Vissza a tartalomjegyzékhez

Kedves Olvasó!

A negyvenes-ötvenes évek Romániájában élő katolikusok, legyenek latin vagy görög rítusúak, világosan emlékeznek még egyházi létezésük egyik legnagyobb tétjére, a Rómához való kötődés lenni-vagy-nemlenni-jére. Papok és világiak százai néztek szembe a megbélyegzéssel, a végkimenetelére nézve legrosszabbat is ígérő börtön fenyegetésével - pusztán mert nem akartak egy politikai-ideológiai szélfúvásnak kiszolgáltatott "nemzeti" katolikus egyházba betagolódni. A római püspökhöz való önkéntes hozzátartozás hatalmat és lelki védelmet jelentett ugyanis a kiszolgáltatottság és fizikai védtelenség idején.

Mit jelent ma számunkra Róma? Világos, hogy az ötvenes évek óta hatalmasat változott a történelem, s akik az akkori mindenáronon, a feltétel nélküli kötődés hősiességén túl nem tudják az egyház lelki központjának újabb színeit, a világegyház egészében betöltött kortárs szerepét a maga többértelműségében is meglátni, azok nem a teljes valóságot látják. A "keleti politika" VI. Pál által felfuttatott gyakorlata a múlté. A Szentszék hidegháborús környezetben ellátott kiegyensúlyozó diplomáciai funkciója is történelemmé vált. Mára - földi perspektívában - a globalizáció, a világgazdasági háló, a harmadik és negyedik világgal való szolidaritás az, ami a római katolikus egyház központja figyelmének homlokterében áll.

Az egyházon belüli erjedés (amely nem föltétlenül negatív értelmű) a kommunikáció áthatóvá válásával közismertté lett. Az az eufória, amely az egyházkép gyökeres átalakulását kísérte - vagyis az egyház II. vatikáni zsinat által megfogalmazott közösségi, kollegiális volta fölött érzett felszabadító örvendezés - mára jószerével ugyancsak a múlté. Bizonyos restaurációs törekvések félreérthetetlenné váltak, a hatalmi érdekek alig tagadható felvonulása sokak szemében botrány. A püspökök közötti első és legtekintélyesebb római pátriárka és az Isten népe egésze között "szűrőként" működő Hittani Kongregáció (legalábbis e lapszámunkban idézett B. Häring szerint) magának vindikálja a tanítóhivatal funkcióját. A püspökök olyannyira vágyott kollégiuma helyett (amint Franz König bíboros írásából kiderül) valójában a centralizmus erősödik.

A katolicitás kritériumai között ezért e lapszámban a pápa, a Szentszék, a tanítóhivatal helyéről gondolkodó szövegeket kínálunk Önnek, abban a reményben, hogy ezek az írások álláspontjában megerősítik és hitét a szellemi tápanyagok erejével is felvértezik. Derűs őszt kíván minden kedves Olvasónknak

Vissza a tartalomjegyzékhez

Franz König bíboros

Kollegialitást centralizmus helyett!

Isten egyházának egysége és sokszerűsége a harmadik évezred küszöbén

A katolikus egyház különféle megnyilvánulási alkalmaival vissza-visszatérő kérdés: milyen vezetési stílusra van szüksége az egyháznak ahhoz, hogy megőrizze egységét a gyors változásokat élő világban, és a sokszerűségnek milyen formái látszanak lehetségesnek, hogy ezek a harmadik évezred küszöbén ne sodorják súlyos veszélybe az egységet. Ez a kérdésfeltevés két irányban hat tovább. Miközben az ökumenikus törekvések nem-katolikus elkötelezettjei a legnagyobb nehézségnek épp a római primátus tényét és gyakorlatát tartják, addig a katolikus egyházon belül - világszerte - aktuálissá vált a kérdés: hogyan lehet és kell a legfelsőbb egyházvezetés mai, e századra centralisztikussá vált formáját a fokozatos decentralizálás irányába megváltoztatni vagy javítani?

