Kedves Olvasó!
A húsz éve halott Márton Áronról, az iskolaügy és a keresztény nevelés elkötelezettjéről megemlékező Baróti László egy helyen az elitképzést említi mint olyat, amit az egykorvolt püspök kulcsfontosságú kérdésnek látott a nemzetiségi megmaradás ügyében.
Kétségkívül lehetséges ezt ma is ebben a perspektívában látni. Lehet persze az egyre nemzetközibb versenyhelyzet, az „integrációs folyamat" kívánalmainak kontextusába is állítani. Választás kérdése. Azt azonban józan belátású ember nem vonja kétségbe, hogy elitre egy dinamizmusról álmodó társadalomban márpedig szükség van.
És mégis! Aki a helyi katolikus egyház „berkeiben" tüzetesebben szétnéz, előbb-utóbb szembetalálkozik azzal a magatartással, amelynek képviselői félnek az elittől, és elvileg zárkóznak el mindenfajta szellemi csúcsteljesítmény gyakorlati folyománya elől. Számomra legalábbis sokszor tűnt már úgy, hogy túlteng a középszer, amely attól tart, hogy ha megnyilvánul az a bizonyos „elit", akkor elkerülhetetlenné válik az elitizmus, amely túlnövi őt, ő pedig egy idő után semmit sem fog érteni abból, amit az „elit" mond, mert természetszerűleg alulmarad képzettségében és szakmai performanciájában. S amit nem ért, azzal az ördög is szólhat. Így lesz Márton Áron hőn óhajtott „elitjéből" a középszer mumusa.
Azok a hangok, amelyek bizonyos katolikus értelmiség-ellenességről beszélnek – világszerte! –, egyre veszítenek bátortalanságukból. Egyre több a beszédes valóság, az adat és a tanulság arról, hogy a fides és a ratio leginkább az elmélet síkján fér meg egy gyékényen, s különösen akkor ütköznek össze, amikor ideologikusan működő hatalmi érdekek, a központilag ellenőrzött igazságkeresés szabja meg a hit és a tudás együttműködésének nyomvonalát. Ez azonban – éppen általánosságánál fogva – még nem elégséges magyarázat arra, miért merül ki a Márton Áron-féle haladó „oktatáspolitikai" vízió felelevenítése a nosztalgikus emlékezés gesztusában. Akik a hiányzó jogi keretre, a hiányzó infrastruktúrára hivatkoznak, azok jószerével csak a felét mondják el annak, ami van. A szubjektív nincsekről mély hallgatás folyik.
Igaz, ki mondta, hogy dinamizmusról álmodó társadalomban élünk, mi, magyarok,
erdélyiek, katolikusok? Mikor sokkal fontosabb a megmaradás! Sőt: a túlélés! Kedves
Olvasó, ne haragudjon most rám: nem lehet minden rózsaszín. S legkevésbé az nem, ami
szürke. Legyünk hát igényesebbek!
Nemes István – Szilveszter Ildikó
Laikusok a II. vatikáni zsinat előtt és után
Bár az ősegyházban megvolt a feladatok és szolgálatok különbözősége, mindenki tudta, mi az alapvető kötelessége: tanúságot tenni Krisztusról a világ előtt. Pál azt tanította, hogy a karizmák, amelyeket az egyház tagjai kaptak, mind a közösség szolgálatára adattak, a hívek egymást építik általuk, ezért a karizmákért és felhasználásukért felelősek.
A Római Birodalomban elszenvedett üldözések az egyházat egységbe fogták és együttműködésre serkentették. A konsztantinoszi fordulattal azonban a papság kiváltságokra, presztízsre és – fokozatosan – számottevő vagyonra tett szert, elitté vált: olyan lett, mint az állami hivatalnokok rétege, és hovatovább elkülönült a nép egészétől. Ugyanakkor az egyházba való nagyszámú belépések miatti eltömegesedésben elsikkadt a korai kereszténység apostoli lelkülete is. A középkor szemlélete ezen nem változtatott, sőt az egyházat még inkább a klérus monopóliuma és a hívek egyházi tevékenységből való kirekesztése felé mozdította el.
1873-ban John Henry Newman bíboros fájdalommal tette szóvá, hogy a papság abbéli törekvése, hogy a laikusokat kiszorítsa az egyházi ügyek köz-képviseletéből, sokaknál kiábrándultsághoz és közönyhöz vezetett.1
1906-ban X. Piusz pápa – Vehementer kezdetű enciklikája szerint – még úgy gondolta: egyedül a papoknak van joguk a híveket a társadalom céljai iránt mobilizálni. „Ami a sokaságot illeti, nincs más kötelessége, mint hogy hagyja magát vezetni és tanulékony nyájként kövesse pásztorait."2
Egy magyar próbálkozás
Cardijn abbé vállalkozásánál sokkal szélesebb programmal magyar próbálkozás indult a laikusok aktív bevonására az egyházi életbe az 1930-as években. A KALOT értelmi szerzői Kerkai Jenő és Nagy Töhötöm jezsuiták voltak, akik a katolikus paraszt-tömegek egyházhoz fűzésének és szellemi-lelki életük elmélyítésének feladatát tűzték ki maguk elé.
Milyen erőtartalékokkal indult ez a tipikusan jezsuita vállalkozás és mit célzott meg? Érdemes ezzel kapcsolatban szóról szóra idézni Nagy Töhötöm emlékiratait: „Tagadhatatlan [...], hogy az egyház sokat veszített régi befolyásából a tömegekre, sőt bizonyos rétegeket – épp a legnagyobbakat, mint a munkásréteget – lényegében elvesztette. Az csak optikai csalódás, hogy vannak egyházi munkások is: itt a tömegekről beszélünk, őket pedig sem szónoklattal, sem szép írásokkal visszaszerezni nem lehet; ezeket azok a jámbor lelkek hallgatják és olvassák csak, akiknek erre szükségük nincs, mert úgy hozzánk vannak tapadva, hogy levakarni sem tudjuk őket magunkról. Valóban, fölrémlett előttem a templomunk közössége, akiket, ha kivernénk a főkapun, betolakodnának a mellékajtókon, s közben azzal dicsekszünk, hogy egy évben 4000 gyónást hallgatunk meg, s elfelejtjük hozzátenni, hogy ezt 300 jólélek rakta le kezünkbe. A tömegmozgalmak századát éljük, s az az úr, aki a tömegekkel érintkezik s nem válogatott széplelkekkel, vagy a kevés számú felső réteggel. A Jézus Társaságának valamikor a barokk korszakban Magyarországon 32 kollégiuma volt bentlakó növendékekkel, s alig volt nemesi család, amelynek a fiai nem nálunk tanultak volna, és volt hat főiskolánk és egyetemünk. Ma az a két kollégium is sok, ami a magyar provincia páterei jelentős részét elnyeli egy gyümölcstelen munkában, mert legyünk őszinték: azelőtt a nálunk végzett nemes úrfiak férfivá nőttek és megvédték az egyházat, de a mai kollégiumok ezer és ezer növendéke hol érezteti befolyását a közéletben. Sehol. A tömegekhez pedig ma már nem a szeretet útján tudunk eljutni, mert fülük eldurvult a sok megcsalatás és kifosztás miatt, nem alamizsnát és vigasztalást várnak, hanem jogokat [kiemelés a szerzőktől]. Aki megadja nekik a jogot a különb élethez, annak fognak hinni, annak az Istenét fogják imádni. Adjuk meg mi, az egyház, és újra hinni fognak nekünk. Ma az apostolkodás igaz útja, amely nem foltozgatni akar és nem tiszta lelkeket még fényesebbre dörzsölni, a szociális igazság és a szociális tömegszervezés útja."3
Ezt a felismerést választva alapul, húszegynéhány évvel XXIII. János híressé vált, „az idők jeleinek" értelmezésére való felhívása előtt, Nagy Töhötömék a parasztságot választották célközegként munkájukhoz. A parasztságot a szociális reform szellemével akarták beoltani, hogy aztán a reform győzelmével az egyházhoz kötődjenek. Programjuk nemcsak vallásos és kulturális célokat foglalt magába, hanem komoly gazdasági és szociális tervet fogalmazott meg. A parasztokat gazdálkodni tanították, olyan gazdálkodásra, amely az intenzív módszerekkel való termelés fokozását, illetve a meglévő, de eddig senki által ki nem használt lehetőségek kiaknázását tekintette objektumának. Észrevették például, hogy a gabonatermesztésnek nincs nagy jövője a külföldi gabona konkurenciája miatt. A magyar állam a harmincas években 20 forintért vásárolta fel a gabonát a termelőktől és nyolcért adta el a külföldi piacokon, a különbséget a saját zsebéből állva, csak hogy a magyar gabonatermesztés ne jusson csődbe. Nagy Töhötömék viszont felfedezték, hogy a magyar zöldségnek lehetséges piacai vannak, és meghirdették a kertgazdálkodó Magyarország programját. Érdekes módon ma Magyarország kertgazdálkodó országként hírneves Nyugaton. Mintagazdaságokat alapítottak, sokoldalú területhasználatra tanították meg a legényeket, mintafalukat hoztak létre, ahol fiatal családok kezdhették életüket.
Céljuk végső soron a földreform volt, amelyen keresztül földhöz juttatták volna a több millió nincstelen magyar parasztot. Meghirdetett céljuk a magyar egyház érdekeivel is ütközött, lévén az egyháznak egymillió hold földje Közép-Európa legkisebb államában. Egy püspöki zsinaton felvetették a föld kiosztásának témáját, a püspökök azonban mereven elutasították. Amikor a két jezsuita azzal érvelt, hogy a földreform rövid időn belül úgyis elkerülhetetlenné válik, mert nagy tömegek igényéről van szó, és az egyház földjeit el fogják kobozni erre a célra, a válasz az volt, hogy az egyház ebben az esetben legalább elmondhatja, hogy ő nem adta oda. Ezután a püspökök közül néhányan ellenségesen kezdtek viseltetni a KALOT-tal szemben, ám a jezsuiták a pápától szereztek brevét, amelyben a pápa a püspöki kar együttműködését is „feltételezi" a mozgalommal: mivel a KALOT ilyen eredményes, a püspökök jóindulatának is kísérnie kell. Ezek után nehéz és kellemetlen lett volna annak a püspöknek, aki a pápa által róla feltételezett jóindulattal szemben – ráadásul ellentmondva a pápai szociális enciklikák irányvonalainak – szabotálta volna a mozgalmat.
A falusi élet egészét akarták átfogni: felpártolták a népművészetet, folklórt, új szemléletű falusi elitet akartak nevelni, amely jogaira és kötelességeire tanította volna meg a parasztokat, öntudatos és céltudatos társadalmi réteggé nevelte volna őket, hogy ne hányódjanak többé a hatalmasok kezében. Népfőiskoláikon (hét éven belül tizenegynéhányat hoztak létre, közülük egyet Csíksomlyón) állandó oktatás, vezetőképzés folyt.
Ami azonban nagyon lényeges volt a mozgalom szervezésénél, Kerkaiék csak "manipulálták" a mentalitást, a parasztok maguk csináltak mindent. Ők szervezték a falusi tevékenységeket, ők bonyolították le a gazdasági tevékenységet a mintagazdaságokon, ők szónokoltak a gyűléseken stb. Kerkai és Nagy Töhötöm „csupán" a forgatókönyvet írták meg a különböző programokhoz, hogy egységes szemléletet képviseljen a mozgalom, és a programok egyszerre folyjanak, az egész egyidőben haladjon lépésről lépésre. A mozgalom parasztmozgalom volt elsősorban, nem jezsuita mozgalom.
Ami a vallásosságot illeti, országszerte megszervezték a parasztság vallásos életét. A püspökök ehhez hozzájárultak, a plébánosok pedig örvendtek neki. „Lajos Balázs madéfalvi plébános az egyesület magalakításának alkalmával tartott beszédében a következőket mondta a legényeknek: »Tudjátok, mi a különbség az eddigi egyesületek és ez az új között? Eddig én dolgoztam és ti néztetek, most majd ti dolgoztok és én fogom nézni.«"4 A séma itt is ugyanaz volt: a központból indítványoztak, adták a forgatókönyvet, és helyileg szervezték meg magát a programot.
Nagy Töhötömék kezdeményezését a szovjet megszállás tette tönkre. Érdemét a következőképpen lehetne összefoglalni: nem hagyományos egyházi-lelkipásztori módszerekkel folytatott lelki gazdálkodás. Felismerték, hogy az embereket pusztán a hagyományos pasztorációs módszerekkel megközelíteni anakronisztikussá vált: ami a 17. században forradalmi volt, az mára elavult lett. A mai laikus pasztorációnak két alapvető követelménynek kell szigorúan megfelelnie:
Kerkaiék mozgalma – ha a sajátos problémák a jelenkori Erdélyben mások is – a jogfosztottság, szegénység és szellemi pangás általános körülményei között a helyi sajátosságokhoz való megfelelő adaptálás feltételével most is minta lehetne az erdélyi lelkipásztorkodás számára. Az egyház rendelkezik a megfelelő lehetőségekkel és kapcsolatokkal, hogy egy ehhez hasonló programot megfogalmazzon és megvalósítson az erdélyi falu számára.
A világiak egyházban betöltött szerepére vonatkozó szemléletváltás a 20. század elején
Az 1920-as években a katolikus egyházhoz tartozók fokozatosan tudatára ébredtek az egyre súlyosabb és általánosabb elkereszténytelenedésnek. A papság körében bizonyos nyugtalanság mutatkozott. Egyes klerikusok "felfedezték" a munkásosztály hitetlenségét, magára-hagyottságát és elkezdtek módszeresen is foglalkozni az ipari proletariátussal. Ez a mozgalom kisvártatva átterjedt a vidéki és egyetemi ifjúság köreire is.
A laikusok ekként szárba szökkenő evangelizáló munkájának azonban teológiai megalapozásra is szüksége volt. A kérdés az volt, honnan ered a világiak mandátuma. Ezt a kifejezést a korábbi egyházi dokumentumok már használták, ám nem alapozták meg.
A mozgalom növekedése, az egyre súlyosabb problémák felismerése, a társadalmi „szövet" bonyolultságának felfejtése megismertette a hívekkel az evilág valóságának súlyosságát. Ráébresztette őket hivatásukra és felelősségükre, fontosságukra. Mindeközben a laikus keresztények teológusokra, mesterekre leltek, például Yves Congarra, akinek jelentősége a laikátus teológiájának kidolgozásában felbecsülhetetlen.5
XI. Piusz pápa megerősítette az Actio Catholicát. XII. Piusz pápa Mystici corporis kezdetű enciklikája meghozza az áttörést a szemléletben is. Az enciklika szerint a laikusok nemcsak az egyházhoz tartoznak, hanem ők maguk, globális közösségük az egyház. Általuk válik az egyház a világ éltető lelkévé.6
Ebben a tanításban lényegileg már benne van mindaz, amit a Lumen gentium és a Gaudium et spes mondott a laikusokról, és azok a következtetések is ott csíráznak benne, melyeket az Apostolicam actuositatem vont le belőlük.
Az Apostolicam actuositatem kezdetű zsinati rendelkezés bemutatása
A rendelkezés első pontja szerint a zsinat szorgalmazza Isten népe apostoli tevékenységének egyre intenzívebbé tételét. A népesség növekedése, a tudomány és a technika kiterjedése ugyanis olyan feladatokat állít az egyház elé, amelyeknek tanulmányozása és teljesítése sajátosan a világiak hivatása. Szerepük növekedésében természetesen az egyre érezhetőbb paphiány, illetőleg az erkölcsi autonómia igénylése is közrejátszik. A hierarchia társadalmi hatása folyamatosan szűkül, s ezzel fordított arányban a laikusok előtt egyre tágabb és sokrétűbb lehetőségek nyílnak a krisztianizáló hatékonyságra.
Az apostolkodás mint alapvető keresztény élettevékenység nem más, mint az egyház céljának, az üdvözítésnek gyakorlatba ültetése, és az egyház minden tagjának joga és kötelessége ebben részt venni (AA 2). Az apostoli hivatást a világiak Krisztussal való egységükből nyerik, amelybe a keresztség és a bérmálás által oltattak be. A keresztség és bérmálás révén elnyerik a Krisztussal mint az egyház misztikus testének fejével való közösséget és részesednek a főpapi, királyi és prófétai küldetésében. Ugyanakkor a szeretet parancsa is sürgeti őket az apostoli tevékenységre. Az apostoli tevékenység folytatásához a Szentlélektől adományokat kapnak, amelyek kötelezik őket, hogy a közösségben és a közösségért használják fel őket (AA 3).
A világi hívek a küldetéshez szükséges erőt és eligazítást a lelkiségükből merítik és tartják fenn. Lelkiségük origója a Krisztussal való kapcsolat: ez az alap, minden erre épül. Ezt a kapcsolatot elsősorban a liturgiában és a szentségekben veszik fel és ápolják Krisztussal. Ennek hatása az, hogy nem választják szét földi-világi életüket és a Krisztussal való egységet.
Semmilyen munkának, nehézségnek, eseménynek, örömnek nem szabad kívül esnie a lelki élet körén, ez pedig azt jelenti, hogy mindenben és állandóan a hit, a remény és a szeretet erényeit kell gyakorolniuk. A hit Istennek mindenben való felismerését, illetve a földi valóságok jelentőségének, értékének helyes megértését adja meg. A remény a nehézségekben nyújt erőt és vigaszt azáltal, hogy a végső cél felé irányít bennünket, abba kapaszkodunk. A szeretet a jótettekben és a bűnnel való szakításban nyilvánul meg.
A laikus apostol lelkületéhez tartozik a nyolc boldogság szellemében való élet és a szegény Jézus követése, amelyek lehetővé teszik, hogy tevékenységében ne a hiú dicsőséget hajhássza, illetve ne az utilitarista értelemben felfogott hasznot tegye meg fő céljává.
A laikus apostolnak állapotát tekintve a következő erényeket kell elsajátítania és gyakorolnia: a szaktudást, az emberi együttélés erényeit: a családi és hazafias erényeket, a becsületességet, igazságosságot, őszinteséget. Minezeknek az erényeknek és ennek a lelkiségnek az emberi mintaképe Mária (AA 4).
A világi ember hívő és állampolgár egy személyben. A két életterületnek nem szabad szétválnia. Ugyanannak a keresztény lelkiismeretnek kell vezetnie őt mindkét területen. Ez azért fontos, mert e két szféra részeseként kettős irányba kell hatnia, kettős értelemben. Az egyházban és a világban a hithirdetés és a tettekkel való tanúságtétel cselekedeteivel. Egyrészt részt vesz az egyházban az ige és a szentségek szolgálatában, másrészt a világban tetteivel hirdeti az evangéliumot, hogy dicsőítsék miatta az Atyát. Ezzel Istenhez vonz másokat. Ugyanakkor alkalomadtán másokat bátorítania, vigasztalnia is kell, ki kell fejtenie nekik a helyes erkölcsi tanítást a felforgató elvekkel szemben. Másfelől szolgálnia kell az evilági rendet és át kell hatnia az evangélium szellemével, mert Krisztus nemcsak az emberi természetet újította meg, hanem a világot is, és ugyanezt a küldetést bízta egyházára is, amely az ő megújító művét folytatja. Az evilági rend a következőkből áll: az élet és a család javai, a kultúra és a gazdaság, a politika, a művészet világa. Mindezeket egyrészt eszköznek kell tekintenünk, másrészt megvan az önálló értékük is, amennyiben Isten a teremtésnél „kimondta", hogy mindezek jók. Mindazonáltal azt is látnunk kell, ahogy az áteredő bűn okozta tévedések és rosszakarat megronthatják ezeket a teremtményeket. Az egyház feladata az, hogy ezeket az értékeket helyreállítsa és a megváltás szférájába emelje őket (AA 5-7).
Az egyház egyik sajátos megnyilvánulási területe a karitatív munka, amelyben a világi híveknek hangsúlyosan is részt kell venniük. Sürget erre Jézus szeretetparancsa, s főleg az, hogy Jézus a felebaráti szeretetnek teljesen új értéket adott, amikor azt mondta, hogy bármit teszünk a legkisebbeknek, neki tesszük. Ugyannakor azt is mondta, hogy arról ismerjenek meg minket, keresztényeket, hogy szeretjük egymást – tehát az egyház legfőbb ismertetőjegye a szeretet. Ezért az egyház fenntartja magának azt a különleges jogot, hogy a szeretet művével és konkrét tevékenységeivel hangsúlyosan foglalkozzék. Fontos, hogy ezeket a műveket sem uralomvágy, sem versengés ne szennyezze be (AA 8).
A laikus apostolkodás másik területe a család. Itt az elsődleges irányelv egymás üdvösségének szolgálata a házastársak részéről. A keresztény nevelés is jórészt a család feladatai közé tartozik, s mivel az apostoli küldetés a kereszténység lényegéből következik, a gyermekek keresztény nevelésének apostoli nevelésnek is kell lennie. A családnak apostoli hivatása tanúságot tenni a házassági kapcsolat szentségéről és felbonthatatlanságáról a világ előtt. Nem kevésbé fontos feladata a család érdekeinek védelme a nagy nyilvánosságban, ami a család felnőtt tagjaitól a politikai és társadalmi életben való részvételt követeli meg. A család másik alapvető feladata, hogy az egyház élő szentélye legyen, ahonnan az egyház imája elindul és ahová isteni áldásként megérkezik (AA 11).
Az ifjú generációnak szintén részt kell vennie az apostolkodásban. A zsinat megállapítja, hogy a fiatalok kapcsolata az idősebb nemzedékkel nagyon megváltozott, és a fiatalok mintha nem tudnának megfelelni az új kor új követelményeinek. Pedig koruknál és lelki alkatuknál fogva az ifjúság a legalkalmasabb talaj az apostoli lelkület meggyökereztetésére. Ami az idősebb generációval való párbeszédet illeti, a zsinat inti az idősebbeket, hogy legyenek nyitottak a fiatalok véleménye, problémái, kezdeményezései iránt, ugyanakkor az ifjakat is, hogy tiszteljék az idősebbek élettapasztalatát, és – noha hajlamuk az új vagy a még járatlan utak felé irányítja őket – tiszteljék a hagyományos értékeket is (AA 12).
A tágabb társadalmi környezet az a különleges közeg, amely a hívek apostolkodásának legsajátosabb célterületét képezi. Azt, hogy a keresztény szellem áthassa a tágabb környezet erkölcseit, struktúráit, gondolkodását, és hogy ez ne maradjon meg pusztán a családi illetve az egyházi közösség szűk közegében, egyedül a hívek külmissziójával lehet elérni munkájuk, hivatásuk, szabadidejük kereteiben tett tanúságukkal. Ezt a szellemet csak úgy lehet hitelesen és hatékonyan képviselni, ha életük teljes összhangban van hitükkel, ha osztoznak világi testvéreik fáradalmaiban, sikereiben, örömeiben, szenvedéseiben. Ehhez kapcsolódik a nemzet iránt kötelező állampolgári élet megélése keresztény szellemben, illetőleg a nemzetközi kapcsolatok ápolása. Ezt az igazságosság, a törvények és az erkölcs összhangjának védelmezésével, a közéleti szerepvállalással lehet elérni (AA 13-14).
Az apostolkodásnak különféle megnyilvánulási lehetőségei vannak. Ide tartoznak az egyéni apostolkodás formái, amelyeknek lehetőségeit és kötelességeit a fentiekben már vázoltuk. A közösség is lehetőséget nyújt az apostoli munka végzésére. A közös erővel végzett apostolkodás ugyanis bőségesebb eredménnyel jár, de ezen a pragmatikus megfontoláson túl a közösségben végzett apostoli munkát az ember társas természete és az egyház közösségi jellege is megkívánja.
Az apostoli társulatok két irányban hathatnak: az ige hirdetésében és a világi rend keresztény szellemmel való átitatásában. Szóval és tettel hirdetni Istent – talán az emberi lényeg e kettős hatásirányának az eredménye ez a zsinati gondolkodásmód. A társulatok közül kivált azokat ajánlja figyelmünkbe a zsinat, amelyek a hit és élet összhangját kívánják meg tagjaiktól. Ugyanakkor a társulatok alapításánál kerülni kell a szétforgácsolódást. Az egyes közösségek, csoportok jól megtervezett módon megosztják maguk között a különböző területeket, s ezzel elkerülik azt, hogy ugyanannak a munkaterületnek a gondozására több csoport működjék, mint amennyi szükséges. Az apostoli csoportosulások között a zsinat megemlíti az Actio Catholicát, amelyet XI. Piusz pápa hagyott jóvá és amelyet a zsinat valószínűleg az ideális team-apostolkodás mintájaként próbál elénk állítani. Ennek ismertetőjegyeit is felsorolja:
Mindezek az ismertetőjegyek az 1983-as kánonjogi kódex világi apostoli társulásokra vonatkozó szabályozásában normatív jellegre tettek szert.7
Az egyének és csoportok apostoli munkájának be kell illeszkednie az egész egyház apostoli munkájába, és a különböző apostoli „műveknek" (csoportoknak, társulatoknak, mozgalmaknak) egymással együtt kell működniük. A munkát jól meg kell osztani, hogy az egység szelleme izmosodjék és a versengést elkerüljék.
A működéshez a hierarchiával, vagyis az egyház vezetésével való egyetértés is fontos. Ezért a zsinat leszögezi, milyen mértékben, hogyan és miért függenek ezek a társulások az egyházi vezetéstől. A hierarchia feladata ezekkel a társulatokkal kapcsolatban az, hogy megadja nekik a szükséges lelki támogatást, a munkához kellő alapelveket és jól „beállítsa" a munkát.
Az apostoli munka a hierarchiához való viszony különbözö fokozatait teszi lehetővé:
Gondosan ki kell választani a rátermett és megfelelő képzettségű papokat a világi apostolkodás koordinálására. Ők odaadó munkával, tanácsokkal, a kezdeményezések felkarolásával, a hívekkel folytatott állandó párbeszéddel támogassák ezeket a műveket (AA 25).
A zsinat ajánlja, hogy szervezzenek olyan tanácsokat, melyeknek feladata az apostoli tevékenységek segítése, összehangolása. Ezek a szervek szavatolják meg a különböző apostoli szervezetek autonómiáját. Előírja továbbá egy szentszéki titkárság alapítását, mely a laikusok apostolkodásával foglalkozik (AA 26).
Az apostoli munkára való felkészítés irányelveit a dokumentum alapján két gondolatban lehetne koncentrálni: a hit ismeretének és gyakorlatának szolgálata, illetve a kor világába való beilleszkedés szolgálata. Ezeknek megfelelően a zsinat a következőket ajánlja mint képzési célpontokat: az általános műveltség megszerzését, a világ teremtés- és megváltás-misztériumban való egzisztenciájának kialakítását, alapos hittudományi műveltséget, a testvéri együttélés gyakorlatának kialakítását és azoknak a gyakorlati készségeknek az elsajátítását, amelyek lehetővé teszik, hogy a laikus apostol mindig a hit világánál lásson és cselekedjék. Mint mondtuk, mindennek célja a keresztény mai valóságba való teljes és tevékeny beilleszkedése. A nevelők, a szülők, a papok a nevelési folyamatnál vegyék figyelembe az apostolkodás szempontját is (AA 26-30).
A zsinat az egyház minden hívőjéhez intézett buzdítással fejezi be üzenetét.
A laikusok apostolkodásáról és egyházban való elhelyezésükről nemcsak az Apostolicam Actuositatem, de a Lumen Gentium és Gaudium et spes is szól.
A laikusok a II. vatikáni zsinat után
A zsinat a világiak fontosságát és aktivizálásának, mobilizálhatóságának indokát abban látja, hogy a laikusok állapotuknál fogva olyan területeket képesek elérni, amelyek nem sajátosan elérhetőek az egyházi hierarchia számára. És ez az "evilág". A keresztény laikusok hivatása ennek a világnak a megszentelése, a consecratio mundi.
Mit jelent ez? Hogyan kell felfonunk a világot? Mi is a feladatunk a világban?
A világgal kapcsolatban két szélsőséges magatartástól kell óvakodnunk. Az egyik a spiritualizmus, amely az eszkatologikus reménység kizárólagos értéknek tartásával a világból való kivonulást, a világi dolgok leértékelését és a világ negativista értékelését vonja maga után, amely a rossz forrását és szimbólumát látja a világban, illetve értékét csak annyiban ismeri el, hogy eszköz az eszkatologikus reménység felé való irányulásban. A szerzetesi lelkiség hatására az egyház ezt a mentalitást követte évszázadokon át.
