag gyümölcseit ünneplik – „mindenszentek vasárnapján”.¹³

Jegyzetek

^{1 V.ö. Pilinszky János, Szög és olaj. Budapest
1982. 176-177.
^{2 V.ö. Várnagy Antal, Liturgika. Abaliget 1993. 359-362.
^{3 Orosz László, Liturgikus év. In: Verbényi István, Arató
Miklós Orbán (szerk.), Liturgikus lexikon. Budapest 1989, 144.; Bartha Elek, Egyházi
év, In: Diós István, Viczián János (szerk.), Magyar Katolikus Lexikon.
Budapest 1993. 883.
^{4 Várnagy, i.m., 414-415.
^{5 V.ö. Verbényi, Vízkereszt, In: Liturgikus lexikon. 268.
^{6 Várnagy, i. m. 417.
^{7 I.m., 418.
^{8 Uo.
^{9 Orosz, Nagyböjt, In: Liturgikus Lexikon. 182.
^{10 V.ö. Ivancsó István: „Az általános feltámadást…”.
Lázár feltámasztása az evangéliumban és a liturgikus szövegekben. In: Athanasia
8. Nyíregyháza 1999. 9-31.
^{11 V.ö. Orosz László, Bíró Lucián, Verbényi István, Arató Miklós
Orbán, Húsvéti Szent Háromnap. In: Liturgikus Lexikon. 98-102.
^{12 Nanofszky György (szerk.), Kereszténység, Katolicizmus
– Ortodoxia. 47-48.}}}}}}}}}}}}
13 V.ö. Oláh Miklós, Pünkösd. In: Liturgikus Lexikon. 214.

Vissza a tartalomjegyzékhez

A több mint négymillió moldáv közül mintegy húszezren – akik legalábbis névleg ortodoxok – egyházi azonosságukat a római katolikus egyházban érzik. Ez utóbbi 1993-tól apostoli adminisztratúrát állított fel, amelynek élén az idén január 6-án püspökké szentelt Anton Cosa áll. Ma Moldáviában tezenegy római katolikus plébániális közösség és hét filiális közösség működik, ezekben összesen 17 plébános és egy állandó diakónus tevékenykedik. Ezeken felül az egyház hat női szerzetesrendi társulattal rendelkezik, továbbá egy papi-szeminarista jelöltek számára múködtetett tanulmányi házzal. A Caritas szervezetei, illetve az önkéntesek rendszere mára jól kiépült a közösségekben, de a börtönökben, illetőleg az öregotthonokban, szociális gondozó központokban is. Az alábbi interjút Wieslawa Dabrowska készítette a Gosc niedzielny című katowicei hetilap számára.

Katolikusok Moldáviában

Beszélgetés Anton Cosa püspökkel

Dabrowska: Hogyan kezdődött moldáviai szolgálata?

Cosa: Amikor 1990 decemberében Romániából átköltöztem Moldáviába, az országban csupán egyetlen katolikus plébánia létezett, miközben valójában harminchat különböző helységben éltek katolikusok. Velem egyidőben további lengyel papok érkeztek. Ma papjaink közül csupán három moldáv születésű. Amíg nem volt katolikus hierarchia, a Moldáv Szovjet Köztársaságban az egyházat hivatalosan nem ismerték el. Csak ún. „húszasok” voltak. A szovjet vallásjog szerint ugyanis minimum húsz személy szükségeltetett valamely közösség megalapításához. Ezeknek a „húszasoknak” nem volt lelkészük. Amikor Moldáviába jöttem, e „húszasok” azonban már bizonyos autonómiával rendelkeztek – amelyet szervesítettünk az egyházi struktúra létrehozásakor.

Dabrowska: Hogy sikerült a moldáviai római katolikus egyháznak túlélnie a kommunista uralmat?

Cosa: Ha jól belegondolunk, kétségen felül a „húszasoknak” köszönhető, hogy az istenhit és az egyházhoz-tartozás egyáltalán fennmaradhatott. E kis csoportok mindegyikének élete egy olyan templom – esetleg kápolna – körül koncentrálódott, amely jószerével roskadozott vagy amelyet éppenséggel leromboltak. Néha sikerült a híveknek, hogy (akár építési engedély nélkül is)

Templomot emeljenek – így például Szloboda Raskovban. Mihelyt a templom elkészült, a milícisták a közösség összes férfi tagját letartóztatták és őrizet alá vettek minden házat – így azokat senki sem hagyhatta el. Még a közoktatás is szünetelt. Dél felé erőgépek vonultak fel és legyalulták a templomot a föld színéről. A raskovi katolikusokat ennek ellenére nem tudták megfélemlíteni. Mihelyt a milícisták visszavonultak és a fogva tartott férfiak kiszabadultak, újrakezdődött a templomépítés – ezúttal fából. Mindez a 20. század hetvenes éveiben zajlott, akkor, amikor a katolikusok helyzete az akkori Szovjetunióban rendkívül nehéz volt. Hasonló szituáció állt fenn más helységekben is. A leginkább a kisinyovi egyházközség állt helyt a szovjet uralom idején. Itt a katolikusok jól megszervezték közösségi életüket.

Dabrowska: Miként boldogultak a lelkészt nélkülöző hívők?

Cosa: Úgy tűnik, vasárnapokra provizorikus kápolnákat rendeztek be vagy magánlakásokban gyűltek össze. Az oltáron – illetve asztalon – kereszt állt, gyertyák égtek, a közösség egy tagja liturgikus ruhát öltött. A hívők maguk mondták a liturgikus imaszövegeket – persze az átlényegítés szavait kivéve –, és szent énekszolgálatot is végeztek. A szentáldozáskor az e feladattal megbízott személy szétosztotta a háznál őrzött konszekrált ostyát az összegyűl hívők között. Néhányan akár száz kilométereket tettek meg, hogy közösségük körében részesüljenek a kommúnióban.

Dabrowska: Kik a mai moldáviai katolikusok?

Cosa: Többségük olyan lengyel vagy német családokból származik, amelyek nemzedékekre visszamenő vallási tudatot örökítettek át. Sokan tágra nyitott szívvel keresik Istent. Nagyobb részük egykor előbb az ortodox, majd valamelyik protestáns, illetőleg újprotestáns közösség felé fordult, végül azonban a katolikus egyházhoz csatlakozott. Sajnos sok olyan katolikus van, aki – bár a kemény üldözés idején megtartotta a hűséget – az újonnan megtértekkel szembeni ellenérzés miatt csalódott, esetleg el is távolodott közösségétől.

Dabrowska: Hogy viszonyul a helyi egyház az istenkeresőkhöz?

Cosa: A plébánosok, szerzetesnővérek és világi katekéták minden év szeptemberében nyilvános tájékoztatást adnak a katekézis nem-hívők és istenkeresők számára szervezett programjairól. Egy hónap múlva a majdani katekumeneket különböző csoportokba osztják be – például életkor vagy előismeretek szerint. Egy évnyi katekumenátus után ezeket a személyeket a keresztség szentségében részesítik. Vannak, akik több mint egy évig részesülnek képzésben. Ezeknek a személyeknek a köre aztán rendszerint Istennek szenteli magát és szorosan kötődik az egyházhoz, illetőleg késznek mutatkozik arra, hogy a legtöbb olyan feladatot ellássa, amelyet egy plébánia felelős vezetőjének vállalnia kell. Így jönnek létre és fejlődnek folyamatosan tovább közösségek a nagyobb közösségen belül. A plébánosok néha kísérletet tettek arra, hogy bizonyos sajátos rítusokat vagy a vallásosság egynémely „otthonról hozott” formáit meghonosítsák, illetőleg a meglévőket módosítsák. Ez azonban nem engedhető meg. Moldáviában a közöségi védőszentek, patrónusok, patrónák tisztelete igen fejlett. Messzemenően pártoljuk a Mária-tisztelet megerősítését, minthogy a pápa az Istenanyát Moldávia patrónájává nyilvánította.

Dabrowska: Hogyan viszonulnak a közösségek a szentekhez? Vanak-e szervezett formái a világiak egyházi részvételének – gondolok itt a mozgalmakra vagy katolikus egyesületekre.

Cosa: Az elkötelezett újmegtértek gyakorlatilag egyházunk összes fontos feladatát végezhetik. Egyikük éppen a moldáviai Caritas igazgatója. Püspöki titkárságom munkatársai néhány évvel ezelőtt mind távol álltak a keresztény hittől, sőt az egyik hölgy egyenesen ateistának vallotta magát. A lelkipásztori teendők legfontosabbja ma a közösségek megerősítése, és szeretném, ha e célban minden mozgalom elkötelezné magát. Egy lengyel partnerközvetítő intézmény közösségeinkben nagy népszerűségnek örvend, számos fiatal utazik Lengyelországba az ún. „Oázis”-időszakok rendezvényeire. Az önkéntes munka területén is jelentős előrelépések történtek. Helyi szinten gyakorta az önkéntesek az Örömhír első számú tanúi.

Jakabffy Tamás fordítása

Vissza a tartalomjegyzékhez

Bodó Márta

Színjátszás és egyház

Még ’89 előtt történt. Kedves, barátságos, kultúrakedvelő ismerősöm egyik napról a másikra heves színházellenességbe csapott át. Sehogy sem értettem merev elzárkózását a korábban olyannyira becsült színikultúrától, hiszen színházi előadásokra a plébániai ifjúsági csoport többi tagjával együtt korábban – papunk vezetésével – ő is eljárt. Különösen azért volt mindez nagyon érthetetlen, mert amúgy nem zárkózótt el a társaságtól, barátságoktól, igaz, házibulikon nemigen táncolt többé. Később aztán olyan kijelentések következtek, hogy a színház az erkölcseit fenyegetné, vallásosságát rombolná, ami már csak azért is furcsa volt, mert a kolozsvári Állami Magyar Színház akkori műsorán veretes darabok klasszikus rendezésben kerültek színre, korántsem volt szó színpadi vetkőzésekről, ledér jelmezről, léha beszédről, inkább a nemzetiségi létben való hősi helytállást fogalmazták meg áttételes, ezért még inkább ünnepelt módon – például Sütő András darabjai. Sőt az opera olyan jeles klasszikusai is ismerősöm lapátjára kerültek, mint Verdinek vagy Puccininak a sétatéri színpadon igazán hagyományos megközelítésben felhangzott darabjai. Diákként, bölcsész-szakos egyetemi hallgatóként, az egyetemes és magyar kultúra ápolására készülő értelmiségiként különösen bántónak tűnt az a beállítás, hogy a színházi kultúra ellenkezne a vallás irányultságával. Még zavaróbbá vált a jelenség, amikor kiderült: ismerősünk szerzetességre készülése alakította így át értékrendjét, s valószínűleg saját meggyőződése mellett lelki vezetői is sugallták, jóváhagyták ezt az átalakulást, irányulást, vagy legalábbis nem igyekeztek erről lebeszélni.

E kis közjáték előtt és után egyaránt adódott, hogy a színjáték világával több szinten is foglalkozzam, tanulmányaim során elméleti oldalról egyrészt, aktív iskolai és plébániai csoport keretében gyakorlati téren másrészt. Elméleti vizsgálódásaim között szíven ütött egy mondat, ami azóta is folyamatosan foglalkoztat. George Steiner szakértők által nagyra értékelt könyvei egyikében, amelynek A tragédia halála címet adta, a tragikum témájának vizsgálatánál a kereszténységre vonatkozóan arra a következtetésre jutott, hogy tragikum és kereszténység összeférhetetlen fogalmak, hiszen a megváltás távlata a keresztény szemléletből kizárja a tragikumhoz szükséges végzetes és végleges bukás keserűségét. A mondat valóban hízelgő és lelkesítő, ám a maga szövegkörnyezetében azzal az enyhén lenéző felhanggal társul, hogy keresztény színház nem létezhet, vagy legalábbis nem egyenértékű például az antik színjátékkal. Márpedig a passiók, misztériumjátékok világa nem lebecsülendő, valós színházi értékeket rejt. Hogyan értékelhetőek ezek? Hogyan jeleníthetőek meg? A kérdés megválaszolására plébániai keretek közt nyílt gyakorlati lehetőség, amikor több alkalommal verses összeállítások, misztériumjátékok templomi előadásával készülhettünk különböző ünnepekre. Volt ezek között a hagyományos és szinte minden erdélyi plébánián szokásos pásztorjáték, de volt egészen különleges, Nagyboldogasszonyt köszöntő előadás is. Mindegyik kapcsán – persze amatőr szinten – gyermekek és fiatalok közreműködésével, sikerült a vallásos, templomba járó közönség számára élményt nyújtani, olyat, amely vallási elmélyedésükben segített. Mindegyik alkalommal mind a plébános, mint a segédlelkész lelkes támogatása kísérte az előkészületeket, próbákat, sőt, nem egy előadást a pap szervezte körút során más plébániák közösségeinek is bemutattunk.