Kettős problémával állunk tehát szemben. Egyrészt a pásztori hivatalnak a zsinat által felmutatott kollegiális modellje alapján szemmel láthatólag erősödik a kollegiális együttműködés törekvése és a közös felelősségérzet a világegyházban. Másrészt azonban ugyanakkor erősödik a helyi és regionális egyházak püspökeinek igénye is részegyházuk irányításának önállósítására és ezzel együtt az önálló felelősségvállalásra. Ebből adódik ugyanis az összegyház "communio ecclesiarum"-ként való felfogása. A világegyháznak a részegyházak kommúniójaként felfogott vízióját H. Pottmeyer professzor (Bochum) meggyőzően állította elénk nemrég megjelent könyvében (Towards a Papacy in Commonion). Az I. és II. vatikáni zsinatok közötti összefüggés Pottmeyer érvelésének fontos tényezője. A helyi és regionális egyházi illetékességek körébe így egyebek mellett beletartozna a püspöki kinevezésekben való helyi közreműködés csakúgy, mint a szubszidiaritás-elv figyelembe vétele, és végül beletartozna a püspöki karok illetékességének pontosabb meghatározása is.

A pápai apparátus vezetési stílusa

Miközben a katolikus egyházon belül a péteri hivatal léte a maga szükséges és a kor kívánalmainak megfelelő eszköztárával - vagyis sokrétű hivatali apparátusával - nem okoz bonyodalmakat, eközben éppen e pápai apparátus, illetve a vatikáni kuriális hatóságok "vezetési stílusát" éri a különféle és felfogásukban igen színes palettájú egyházmegyék részéről a hiányosságokra vonatkozó bírálat. A Lumen gentium 23. pontja szerint a püspököknek "az egész egyház javán" kell munkálkodniuk. A püspöki szinódusok során is megfogalmazott, erre irányuló elvárás azonban különféle okok miatt még korántsem teljesedett be.

VI. Pál a maga idején törekedett megfelelni a zsinat óhajának. Sollicitudo omnium ecclesiarum kezdetű körlevelének tanúsága szerint gondot fordított arra, hogy a kuriális hatóságokat a zsinat szándéka szerint átalakítsa, tanácsadó és ellenőrző funkciójukat újra szabályozza. A zsinat utáni időszakban számos püspök mégis szóvá tette, hogy a vatikáni hatóságok az addiginál sokkal nagyobb önállóságot mutatnak és központi vezetésre törnek - ami azt jelenti, hogy a Sollicitudo omnium ecclesiarum szellemisége mégsem érvényesülhetett a kellő mértékben.

Amennyiben ez a fajta "deficit" megmutatkozik, figyelmünket kétségkívül "az egész egyház javára" kell fordítanunk. A püspökök kollégiumának gondja kellene hogy legyen a legutóbbi egyetemes zsinat értelmében a péteri hivatal gyakorlóját, Róma püspökét az egyház vezetésében világszerte támogatni. Mert az egyházi kormányzás mai stílusa korántsem felel meg mindenben a zsinat elképzeléseinek, kivált a világ püspöki testületére bízott tennivalók vonatkozásában, ahogyan a LG 23-ban olvashatjuk: "[a püspök] mint a püspöki kollégium tagja és az apostolok törvényes utóda Krisztus alapítói szándéka és parancsa szerint kötelezve van arra, hogy az egész egyházról is gondoskodjék."

Itt mindenképpen emlékezetünkbe kell idéznünk azt az utalást, amely az Apostolos suosban (1998. július 23.) olvasható (L’Osservatore Romano 1998. július 28.): a püspöki kollégium hatalma az egyház egésze fölött "nem pusztán az egyes püspökök hatalmának összegéből adódik. […] Ez ugyanis egy olyan adott valóság, amelyből azok a püspökök részesülnek, akik az egyház egésze érdekében kollégiálisan döntenek." (12) - Ez az érezhetően "behatároló" megállapítás voltaképpen a püspöki kollégium tulajdonképpeni jelentésére utal.

Azt, hogy milyen módon lehet a gyakorlatba átültetni "az egyház egészéről való gondoskodást", a zsinat nem tárgyalta. Ez tehát nyilván a zsinat utáni kor feladata.

A püspöki szinódusoknak mai funkciójukban nincs módjukban ezt az irányt követni, jóllehet VI. Pál igen figyelemre méltó ajánlásáról van szó. Jelenleg a püspöki szinódus épp a közjó előmozdításában való közreműködésének újabb formáit kell hogy megkeresse. Alkalmanként még a püspöki kinevezések mikéntje is nehézségeket okoz, mert az illető püspöki konferenciákkal vagy hasonló grémiumokkal való római kapcsolattartás nem vagy alig működik.