A másik szélsőség a materializmus, amely viszont abszolutizálja a világ dolgait.
Mivel a világot Isten teremtette és kimondta rá, hogy jó, a dolgoknak, a világnak önmagában is értékük van, nem pusztán eszközök az ember üdvössége érdekében. Az eszkatonban a világ is átalakul, új teremtménnyé lesz. Maga Jézus komolyan vette e világ dolgait. „Úgy kell tehát tisztelni az evilági valóságokat, ahogyan maga Isten tiszteli, de eszközként kell felhasználni őket a mindennapi életben."8
Mi a feladatunk a világban? Francois Varillon SJ, aki a francia Katolikus Akció spirituális vezetője volt, a feladatot a következőképpen fogalmazza meg: az ember természet és szabadság. A természet adott, befejezett, a szabadságot viszont meg kell valósítani. Az ember így megvalósulatlan, önmagát meg kell teremtenie. Döntéseinek humanizálóknak kell lenniük, vagyis embert-teremtőknek, önmagát megteremtőknek. Az ember azonban mindig konkrét embert jelent, és ez a konkrét ember egy konkrét szituáció szerves alkotóeleme: családja, hivatása és hazája van. Ezeknek megvan a maguk értéke és az ember "érdekelt" ezeknek az értékeknek a fenntartásában, döntéseket kell tehát hoznia, hogy adott szituációkban miként foglal állást ezekkel az értékekkel kapcsolatosan, illetve mit tesz. A döntésekben azonban az értékek kérdésessé válnak: igazság vagy hazugság, igazságosság vagy igazságtalanság mellett kell dönteni, e választásoknak tehát kétségkívül erkölcsi dimenziójuk van. A felelős személynek ezekben a döntésekben kell egyszerre emberként és keresztényként megnyilvánulnia. Ezek a tények elkerülhetetlenül beleszövik a világ szövedékébe, és így válik "világivá". Ezt a rendet kell keresztény szellemmel átitatni. Ez a consecratio mundi.9
Pluralizmus
Ebben a világban a hívőnek magának kell kialakítania keresztény lelkiismeretét. Erre az önalkotó folyamatra az egyháznak ma egyre szűkülő befolyása van. A lelkiismeret kialakításának alapja az evangéliumi ihlet és mérce. Ebből az egyéni lelkiismeret-alakításból viszont természetesen pluralizmus következik, hisz szocializációja és lelki alkata szerint mindenki más. Ezért a pluralizmus jogos, így pedig nem vethető el.
Az egyházban megvan a homogén keresztény csoportokba való betagolódás lehetősége. Ugyannakor azonban a mindennapokban a hívő pluralista csoportokban kell hogy éljen és dolgozzon. Ez nagyon jó alkalom arra, hogy a keresztény ihletésű motivációk megmutatkozzanak a cselekedetekben és a cselekedetek által. Jó alkalom arra is, hogy Isten vonzóvá váljék a hitetlen vagy éppen nem keresztény munkatársak, barátok, szomszédok, kliensek stb. számára.
A világban és egyházban mutatkozó pluralizmus kezelése leginkább a dialógus útján történhet. Ennek őszintének kell lennie, senkinek sem szabad sem az igazságot, sem az evangéliumot kisajátítania a saját igaza bizonyítása érdekében, hanem meg kell hallgatnia a partnert, és érvényesítenie kell a véleményét, ha az helyesnek bizonyul – a közös ügy érdekében.
Sokan görcsösen félnek attól, hogy a pluralizmus megbontja az egyház egységét. Az egyház egysége azonban korántsem kész, statikus és tőlünk független adottság. Az egyház egysége olyan lehetőség, amelyet még meg kell valósítani, lehetőleg minden benne részt vevő réteg, csoport és egyén bevonásával, és avval, hogy minden réteg (illetőleg mindenki) megkapja az állapotának megfelelő szerepet az egyházban. Az egyház egységének esélye tehát a különböző rétegek, egyének nézeteinek párbeszéde.
Az egyház építése
Az evilági apostoli munkán kívül a laikusok bevonhatók – a közvetlenebb együttműködés kialakítása jegyében – a hierearchia apostoli munkájába is.
Erre példa a manapság erőteljesen kibontakozó katekétikai mozgalom, amely a hívek evangelizáló tanítását vállalja magára (legjellemzőbb módon Latin Amerika országaiban). Ugyanakkor ilyen a liturgikus mozgalom is, amely a pappal, a közösség vezetőjével készíti elő a liturgiát. Igen jó lett volna, ha a lelkipásztori tanácsokat, amelyeknek megalakítására a zsinat lehetőséget nyitott, kötelezővé tették volna. Ez azonban csak egyes helyeken, országokban működik még.10
A gyakorlati életben azonban a világiak nagyobb szerepet is kaptak, mint amit a zsinat számukra biztosított. A lektori és akolitusi szolgálatokat például az 1972-es Ministeria quaedam a férfiak számára tartja fenn, de ezt nők is végzik. "A Lélek ott fúj, ahol akar." Olyan különleges karizmák is felbukkantak, amelyeket az egyház hivatalos keretei között nem valósít meg. Az ilyenek némelykor feszültségeket keltenek, mégsem az elzárkózás a megoldása ezeknek az eseteknek, hanem a karizmák beteljesítésének, "használatának" elbírálási jogával való élés, vagyis hogy a hierarchia illetékes tagjai megvizsgálják ezeknek a karizmáknak a hitelességét a szentpáli elvek alapján. Vajon Krisztus nem volt az ellentmondás jele? – teszi fel a kérdést Francoise Tailleur, amikor ezekről a "botránykőként" is értelmezhető karizmákról beszél. Ezért óvatosaknak kell lennünk velük, mert sohasem tudjuk, vajon nem a Szentlélek szándékát gátoljuk-e, mindahányszor elzárkózunk előle vagy előítéleteink győzedelmeskednek a józan és szerető mérlegelés fölött.
A világiak és a hierarchia kapcsolata
A feladat itt az lenne, hogy a szerepeket helyesen elossza maga között a klérus és a laikátus. És ennek az elosztásnak a komplementaritás jegyében kell történnie. A lelkipásztoroknak meg kell becsülniük a hívek munkáját és kezdeményezéseit, nemcsak a fent vázolt teológiai alapvetés okán, amely a hívő embernek önmagában is elég, hanem amiatt is, mert a világiak felelőseknek érzik magukat egyházukért, és tenni akarnak valamit, felajánlják erőiket. A klerikusoknak el kell fogadniuk jószándékú és avatott (szak)tanácsaikat, meglátásaikat, bizalommal kell irántuk viseltetniük a tisztségekkel való megbízásokban, meg kell adniuk az önálló döntéshez és cselekvéshez szükséges teret nekik. „A világiak azt kívánják, hogy ne csak szabadon kifejezhessék véleményüket, hanem meg is hallgassák őket: evangéliumi légkörben a közös felelősséget akarják gyakorolni."
Értékelés
Az Apostolicam actuositatem jelentősége igen nagy, „mert jelzi a korfordulót, amely az egyházban a II. vatikáni zsinattal bekövetkezett. Mindeddig sem zsinat, sem pápai megnyilatkozás nem foglalkozott önállóan a világi hívek ügyével, helyzetüket, feladataikat, még inkább jogaikat azelőtt még sohasem határozták meg.
A világiak nem lehetnek csupán a papság vagy egyes buzgóbb hívek apostolkodásának alanyai, hanem mindannyiuknak apostoli küldetésük tudatában kell betölteniük hivatásukat az egyházban" – foglalja össze Horváth József a dokumentumhoz írt magyarázatában a rendelkezés jelentőségét 1975-ben.11
Az első felvetődő kérdés: mi valósult meg mindebből a zsinat óta Erdélyben? Adatok és felmérések híján kimerítő választ erre aligha tudunk adni. Amit látunk, az az, hogy városokon a lelkipásztorok igyekeznek minél több hívőt bevonni az apostoli munkába és a személyesebb, mélyebb kereszténység igényét és kiművelni bennük.
Ami az ezzel kapcsolatos mentalitást illeti, úgy látszik, ez kettős: konzervatív és zsinati egyszerre, és a két pólus "küzd" egymással, nemcsak pártok formájában, de sokszor egy és ugyanazon agyban is. Az előbb 1975-ről beszéltünk, most lássuk, mit mond az egyházról Örsy László SJ 1997-ben, a magyar keresztény értelmiségiek Pax Romana-találkozóján. Örsy az egyházat küszködő egyháznak látja, és úgy gondolja, hogy ezt a küszködést közvetve a II. vatikáni zsinat váltotta ki, nehezen megy ugyanis e zsinat elveinek gyakorlatba ültetése. Az egyik terület, ahol nincs még összhang a zsinat meglátásai és azok gyakorlati alkalmazása között, a világiak beépítése a közösség belső életébe. A laikusok és klerikusok mindannyian elősorban Isten népét képezik. A Szentlélek ajándékai az egész népben jelen vannak. Az egész nép együtt őrzi az evangéliumi jóhírt akkor is, ha kétségekben a legfőbb döntőbíró a püspöki testület vagy maga a pápa. Az egész nép együtt vándorol az üdvösség felé. Ha az egyház nem használja azt az ismeretet, bölcsességet és okosságot, amely az egész népben van jelen, élete szegényebbé lesz. Örsy szerint ezért szükség van olyan állandó szervekre, melyek a zsinat óta még nem alakultak ki.12
Ugyancsak a laikusok helyzetéhez kapcsolódik néhány sajátosan mai kihívás is. Az egyik a demokratikus szellem, amely ma az egyházban is nagyobb népszabadságot követel.13 Ha radikális, szervezeti változást még a hierarchiát megtartó, abba beleilleszkedő módon sem lehet kieszközölni (lásd Dévény István szuggesztióit a püspökválasztásra vonatkozólag ugyanott), mivel azt sem az egyháztan, sem a mentalitás nem engedi meg, mégis figyelembe kell venni, hogy a demokrácia történeti gyökereinél fogva a polgárság érdekeltsége a poliszban, államban, amely az állami struktúrák felvirágzásához vezetett, és ennek analógiájára talán a világiak is érdekeltebbekké válnának az egyház ügyeiben, ha véleményüket intézményesebb szabadsággal érvényesíthetnék. Ehhez kapcsolódik, hogy az egyház nagylelkű kell hogy legyen saját belső úttörői, "nonkomformistái" iránt, azok iránt, akik más hangon, mégis ugyanarról beszélnek. Ne csak a bólintókat és szótlanokat tartsa ideális hívőknek. A nők is nagyobb szerepet kellene hogy kapjanak az egyházban.14 Ezt leginkább a jelenleg félreérthetetlen elbürokratizálódás indokolná, amelyet talán egyedül a női szellemiség lenne képes ellensúlyozni.
1
Horváth József, Magyarázat az Apostolicam actuositatem kezdetű zsinati rendelkezéshez, in: A II. vatikáni zsinat tanítása. Budapest 1975, 307-308.2
Idézi Francoise Tailleur, A világiak a II. vatikáni zsinat után, in: Szolgálat 1987, 73. szám, 41.3
Nagy Töhötöm, Jezsuiták és szabadkőművesek. Szeged 1990. 98-99.4
Uo. 110.5
Uo. 41-42.6
Horváth, i.m., 308.7
V.ö. például 314. kán., 317. kán., 319. kán.8
Tailleur, i.m., 43-44.9
Uo. 44-45.10
Uo. 49.11
Horváth, i.m. 307.12
V.ö. Örsy László, A katolikus egyház a világban, in: Quo vadis Domine? A magyar Pax Romana Fórum 39. kongresszusa, Pannonhalma 1997, 36-39.13
V.ö. Dévény István, Hit a mai szellemi élet világában, in: Quo vadis Domine?, 58.o14
Dévény, uo.
Bura László
Töprengés útközben
Színhelye: Erdély, Kelet-Közép-Európa, ideje: a harmadik évezred eleje, tíz évvel a sorsfordulás után. Töprengésünk, szemlélődésünk tárgya Isten vándorló népének Erdélyben élő közössége, amely mint ilyen része az egyetemes egyháznak, Krisztus titokzatos testének, következésképp valamilyen módon mindig érintették, érintik a világegyház egészét illető jelenségek, hatások.
Az egyház: közösség; a közösség élete, világszemlélete természetszerűleg befolyásolja az őt alkotó egyesek személyiségének kiteljesedését, életmódját, életvitelét, egész világszemléletét. Közösségünk csupán egyike az emberi közösségeknek, életünk más közösségek szomszédságában, társaságában folyik; keresztény közösségek és más világvallások követői, hívők és hitetlenek, vallási szempontból közömbös világnézetűek mellett éljük életünket. Másoktól, sokaktól eltérően mi azt valljuk, hogy a világ és az ember valóságát a hívő keresztény szemléletével vizsgáljuk, azaz a teljes, tehát nemcsak az anyagi, hanem a szellemi valóságot is.
Amikor tehát azt próbáljuk körvonalazni, milyen tényekkel, világfelfogásokkal, szemléletmóddal szembesül ma a zarándokló egyház itt élő közössége, illetőleg e közösség minden egyes tagja, arra is választ keresünk, hogyan viszonyul, illetőleg hogyan kell viszonyulnia a jelenségekhez, és azt is megkérdezzük, vajon van-e az egyéneknek (és ha igen, milyen) személyes felelősségük, illetőleg van-e konkrét teendőnk földi utunk adott, jelen szakaszában, akkor mindenekelőtt rá kell mutatnunk a minket közvetlenül megelőző, évszázadnyi időt meghaladó korszak jellemzőire is.
A 20. század embere – egyébként ugyanúgy, mint az előző történelmi korszakoké – bőre színétől, faji és vallási hovatartozásától függetlenül lehetett istenhívő, istentagadó, vallása gyakorlásában buzgó vagy kevésbé buzgó, avagy éppen közömbös. Világszemlélete, életfelfogása kialakításában befolyásol(hat)ták a különféle társadalmi-gazdasági rendszerek és szellemi áramlatok, a vallásfilozófiai, természettudományi, politikai nézetek. Európa minden népét (is) megviselte a két világháború, a nemzeti-szocializmus, a fasizmus, illetőleg a bolsevizmus, kommunizmus teremtette totalitárius rendszer önkénye. Európát ma a „fogyasztói társadalom" szelleme hatja át, ez terjed a kommunizmustól szabadult országokban is, a fogyasztói társadalom anyagi és szellemi jellemzői mind erőteljesebben hatnak nálunk, a mi világunkban is.
Az előbbiekben már utaltunk rá, hogy a katolikus egyháznak minden történelmi korban együtt kellett élnie kortárs világa mindenkori közösségeivel, minden szellemi áramlatával. Ez a mára is érvényes. Ennek tudatában kell tehát számba vennünk mindazokat a kihívásokat, amelyekkel ma – tágabb és szűkebb világunkban – szembesülünk, illetőleg a kor kihívásaiból adódó, ránk háruló feladatokat.
Az ezredforduló valóságáról mindenekelőtt megállapíthatjuk, hogy szerte a világban mindenütt megtapasztalható a nyomor, méghozzá nem is kis mértékben. Mindenütt és szüntelenül jelentkezik az erőszak, az erkölcsi, kollektív és konkrét halál, az egyéneket, a közösséget egyaránt jogtalanságokkal gyötrik. Mindezeket a fogyasztói társadalom ideája vagy működése sem enyhíti – legfeljebb kevesek számára. A világ jelentős részén válságba jutott a család és a házasság intézménye. Ez a gond sem csak a katolikus közösségeket érinti: ugyanúgy, sőt fokozottabban jellemző korunk más közösségeire is. Válságát gyakorlatilag jelzi a válások vagy a szerves kötelék nélküli együttélések egyre növekvő száma. Ennek is, de a mindinkább erősödő fogyasztói szemléletnek is következménye az egyre kevesebb gyermek. A születések csökkenő száma mellett ugyanakkor folyamatosan növekszik a művi vetélések száma.
Mindezek következményeképpen Erdély egész társadalmát is jellemzi a számbeli fogyás. A jelenség másik oka a kivándorlás tapasztalhatóan megállíthatatlan folyamata.
A fogyatkozó társadalmon belül látványosan néptelenednek egyházi közösségeink is: az idősek kihalnak, az ifjú nemzedéket pedig – úgy tűnik – nem nagyon tudjuk megnyerni. A társadalom egészében tapasztalható, de egyházi közösségeken belül is megjelenik, sokakban eluralkodik a válsághangulat, a jövőtlenség érzése. Némelyektől a (költők látomásában egykor megjelent) nemzethalál emlegetését is hallhatjuk: sok nép elpusztult már a történelemben, lehetséges bekövetkezése alól miért mi lennénk kivétel.
Az ezredforduló világáról sokan megkérdezik: jó-e így a világ? Jó úton halad? Ez lenne-e vajon Isten akarata?
A „halandó" emberi gondolkodásmód és szemléletmód alapján ezekre a kérdésekre nehéz megnyugtató választ adni. A keresztény godolkodás és lelkület azonban hisz a (titokzatos) szellemi világban, következésképp az abszolút jövőben is. A hívő történelemszemlélettől pedig a szélsőségek – a naiv optimizmus csakúgy, mint a csüggedt pesszimizmus – idegenek. Történelem-értelmezésünk a teljes valóságot kutatja, vizsgálja, tehát nem hagyhat ki belőle semmit, ugyanakkor hitéről azt vallja, hogy az Isten győzelmébe vetett hit nem csupán az időben korlátozott földi történelemre, hanem az örökkévalóságra is vonatkozik. Ezért tudja, hogy az egyház – minden emberi hiba, gyarlóság ellenére, időnként megtépázva, üldöztetést szenvedve – a történelem távlatában bizonyosan megmarad, győzedelmes marad. Voltak és lesznek válságos korszakai, meg kellett s ezután is kell küzdenie a világegyház egészét vagy némelyik helyi egyházi közösséget fenyegető jelenségekkel.
Önmagában teljességgel terméketlen diagnózis annak megállapítása, hogy az emberi társadalmat általában – s egyben a jelenben élő egyházat is – válságjelenségek gyötrik. A válságot fel kell oldani. Ezért elemző érdekkel meg kell vizsgálnunk azt, mi vezetett a jelen állapothoz. Az első lépés a kérdések érzékeny feltevése és közös akarattal való megválaszolása felé az, hogy megpróbáljuk megérteni a jelenségeket, megállapítani a kórképet, véleményt alkotunk róluk. Ezért az „ecclesia semper reformanda" mondást ma az „in ecclesia semper sinodum faciendum esse" mondással kell felcserélnünk. Kiindulásunk mindehhez a II. vatikáni zsinat tanítása kell hogy legyen: mindannyian felelősek vagyunk az egyház sorsáért. Legelső teendőnk tehát az, hogy megismerjük és másokkal is megismertessük egyházunk sorsát, mai sorskérdéseit.
Sajátos történelmi körülményeink eredményeképp az 1990-es évekig a II. vatikáni zsinat dokumentumai csak részben és mennyiségileg elenyésző példányban jutottak el Erdélybe, hasonlóképp a zsinati dokumentumok kapcsán kibontakozó szakirodalom is elenyésző mértékben volt hozzáférhető. Az egyház és a mai világ viszonyáról szóló pápai konstitúciót (Gaudium et spes) is nagyon kevesen ismerhették meg sajátos mélységében.
Megtapasztalhattuk, hogy Erdélyben a zsinati szellem számos újdonsága a papság bizonyos rétegében zavart is okozott, a konzervatív szemléletűek úgy vélték, hogy „inkább maradjunk a réginél". Az utóbbi évtizedben lehetségessé vált cselekvési szabadság a papság egy része számára zavaróvá vált, némelyeknek kényelmesebb volt ugyanis a hivatalnok-papság függőségi állapota, a cselekvés „szocializmusbeli" lehetetlensége, amikor az egyház tevékenysége lényegében csak a templomon és a sekrestyén belül volt lehetséges.
A közösség életére vonatkozó észrevételeket, az itt-ott elhangzó kritikai megjegyzéseket sokan nehezen viselik el, hajlamosak ezeket hatalomvágyból eredőnek vagy éppen romboló szándékúnak tekinteni, a megszokott, a hagyományostól különböző szemléletmódot, gondolkodást a „liberális" jelzővel illetik, s tulajdonképpen elmarasztalják. A nemzedékek szemléleti különbségét is erősen észlelhetjük, s másként látják a világ és az egyház gondjait a külföldi tanulmányokról hazatérők (klerikusok csakúgy, mint világiak).
A laikus hívők többsége, elsősorban az idősebb nemzedék, ma is mindent „felülről" vár – egyházi vonatkozásokról lévén szó a klérustól –, ugyanakkor számos pap hallani sem akar a világiaknak az egyház dolgaiban való reális részvételéről, a közfelelősség-viselésről, a szubszidiaritásról, a partnerségről.
Az emberi világnak – és ezzel lényegében a hagyományos vallások mindenikének – mai válságát számos tényező okozta. Az utóbbi két évszázadban jelentősen megváltozott az emberiség világképe, a szellemre, a belső és a külső anyagra, a világ felépítésére, a kozmikus evolúcióra, az ember történelmére vonatkozó tudása – s ezzel együtt vallási tudata is. A vallási tudat válságát tovább élezte az, hogy a megváltozott világképre, az emberi tudás új eredményeire vonatkozó ismeret- és bizonyítékanyagot az egyházi intézmények hosszú ideig nem voltak hajlandók elismerni, utóbb is csak vonakodva.
A 20. század folyamán kristályosodott csak ki, hogy sem az egyházi fundamentalizmus, sem a szekularizált posztmodern gondolkodás nem vesz tudomást a világ és az ember lényegi valóságáról. Az egyháznak el kell ismernie (amint meg is teszi) a világfelfogás tudományos megalapozhatóságának érvényét, de a világnak is be kell látnia, hogy a tudomány sem tudja ígéreteit megtartani, nem tudja legyőzni a betegséget, még kevésbé a halált, nem teremt örökkévalóságot, tehetetlen a gonoszság struktúráival szemben, a világtörténelemhez továbbra is hozzátartoznak a legszörnyűbb háborúk és bűnök, a bűn kérdése mai is kínozza az emberi lelkiismeretet, az ember a tudományok látványos előrehaladása mellett (s ellenére) is „gyógyíthatatlanul" vallásos maradt.
Az elkövetkező időkben is a keresztény igazság központi tartalmát kell tehát megőrizni, ugyanakkor az eddigieknél is hatásosabban kell munkálkodni a vallási kifejezésformák és a hitfelfogás alapvető újjáalkotásán.
A hitbeli kérdések korszerű megvilágítása, az egyház működésére vonatkozó tények feltárása, megismerése, megismertetése terén eredményes munkát végeztek a cseh katolikusok. Ennek kapcsán Prága érseke, Miloslav Vlk bíboros rámutatott arra, hogy a kommunista hatalom jól felismerte a kommunizmus uralomra jutása előtti egyház árnyoldalait – a társadalomtól való bizonyos fokú elzárkózást, önmagába-fordulást, amikor hiányzott az evangélium kifelé irányuló dinamikája és a párbeszéd képessége –, s a kommunizmus idején az egyházat saját hibáinak folyamatos elkövetésére ítélte. A bíboros úgy látja, hogy az akkori egyházban jelentkező bizonyos fokú individualizmus, illetve az egyház paternalizmusa, tekintélyelvűsége, amelynek vallói egyáltalán nem értik az igazi communiót, öntudatlanul is fékezte ennek létrejöttét és kibontakozását az egyházban.
Közép-Kelet-Európa reformországaiban az utóbbi tíz évben az egyház helyzete annyiban változott, hogy ma már szabadon pótolható a zsinat utáni időszak nálunk lemaradt fejlődése. Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy most minden és mindenki megújul. A kommunista hatalmi doktrinák valamilyen módon mindenképp hatottak, beleivódtak a tudatokba, maradványaikban ott élnek az emberek fejében és szívében, átformálódásuk évek hosszú során át fog tartani, a káros örökség súlyos következményei nemzedékeket fognak még megterhelni.
Erdélyre is érvényes Vlk bíboros megállapítása: a történelmi fejlődés, a jelen politikai helyzet és az egyház világszerte megmutatkozó fejlődése egyaránt azt kívánja, hogy az egyház szolgáló egyházzá váljék. Ez lehetőség s egyben feladat. Ehhez viszont legelőször a gondolkodásunkat kell átformálnunk, és nem szabad engednünk a kísértésnek, hogy visszatérjünk az egyház korábbi, megszokott, jól ismert gyakorlatához abban a hiszemben, hogy így „biztosítjuk" az egyházat a jelen és a jövő számára.
Erdély népének vallásossága mértékében/arányaiban – a Kelet-Közép-Európára kiterjedő vallásszociológiai kutatások tükrében – számottevőbb, mint a legtöbb egykori kommunista országé. A hagyományos vallásosság mélységét azonban mind jobban befolyásolja az a világjelenség, amely kiszámítható, jól befolyásolható fogyasztókat akar teremteni. Emellett Romániában (is) kísért ma az a felfogás, amely az egyházat pusztán karitatív intézménynek tekinti. Az egyház hivatása viszont nem ez, nem csak ez.
Úgy gondolom, a gyulafehérvári egyházmegyében a II. vatikáni zsinat szellemiségében megtervezett egyházmegyei zsinat munkabizottságai eredményesen munkálkodnak (és fognak munkálkodni) az egyház időszerű kérdéseinek tudatosításán. Óhatatlanul felmerül azonban a kérdés, hogy a konkrét helyzet feltárásában tükröződni fognak-e vajon az erdélyi egyházmegyén kívüli tájak helyi egyházainak gondjai is. A közös elvi és gyakorlati kérdéseket ugyanis sokszor helyi sajátosságok tarkítják. (Hasznos lenne az erdélyi – a romániai magyar! – katolikusság számára egységesen érvényes irányok, szempontok megfogalmazása.)
Mindenképpen közös gondnak kell tekintenünk a válságnak az előbbiekben már említett jelenségeit, így mind a papság, mind a világiak közel fél évszázadig tartó elzártságának tulajdonítható hiányos történeti, társadalomismereti és szociológiai műveltségét, a konzervatív, paternalista szemléletmód és az „Isten vándorló népe"-szemlélet időnként traumatikus ütközését. Jól érzékelhető nehézségeket okoz számos tény és jelenség megismerésében a valós adatokkal történő érvelés hiánya, esetenként kísért a felismert tények önmagunk előtt is megkívánt tagadása.
Kötelességünket pedig nem teljesítjük, ha nem törekszünk a teljes valóság vizsgálatára, a tények feltárására, elemzésére, ha a tényeket mérlegelve, a különböző véleményeket szembesítve nem keressük a lehetséges megoldásokat, és ha ezeket nem tárjuk a közösség elé – beleértve a közösség (egyházi) vezetőit is –, ha nem törekszünk arra, hogy vátozatlan értékeinket újra kifejtsük a változó helyzetekhez adaptálva. Az egyházat hivatása – értékei, kétezer éves tudása – ma is segíti, hogy megmutassa önmagát, kommunikatív viszonyba kerüljön a világban élő és templomba járó hívein kívül az emberi társadalom nem-katolikus elkötelezettségű rétegeivel is. Kérdés: birtokában van-e ma az ehhez szükséges nyelvnek?
A katolikus értelmiségnek, teológusoknak, szociológusoknak, gazdasági szakembereknek, pedagógusoknak, a reáltudományok művelőinek közös felelőssége a tájékozódás és tájékoztatás, a vélemények bátor és kulturált közlése. Mindennek persze sajátos buktatója, hogy a közölt tények, adatok, vélemények gyakran nem egyeznek a magas funkciójú hivatalviselők elvárásaival.
Katolikus szellemű értelmiségiek (klerikus és világi szakemberek) egy nemrég rendezett kongresszusán a Kárpát-medence helyzetének és állapotának elemzésekor feltevődött a kérdés: milyen terveket, milyen stratégiát lehet készíteni a jelen állapot megváltoztatására. A térség száz évnyi vagy akár másfél évszázados öröksége, a ma társadalmába beivódott szemléletmód, a jelen idő anyagi és szellemi folyamatai erkölcsi hozadékának ismeretében kialakult a vélemény: a hosszú távú terveknek, stratégiáknak ma semmi esélyük nincs. A társadalom ugyanakkor türelmetlen. A társadalom normális(abb) életmenetéhez viszont – így látják mind a klerikus, mind a világi szakemberek – legalább két emberöltőnek kell eltelnie. Ma tehát csak középtávú stratégián lehet/kell gondolkodnunk.