A gyakorlat tehát azt mutatta, klerikus és egyházi részről nem ellenzés, hanem támogató lelkesedés kíséri, fogadja a színikísérleteket. A pap igehirdető munkája illusztrációjának tekinti a bibliai, egyháztörténeti vagy más vallásos tartalmat megjelenítő színjátékot. Ma tehát Erdélyben hivatalosan és a közvéleményben nincs ellentmondás a színjátszás és vallásosság, egyháziasság tekintetében. Sőt a kommunista éra előtt virágzó egyházi iskolákban a színjátszás nagy népszerűségnek örvendett. Akkor hát honnan szüremkedhetett be említett ismerősöm gondolatai közé az a vélekedés, hogy a színház megronthatja erkölcseit, megfogyatkoztathatja vallásos elkötelezettségét és buzgóságát? Egyháztörténeti és patrisztikai tanulmányokat végezve sikerült nyomára lelni. A kezdetekkor ugyanis a kereszténység egy olyan világban találta magát, amely tele volt a színjátszás elemi ösztönökre ható, azokat felszabadító formáival. A pogány kultúrában a különböző istenségek ünnepei dramatikus elemeket tartalmazó orgiákkal párosultak, a cirkusz pedig kifejezetten az állatias ösztönvilágra épített. A korai kereszténység nagyjai, a felelős vezetők és a gondolkodók ezért a megtért hívőket tiltották a pogány kultusszal való érintkezés minden formájától, s különösen a fiatalok még kifejletlen ízlésvilágára tartották igen károsnak e hatásokat. Annyira erős volt a tiltás és ellenkezés, hogy kezdetben szinte a gyermeket is kiöntötték a mosdóvízzel együtt, vagyis az antik kultúrát szinte egészében el akarták felejte(t)ni, holott a kereszténység megjelenéséig született értékek a keresztény embert is gazdagítják.

A korai keresztény egyház álláspontja a színházról

Tertullianus (160 körül – 220 körül) kifejezetten gyűlölt mindent, ami pogány eredetű, mert szellemében romlott, legyen akár a legtökéletesebb formába öntve is. „ Nem akarom szertartásaitokat is megbírálni, nem mondom el, milyenek vagytok áldozáskor” – olvassuk a pogányokról Apologeticus című művében –. „ S ha most áttérek az irodalomra, amellyel műveltségre tesztek szert és köztisztségekre képezitek magatokat, mennyi nevetséges dolgot találok itt! Vagy nem nevetséges, hogy az istenek gladiátorok módjára nekimennek egymásnak és viaskodnak egymással a trójaiak és achivok kedvéért? Hogy Venus emberi nyíltól megsebesül, mert halálra szánt fiát, Aeneast Diomedes kezeiből ki akarja szabadítani? Hogy Mars tizenhárom hónapig sínylődik bilincseiben? (...) Mindezt nem volna szabad mélyen vallásos emberek előtt felhozni, még ha igaz volna is, vagy költeménybe foglalni, ami csupa hazugság. A tragédiák és komédiák írói se fukarkodnak előadni egy-egy isteni család kárvallását vagy tévedését.”

Tertullianus odáig ment, hogy az oktatási folyamatban – amelyet azért keresztények számára is fontosnak tartott – a tanulást ajánlotta, ám a tanítást ellenezte, mert szerinte „ ha a hívő a hamis istenek magasztalásával bővelkedő irodalmat tanítja, kétségkívül addig, amíg tanítja, ajánlja is, amikor előadja, megerősíti, amikor említést tesz róla, bizonyságot is tesz felőle, amikor az istenek nevét kiejti, már vallja is őket, holott a törvény tiltja, hogy az istenek nevét ki ne ejtsük és az Isten nevét hiába ne vegyük. Ekként épül fel az ördög számára való hit a nevelés kezdetétől fogva.”

A 300-ban tartott elvirai zsinat LXII. rendelkezése azokról a kocsiversenyzőkről és pantomimjátékosokról szól, akik megtérnek. Így rendelkezik: „ Ha egy kocsiversenyző vagy pantominjátékos a hitre akar térni, úgy határoztunk, hogy mondjon le mesterségéről, s aztán vegyék fel, de később ne térjen vissza korábbi (foglalkozásáhhoz). Aki pedig a tilalom ellenére mégis megkísérli, azt vessék ki az egyházból.” A 314-es arles-i zsinat V. rendelkezése pedig így szól: „ A színészekről is azt határoztuk, hogy amíg csak játszanak, zárassanak ki a közösségben való részesülésből.”

Az egyházatyák legalább ilyen vehemenciával írtak műveikben a szerintük az ember legrosszabb tulajdonságait előhívó színjátszásról. Nagy Szent Vazul (330 körül – 379) az egész ógörög kultúrát ítélte el a bűnt csábító külalakban felvillantó, az embert igazi céljától eltérítő meséik miatt. „ (...) Amikor gonosz emberekre térnek át, kerülnünk kell utánzásukat s jól be kell dugnunk fülünket, mint ahogyan szerintük Odysseus cselekedett, hogy megmenekülhessen a szirének dalaitól. (...) Az istenek házasságtörését és szeretkezését, kivált Zeuszét – akit mindenek közt legfőbbnek és legnagyobbnak neveznek – bízzuk a színészekre.”

Nazianzoszi Szent Gergely (329 – 389) több beszédben ítélte el a színházat, színészeket, leplezte le a kortársak gonoszságra vezető szokásait, ünnepléseit, istentiszteleteit, amelyek véleménye szerint tévedésen és megtévesztésen alapulnak, a rossz és megrontott természeten és szándékon. Teofánia ünnepére szóló, 380. december 25-én elmondott beszédében így sorolta a pogány görögök tévedéseit: „ Ezért üljük meg tehát ezt az ünnepet, nem fellengzősen, hanem isteni módon, nem világiasan, hanem mennyeien, nem magunkat ünnepelve, hanem azt, aki a miénk, főként azt, ami az Úré (...) Nem rakunk koszorúkat bejáratainkra, nem lejtünk kartáncot, nem díszítjük fel utcáinkat, nem bájoljuk el fülünket, illatszerekkel nőiesen nem hízelgünk szaglásunknak, nem szolgáltatjuk ki paráznákodásra ízlésünket, nem hízelgünk a tapintásnak, azaz az utaknak, amelyek a rosszban kötnek ki, és ajtót nyitnak a bűn előtt, ne kéjelegjünk az öltözködésben, a puha és omló anyagban, sem haszontalan díszítésben, sem a csillogó drágakövekben, az arany ragyogásában, sem a természetes szépséget meghamisító festésben, ameleyt az istenképmás ellenére találtak ki (...) Hagyjuk ezeket a görögöknek, és a görög körmeneteknek és felvonulásoknak, akik azt hiszik, hogy az istenek élvezik a pecsenyeillatot, és ennek kvetkeztében hasukkal tisztelik az isteni valóságot, gonosz démonok gonosz kitalálói és beavatottjai, valamint beavatói.” ¹

381. január 6-án pedig, Vízkeresztre elmondott ünnepi beszédében a következőket mondta: „ Íme, ismét az én Jézusom, ismét egy misztérium, nem megtévesztő és nem csalárd, nem is rendetlen, mint a görögök tévelyei és orgiái – mert véleményem szerint minden józan gondolkodású ember is csak annak nevezheti az általuk szentnek tartott beavatásokat –, hanem fenséges és isteni misztérium, és a mennyei ragyogást kínálja nekünk.” ²

Aranyszájú Szent Jánosnál is találunk arra vonatkozó figyelmeztetést, hogy a fiú környezetét, szolgáit és pedagógusát jól kell megválasztani, s legfőképpen a színháztól kell óvni, hiszen az utcán is láthat elég, lelkét megrontó erkölcstelenséget, de a színház mindezeknek gyűjtőhelye és melegágya. „ Az öregek szégyent hoztak ősz hajukra, az ifjak kapkodnak fiatalságukban. Az apák odaviszik gyermekeiket. (...) Nem hibáznánk, ha gyermekgyilkosoknak neveznénk az ilyen apákat. Hiszen gonoszságukban tönkreteszik szülötteik lelkét. (...) Mit mondjak a színházról? Ha a sétatéren néha asszonnyal találkozunk, megbotránkozunk. Te pedig beülsz előkelő helyedre; ott minden erkölcstelenségre emlékeztet, izgat. Rosszhírű nőt látsz fejfedő nélkül. Szégyenletes mozdulatokkal jön a színpadra. Aranyos ruha lebeg rajta. Izgató, elpuhult mozdulatai vannak. Szemérmetlen dalt énekel. Izgatóan rikácsol. Sikamlós szavakat beszél. Olyan szégyenteljes minden, amilyent csak el tudsz képzelni. (...) Megmondom és kihirdetem nektek harsány szóval: Ha valaki e figyelmeztetés, e tanítás után elmegy a lélekölő színházba, nem engedem be ide a templomba. Nem hallgathat szentmisét. Nem szolgáltatom ki neki az Oltáriszentséget. (...) Régen a leprást kiparancsolták a táborból, mégha király is volt. Elkülönítették minden díszével együtt. Mennyivel inkább kell kizárnunk a lelki leprásokat e szent táborból. Eddig kértem, tanácsoltam. Ennyi figyelmeztetés, buzdítás után kénytelen vagyok operálókést használni. Már éppen egy éve, hogy idekerültem várostokba. Nagyon gyakran figyelmeztettelek benneteket. Mivel egyesek jól érzik magukat e társaságban, ezután késsel nyúlok a sebhez. (...) Ki kell zárnunk tehát az ilyen embereket, hogy az egészségesek még nagyobb erőben távozzanak innen. A betegek pedig erőt gyűjtsenek magukban e súlyos betegség után. Még ha borzadtok is a gondolataimtól (látom, hogy mindnyájan megrázkódtok és elcsüggedtek), mégis ki kell őket zárnom. Így az egész kérdés megoldást nyer. Jogot kaptunk az összekötésre; ugyanígy a feloldásra is. És ha kell, ismét visszavezetjük őket az egyházba. Nem akarom testvéreimet elszakítani tőlünk, de az egyházat meg kell menteni a szégyentől. Most a görögök is kinevetnek bennünket, a zsidók is gúnyolódnak, ha semmibe se vesszük a vétkezőket. Úgy pedig nagyon megdicsérnek minket. Csodálják az egyházat. Tiszteletben tartják törvényeinket. Senki se lépjen be tehát ide a templomba, míg abban az erkölcstelen környezetben él. Ne vegyük magunk közé. (...) Ne beszéljetek vele. Ne fogadjátok vendégül. Ne hívjátok asztalotokhoz. Bárhol találkoztok vele: városon kívül, vagy a forgalmas sétatéren, ne legyetek vele.” ³