Az új évezred küszöbén - tekintettel a katolikus egyház oly szükséges egységére és lehetséges sokszerűségére - egyrészt egyértelművé váltak a nehézségek, másrészt azonban láthatóvá lettek azok az esélyek is, amelyek reményre adhatnak okot. Ezeket bővebben is tárgyalni szeretném.

Az egyház levetette európai ruháját

Európa második világháborút követő "romlása", a gyarmatterületek felszabadulása és a többi kontinensek önállósodása után az Európa-központú egyházból fokozatosan valóságos világegyház lett - ahogy ezt a II. vatikáni zsinat is nyomatékosan felmutatta. Krisztus egyháza, akárcsak a péteri hivatal, levetette európai mezét - vagy legalábbis folyamatosan törekszik rá.

A püpöki kollégium szolidaritása

A vatikáni centralizmus mint lehetséges eszköz az egyházi kormányzásban - amely a római püspök, a péteri hivatal örököse kezében összpontosul - éppúgy feladta jellemzően európai sajátosságát, és nemzetközivé vált; a pápaság egész sor olyan emberi és keresztény tapasztalatot halmozott fel, amelyek évszázadok gyakorlatából szűrődtek le. A racionalizmus és nacionalizmus elleni küzdelemben, illetve az egyház egységének védelmezőjeként a vatikáni bürokrácia erőssé és hatalmassá vált. Ez azonban - mai nézőpontból - komoly nehézségek forrásává is lett.

Az egyház egészéről való gondoskodás és az ezzel járó felelősség ugyanis ma olyan, egyre gyarapodó követelményeket támaszt a péteri hivatal iránt, amelyeknek terheit a vatikáni bürokráciának is hordoznia kell. Éppen itt kellene hatékonyan megnyilvánulnia a világot átfogó püspöki kollégium szolidáris gondoskodásának a LG 22. és 23. szellemében Krisztus alapítása és meghagyása szerint - az egyház egészének javáért. Ez azonban a püspöki szinódusok bevezetésével nem vált valósággá. A római hatóságok ugyanis a centralizált apparátus irányában épültek tovább.

Európai nézőpontból - és a sajátos európai gondokra épülve - mind csak az egyház egységére kellett felügyelni, szinte kizárólag ez állt az előtérben. Akkora volt a félelem az egység megbomlásától és az európai egyház szétesésétől, hogy a pluralitás lehetőségére és szükségességére ezen az egységen belül alig fordíthattak figyelmet. Emiatt a vatikáni bürokrácia - tudatosan vagy tudattalanul, bár nem jogilag, ám ténylegesen - "magára vállalta" jóformán az összes olyan feladatot, amely a LG 22. és 23. alapján a pápával egyetértésben működő püspöki kollégium tennivalója lenne. Ebből adódóan a legfelsőbb egyházkormányzásban megnyilvánuló püspöki kollegialitásról való diskurzus semmiképpen sem értelmezhető Róma-ellenes megnyilatkozásként vagy kritikaként.

A pápai szolgálat túlterheltsége

A gondviselés jelének tekinthetjük, hogy az utóbbi zsinat az I. és II. vatikánum összefüggésében oly módon tette lehetővé a püspöki kollégium egész világot átfogó jelentőségének és feladatának kimerítő bemutatását - a péteri hivatallal összekapcsolva -, hogy azok a világegyház követelményeinek jobban megfeleltek.

A püspökök zsinati szellemű kollegialitásával összekapcsolódó igény és kérelem kettős jelentőséggel bír: egyfelől a II. vatikáni zsinat értelmezése szerint komplex ökumenikus irányban hat. Másfelől a katolikus hívő közösség egyházon belüli igényéről is szó van, nevezetesen: tehermentesíteni lehet általa a legfelső egyházi vezetést - elsősorban is a pápai szolgálat máris túlzott mértékű igénybevétele miatt.

Ma már gyakorlati példák vannak arra, miként is nyilvánulhat meg a püspökök kollegialitása: az európai egyházak 2. ökumenikus találkozóját (Graz, 1997), ezt az oly jelentős ökumenikus eseményt, az Európai Püspöki Karok Konferenciája (CCEE) és az Európai Egyházak Konferenciája (KEK) közösen készítette elő. S mindez az előkészítés a vatikáni hatóságok hivatalos részvétele nélkül zajlott.