Fentebbi töprengéseim írásba öntése után olvastam az Egyetemisták közösségi jövőbetekintése című cikket (Vasárnap, 2000. május 28.), amely a második félévi Országos Katolikus Diáktalálkozóról számolt be.
Módfelett megörültem az írásnak, mert úgy érzem, hogy a szerző, Pál Ágnes kérdésfelvetése, problémabemutatása a fiatal értelmiségi nemzedék számottevő közösségének az idősebb nemzedék töprengésében megfogalmazódó világlátásával egyezően közelít jelenünk gondjaihoz.
Megnyugtatónak érzem, hogy így alakul, formálódik az elkövetkező évtizedek katolikus értelmisége, amelyet előretekintő, gondolkodó szemlélet jellemez, amely a jelenségekről nemcsak tudomást akar szerezni, hanem a folyamatok alakításában tevékenyen részt is kíván venni. Feladatának érzi azt is, hogy megváltozott és tovább változó új világunkban meg kell maradnia szeretetet sugárzó kereszténynek, s erre tudatosan kell felkészülnie, s meg kell teremtenie az új helyzetben is életképes közösséget, amelybe át tudja menteni keresztény értékeinket, illetőleg amelyben szakmája felkészült ismerőjeként és művelőjeként keresztény szellemben gyakorolhatja hivatását.
Úgy érzem, ez a fiatal értelmiség, amelyet a lehetőségek állandó keresésének ilyen készsége jellemez, amely azt célozza, hogy (az észlelt, megtapasztalt, feltérképezett) negatív helyzetekben is azok jobbítására törekszik, a befelé fordulás, az önmagába zárkózás helyett szüntelenül kitekint, az állandó változásban gondolkodva az értelmiségiek közti kapcsolatok kialakítására, kiegészítésére és fenntartására, e kapcsolatok során a hit tapasztalatainak megosztására, lelki vagyonközösségre törekszik, meg fogja találni azt a közeget, azt a közösséget, amelyet keres, amelyre vágyik s amelyik reményteljes alakítója lehet Erdélyben is a katolikus gondolkodásmódnak, a keresztény tanúságtételnek.
A Romániai Magyar Pax Romana, az erdélyi katolikus értelmiségi szervezet évenkénti tanulmányi napjain is, az egész Pax Romana mozgalom (nemzetközi) kongresszusain is mindegyre megfogalmazódtak azok a gondolatok, amelyek a fiatal értelmiségi közösségeket jövőbe-tekintésükkor foglalkoztatják. Kiegészíti ezeket az immár (sokszor több évtizede) munkálkodó katolikus értelmiségiek várakozó, fürkésző tekintete: alakul-e már a fiatal keresztény magyar értelmiségiek országos szintű kommunikációja; van-e, alakul-e, marad-e itthon fiatal katolikus értelmiségünknek olyan „csapata", amely személyes és közösségi tanúságtétellel, tudományos, kulturális, közéleti és hivatásbeli munkával terjeszteni akarja/fogja az Evangélium szellemét, a keresztény tudatot és lelkiséget, amely ugyanakkor törekedni fog a romániai magyarság nemzeti identitásának megőrzésére és fejlesztésére, nem feledkezve meg arról sem, hogy elő kell segítenie a térségünkben élő nemzetek és nemzetiségek közötti megértést is és – nem utolsó sorban – nemzetközi fórumokon is képviselni tudja a romániai magyar katolikus világi értelmiséget.
Hiszem, hogy megteremtődnek, egymásra találnak a fiatal katolikus értelmiség személyes elkötelezettségre alapozó felnőtt keresztény közösségei, azt is remélem, hogy felfrissítik, (további) gondolkodásra, folyamatos helyzetértelmezésre és cselekvésre ösztönzik az előttük járó nemzedék töprengő tagjait, közösségeit.
Baróti László-Sándor
Márton Áron iskolapolitikája és nevelési törekvései
A húsz éve meghalt Márton Áron emlékére
Márton Áron tudta, mi a nevelés és az iskola. Fiatal pap korától fdigyelemm el kísérte az oktatás- és „nevelésügy" alakulását az iskolákban. Már Kolozsváron is, ahol egyetemi lelkész, majd plébános volt, egyenesen a nevelés és az iskolakérdés szellemi irányítójává nőtte ki magát. Alig lett püspök, máris nagy tájékozottságról tett tanúságot a nevelés és az iskolák teljes problematikájával kapcsolatban. Az egyházmegyei tanács 1939. november 16-i ülésén, amelyen megyéspüspöki minőségében első ízben vett részt, világossá vált, hogy tisztában van az iskolakérdés minden gondjával. Tudta, hogy Trianon óta Erdélyben az egyház és az oktatás/nevelés nem csupán vallási és pedagógiai kérdés, hanem az erdélyi magyarság megmaradásának is kulcskérdése.
Az iskolák ismerője
Már elődje, Majláth Gusztáv Károly püspök is – akinek ajándékozó szívét különösen élvezte az oktatásügy és az iskolahálózat – elkötelezetten küzdött az iskoláért, következetes jóságát pedig a más ajkú emberekkel is éreztette. „…Az egyház felfogása értelmében ragaszkodott az iskolákhoz körömszakadtáig."1. Majláth után Áron püspök készített számvetést: 1921-ben 45 000 volt az elemi iskolások száma, ez azonban 1939-re 14 897-re csökkent. A katolikus iskolák látogatása tizennyolc év leforgása alatt tehát mintegy 70%-kal esett. Megállapította, hogy gyermekeinknek mindössze 25%-a jár katolikus iskolába. Nem vádolt senkit kötelességmulasztással, megállapította, hogy voltak hősi példák is, ahol „mint a felbolydult hangyaboly" védekeztek a veszély láttán, mindig oda összpontosítva, ahol nagyobb volt a veszély. A két háború között viszont a kormány mindent elkövetett, hogy lehetetlenné tegye az egyház és az általa fenntartott magyar nyelvű iskolák működését. Földkisajátítás címén megnyirbálták nevelési alapjaink vagyonát, a kiosztásnál pedig a földnélküli híveinkről végleg „megfeledkeztek". A kolozsvári román egyetem egyik tanára, Onisifor Ghibu, nevét azzal tette nevezetessé, hogy nehézségeket támasztott és harcot indított a katolikus intézményeink ellen. E tárgyban írt munkái tanúskodnak a kisebbségi népünk ellen folytatott módszeres támadásokról.2 A tanköteles gyermekek 65-70%-a olyan állami iskolába kényszerült járni, ahol anyanyelvén írni és olvasni sem tanulhatott meg. Ugyanakkor a másik 30-35%-ért minden év elején – s a célzatosan emelt akadályok folyton szaporodó sora miatt – szinte minden egyes gyermekért külön meg kellett küzdeni, hogy beírassák és anyanyelven taníthassák saját iskoláikban, amelyektől az állam a támogatást következetesen megtagadta. Az ellenőrzés viszont annál szigorúbb volt. A katolikus iskolák állami felügyeletében olyan ellenséges szellem uralkodott, hogy a tanítók, tanárok és diákok egyaránt ki voltak téve a zaklatásoknak és az állandó feszültségeknek. A tanárok és a tanítók a megtűrt közhivatalnokokkal a nyelvvizsgák megszégyenítő vesszőfutásának voltak alávetve. Papjaink közül sokan megismerték a börtönt.3 Ennek ellenére a tanítók vállalták a nélkülözéseket is. Márton Áron a középiskolákkal kapcsolatban világosan látta, hogy ezekben nem feltétlenül azok tanulnak, akik a legrátermettebbek, hanem akik közel laknak a városi iskolákhoz vagy éppenséggel anyagilag meg tudják engedni maguknak.
A népéért aggódó pedagógus
A püspök újra meg újra emlékeztetett a középiskola céljára: az általános műveltség megalapozására a felsőbb tanulmányokhoz való előkészítésre. A többségi nép számarányánál fogva „elbírta" a diplomás középszerűek nagyobb tömegét is, ám a kisebbségi helyzetben lévők esetében a középszer odaengedése a kulcsfontosságú pozíciókhoz a nemzeti katasztrófával látszott egyenértékűnek. A kisebbségi nép fiataljainak mindenütt versenyre kellett kelniük a „beleszületettekkel" és a kiváltságosokkal, azon kívül pedig többletmunkát kellett vállalniuk – lehetőségeikhez mérten – a politikában, az egyházban. Ezért hárult elsőrendű fontossággal az erdélyi katolikus iskolára a feladat, hogy felkutassa a legtehetségesebb gyermekeket és elitképzéssel is foglalkozzék. Márton Áron jól tudta, hogy a tehetség egymagában nem elég. Másfelől a katolikus iskolának az informáláson és a szó szoros értelmében felfogott oktatáson túlmenően hangsúlyt kell fektetnie a nevelésre is. A második világháború végén egyre tapasztalhatóbbá vált a pusztítás, a vandalizmus, a bosszúállás „erkölcse". A hullafoltok a magyar kisebbségen belül is félreérthetetlenül kiütköztek. A gyermekek vallásos nevelésére a szülők egyre kevesebbet gondoltak; az iskolai hitoktatás ellen is már hallatszottak az első vészjósló hangok.4 Az iskola addig meghitt és szerető tekintélyt sugárzó szellemét megmérgezte a gyűlölet. A jóra és a szépre fogékony emberpalántákat és serdülő ifjúságot az államhatalom kezében összpontosuló oktatási rendszer a szeretet helyett egyre vérmesebb ellenséges indulatokra, a más nyelvű és hitű emberek lebecsülésére és megvetésére biztatta fel.
Európai és keresztény nevelést az iskolákba
A valódi, jól átgondolt és érték-központú nevelés az, ami változtathat ezen a keserves helyzeten.5 Márton Áron az iskolák tekintetében is a Nyugat kipróbált gyakorlata felé fordult. „Az irigyelt angol világbirodalom legtöbb nagy embere a híres, úgynevezett nyilvános iskolákból (public school) kerül ki már századok óta. E nagy múltú intézetek nevelési szelleme az ismeretek gyömöszölése helyett, amit nálunk úgy erőszakolnak, a jellem alakítását teszi az első helyre, az akarat edzését, a tettre való készség és a felelősségérzet fölébresztését és tudatosítását sugalmazza."6 A püspök – bár funkcionalitásukban az angol iskolák eszményét követte – Erdélyben a vallásos (felekezeti) iskolákan látta azt az intézményi eszközt, amely e sokrétű erények kibontakoztatásához legcélszerűbbnek mutatkozhat.
A nevelés világnézeti kérdés. Bár azokban az időkben a liberalizmus és a bolsevista ideológia kikezdte a nevelés világnézeti alapjait, Márton Áron joggal állapította meg, hogy a nevelés ügye továbbra is világnézeti alapokon nyugszik. Igaz, a vallás nem csupán világnézet, hiszen határai túlmutatnak azon. A vallás lényege az Istennel való személyes kapcsolaton alapszik. A pedagógia ugyan független tudomány, a nevelés mégsem térhet ki a sarkalatos világnézeti kérdések elől. Az erdélyi kereszténység ezeréves múltja arra figyelmeztet, hogy népünk mindenképpen csak ezekből a gyökerekből képes meg-megismétlődő módon újjászületni. A század közepén a kultúrát zavaros forrásokból „kínálgatták". Az élet csatazajos mezején négy világnézet (illetve ideológia) is harcolt az élet irányításáért: a liberalizmus, a bolsevizmus, a fasizmus és a kereszténység. Ha az erdélyi szempontokat veszzük figyelembe, iskoláink a fenntartó szándékából alapvetően a keresztény világnézet szolgálatában álltak, de a létében fenyegetett magyar katolikus közösség legtermészetesebb követelése is az volt, hogy iskolái a jövő nemzedéknek adják meg azt a tájékozódást és lelkében hívják elő azokat az erőket, amelyek egy nép életének és értékeinek nemcsak megmentésére, hanem továbbfejlesztésére is képesek.7
Álljon az iskola a kisebbségi sors szolgálatába
„A másik aggodalom, amely közvéleményünket nyugtalanítja, népünk helyzete és sorsa. Jövőnk zálogának kellene lennie, s hangos panaszok sírják elénk a szomorú tényeket, hogy tömbös egybeverődés helyett végzetes hullással omlik széjjel."8 A kérdésben a püspököt három gond is nyugtalanította: az elnéptelenedés, a megmaradás és az együttélés gondja. Az elnémult harangok üzenetében felpanaszolta népünk tragédiáját: az ősi szállások üresek, a templom harangja már csak más nép fiait hívhatja istentiszteletre, nemsokára „nincs kit nevelni". A helyzeten nem a „hangos magyarkodás" vagy a „struccpolitika" fog segíteni, hanem a nevelés és a jól szervezett oktatás. „Az önző, önmagának való nemzedék helyett új nemzedéknek kell jönnie". Az iskola mutassa be a padjaiban ülő fiataloknak, hogy a keresztény erkölcsök úgy épülnek bele földi, kisebbségi életünkbe, mint az építészet hagyományai és szabályai az építésbe vagy a gyökérből kiinduló nedvkeringés a növény-egész életébe. Az élet acélbordázatát földöntúlról származó törvények alkotják.9 Ezért – mondja –„iskoláinkra vár a szép feladat nagyobb része, hogy a kezükön átmenő nemzedékek nevelésével népünket mind egyedeiben, mind pedig közösségében versenyképesen előkészítsék a létéért folytatott harcra".10 Nemcsak a kisebbségi kérdésben, de a többségi néppel való együttélés ügyében is keresztény elven nyugvó megoldást keresett. A keresztény erkölcs és hitünk parancsa, hogy a más nyelvű emberben is a testvért lássuk. Ezt a tételt össze tudta egyeztetni kisebbség- és iskolapolitikai víziójával is. „Hogy a békés együttélés lehetséges legyen, első feladatnak látszik a lelki és erkölcsi alap helyreállítása, minek a legjobb helye az iskola. A nevelés állandó vezérelvként tűzze maga elé és következetes munkával gyökereztesse meg a felnövekvő nemzedékek lelkében, hogy az igazmondás, az igazságosság, udvariasság, a jóra való készség és a testvéri szeretet mindig kötelező erény, és főképp az minden más nyelvű, hitű emberrel szemben."11 Mindennek megvalósításában ugyancsak kulcsszerepe van a nevelésnek, kivált az iskolai nevelésnek. A hitvallásos iskolák századokon át kiállták az idők próbáját, tanúságot tettek mind a nemzetszolgálatukról, mind a kereszténységhez való hűségükről. Ezért meg kell védenünk ezeket az iskolákat, bátor kiállással és fegyelmezettséggel – írja körlevelében.12 „Tisztelendő papjaimat és híveimet pedig felhívom, hogy iskoláink és nevelő személyzetünk megsegítését elsőrendű és parancsoló kötelességnek tekintsék"13 Jóllehet Márton Áron is belátta, hogy az állandó támadás és a közelmúlt viszontagságai miatt a katolikus iskolák konkrét feladatai még meghatározásra és további gondos tisztázásra szorulnak, meggyőződéssel vallotta a katolikus pedagógia időszerűségét.14
A nép tanítója
Remélt szenttéavatásának hangulatában mindenki hiszi és vallja: Áron püspök szerette népét, egyházát, hazáját. Terve volt, hogy a két világégést és az azokat követő erkölcsi nyomort átélt kis erdélyi népet a kereszténység hajójában megmentse a művelt Európa számára. Ebben a törekvésében elment a végsőkig. Látta, hogy nem elég a siránkozás és a történtek fölötti kesergés: a munkát el kell kezdeni, mégpedig azonnal és tervszerűen. E tervének sínpárja az egyház és az oktatásügy volt. A templomban erkölcsileg akarta szelídíteni a nemzeti katasztrófától megriadt erdélyi magyarokat, a kiszélesített iskolában, népnevelési programjában az európai kultúra útjára akarta visszavezetni Szent István népét. Kik ezek az emberek? Elsősorban egyházmegyéje, a saját szülőföldjén hontalanná és idegenségbe jutott testvérei, akiknek nem csupán hazáját, iskoláját sodorta magával az áradat, de közvetve anyanyelvük, hitük, kultúrájuk is a politikai egyezkedések asztalára került. De ezen túl jól tudta – és gyakran gondolt a nagy püspök rájuk! –, hogy ott vannak a Kárpátokon kívül élő moldvai csángók is, akik még inkább szenvednek a mostohaságban: „.. Vannak messzi területek, ahol csak imitt-amott, nagy távolságokra, valamelyik völgyben eldugva, vagy helység szerényebb pontján meghúzódva áll egy katolikus templomocska, amely öt-tíz, sőt több egyházközségbe szétszórt kicsiny nyáj fölött őrködik. Ezek is édestestvéreink, mostohasorsban, elhagyatva, veszélyek közé kidobva. Megható, hogy hitükhöz ragaszkodnak, a szervezettség, közösség és tömeges együttlét megtartó ereje nélkül is kitartanak. Kötelességünk, hogy utánuk menjünk, tervszerű, alapos gondozásba vegyük őket, hogy megérezzék a nagy testvéri közösség erejét, szeretetét, és megteljenek bizalommal, s büszkén vallják és tartsák mindazt, amit apáiktól kaptak."15 Itt a nagy püspök minden bizonnyal a szórványmagyarságra és a csángókra gondolt. Felelősnek érezte magát értük is. Tudta, hogy másokban nem reménykedhetünk: „a saját sorsunkat magunk kovácsoljuk, az élettől csak annyi kegyre számíthatunk, amennyit tőle makacs kitartással, céltudatos és szívós munkával kikényszerítünk".16
A szülők iskolája
Áron püspök számára nemcsak a tanuló ifjúság nevelése volt fontos, hanem a szülőké is. Az iskolai nevelés fából vaskarika, ha azt a gyermek otthonában a család nem igazolja és folytatja tovább. Ezért a felnőttek nevelése is döntő horderejű feladat. Az ifjúság erkölcsi züllésének is itt van a gyökere. „Panaszkodunk – újabban elég sűrűn –, hogy népünk elmaradott és rossz, hogy különösen az ifjúság elveszítette az apák tisztes erkölcsi érzékét, faji és keresztény tájékozódó képességét. Romlik s az ősök hagyományaihoz mind hűtlenebb lesz. Gyökértelenül, a vallásos talajból kiszakadva, romboló eszmék hátán a romlás lejtője felé sodródik."17 De hát lehetne másként? A kortárs ifjúság a háború véres esztendeiben lépett a világba. „Apja kint verekedett a nagy mészárszék valamelyik frontján. Az iskola háborús iskola volt s itthon háborús, megbomlott erkölcsök. Szülői felügyelet és rendes oktatás nélkül kezdte az öntudatos életet." De ha mindazok meglettek volna is, amit fentebb fájó hiányként említett, mi lehetne e fiatalokból, ha most, amikor a jellem és a lelki alkat nincs kiformálódva bennük, magukra hagyjuk? Foglalkozni kell velük. A Templom és iskola című írásában Erdély figyelmét a kereszténységben és az európai kultúra tekintetében nagyobb jártassággal és mélyebb kereszténységgel rendelkező Nyugatra, Dánia példájára, a népművelés hazájára tereli, ahol a világon elsőnek honosították meg a népművelést a társadalom és a nemzet kulturális életében. Dánia értette meg először, hogy azok az erkölcsi és tárgyi ismeretek, amelyeket egy gyermek tizennégy éves koráig, az elemi iskola elvégzéséig megtanul, nem elégségesek ahhoz, hogy mint felnőtt ember – éljen bár a legegyszerűbb életkörülmények között is – akár egyéni, akár társadalmi feladatokban bővelkedő útjain a családját vagy a társadalmat megfelelőképpen szolgálni tudja.
Egy európai intézmény Erdélybe ültetése
A dániai népművelés eszméje Nicolai Frederik Severin Grundtvigtól (1783-1872), a nagy dán püspöktől származik, aki haladó művelődéspolitikai munkásságával nemcsak a skandináv államok mai magas színvonalú (nép)műveltségének, gazdasági és szociális jólétének alapját vetette meg, hanem az egész világ haladó nemzeteinek népművelési törekvéseit megtermékenyítette s új utakra terelte. Grundtvig püspököt az a felismerés vezette a népfőiskola megalapításának gondolatához, hogy Dánia nemzeti élete ellanyhult és válságba került. Az értelmiség szégyellte a dán nyelv „pallérozatlanságát" s ezért németül beszélt. A dán középiskola nem terelte a műveltebb középosztály figyelmét a dán nemzet sorsdöntő problémáira, s az a műveltség, amelyet oktatott, nem a dán nemzeti szellemből sarjadt, nem a dán nép kultúrájából táplálkozott. Grundtvig látta, hogy a dán nemzetnek olyan új művelődési eszményre van szüksége, amely visszhangra talál minden dán lélekben, s amely testvéri közösségbe fűzi a széles néprétegeket a felettük álló társadalmi osztályokkal. Grundtvig elsősorban a dán nyelv tiszteletét és szeretetét oltotta bele honfitársaiba. A dán irodalomból és a néphagyományokból kihámozta a sajátos nemzeti eszményt, elképzelte az „ideális dán embert". Megcsillantotta honfitársai előtt a dán néplélek szépségeit, erényeit, jó és rossz hajlamait, amelyek egy-egy író, tudós, felfedező életében sűrűsödtek össze. Grundtvig a 18 éven felüli dánok iskolájává tette meg a népfőiskolát, amely nem adott semmiféle diplomát, de sokkal magasabb célokat tűzött eléje: az általános emberi és nemzeti kultúra megalapozását, hogy a népfőiskolából az eke szarvához, a műhelybe vagy a családi életbe visszatérő emberek azon a helyen s abban a munkakörben, ahová a sors őket küldte, emberibb életet éljenek a nemzeti közösség javára és szolgálatában. Amikor a dánok a népfőiskola kapuján kiléptek, megpillantották a maguk és nemzetük nyomorát. A tettre felajzott lelkek nem tétlenkedhettek immár, elhatározták, hogy életük sarokpontja a tisztesség, a becsület és a hit lesz, mellette pedig az összefogás a haladásra, egy szebb és boldogabb jövő kiépítése érdekében. Megtanultak helyesen és szakszerűen gazdálkodni, a terményeket szövetkezve értékesíteni, a közügyekben önzetlen szolgálatot vállalni. A föld termőerejét megsokszorozták, a hozadékból fajállatokat szereztek be, villanytelepeket létesítettek, utakat építettek, falvaikat vízvezetékkel látták el, berendezkedtek a földterületek gépi megmunkálására. A főiskolára vissza-visszatértek, ahol megfürösztötték magukat az eszmék tisztaságában. Így lett Dánia a világ egyik leggazdagabb, legrendezettebb és legműveltebb állama.18
Lépjünk a nyomába!
Márton Áron ezeket az eszméket tette magáévá, amikor megkezdte az Erdély-szintű népművelési mozgalmát. Ő maga személyes példával járt elöl, György Lajossal még fiatal korában (1933-ban) megalapította az Erdélyi Iskola című folyóiratot, amely „kiszélesített" iskolájának katedrája volt.19 Ennek a folyóiratnak az első számában vetette föl a népművelés feladatának gondolatát, és foglalta össze annak lényegét.20 Erdélyt és az erdélyi magyarságot Európa szintjére szerette volna fölemelni. Nem rajta múlt, hogy tervei nem valósulhattak meg. Annyi bizonyos, hogy közel hozta a gondolatot – és a ma sem kevésbé aktuális utat megmutatta. Rajtunk múlik, hogy elindulunk-e, tovább haladunk-e rajta.
1
V.ö. Márton Áron, Majláth püspök öröksége, In: Erdélyi Iskola 1935/36. III. évfolyam, 7-8. szám, 441-442.2
Onisifor Ghiburól beszél. Személyéről bővebben, Mikó Imre, Huszonkét év c. könyvében (a megjegyzés Virt László, Márton Áron, a lelkiismeret apostola című könyvében a szerzőtől, Budapest 1988. 123.).3
V.ö. Márton Áron püspök húsvéti szózata In: Virt, i.m. 112-123.4
Márton Áron, Körlevél, 1945. VIII. In: Virt, i.m. 184.5
V.ö. Márton Áron, A katolikus pedagógia feladata, In: Erdélyi Iskola 1933, 3-4. számok, 105-106.6
Márton Áron, Az eszmény nyomán, In: Erdélyi Iskola 1935/36. III. évf. 5-6. szám, 291.7
V.ö. Márton Áron, Világnézet és nevelés, In: Erdélyi Iskola 1933/34, I. évf., 5-6. szám, 233-238.8
Márton Áron, Az eszmény nyomán, In: Erdélyi Iskola 1935/36. III. évf. 5-6. szám, 290.9
Márton Áron, Az elnémult harangok üzenete, In: Erdélyi Iskola 1935/36. III. évf. 3-4. sz. 149-150.10
Márton Áron, Az eszmény nyomán, 291.11
Márton Áron püspök húsvéti szózata (Gyulafehérvár, 1945. márc. 24. Szent Gábor főangyal napján.) In: Virt, i.m. 128.12
V.ö. Márton Áron, Körlevél, 1945. VIII. In: Virt, i.m. 188.13
V.ö. Márton Áron, Körlevél, 1945. VIII. In: Virt, i.m. 185.14
V.ö. Márton Áron, A hitvallásos iskola feladata, In: Erdélyi Iskola 1937/38. V. évf. 8-4. szám, 133-134.15
V.ö. Márton Áron, Templom és iskola, In: Erdélyi Iskola 1939/40. VII. évf. 3-4. szám, 125.16
Uo. 126.17
V.ö. Márton Áron, Kiszélesített iskola, In: Erdélyi Iskola 1933/34, I. évf. 5.18
Novágh Gyula, A népművelés hazája, In: Erdélyi Iskola 1933/34, I. évf., 5-6. szám, 244-246.; Márton Áron, Kiszélesített iskola 5.19
V.ö. Domonkos Pál Péter, Rendületlenül, i.m. 133.20
V.ö. Márton Áron, Kiszélesített iskola 8.
Az egyház összeszövődése a politikával – amióta a kereszténység a Római Birodalom államvallása lett – elvezetett ahhoz, hogy minden teológiai nézetütköztetés egyszersmind politikai érdekek kifejeződése és csatatere lett. Már az óegyház első zsinata is ehhez szolgáltat kiváló példát.
Peter Pawlowsky
A politika és a teológia vitái
Nem a római pápa, de még csak nem is a keleti pátriárkák egyike volt, aki az egyháztörténet első egyetemes zsinatát összehívta. Konsztantinosz császár tartotta úgy, hogy – ha már a kereszténységet a Birodalom vallásává tette – legfőbb ideje beavatkoznia a teológiai vitákba, hogy egyszer s mindenkorra rendet teremtsen.
Elrendelte hát 325-ben, hogy a Birodalom összes püspöke egybegyűljön a Márvány-tenger kisázsiai partvidékén fekvő Nikaiába. A püspököket mintegy birodalmi tisztviselőknek tekintve császári postajárattal utaztatta, és gondoskodott róla, hogy Nikaiában két hónapon át vitathassák az egyház ügyeit. Ő maga tartotta a megnyitó beszédet, ismertette a birodalmi törvények határozatait, júliusban pedig – uralkodásának huszadik évfordulóján – pompás bankettel rekesztette be a zsinatot.
E modell szerint zajlottak az ókor egyházának további zsinatai is. Szinte kivétel nélkül a császár kezdeményezte őket, még Nagy Károly is zsinatokat hívott össze. Annak a kérdésnek a feltevése, vajon mekkora "szabadsággal" bírt az egyház zsinati döntései alkalmával, anakronizmus volna egy olyan korban, amikor a középkori pápák szinte állandó defenzívában voltak a császári egyházpolitikával szemben. A laikusok – jelen esetben a császárok, illetőleg császárnők, hivatalnokok – meghatározó szerepe az egyházi döntéshozásban hovatovább általános jelenség volt, és csak a 19. és 20. század római katolikus egyháza adta fel ezt a gyakorlatot a teljes klerikalizmus javára.