A korai kereszténység nevelési elvei

„ Talán sohasem volt annyira elkülönítve a nevelés és oktatás, mint a keresztény egyházak első századaiban. Az iskolák vajmi keveset lendíthettek a keresztény szellemű nevelésen, mert Nagy Konstantin koráig tanítóik kivétel nélkül pogányok voltak s a tanulmányi anyag később is (...) a pogány művelődés elemeit foglalta magában.” ⁴A korai keresztény eszmények és a korabeli, alapvetően pogány műveltségelemek éles ellentétben állnak, szinte kizárják egymást, így nem csoda, ha az egyházatyák szembehelyezkedtek mindazzal, ami véleményük és tapasztalatuk szerint csak megrontja a keresztény ifjúságot, eltéríti a szent eszméktől. A keresztény nevelés eszményképét Alexandriai Szent Kelemen (+215 körül) a 2. században így rajzolta meg: „ A mi pedagógusunk, kedves fiaim, az Atya Istenhez hasonló, akinek ő fia, semmiféle bűn nem terheli, semminemű gáncs nem érheti, lelkében szenvedélyek nem honolnak, hamisítatlan Isten az ember képében, aki atyja akaratát teljesíti. ő az Ige, mint Isten, aki az Atyában van, aki az Atya jobbján ül, aki Isten földi alakjában. Ez a mi tiszta példaképünk. Hogy ehhez hasonlóvá tegyük lelkünket, arra kell törekednünk.” (Paidagogos) A görög művészet felrajzolta embereszmény és a keresztény tökéletesség, illetve tökéletesedés eszménye közti különbség bővebb magyarázatát Vanyó László kínálja az ókeresztény kor nagyjainak gondolatait a pogány gondolkodók legjobbjainak elveivel összevetve. „ A pogány görög felfogás két embereszményt mutatott fel: a harcost (Iliász) és a cselest, a fortélyost (Odüsszeia). A harcos rendszerint tragikus hős, a cseles általában a győztes. Az istenek és a démonok nem rontják az ember esélyeit, az istenek és a sors viszonyára nem volt semmi szisztéma Homérosznál. A klasszikus kor nyomában járó felvilágosodás eredményeként kevésbé hittek az istenekben, annál jobban hittek a szerencsében és a sorsban. Aiszkhülosznál az istenek zsarnoksága, a sors hatalma, az emberi felelősség állnak szemben egymással (...) Platón Timaioszában mondja: »Ugyanis e rendezett világ születése vegyületként: a szükségszerűség és ész egyesüléséből jött létre – mégpedig az ész uralkodott a szükségszerűség felett azzal, hogy rávette: tegyék a lehető legjobbá a keletkezők java részét, így, mivel a szükségszerűség e tekintetben engedett az értelmes rábeszélésnek, alakult meg kezdetben a mindenség.« A legnagyobb görög filozófus a mindenséget az ész által meggyőzött szükségszerűség kormányzása alá helyezte. A rómaiak hajlottak rá, hogy az isteneket is a sors irányítása alá vessék. Amikor a keresztények az ószövetségi próféciák újszövetségi beteljesedését vallották, akkor mindig hangsúlyozniuk kellett, hogy ez nem a sors elkerülhetelenségével azonos, noha – azt Jusztinosz is állította – Isten előre látja az ember cselekedeteit, és azokat viszonozza. Az imádság eredményességével kapcsolatban is felmerült a sorsszerűség és a szabadság kérdése, amit mind a pogányok, mind a gnosztikusok élénken tárgyaltak a 3. században, ezért szögezte le Origenész Az imádságról című művében, hogy a kérő ima nem sérti sem az isteni előrelátás, sem az emberi szabadság tételét. Ugyancsak elvetette a nézetet, mely szerint a kísértésnek nem lehet ellenállni. Az alexandriai tanító szerint Isten előrelátása kiterjed a történelemre is anélkül, hogy a történelmi eseményeknek és az ember akarati döntéseinke, cselekedeteinek oka volna. Szent Ágoston szembeszállt Cicero azon nézetével, hogy Isten minden tettünket előre látja, tudja, ezért nem is tehetünk másként, mint ahogyan azt isten előrelátásában meghatározta. A kereszténységen belül is akadtak eretnek csoportok, amelyek a bűn elkerülhetetlenségét vallották, és elvetették a bűnért járó felelősségrevonást.” ⁵

Nyilvánvaló, hogy elvi összeegyeztethetetlenség az oka annak az elutasításnak, amely a kereszténység legkoraibb korszakában a pogány műveltség minden elemét távol kívánja tartani a keresztényektől, különösen a keresztény ifjaktól. Emellett a még megerősödése előtt álló kereszténység védekező mechanizmusai lendülnek munkába a korai egyházatyák beszédeiben. Ahogyan aztán a kereszténység mind mélyebb gyökereket eresztett, társadalmilag konszolidálódott és megerősödött, a védekezés mindinkább háttérbe szorult, s előtérbe kerültek azok az elemek, amelyek a pogány görög művelődésben a kultúrahordozó elemekre is figyeltek, amelyek tehát segíthettek egy kiépülő keresztény művelődési rendszert kiépíteni.

Szent Ágoston (354 – 430) gondolkodásában, gondolati rendszerének változásában figyelhető meg ez a lassú alakulás. Vallomásaiban ifjúkorára visszaemlékezve még így írt: „ De mit használt nekem, hogy én, aki akkor a gonosz vágyak semmirekellő rabszolgája voltam, az úgynevezett szabad művészetekre vonatkozó összes könyveket magam elolvastam és amit csak elolvashattam, meg is értettem? Örömöm telt bennük, de nem tudtam, honnan ered, ami e könyvekben igaz és bizonyos. Hátat fordítottam a fényességnek és arcommal oda fordultam, ahová a világosság esett, így arcom, mellyel a megvilágított tárgyakat láttam, maga meg nem világíttatott. Hogy a beszélés és vitatkozás mesterségéről, az idomok méreteiről, a zenéről és a számtanról szóló könyveket nagy nehézség nélkül és tanítómester nélkül magamtól is megértettem, azt te tudod, Uram, Istenem, hiszen a megértés gyorsasága és az ítélet élessége a te ajándékod, de azért mégsem áldoztam tenéked. És így, amit tanultam, nem annyira hasznomra, mint romlásomra vált.” E műve hangneméhez képest lényegesen megértőbb, de a korábbi elutasítást korántsem feladó módon írt hetvenkét éves korában, 426-ban befejezett nagy művében A keresztény tudományról: „ A világi írók babonasága miatt nem kell kerülnünk a zenét, ha valami hasznosat meríthetünk belőle a Szentírás megértésére, s azért még nem kell a színház semmiségeihez fordulnunk, ha szólunk kithárákról és zenei hangszerekről, s szellemi hasznot vásunk tőlük. Hiszen akkor a betűket sem kellene megtanulnunk, mert Mercuriust mondják feltalálójuknak, és az igazságosságot és az erényt is el kellene kerülnünk, mert a pogányok az Igazságosságnak és az Erénynek templomokat emeltek, és kövekben imádták azt, amit szívükben kellene hordaniuk. (...) Ha pedig az úgynevezett bölcselkedők (elsősorban Platon hívei) valami igazat és hitünkhöz illőt mondanak, azt nemcsak nem kell irtózattal nézni, hanem mint jogtalan tulajdonosoktól el kell tőlük venni és a magunk hasznára fordítani. Miként az egyiptomiaknak nemcsak bálványaik és súlyos terheik voltak, melyektől Izrael népe utálattal elfordult, hanem aranyból és ezüstből való edényeik, ékszereik és ruháik is, melyeket ama nép Egyiptomból való kivonulásakor magánál tartott jobb felhasználás céljából (...), úgy a pogány tudományokban is nem csupán megtévesztő és babonás mesék vagy felesleges fáradtságot okozó súlyos terhek vannak, melyeket mindenikünk, aki Krisztus nevében kivonult a pogányok társaságából, utálni és kerülni tartozik, hanem találkoznak náluk az igazság szolgálatára alkalmas szabad tanulmányok is, úgyszintén egyes nagyon üdvös erkölcsi szabályok, sőt az egy Isten tiszteletére vonatkozó egynémely igazság is.” A Szent Ágostonnál megfigyelhető szemléletalakulás a kereszténység nevelésre vonatkozó szemléletének egészére igaz. A kezdeti fenyegetettség-érzést felváltotta a társadalmi konszolidáció, így tudtak már az antik világból örökölt műveltségelemek értékeire figyelni, s elkezdték azokat a keresztény kultúrába beépíteni. A negatív hatásoktól legjobban féltett ifjakhoz is közel engedték már a pogányoktól örökölt kultúra értékeit, kezdetben csak mint a tanítás kipróbált és jól bevált formáit, majd egyre inkább mint a stúdium tárgyát is.

Anélkül, hogy kitérnénk a keresztény nevelés formáira, az oktatási rend, a tananyag alakulására, tudatosítanunk kell, hogy a kifejezetten keresztény szellemiségű nevelés és oktatás rendszere, intézményes formája, tanmenete a középkorban alakult ki. Mindennek keretei kezdetben a Nyugaton is kialakuló szerzetesség intézményei, a kolostorok voltak. Kezdetben a bencések, később sorban a többi rend hozzáadta a magáét a keresztény, majd külön a protestáns és katolikus oktatási-nevelési rendszerhez. Most azonban csak a 16. századra kikristályosodott felépítésű, szerzetesek által vezetett iskolákban meghonosodott színjátszási szokásokról szólunk.

A drámajáték a jezsuita iskolában

A jezsuiták első kollégium típusú iskolájukat 1548-ban állították fel Messinában. Az elsőt követte a többi: Kölnben, Rómában, Prágában, Bécsben. Kezdetben ahány iskola, annyiféle szabályzat, tanterv volt érvényes. Ám a szervezésben más téren is oly hatékony jezsuiták hamar rájöttek arra, hogy igény mutatkozik egységes tanrend megírására. Ratio studiorum (Az oktatás és nevelés alapdokumentuma) címmel meg is született a tanmenetet hosszú időre szabályba foglaló írás. Végleges formájában 1599-ben hagyták jóvá, és századokon át nagy befolyást gyakorolt a nyugati világ nevelési rendszerére. Ádám János jezsuita tartományfőnök a jezsuita nevelés alapelveit kötetbe gyűjtő kiadvány előszavában így ír: „ Ha tekintetbe vesszük, hogy a magyar korona országai területén 1773-ban, a jezsuita rend feloszlatásának évében 42 jezsuita oktatási intézmény létezett, feltételezhetjük, hogy a Ratio hazánkban is éreztette hatását.”⁶A jezsuita iskolában életkor és tudásanyag szerint csoportosították a gyermekeket, osztályokba osztva őket. Az oktatás egységes tanrend szerint folyt, s a tanulókkal szemben támasztott elvárások is minden jezsuita iskolában azonosak voltak. A diákok tudását évvégi vizsgákon mérték fel. A jezsuita iskola másik jellemzője a szigorú fegyelem, amely azonban szeretetteljes bánásmóddal párosult, nem jelentett testi fenyítést. A jezsuiták pedagógiai felkészültségét mutatja az a tény, hogy jól tudták, az egyoldalú szellemi koncentrációt enyhíteni kell, ezért iskoláikban fontos helyet kapott a testmozgás, a játék, a szórakoztató feladatok. Itt kaptak szerepet, így kerültek a jezsuita nevelési intézményekbe a drámajátékok, az iskoladrámák. „ A jezsuiták tudták, hogy a tömegeket csak úgy nyerhetik meg, ha lelkük legmélyebb rétegeire hatnak. A halál elkerülhetetlenségéről, a végítélet borzalmasságáról, a pokol kínjairól szóló elmélkedéseik, írásaik példázzák, hogyan igyekeztek az emberek képzeletét mozgósítani, s egyben ősi misztériumigényét kielégíteni. Ez a barokkos túlfűtöttség az irodalomban, a képzőművészetben és a zenében egyaránt tetten érhető.” ⁷

„ A szorosan vett egyházi jellegű, hitéleti tevékenység mellett a legfőbb szervezet, néha a harc eszköze és tárgya, az iskolarendszer lett. És ha e század [a 16. század] elején még a protestánsok használták hatásos propagandaeszközké nt az iskolai színjátékot és drámát, akkor most mindenekelőtt a jezsuiták »fedezték fel« a maguk számára. [...] Egységes tanrendet érvényesítettek, amelynek szerves része volt, a beszéd- é s mozgáskultúra eszközeként, a közéleti szereplés gyakorlataként a minden évfolyam számára kötelezővé tett színjáték.” ⁸