Újabb megfontolások a katolikus egyház vezetési stílusáról

A püspöki kollégium és a katolikus egyház eddigi vezetési stílusa témájának aktualitását az utóbbi években a következőkben említett személyiségek még egyértelműbbé tették:

a) A belgiumi püspöki konferencia elnöke, G. Daneels bíboros 1996 tavaszán az Il Regno című folyóiratban tett közzé hozzászólást az egyházi struktúrák témájához. Egyebek mellett megállapítja: a püspöki szinódus nem tudta beteljesíteni, amit VI. Pál a szinódus révén el akart érni. Újabb megfontolásokat kell mostmár komolyan vennünk annak érdekében, hogy a LG 22. és 23. szellemében az egyházi kormányzásban a püspöki kollégium hatékonyabbá válhassék. Ez a legfelső egyházi vezetési stílusban egy átfogó redukciót tételez fel. Ez azonban semmiképpen nem érinti - állítja határozottan Daneels - a hitünk szerint szilárdan megalapozott péteri hivatal létét. De bizonyos problémák - így a püspöki kinevezések, a szekták világméretű terjeszkedése, a média és más kommunikációs formák hatalmának túlnövekedése, a szegények és gazdagok közötti fokozódó ellentétek vagy akár a harmadik világ problémái - alkalmat adnak feltenni a kérdést, meddig, milyen mélységben képes a központi egyházkormányzat e gondokat "kezelni" anélkül, hogy a püspöki kollégiumot a konkrét esetek szintjén bevonja a döntésbe és cselekvésbe.

b) Ugyanebben az évben nyilatkozott San Francisco kiérdemesült érseke, John Quinn az Oxford-Lecture sorozatban (1996. június 29.). Quinn huszonnyolc évig volt San Francisco érseke és három évig az Egyesült Államok-beli katolikus püspöki konferencia elnöke. Oxfordi előadásában (Considering the Papacy) megfogalmazta a kérdést, miképpen cselekedhetne hatékony módon az egyházi kormányzásban a püspökök kollégiuma az egyetemes zsinati alkalmakon kívül is - miközben a világ rohamos változásokat él át és világszerte fokozódnak az elvárások az egyház iránt. Emlékeztetett a média növekvő befolyására, amely jószerével a közvélemény irányítójává vált az egyre szekulárisabb világban. Quinn is hivatkozott a szegények és gazdagok közötti szélesedő szakadékra, a házasság-válságok növekvő arányára és korunk pszichikai változásfolyamataira. ő is nehézségeket lát a "római kúria" házatáján, amelynek szolgálati funkciója a mind nagyobb önállóság felé közelít, s ezzel úgymond "tertium quid"-dé válhat a pápa és a püspökök kollegiális testülete között. VI. Pálnak állandó érdeme volt és maradt a római kúria internacionalizálása. A kúria funkcióját és feladatait a Sollicitudo omnium ecclesiarumban közelebbről is bemutatta.

Amennyiben azonban manapság az egyre nagyobb önállóságra-törés tendenciáját megállapíthatjuk, úgy azt is gondolhatjuk, a római kúria szükségesnek látja a püspöki kollégium "elégtelen" funkciójának magára vételét. A Vatikán különböző hivatalaiban készült dokumentumok egyre növekvő száma is a kollegialitás és szubszidiaritás hiányosságára utal. Nagy fontosságot tulajdonít azonban Quinn annak a ténynek, hogy a kollegialitás és szubszidiaritás közös elemeit ma közelebbről is vizsgálják.