Világi személyek masszív jelenléte a zsinatokon mégsem volt akadálya annak, hogy ezek a zsinatok a keresztény hitet újraértékeljék és hitvallásformákban pontosítsák. A Konsztantinosz türelmi rendelete utáni mintegy 150 éves időszakban került sor az első négy zsinatra, amelyek döntő jelentőségűek voltak a hitrendszer tisztázásában. Leginkább az a kérdéskör képezte e kristályosodási folyamat súlypontját, amelyet a teológusok krisztológiának neveznek. Az új, elismertségi helyzetnek örvendő kereszténységben kivált két probléma mutatkozott sürgősen megoldandónak:
Areiosz (+226), az alexandriai szerzetespap képviselte leginkább azt a nézetet, hogy a három személy közül csak az egyik – jelesül az Atya – vaküságos isten, miközben a Fiú az Atya teremtménye, a Lélek pedig a Fiú teremtménye. A 325-ös nikaiai egyetemes zsinat visszautasította ezt a gondolkodási modellt és egylényegűnek jelentette ki az Atyát és a Fiút (a „lényegileg egységes" és a „lényegileg hasonló" kifejezéseket a görögben csak egyetlen betű választja el: homousziosz és homoiusziosz). A következő egyetemes zsinat – a 381-ben tartott konstantinápolyi – ugyancsak minden kompromisszumot visszaszorított e kérdésben: a nikaiai hitvallás az első konstantinápolyi zsinat megfogalmazásában a mai napig is közös krédója az ortodox, a katolikus és a protestáns egyházaknak. Ám abban az időben ezek a zsinati döntések korántsem akadályozták Konsztantinosz császárt és trónutódait abban, hogy újra meg újra az ariánus oldalról toborozzanak pártot maguknak. Az arianizmus a gótok és germánok között bevett vallássá lett, sőt néhány évszázadon át a kereszténység legelterjedtebb változatává nőtte ki magát.
Száz évvel Nikaia után újabb kérdés került a középpontba. Egy bizonyos Nesztoriosz (+451) szerint – aki Antiokhiából jött és konstantinápolyi pátriárka lett – Máriát semmiképp sem lehet „istenszülőnek" (theotokosznak) nevezni, hiszen ő csak az ember Jézust hozta világra. Kyrillosz (+444), Alexandria pátriárkája elhatárolta magát Nesztoriosz nézetétől, hiszen ez azt jelenthette volna, hogy Jézus nem kezdettől fogva isten. A vita során nem válogattak az eszközökben, de a nézetütköztetés nem utolsó sorban a két pátriárka közötti politikai versengés köntösévé is vált. Végül is II. Theodosziosz császár 431-re újabb zsinatot rendelt el, Epheszoszba. A dolog pikantériája abban áll, hogy Epheszosz (Kisázsia Égei-tengeri partja) nem pusztán impozáns tárgyalási színhelyt kínált a maga hatalmas Mária-templomával (egy legenda szerint Mária Epheszoszban halt meg), hanem arról is nevezetes volt, hogy korábban a nagy Artemisz anyaisten városaként is tisztelték, így hát a zsinat idején úgy jártak ide Mária lábához a zarándokok, mint korábban Artemisz kultuszáért.
A zsinat határozata Nesztoriosz ellenében hangzott; letették pátriárkai szolgálatából és száműzték. Ez teológiailag kétségkívül következetes lépés volt, és – jóllehet az egész kérdéskör Jézus istenemberi voltáról szólt – a keresztény kegyesség történetében rögzítette a Máriára vonatkozó „istenszülő" fogalmat. A Mária-tisztelők a középkortól egészen napjainkig Jézus Anyját immár „magasan stilizált" formában állíthatják maguk elé, olyannyira, hogy – bár korántsem a keresztény tanításra alapozva, ám de facto – akár negyedik isteni személyt is láthatnak benne a Háromságon túl.
Az epheszoszi zsinatnak további – ezúttal sajnálatos – fejleménye volt egy maradandó egyházszakadás. Azt a kérdést, miként képzelhető el Jézus Krisztusban Isten és ember egysége, a zsinat egyáltalán nem oldotta meg. A Nesztoriosz-tan elleni küzdelemben az ortodox keresztények némileg túllőttek a célon, amennyiben az isteni és emberi természet egységét olyanképp fogták fel, hogy végső soron csak egy maradt meg belőle: az isteni. Ennek a modellnek a képviselőit aztán monofizitáknak nevezték el. Marcianus császár – pontosabban energikus felesége, Pulcheria – 451-re Kalkedonba, a Boszporusz Konstantinápollyal szemben levő partjára újabb zsinatot hívott össze. Ez volt a legnagyobb egyetemes zsinat egészen az I. vatikánumig (1870), és legfőbb célja a monofizitizmus elítélése volt.
A következmény a harmadik nagy egyházszakadás lett. Öt ókeleti egyház – A Földközi-tenger keleti partvidékétől Egyiptomig és Örményországig – nem ismerte el a zsinati határozatot. A szakadás mélyebb oka azonban az eltérő politikai-kulturális fejlődésben keresendő. Ez a széttartó fejlődési irány már az 5. században törékennyé tette a Mediterraneum egységét, majd annak végleges szétesését is magával hozta.
A formula, amellyel a krisztológia Kalkedonban klasszikus és végleges alakját rögzítette, kétszeresen is messzemenő jelentőséggel bír. Egyfelől Jézus Krisztus teljes istenségéről és teljes emberségéről beszél, két természetről tehát, amelyek „keveredés nélküli és megbonthatatlan". Ebben egyfelől a dialektikus gondolkodásmód érvényesül, vagyis egy olyan gondolkodás, amely a fennálló és fennmaradó ellentétek összetartozását vallja, másfelől a negatív fogalmak használata. Mindkettő a keresztény teológia magasrendű gondolkodási standardjának kialakulását erősíti, illetve megalapozza a saját határait illető tiszteletet. Olyan sajátosságok ezek, amelyek az európai gondolkodási hagyomány számára alapvetők lettek. De további kérdések is – mint például a szabadság és eleve-elrendeltség Augustinust (+430), a legnagyobb antik teológust foglalkoztató kérdése – ennek a gondolkodási modellnek az alapján találták meg máig érvényes válaszukat; a Nyugat meg-megújuló egyház és politika antagonizmusa is jól használható, racionális eszközt ismert föl benne.
A nagy szakadás
A nesztoriánusok és a monofiziták a visszájára fordították az egyház egységét. A nyugati és a keleti egyház-rész egészen az első ezredfordulóig olyan feszült viszonyban élt, hogy egy apró ürügy is elég lett volna a nyilvánvaló és végleges töréshez. A politikai különbségek még egy további okot szolgáltattak az eltávolodáshoz: Bizánc még jelentős területekkel bírt az itáliai félsziget déli részén, ám ez a pápák egyre növekvő politikai igényeivel ütközött. A szakadás tulajdonképpeni okát végső soron mégis csak a pápai primátus körüli vita szolgáltatta.
A pápa és a császár politikai elsőbbségét illető, a nyugati kereszténységre olyannyira jellemző ingadozás kétszáz évvel Nagy Károly után a császári oldal javára kezdett eldőlni. A császárok I. Ottó (936-973) óta egyre csillogóbb szakrális fénnyel vették körül magukat, III. Ottó (983-1002) pedig egyenesen vissza akarta állítani az Imperium Romanumot. A pápaság hatalma fokozatosan hanyatlott és vitatottá vált.
III. Henriknek 1046-ban a sutri helyi zsinaton három pápát kellett letennie, akiket különböző pártok támogattak, s egy negyediket kellett a pápai trónra ültetnie. Ez kétségtelenül mélypont volt a pápaság történetében – ám ugyanakkor fordulópont is: a burgundiai Cluny bencés kolostorából kiinduló egyházi reformmozgalom elsősorban a hivatali visszaélések és papi házasságkötések ellen emelte fel szavát. Ezt a törekvést a következő pápák már egyértelműen támogatták. Krisztus földi helytartóinak öntudata ettől kezdve újra szilárdulni kezdett.
Az ideológiai csatározások csúcspontja az 1075-ös "dictatus papae" volt, egy olyan dokumentum körüli zűrzavar, amely a pápa teljhatalmát és legfőbb bírói joghatóságát követelte az egyház egésze fölött, továbbá sürgette a pápa tévedhetetlenségének kinyilvánítását lelki kérdésekben, és jogot formált a császárok kinevezésére és letételére. Ezzel a pápaság egy markáns egyházpolitikai programot nyilvánított ki, amellyel kétségkívül sok tisztázatlanság elháríthatóvá vált, ám egy sor további konfliktus is kirobbant.
Az egyházreform legtüzesebb szószólója Humbertus volt, a lothringeni szerzetes, majd később bíboros-püspök. Szóban és írásban vehemens dörgedelmeket intézett azokhoz a laikusokhoz, akik klerikusi hivatalokat töltöttek be, mint ahogy keményen megfeddte azokat a papokat, akik megvásárolták rangjukat vagy tisztségüket, egyszóval kikelt minden olyasmi ellen, ami a pápa korlátlan hatalma ellen szegülhetett.
A világegyház egésze fölötti pápai joghatóság és a primátus elleni legelszántabb hangok természetesen Konstantinápolyból (Bizáncból) hallatszottak. 1054 nyarán pápai küldöttség utazott Konstantinápolyba a Kelettel tárgyalni. A delegáció vezetője Humbertus volt. Bizáncban Kerullariosz Mihállyal találkozott, aki a legkevésbé sem volt hajlandó Róma bármely igénye előtt is meghajolni; Humbertusnak meg derogált részéről elintézetlen ügyeket hazavinni Rómába.
Ezzel "teljes" lett a szakadás. Humbertus július 16-án kiközösítő bullát tett a Hagia Sophia, a bizánciá pártiárkai székesegyház oltárára. Öt nappal később a pátriárka – válaszlépésként – kizárt minden római keresztényt az egyházból. Minden elképzelhető eretnekség-vádat egymás fejéhez vagdostak. A keleti egyház (az "igazhitűek": ortodoxok) és a nyugati egyház (az "egyetemesek": katolikusok) nagy szakadása azóta is fennáll.
Egy monopol-vallás "munkamegosztása"
Az egykor új vallás első ezer évében jelentős mértékben eltávolodott szellemi kezdeteitől. Az állam intézményével és a politikával való összefűződése árán viszont egész Európa monopol-vallásává lett. Senki sem tehette, hogy ne hallgasson rá, csak a zsidók őrizték meg állandóan fenyegetett kivételes helyzetüket, hol tolerálták őket, hol korlátozták szabadságukat, üldözték vagy száműzték őket, majd újra megtűrték közösségeiket – a politikai opportunitás alakulása szerint. Mindazt, ami ellenszegült a kontinens – sőt az egész földközi-tengeri térség – keresztény egyneműsége posztulátumának, súlyos identitásválságként tapasztalták meg és egyre szigorúbb eszközökkel szorították vissza.
A császár és a pápa politikailag "örökzöld" témája az ebben közvetlenül nem érintetteket jótékony árnyékban hagyta. A regionális érdekek Franciországban és Angliában, Nyugat- és Kelet-Európában általánosan jelentkeztek, és csak igen ritkán vált szét bennük a vallásos vonatkozás a politikaitól. Amit politikai értelemben regionalizmusnak láthatunk, az vallási értelemben pusztán a nyelvek, mentalitások és életformák különbözőségeként jelentkezett. Ehhez járult újból és újból a kezdetekre való visszautalás, hiszen nyilvánvaló volt, hogy Rómában a pompa teljében nemzetközi politikát művelő pápa nehezen azonosítható annak a názáreti Jézusnak a képviselőjével, aki vagyontalanul élte életét és a politika áldozatává vált. A monopol helyzetben levő vallásnak állandóan ilyenszerű ellentmondásokkal kellett szembenéznie. Ahhoz, hogy az egyház ezekkel az ellentmondásokkal többé-kevésbé zökkenőmentesen együttélhessen, kétségkívül egyfajta "munkamegosztásra" volt szüksége.
Az első "munkamegosztás" az egyházi "állapotok" kidolgozása volt: a klerikusoké és a laikusoké (világiaké). Bár a tisztségviselő és "nem-hivatali" keresztények oppozíciója már az újszövetségi korban is fennállt, csak a fokról fokra állandósuló társadalmi berendezkedéshez való adaptálással és az állami hivatalokba felkapaszkodó klerikusok státus-szilárdulásával érkezett el az idő e kétosztatú egyházi-társadalmi rend megerősödéséhez. Igaz, e kettősség belső határvonala sokkal átjárhatóbbnak bizonyult, mint a többi társadalmi "sorompó". Ennek egyik oka vitathatatlanul a nőtlenségi kötelezettség volt, amely a 4. századtól Nyugaton egyre keményebben érvényesült, s amelyet a 10. században a cluny-i reform minden ellenállás dacára általánosan konszolidált. Ekként nem alakulhattak ki örökölhetőségi alapon szerveződő papi dinasztiák, hiszen minden új pap a laikátusból jött. Minthogy nyilván nem minden keresztény élt vagy élhetett az evangélium mércéje szerint tökéletes életet, a klerikus–laikus "munkamegosztás" óhatatlanul egyfajta kölcsönös "képviseleti" struktúrát alakított ki: az egyik "osztály" az imának és az istentiszteletnek élt, a másik "osztály" jellemző életmegnyilvánulása a gazdálkodás, a háború és az erődépítés volt.
Egy további, máig ható "munkamegosztás" a kléruson belül a tanítóhivatal és a teológia funkciója között figyelhető meg, kivált a római katolikus egyházban. Már az antik egyház zsinatain is a püspökök vindikálták maguknak a jogot, hogy hitkérdésekben döntéseket hozzanak, és ehhez "felhasználták" – akárcsak ma – a teológusok szakmai kompetenciáját. A tanításbeli döntések pápai centralizálása azonban gyakran tette e "munkamegosztást" heves csatározások színterévé. Az alig legyőzhető gond ezzel kapcsolatban ott keresendő, hogy egy kétezer éves, jószerével írásban kinyilatkoztatott vallás elkerülhetetlenül a hagyományok szinte áttekinthetetlen tömegét választja ki magából, egy olyan tradíció-állományt, amelyet csakis szakértők tudnak feldolgozni. Másfelől a keresztények hite éppúgy meggyőződés kérdése, mint kezdetben – nem pedig teológiai tanulmányok folyománya. A tudás és hit között szükségszerűen jelentkező feszültség mind a mai napig gondoskodik a kisebb-nagyobb konfliktusok fennmaradásáról.
A monopol-vallás keretében megmutatkozó harmadik "munkamegosztás" a keresztények túlnyomó többségét összefogó, hagyományos (plébániai) közösségek és a férfi és női kolostori szerzetesközösségek közötti szembenállás feszültségmezejében alakult ki. A világban vagy a kolostorban élni – hosszú évszázadokon keresztül égető érvényben maradt ez az alternatíva az elkötelezett keresztények tudatában. Az első keresztény közösségek megkíséreltek egy ellentársadalmat (kontraszt-társadalmat) létrehozni a fennállóval szemben: közös életük terében a békének, a szeretetnek és a vagyoni megosztásnak kellett uralkodnia. A monopol helyzetet nyert vallás, amelyhez szükségszerűen mindenki hozzátartozik, nincs abban a helyzetben, hogy saját "ellen-modellje" szerint éljen. Ezt tehát a szerzetesrendek tűzték ki létük céljaként, és ezzel sikeresen mentettek át egy részt a "kontraszt-társadalom" igényeiből az egyház egészébe.
Szerzetesek és apácák
A keresztény szerzetesség őshazája Egyiptom. Az anakhoréták vagy eremiták (voltaképpen az első remeték) lelkes és elszánt keresztények laza csoportjai voltak, akik szigorú aszkézisben és a világtól való következetes elzárkózásban éltek. "Ősatyjuknak" a 356-ban meghalt Antalt tarthatjuk, aki a gazdag fiatalember történetének hatása alatt (aki nem volt képes vagyonát feladni Jézus követéséért; Mt 19,16-26) magányos remeteéletre szánta el magát. A sivatagban élő Antal már élete idején is valóságos zarándok-célpont lett, leginkább olyanok keresték fel, akik tanácsát akarták kikérni. Körülbelül ugyanebben az időben dolgozta ki Pakhomiosz (292-346) a szerzetesi élet további modelljét: a koinobiták (közösségben élők) életformáját. Ők a magányosság helyett szigorú szabályok (regulák) szerint vezetett közösségi életet folytattak. Pakhomiosz – aki megtérése előtt pogány zsoldos volt – életfogytiglani nőtlenséget, vagyontalanságot és szigorú engedelmességet követelt meg övéitől – voltaképpen katonai erényeket, amelyek sikerre is vezették törekvését: összesen tizenegy kolostort alapított a nagy Nílus-kanyarban, amelyek kézműves és földművelő munkájuk termékeit saját Nílus-flottával szállították a folyón lefelé Alexandriáig.
A kolostori közösségi élet a keresztény kontraszt-társadalom modelljét mutatta fel a keleti és nyugati egyházban egyaránt. Kisvártatva felzárkóztak a szerzetesközösségi életforma vállalói közé "szüzek és özvegyek" is – akiknek az ősegyház szemléletében külön, sajátságos státusuk volt. A női szerzetesrendek házai gyakorta éppúgy menedékhelynek számítottak, mint az egyedülálló nőrokonok számára létrehozott eltartási intézmények. Ugyanakkor azonban módot adtak a nőknek a szabad önkiteljesítésre is, a kulturális, tudományos és karitatív munkára, ami messze meghaladta azokat a lehetőségeket, amelyeket az apa vagy a férj közelében leélendő élet oly szűkösen kínálhatott.
A Nyugat – amely rugalmasabban és kevésbé radikálisan figyelt az aszkézisre – csak tova két évszázad múlva érkezett el addig, hogy feltűnjön a színen Nursiai Benedek (Perugia, 480-547), az első nagy nyugati rendalapító. Rómában tanult, megcsömörlött a nagyvárosi élettől, három éven át remetéskedett Subiaco egyik barlangjában, majd remeteközösséget hozott létre maga körül. 529-ben Monte Cassinóba telepedtek át, itt is írta Benedek rendjének reguláit. Monte Cassino – számos vész ellenére (a longobárdoktól a második világháborúig) – a legrégebbi, mai napig is fennálló nyugati szerzeteskolostor.
A férfi és női szerzetesrendek a kereszténység történetének hosszú szakaszain keresztül spirituális és kulturális központoknak számítottak, ám gyakran funkciójukat is vesztették vagy "kihaltak". A reformáció mintegy hadat üzent nekik, arra hivatkozva, hogy az egyén még az önként vállalt, szigorú aszkézis árán sem igazulhat meg önerejéből Isten színe előtt. A felvilágosodás is keményen fellépett a kolostorok világa ellen, abból a meggondolásból, hogy a társadalomnak az imádságra és böjtre épülő, "terméketlen" életformából vajmi kevés haszna van.
A nyugati szerzetesrendek számát (a feloszlatottakkal vagy kihaltakkal együtt) máig mintegy 4 000-re becsülik. Szabályaik, életmódjuk és sajátos feladataik sokasága és színessége folytán sikerült valamelyest lefedniük az ember pluralitás iránti természetes igényét egy monopolhelyzetben levő egyház keretein belül is. A kolostorok "képviseleti" funkciója akkor válik világossá, ha meggondoljuk: azok a keresztények, akik nem éltek kolostorban – klerikusok és világiak egyaránt – Isten előtti különleges, érdemszerző cselekedetnek tartották a kolostoralapítást. Minthogy még a monopol-valláson belül sem lehetett elvitatni a radikalitásnak – mint az Evangéliumból is következő kívánalomnak – az igényét, a szerzetesek és apácák gyakran élénk toborzó tevékenységet is folytattak a "normális" (értsd: plébániális) körülmények között élő keresztények körében. S kibontakozott egy újabb modell is. A szentek hovatovább nem pusztán csodálatra és követésre méltó példaképei voltak a hívőknek, hanem elérhetetlen erkölcsi messzeségben tűntek fel, tiszteletük olyan vallásos "érdemekért" való közbenjárás esdeklésére is irányult, amely érdemeket a keresztény önerejéből megszerezni sohasem tud.
Htp-Verlagsgesellschaft
(Kurz und Bündig, 1995)
Jakabffy Tamás fordítása
Joe Favazza a memphisi (Tennessee, AEÁ) Rhodes College Vallástudományi Tanszékének tanára. Tanulmányait az Egyesült Államokban végezte, Európában, a leuveni Katolikus Egyetemen doktorált. Kutatási területe és érdeklődési köre egyaránt a kiengesztelődés kérdése, ennek mind szentségi keretei közt, mind hétköznapi megoldási lehetőségei szempontjából. A három gyermekes, derűs világi férfi családjával együtt öt hónapot Kolozsváron töltött. Vendégprofesszora volt a Babes-Bolyai Tudományegyetem katolikus teológiai karának, ahol a fundamentális teológia kurzus keretében szentségtant tanított és egy opcionális kurzust tartott a kiengesztelődés témakörében. Amellett, hogy érdekelte Románia, az 1989 utáni út a társadalmi kiengesztelődés felé, az erdélyi részen az etnikumközi megbékélés témája, azért is ragaszkodott ahhoz, hogy Romániába jöjjön, mert feleségével együtt innen fogadtak örökbe egy testvérpárt 4 évvel ezelőtt. Két idősebb gyermekük számára szerették volna megadni azt az esélyt, hogy szülőhazájukat is megismerjék.
Favazza professzor ez év április 11-én a nagyközönség számára tartott ezen a címen nagy érdeklődéssel kísért előadást, amelynek írott változatát a Keresztény Szó számára készítette el.
Joseph A. Favazza
Katolikusok Amerikában: az ellentmondások egyháza
Bevezetés: a személyes szövegösszefüggés
A legszokványosabb és a legkevésbé szokványos amerikai katolikus vagyok. Másokhoz, milliókhoz hasonlóan a nagyszüleim a 20. század elején Olaszországból vándoroltak ki (vagy más nézőpontból: be) Amerikába. Olasz kultúrájuktól és szellemi örökségüktől elválaszthatatlan katolicizmusukat hozták magukkal. De az olasz katolikusok millióitól eltérően – akik Északon vagy Közép-Keleten, a katolikusoktól amúgy is sűrűn lakott nagyvárosokban telepedtek le – az én nagyszüleim végül Délen állapodtak meg, Memphis városában, Tennessee államban. A Mississippi folyó partján fekvő város lakóinak vallási gyökerei mélyen az uralkodó evangéliumi protestantizmus talajába kapaszkodtak. A nagyszüleim megérkezése előtt csak 60 évvel, 1850-ben tartották az első katolikus szentmisét Memphisben.
Romániához nagyon hasonlóan a római katolikusok láthatóan kisebbségben vannak szülővárosomban. A múlt fajüldözései, az etnocentrikus elven szerveződő csoportok régebbi jelenléte miatt s az elsöprő többségben levő protestánsokkal szemben nagyon világosan rajzolódik ki a katolikus identitás. Gyerek- és kamaszkorom idején utcánkban a miénk volt az egyetlen katolikus család, s én tulajdonképpen hosszú ideig azt hittem: szabály van arra a városban, hogy egy utcában csak egy katolikus család lakhat, hiszen én egyetlen olyan utcát se láttam, ahol ez ne így lett volna! Mivel katolikus iskolába jártam, nem is hasonlítottam a környékbeli gyerekekhez, akik mind állami iskolában tanultak. Különböztem tőlük – ők meg tőlem –, és ez mély nyomot hagyott bennem és egész világlátásomon. Ez az én személyes hátterem, amely mélységesen befolyásolja azt a módot, ahogyan országom katolikus egyházát látom.
Az amerikai katolicizmus rövid története
Ahhoz, hogy az amerikai katolikusokat érthessék, legalább egy keveset tudni kell történetünkről. Két periódusra kell különösen is odafigyelni. Az egyik a telepesek korai időszaka. Ebből a korból három fő kulturális irány érdemel figyelmet, mindegyiknek szerepe volt abban, hogy a katolikus vallás Észak-Amerikába került. A spanyolok alapították amerikai területen az első katolikus egyházmegyét, San Juant, Puerto Ricóban (1511), és ők voltak az első katolikusok, akik a mai Egyesült Államok kontinentális részén letelepedtek. Később a spanyol misszionáriusok jelentős missziókat alapítottak Texasban, Új-Mexikóban és különösképpen Kaliforniában. San Diegóban, Los Angelesben és San Franciscóban minden a 18. század második felében alakult spanyol missziókkal kezdődött.
A franciák Kanadából hozták a katolicizmust, és 1605 körül kiterjesztették misszióikat a mai Maine állam területére is. Később a franciák több missziót alapítottak a Mississippi partján és attól nyugatra. Amikor 1803-ban eladták az amerikai kormánynak hatalmas földbirtokaikat (közel egyharmadát a jelenlegi kontinentális Egyesült Államoknak), a francia katolicizmus már megerősödött Alabama, Mississippi és különösen Louisiana államok déli részén. Ez ma is rögtön szembetűnik annak, aki ellátogat a Louisiana államban fekvő, lenyűgöző New Orleans-ba.
A britek voltak az utolsók az Amerikába érkezett katolikusok közül, de hatásuk nem elhanyagolható. Marylandet – amely egyike az első, az Egyesült Államokat alapító 13 államnak – George Calvert 1634-ben római katolikus gyarmatként alapította. 1789-ben, alig 13 évvel az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat után, Baltimore központtal – ez Maryland állam fővárosa – alakult az első katolikus püspökség az Egyesült Államok kontinentális területén. Húsz évvel később megalapították a New York, Boston és Philadelphia központú egyházmegyéket. A katolicizmus nőttön nőtt és terjeszkedett, fokonként erősödött Amerikában!
A második történelmi mozzanat az amerikai katolikusok letelepedésének történetében az 1829 körüli nagy bevándorlási periódus. A katolikus bevándorlók a 19. század folyamán szinte végig özönlöttek az új hazába, elsősorban Írországból és Németországból. Ezek az emigránsok megkétszerezték, majd megháromszorozták a katolikusok számát Amerikában abban az időben, amikor az Államok (1876-ban) centenáriumát ünnepelte. De a század végétől s a 20. század kezdetén Dél- és Kelet-Európából érkezett a legtöbb emigráns. 1907-re az összes bevándorló 80 százaléka Olaszországból, Lengyelországból, Magyarországról és a szláv országokból jött. 1880 és 1920 között évente egymillió katolikus érkezett Amerikába. Az emigránsok utolsó nagyobb hulláma – Mexikóból, Dél- és Közép-Amerikából, illetőleg Kubából – az 1930-as években érkezett. A spanyol nyelvű katolikusok bevándorlása ma is folyamatban van, bár sokkal visszafogottabb mértékben – a szigorúan korlátozó emigrációs törvények következtében.
A bevándorlók nagy hullámai meghatározó módon befolyásolták az amerikai katolikus egyház identitását és fejlődését. Az emigránsok az új országban általában azzal kezdték életüket, hogy saját etnikai csoportjuk körén belül maradtak. Ezek az etnikai „gettók" igen messze álltak a gazdagabb protestáns szomszédoktól a nagyvárosokban. A bevándorlók a nagyváros szegényei voltak, alacsony képzettségűek, így a legrosszabbul fizetett munkákat is elvégezték. Pasztorális igényeikre válaszul az egyház a nevelésükre, tanításukra és a nekik szóló szociális szolgáltatásokra koncentrált. Ez azt jelentette, hogy a katolikus plébániák előbb építettek iskolát, mint templomot. Ez a nevelésre való koncentrálás vált a katolikus egyház központi stratégiájává, amely a bevándorlókat végül kimozdította gettóikból az uralkodó amerikai kultúra irányába.
Kik ma az amerikai katolikusok?
Amerikában körülbelül 60 millió katolikus él, az összlakosság közel 25 százaléka. Míg a különféle protestáns csoportok 2:1 arányban „túlnövik" a katolikusokat, a római katolikusoké a legnépesebb egységes vallási csoport. A katolikusok körülbelül 60 százaléka a sűrűn lakott Észak-Keleten (Boston, New York, Philadelphia) és Közép-Nyugaton (Chicago, St. Louis) él, kevesebb mint 10 százalékuk az erősen protestáns Délen (Atlanta, Dallas). A legkülönfélébb eredetű latin katolikusok – a Mexikóból, Kubából, Puerto Ricóból érkezettek – alkotják a legnagyobb és leggyorsabban növekvő „etnikai" csoportot, míg az ázsiai és afrikai eredetű katolikusoké a legkisebb.
Egységes csoportként tekintve az amerikai katolikusok végzettsége magasabb, és jövedelmük is nagyobb, mint a legtöbb protestáns csoporthoz tartozóké. A katolikusok nagyobb valószínűséggel választanak magas szakmai felkészülést igénylő foglalkozásokat (orvos, ügyvéd, üzletember). A vasárnapi szentmisén való részvétel 30 és 50 százalék között ingadozik, Írországot leszámítva ez a világon a legmagasabb arány. Azok között, akik rendszeresen járnak szentmisére, a nők száma a férfiakéhoz viszonyítva 6:4 – a világ számtalan országában hasonló a helyzet.