A színjáték iskolai alkalmazása a keresztény oktatás keretei között külön figyelmet érdemel nemcsak a nevelés eszközeként, hanem azért is, mert a korai kereszténység olyan mélységesen elítélte mindazt a dramatikai hagyományt és gyakorlatot, amellyel terjeszkedése kezdetén az antik görög és római világban szembetalálta magát. Amikor a jezsuiták a – protestáns iskolákban már korábban bevetett és sikerrel alkalmazott – iskolai nevelési eszközül kezdték alkalmazni a színjátékot, nem felejtették el a korai egyház hatalmas ellenkezését az antik görög és római színjáték hagyományával, formáival, hangulatával, erkölcsi tartásával szemben. Ezt figyelembe véve vetették be a korszerű, sokoldalú nevelés eszközeként. „ Az iskolai színjátszás legkövetkezetesebb hívei a jezsuiták voltak. A 16. században megfogalmazott Ratio Studiorum előírta a növendékpapok és tanárok dramaturgiai képzését, a színielőadások rendszerességét, megszabta az előadások éventkénti számát, tisztázva azok körülményeit. Csak az épületes darabok színrevitelét engedélyezték. Előírták, hogy az írók lehetőleg kerüljék a női szerepeket; ha ezt a cselekmé ny végleg nem teszi lehetővé, ezeket csak fiúkkal volt szabad előadatniok. Határozottan tiltották a liturgikus öltözékek jelmezként való felhasználását. Előírták, hogy minden jezsuita iskolában állandó vagy alkalmi színpadot kell építeni. Sőt, az is feltételezhető, hogy a drámai műfajokat az életkori sajátosságoknak megfelelően írták vagy válogatták: azaz a komédiákat a legalsó két osztály, a tragédiákat és mártírdrámákat, a cselekményes vagy cselekménytelen moralitásokat, hiteles vagy fiktív történeti témákat, a bibliai történeteket a középső osztályok, a grammatisták é s syntaxisták vitték színre. A poéták és rhétorok sajátos műfaja a declamatio (két- vagy többszemélyes, leggyakrabban színjátékszerűen előadott produktum) volt. Negyvennnégy magyar városban követték a jezsuiták a Ratio Studiorum előírásait.” ⁹

Drámajáték más rendek és felekezetek iskoláiban

A 17. század közepétől a jezsuiták mellett más szerzetesrendek is éltek a dráma és a színjáték adta lehetőségekkel: sorrendben a piaristák, a ferencesek, a minoriták. A később bekapcsolódott rendek színjátékai gyorsabban vettek fel magyar és népnyelvi elemeket, mint a hosszú évtizedekig kizárólag latin nyelvet használó jezsuitákéi.

A jezsuita iskolákban rendkívül népszerű iskolai színjátszással kapcsolatos elmarasztaló véleményével a piarista rend alapítója, Kalazanci Szent József (1557-1648) szemben állt kora uralkodó pedagógiai felfogásával. Azt legfeljebb akkor találta elfogadhatónak, ha valamely színdarab közvetlen erkölcsnemesítő szándékkal íródott. Egyik rendtársához írt levelében a következőképpen összegezte ezzel kapcsolatos elmarasztaló véleményét: „ Hallom, hogy a tanulók színjátékot akarnak adni. Ezt, még ha jó dolgot tartalmaz is, tartsák kísértésnek, hogy a tanulók érzékgyönyörködtető dolgokkal elszórakozva elvonassanak a tanulástól, ami nagyobb haszon, azért legyen rá gondjuk, hogy tanulják először az Isten szeretetét s azután a tudományokat, s hogy a világiak is halljanak valamit, igyekezzenek minden hónap közepén beszédet mondatni a templomban mise alkalmával, amikor ott több nép van.” ¹⁰Ennek ellenére a piaristák gimnáziumaiban is használták a nevelésben a drámajátékot, mégpedig nagy sikerrel, egyre nagyobb apparátust felvonultatva, annyira, hogy magyar földön a hivatásos színjátszás kifejezetten a piarista iskoladrámából önállósodott, a hivatásos színjátszók darabjainak első szerzői közt több piarista szerzetest találunk.

A felekezeti és szerzetesrendi iskolák között azonban igen nagy a különbség. A jezsuitákhoz az előkelő nemesség gyermekei jártak, a többi szerzetesrend az alsóbb osztályok gyermekeinek nevelését végezte. E különbség az iskolai színjátékokban is megmutatkozott. A jezsuita darabokban nagyon sok a szereplő, kedvelték a didaktikai és szakrális célokat is szolgáló tragédiákat. Nagyszerű színpadokat rendeztek be Nagyszombatban, Kassá n, Egerben, művé szi színfalakat festettek, a jelmezekre is nagy gondot fordítottak. A piaristáknál előadott színjátékok közönsége egyszerűbb volt, s talá n épp ennek köszönhető, hogy a magyar világi, hivatásos színészet első szövegkönyveit is piarista szerzők írtá k. A ferencesek Csíksomlyón a nagypénteken vagy más nagyböjti napokon előadott, dramatizált szenvedéstörténetekkel hívták fel magukra a figyelmet. A reprezentatív jezsuita és a népies, paraliturgikus célokat kielégítő ferencesek között középtájt foglaltak helyet a minoriták.

Ferences és minorita színjáték a rend erdélyi iskoláiban

Assisi Szent Ferenc (1181 – 1226) követőinek, a ferencrendnek két ága Erdély két pontján, a székelyek között mély gyökeret vert, munkásságukról általában is sokat tudunk, 18. századi iskolarendjüket egy-egy gimnáziumuk kapcsán sokat kutatták. A ferencesek csíksomlyói, a minoriták kantai iskolájáról van szó, amelyek a székely ifjak európai szintű nevelését biztosították. Somlyón már 1590 előtt folyt oktatás, alapszinten bizonyosan. Kollégiumuk fontos központ volt, s különösen a jezsuiták Erdélyből való kiűzésével a ferencesek a katolikus hit terjesztésének, fenntartásának egyedüli letéteményesei voltak.

A színjátszás a ferenceseknél a rendalapítóra megy vissza, aki mint az első karácsonyi jászol felállítója ismeretes, s akire azért is hivatkoznak, mert a Greccióban felállított jászol életnagyságú volt, élő állatokkal, pásztorokkal, szent családdal, zenekísérettel – szinte mint egy kidolgozott színmű. A ferencesek későbbiekben követett elveinek kidolgozójaként Szent Bonaventurát (1217 – 1274) említik, aki a vigasztalás és gyönyörködtetés kettős célját nevezte meg a ferences szellemiség és a művészet kapcsolatában. Mindez természetesnek tűnik, ha a ferencesek pasztorációs irányvonalát, a megcélzott közösségeket tekintjük, hiszen szemben a jezsuita elitizmussal, amely az uralkodó réteg katolikus hitre való irányítását, abban való megtartását tekintette céljának, a ferencesek mindig az egyszerű nép pasztorálását tekintették feladatuknak, azt végezték. Szent Ferenc a követőire két fontos feladatot bízott, a prédikálást és az Úr dicsőítését a nép körében. Ezért a ferences hittérítés a nép anyanyelvét használta, s a művészet megjelenítő erejével, az ábrázolás, a látvány segítségével hatott az írni-olvasni nem vagy kevéssé tudó egyszerű emberekre. Így a népi igehirdetés ferencesekre jellemző lett, tőlük terjedt el a dramatikus, dramatizált prédikáció, a lauda, s a keresztúti ájtatosság. Ez utóbbit fejlesztette tovább a passiójáték. „ A drámai lauda (drammatica) valószínűleg a liturgia részeként énekelt drámai szekvenciából vált önálló, anyanyelvű költői műfajjá, a flagelláns mozgalmak eredményeként. Leginkább a balladához hasonlítható. Témája a szenvedéstörténet, a nagyhét meghatározott napjain énekelték a ferences vallásos társulások (fraternitások) tagjai.” ¹¹

Az iskolai színjátszás a ferencesek iskoláiban is a diákok szellemi életének, készségfejlesztésének eszköze. Célja nem csak a szórakoztatás. Az előadásokon nem csak a diákok vettek részt. A ferencesek csíksomlyói iskolájában előadott darabok oktató-nevelő, erkölcsnemesítő vagy ájtatossági céllal készültek. Valószínűleg az 1721. évben kezdődött a színielőadások sora. Az épületes tartalom mellett az előadások céljai közt szerepelt, hogy a diákok gyakorolják magukat a nyilvános szereplésben, önbizalmukat, előadókészségüket fejlesztette, s megbecsülést is szerzett a nézők körében. A szülők, akik maguk is megtekinthették gyermekeik fellépéseit, nyilván büszkélkedtek a jól sikerült előadásban nyújtott teljesítménnyel. Örömük ösztönözte őket a taníttatással járó anyagi áldozatok további szíves vállalására. A Csíksomlyón kiemelt gyakorisággal szereplő nagypénteki passió műfaja a színjáték élvezetére összegyűlt közönség épülésére szolgált azáltal is, hogy minden szónál, templomi prédikációnál, magyarázatnál tömörebb és életszerűbb módon értette meg a hit lényegi tanításait.

A csíksomlyói, nagyobbrészt vallásos tárgyú darabokkal, előadásokkal szemben a kantai (Kézdivásárhely mellett) minorita iskolában nagyobb hangsúlyt kaptak a profán tárgyú játékok. Ez a két hely, környezet, közösség és közönség különbözőségével magyarázható, hiszen Kézdivásárhely környéke nem volt katolikus többségű, nem élt a somlyói kegyhely, búcsúk vallásos légkörében, áhítatában. Kantán az unitáriusokkal szembeni hitvédő darabok bemutatására is szükség volt.

A kantai iskola későbbi alapítás, kezdete 1693-ra tehető. Ebben a tanintézményben is jól kiegészítette egymást a tanítás-nevelés és az iskolai színjátszás, amely – más katolikus iskolákhoz hasonlóan – összefoglalója volt a legkülönbözőbb iskolai tevékenységeknek, képességfejlesztésnek. 1669-től 1779-ig 69 drámát mutattak itt be, ezek közt 22 magyar, 5 vegyes nyelvűt tartanak számon. Csíksomlyón 1730-tól 1774 áprilisáig az előadott 48 misztérium közül csak egy latin nyelvű.¹²

„ Kézdivásárhelyt, illetőleg ennek elődjében, az esztelneki iskolában valószínűleg már az alapítás évétől létezett iskolai színpad” – állapítja meg a minorita iskoladrámák összegyűjtője és kiadója, Kilián István. A már említett vegyes felekezetiséget figyelembe véve általános erkölcsi értékeket jelenítette

meg mindenki számára tanulságul a minoriták iskolájában előadott színmű. „ A minorita színjátszás két véglet között, a szakrális és didaktikus jezsuita, valamint a népies, katolikus ferences gyakorlat között lebeg. A jámbor témákkal majdnem egyenlő arányban szerepelnek azok a komédiák, bohózatok, társadalmi szatírák, amelyek a piarista iskolai játékok közbeiktatásával a hivatásos profán színjáték felé viszik az iskolai színpadot.” ¹³

A korai keresztény kor szerzői teljes joggal ellenezték korukban a színház világát és még a környékétől is tiltották a zsenge korú és lelkű ifjúságot, de általában a hívő embereket is. A kereszténység vitalitását jelzi azonban, hogy a merev elutasítástól az integrálásig jutottunk. A társadalom, a korszellem változásával a színjátszást sikerrel építették be és alkalmazták a katolikus oktatási intézményekben. Ez elsősorban mint nevelési eszköz járult hozzá a keresztény ifjak építéséhez. A színjátszás mind a nyelvgyakorlás, mind a deklamáció, a szónoki, a nyilvános beszéd és fellépés gyakorlataként kiváló eszköznek bizonyult. És nem csak ennyi. Iskolai feladataik között a diákok nemcsak megtanultak és előadtak színműveket, hanem iskolai feladatként maguk is írtak akár részleteket, akár teljes színdarabokat. Így tudásukat mind tartalmi oldalról (hitigazságok, erkölcsi értékek, erények) mélyítették, mind a különböző formákban (versmértékek, a szónoki, nyilvános beszéd különböző helyzetei, a fogalmazásmód sajátosságai különböző helyzetekben) gyakorolták, alkalmazták. Az iskolákban előadott színjátékokat megtekintő szülő, szélesebb körű nézősereg pedig egyrészt megerősödött személyes és közösségi hitében, hitgyakorlatának helyességében, másrészt a taníttatás célját és értelmét tekintve, nem utolsósorban pedig meggyőződött arról, hogy az iskolának, kollégiumnak juttatandó anyagiak jó helyre kerülnek – így szívesebben vállalta a gyermeke taníttatásával járó anyagi terheket.