Egy további - és újabb - munka, amely ugyanezt a kérdéskört elemezte, nemrég jelent meg az angol The Tablet című hetilapban, John Wilkins tollából (The Papacy and the People of God). A szerző ugyanannak a törekvésnek a szószólójaként lép fel, amely egyébként az angol nyelvterület egészében vissza-visszatérő vitatéma. További két amerikai közlemény zárkózik fel emellé, amelyeket a Quinn érsek által indított vita fejleményének tekinthetünk, így a Phyllis Zagano és Terrence W. Tilley által jegyzett The Exercise of the Primacy (a párbeszéd folytatása) és Michael J. Buckley írása (Papal Primacy and the Episcopate).

c) Ebben az összefüggésben az Ut unum sint kezdetű pápai körlevél (1995) igen nagy jelentőségű. A dokumentum az ökumenikus kötelezettségekre is ráirányítja a figyelmet - mégpedig a katolikus egyház nézőpontjából. A harmadik, záró fejezetben a pápa felteszi a kérdést: "meddig tart még az a világ, amely a hitben való teljes egység áldott napjától elválaszt?" (77.) A körlevélben mindenesetre kifejezi maggyőződését arra nézve, hogy a katolikus egyház "visszafordíthatatlanul" elkötelezte magát az ökumentikus egység keresésében (3.). Hogy elejét vegye az egyház fölötti diktatorikus uralmi törekvések sokszor kimondott, még gyakrabban kimondatlan vádjának, a pápa újra hangsúlyozta a római püspök péteri hivatalának összekapcsolását a püspökök kollégiumával. Saját funkciója - állapította meg - nem választható el attól a köldetéstől, "amely minden püspökre rábízatott", minthogy a püspökök mindannyian "egyaránt Krisztus képviselői és küldöttei". És bármely további félreértés elkerülése érdekében hozzáfűzte: "Róma püspöke a kollégiumhoz tartozik és minden püspök testvére a szolgálatban." (95.)

A péteri hivatal és a püspökök kollégiuma közötti mélyértelmű kapcsolatnak - véli II. János Pál - hozzá kell járulnia a csakis a tévedhetetlen pápa általi, túlzottan centralisztikus vezetéstől való félelem lebontásához. A pápa és a püspöki kollágium közötti szerves kapcsolat alapján a szétszakítottságban élő keresztényeknek a közvetkező "testvéri" javaslatot teszi: a római pápa a péteri hivatal birtokosaként kijelenti ökumenikus párbeszéd-partnereinek, hogy "testvéri, türelmes dialógust folytathatnak" vele, minthogy nem egyébről van szó, mint "a primátusgyakorlás új formájának megtalálásáról, ami semmiképpen sem mond le lényegi jelentéséről, megnyílik azonban az új helyzet előtt" (95.) Ez azt jelenti, hogy a pápa a péteri hivatal létének alapvető kétségbe vonása nélkül dialógusra hív meg arról, miben állhat a primátus gyakorlása a többi felekezetek számára is elfogadható formában. Ez pedig egyenértékű azzal, hogy a pápai elsőbbséget összekapcsolja a püspöki kollégiummal magával - megszabadítva ezzel a pápai hivatal egyház fölötti abszolút uralmi modelljének gyanújától.

A pápa ajánlata

Róma püspöke is úgy értelmezi, hogy egy ilyenszerű javaslat "roppant feladatot ró ránk, amelyet nem háríthatunk el, és amelyet én egyedül nem teljesíthetek be." (96.) Alaposabban szemügyre véve oly szokatlan ajánlata egyidőben utalás a katolikus egyház legfelső kormányzására és utalás a péteri hivatal gyakorlásának mai formájára. Ebben ugyanakkor rámutatást is látok a pápa részéről az egyház vezetésében mutatkozó nehézségekre is. Az ilyen problémákat azonban csakis kollegiális melléállással és közös felelősséggel lehet megoldani a világegyházban.

Szubszidiaritás

Ahhoz, hogy ezeket az újabb megfontolásokat nagyobb összefüggésben láthassuk, azt hiszem, az egyházban értelmezett szubszidiaritás elvét - mint társadalmi elvet - különösen is tekintetbe kell vennünk. A szubszidiaritás elve meghatározó a katolikus szociális tanítás területén - s ekként az egyház egészére nézve is. Ez az elv az emberi társadalom működésének egyik sarkköve, ahogyan XI. Piusz Quadragesimo anno kezdetű körlevelében (1931) klasszikus formában leírta. A vonatkozó hely így hangzik: "Amit az egyes egyének saját erejükből és képességeik révén meg tudnak valósítani, azt hatáskörükből kivonni és a közösségre bízni tilos; épp így mindazt, amit egy kisebb és alacsonyabb szinten szerveződött közösség képes végrehajtani és ellátni, azt egy nagyobb és magasabb szinten szerveződött társulásra áthárítani jogszerűtlenség és egyúttal súlyos bűn, a társadalom helyes rendjének a felforgatása, mivel minden társadalmi tevékenység lényegénél és benne rejlő erejénél fogva segíteni - szubszidiálni - köteles a társadalmi egész egyes részeit, ellenben soha nem szabad bomlasztania vagy bekebeleznie azokat." (QA 79.)