Politikai téren az amerikai katolikusok társadalmi szempontból liberálisokként határozhatók meg, és mint ilyeneket hagyományosan a demokrata párttal azonosították őket. Ez „filozófiai" értelemben azt jelenti, hogy a katolikusok a múltban inkább hajlottak afelé, hogy a szociális jólétről az állam gondoskodjék – ebbe azt is beleértve, hogy az állam indítson segélyprogramokat azok számára, akik nélkülözik az élelmet vagy éppen hajléktalanok. A katolikusok liberálisoknak mutatkoztak más szociális kérdésekben is, mint például a nők, a kisebbségek, a homoszexuálisok jogai, szigorúbb fegyverviselési jogszabályok, alacsonyabb fegyverkezési és katonai kiadások.
De ahogy a katolikusok jövedelme növekedett, egyre több katolikus vált „fiskális" értelemben konzervatívvá, s ekként politikailag a republikánus párt felé fordult, annak „filozófiai" álláspontját magáévá téve, amely a kevesebb kormányzat, illetőleg a szociális jólét terén több egyéni, civil felelősség elvét vallotta. Ez a fordulat 1980-ban vált nyilvánvalóvá, amikor Ronald Reagant elsőként a republikánus elnökök közül erős katolikus támogatással választották meg. Ezt igazolta 1994, amikor a republikánusok ötven éve először kaparintották kezükbe a kongresszus mindkét házában az ellenőrzést.
Az amerikai önazonosság kialakulása: protestáns és katolikus hangok
Az Egyesült Államok történelmének nagy részében a 19. századi liberális protestantizmus volt az uralkodó tényező az amerikai identitás alakításában. Ez a perspektíva úgy állítja be az emberi személyt, mint az Isten és „a világ" sötét erői közti csatateret. Az életet s az erkölcsöt a vagy-vagy szigorúságával szemléli: vagy van a személynek hite – s ezt egyéni teljesítményei és sikerei folyamatosan igazolják –, vagy nincs hite – amit következetesen igazol is hanyatlása és sikertelensége. Ennek eredményeképpen a protestáns munkaerkölcs mítosza domináns erővé lett, amely a nemzet látványos gazdasági és politikai fejlődéséhez vezetett. A kemény munka, a gazdasági sikerek az ember Isten előtti státusát igazolták. Az erényesség és a gazdasági siker közötti egyenlőségjel táplálta a versengést. A hangsúly az egyénen volt, akinek egyedül kell Isten ítélete elé állnia. Az egyház segítő kezet nyújthat ugyan az egyénnek az erkölcsi jóság fenntartásában, végső soron azonban minden a személyen, döntésén, erényén múlik. Ezért lehettünk Amerikában tanúi a katolikus-ellenesség több ciklusának is. Ez abból a félelemből eredt, amelyet a protestánsok a római katolikus egyház hatalma és befolyása miatt éreznek. Ez különösen szembeötlő volt az 1960-as elnökválasztáskor, amikor John F. Kennedynek meg kellett küzdenie azokkal, akik azt hangoztatták, hogy mivel ő katolikus, „csatlósként" a Vatikánnak szükségszerűen politikai befolyást kell biztosítania kormányzása idején. Kennedy a nemzet történetének mindeddig egyetlen katolikus elnöke volt.
A 20. század második felében a liberális protestantizmus uralkodó befolyása gyengülni kezdett, a katolikusok erőteljesebben hallatták hangjukat, s jobban befolyásolták az amerikai öntudat kialakítását. Hangjuk kritizálta a 19. századi protestáns munkaerkölcsöt! Ez a katolikus magatartás kritikus „a világban" hangjával szemben, végső soron azonban nagyobb hangsúlyt helyez Istennek a teremtés egészében megnyilvánuló szentségi jelenlétére. Eszerint az életet nem a vagy-vagy, hanem az is-is kihívásaként kell megélni: az ember egyszerre hívő és rászorul a hitre, egyén és ugyanakkor a közösség része, terméke, elkerülhetetlenül bűnben él, ugyanakkor bőségesen megéli a kegyelemmel való találkozást is. Ennek eredményeként az egyén munkája nem annyira az individuumtól függ, sokkal inkább az Isten kegyelmével való együttműködés függvénye, amely kegyelem már az egyéni hit kibontakozása előtt munkálkodik, még mielőtt annak a közösségnek a hatalmi, tekintélyi értékei működésbe lépnének, amelybe az egyén gyökerezik.
A közösség kivételes autoritására helyezett hangsúly magyarázza, miért hajlamosak az amerikai katolikusok szociális téren liberálisnak lenni politikai választásaikban: felfogásuk szerint a nemzetnek mint közösségnek kell felelősséget vállalnia egyéneiért, tagjaiért. Ez magyarázza azt is, miért lett és maradt a nevelés/oktatás a bevándorló közösség nagyra tartott stratégiájává, amely arra hivatott, hogy fenntartsa a közösségi kötelékeket, és hogy az egyént a közösség keretein túl terjedő életre is felkészítse. Végül a közösség tekintélyi szerepének hangsúlyozása az amerikai katolikusokat arra vezette – feleletként azokra a protestáns félelmekre, amelyek szerint a katolikusok lojalitása megosztott –, hogy önmagukat fölöttébb lojális állampolgárokként szemléljék, olyan amerikaiakként, akik tudják, hogyan helyezzék az államérdeket az egyén érdeke fölé.
Mellbevágó volt látni, mennyire figyel a politikai vezető réteg s az országos média a katolikus hangokra az utóbbi négy évtizedben. Világosan megfigyelhető, hogy a katolikus közösség tiszteletnek örvend azért a szerepért, amelyet a múltban betöltött, s azért a jövőképért, amit felmutat. A katolikus püspökök egykor mind megnyilatkozásaikban, mind tetteikben a vietnami háború befejezését sürgették, az emberi jogok mozgalmát támogatták; mindez a katolikus egyházat az erkölcsi értékelés előterébe, a figyelem középpontjába helyezte mint az országos közvélemény formálóját ezekben a kritikus kérdésekben. A jövőre nézve két lelkipásztori levél országos figyelmet váltott ki és sokan hivatkoztak rá. A püspöki kar mindkettőt a 80-as években adta ki. Az egyik a gazdaságra, a másik a nukleáris fegyverekre vonatkozik. Más állásfoglalások – amelyek szintúgy nagy figyelmet kaptak – az abortusz, a halálbüntetés, a fegyverviselés ellenőrzése témáiban nyilatkoztak. Az ország vezetői kétségtelenül odafigyelnek a katolikus megnyilatkozásokra, tisztelik a katolikus álláspontok erejét releváns szociális kérdésekben. Bár a katolikus nézet nem mindig a legnépszerűbb, vitathatatlanul olyan hang, amelynek komoly befolyása van az amerikai közvélemény erőterében.
Az amerikai katolikusok szkizofrénia és szkizma között
A második világháborúig az amerikai katolikus öntudatot a „szubkultúra-jelleg" óvta. A katolikusok katolikus iskolába jártak, katolikus barátságokat kötöttek, katolikus házasféllel házasodtak és a katolikus plébániákat támogatták. A II. vatikáni zsinatot követően – ahogy a bevándorlók kultúrája az amerikai kultúra része lett – mindez drámai egyértelműséggel megváltozott. Tanúi voltunk a papi és szerzetesi hivatások lényeges megritkulásának, visszaesett a katolikus iskolákba iratkozók száma, a szentmisén résztvevőké is, a gyónások száma is drasztikus csökkenést mutatott. Mégis – ugyanabban az időben! – a katolikusok száma folyamatosan növekedett. Tulajdonképpen igen kevés más keresztény csoport létszáma mutat ilyen arányú növekedési dinamizmust.
Most, hogy Amerikában a katolikus már nem a bevándorlók egyháza, hogy immár az uralkodó amerikai kultúra része lett, inkulturálódott, új modelleket keresünk arra, hogyan legyünk egyszerre katolikusok és amerikaiak. Sajnos a spektrum mindkét széle töredezett. Az egyik oldalon állnak azok, akik az egyházat arrafele befolyásolnák: integrálja, építse be az amerikai demokratikus hagyományokat az egyházi struktúrákba. Ez nézetük szerint jelenthetne olyan szabálymódosításokat is, mint például a cölibátus fakultatívvá tétele a papok számára, illetve püspökök kinevezése közvéleménykutatás alapján. Mindez azt mutatja, hogy az amerikaiak közül sokan örülnének az efféle változásoknak. Pozitív értelemben egy ilyen mozgás lehetővé tenné az amerikai egyháznak, hogy lakmuszpapírja legyen a világegyháznak, lemérje annak a viszonynak a szakítószilárdságát, amely a II. vatikánum kollegialitásra vonatkozó nézete s a jelenlegi centralisztikus-hierarchikus egyházszerkezet közt fennáll. Negatív értelemben a katolikusokat pusztán jó amerikaiakká változtatná, és ugyanahhoz a hanyatláshoz vezetne, aminek az uralkodó liberális protestantizmus esetében tanúi lehettünk. Más szóval talán a vallás csak úgy maradhat vonzó és hatékony, ha meg tud őrizni egy megkülönböztető vonást az uralkodó kultúrával szemben.
Másfelől ott vannak azok, akik visszautasítanának mindent, ami amerikai az egyházi szerkezetben. Ez jelentheti a püspök tekintélyi, hatalmi szerepét, azt, hogy cenzúrázhat és kiközösíthet, ezeket mint büntetési formákat alkalmazhatja azokkal szemben, akik az egyházi tanítással ellentétes véleményüknek adnak hangot, s ebben kitartanak. Pozitív értelemben ez a folyamat elkülönítené a katolicizmust Amerika demokratikus hagyományaitól, és olyan pozíciót biztosítana neki, amelyből bírálhatná az amerikai erkölcsi rendet. Negatív értelemben viszont elvezethet az egyház katolicizmusának elvesztéséhez, és ahhoz, hogy az egyház pusztán a teológiai és kánoni értelemben vett tisztaság egyszerű őrzőjévé válna. Más szóval ez talán elszigetelné az egyházat a mai Amerikától, így az egyház elveszítené minden lehetőségét a közvélemény és a politizálás befolyásolására.
A legtöbb amerikai nem megy bele egyik nézet szélsőségébe sem, inkább a középúton szeretne megmaradni. Mégis: ami leggyakrabban a figyelem középpontjába kerül – különösen a Vatikán figyelmének középpontjába –, az az amerikai egyház jövőjét illető kétféle nézet közti harc ténye. Rómában tulajdonképpen rendkívüli módon figyelnek az amerikai egyházra. Csak Braziliában van több püspök. Csak Németország nyújt hasonló vagy nagyobb anyagi támogatást a Vatikánnak. Csak Írországban járnak többen misére. Egyszóval: Róma nem fordíthat kevesebb figyelmet arra, ami Amerikában történik. Túl sokat kockáztatna.
Tekintve sok amerikai álláspontját bizonyos aktuális, az egyház fókuszában álló kérdésre vonatkozóan – talán jogos Róma aggodalma. Alább ötöt szeretnék megnevezni a legkritikusabb témák közül.
1. A nőkérdés
Az amerikaiak megszokták, hogy a nők ott vannak a katekézisen, a liturgián, adminisztratív munkakörben az egyházon belül. Ez a beállítottság nem változott még az amerikai női szerzetes-hivatások meredek csökkenése mellett sem. Sok katolikus számára így nem okozna gondot a szolgálat minden fokozatának megnyitása a nők előtt. Egy nem régi közvéleménykutatás kifejezetten azt mutatja, hogy arra a kérdésre, megengedhető volna-e a nők számára a pappá szentelés, az amerikai katolikusok 65 százaléka igennel válaszolt. Még ennél is nagyobb számban gondolják úgy, hogy a nők szerepének növekednie kell az egyházi vezetésben – ebbe beleértve a felszentelt diakónusi szerepet is. Ugyanígy sok katolikus számára, aki az emberjogi emancipáció korszakát – vagyis az 50-es, 60-as éveket – átélte, az az érv, hogy a férfiak és nők „különböző, de egyenlő" szerepet töltenek be az egyházban, túlságosan hasonlít ahhoz az érvhez, amivel a négerek és fehérek „különböző, de egyenlő" iskoláinak fenntartása mellett érveltek. Ezt az érvet az emberjogi mozgalommal szemben nem lehetett fenntartani. Az amerikai katolikusok egy része azt számítgatja, vajon mennyi időbe telik, míg az egyház is erre a következtetésre jut.
2. A papi és szerzetesi hivatások
Ezek továbbra is elmaradnak a lelkipásztori szükséglettel szemben. Saját egyházmegyémben 1994 és 1999 közt egyáltalán nem volt papszentelés. A legtöbb amerikai egyházmegyében az élet részévé vált a pap nélküli plébánia, kicsi, gyakran falusi plébániák, amelyeknek régóta nincs papjuk. A legtöbb ilyen helyen szerzetesnők vagy világi férfiak, nők végzik a közösségvezetői munkának a nem-szentségi részét, olykor a vasárnapi igeliturgiát is vezetik, ha nincs pap, aki ráérne oda menni. A pasztorális szükséglet miatt az amerikai katolikusok 70 százaléka örülne, ha nős férfiakat pappá szentelnének. Sokak számára – a pasztorális igény ilyen mértékét látva – nyilvánvaló, hogy az egyháznak döntenie kell a kötelező cölibátus fenntartása vagy a vasárnapi eukarisztikus ünneplésről való lemondás között – s számukra a választás nagyon is nyilvánvaló.
3. Születésszabályozás
A Humanae vitae enciklika 1967-es közzététele után Amrikában a szentmisén való részvétel mértéke meredeken csökkent. Néhány kutató a két tény között össszefüggést állapított meg. Én úgy gondolom, könnyű a vallásgyakorlat radikális változásainak okát pusztán egy enciklikára hárítani; másfelől világos, hogy az amerikai katolikusok többsége egyszerűen sohasem fogadta el a születésszabályozás mesterséges módját ellenző egyházi tanítást. Sokan erős konfliktusba kerültek papjaikkal e téma kapcsán. A becslések szerint jelenleg nincs jelentős statisztikai különbség a katolikusok és protestánsok közt a születésszabályozás mesterséges módjainak erkölcsi megítélése tekintetében. Néhány kutató 90 százalékosra becsüli ezt az arányt. A legtöbb katolikus nézete szerint ez „nem igazi téma", mert egyfelől kritikus kérdés Róma számára, másfelől még jóideig a püspöki kinevezések jellegzetes tesztkérdése marad.
4. Válás, újraházasodás
Amerikában a katolikusok válási aránya valamivel alacsonyabb az országos átlagnál, ám így is 40 százalék körüli. Elképzelhető, hogy ez két kérdéskört jelent. Az első azokat a pasztorális stratégiákat, eljárásokat illeti, amelyekkel a magas válási arányt közelítik meg (ide tartozik az, hogy intenzívebb házassági felkészítőket szerveznek, a házasfelek számára lelkigyakorlatos és tanácsadói szolgálatot biztosítanak). A második kérdéssor az újraházasodás problémája körül forog. Jelenleg az Egyesült Államokban több házasság semmisségét mondják ki egyházi bíróságok, mint az egész világon összességében! Ez egyrészt több lehetőséget biztosít azoknak az újraházasodni kívánóknak, akik szeretnék a szentségi közösséget is megőrizni. Másrészt Róma ezt a pasztorális stratégiát számon kérte a püspöki kartól mint olyan gyakorlatot, amely gyengíti vagy viszonylagosítja az egyház tanítását a házasság felbonthatatlanságára vonatkozóan. Ez a vélekedés felveti azt a tágabb értelmű kérdést, hogy mi is a szentségek célja. Vajon „jutalomként" kell-e a szentségeket felajánlani azoknak, akik jogilag „jól állnak", vagy gyógyszerként kellene-e felkínálni, hogy segítse mindazokat, akik elbuktak, elestek, gyengének bizonyultak az egyház prófétai tanúságtevő életmódjában, ám jóhiszeműen keresik, hogyan tudnák újrakezdeni?
5. Hatalom
Ez a végső kérdés talán a legvitatottabb az amerikai egyházban. A 80-as években két elhíresült és római közbelépést maga után vonó esemény is történt, mindkettőben a hatalom és tekintély kérdése került a figyelem középpontjába. Az egyik a Charles Curranra, egy katolikus papra kiszabott egyházi ítélet volt. Az ismert tudóst, az Amerikai Katolikus Egyetem tanárát a szexuáletikai kérdésekben – különösen a mesterséges születésszabályozás kérdésében – vallott nézetei miatt ítélték el. A második eset Seattle érsekének elmozdítása volt. Raymond Hunthausen többek között jelentős pasztorális érzékenységgel fordult a homoszexuális személyek felé. Ezért elmozdították hivatalából. 1995-ben tizenkét amerikai püspök a püspöki kar elé terjesztett egy tiltakozásuknak hangot adó levelet a kuriális beavatkozás ellen. 1997-ben San Francisco nyugalomba vonult érseke, John Quinn tartott egy híressé vált előadást Oxfordban, amelyben erőteljesen bírálta az általa „az egyház kurializációjának" nevezett jelenséget. A legtöbb püspök mélységesen és maradandóan tiszteli a Szentatyát, ugyanakkor szeretnék gyakorolni pasztorális autoritásukat is saját egyházmegyéjükben, anélkül, hogy válluk fölött folyamatosan Róma jóváhagyására kellene sandítaniuk.
Az amerikai katolikus egyház és a katolicizmus jövője
Amerika egyházának szüksége van az egyetemes egyházra, hogy folytassa erkölcsi tudatosságának, lelkiismeretének ébresztő misszióját, újra mozgósítsa elkötelezettségét a szerkezeti és szervezeti változtatásra a szegények érdekében, és hogy az kihívja olykor túlindividualizált hitét és erkölcsét. Ugyanakkor az egyetemes egyháznak szüksége van az amerikai egyház arra vonatkozó tapasztalatára, hogyan engesztelődjék ki, hogyan boldoguljon pluralisztikus és multietnikus korunkkal. A miénk olyan egyház, amely a dialógust jobban értékeli a hatalmi deklarációknál, olyan egyház, amely nem pusztán azért szeretne engedelmeskedni, mert azt parancsolták. Sajnos ez a magatartás vezetett az amerikai katolikusok olyan jellemzéséhez, mely szerint mi „a kávézók katolikusai" vagyunk, olyanok, akik lazán kiválogatják, miben van kedvük hinni. A többit meg eldobják… Talán ezért látják enyhén szkizofréneknek az amerikai katolikusokat: amikor a pápa jön, ezrével csődülünk, hogy megmutassuk, milyen nagy mértékben támogatjuk és szeretjük, aztán hazamegyünk és az egyházfegyelmi változásokat pártoljuk-kérjük-követeljük – ugyanolyan szívósan. Bár a felszínen úgy tűnhet, mindez ellentmondásos és összeférhetetlen, voltaképpen mégis annak jele, hogy a katolikusok műveltek, olvasottak, informáltak, és mélységesen aggódnak egyházukért, törődni akarnak vele. Ezek olyan katolikusok, akik nagylelkűen elvállalnak vezető szerepeket, akik idejükből és kincseikből szabadon adnak, akik tisztelik a pápát, a püspököket és papokat. Mélységesen, de nem kritikátlanul tisztelik. Lehet, hogy szkizofrének vagyunk. De az világos, hogy nem vagyunk szakadárok. Az amerikai katolikus egyház valóban az ellentmondások egyháza, de ellentmondásai az elkövetkező években egyszerre jelentenek majd kihívást a hitnek és felhívást a hitre, egyházi gyakorlatra vonatkozóan – a világegyház egésze számára.
Bodó Márta fordítása
Fülöp Sándor
A templomi perselyezésről
(Gyergyóalfalu)
Az őskeresztények az istentisztelet alatt áldozati adományokat adtak, amelyek többnyire a szentmiseáldozat bemutatásához szükséges „kellékek" (kenyér, bor) voltak, valamint a szegények, betegek segélyezésére és az egyházközség kiadásainak fedezésére szolgáltak. Ezeknek az alamizsnáknak az összegyűjtése és szétosztásának formája az évszázadok folyamán változott ugyan, de mindig az eredeti célt szolgálta. Nagyobb adományok kerülvén az egyházhoz, ezekből külünböző „alapokat" hoztak létre: templomfenntartási alap, szentmisealap, szegényalap, a tűzkárosultak alapja, de más alapok is, mint például a harang-, orgona-, emlékkereszt-, kápolnaalap stb. Ezeket az alapokat az egyházközség tulajdonában lévő ingatlanok értéke, valamint a „kegyes" alapítványok képezték. A pénzadományokat „gyümölcsözőleg" helyezték kamatra (interesre), előbb maga az egyházközség a tagjainak, később a pénzintézetekben kamatoztak. A pénz kihelyezését az 1715-ben elfogadott törvénykezés szerint az egyházközség plébánosa és a főmegyebíró végezte. A kihelyezett tőke és a kamatok beszedése a főmegyebíró feladata volt. Az évi számadást a püspöki „consistoriumhoz" kellett felterjeszteni jóváhagyás végett.
A számadást részletesen elemezték, s észrevételeiket közölték a megyebíróval. Az egyházközségek a legtöbb elmarasztaló megjegyzést rendszerint dologi kiadásaikkal kapcsolatban kapták. Ezek közott például sokallták a seprűre, szappanra, keményítőre stb. elköltött összeget. Seprű pedig abban az időben sokkal több használódott el, mivel a templomba, a plébániaépületbe, de különösen az iskolába igen sok sár került be, mivel tavasszal és ősszel egyes utcákat csak „falábakkal" (gólyalábakkal) lehetett megközelíteni. (Ezekben az időkben korosztályom fiai és jómagam is falábbal mentünk iskolába, így a kiszakadt cipő vagy csizma nem telt meg sárral. A falábbal való járás nem volt könnyű, jó egyensúlyérzéket kívánt, mert ennek hiányában gyakran a sárba pottyantunk. Igaz, ügyességfejlesztőnek is jó volt. Ám a falábak használatától sem a templom, sem az iskola nem lett tisztább. A mosónőt is fizetni kellett.)
A konzisztórium egy elmarasztaló megjegyzésére Gyergyóalfalu akkori főmegyebírája, Lőrincz Máté nem éppen hízelgő, néhol ironikus hangon replikázott: „Ha jól megvizsgáltatnak más Megyékbeli Számadások, úgy fog találtatni, hogy más Megyékben is vesznek söprüt a templom számára, mert a Templomot söprü nélkül nem seprik Gyergyóban, söprüt pedig senki sem tartozik, senki sem ád a Templomnak ingyen. Én tudom, p. o. a Csomafalvi és a Remetei Megyebíróktól, hogy ezen megyékben is vesznek söprűt a Templom számára. De akárhogy legyen más Megyékben, elég az, hogy Alfaluban minden szombaton a Harangozó kisepri a templomot, úgy ünnepek előtt való nap is, mert különben a Plébános úr űzőbe veszi őtet s a Megye sem szenvedné meg, hogy szemettel megteljen a temploma. Azt tsak meg kell engedni, hogy a szájával, a lábakkal behordott szemetet ki nem fúhassa, hanem seperni kelletik, e végre pedig emberi emlékezettől fogva mindenkor a Templom pénziből vettek söprűt a Megyebírák, még pedig esztendő alatt hol húszat, hol többet. Egy söprűt egy garasért adnak és így egy esztendő alatt egy R. forint kelletik söprűre. Mosnak pedig annyiért, amennyiben meg lehet szegődni, olyan a mosás, amilyen a fizetés, oltsó husnak híg a leve, azt mondgya a Magyar. Alfaluban a Plébánus úr semmi mocskot meg nem szenved a Mise mondó öltözeteken és az Oltáron. Nem is veszen fel minden akárhogy mosott és egybe humbolt fejér némüt, hanem annak módgya szerint tisztának és tsinosnak kell lenni, minémű tsupán tsak szapullóból nem telik ki, hanem arra szappan, keményítő, mungolulás és téglázás kévántatik. Evégre mivel kevés volt a Templom fejérneműje s azért sokszor kellett esztendő alatt mosatni. Az én Megyebíróságomban mindenkor négy rend vastag szappan és egy font keményítő fel ment a mosásra. A szappanért fizettem 3 forint 12 garast, a keményítőért 1 forint 48 garast és a mosónak fáradságáért úgymint: mosásért, mungolulásért, téglázásért, varrogatásért ment Esztendeig öt forint ami nem sok."
Hogy ilyenszerű, nem éppen tiszteletet mutató replikára ne kerülhessen sor, Kedves István alfalvi plébános-főesperes (később gyergyószentmiklósi főesperes, majd kolozsvári főapát) javaslatot készített, melynek értelmében bevezetik a perselyezést, ami az év folyamán állandó pénzbevételt biztosít s a dologi kiadásokat ebből fedezni tudják. A javaslatot mind az egyháztanács, mind a nemes egyházközség elfogadta. Az alábbiakban közlöm a javaslat szövegét (én emlékiratnak nevezném, mivel úgy érzem, hogy a plébános igazolásul szánta az utókor számára):
„1-ször. Ezen Gyergyó Alfalvi Nemes Megyében nem volt szokásban 1817.-ik Esztendőig, hogy a Templomban csengettyűvel Isteni Szolgálat alatt Alamisnát kéregessünk, hanem a Templom ajtóiban kis ládák voltak kitéve és azokba ki mit akart adogasson az Égettek és más károsok számára, de
2-szor. Bételvén az írt 1817 esztendő, a kis ládák megvizsgáltattak és a háromban tsak 17 garas találtatott kézpénzben, amely tsekély summát szégyenlettek a Nemes Megyének Elöljárói a Királyi Perceptornak beadni, hanem
3-szor. Közönséges egyetértésből azt rendelték, hogy mivel a Felsőbb rendelésekkel is megegyező volna, ezután a csengettyűvel minden Vasárnapokon és Szent Simon és Júdás és Szent Háromság vasárnap, amidőn tudniillik vidékből is számosan szoktak egybegyűlni bútsúra Alfaluba a Szent Egyházfiak vagyis megye Polgárok a Szent Mise kezdetével kéregessenek alamisnát. A mi módon kezdett alamisna szedésből esztendő alatt bizonyos forintokig érő Summa gyűlne össze, azértis
4.-szer. Egy más megyegyűlés alkalmatosságával közönséges egyetértésből az végeztetett, hogy az ilyen módon bégyűlő alamisnából, a Plébánus a Megye Bíróval egyetértve szakasszon ki bizonyos summát, azoknak számára, kiknek a Felsőbbség rendelésénél fogva alamisnát kell adni, a szerént tudni illik, amint más Megyékben is adni szoktak és a többi Summa maradgyon a Templom számára, de úgy,
5.-ször. Hogy mivel a Parochiális háznak holmi apróság reparációra semmi jövedelme még eddig nintsen, az Égettektől megmaradandó egész Summa szakasztódjék két felé, melynek hason fele a Templomnak, más fele pedig a Parochiális vagyis Plebániális háznak apróság szükségeikre fordíttassék. Ezen rendelésnél fogva
6.-szor. Ezen fejér bőrborítékban volt régi Protocollumban fel volt esztendőnként és naponként jegyezve minden jövedelem, mind pedig költés 1820-dik esztendőkig. De ekkor betelvén a Protocollum, a papiros kivétetett a táblából s ahelyett új papiros köttetvén öszve s ezen új Protocollum készült belőle, a régi betétetvén az Archivumba. Hogy pedig
7.-szer. A Fungens Plébánosok és Megye Bírák tudhassák mire költ el a Parochilis Ház részére kiszakasztott része az alamisnának s egyszersmind tudva legyen, hogy a Parochiális Házban található némely házi portékákot ki és miből tsináltatta? Ezen Protocollumnak a hátulján a költések lineájában üdőrül-üdőre mindenek fel lesznek jegyezve, előre botsájtván a másik Protocollumban található költéseket is. Ezeket tudósításul megjegyeztem Gyó. Alfaluban. Kedves István, Gyó. Alf. Plébánus, a Gyói. Fő Esperes.
A fent írtakot a Ns. Megye helybe hagyta s hogy továbbra is így folytattassék, megengedte.