Jegyzetek

^{1Az egyházatyák beszédei Krisztus-ünnepekre I.
Karácsonyi ünnepkör, fordította Vanyó László, Budapest 1995, 18-19.
^{2 Uo. 36.
^{3 Radó Polikárp (szerk.), A színház veszedelmei. Az
egyházatyák szentbeszédeiből I. Budapest 1944.
^{4 Fináczy Ernő, A középkori
nevelés története. Budapest 1926. 41.
^{5 Vanyó László, Bevezetés az ókeresztény kor dogmatörténetébe.
Budapest 1998. 502-503.
^{6 A jezsuita nevelés jellemzői.
Az ignáci pedagógia. Budapest 1998.
^{7 Pukánszky Béla – Németh
András, Neveléstörténet 1996. 160.
^{8 Kerényi Ferenc (szerk.), Magyar színháztörténet 1790-1873.
Budapest 1990. 21.
^{9 uo. 22.
^{10 Közli Paul, Eugen, Geschichte der christlichen Erziehung.
2. kötet. Freiburg 1995. 152.
^{11 Pintér Márta Zsuzsanna, Ferences
iskolai színjátszás a XVIII. században. In: Irodalomtörténeti füzetek
132. Budapest 1993. 18.
^{12 Csutak Vilmos, Emlékkönyv a
Székely Nemzeti Múzeum ötvenéves jubileumára I-II., Sepsiszentgyörgy 1929. 22.}}}}}}}}}}}}
13 Minorita iskoladrámák. Szerkesztette és sajtó alá rendezte Kilián István. Budapest 1989. 12.

Vissza a tartalomjegyzékhez

Sas Péter

A kaplonyi károlyi-kripta

A Szent Istvánról nevezett erdélyi ferences rendtartomány egykori kaplonyi temploma nemcsak az itt is megtelepedett koldulórend áldásos munkálkodásának hiteles emlékeztetője, hanem egyben kiemelkedő építészet- és művészettörténeti relikvia is.

1834. október 15-én, az úgynevezett „érmelléki földrengés” idején, éppen Avilai Szent Teréz ünnepén rombadőlt templomot a helység akkori kegyura, gróf Károlyi György építtette újjá. Az új templom tervrajzának elkészítésére a kor egyik legnevesebb építészét, Ybl Miklóst kérte fel. Erre azért kerülhetett sor, mert Ybl tervezte meg gróf Károlyi István fóti kastélyát s ezalatt kapcsolatba lépett a gazdag és befolyásos főúri családdal. A fóti munka sikeres bevégzése után kapta feladatául a család ősi kaplonyi templomának és sírboltjának a megtervezését. Az új templom kialakításánál figyelembe vette a korábbi épületről készült rajzokat és a földrengés által felszínre került eredeti, román stílusú alapokat is. A történelmi hűség kedvéért a majdani templomot neoromán stílusban álmodta meg.

Az istenháza kriptájának kialakításakor voltaképpen az egykori román stílusú templomok kereszthajóját állította vissza. Díszes, görög kereszt alakú, külön apszissal rendelkező, földszintes kriptát képzelt el, amely a templom keleti, szentély mögötti részéhez kapcsolódik. Ez a helyszínen nem érzékelhető, csak megfelelő távlatból – például a toronyból – látható.

A templom szintjénél másfél méterrel lejjebb kialakított hármas osztású kriptába a szentély két oldalán található lépcsőn lehet lejutni. A kegyeletsértő tekinteteket a díszes vasrácsok mögött elhelyezett mattüveges ajtók fogják fel. A félköríves záródású, gótikus kiképzésű szentélyt egy lépcsőfokkal magasabbra építették. Hajóit két vaskos, négyszögletű pillérpár választja el, amelyeknek reneszánsz oszlopfőit dúsan aranyozott levéldíszek és virágok ékesítik. Az oszlopok s a boltív is kellemesen pasztell színű, a félköríveket és a bolthajtásokat pedig szépen festett figuratív elemekkel gazdagították az itt működő bécsi festők.

Padlózatát nagyobb fehér- és kisebb fekete márványlapokkal borították. A kripta nyugati, a templommal érintkező falán elhelyezett nagy fekete márványtáblán aranyozott betűkkel olvasható a templom rövid latin nyelvű története, amelynek fordítása a következőképpen hangzik: „1080: Bálványt elűzve fénylik a hit már Pannóniában, / egy igaz Isten tiszteletére emelkedem. 1737: Újra tündöklöm Károlyi Sándor buzgóságából / Hálásan rejtem keblembe lelkének porhüvelyét. 1834: Népének hitét buzgón őrizve sújtott a végzet / Romlásba döntve, végcsapást mért rám a földrengés. / György jóvoltából újra tündöklöm ím felépülve / Örök békének készítek helyet továbbra is.” Az évszámot rejtő felirat nagybetűinek római számjelentését összeadva megkapjuk a templom és a kripta felszentelésének dátumát, az 1848-as esztendőt. Ezen a falszakaszon helyezték el a család selyemből szőtt, illetve ónból öntött, igen értékes címereit is.

A kriptában látható, általában 2,5 méter hosszú és 1,8 méter magas szarkofágokat négy csoportba lehet osztani. A legrégebbiek az 1600-as években bronzból készültek Pozsonyban. Seghnyey Borbála mára megmaradt egyetlen ilyen jellegű koporsóját festett képekkel díszítette az ismeretlen művész. Férje, gróf Károlyi Mihály végső nyughelye is ilyen lehetett, de annak a századok folyamán nyoma veszett. A második csoporthoz tartozók az 1700-as évek első felében készültek, valószínűleg szintén a felvidéki városban. A faládába tett, porhüvelyeket rejtő, bronzból készült henger alakú urnákat gazdagon megmunkált hármas rézkoporsó zárja magába. Ezekben a bécsi császári kripta koporsóihoz hasonlatos nyughelyekben Csáky Krisztina, Barkóczy Krisztina, Károlyi Sándor, Ferenc és Erzsébet tetemei várják a boldog feltámadást. Ugyancsak hármasak az 1700-as évek végén készült szarkofágok. Gazdag domborművű rézborításuk és a koporsó végéhez erősített cikornyás feliratuk díszítőelemként szolgál. Ehhez a csoporthoz tartozik a Károlyi Antalé és Józsefé. A negyedik fajtához sorolható a gróf Károlyi Györgyé, melyet az 1800-as évek végén készítettek. Az ezüsttel kevert bronz koporsó sima tetejéből a fejrésznél a grófi korona emelkedik ki, míg oldalán egyszerű babérkoszorú díszlik.

1848-ban a család 11 tagja pihent a kriptában. Az időközben duplájára szaporodott koporsókat helyszűke miatt nem lehetett a korábbi módon elhelyezni. Ezért 1904-ben falrendszerű temetkezésre alakították át a helyiséget. Az oszlopok közötti részt téglával falazták be, a falakban pedig olyan téglatest-forma üregeket alakítottak ki, amelyekbe egyszerűen csak be kellett tolni a koporsókat. Az üregeket márványlapokkal fedték, amelyekre az elhunyt nevét, születésének és halálának évszámát vésték rá.

A kriptában függesztették fel a firenzei Pietro Bazzanti egy tömb karrarai márványból kifaragott Keresztre feszített Krisztusát. A ferences atyák a korpusz előtt elhelyezett márványoltárnál mutattak be minden péntek reggel engesztelő szentmiseáldozatot a kegyúri család elhunyt tagjaiért.

Jelenleg a nagykárolyi Károlyi-család 36 tagja alussza itt örök álmát. Az egykori családi mauzóleum szívesen fogadja mindazokat a látogatókat, akik az erdélyi történelemmel egybekapcsolódott, nagymúltú famíliát számontartva emlékezni és tisztelegni járulnak a kripta falai közé.

Vissza a tartalomjegyzékhez

B. Dombi Attila

Helyünk Máriánál

Manapság, „ebben a parázna, bűnös és elfajult korban”, amelyben oly sokan szégyellik Jézust és igéit (ld. Mk 8,34-38), Urunk rendkívüli kegyelmének köszönhető, hogy még akadnak Krisztus-hívők, akik Istenre figyelnek, akik az evangéliumi „jobbik részt” tudják választani, akik Szent Pál buzdítása szerint „ugyanazt a lelkületet” igyekeznek magukban állandósítani, amely Jézus Krisztusban van. Ennek a lelkületnek a megélésében a Szűzanya, a Nagyboldogasszony, a Magyarok Nagyasszonya, valamint Szent István apostoli királyunk élenjáró példáink. Isten valódi csodája, hogy vannak még magyar krisztushívők, akik augusztus 15-ét és augusztus 20-át kapcsolatba tudják hozni Isten országával, hogy vannak, akikben él még a hit. Jól behatárolható érdekkörök ugyanis Isten műveit ördögien zseniális stratégiával mindenáron rombolni akarják, az emberiség egészében az egoizmus különféle magvait elhintve a küldetés eszméjét nevetségessé akarják tenni, egyebek mellett a magyarság jövőtlenségének eszméjét terjesztve. „A bűn elhatalmasodásával azonban túlárad a kegyelem”, s a kegyelem működésének Szent Pál által felismert logikájával számolva kinek ne lenne világos a hit, remény és szeretet ajándékait még elfogadók közül, hogy amint az emberiség mai problémáira csak egy csoda hozhat orvoslást, úgy a magyarság problémáival is ugyanígy áll a helyzet? Ki ne lenne ezek közül tisztában azzal, hogy csak Jézus és az általa ajánlott megoldások hozhatnak valós jobbulást?

Az Istenszülő oltalma (október 1-je, amikor a magyar öntudatú görög katolikusok a Magyarok Nagyasszonyát is ünneplik – ez mellesleg az egyháznak kegyelmi rózsaesőt ígérő Kis Szent Teréz, a missziók védőszentje a latin naptárban!), illetve a Magyarok Nagyasszonya ünnepének (október 8.) eszmeisége, és január 1. (az Istenszülő Szűz Mária ünnepe a latin naptárban) kapcsán nem kevésbé a világbéke eszméje a legaktuálisabb téma.

II. János Pál pápa a püspökök jubileumi zarándoklatának fénypontjaként Mária szeplőtelen szíve által ajánlotta fel Istennek az egyházat, az emberiséget és az egész teremtett világot a következő szavakkal: „Anyánk, te újból felkínáltad nekünk Jézust, a te legtisztább szűzi méhednek áldott gyümölcsét, a testté lett Igét, a világ Megváltóját, akinek szavai: »Asszony, íme a te fiad!« – amelyekkel rád bízott minket és anyánkká tett téged – most sajátosan édesen csengenek... Fogadd a Szentlelket értünk és velünk, amint a köréd összegyűlt jeruzsálemi első közösségben történt pünkösd napján.”

Ez a felajánlás nyilván nem tetszene Istennek, ha belőle kétes értékű tőkét igyekeznénk kovácsolni – sekélyes magyarkodásból. De mivel magyarok Nagyasszonyának ünnepén történt a felajánlás, illő szemügyre vennünk: hogyan viszonyulhat a megtestesült Fiúisten édesanyja a magyarok Nagyasszonyának minőségében a felajánlás napjának a Gondviselés által legalábbis megengedett kiválasztásához?