Ez az az ismert szöveg, amelyet a későbbiekben oly gyakran - például a Mater et Magistrában - idéznek. A szubszidiaritásnak ezt az elvét mintegy vezéreszmeként az Európai Unió 1992-es maastrichti szerződésének alapelvei közé is fölvették.

Egyébként az 1969-es püspöki szinódus éppígy kifejezte a maga votumában, hogy a szubszidiaritás elvét az egyházjog új Codex Iuris Canonicijában feltétlenül használni kell. Két évvel később pedig, 1971-ben a püspöki szinóduson állásfoglalás született arról is, hogy ezt az alapvető elvet a püspöki konferenciákkal kapcsolatban is érvényesítsék. Az 1983-as kánonjogi kódex bevezetőjéből kiderül: az új egyházjog elveihez a szubszidiaritás elve is hozzátartozik.

Nos, az egyház nem olyan "egyesület" vagy "szövetkezet", mint a többi emberi formáció; hiszen nem két hatalom erőterében él, hanem - amint a Lumen gentium (8.) mondja - "egyetleg egységes, komplex valóság, amelyben az emberi és isteni elem egybeforrott." Az egyház tehát itt a földön "látható gyülekezet és lelki közösség egyszerre". A LG a 8. részben továbbá azt írja, hogy az egyház "itt a földön látható szerkezetként alapíttatott" és így a hit, az egység és a szeretet közösségét hordozza. Az egyedülvaló, komplex valóságnak e látható szerkezetére ezért a szubszidiaritás elve analóg módon alkalmazható. A latin gyökerű szubszidiaritás ("subsidium"), amely a segítség, a szolgálat jelentését is magába foglalja, azt jelzi, hogy "a látható formában alapított struktúrában" sem sajátíthatja ki a fölérendelt szerkezeti rész azt, amit az alárendelt szerkezeti rész megtehet - és meg kell tennie. Ám a fölérendelt elem meg kell hogy adja a szükséges támogatást az alárendeltnek, amennyire képességei lehetővé teszik.

Később XII. Piusz hívta fel a figyelmet arra, hogy a szubszidiaritás elve minden további nélkül érvényes a maga hierarchikus struktúrájával jellemezhető egyházban is. Piusz egy beszédében (1946. december 20.) hivatkozva elődjére megismételte a szubszidiaritás-elv időközben klasszikussá vált megfogalmazását. Aztán így folytatta: "Ezek a szavak valóban megvilágosító értékűek és érvényesek a társadalomban. De éppúgy megállják helyüket az egyház életében a maga hierarchikus szerkezetével." Ezzel a megállapítással XII. Piusz nem utolsó sorban az emberi személy szabadságára és méltóságára mutatott rá, amelyeket a társadalmi struktúrák és szervezetek nem tiporhatják le.

A római Gregoriana Pápai Egyetemen nemrég folytatott kutatás (M. Krebs, Szubszidiaritás és egyházi élet. A szubszidiaritás-elv és használata a XII. Piusz utáni egyházban, 1992) megállapította, hogy e társadalomszervező elv biztosítása révén az egyén önállósága, kezdeményezése és képességei a közösséggel szemben - akárcsak a kisebb csoporté a nagyobbal szemben - biztosítva látszanak. G. Gundlach, XI. és XII. Piusz egyik munkatársa és tanácsadója, a Gregoriana professzora a szubszidiaritás-elvvel kapcsolatban úgy vélte: a centralizmus veszélye az egyházi kormányzásban mindig fennáll, mi több: aki betekint az egyház terébe, annak nem kerülheti el a figyelmét, hogy efféle jelenségek az egyházon belül nagyon is tapasztalhatók. Gundlach hipotézise szerint ez az ipari társadalomnak az egyház terébe való benyomulásával is összefügg. Hozzáteszi: ezáltal megjelenik egyfaja "központi egyházi dirigizmus" uralkodási igénye. Ezzel nyilván közvetve arra utalt, hogy az egyházi szervezeteken belül is megvolna a lehetőség a szubszidiaritás elvének nagyobb érvényt szerezni. Ugyanez érvényes az egyházmegyékre csakúgy, mint a szerzetesrendekre vagy a világegyház többi szervezteire.