- Lőrintz Máthé Fő megyebíró
- Tamásfalvi Turi István ny. Gubernáli Secr. (Főkormányszéki titkár)
- Mikó István birtokos Oroszfáji
- Gáll János militáris bíró
- Simon Antal substitus Notarius
- Baritz Ferentz, Illyés András, Szabó Imreh, Simon Joseph esküttek
- Horváth Antal megyepolgár
- Györffy András birtokos
- Ferentz Ignátz birtokos, az egyháztanács tagjai."
A perselyezés eredménye nem maradt el. Amíg az 1817-es esztendőben 17 garas gyűlt be alamizsnaként, addig az 1827-es esztendőben a csengettyűvel begyűjtött alamizsna 20 forint és 12 garas, amit két részre osztottak, s a 10 forint és 6 garast a templom fenntartására s ugyanannyit a plébániaépület karbantartására fordítottak. Nagyobb összeg az év folyamán három esetben gyűlt össze. Húsvétkor 1 forint 37 garas, Szentháromság vasárnapján 2 forint 72 garas, illetve Szent Simon és Júdás napján 2 forint 12 garas. Az évközi vasárnapokon 10 és 45 garas között változott az alamizsna begyűjtése.
A csengettyűvel begyűjtött alamizsna az egyházközség bevételeinek csak kis részét képezte. De volt olyan év is, amikor a napi kiadáasokat a persellyel begyűjtött pénz fedezte. Az alfalvi nép mindig ragaszkodott egyházához, s ezt a ragaszkodást azzal is kifejezte, hogy anyagiakban szükséget sohasem szenvedett a plébánia – még ha kifejezett jólétről nem beszélhetünk is. Nemcsak a templomot, a plébániát és személyzetét, hanem az egyházközség intézményeit is fenntartotta. Iskolákat építtetett, tanítókat fizetett, olykor akár tizennégyet is. Anyanyelvünk, nemzeti azonosságunk megtartása – de nem kevésbé puszta fennmaradásunk is – a történelem folyamán az egyházközség jól gazdálkodó, bölcs egyházi és világi vezetőinek is köszönhető.
Ágoston Ferenc
Istenről beszélni kell. De hogyan?
Szent Ágoston sokat idézett mondása – „Nyugtalan a mi szívünk, míg meg nem nyugszik benned, Istenünk!" – a mindenkori ember feltörő vágyát fejezi ki. Hiszen az ember mindig vágyott találkozni Teremtőjével, még akkor is, ha ezt nem fejezte ki nyilvánosan.
Keresztény hitünk tanítása szerint az embert Isten teremtette, és minden ember fontos „összetevője", a lelke Istentől van. A történelem folyamán és az egyes ember élettörténetében Isten mégis távol van, pontosabban fogalmazva: az ember gyakorta nem vette, nem veszi észre jelenlétét.
Istenről beszélni nemcsak „veszélyes", ahogy Tatjana Goriscseva mondja könyve címében, hanem nehéz is. Hiszen Isten más „kategóriába" tartozik, a véges ember pedig nem tudja a végtelen Istent egészen átfogni, csak „részleteiben", megmutatkozása különb-különb formáiban. Ahogyan Reményik írja: „A világ Isten-szőtte szőnyeg, / Mi csak a visszáját látjuk itt, / S néha legszebb perceinkben / A színéből is valamit." (A szőnyeg visszája)
André Frossard a konvertita hitelességével mondja: „Hogyan írjam körül ezekkel az elkoptatott szavakkal, amelyek megtagadják a szolgálatot, és azzal fenyegetnek, hogy elgáncsolják gondolataimat és az ábrándok tárházába zárják őket? A festő, akinek megadatnék, hogy ismeretlen színeket lásson meg, ugyan mivel festené meg azokat?"1
A teológia szó jelentése: Istenről való beszéd. A teológia a történelem folyamán azt próbálta, hogy erről az Istenről minél többet és minél érthetőbben szóljon. A teológia központi témája így a hit ésszerűsége. „Ez nem azt jelenti, hogy én mindent meg tudok érteni, értelemmel mindent be tudok »látni«, hanem azt, hogy habár nem értek mindent – mert a hitben titkok is vannak –, ezek a »titkok« nem ellenkeznek az értelemmel. Ez a két valóság – hit és gondolkodás – jól megférnek egymás mellett. Hívő ember lehet gondolkodó és a gondolkodó lehet hívő."2
Isten létének igazolására vagy megközelítésére nagyon sok érvet használtak a történelem folyamán. Nemcsak a filozófiában tanultakat, hanem újabbakat is. Például az antropológiai érvet, amely Joseph Maréchal (+1944) nevéhez fűződik. Érvét az Istenről szóló keresztény igehirdetés hitelességének a bizonyítására dolgozta ki.3 Vagy a Jörg Splett nevéhez fűződő, „testvériségből" kiinduló istenbizonyítást.4
Miért kell beszélni Istenről, miért kell megismerni és megismertetni Istent?
Egyrészt azért, mert Isten „felelet az ember megoldatlan kérdéseire."5 A Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció nagyon jól látta, hogy az ember életében nemcsak „öröm és reménység", hanem „fájdalom és szorongás" (GS 1) is van. Ennek végső megoldása: Isten. Ezért „száll vitába" az ateista valódi meggyőződéssel. Az érvelés lényege: az ember méltósága éppen abban áll, „hogy hivatása van az Istennel való közösségre" (GS 19). Isten nem úgy jelenik meg, mint az emberi szabadság megvalósulásának akadálya, hanem mint az üdvösségre, a jóságra, az életre törekvő legmélyebb emberi vágyak beteljesedésének legvégső és voltaképpeni garanciája. A létének végső kérdéseire adott végérvényes igenlő válasz reménysége nélkül az ember foglya marad keserű tapasztalatának, amelyet életének sokféle veszélyeztetettségéről szerzett: „Ha ellenben hiányzik az isteni alap és az örök élet reménye, ennek – miként napjainkban gyakran tapasztaljuk – súlyos kárát vallja az ember méltósága. [...] Válasz nélkül marad az élet és a halál, bűn és szenvedés rejtélye, és mindez nemegyszer kétségbeesésbe kergeti az embereket. Eközben minden ember megoldatlan kérdés marad önmaga számára, és ezt homályosan látja is. Vannak ugyanis pillanatok, főleg az élet nagy fordulóin, amikor végképp nem térhet ki senki sem ez elől a kérdés elől. Egészében és teljes bizonyossággal egyedül Isten adja meg rá a feleletet, és felszólítja az embert, hogy mélyebben gondolkozzék, és több alázattal kutasson" (GS 21).
A Nostra aetate című nyilatkozat, amely az egyháznak a nem-keresztény vallásokhoz való viszonyát tárgyalja, ugyanezt a gondolatot húzza alá: „Az emberek minden vallásban feleletet várnak emberi létük megoldatlan rejtélyeire, amelyek most is, mint régen, mélységesen nyugtalanítják a szívet. Mi az ember? Mi értelme és célja van életünknek? Mi a jó és mi a bűn? Honnét van a szenvedés és mi a célja? Melyik az igazi boldogsághoz vezető út? Mi a halál? Miben áll a halál utáni ítélet és igazságszolgáltatás? Végül pedig, mi az a létünket körülölelő, legvégső megnevezhetetlen titok, amelyből eredünk, és ahová megyünk?" (NA 1).
Másrészről annak kell Istenről beszélnie, akinek voltak istentapasztalatai. Így nyilvánvaló lesz, hogy Isten nemcsak elvont valóság, akit csak ésszel lehet felfogni, hanem személyes és közeli is, akit meg lehet érezni, meg lehet tapasztalni. André Frossard írja: „Barátomat keresve léptem be tizenhét óra tíz perckor a Quartier Latin egy kápolnájába; tizenhét óra tizenöt perckor pedig olyan barát társaságában léptem ki onnan, aki nem erről a földről való. Amikor beléptem, szkeptikus és szélsőbaloldali ateista voltam, illetve ami e kettőnél még több: közömbös; ezerféle dolog foglalkoztatott, csak Isten nem, akit már tagadni sem akartam, mivel úgy tűnt: az emberi tudatlanság és félelem számlájáról már régen le van írva; néhány perc múlva ugyanonnan mint »római, apostoli, katolikus« léptem ki, s kimeríthetetlen öröm hullámai emeltek föl és ragadtak magukkal."6
Hogyan beszéljünk Istenről? Isten ugyanis titok. De nem hozzáférhetetlen! Ő akarja, hogy az ember megismerje. Isten a történelem Istene, de ugyanakkor az üdvösség Istene is, aki a történelemben „értünk emberekért, a mi üdvösségünkért" adja oda magát a halálnak.7
Amikor Istenről beszélünk, figyelembe kell vennünk a mai ember istenképét. A már idézett Günter Koch szerint a mai keresztények istenképében öt „kérdőjel" van. „Úgy látják, hogy Istent nem lehet megtapasztalni – Isten elsődlegesen fenyegető, büntető, irigy – Isten a magányos egoista –, Isten mindannak a kezese, ami jelenleg fennáll – Istenben nincsen együttérzés, részvét."8
Ezért a feladatok ekként vehetők számba:
1. Bebizonyítani, hogy Isten megtapasztalható. Nem empirikus tapasztalattal, hanem olyannal, amikor az egész ember ráébred az Isten-valóságra, mint André Frossard és még sokan mások.
2. Megmutatni Istent mint az emberek barátját. Isten sokak tudatában úgy jelenik meg, mint a fenyegető, büntető, sőt az ember boldogságára irigy Isten. Ő szeret minket, „kiengesztelődött Krisztusban a világgal" (2Kor 5,18 sk). Az emberek barátja ő, az emberszeretet, a filantrópia istene (v.ö. Tit 3,4 sk).
3. Megismertetni a mindent megújító Istent, aki jövőt és reményt ad az embernek. „Íme, újjáalkotok mindent" (Jel 21,5) és azt akarja, hogy az emberek munkatársai legyenek ennek megvalósításában. Nem azt akarja, hogy mert valami előbb volt, maradjon olyan, mint amilyen volt.
4. Érthetővé tenni Istent mint a felfoghatatlan Szeretetet. Isten lényege a szeretet. Nem magányos, egoista, unatkozó Isten. A Szentháromság éppen ezt bizonyítja: Isten nemcsak „van", hanem „él" is, hiszen a benne levő Személyek öröktől fogva szeretik egymást.
5. Megmutatni, hogy Isten együttérző. A Biblia tanúsága szerint be kell mutatni, hogy Isten résztvevő, együttérző, „szün-pathikus"9 Isten. A misztikusok odáig mennek, hogy Isten a változhatatlansága ellenére velünk szenved.10
Istent tehát meggyőződésünk szerint meg lehet ismerni, meg lehet tapasztalni. Ám ez az élmény nem állandó és nem változatlan intenzitású. André Frossard így fejezi be élménybeszámolóját: „A csoda egy hónapig tartott. Minden reggel újra rátaláltam a Fényre, amely elsápasztotta a Napot és arra a szelíd jóságra, amely egész teológiai ismeretemet jelenti. Az Ulm utcai kápolnából kilépve négy bizonyosságot tudtam meg: létezik egy másik világ; Isten személy; Isten megváltott minket, de paradox módon még megmentésre szorulunk; az egyház isteni intézmény.
Közben a ragyogás is, az édes elragadtatás is naponta vesztett valamit intenzitásából, Végül eltűnt, anélkül, hogy újra magányossá váltam volna. Az Igazságban ma másképp részesülök: keresnem kell, miután már megtaláltam."11
Források
Ágoston Ferenc, Teológiai módszertan, Gyulafehérvár 1997.
Cserháti József / Fábián Árpád (szerk.), A II. vatikáni zsinat tanítása. Budapest 1975.
Frossard, André, Találkozás az ismeretlen Istennel, In: Teológia 1987/2, 110-113.
Frossard, André, Van Isten, találkoztam Vele. Budapest 1991.
Koch, Günter: Hogyan körvonalazható a mai istentan, In: Teológia 1987/2, 106-110.
Schneider, Theodor (szerk.), A dogmatika kézikönyve. Budapest 1996.
Varillon, François, Isten alázata és szenvedése. Róma 1982.
Jegyezetek
1
Frossard 1987. 112.2
Ágoston, 15.3
V.ö. Schneider 106.4
Uo. 107.5
Uo. 104.6
Frossard 1991. 9-10.7
Koch, 106-107.8
Uo. 108.9
Uo. 109.10
V.ö. Varillon.11
Frossard 1987. 113. o.
Czikó László
Az álom: a lélek elfelejtett nyelve
„… Álmainkat éjente festi égi kéz,
az álom ablak, melyen által
lelkünk szeme jövőbe néz."
(Petőfi Sándor: Jövendölés)
Mindannyiunk életének szerves része az álom, még akkor is, ha nem tulajdonítunk fontosságot neki, hanem a babona világába utaljuk egy kézlegyintéssel. Az a materialista feltevés is érvényét veszítette, miszerint az álom az agy elektromos hullámainak terméke. „Az álom és az alvás fontos pszichikai funkciót tölt be: a lelki élet jelzéseit, üzeneteit tartalmazza, amelyek megfejthetők, amelyeket értelmezni kell. Az álom lelki állapotokat tesz láthatóvá, mint a rajz. (…) Minden álom sajátos, egyéni kommunikáció. Nincs két olyan álom, amelyben a tudattalan egyforma szimbólumokat használna. Az álomfejtés a legjárhatóbb út, hogy lelki dolgaink nyomára bukkanjunk."1 De mielőtt az álom mibenlétéről beszélnénk, az alvásról kell pár szót említenünk.
Az alvás mindig is kíváncsiság és titokzatosság tárgya volt. Akár akarjuk, akár nem, a nap 24 órájának tekintélyes részét egyfajta lebegésben töltjük valahol az élet és a halál között. Éppen ezért normális életműködésünkhöz nagyon is hozzátartozik. Az alvás életünket megújítja, pihenteti az agyat és a tagokat. Az alvást nem tekinthetjük teljes kikapcsolódásnak, mivel értelmi képességeink működésben vannak, igaz, hogy öntudatlanul. Bár öntudatlanul, de az agy alvás közben végzi saját „házi feladatát". Ezen kívül a vegetatív életfolyamatok sem szünetelnek. Az alvás álmossággal kezdődik, majd ezt félalvás követi, amit szunyókálásnak nevezünk, és ebben a fázisban lassan egymás után kezdenek „elaludni" érzékszerveink. Először a szem, majd a tapintás, később a szaglás alszik el, a hallás pedig – mint virrasztó őr – a legtovább marad fenn2. Életünk egyharmad részét átalusszuk. Az évenkénti alvás ideje kb. 3000 óra. Vannak, akik sokat szeretnek aludni, de a túl sok alvás sem jó, mivel sok negatív érzelmi feszültség keletkezik, ami paradox alvást idéz elő, ez utóbbi pedig inkább fáraszt, mint pihentet. Tudjuk, hogy az alvás passzív folyamat, mégis a túlaktivizált hétköznapjaink hatására máshogyan kezeljük. Mikor úgy adódik, hogy kevés időnk maradt az alvásra, mihamarabb szeretnénk elaludni, forgolódunk, keressük a kényelmes pozíciót, és felháborodva vesszük tudomásul, hogy nem tudunk elaludni. Pedig ilyenkor nem tudjuk behozni az eltelt időt, csak abban az esetben, ha lefekvés után lazítunk, elengedjük magunkat, mintegy kimosakodva az aktív nap porából, szennyéből.
Alvás közben mindig álmodunk. Az alvás „intenzitása" legtöbbször éjfél előtt éri el a mélypontot. Éjjel 2-3 óra között veszít mélységéből és ez az úgynevezett álomidő; ezután hajnal felé újra mélyül.3 Mindenki álmodik, csak nem mindenki emlékszik rá. Már Descartes, Leibnitz, Kant is ilyen elveket képviselnek.
Aserinsky és Kleitmann az 1953-1963 közötti időszakban kulcsfontosságú eredményt ért el. „Felfedezték" azt az alvási szakaszt, amelyben az alvó álmodik. Ebben a szakaszban különféle jelenségeket tapasztaltak: gyors szemmozgást, a légzés szabálytalanná válását, a szívfrekvencia megnövekvését és a végtagok apró mozgásait. Mivel a legfontosabb jellegzetesség a gyors szemmozgás volt, ezért rapid eye movementnek, vagyis REM-szakasznak nevezték el. A REM-szakaszban ébresztett emberek majdnem mindig beszámoltak az álmukról, míg a REM-perióduson kívül ébresztettek csak ritkán mondják, mit álmodtak. A felnőttek esetében egy éjszaka 4-5 REM-szakasz figyelhető meg, míg a gyermekek 8 órát töltenek REM-alvásban. Ez a REM-szakasz az emlősöknél is létezik.4
Schopenhauer volt az, aki először kezdte tanulmányozni az álomképeket, és ráébredt jelentőségükre és arra, hogy tudományosan is lehet ezeket igazolni. Később Freud behatóbban foglalkozott vele, majd Jung mélyedt el a témában. Napjainkban már kiterjedt tudományos irodalma van.
Freud elképzelése
A 20. század küszöbén Siegmund Freud az Álomfejtés (1900) című könyvében bemutatta meglátásait. Azt állította, hogy az álmok „a vágyteljesítés rejtett formái". Ez nem jelent mást az ő értelmezése szerint, mint hogy az álmok az egyén azon vágyait, szükségleteit mutatják meg, amelyek elfojtás révén kikerültek a tudatából. Freud kétfajta álomtartalmat különített el:
I. manifeszt (nyílt) álomtartalom, amelyet az álmodó tényleges álomképei alkotnak, és ez az, amire a legtöbben gondolunk, ha álomról beszélünk.
II. latens (lappangó) álomtartalom, amely sokkal érdekesebb. Ezt azok a tudattalan gondolatok, érzések és vágyak alkotják, amelyekből a manifeszt tartalom kialakul. Ez a tartalom szabja meg az álom formáját is. A latens álomtartalom Freud értelmezése szerint három forrásból ered: egyrészt szenzoros ingerlés keltheti fel, amely még alvás közben is bombáz minket (például távoli vihar hangjai, egy kutya csaholása).5 Ezek a hangok előidézhetik az álmokat, vagy beleépülhetnek azokba. Ilyenkor az ingerlés a latens álomtartalom része lesz. A latens álomtartalom forrásai lehetnek másfelől az aktuális nappali élménymaradványok, amelyek akkor is aktívak a tudattalanban, amikor alszunk. Végül az ösztönén tudattalan impulzusai is hozzájárulnak e tartalmak kialakulásához, amelyeket az én az ébrenlét alatt megfosztott a közvetlen kielégülés lehetőségétől.
A manifeszt és a latens álomtartalom közötti kapcsolat segít hozzá, hogy megértsük, hogyan „enged betekintést" az álom a személyiségbe. A manifeszt tartalom tudatos, szenzoros, általában vizuális benyomásokat tartalmaz, míg a latens tartalmat leginkább úgy képzelhetjük el, mint valami tudattalan kívánság vagy impulzus kifejeződését. A kettő közötti kapcsolat pedig: „a manifeszt tartalom olyan fantáziálás, amelyben a latens vágyak és impulzusok kielégülnek". Eszerint az ismert kifejezéssel élve az álom az ösztönén vágyteljesítésre irányuló kísérlete.6 Az álomértelmezés nagy részét a manifeszt tartalom képeinek elemzése teszi ki. Freud már látta, hogy az álom szimbólumai egyediek, mégis vannak olyan szimbólumok, amelyek általánosak, mindenkire érvényesek, mindenkinél ugyanazt jelentik, s ezzel már megsejtette azt, amit Jung szilárd tudományos megalapozottsággal kifejtett.
Jung tapasztalatai
Az álomanalízis elméleti kérdéseivel a húszas évek végén, a harmincas évek kezdetén kezdett foglalkozni az a nagy pszichológus, aki később nemzetközi hírnevét az álomra és az álomszimbólumokra vonatkozó tanulmányainak köszönhette: Carl Gustav Jung.
A jungi pszichológia rendszerében a vallás központi helyet foglal el. Jungot a hittitkok nagyon érdekelték, de kálvini-református lelkész apja mindig annyival „elégítette ki", hogy „hinni kell, nem gondolkodni". A külső kultikus gyakorlattól ezért eltávolodott, de Erasmus egyik mondata életreszólóan megragadta: „Vocatus atquae non vocatus, Deus aderit." (Isten jelen van akár híva, akár hívatlanul).
„A lélek létezik – vallotta –, jóllehet racionálisan nem tudjuk teljesen megmagyarázni, mert minden ilyen irányú próbálkozás, magát a lelket is belevonja a cselekvésbe."7
Lélektani szempontból nem szükséges az istenképet projekciónak, kivetítésnek felfogni. Az istenkép bennünk archetípus, ősminta.8 Ahhoz, hogy az archetípus mibenlétét tisztázni tudjuk, ismernünk kell, mit vallott Jung a lélekről. „Vannak nézetek – mondta egy előadása alkalmával –, amelyek azt, ami »lelki«, kizárólag a tudatra szeretnék korlátozni. […] Képesek vagyunk tudattalanul is észrevenni, gondolkodni, érezni, elhatározásra jutni, cselekedni. Minden, ami tudatban történik, adott esetben tudattalanul is megtörténhet. Hogy ez miként lehetséges, a legjobban úgy világítható meg, ha a lelki működéseket és tartalmakat úgy képzelhetjük el, mint valami éji sötétségbe burkolt tájat, amelyre egy fényszóró sugárkévéje esik. Ami az észlelésnek ebben a fényében megjelenik, az tudatos; ami azonban kívül, a sötétségben fekszik tudattalanul ugyan, de mégis él és hatékony. Ha a sugárkéve tovább vándorol, az előbb még tudatos tartalmak a tudattalanba süllyednek és új tartalmak lépnek a tudat fénymezejébe."9
A lélek tudattalan terjedelme a megfigyelés számára közvetlenül hozzáférhetetlen, csak következtetni lehet rá azokból a hatásokból, amelyek a tudattalan folyamatokból a tudatra irányulnak.
A lélek tehát a tapasztalásnak olyan területe, amely sokkal komplexebb és homályosabb, mint a tudat szűkre szabott fénykúpja. A lélekhez a tudattalan is hozzátartozik. Ennek tartalmai az archetípusok. Ezek bizonyos mértékig a tudatos léleknek a mélyben rejtőző alapjai vagy gyökerei. Ezek olyan készenléti rendszerek, amelyek egyúttal képek és emóciók is.10 Ezekkel van a lélek a természethez láncolva. Ezek az archetípusok a tudattalan egyik legmélyebb részében, a kollektív tudattalanban kapnak helyet, amely évezredek folyamán ülepedett le.
Jung több páciense olyan dolgokról számolt be az álomképeket felsorakoztatva, amelyekről minden valószínűséggel sohasem informálódott. Ekkor teszi fel a kérdést Jung: miért álmodik valaki szfinxről, amikor erről sohasem olvasott és valószínűleg nem is hallott? Ezeket csakis személyen kívüli forrásból lehet levezetni.
Jung álomról vallott elképzelését nagyon röviden megtaláljuk Az ember és szimbólumai című könyvében: „Az álom az egyén tudatalattijának nélkülözhetetlen, fontos és személyes kifejeződése. Éppen olyan valóságosan létező, mint bármely más személyhez kapcsolódó jelenség. Az egyéni tudattalan az álmodóhoz szól, és csakis hozzá, méghozzá az erre a célra kiválogatott szimbólumok segítségével, amelyeknek csakis az álmodó számára van jelentése. Ezért az álomértelmezés, akár az analitikus, akár maga az álmodó végzi, a jungiánus pszichológusok szerint teljes mértékben személyes és egyéni művelet (sokszor hosszú kísérletezés eredménye), amelybe semmi esetre sem lehet gyakorlati szabályok szerint belefogni."11
Most térjünk rá Jung módszerére, amelyet hosszú évek munkája során dolgozott ki. Mint láttuk, Freud követői az indulatátvitelt tekintették elsődlegesnek és a két álomtartalom kapcsolatát; Jung és követői viszont az álomanalízist tartották a legfontosabbnak. Jung négylépcsős terápiába kezdett, kísérletezve pácienseivel:
1. a páciens saját szemszögéből foglalja össze problémáit,
2. együtt elemezik álmait, hogy a tudattalan kompenzációs törekvéseit elősegítsék,
3. az orvos és a páciens kapcsolata került előtérbe,
4. a három előbbi elem integrációja.
Jung az aktív imaginációt tartotta elsődleges fontosságú eljárásnak, ami nem más, mint az álomképek megvilágítására szolgáló segédmechanizmus. Ezzel a lépésével is eltávolodott Freud felfogásától, hiszen Freud a szabad asszociációt (véletlenszerű gondolattársításokat) tartotta fontosnak. Jung ezt nem helyeselte, mivel – felfogása szerint – ez éppen hogy elvezet az eredeti álomképtől. A freudi módszert tehát ilyen értelemben centrifugálisnak nevezhetnénk, míg a jungi módszert centripetálisnak, vagyis központra irányulónak.
Jung aktív imaginációs módszere röviden ilyen formát öltött. „A pácienst fölkérte, hogy kezdje el elemezni egyik álomképét, és figyelte, hogyan változik annak jelentése az asszociáció folyamatában. Eközben türelmesen hallgatta a beteget, és ügyelt, hogy semmivel se terelje el figyelmét. Mindez a tudat és tudattalan közti egyensúly helyreállítását célozta. A páciens végül már nem csak arra volt képes, hogy tudatosan elemezze álmait, de tudattalanja úgyszólván magamagától elemezte önmagát. Jung közvetett vagy irányított asszociációval gondoskodott arról, hogy a beteg ötletei ne távolodjanak el az álomképektől."12 Jung az évek folyamán arra a következtetésre jutott, hogy az álmok meghatározott szerkezettel rendelkeznek: expozíció, bonyodalom, tetőpont, megoldás. Határozottan vallotta, amit a későbbi kutatások is igazoltak, s amit nekünk is jól emlékezetünkbe kell vésnünk: egyetlen álom sem elemezhető elszigetelten. Ezért kérte mindig, hogy páciensei álomsorozatokat hozzanak magukkal. A személyes életkörülmények és helyzetismeret nélkül lehetetlen az álmot kielégítő módon „megfejteni", hacsak nem látnok valaki. Ezek voltak „házi szabályai", amelyeket nagyon sok esetben ő maga is megsértett, amikor egy-egy levélben érkezett álmot elemzett, értelmezett. Itt hiányzott a személy életkörülményeinek, helyzetének ismerete, nem volt álomsorozat, ő mégis megoldotta az álmodó problémáját, azt válaszolva neki, amit várt. Hiszen Jungot leginkább az archetipikus álmok érdekelték, a többi nem bírt oly nagy jelentőséggel számára. Olyan szabály is volt, mely szerint az álmodó és álomfejtő sohasem lehet egy személy – Jung mégis igyekezett precízen értelmezni saját álmait is.
Összességében Jung az álom két funkcióját különböztette meg: az egyik a tudat tudattalan kompenzációja, a másik (ritkább feladatkör) a jövő elővételezése. Az álomértelmezés aranyszabálya pedig: mindenekelőtt megkérdezni, milyen tudatos magatartást kompenzál az álom?
A jövőt elővételező, ún. figyelmeztető álmokat nehezen fogadták el a páciensek, babonát sejtettek mögöttük, és mit sem törődtek Jung ezekre vonatkozó tanácsaival. Később viszont nagyon sok példa igazolta, hogy a lélek elővetítette a veszélyt. Megtörtént például egy éltes hölgy esetében, aki figyelmeztető álmát elmesélte Jungnak. Az álom figyelmeztette, hogy ne utazzon Párizsba, mert ott halálát leli. Ő sokakhoz hasonlóan nem vette komolyan ezt az előrejelzést. Elutazott, és holtan hozták haza.13
Jung lélektanának nem kis részét a kollektív tudattalanból forrásozó ún. nagy álmokkal való foglalkozás tette ki. Vizsgálatai alapján ezek meghatározott életszakaszokban jelentkeznek: 3-6, 14-16, 20-25, 35-40 közötti életkor-szakaszokban, valamint a halált megelőzően. A nagy álom nem terjedelmétől nagy, hanem intenzitása fokában tér el az egyéb álmoktól, nagy általánosságban nem különbözik tőlük. Azzal magyarázható, hogy az álmodó érzékenysége megnövekszik, és a valóság olyan mozzanatait is érzékeli, amelyeket éber állapotban meg sem lát vagy nem érhetők el számára.14
Álomképek
Az álom nyelve – elfelejtett nyelv. Manapság mindent ki tudunk és ki is akarunk fejezni verbálisan, miközben a képnyelv jószerével feledésbe merült. Az ősember előbb képekben beszélt, így közölte gondolatait. Először volt a jelkép, ebből alakult ki a képjel, amely az írás őse. Sajnos feledésbe merült ez, s ebben sokat segít, hogy a filmen, a tévén keresztül készen kapjuk a képeket. Ám ezekből a készen kapott képekből ugyanakkor sokmindent megtanulhatunk. Például azokban a filmekben, amelyekben egy szereplő több szerepet is játszik, ugyanúgy az álom személyei is mind én vagyok, a különböző oldalaimat testesítik meg ezek a figurák.15 Az álom képnyelvet használva írja le, hogy voltaképpen mi a helyzet velem. Ez sokkal alkalmasabb, mint az okos megfontolások, mivel többféle értelmezést is megenged, ugyanakkor azonban nem lehet tetszés szerint magyarázni. A lehetőség megvan a félremagyarázásra is, de akkor önmagunkat csapjuk be, illetve önismeretünk hiányosságait fokozzuk. Saját életünk történetével és pillanatnyi belső helyzetünkkel összefüggésben kell szemlélnünk. Minden kép esetében a legfontosabb, és mindent megelőzően lényeges megkérdeznem magamtól: mi jut eszembe erről a képről? Az ilyen értelmezésnél nagy segítség lehet bizonyos szimbólumismeret, valamint a nagyfokú belső szabadság, hogy ne ragadjak le egy látszólagosan jó értelmezésnél.