Néhány hónap telt el az amerikai terrortámadás óta. Dilemmában volt a világ: miként kellene viszonyulnia hozzá. Aztán ismét egy ártatlan népet bombáztak. Ennek árnyékában pedig tovább folyik a megszületni nem engedett gyermekek tömegeinek lemészárlása, és folynak az embermásolási kísérletek is. A gonosz által mindenféle módszerrel kábítani kívánt lelkiismeretek egy részében mégis felhangzik a természeti törvény által belénk írt aranyszabály: „Úgy viselkedj másokkal, ahogy szeretnéd, hogy veled viselkedjenek!” Bizonyos érdekkörök rendületlenül ügyködnek, hogy vallási színezetű világháború robbanjon ki. Végső soron ugyanazok az érdekkörök, amelyekről fentebb esett szó. Alapjában véve a tragédiát elősegítették azzal, hogy a gyűlölet angyala által inspirált hosszútávú stratégiákat szolgálják elvakult, megátalkodott következetességgel, hogy Isten országát minél többek számára elérhetetlenné tegyék. A primitív miszticizmust kizárva kimondhatjuk: a gonosz igenis személyesen van jelen a világban!

Mit ajánlhat ma nekünk Jézus, akinek élete a kereszthalálba vezetett, amikor ma szinte mindenki az élet habzsolására vágyik, és a haláltól oly sokan rettegnek? Ha Jézus halálát megengedte a mennyei Atya, csak azért tette, hogy Fia feltámadhasson, s feltámadásával az emberi természetet az isteni természetbe emelje. Ehhez azonban Jézus teljes beleegyezésére volt szükség, amelynek legparadoxálisabb mozzanatáról a kereszten kitörő felkiáltás tanúskodik: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” Ez a mozzanat Jézus szenvedésének csúcsa. Mégis sokan Jézus isteni természetéből adódóan kvázi részlegesen érzéstelenített állapotban megéltnek könyvelik el. Pedig teológiailag világos, hogy Jézus szenvedése a kiüresedésből következően valóságos és teljes mértékű – mégis az ember számára rendszerint gyakorlati következmény nélkülinek minősítik. Ennek a következetlenségnek ugyanaz az oka, ami a feltámadás és a mennyei Atya jobbján értünk való jézusi közbenjárás adta kegyelmi lehetőségek gyümölcsözésének elmaradását magyarázza sokak életében.

Egyszerűen arról van szó, hogy sokan nem számolnak az Atya ígéretével, amelyet a Fiú teljesített. Ez a Szentlélek valóságos személyének ereje, mindnyájunk számára készített ajándék, amely aztán mindenki számára különféleképpen aktualizálódik, az Atyának az adott személyre vonatkozó eszméje, illetve a konkrét személynek a kommúnióban betöltendő szolgáló szerepe szerint. Az emberi szenvedésre vonatkozóan mindez azzal jár, hogy Jézus szenvedése és a mi szenvedéseink között a mi könnyebbségünkre van egy alapvető különbség, amellyel azonban a gyakorlat általában nem számol, éppen amiatt, amiért az ember nem képes leereszkedni a teológia elefántcsonttornyából. A különbség ontológiai alapú, és Jézus valóságos istenségéből és valóságos emberségéből adódó önkiüresítésének (kenoszisz) értelmezése mentén ismerhető fel.

A “nemzeti agónia” motívumához visszatérve elmondható, hogy egy keresztény jegyeket valamennyiben még hordozó közösség haldoklását többek között azért engedi meg Isten, hogy az adott közösség tagjainak lehetőségük legyen a közösségpotenciállal az emberi és Isten ajánlotta viszonyulásmódok között választani. Az egyik “lehetőség” hosszútávú kimenetele nem kétséges. A másik lehetőség, az Isten adta viszonyulásmódok választásának kimenetelét pedig csak a mennyei Atya ismeri. Azt azonban tudjuk: „Szem nem látta, fül nem hallotta.”

A mi esetünkre – a magyarság jövője és a krisztuskövetés beteljesítő távlata esetére – mi sem nyilvánvalóbb e logika mentén, mint az, hogy a mai, látszólag távlattalan helyzetben Szent István módján mi is a legerősebb öntudatossággal Mária örökségeként is meghatározhatjuk magunkat. Annál is inkább, mert helyzetünk hasonló Szent István helyzetéhez élete végén – ilyennel csak mi büszkélkedhetünk a népek között. 1038. augusztus 15-én, keserűséggel telve afölött, hogy örökös híján nincs kire bíznia krisztusi életműve folytatását, bevitette lakhelyére a szent koronát, összehívta az ország nagyjait és előkelőségeit, s jelenlétükben, beleegyezésükkel örökségül hagyta a szent koronát és vele a magyar földet a Szűzanyának. Tudomásunk szerint az egyetlen olyan felajánlás ez az egyháztörténelemben, amely közjogi következményeivel egy magyar sajátosságot teremtett meg – a misztérium gyakorlati vetülete olyan “huszárvágás”, amelyre csak a Szentlélekkel való elteltségből fakadó bölcsesség képes. Benne van a Krisztus-misztérium talán legkövetkezetesebb motívuma, az elhagyatottságé, amely megmagyarázza a Mária-misztérium oly felfoghatatlan dinamikáját és Mária közbenjárásának oly hatékony mivoltát. „Aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, aki pedig elveszíti életét énértem és az evangéliumért, megtalálja azt.” Teremtett emberként Mária veszítette el leginkább életét Jézusért, s ő is találta meg Jézusban leginkább. Ennek következménye és bizonyítéka ugyanakkor mennybevétele és mennyei közbenjáró szolgálata. Ebből a hasonlóságból ide vonatkoztatható Szent István döntésének misztikus következménye, amely az apostoli szent király mának szóló üzenete.

Ma nem az a fontos, hogy általa lett kereszténnyé a magyarság, hanem az, hogy miután gyermekei elvesztése miatt örökösök nélkül maradva veszély fenyegette életművét, a Szentlélek kegyelméből felismerhette: a szőlőtőnek, amelyet elültetett népe körében, Mária az Istentől akart legmegfelelőbb ápolója! A magyarság jövőjét annak tudatosulása, illetve a tudatosulásból fakadó felelősségvállalás feltételezi, hogy miután ezer év távlatából a Szentlélek felismertette a Mária kegyelmi uralmában rejlő üdvös lehetőségeket, ezekkel Isten országának megvalósulását munkáljuk Isten népének teljes körében! Mária Isten országának megvalósulását hozó mihamarabbi győzelmét szent Fiának alázatos lelkületével, ugyanakkor a Szentlélek erejével eltelten szolgálhatjuk leghatékonyabban, hiszen az Úr szolgálójának alázatosságát jutalmazta meg Mária kiválasztásával s a Szentlélek ereje általi „megárnyékozással”. Sőt, a megváltás egész műve a Fiú alázatosságán fordult. Szent István király ezzel a lelkülettel hozta üdvösnek felismert döntését, amellyel gyermekei elvesztése miatt örökségül hagyta népét és országának koronáját a Nagyboldogasszonynak. Ezáltal teljesült Szűz Mária kegyelmi uralma létrejöttének Istentől kijelölt feltétele.

Mária kegyelmi uralma szervesen egybekapcsolja a földi polgárságot Isten országának polgárságával, amelyben sajátos segítség és oltalom jár az azt „Jézus nevében” kérő minden személy és csoport számára. Ezzel pedig már olyan elem mutatkozik, amelyet – jóllehet maximális alázattal – illik egy nemzeti közösség krisztusi küldetéseként felismerni! Ha pedig ezt előbb elvben érvényesíteni tudjuk belmisszióként önmagunk fele, gyakorlati egyidejűséggel adódik a külmisszió méltóságának ajánlata is, amely Isten új ajándéka a magyar keresztények közvetítésével az egész emberiségnek. Isten és Szűz Mária iránti hálából Szent István segítő jobbját nyújtva minden nemzet keresztényeinek tovább kell ajándékoznunk ezt a lehetőséget, mintegy Mária kegyelmi uralmának terjesztéseként! Ez a “terjeszkedés” nem területi, nem geopolitikai szempontú, hanem misztikus-lelki-kegyelmi jellegű, de minden nép és minden nemzet körében érvényesíteni kell, nem a tömegek, hanem a konkrét személyek szintjén. Aktuális ez a felismerés, ha a Novo Millenio Inneunte s az Emlékezet és kiengesztelődés tanítóhivatali dokumentumokra gondolunk. Ebben a sorban érdemes megemlíteni II. János Pál pápa néhány évvel ezelőtti imáját, mint ahogy érdemes elgondolkodni is annak távlatain: „Bárcsak rövidülnének meg a távolságok, és sűrűsödne össze az idő!”

Mivel a teológai gondolatközlésnek messzemenőleg a logiké latreia igényével kell történnie, ennek az igénynek igyekszünk megfelelni, annál is inkább, hogy e gondolatvezetés célja semmiképpen sem mariológiai viták provokálása. Ennek nyilvánvalóságát eleve feltételezzük, hiszen a megújult dogmatika jól behatárolja, milyen értelemben használandók a feudális csengésű terminusok mind Mária, mind pedig az egyház és Jézus “tevékenységeire”. Azt azonban mindenképpen hangsúlyozni kell, hogy a különféle hagyományok, ájtatosságok, máriás lelkiségek, illetve az egyes máriás lelkületű teológusok és misztikus szentek örökségére alapozva állandó mariológiai megújulás folyamatát élte és éli az egyház. Az idők folyamán a tanítóhivatal az újabb és újabb mariológiai igazságokat megértve hozta meg döntéseit. Ez az írás csupán arra törekszik, hogy a felvillantott összefüggésekből következtetést vonhasson le, s annak távlatait “körülelmélkedje”.

Ha az öröklét, amely az idő „fölött” van, de már az időben tetten érhető, előbb-utóbb úgyis az időbe csepegteti a próféciákat minősítő információkat, s ha a prófétálás ösztönzése előtt meghajlót ki is szorítják „Jeruzsálem falain kívül”, vagy akár az életből is, ezek alapján később úgyis rehabilitálja az isteni igazságszolgáltatás. Hogy elég-e a prófétálásra hívottnak ez a rehabilitálás, amelyre mindig a következő generációk érnek meg, erre a kérdésre a kereszthalál–feltámadás misztériumának megértése adhatja meg a választ. Ez a megértés éppen az említett elhagyatottság-misztérium megértésétől is feltételezett. VI. Pál pápa mondja – mintegy e misztérium értelmi megközelíthetőségének betájolásaként s utána sorolhatóak további, e témával foglalkozók értelmezései is –: „Krisztus nem csak a fájdalom méltóságát mutatja meg. ő a fájdalom hivatását indítja el... A fájdalmat kihívja (még a miénket is) reménytelen hiábavalóságából, hogy egyesítve az övével váljék a jó pozitív forrásává.” (Via Crucis, In: Insegnamenti II., Roma 1964. 212.) H. U. von Balthasarral kiegészíthető: „Kifejezetten átadva az isteni Atya kezébe az örök szeretet kötelékét, amely hozzá kötötte, vagyis a Szentlelket, amely az Atya általi elhagyatottság végsőkig menő megtapasztalása, a Lélek általi elhagyatottság abszolút sötétségében hal meg.” (Cordula ovverosia il caso serio. Brescia 1969. 30, 48.) Továbbá L. M. Grignon de Montfort megérteti mindennek értelmét: „Az utolsó ítéletbeli győzelmének dicső napját várva, a Bölcsesség megkülönböztető jelnek és fegyvernek szeretné a keresztet minden kiválasztott számára.” (L’amore dell’Eterna Sapienza. In: Opere I. Roma 1990. 204.) A megvilágosítás pedig H. Schürmanntól olvasható: „Ahol az egyház szenvedését és a hit személyes sötétségét az Úr elhagyatottságaként élik, Isten a sötét földben magvakat csíráztat, amelyek holnap növekedni fognak és gyümölcsöt hoznak... Ez az ígéret: a holnap keresztényei Isten sötétségében fognak élni, amely befedi a földet, de ebben látni fogják a nap világosságát”. (Gesu di fonte alla propria morte. Brescia 1983. 186-187.) Eszünkbe juthat itt még a Szent Anzelm ontológiainak nevezett istenérve körüli több évszázados polémia, amely mondvacsinált vita ugyan, hiszen Szent Anzelm a „jó belátás” és a „szívben mondás” értelmében használta istenbizonyítékánál az „aminél semmi nagyobb nem gondolható” formulát. A kifejezés mégis a vita kiváltója, ugyanazon felületesség miatt, amely az evangéliumi „jobbik rész” hiányára utal, és amelyre Schürmann is gondol lényegében a „nap világosságát” látók nézőpontjának említésekor.