A világi hívek cselekvési tere

Ennek az "egyházi centralizmusnak" az elhárítására (ahogy Gundlach is értette) kézenfekvő lehetőség Isten világi híveinek cselekvési szabadságát mérlegelni és komolyan venni. Gundlach jóval a zsinat előtt úgy vélte - teljesen a későbbi Lumen gentium szellemében -: a világiakra át lehetne ruházni egy sor olyan feladatot, amilyet őt éppoly jól (vagy akár jobban is) el tudnak látni, mint a papok; az egyház közjavára való tekintettel "szabadon kellene cselekedniük, hogy komolyan vehessék felelősségüket". A félreértések elkerülése érdekében nyomatékosan figyelmeztetni kell arra, hogy a szubszidiaritás-elvre való bőséges hivatkozás nem alapozza meg a püspökök kollegiális együttműködését a világegyházban. Ez az elv azonban itt a II. vatikáni zsinat egyházzal kapcsolatos dogmatikus konstitúciójának egyházfogalmával összefüggésben mutatkozik meg (LG 8.). Ez azt jelenti, hogy a szubszidiaritás princípiuma a központosítás ellenében éppen az egyházi közösség megfelelő decentralizálását segítheti elő. Ez a megfontolás kiegészítő elem lehet a püspök korlátozatlan felelősségének megvilágításához a maga területén.

A püspökökkel kapcsolatban ugyanis a LG 27. ezt mondja: "nem lehet őket a római püspök helytartóinak tekintei, hiszen saját hatalmuk van, s a szó legigazibb értelmében elöljárói annak a népnek, amelyet kormányoznak." Következésképpen hatalmukat a felső egyetemes hatalom nem olthatja ki, hanem ellenkezőleg: jóvá kell hagynia, meg kell erősítenie, és védelmébe kell vennie.

A püspökök nem a pápa küldöttei

Ezzel nyomatékosan utalunk arra, hogy a püspökök nem "pótlékai" a pápának és nem arra vannak hivatalukban - amint sokan hiszik -, hogy a pápa instrukcióit végrehajtsák. ők ugyanis a hit tanúi és tanítói, kapcsolatban a pápával, Krisztus nevében. A kúria és megyéspüspök közötti viszony mai gyakorlata nem mindig tükrözi ezt a felfogást. A pápának a zsinat értelmében meg kell osztania a rá nehezedő terhet és felelősséget a püspökök kollégiumával. Mégpedig nemcsak szavakban, hanem tettekben is. Ebben az irányban a konkrét tettek nem csupán ökumenikus vonatkozásban lennének kívánatosak, hanem belső, katolikus vonatkozásban is. Ehhez hozzájárulhat a média pozitív hatása. A világegyházért közösen viselt teher és felelősség nagy előnyünkre válna, amennyiben a püspököket nem csupán a tanácsadásba, hanem a közös döntésbe is bevonnák. Ez napjainkban egészen kézenfekvőnek tűnik, amikor például egy egész kontinens püspökei rendkívüli szinódusra gyűlnek össze, a pápa pedig egy olyan záródokumentumot nyújt át nekik, amelyért jószerével egymagában visel felelősséget - mert egyedül is szerkesztette. A püspökök és a pápa kollegiális együttműködése ugyanakkor jelentős impulzust adhatna az ökumenikus törekvéseknek is. Ez sem a lojalitás megkérdőjelezése, hanem annak a javaslatnak a megtestesülése, hogy az ez irányban ható tudatformálás se a pápa ellen, hanem a pápával közösségben bontakozzék ki. Itt pedig újra az Ut unum sint fentebb idézett helyei szolgálhatnak segítségül.