Lássunk példaként néhány általános jelentéstartalmakat hordozó képet:
– személygépkocsi, ahol nem én fogom a volánt és az autó nagy sebességgel halad: lehet, hogy az életemnek nem én tartom a kormányát, csak rohan nagy sebességgel egy irányba. Ez bosszant engem, és kézbe akarom venni az irányítást.
– üldözés: általában azt sugallja, hogy valamit nem fogadtam el magamból, az üldöző mindig én magam vagyok. A tudattalan tartalmak ilyenkor tanúságként nyomulnak be a tudatba. Ezt érdemes megszívlelni. Ha az üldöző oroszlán képében jelenik meg, ez tulajdonképpen a saját agressziómat jelentheti, amelyet nem akartam tudomásul venni.
– kígyó: lehet veszélyes és gyógyító. Jelenthet nemiséget, ravaszságot, ösztönösséget, de mindig figyelni kell arra, hogy az állatjelképek nem magyarázhatók egyértelműen.
– háború, fogság: harcban vagyok önmagammal, a bennem lévő romboló erők, belső szétszakítottság fogva tartanak, saját bensőm rabja vagyok. Jelenthet egy nagyon nehéz állapotot, konfliktushelyzetet, amelyet harcias bátorsággal meg lehet oldani.
– betörések: saját belső világom egyik tagja tör fel a lélek ellenőrizhetetlen mélyéből. Lehet, hogy azért tör fel így, mert egyébként nem engedem be őt. Lehet azért is, mert nyitva áll bennem minden, így szabad útja van. Ha a padló törik be a lábam alatt, jelentheti azt, hogy veszítem a talajt a lábam alól.
– elkéstünk valamit: lehet, hogy az életet magát is lekéssük, miközben élni akarunk, de elcsúszunk a felszínen. Lehet, hogy túlzottan a múlton csüngünk, nem tudunk elszakadni tőle, lekéssük az előrelépés lehetőségét.
Az álomképek viszont nemcsak negatív oldalainkat tükrözik, hanem a jó hírt is szolgáltatják.
– folyó, a túlsó partra igyekvés: életünkben döntő lépést tettünk előre, most úszunk a pozitív felé. A víz egyébként a tudattalan szimbóluma, életet adó és megtartó. Az ókori görögök már úgy gondolták, hogy a tiszta víz szerencsés fordulatot jelent az életben.
– házunkban új helyiséget fedezünk fel: a ház elsősorban a psziché egészének jelképe, jelentheti, hogy önmagunkban kinyitottuk az élet új termeit.
– út: az élet igen gyakori hasonlata, meg kell találnom saját életem útját.
– útkereszteződés: mélyünk üzen vagy kérdezi, hogy milyen irányba haladjunk tovább. Különféle nevet viselő útjelzők adnak eligazítást. Meg kell keresnünk az igazit.
– vizsgaálmok: az életből is le kell néha vizsgáznunk, talán ez egy kedvező alkalom.
– gyermek: valami új van kialakulófélben bennünk.
– álombeli halál: sohasem vetíti előre a testi halált. Valami lelki értelemben hal meg, halott. Jelentheti azt is, hogy a halottként látott emberhez fűződő kapcsolat jelenleg életét vesztette.
Némelyek félnek foglalkozni az álomképekkel, mintha legalábbis végzetszerű balszerencsét hoznának. Ez azonban nem állja meg a helyét. Ezek a képek benső magunkat mutatják meg, jelenlegi lelki állapotunkat, és a lehetséges veszélyeket, hogy éberek legyünk, ismerjük a veszélyeket, s így jobban el tudjuk kerülni ezeket.
Az álom Isten elfelejtett nyelve
Gyökössy Endre protestáns lelkész könyvei közismeretek. Az álom Isten elfelejtett nyelve címmel jelent meg egy könyve a közelmúltban. Gyökössy is felhívja figyelmünket az álmok jelentőségére. „Mi, úgynevezett modern keresztények gyakran egy kézlegyintéssel a babona világába útaljuk az álom problematikáját, a legnagyobb pszichiáterek műveiben pedig megjelenik az álom mint »via regia«16 az emberi lélek megismeréséhez."17
Gyökössy felosztásából emeljünk ki három fontos tényezőt.
Az álom egyfelől életszükséglet – az egészséghez úgy hozzátartozik, mint az étel vagy az ital –, másfelől az emberiség egyetemes nyelve – a psziché „eszperantója", jelképnyelve –; harmadrészt pedig abalak saját mélységeink felé –önmagunk jobb megismerése, hallgatózás saját mélységeink fölött.
Az ember létét attól a tiszta Léttől kapta ajándékba, akinek nem volt kezdete és nincs vége. Ő a tiszta szeretet, aki mint ajándékozó, minden ember legmélyén ott lakozik. „Nem tudjátok, hogy a Szentlélek temploma vagytok, és Isten lelke lakozik bennetek?"18 Isten lakik mindannyiunk mélyrétegében, s üzeneteket próbál küldeni a saját érdekünkben. A rohanó hétköznapi forgatagok nem engednek teret, időt ennek a mély, halk belső hangnak, ezért Isten olyan területeket is „felhasznál", mint például az álom. Ez a terület ugyanis olyan, ahol saját igyekvésünk kikapcsolódik vagy számottevő módon gyengül. Ezáltal kiengedjük kezünkből az irányítást, Isten pedig sokkal könnyebben hallatja szavát. A régiek nem ok nélkül gondolták, hogy álmukban Isten szól hozzájuk: ilyenkor nem tuszkolhatjuk Istent valamilyen szerepbe. Ő lesz a cselekvő, mi pedig a szemlélők.19
A metafizika azt mondja, hogy Isten a tulajdonképpeni valóság. Mi csak annyiban vagyunk valóságosak, amennyiben Isten létéből részesülünk. Ezt elméletileg könnyen beláthatjuk, gyakorlati valóságértelmezésünk szerint mégis az a valóságos, amit mi magunk teszünk. Mi táplálkozunk, mi gondolkodunk, mi növekszünk, és Isten valahol a „végeken", a lehető legtávolabb kap helyet. Mégis szeret minket, és rá akar ébreszteni, hogy az élet csak úgy igazi, ha valóságos, ha azt teljességgel éljük, ezért állandó üzeneteit nem hanyagolhatjuk el.20
Mind az Ó-, mind az Újszövetségben meggyőző bizonyítékokat találunk arra, hogy Isten álomban szól az emberekhez. Ezeknek az álmoknak nem a magyarázata, inkább az üzenete és hatása fontos életünkre nézve.
A Teremtés könyvében találjuk Jákob álmát, aki bátyja, Ézsau elől menekül. A pusztában elalszik és álmot lát (Ter 29,10-22). Az álom nem azt a valóságot mutatja, amelyben a mindennapi események történnek. Tudatos világa a menekülésben és bátyjától való félelmében merül ki. Az „igazi" valóság viszont emögött van: Isten az, aki őt kíséri és körülveszi. Jákobnak álomra volt szüksége, hogy ezt felismerje. Megfontolások vagy imádság révén nem jutott volna eddig. Ahhoz, hogy erre a felismerésre jusson, megerősödjön, szüksége volt az álombeli találkozásra Istennel.
József életében is nagy fontossággal bír az álom (Ter 37 5-11). Ifjúkori álma – ahol a kévék hajlongtak előtte, és a hold meg a csillagok hódoltak – tudatta vele, kicsoda is voltaképpen ő, a legkisebb fiú, milyen hivatásra és nagyságra született. Álmát elmesélve testvérei megharagudtak és vesztét akarták, miközben végső soron épp fejlődését segítették elő, élete felfelé ívelő vonalát egyengették. Később, amikor gabonáért hozzá mentek a nagy éhínségben, József felfedte magát, de nem torolta meg az ellene elkövetett sérelmeket (Ter 45, 1-15).
Az Újszövetségben Máté evangélistánál találunk többé-kevésbé részletes álomleírásokat. Sok álom-leírás fordul elő például Jézus Krisztus születése körül, ahol Isten nehéz emberi helyzetek áthidalását segíti elő velük. József álomban tudja meg, hogy jegyese, Mária a Szentlélektől fogant (Mt 1,20). Álom fedi fel, valójában mi történt, mi az ő tennivalója. József engedelmeskedik, az álom üzenetét nem becsüli le, nem veszi félvállról, hanem olyan ismeretként kezeli, amely cselekvésre kötelezi (Mt 1,24-25). József alakjában megtalálhatjuk azt az embert, aki az álomban megérti Isten szavát. Bölcsek jönnek napkeletről – álmukra és tudományos ismereteikre támaszkodva –, hogy felkeressék a Messiást, majd álomban kapott utasításra más úton térnek vissza hazájukba (Mt 2,12). Józsefet újabb álom hívja fel arra, hogy Egyiptomba meneküljön családjával (Mt 2,13-14).
Pilátus viszont nem hallgat felesége álmára, hogy ne foglalkozzék az „ártatlan emberrel", Jézussal (Mt 27,19). A bírósági tárgyalás nem tudja bizonyítani, bűnös-e Jézus vagy sem, az álom azonban tanúskodik (Mt 27,23-26).
Az Apostolok Cselekedeteiben találjuk Péter apostol álmát, amely álom fordulópont az ősegyház legkorábbi missziós történetében. Péter szigorúan zsidó, vonakodik ápolni a pogányokkal való kapcsolatot. Így álombéli látomásában egy lepedőt lát, olyan négylábú állatokkal, amelyeket a zsidók tisztátalannak tartottak. „Rajta, Péter, öld meg, egyél!", de Péter ellenkezik. Erre az álombeli hang így válaszol: „Amit Isten tisztává tett, te ne tartsd tisztátalannak" (ApCsel 10,13-15). Később, amikor kérdőre vonták a pogányok keresztelésével kapcsolatban, álmával igazolta cselekedetét.
Az álom a Bibliában kettős értelmet hordoz: egyfelől felfedi az igazságot az egyénnel, más emberekkel kapcsolatban, megmutatja az egyén saját személyes állapotát, életének titkát, másfelől az igazságot is megmutatja a nép vagy egyes emberek politikai vagy vallási helyzetét illetően is.
Az álom kiegészíti a tudatos látásmódot, de egészen új távlatokat is nyit. A valóságot reális megvilágításba helyezi, elhúzza a fátylat, amely eltakarja a valóságot, elleplezi a tények sokaságát. Isten magát is megmutatja az álmokban, engedi, hogy szemléljük őt.
A bibliai álmok másik értelme a tényleges utasítás. Isten álomban adja tudtul, mit tegyünk, milyen úton induljunk el. Megmutatja, miképp határozzunk, és segít eligazodni az életben. Ebben a világos utasításban van valami felszabadító, erőt adó. Ha Isten álmunkban megparancsol valamit, akkor nincs más hátra, mint engedelmeskedni, még abban az esetben is, ha ennek közvetlen értelmét nem látjuk.
Az álom olyan folyamatot indít el, amelynek messze ható következményei vannak mindenki számára. Az álmon keresztül Isten maga nyúl bele a történelembe és kormányozza azt a saját terve és akarata szerint. Vegyük komolyan ezt a képnyelvet a saját kibontakozásunk érdekében, hiszen Isten boldogságunkat akarja elősegíteni. Ha a mi életünk valamiképpen megegyezik az ő akaratával, máris másképpen éljük meg mindennapjainkat.
Az életben számtalan hazugságba bonyolódunk. Ez akkor is lényeges, ha nem teljesen tudatos. Önmagunknak sajnos még többet hazudunk. Néha – amikor a másik ember méltat – elbízzuk magunkat, holott ez a dicséret valós lényegünkön mit sem változtat.
Az álom, ha szimbólumokban is, egy az egyben elénk állítja önmagunkat Istennel, az emberekkel és a világgal való viszonyunkban.
„Ha a régiekhez hasonlóan megfejtjük Isten álmokon át szóló, de elfelejtett nyelvét, akkor teljesebbé válunk, lelki életünk mélyebb és valóságosabb lesz, szabadabbak, elevenebbek leszünk, testünk, lelkünk fülként nyílik meg minden előtt, de főleg az előtt, Aki mindent alkotott, és aki azért szól hozzánk, hogy meggyógyítson, és igazi életet ajándékozzon nekünk."21
Források
Grün, Anselm, Álmaink és lelki életünk. Pannonhalma 1994.
Benkő Antal, Bevezetés a valláslélektanba. Róma 1979.
Jung, C. G., Az ember és szimbólumai. Budapest 1993.
Jung, Carl Gustav, Föld és lélek (Az archaikus ember). Budapest 1995.
McLynn, Frank, C. G. Jung élete és munkássága. Budapest 1998.
Fink, Georg, Gyermekálmok. Tanácsok szülőknek. Budapest 1994.
Gyökössy Endre, Magunkról magunknak. Budapest 1981.
Carver, Charles S. – Scheier, Michael F. (szerk.) Személyiségpszichológia. Budapest 1998.
Atkinson, Rita L. –. Atkinson, Richard C. – Smith, Edward E. – Bem, Daryl I. – Hoeksem, Susan Nolen (szerk.), Pszichológia. Budapest 1994.
Jegyzetek
1 László Ruth, Előszó a magyar kiadáshoz, in. Fink, 11.
2
V.ö. Kornis, 119.3
V.ö. Gyökössy, 95-107.4
Személyiségpszichológia 235.5
Az ilyenfajta ingerlés napközben nagyfokú, estére viszont csökken. Az embert a rádióhoz hasonlóan különféle erős vagy kevésbé erős hullámok zavarják, estére viszont ezek csökkenése nyilvánvaló. Ezért tisztulhatunk meg este a sokféle ingerléstől, hogy lelkileg is tiszta állapotban térjünk nyugalmi állapotba.6
V.ö. Személyiségpszichológia, 235–236.7
Benkő, 72.8
V.ö. uo. 70.9
Jung 1995, 6, 7.10
Uo. 9.11
Jung 1993, 13.12
McLynn, 88.13
Uo.14
V.ö. uo. 87-102.15
V.ö. Gyökössy, 96.16
Királyi út: Freudtól származó kifejezés, miszerint ez vezet királyi módon az ember tudattalanjába.17
Gyökössy, 86.18
1Kor 3, 1619
V.ö. Grün, 7.20
V.ö. uo. 9, 10.21
Grün, 7.
Szőcs László SJ
Az értelemkeresés mint gyógymód
Viktor Emil Frankl (1905-1997) a neurológia és pszichiátria bécsi tanára, az amerikai Harward egyetem, valamint a dallasi és a pittsburgi egyetemek professzora, a világ tizenhat egyetemének díszdoktora volt. Orvos és tudományos kutató volt már, amikor Ausztriát is elnyelte a hitleri hatalom, és az osztrák-zsidó Franklt Auschwitzba hurcolták. A második világháború alatt három évet töltött a dachaui, auschwitzi és más nemzetiszocialista koncentrációs táborokban A deportálást túlélte, de szüleit, testvéreit, feleségét elvesztette. 1945-ben, kiszabadulása után Bécsben folytatta orvosi munkáját. Abban az esztendőben írta a friss, nyitott sebek hatása alatt És mégis mondj igent az életre című könyvét, amelyben egy pszichológus szemögéből, szakemberként írta le élményeit. Saját tapasztalata a szenvedésről, az értelemért való küzdelme közvetlen hitelességet ad írásainak, amelyekből remény sugárzik azokra az emberekre, akik nem látják létük értelmét. Ez a könyv, amely segít megérteni (későbbi) szakmunkáit, több mint 153 kiadást ért meg. Magyarra eléggé későn – 1988-ban – fordították le, és a Pszichoteam Mentálhigiénés Módszertani Központ gondozásában jelent meg.
Frankl 1930-ban orvostudományból, majd 1948-ban filozófiából doktorált. A logoterápia és az egzisztencia-analízis megalapítójaként vált világszerte ismertté. A pszichoanalízistől már a ’20-as években élesen elhatárolta magát, logoterápiája pedig a „harmadik bécsi mélylélektani (pszichoterápiai) iskolaként" vonult be a tudomány világába. Kortársa volt Freudnak, személyesen ismerte, csakúgy, mint Adlert. Freuddal levelezett, később pedig Alfred Adler iskolájához csatlakozott. 1927-ben Adler kizárta iskolájából, mert nem volt eléggé „ortodox" a „tanításban", és egészen mást kezdett vallani, mint mestere. Azt tanította, hogy az ember legmélyebb igénye az értelmesség föllelése minden szituációban. Az élvezet- és a hatalomvágy pedig csak akkor jut uralomra bennünk, ha a dolgok és az élet értelmének mély és ősi igénye kielégületlen marad (egzisztenciális frusztráció). Az ember ugyanis – szellemi dimenziójából adódóan – képes önmaga fölé emelkedni (ezt nevezi Frankl öntranszcendenciának), és ebben mutatkozik meg az ember igazi mivolta.
Ki az ember?
Viktor Frankl az orvostudomány eredményeit is figyelembe véve filozófiai alapon próbál válaszolni erre a kérdésre. Az ember kezében van a hatalom, hogy a legmostohább és a legméltatlanabb körülmények között is ember maradjon. – Ezt a koncentrációs táborok élménye mondatta ki vele, ahol minden lényegtelen „leolvadt" az emberről, minden elveszett, amit egykor birtokolt – pénz, hatalom, dicsőség, boldogság –, és csak az maradt meg, amit az ember nem birtokolhat, hanem aminek „lennie kell": az a fájdalomtól égő ember, akit teljesen átjárt a szenvedés.
Az ember mindig maga dönti el, ki ő: lehetőséget hordoz magában arra, hogy lesüllyedjen az állat szintjére, vagy hogy az életszentséghez emelkedjék.
Az ember környezete és a belső szabadság
kérdéséről így ír Frankl az És mégis mondj igent az életre című könyvében: „…azt hihetnénk, hogy az emberi lelket kényszerűségből és egyértelműen végső fokon a környezet határozza meg, hiszen a koncentrációs táboron belül éppen a lágerélet az, ami sajátságos társadalmi környezetként az ember magatartását látszólag törvényszerűen alakítja. Joggal tehetjük fel a kérdést: hol marad az emberi szabadság? Az ember valóban nem egyéb, mint többszörös – biológiai, pszichológiai, szociológiai értelemben vett – meghatározottság. Tényleg nem is tehetne mást a körülmények kényszere alatt?" A tapasztalat azt mutatja, hogy de igenis tehet mást. A szellemi szabadság, az én szabad magatartása a környezettel szemben (vagy a környezet iránt) megmarad ugyanis minden esetben, még az abszolútnak látszó kényszerhelyzetekben is. Az abszolútnak látszó környezet mindent elvehet az embertől, csak egyet nem: azt a végső szabadságjogot, amely alapján az ember eldöntheti, miként viszonyuljon az adott körülményekhez.
Az ember és a boldogság
A személy mindig valamire irányul és rendeltetik, ami nem önmaga, legyen az megvalósítandó értelem vagy egy másik személy, akivel találkozik. Végső soron az emberi lény az értelmet keresi, és közben mindig túlnő önmagán.
Az ember tulajdonképpen nem arra törekszik, hogy boldog legyen. Ezt Kant is elismerte, de hozzátette: az embernek arra kell törekednie, hogy méltó legyen a boldogságra. Amit tehát az ember akar, az nem a boldogság önmagában, hanem a boldogság alapja. Mert ha a boldogságnak van alapja, a boldogság jószerével magától „bekövetkezik". Kant írta az Erkölcs metafizikájában: „az örök üdvösség, azaz a boldogság a kötelességteljesítés következménye" és „a törvénynek meg kell előznie az örömöt, hogy megtalálja azt". Amit Kant a kötelességteljesítéssel, illetve a törvénnyel kapcsolatosan állít, az Frankl véleménye szerint átvihető az értelmesség területére. Az értelem akarásán alapul az embernek az a szándéka, hogy értelmet találjon valamiben vagy valakiben. Az értelem megtalálása pedig beteljesedéshez és találkozáshoz vezet, és alapul szolgál a boldogsághoz, az örömhöz. A neurológusok szerint a mindennapi klinikai életben megmutatkozik, hogy éppen a boldogság alapjától való elfordulás vágja el az embert a boldogságtól. Hogyan alakul ki ez a sok esetben kóros elszakadás a boldogság alapjától? Éppen a boldogság-hajszolás, az élvezetekhez való erőltetett ragaszkodás következtében. Az idegbetegben a boldogságra-törekvés élvezetvággyá fajul. Az élvezet – ahelyett, hogy megmaradna annak, aminek lennie kell, tehát hatásnak – erőltetett szándékká válik. Az élvezet lesz az érdeklődés egyetlen tartalma és tárgya. És minél inkább az élvezettel törődik a neurotikus ember, annál inkább szem elől téveszti annak alapját; az élvezet mint hatás pedig nem tud többé kialakulni. Így az ember boldogtalanná válik. Ezt mi is láthatjuk, tapasztalhatjuk a mindennapokban. Amit az ember nagyon akar, azt elveszíti. Az öröm, a boldogság az élet értelmének beteljesüléséből fakad. Kierkegaard ezt így fogalmazta meg: „a boldogsághoz vezető ajtó kifelé nyílik, s bezáródik az előtt, aki megkísérel berontani rajta".
Az élet értelme utáni vágy
Az embert legmélyebben nem a hatalom- és nem is az élvezetvágy hatja át, hanem az élet értelme utáni sóvárgás. Az emberi személy ennek alapján törekszik arra, hogy mindennek megtalálja és beteljesítse az értelmét. Hiszen az életnek – legyen az rövid vagy hosszú – a feltételektől függetlenül értelme van. „Az embert eredendően meghatározza az értelmes életre való törekvés, illetve az értelem akarása. Mivel szabadsággal és felelősségtudattal megáldott lény, az ember képes az önmagától való távolságvételre. Ezért képes elszakadni rossz múltjától, képes maga mögött hagyni a negatív eseményeket. Egy elrontott életet is visszamenőleg értelmessé tehetünk magatartásunkkal, viselkedésünkkel, azzal a móddal, ahogyan önmagunkat értékeljük.” Még rövidebben: az emberi létezés lényege önmaga transzcendenciája.
Mi az élet értelme?
Lehetetlen az élet értelméről általánosságban beszélni. Ez olyan lenne, mintha egy sakkvilágbajnokot arról kérdeznénk, melyik a legjobb lépes. Az élet értelme ugyanis embertől emberig és napról napra, óráról órára változik. Mindenkinek megvan az életben a saját hivatása, egy konkrét feladat elvégzésére vonatkozó küldetése. Ezen a téren senki sem helyettesíthető, és élete nem ismételhető meg. Az élet értelmének a kérdését meg is lehet fordítani. Végső soron az embernek nem azt kell megkérdeznie, mi az élet értelme, hanem inkább azt kell felismernie, hogy ő az, akit kérdeznek. És erre a kérdésre csak felelősségteljesen és saját életéért felelve válaszolhat. A logoterápia tulajdonképpen a felelősségvállalásban látja az emberi lét alapvető lényegét. Ezért a kategorikus imperatívusza, életelve így hangzik: „Élj úgy, mintha már másodszor élnél, és mintha először ugyanolyan helytelenül cselekedtél volna, ahogy most akarsz cselekedni."
A logoterápia szerint az élet értelmét három különböző módon fedezhetjük fel: 1. valamilyen művet alkotva vagy valamilyen cselekedetet végrehajtva; 2. valamit (például a jóságot, az igazságot, a szépséget és a szentet) tapasztalva vagy valakivel találkozva, őt megismerve és szeretve és 3. az elkerülhetetlen szenvedéshez való pozitív viszonyulás révén. A szenvedés megszűnik szenvedésnek lenni, ha az ember értelmét látja.
Mi tulajdonképpen a logoterápia?
Gyógymód, amelynek elévülhetetlen érdeme abban van, hogy hidat épített a medicína, a pszichológia, a filozófia és a vallás között anélkül, hogy egyoldalúvá vált volna. Nyitva áll hívők és nem-hívők előtt egyaránt, mert az élet értelmének a keresése eredendően emberi vonás, megelőzi tehát a felekezeti hovatartozást, és független attól, hogy az érintett művelt-e vagy tanulatlan.
A logosz szó többet jelent, mint a psziché. A logosz mint értelem (Sinn) és mint szellem (Geist) az ember alapvető meghatározója, és ontológiai szempontból más dimenzióhoz tartozik, mint a psziché és a test. Míg a pszichés jelenség az élvezet, a gyönyör, addig a pszichés valóságon túli szellemi dimenzió az érték-értelmesség kategóriájára irányul. Bár ezt vallotta, Frankl nem volt monista, mert átfogó tudással alapozta meg a test-lélek-szellem egységét. Pszichiátriai krédója: a legsúlyosabb testi betegség mögött is ép és sértetlen a szellemi személy, és ez a szellemi személy képes egyedül értelmet adni a legelviselhetetlenebbnek tűnő szenvedésnek is.
A logoterápia az értelmes élet eszméjét állítja a terápia középpontjába. Kevésbé foglalkozik tehát az ösztönök okozta konfliktusok elemzésével, inkább azokat az indítékokat keresi, amelyek a személy viselkedésének hátterében húzódnak meg. Célja, hogy az egyén megtalálja, felfedezze élete értelmét. A személyiség értelmi rétegeit – kivált az akaratot – igyekszik különféle módszerekkel aktiválni. A logoterápia tehát szembesíteni próbálja a pácienst életének értelmével. Ennek a módszernek különleges jellemvonása, hogy nemcsak elismeri az ember szellemi dimenzióját, hanem elsősorban ezen a szinten szólítja meg a pácienst.
Freud idejében – saját megállapítása szerint – az emberek a szexuális frusztráció korában éltek. A korunkat jellemző általános jelenséget Frankl egzisztenciális frusztrációnak nevezte. Az ember olyan lény, aki folytonosan az értelem keresésének állapotában van, s éppen ez a törekvése tűnik a mai társadalmi körülmények között reménytelennek. Ez a frusztráció nagymértékben a szenvedésből, a bűnből és a halálból álló tragikus hármasnak a számlájára írandó. Senki sem mentesül az alól, hogy szembesüljön az elkerülhetetlen szenvedéssel, a mindig visszatérő bűnnel és saját halálának realitásával. Ez pedig negatív érzésekhez vezet mind az egyén, mind a társadalom életében. Munkanélküliség, elszegényedés, a jövő kilátástalansága, családok felbomlása, a fennmaradásért és megmaradásért folytatott, sokszor reménytelennek tűnő harc, az ijesztő mértékű kivándorlás stb. mind olyan jelenségek, amelyek különösen a fiatalság köreiben észlelhetők, és az élet értelme meglátásának kielégítetlen vágyára utalnak. Az üresség érzése, a létezés mélységes értelmetlensége, a céltalanság, a hiábavalóság érzése, az unalom e jelenség összetevői. Frankl szerint ennek az egzisztenciális ürességnek két oka van: az ösztön és a hagyomány elvesztése. Az állattal ellentétben az embernek nem mondják meg az ösztönei, mit kell tennie; a mai ember számára a hagyományok sem határozzák meg, mit köteles tenni, és úgy tűnik, gyakran azt sem tudja már, mit akar tenni. A különféle neurózisban szenvedő betegek esetében is kevés a kifejezetten lelki beteg, többségük az értelmetlenség mély átérzése következtében szorul kezelésre.