Mária kétezer éve éli emberi természete felől ennek a termékeny elhagyatottságnak az újjáteremtő misztériumát, többnyire magányosan, amelyet elvétve enyhít egy-egy misztikus szent csatlakozása. Mária ezer éve hordoz egy népet, amelynek apostoli szent királya örökséget hagyott rá. Az öröklés Isten rendeléséből feltétele volt „az idő sűrűsödésének és a távolságok összezsugorodásának”, amit a pápa bizonyára a Szentlélek sóhajtozásait kimondva kért Istentől. Megértjük-e végre, hogyan volt lehetséges fennmaradni az egyháznak kétezer, a magyarságnak pedig ezer éve, és megértjük-e végre, milyen lelkülettel siettetheti minden magyar és minden krisztushívő Isten országának eljövetelét? Semmiképpen sem azt gondolva, hogy az élet halál- és szenvedésorientált. A szenvedés csupán olyan táptalaj, amellyel az isteni bölcsesség a megromlott emberi természet számára lehetővé teszi, hogy új valóságok kelhessenek életre. Ha még mindig nem értenénk, minek kell itt örülni, az csak azért van, amiért a magzat is kapálózik a születés alatt, majd sikoltozik is, miután e világra érkezett: hiszen nem érti, mi történik vele. Sejtjük a perspektívaváltozás mértékét az újszülött esetében? Mennyivel nagyobb ez a Jézus által megígért „százszoros ezen a földön”, és az “örök élet” esetében!

A misztikus szülés Mária feladata – a misztikus születés látszólagos távlatnélküliségének bizalmas elfogadása a miénk. Az utána következő Lélekben-imádás százszoros ajándéka pedig minden elképzelhetőt felülmúl. A látszólagos távlattalanságban a Szentlélek megadja azt a többletet, amelyet Jézusnak hiányolnia kellett a kereszten, amely éppen emberségünk átistenítésének ára volt. Azé az emberségé, amely az ősbűn miatt alapvető bizalomhiányban sínylődött, s ezért Istent vádolva bújkált előle, a másik emberben pedig éppen a saját maga bizalmatlanságát félreismerve ellenséget látott.

Mária Jézus érdemeiért a „már igen és még nem” állapotának a „már igen” felől levő élvezője, s a „még nem” állapotában annyiban van benne, hogy gyermekei, azaz mi, emberek, s országának polgárai, azaz mi, magyarok, még itt vagyunk. A mi ittlétünk a nehézségeink miatt ugyanannyira nyugtalanítja és szomorítja Máriát, mint amennyire elégtételként és boldogságaként éli meg Fiának a Mennyei Atya jobbján való dicsőséges jelenlétét. Neki Istentől megadatott az a lehetőség is, hogy az arra megnyílóknak megossza „kegyelemmel teljes” mivoltát a misztikus szülésben. Ebben van lépéselőnyünk mint öröklött országának polgárainak. S ezzel nem fér össze az a kesergő lelkiállapot, ami egyebek mellett hozzájárul ahhoz, hogy sok krisztushívő élete hiteltelen legyen, s amely miatt nemcsak a hétköznapi vagy évközi vasárnapi, de a születés, feltámadás, Szentlélek kiáradása ünnepeit is reménytelen temetési menet hangulatában „éneklik meg”.

Nekünk nem ezt akarja adni Isten, nekünk nem ezt akarja közvetíteni Nagyboldogasszonyunk, minket nem ezért hagyott István a magyarok Nagyasszonyának pártfogására! Nekünk az istengyermekség teljességének igényével kell növekednünk, mégha bolondnak néz is a világ ezért, hiszen tudjuk, hogy „Isten bolondjait”, a „még nem és a már igen” állapotában, legnemesebb értelemben „kétéltű” teremtményekként segíti a Szentlélek, az Atya és a Fiú szeretete, a bölcsesség, az erő lelke. Fejükkel az égben, két lábbal a földön járhatnak. Növekedésükhöz megengedettek buktatók, hogy eszükbe jusson: „Nélkülem semmit sem tehettek!” Az Úr ugyanakkor mondja is nekik: „Ne féljetek! Veletek vagyok!” Jelenlétének erejét nyomatékosítva a személyeket és a közösségeket is fel akarja kenni; a papi, prófétai, királyi szent nemzet egyénenként és közösségileg egyaránt fenntartatott Istennek, amit a mennyei boldogság visszfényének sugárzásával általunk láthatóvá is akar tenni.

Vissza a tartalomjegyzékhez

A Házsongárdi temető

A Kolozsvár-látogató turista számára talán a legpraktikusabb és leggazdagabb Házsongárd-térkép készült Kiss Melitta fényképész és Pápai Ferenc idegenvezető, kultúrturisztikai szervező munkája nyomán. A szerzők persze térképük „előzményeire” – az 1980-as Korunk-évkönyvre, Gaal György munkáira, illetve a Polis kiadónál megjelent 2001-es Kolozsvár-könyvre – is hivatkoznak, amikor útjára bocsátják művüket. A térkép „a gyors tájékozódást igénylő alkalmi látogatók számára készült, akik csak pár órát szánnak a Házsongárdi temetőre. Idejükhöz mérten válogathatnak a sírjegyzékből. A térképen található valamennyi sír megtekintése – a fő utakról való letérések miatt – jó háromórás sétát igényel. A könnyebb tájékozódást elősegítendő az itt szereplő sírok fotón is láthatók.”

A szerzők szakmai tapasztalatának és gyakorlati irányultságának ékes bizonyítéka, hogy a két, 42x60 cm-es felületen látványban és írásos ismeretekben igen gazdag anyagot adnak a temetőlátogatónak. Ez azonban korántsem csak a történész adatgazdag szárazságával hat, hanem az erdélyi magyar kultúrában gyökerező biztonságérzettel is. Bodor Páltól, Reményiktől, Kányádi Sándortól találhatunk próza- vagy versidézeteket a térképen, sőt a legismertebb Házsongárd-verset, Áprily Apáczai Csere Jánosné emlékét idéző modern himnuszát is újraolvashatjuk.

Házsongárd múltjáról természetesen csak nagyon szűkszavúan, és az ismeretterjesztés legkisebb léptékében eshet szó – a térkép „mellékleteként”. Az avatott helytörténészt, Gaal Györgyöt idézzük: „Az eredeti kis sírkert a mai halottaskápolna körül lehetett, s a századok folyamán egyre bővült, főleg dél felé, a domboldal tetejéig. Az 1830-as évekre érte el azt a felső határt, amely Brassai Sámuel sírja mögött lehetett. Ösvényei, útjai, ezek közötti parcellái spontánul alakultak ki. 1885-ben próbálták először rendezni a temetőt, számos gazdátlan sírkövét ekkor kiemelték, utóbb átfaragták. A temető fásítása is a 19. Század végén kezdődött. Oldalról gyümölcsösök, magánkertek szegélyezték a sírkertet, ezek egy része utóbb a temetőhöz kapcsolódott. Így jött létre nyugat felől a de Gladi báró által 1739-ben adományozott telken a lutheránus vagy szász temető, kelet felől az 1840-es években a régi zsidó temető. A három ravatalozó helyiséget tartalmazó halottas kápolnát 1897-ben építették. A 16 hektár területen fekvő régi temetőt az első világháború idején dél felé kiterjesztették, s ott létesítették a Hősök temetőjét is.”

A tájékozódást nagy mértékben megkönnyíti, hogy az erdélyi jelesek sírjait névmutató alapján, illetőleg a javasolt útvonalat rögzítő sorszámok szerint is meg lehet keresni. 122 kis méretű, de jó minőségű fénykép segít a keresésben (ezek kis része családi kriptákat, tetemes részük egyéni sírhelyeket ábrázol).

A Házsongárdi temető sorsa modell-értékű az erdélyi magyar múlt intézménytörténetére vonatkoztatva is. Ismét Gaal Györgyöt idézzük:

„Házsongárd a 17. század elejétől Kolozsvár lakosságának tükre. Eleinte főleg a német és magyar polgárok, kézművesek, papok, kollégiumi tanárok, diákok térnek ide megpihenni. Miután 1790-ben Kolozsvárra költözik az erdélyi Főkormányszék, s ennek tisztviselői közt számos nemes és főnemes van, elkezdődik a nemesség betelepítése a városba. A 19. század első felében jelennek meg díszes sírjaik, kriptáik a temetőben. Az 1872-ben megnyitott kolozsvári tudományegyetem sok tudóst vonz ide, úgyhogy a század vége felé már az ő sírjaik is fel-feltünedeznek. Az első világháború végéig alig akadt román sír a temetőben, még a hatalomváltozás után is csak lassan, a románság betelepedésével párhuzamosan jelentek meg a román nevek. A második világégés után, az 1960-as évektől válik tervszerűvé a temető „átfestése”, elrománosítása. Az 1970-es évek közepén, amikor betelik minden sírhely, ez még hangsúlyozottabbá lesz. Igen nehéz és körülményes a sírok öröklése, átiratása. A megváltatlanul maradt sírokat új temetkezőknek osztják ki. Többszöri kísérlet ellenére, még az 1990-es években sem sikerült hivatalosan elfogadtatni egyetlen műemlék sírlistát sem.”

A térkép második, bővített kiadása 2001-ben készült a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, a N. K. Alapprogram és az Illyés Közalapítvány támogatásával.

J. K.

Vissza a tartalomjegyzékhez

Ismertetések

Mészáros István: Mindszenty és az „Ostpolitik”

Az ismert vallás-és neveléstörténész legújabb könyvében azt vizsgálja, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc szovjet segítséggel történt leverése után miért maradt Mindszenty József hercegprímás a budapesti amerikai nagykövetségen 1956. november 4-étől 1971. szeptember 28-áig? Mészáros a bíboros önéletírására hivatkozva megállapítja: kezdetben Mindszenty csak rövid ideig képzelte el a követségen való tartózkodást. Bízott a Nyugatban, és abban is reménykedett, hogy a Kádár-rendszer hamarosan összeomlik. Az idő múlásával azonban mindkét reményében csalatkoznia kellett.

A szerző elemzése egyértelművé teszi: az, hogy a bíboros távozik-e a neki védelmet biztosító amerikai követségről, nem rajta múlott, hanem elsősorban a kommunista hatalmon, és kisebb részben a Vatikánon is. Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után Magyarországot kizárták az ENSZ-ből. A Kádár-rezsim azzal zsarolta a világszervezetet, hogy addig nem engedélyezi Mindszenty szabad mozgását, amíg az országot nem veszik vissza. Amikor ez végül megtörtént, már megkezdődött a II. Vatikáni zsinat. Ekkor meglehetősen abszurd módon a Szentszék nem akarta, hogy a kommunisták szabadon engedjék a hercegprímást, mivel attól tartott, hogy vele a konzervatív bíborosok tábora erősödne. 1965-67. között megint csak a kommunista hatalom állt elő feltételekkel: csak akkor egyezik bele Mindszenty követségről való távozásába, ha az USA ismét nagykövetet küld az országba. 1956-ot követően ugyanis az Egyesült Államok diplomáciai képviseletét konzul látta el Budapesten. (Azt maga Kádár János ismerte el, Mindszentynek köszönhető, hogy az USA nem szakította meg teljesen hazánkkal a diplomáciai kapcsolatot.) Amikor ez a követelés is teljesült, a két világhatalom kapcsolatában bekövetkezett enyhülés miatt vált kényelmetlenné a megoldatlan Mindszenty-ügy, amely súlyos árnyékot vetett a kommunista rendszerre.

Mészáros a források segítségével részletesen elemzi a Vatikán keleti politikáját, elsősorban a közelmúltban megjelent Casaroli-emlékirat, és Franz König bécsi bíboros, érsek visszaemlékezései alapján. Szerinte a Vatikán belement a kommunisták számára előnyös, az egyházaknak viszont súlyos károkat okozó tárgyalásokba, amelyek gyakran a hercegprímás tudta nélkül zajlottak. A vatikáni diplomácia sajnos nem ismerte elég jól a magyar helyzetet, a tárgyalások szűk körben mozogtak. Mészáros idézetekkel bizonyítja, hogy a Szentszék szóhasználata időnként teljesen megegyezett a kommunista frazeológiával. Ráirányítja a figyelmet néhány ellentmondásra is, így például arra, hogy míg Casaroli bíboros a legnagyobb erkölcsi nagyságnak nevezte Mindszentyt, teljes mértékben elvetette a Kádár-rezsim és a Szentszék között kialakítandó kapcsolatról vallott felfogását.