Nem lehet értelmet adni valaminek, a dolgok értelmét fel kell fedezni, rá kell találni. Létrehozni sem tudjuk az értelmet. Amit meg lehet alkotni, az vagy pusztán szubjektív értelem és a jelentés érzése, vagy értelmetlenség. Így érthető az is, hogy az az ember, aki már nem képes meglátni az értelmet életében és éppoly kevéssé tud valami értelmet kiagyalni élete számára, az értelmetlenség érzésétől menekülve vagy értelmetlenséget vagy szubjektív értelmet keres és teremt magának, azaz olyasmit, aminek a kábulatában előidézett hamis értelem jelenik meg. A kábítószerezés, az alkoholizmus és más szenvedélybetegségek erre vezethetők vissza: mert az értelmetlenség érzése elviselhetetlen, az ember a kábulatba menekül. Hasonlattal kifejezve, olyan ez a jelenség, mint azoknak a kísérleti állatoknak a viselkedése, amelyeket egy kaliforniai kutatócsoport összezárt, s elektródokat ültetett beléjük; az áramkör rövidre zárásakor az állatok nemi és táplálkozási ösztönük kielégülését élték át, végül megtanulták, hogyan kapcsolják be ők maguk az áramot, és ezután semmibe vették az igazi partnert és a valóságos élelmet.
Az értelem felfedezése nemcsak szükséges, hanem lehetséges is. Ebben a keresésben vezeti az embert a lelkiismerete. A lelkiismeret Frankl értelmezésében úgy határozható meg, mint az a képesség, amellyel az ember felfedezi a minden helyzetben rejtőző egyszeri és egyedi értelmet. A lelkiismeret azonban félre is vezetheti az embert. Ezért tartja nagyon fontosnak Frankl, hogy ne csak tudást nyújtsunk az embereknek, hanem a nevelés a lelkiismeretet is finomítsa. Hiszen csak így alakul ki az egyén éles hallása, aminek segítségével észreveheti azokat a követelményeket, amelyeket egy-egy helyzet hozzá intéz. A felelősségtudat kialakítását is nagyon fontosnak tartja a nevelésben Frankl. Ebben az esetben a felelősség szelektivitást, válogatásra való készséget jelent. Korunkban a legkülönfélébb ingerek özönlenek el bennünket, és ha nem akarunk tovább is az árral haladni, és lassan elpusztulni, meg kell tanulnunk megkülönböztetni a lényegest a lényegtelentől, az értelmes és felelős cselekedetet az értelmetlentől és felelőtlentől. Mert a szabadság önkénnyé fajul, ha nem kíséri a felelősség.
A logoterápia módszereiről
Frankl két módszerrel dolgozott: a paradox intenció és a dereflexió módszerével. Egy újabb módszer is született időközben, de ez nem tőle származik, hanem egyik délnémet munkatársától, Elisabeth Lukastol, aki a Délnémet Logoterápiai Intézet alapítója és vezetője. Ennek a módszernek a neve a beállítottság modulációja (Einstellungsmodulation). Előzetesen meg kell jegyezni: a logoterápia módszerei az ember szellemi potenciáját szólítják meg, hiszen szellemi dimenziójában dönt az ember arról, hogy
Az a kérdés, hogy mit vesz komolyan valaki, főleg az irracionális félelemmel és a bűntudattal kapcsolatban vetődik fel. Természetesen jelentéktelen külső körülmények is vezethetnek túlzott, beteges lelki reakciókhoz. Ilyen helyzet például, ha a feleség a szokottnál később tér vissza a bevásárlásból, és közben a férj azzal az elképzeléssel kínozza magát, hogy az asszony talán egy idegen férfival való flörtölés miatt van oly sokáig távol. Ebben az esetben a férjnek nem lenne szabad komolyan vennie képzelődését, mert ezáltal könnyen neurotikus féltékenységi rögeszme rabjává válhat. A paradox intenció módszere alapján az tanácsolható a férjnek, hogy nevetve és hangosan mondja: nem egy, hanem egész tucat férfi kezdett ki feleségével. Ez a nevetséges „ellenpozíció" (ami legalább annyira nevetséges, mint a rögeszmés elképzelés) semlegesíti az irracionális félelmet és a féltékenység rögeszméjét.
Önmagunk túlzott és kínosan pontos megfigyelése – a túlzott önkontroll – belső feszültséget és elbizonytalanodást okoz. A dereflexiós módszer azokban az esetekben alkalmazható, amikor valaki olyan mértékben összpontosít egy problémára, hogy az kínzó aggodalmaskodást idéz elő benne. Például, ha egy fiatal lány vidám társaságban folyton azzal foglalkozik, vajon helyesen viselkedik-e, nem kelt-e túlzott feltűnést, eléggé szórakoztató-e, hamarosan belső görcsös állapotba kerül, és valóban fel fog tűnni merevségével és gátlásosságával. Ezt az „ördögi kört" úgy lehet megszüntetni, hogy a vezetettet segítjük figyelmének, érdeklődésének egy egészségesebb, pozitív cél felé való irányításában, tehát egyfajta, addig eltemetett érték felé fordítjuk a figyelmét, azaz rávezetjük, hogy gondoljon bármire, csak ne önmagára, forduljon őszinte érdeklődéssel a társaság tagjaihoz, hallgassa meg és igyekezzen megérteni őket, nevessen vagy sírjon velük együtt. Röviden: felejtse el önmagát, így teljesen automatikusan visszanyeri természetességét és elfogulatlanságát, és felszabadul.
Köztudott, hogy a cselekvésre irányított túlzott figyelem zavarja a cselekvés normális lefolyását. Ennek klasszikus példája az alvás. Ha valaki azt veszi észre, hogy alvászavarai vannak, és erre összpontosít, emiatt aggodalmaskodik, szinte biztos, hogy álmatlanul fogja tölteni az éjszakát. Legtöbbször elegendő elterelni a figyelmet erről a tényről egy valóban érdekes gondolat elfogadásával.
A dereflexiós módszer nagyon hasznos a kényszergondolatok esetében, amelyek elég sok gyónót gyötörnek Nagyon sokan ezeket a gondolatokat közvetlenül támadással vagy elfojtjással akarják megszüntetni, de így azoknak még inkább a középpontba való kerülését érik el, és ez az összpontosítás hozzájárul szorongásuk állandósulásához. Ehelyett tanácsosabb közvetett taktikát folytatni, vagyis ki kell szorítani a szorongást okozó gondolatokat azáltal, hogy a személy figyelmét egy másik, értékesebb gondolatra irányítja.
Végül az a mód, ahogyan az ember belsőleg viszonyul egy fájdalmas, megváltoztathatatlan sorscsapáshoz, döntő szerepet játszik abban, miként viseli el a keresztjét. Itt tulajdonképpen az ember beállítottságáról van szó, arról a szellemi képességéről, hogy eltávolodjon önmagától és a dolgoktól. Az ember képes súlyos szerencsétlenséget is méltósággal és bátran elviselni, ha a dolgok értelmére irányítja figyelmét. Újabb példa: egy apa autóbaleset következtében elveszíti fiát, akit talán megmenthettek volna, ha lett volna a közelben segélyhívó telefon. A kétségbeesés szakasza után az apa a terapeuta tanácsára elhatározza, hogy szenvedését termékeny magatartássá alakítja át, és minden tőle telhetőt megtesz azért, hogy legalább a jövőben elkerülhetők legyenek a hasonló szerencsétlenségek. Minden erejét latba veti, és szorgalmazza, hogy az úttestek mentén telepítsenek segélyhívó telefonállomásokat. Így sok jót tesz. Fia értelmetlennek tűnő halálában valami kis értelmet talál. A logoterápia nyelvén ez a beállítottság modulációs módszere.
Intézetek a módszer alkalmazására
Németországban 1985-ben alapították az első logoterápiás intézetet. Azóta több rendelő nyílt világszerte. Sokan keresik fel – elsősorban tanácskérés céljából – ezeket a létesítményeket (Magyarországon is nyílt egy ilyen intézet Budapesten, amelyet Schaffhauser Ferenc és Molnár Mária orvos vezet).
Logoterápia a lelki vezetésben?
A lelki vezetőnek építenie kell vezetettjének értelem utáni vágyára. Ez nem merülhet ki abban, hogy különféle értékeket mutat vezetettjének, hogy ő aztán egyet válaszon azok közül, ami értelmet adhat üres életének, majd pedig aszerint rendezze be életét, hanem magára az impulzusra, az értelem utáni vágy tényére kell felhívnia a figyelmet. Ezért a beszélgetésnek arra kell irányulnia, hogy a lelki vezető világossá tegye vezetettje előtt: mindenkinek megvan a maga egyéni életfeladata, de ezt egészen biztosan nem önmagába zárkózva és a helytelen önmegvalósításban találja meg. Az élet értelme kívülről jön, egy adott érték megvalósításából ered, aminek következményeként az ember eléri önmegvalósítását. Utalhatunk a nemes értékekre, rámutathatunk mások példájára, megcsillanthatjuk a vezetett előtt az adott helyzetében rejlő pozitív szempontokat, a lehetőségeket, amelyek nyitva állnak előtte, hogy vegye észre, milyen sok értelmet adó elem van az adott helyzetben. Ez egzisztenciális reflexió. A lelki vezetőnek tehát kérdései, nyitottsága, együttérzése, őszinte érdeklődése és tanácsai révén kell segítenie a vezetettet abban, hogy tudatosítsa önmagában azokat a szunnyadó, tudatalattijában rejtőző, esetleg elfojtott képességeit, amelyek értelmet adhatnak életének.
Mire jó a logoteszt?
Ez a teszt a személy egzisztenciális frusztrációját, illetve élete értelmes beteljesülését méri. Ha megadott skála szerinti értékek magasak a „belső beteljesülés" irányában, akkor csekély annak a veszélye, hogy valaki lelkileg megbetegszik, mert az illetőnek gazdag az értékrendszere, és érdemesnek tartja, hogy éljen. Az egzisztenciális frusztráció irányába mutató magas értékek pedig azt jelentik, hogy a szóban forgó személy lelkileg ingatag, válságban van, életét bizonyos mértékben értelmetlennek találja, és az adott körülmények között neurózis lehet úrrá rajta. Nagy haszonnal alkalmazzák a logotesztet a kábítószer- és alkoholelvonó kúrákon. Mielőtt elengedik a pácienseket, tesztnek vetik alá őket, és ha rossz értékek jelennek meg a skálán, meghosszabbítják a kezelést. Iskolákban is nagy sikerrel alkalmazzák ezt a módszert, így sok helyen megelőzik az öngyilkossági kísérleteket.
Logoterápia a lelkipásztorok, nevelők, szülők szolgálatában
A logoterápiát és eszmekincsét bárki alkalmazhatja a magánéletében és a környezetében vagy segítő szakmákban. Gondolatkészlete főleg a pedagógusok, orvosok és pszichológusok, valamint a lelkipásztorok számára fontos, mivel főként ők foglalkoznak szenvedő emberekkel, betegekkel, haldoklókkal. A logoterápia segít a bajok megelőzésében és a válságok felülmúlásában. A logoterápiának van egy jól kidolgozott, „orvosi lelkipásztorkodásnak" nevezett eszmerendszere, ami kiválóan alkalmas az idős emberek, a betegek humánus, sőt keresztényi támogatására is. A munkanélküliek és a nyugdíjasok közül szintén sokan hirtelen értéktelennek találják magukat. A fiatalok jelentős része pedig az üresség elől a zajjá degradálódó zenében és bandákban próbálja megtalálni és jól érezni magát. Terjed a céltalanság érzete, ezért sürgetően fontos segíteni az embereket életük értelmének megtalálására irányuló vágyuk beteljesítésében.
A logoterápia „üzenete"
Nem képzelhető el olyan helyzet, amelyben az ember teljesen meg lenne fosztva szabadságától, mert az ember személyiségének legbensőbb magját soha még csak nem is érinti a pszichózis. A gyógyíthatatlan beteg elveszítheti hasznosságát, de emberi méltóságát mégis megtarthatja. Az ember – adottságai és környezete korlátain belül – azzá válik, amivé önmagát alakítja. Ember volt, aki feltalálta Auschwitz gázkamráit, ám ugyancsak ember volt az is, aki egyenes gerinccel és a Miatyánkkal vagy a Smá Jiszróellel az ajkán lépett be a gázkamrákba. Mindkettőre megvan benne a lehetőség, az pedig, hogy melyiket valósítja meg, személyes döntésétől s nem pusztán a körülményektől függ.
Korzenszky Richárd: Szünet nélkül. Egyházról, iskoláról
Korzenszky Richárd bencés szerzetes, tihanyi apát sokáig tanított, majd tíz éven keresztül a Pannonhalmi Bencés Gimnázium igazgatója volt. Az Antall-Boross-kormány idején a magyar kultusztárca kormánybiztosaként tevékenykedett: feladata volt az egyházi iskolák visszaadásának koordinálása, a vitás kérdésekben közvetíteni az állam és az egyház között. Akkori tapasztalatait 1997-ben megjelent, Páternoszter című könyvében adta közre. Mostani kötetében a neveléssel, oktatással foglalkozó cikkeit gyűjtötte össze.
Korzenszky Richárd a nevelést a kertész munkájához hasonlítja: a palántát a szülők hozzák, és az iskola feladata, hogy kész, kifejlett növénnyé növessze fel a palántát. Megmunkálja körülötte a földet, öntözi, hogy gyökerei táplálékot kapjanak. A szerzetes-tanár alapgondolata: nem elég a diákot csak a tantárgyak alapos ismeretére megtanítani, többletre is szükség van: arra a hitre, hogy az egyén és a világ ezernyi gondja ellenére is „érdemes élni. Csak emberként érdemes élni az embernek. Felelősséggel az életért. Békében önmagammal, társaimmal, környező világommal. Az iskola feladata mérhetetlenül nagy ebben. De másra nem vállalkozhat, csak arra, hogy azt öntözi és gondozza, amit a szülők elvetettek.". S mi az, ami még az iskolák felszereltségénél is fontosabb? Az, hogy legyenek „igazi, elkötelezett, magukat szétosztani kész emberek, akik kézen fogják a nem csak a tudományok világában, hanem ami ennél sokkal fontosabb: az emberi kapcsolatok titkaiban is. Kellenek emberek, akik tudnak megelőlegezve szeretni, nem várva azonnal jutalmat érte."
A szerző másik alapvető megállapítása, hogy az egyházi iskola feladata: szintézist teremteni hit és kultúra, hit és élet között. A keresztény iskolák lényegének nem csupán a sajátos kultúrtartalmak, ismeretek közvetítését tekinti, hanem az élet, és elsősorban saját életünk krisztusi módon történő alakítását is. Az ökumenikus szellemiség kialakítása is elhanyagolhatatlan kihívás. Korzenszky Richárd meggyőződése, hogy az egyházi iskoláknak komoly feladatuk van: bizonyságot tenni arról, hogy az egyes személy értékét nem a tudás mennyisége, hanem az emberi minőség adja. Ez pedig az egyházi iskola számára attól függ, hogyan képes-e közvetíteni azt az értékrendet, amelynek forrása az Evangélium. Miközben elismeri, hogy a keresztény iskolák sem mentesek a gondoktól, feszültségektől, önmagukban nem jobbak a világi, alapítványi oktatási intézményeknél, határozottan állítja: mással össze nem hasonlítható, egyéni légkörük van ezeknek az iskoláknak, s olyan lehetőségekkel rendelkeznek, amelyek fölötte állnak minden, anyagiakkal mérhető feltételnek. Kérdése, hogy a keresztény iskolák élnek-e ezekkel a lehetőségekkel? Tényként szögezi le, hogy az ezredforduló világából hiányzik – vagy csak elvétve jelenik meg benne – a krisztusi ember. A másokért élni tudó, szétosztani képes személy. Pedig az ilyen emberekből álló közösségek „kontrasztot jelentenek ebben a társadalomban. Figyelmeztető jelként léteznek a másként élők között. Az ezredfordulón mindenki jövőt vár. „Jövőnk meggyőződésem szerint akkor lesz, ha elsősorban a krisztusi ember kialakítása áll majd minden tevékenységünk középpontjában… Iskoláink egy emberibb világ munkatársai lehetnek, ahol az ember nem önmagáért él" – írja Korzenszky Richárd, egyértelműen hitet téve az ilyen, a közösség szempontjait elsődlegesnek tekintő oktatási, nevelési szellemiség mellett. Egyúttal figyelmeztet: ahhoz, hogy ez megvalósuljon, a versenyistállónak nevezett, a tudás maximumára törekvő iskolával szemben – természetesen az igényesség fenntartása mellett – meg kell jelennie a személytől személyig, a lélektől lélekig ható iskolának is. (Bencés Apátság Kiadója, 2000)
Magyar Kurír
Laptestvérek
(Studia Theologica Transylvaniensia 2000/1)
Régóta várt folyóirattal gazdagodott a paletta a gyulafehérvári Hittudományi Főiskola teológiai műhelymunkájáról keresztmetszetet nyújtó kiadványának megjelenésével. „A Hittudományi Főiskolán az oktatás csak egy részét teszi ki a tevékenységnek. Éppen olyan fontos a »tudományos műhely is: tanárok és növendékek kutatómunkát is végeznek. Ennek eredményeit hozzáférhetővé kell tenni a külvilág számára is. A most induló hittudományi folyóirat, a Studia Theologica Transylvaniensia ezt a célt szolgálja." – írja Jakubinyi György érsek elöljáró köszöntésében.
Az első számban Marton József, Ágoston Ferenc, Székely Dénes, Kerekes László, Holló László, Nagy József, Oláh Zoltán gyulafehérvári teológiai tanárok tanulmányai mellett helyet kapott Angelo Scola lateráni rektor német nyelvű írása – ez a tény jelzi, hogy az 1996-ban létrejött affiliáció valóság abban az értelemben is, hogy a római pápai Lateráni Egyetem vezetése részének, afféle vidéki részlegének tekinti a gyulafehérvári helyszínű, de négy egyházmegye növendékeit tanító-nevelő intézményt.
Jakubinyi érsek fogalmazza meg a lap további életével kapcsolatban az egyik legfontosabb elvárást is: „itt az erdélyi jelző a négy erdélyi, többségében magyar anyanyelvű római katolikus püspökséget jelenti. A folyóiratban közölt tanulmányok fogják megmutatni azt, hogy mennyiben lesznek ezek sajátosan erdélyi tanulmányok, amelyek helyi színezettel gazdagítják a világegyház hittudományi fejlődését."
B. M.
Nyíri Tamás
A szeretet imája
Gyakran halljuk, hogy a szeretet a parancsok megtartás. Igaz is. De az Istenre irányuló személyes szeretetünk mégiscsak több, mint parancsok és szabályok betartása. Annyira több, hogy nélküle mit sem ér a törvény teljesítése – tanítja Pál. Ezért próbálkozunk újból és újból jól-rosszul elmondani, mi van annak a szívében, aki személyesen szereti Urát és Istenét. Ha nincs is okvetlenül több szeretet abban, aki sokat tud róla beszélni, mégis érdemes meghallgatni. Hátha hallunk olyasmit, amit legjobb akarattal sem fedezhetünk fel saját szívünkben. Így aztán kiderül, mily kevés a szeretetünk.
Keressük meg tehát ennek a szeretetnek a mintáját. S itt könnyű olyasmire hivatkozni, amit mindenki ismer, legalábbis mindenki, aki végleg elbúcsúzott a gyerekességtől. Mindenki tudja, mi van az emberi szívben, amikor önzetlenül és ezért tisztán szeret. Ezt a szeretetet vigyük át Istenre. Csak odaadóbban és önzetlenebbül gondoljuk el. Hogy megfeleljen annak, akit szeret. Sok minden történik ember és ember között, amit szeretetnek mondanak. De nyilván nem az önző és szűk szexualitásról van szó. Mert ez – még ha romlatlan is – egészen fejletlen formája csupán a szeretetnek. Mégsem szabad unalmas jótékonyságra gondolni. Önzetlen talán, de csak azért, mert alapjában közömbös? Nem!
Szenvedélyes szeretet ez. Az odaadás szenvedélye lobog benne. Szenvedélyesen pazarolja el magát a másiknak, el akarja felejteni magát, mert csak a másik fontos. A felindult szív áttöri az én szűk határait, hogy egészen a másiké legyen, önfeledten csak azt akarja, akit szeret. Annak boldogsága lesz az ő öröme. Aki így szeret, kiszabadul szüksége börtönéből. Mert rájött ennek az egyetlennek az értékére, értékessé válik előtte minden. Talán nem igaz, hogy ilyenkor az ember szeretné átölelni az egész világot? De aki így szeret, azt is tudja, hogy nem hiába kockáztat. Biztos a válaszban. S a viszontszeretet jobban megőrzi, mintha csak magához tartozna. S ha még konkrét személyeket keresünk is a mintához, itt van Szent Erzsébet példája. Mily szenvedélyesen szerették ők egyást a férjével, thüringiai Lajossal! Hát akkor nem az istenszeretet mintája ez a szmélyes szeretet? Sőt! Nem ennek a szeretetnek csírája már bennünk?
Ha egyszer aztán ez a szeretet Istenre talál! Akinek végre egészen átadhatja magát. Minden fönntartás nélkül. Akivel szemben nem kell soha keménynek és megközelíthetetlennek lenni. Aki előtt nyugodtan félredobhatja a lélek szemérmét, hogy mindent kimutasson neki. Nem kell félni, hogy a szív szerető bősége egyszercsak a csalódás keserűségévé változik. Végre itt van, akit egészen szerethet, aki soha nem él vissza vele, aki biztosan viszontszeret. Hogyne tenné, hiszen ő szeretett előbb.
Ez a szeretet önzetlen. Istenért szereti Istent, nem azért, hogy a jutalma legyen. Elég jutalom már ez a szeretet maga is. Állhatatos a sötét órákban, nem oltják ki a gyötrelmek keserű vizei. Csöndes, mert tiszta. Nem bírja a sok szót. Bizalmas, de fél, hogy otromba bizalmaskodással meg ne sértse a Fölségest. Attól van a szeretet nagysága vagy gyalázata, akit szeretünk. Ez a szeretet szent és örökkétartó, mert Istent szeretjük vele.
Kit? A felfoghatatlan Jóságot. Aki előbb szeretett minket. Létet, életet adott. Benne élünk, mozgunk és vagyunk. Aki szeret tovább, ha gyűlöljük is, felkelti napját jókra, gonoszokra egyaránt. Kit szeretünk? A nagyirgalmú, hosszantűrő, hűséges Istent, aki egyedül jó. Minél távolabb van végtelensége, annál inkább kihívja a szeretet merészségét. Minél maradéktalanabbul függünk kifürkészhetetlen rendelkezéseitől, annál föltétlenebb bizalommal bízza rá magát. Minél elragadóbb jósága és szépsége, annál inkább fölülmúl mindent, amit még szeretetnek lehet mondani. Minél súlyosabb isteni látogatásának közelsége, annál inkább apánk, anyánk, testvérünk és barátunk szeretetünk szent gyöngédségében. Minél pusztítóbbak ítéletei, annál erősebb a szent csakazértis.
Vajon él-e bennünk ez a szeret? És hogyan növelhetjük?
A legnagyobb nem a leghangosabb. Vannak, akik oly csendben teszik, hogy még maguk sem hallják. Ennek ellenére szegény, üres, gyönge a szeretetünk. Talán csak annyi, hogy szeretnénk szeretni. Pedig szeretni muszáj, mert jön a nagy kiábrándulás, hogy eltékozoltuk az időt és nem szeretünk senkit. Lehet akarni a szeretetet, ha egyszer nincs bennünk? Igen. Lehet. Aki őszintén akarja szeretni Istent, már szereti is. Akarni sem tudná, ha Isten kegyelme nem vette volna birtokba szíve mélyének vágyát. Növelhetjük is, elháríthatjuk az akadályokat. Kérhetjük is, hogy Isten mindenható kegyelme fakasszon forrást a sziklából.
Nem erőszakolhatjuk a szeretetet. Annyit csak megtehetünk, hogy figyelünk hívó szavára? Szívünk nyugtalanságára? Belefáradunk az ezerféle tennivalóba. Elfakul az öröm. Egyre üresebb, amit a világ magasztal. Múlnak a napok. A puszta tudás hideg, szertefoszlik a jómód, hátat fordítanak az emberek, gyöngülnek az érzékek. A világ változás. Halnak a barátok, eliramlik az élet. Még csak nem is zúgolódunk emiatt, hiszen annyira hozzátartozik az élethez. Isten nagy kegyelme, ha ez a végesség elevenünkre tapint. Rendszerint kitérnek előle az emberek. Mindig reménykednek egy másik földi jóban. Aki figyel nyugtalan szívére, aki nem kábítja el lelke szomjúságát, aki szembenéz létének éhségével, aki megérti, mit jelent ez a látszólag oly szerencsétlen adottság – mindig csak határba ütközni, mindig csak a véget látni –, az teret ad Isten szeretetének. Látja, hogy csak egyetlenegy van, aki betölt mindent. Egyedül állandó. A hűséges. Ő a minden. Ha elviseljük ezt a kiábrándulást – minden keresztényenk át kell esnie rajta –, kezdjük szeretni Istent. Ha nem futunk a kiábrándulás elől, fölébred szívünk vágya Isten után. A személyes szeretetben alakult ölt az istenéhség.
Máskor nem kiábrándulás, hanem hála kelti föl a szeretetet. Találkoztunk egy jó emberrel, valaki jót tett velünk, megszabultunk egy nagy félelemtől, vagy bármi csöndes öröm költözött szívünkbe. Egyszerre csak kiviláglik, hogy mindezek mögött valami sokkal hatalmasabb működik, az öröm csillogása, az örök boldogság törése csupán. Elment mellettünk és megáldott Isten. Élő tudás ered ebből, hogy Isten jó, hatalmas, nagyirgalmú. Megfog közelsége. Áldása nyomán serken a szeretet. Nem kell mást tennünk, csak ráhangolódnunk szívünk mélyére. Hallgatni a vágyó szóra, amit így vagy úgy kelt föl Isten. Csak ne harsogja túl szívünk szavát, Isten szavát a világ lármája. Hagyjuk, hogy vigyen magával a megindult szív.
Kerüljük a bűnt! Mert betemeti a szeretet forrásait. Még a bocsánatos bűn is, egy rossz szokás is. Aki éppen csak teljesíti kötelességét, nem fogja teljes szívéből szeretni istent. Akinek túlzás minden, ami nem a legszorosabban vett kötelessége, akinek csak kellemetlen teher a vallásos élet (gyorsan-gyorsan legyünk túl rajta, csak már vége lenne ennek a prédikációnak is, aztán fussunk valami élvezetesebb után), aki annyira elégedett magával, hogy azt teszi meg kötelességének, amit éppen tenni akar…, az ilyenek soha nem fogják teljes szívükből szeretni Istent.
Aki szereti Istent, szívesen időzik nála. Nem számítja ki, hogyan ússza meg húsz perc alatt a vasárnapi, szentmisén való részvételt. Aki szereti Istent, találkozni kíván vele. Aki nem hajlandó lemondani minden bűnről, kerüli a találkozást. Mindig rohan, mert fél, hogy olyasmit talál kérni Isten, amit nem akar odaadni. De minél hűségesebben követjük lelkiismeretünk szavát, minél kitartóbban tesszünk mindig azt, amit helyesnek ítél, annál közelebb kerülünk Istenhez. Boldogok a tisztaszívűek, mert meglátják istent. A tisztaszívű ember rájön a szent Isten jóízére. És akkor meg is szereti.
Imádkozzunk is érte. Isten ajándéka, de azt akarja, hogy imádkozzunk érte: Uram, növeld a szeretetemet. Ha tartunk szívünk viharaitól, hogy szellemünk állandóan érzéketlenné akar válni Isten szeretetére, ha aggódunk, hogy a végén nem szeretjük-e mégis csak jobban a sötétséget a világosságnál, irgalmáért esedezzünk, hogy növelje szeretetünket. Bármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek. Ha hallgatunk szívünk szavára, ha kerüljük a bűnt, ha nem kérünk más kincset, mint az ő szeretetét, lehetetlen, hogy ne hallgassa meg kérésünket. Eégszen biztosan megadja, hogy szeressük, hogy mindig joban, hogy örökké szeressük.
Újlaki beszédek, 1964