Mindszenty magatartását végig meghatározta, hogy vallotta: természetesen a szocializmusban is lehetséges a nemhívők egyéni megtérése, de a kommunisták alapvetően gyűlölik Istent, és hol nyíltabban, hol pedig burkoltabban, a kereszténység megsemmisítésére törekszenek, így a rendszer krisztusibbá válása elképzelhetetlen. A Szentszék ugyanis, elsősorban a franciákkal rokonszenvező VI. Pállal az élen, bízott abban, hogy a kommunizmus idővel humanizálódik, végül pedig kereszténnyé válik. Neves baloldali francia filozófusok — így például Jean Guitton — vallották, hogy a krisztianizált kommunizmusé a jövő, szemben az embertelen és sok tekintetben a szocializmushoz hasonlóan istentelen kapitalizmussal. Ezt a jövőt igyekezett elősegíteni a kommunista országokkal való szentszéki diplomácia. Az illúziók azonban 1968-ban, a Varsói Szerződés csapatainak prágai bevonulásával, szertefoszlottak. Ám ez nem változtatott Mindszenty József sorsán: Mészáros István szerint a hercegprímás személye, rendíthetetlenül elvhű magatartása egy idő után kényelmetlenné vált a Kádár-rezsim, a Vatikán és az Egyesült Államok számára is. Mindszenty ugyanis nem volt hajlandó teljesíteni Kádárék vele szemben támasztott hármas követelését, melyet feltételül szabtak, hogy szabadon kijöhessen a követségről: mondjon le esztergomi érseki címéről, fogadjon hallgatást saját sorsáról, a magyar helyzetről, kérjen kegyelmet a kommunista hatalomtól. A körülmények kényszerítő ereje azonban a pártállamot megtestesítő MSZMP-t is szorította, így végül engedélyezték, hogy Mindszenty külföldre távozzék, anélkül, hogy a követelések teljesítését magára vállalta volna. Ám a hercegprímást gyűlölő Kádárnak azt mégiscsak sikerült elérnie, hogy VI. Pál letegye Mindszentyt az érseki székből, hatalmas fájdalmat okozva ezzel neki. A Mindszenty-ügyben a Vatikán a lényeget illetően a kommunisták követeléseinek megfelelő döntést hozott. Ennek egyik magyarázata az a sajátos, bonyolult kapcsolat, amely egy rendkívüli történelmi helyzetben kialakult a Szentszék és a kommunista államok között, s amelynek alapos feldolgozása még várat magára.

Ám az erkölcsi győzelem mégiscsak Mindszenty Józsefé. Ahogyan Mészáros István írja: „Fogságában, a világtól való elzártságában Mindszenty bíboros néma volt, mégis beszélt. Prófétai üzenete volt. Neki lett igaza, a történelem őt igazolta.” (Kairosz Kiadó) MK

Szennay András OSB: „Visszatekintés”

Válogatás az elmúlt negyedszázad interjúiból, előadásaiból, írásaiból

2001. június 2-án, amikor Szennay András nyugalmazott pannonhalmi főapát 80. életévét betöltötte, mind a külföldi és magyarországi bencések, mind pedig a barátok és tanítványok: „Újat és régit” címmel vaskos kötettel tisztelegte az ünnep előtt. Alig fél év múlva maga Szennay jelentkezik „Visszatekintés” című új könyvével, amelyben gyűjteményt találunk az elmúlt 25 év interjúiból, eddig még ki nem adott írásaiból, előadásaiból.

A Vatikáni Rádióban 1977-ben és a Szabad Európa Rádióban 1989-ben hangzott el két interjú – közös témáról: a magyar egyház helyzetéről.

Ugyanezt a témát a bencés atya bővebben kifejtve, a nyomtatott sajtóban is ismertette, részben német, illetve olasz nyelven az Il Regno című folyóiratban. A Rómában szerkesztett magyar Katolikus Szemle 1988-ban közölte írását. A külföldön megjelent írások a kötetben magyar fordításban olvashatók.

Különösen érdekes az a két nagy interjú, amit a Magyar Nemzet számára Kristóf Attila készített, egyiket a „csodák” esztendejében, 1989-ben, a másikat 2001-ben, éppen Szennay 80. születésnapjára rögzítve.

Az első, 1989-es interjú címe sokatmondó: „Fel kell számolni a hazugságok világát”. A második beszélgetés pedig helyzetértékelés az utóbbi 12 év eseményeiről, tapasztalatairól.

A Magyar Televízióban 2000-ben sugárzott portréfilmben Korzenszky Richárd OSB kérdéseire válaszolva Szennay András főapát életútjáról is beszélt. 1921-ben született Budapesten. A bencés rend tagjaként 1973-91 között pannonhalmi főapát volt, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karán tanított, 1971-től 95-ig a Teológia című folyóiratot szerkesztette.

A most megjelent kötet második részében a szerző három témakört érint. Az elsőben az egyházról fejti ki gondolatait, különösen a közösségekről, az egyházon belüli kritika szükségességéről, a párbeszédről, a szabadságról.

A második témakör: a magyar katolikus egyház szellemi helyzete a rendszerváltás után. Végül aktuális problémákkal foglalkozik, mintegy összefoglalásként: A hit – a tudomány serkentője és a keresztények éltetője címmel.

Szennay Andrást köszönet illeti a kötetért, amely egyik első olvasója szerint kötelező olvasmány lehetne minden pap számára. De egyben értékes tájékoztató is mindazoknak, akik meg akarják érteni, hol tartott a magyar egyház a nyolcvanas, kilencvenes években. VR/MK

Vissza a tartalomjegyzékhez

Laptestvérek (Vigilia 2001/12)

A decemberi Vigilia a karácsonyi Gyermek jegyében született. Lukács László főszerkesztő lírai szavakkal indítja: „A karácsonyfa előtt álló kisfiú azóta felnőtt. évtizedek óta ténfereg a világban, elszoruló szívvel, befelé csurgó könnyeivel. Csak karácsonykor tölti el az otthon maradéktalanul boldog öröme, hiszen a Fiú, akinek születését karácsonykor ünnepeljük, testvéreivé fogadott, Atyja gyermekeivé tett mindnyájunkat.” Az ünnepi lapszám szerzői közt találjuk Taizé alapítóját és szellemi atyját, Roger (Schütz) testvért, az ismert ferences szónokot: Barsi Balázst, a Szép/Írás részben Vasadi Pétert, Kalász Mártont, Tarbay Edét, Jules Superville-t Bende József és Antoine de Saint-Exupéryt Martin Attila fordításában. A tanulmányok, esszék, irodalmi alkotások, novellák és versek közös témája a gyermek – a mindannyiunkban mélyen még élő egykori, egy ideális, az ismerős, vagy maga a földre testesült második isteni Személy, a karácsonyi vendég. A Beszélgetés rovatban a mai gyermekek-felnőttek nagy varázslójával, Lázár Ervinnel beszélget Lázár Fruzsina. Mindezen szép/írások közt van egy, amely a sok szép és mély írás között is leginkább szíven üt, szíven talál: Darvas Ágnes és Tausz Katalin tanulmánya ez, Gyermekszegénység címen. A varázslás és varázslatos karácsonyi hangulat kellős közepén ugyanis ott rusnyállkodik az igen kemény valóság: hogy van, ahol nem a hangulat, szívbeli műveltség híja okozza az igazi karácsony hiányát, hanem a nyomor és kitaszítottság. Ennek magyarországi mértékéről, s hogy ez a pénzhiányon is túl mi mindent implikál, olvashatunk a szociológiai elemekből építkező, lélekből fakadó írásban. Ugyancsak a karácsonyi problémakör igazi bugyraiba nyújt betekintést Hubertus Lutterbach Ancsin István fordításában közölt tanulmánya is, amely alcíme szerint Karácsony ünnepe mint a gyermekek iránti keresztény gondoskodás kiindulópontja témájában íródott. „Ne feledjük, hogy ma sem csupán városaink fényláncaiban vagy a szobáink kivilágított fenyőfáin tükröződik a karácsony fénye. Sokkal ragyogóbb ez a fény azok által, akik világszerte sokat tettek a gyermekek emberhez méltó életéért, s napjainkban is jelentős áldozatokat hoznak érte.”

B. M.

Vissza a tartalomjegyzékhez

Székelyhídi dokumentumok

A nagyváradi római katolikus püspökségnek a helybeli Országos Levéltárban található iratanyagában a canonica visitatio kapcsán érdekes dokumentumok kerültek elő a székelyhídi plébánia 1714 után történt megújítása korából. Ezek a dokumentumok tanúságot tesznek a hitélet magas fokú megerősítése érdekében kifejtett erőfeszítésekről. Így szerezhetünk tudomást arról, hogy az itteni hívek számára lehetőség nyílt a Szent Kereszt ereklye tiszteletére – legalábbis egy időre.

Mint ismeretes, a Megváltó keresztjét Heléna (Ilona) anyacsászárnő és a korabeli jeruzsálemi püspök fáradozása nyomán 325-ben megtalálták. A következő évben a keresztet az épülő Szent Sír templomhoz csatolt kápolnában helyzték el, amely átalakítva bnár, ma is létezik, katolikus birtokban. Az idők folyamán a keresztből kisebb-nagyobb darabokat választottak le és juttattak el a világ számos pontjára, elsősorban a római Santa Croce bazilikába.

Az ereklye néhány szilánkja eljutott egy Petrus Antonius Petrasancta nevű spanyol püspökhöz, aki díszes foglalatba záratta és valódiságáról bizonylatot csatolt hozzá. A kegytárgy ismeretlen időpontban egy bizonyos J. Ditrichstein kamarai elnökhöz került, akit a székelyhídi uradalom birtokába iktattak be, és mint ilyen a plébánia jótevője, állandó fenntartóra, „patrónusa” lett, sőt hosszú ideig – templom hiányában – a hívek a kastély kápolnájába jártak. A „patrónus” szerette volna a helybeli híveket megörvendeztetni, ezért az ereklye megerősítése céljából megfelelő szentszéki meghatalmazással rendelkező bécsi nunciushoz fordult egy Franciscus Antonius Cavalli nevű lelkész közvetítésével, akire már megelőzően rábízta az ereklyét.

A bécsi nuncius 1740. szeptember 22-én kelt leiratával elismerte a kereszt-ereklye eredetiségét, és felhatalmazta a Cavallit, hogy az ereklyét magánál tarthassa és nyilvános tiszteletre bocsássa.

Az ereklye székelyhídi tiszteletének újabb állomása Forgách Pál püspök (1747-1757) udvara volt. Forgách 1748. március 12-én dekrétummal „látta és felismerte” az ereklyét, és nyilvános tiszteletre bocsátotta. Sajnos a rendelkezésre álló iratokból nem derül ki, mennyi ideig részesüóltek a székelyhídiak az ereklye jelenlétéből.

Szintén a székelyhídi levéltári anyagban fedeztük fel VI. Piusz pápa (1775-1799) búcsúengedélyét, amely Rómában 1784. március 30-án kelt. A pápa engedélyezte a mindkét nembeli híveknek – akik az 1764 és 1768 között épülő plébániatemplomot évi három búcsúnapon látogatják – a teljes búcsút, amennyiben megbánják bűneiket, szentgyónáshoz járulnak, áldoznak és Istenhez fordulnak imáikkal a keresztény fejedelmenk közötti békességért, az eretnekségek „kigyomlálásáért” és Szűz Mária tiszteletére. A három nap közül egyet – szeptember 8-át – a pápa határozta meg, míg a másik kettőt a püspökre bízta.

Élve a felhatalmazással, Kollonitz László püspök (1780-1787), 1785. február 22-én kelt határozatával a további két búcsúnapot karácsonyra és fehérvasárnapra tűzte ki.

Glück Jenő