Az egy és egységes katolikus egyházban régóta adottak a lehetséges pluralizmus különféle példái: nemcsak a pápát választják, hanem a kolostorok és apátságok elöljáróit is. Jelentős módon különböznek a keleti és nyugati liturgiák, ami azonban nem zavarja a lényegi egységet. A vallásos közösségek és rendek nagy autonómiát élveznek életformájuk és belső struktúrájuk megválasztásában. Több mint ezer éven át a nép választotta meg püspökeit - és a pápa erősítette meg hivatalukban őket. A II. vatikáni zsinat keleti katolikus egyházakról szóló dekrétuma rámutat arra, hogy a katolikus egyház nagyra értékeli a keleti részegyházakat a maguk berendezkedésével és liturgikus rendjével, életrendjükkel és hivatásukkal együtt. Ezeknek nemcsak saját rítusuk van, hanem sajátságos egyházjoguk és családos papjaik is.

És még egyszer: a decentralizálás kívánalma a túlfeszített központosítottsággal szemben legalább két irányban mutatkozik meg. Egyfelől a püspökök kollegiális együttműködésének és közös felelősségvállalásának igényében az egész egyház közjavának érdekében - a II. vatikánum szerint -, másfelől a helyi és regionális joghatóságú püspökök igényében saját részegyházuk önálló vezetésére. Ezen a vonalon kívánatos - hogy ismét utaljunk rá - a szubszidiaritás-elv messzemenő tiszteletben tartása, a püspöki kinevezések előzetes egyeztetése a helyi egyházzal, a püspöki konferenciák reális szerepének méltányolása az egyházban.

A kölcsönös bizalmatlansággal szemben és azzal - a kúriában magában is feszülő - félelemmel szemben, hogy az egyházon belüli dialógus fenyegeti az egységet, és az együttműködés lojalitását ássa alá, nézeteim szerint rá kell mutatni: a péteri hivatal, a római pápa nélkül a katolikus egyházban mindannyian szorult helyzetbe kerülnénk: ki hívhatott volna egybe egy II. vatikáni zsinatot, ki más, mint János pápa? Ki állt volna ki nemzetközi síkon oly meggyőzően az emberi jogok, az emberi szabadság és méltóság ügye mellett - Krisztus üzenetével összekapcsolva azt -, mint a római pápa, II. János Pál? Nem a garanciaként és az egység jeleként tekintett római pápa eliminálásáról van szó, hanem arról, hogy meg lehet találni az egyházi kormányzás új - és alapjában vévé éppúgy ősi - formáját, amely különös módon közelít az ökumenikus elvárások irányába is. Ha a püspöki kollégium nem vállal közös felelősséget a római püspökkel egyetértésben, úgy sem az ortodoxok, sem az anglikánok, sem a többi protestáns egyházak nem lesznek érdekeltek az ökumené felé vezető praktikus lépések keresésének folytatásában.

Visszatérés a korábbi évszázadok decentralizált formájához

Ezidőtájt tehát sok múlik a római püspök szerepének értelmezésén a püspöki kollégiummal való együttműködésében és közös felelősségvállalásában az összegyház javának érdekéért. De nem csak erről van szó. Az új millennium küszöbén azon is sok múlik, milyen mértékben tudjuk szervesíteni az ebből fakadó gyakorlati következményeket. Az ilyenszerű megfontolások nem változtatnak az egyház szerkezetén, hanem a korábbi évszázadok decentralizált egyházkormányzati formájához való visszatérés törekvését támasztják alá. És ez - felfogásom szerint - a világegyházban nem más, mint az idők jele.

(Actio Catholica 99/1. A fenti szöveg az osztrák püspöki konferencia fennállásának 150. évfordulóján kiadott kötetben jelent meg.)

Jakabffy Tamás fordítása

Vissza a tartalomjegyzékhez

Neil S. Fujita

Monolátria a szentírásban

A Biblia a hit irodalma. Abból a küzdelemből nőtt ki, amelyet Isten népe vívott a sokszor ellenséges környezetben. A biblikus tudósok ma egyre inkább tudatára ébrednek annak a rendkívüli összetettségnek, amelyből a bibliai vallás ered és amelyben folyamatosan fejlődött. Bár hagyományosan elfogadták, a történetkutatás eredményeinek ismeretében többé nem állítható, hogy Ábrahámtól az újszövetségi időszakig kétségbevonhatatlanul érvényesült volna az egyistenhit a bibliai történelemben.

A Szentírás nem használja az "egyistenhit" fogalmát. Nem tartalmaz semmiféle elméleti fejtegetést arról, hogya monoteizmus, amely Jahvét fogadja el egyedüli istenének, ezáltal módszeresen tagadná más istenségek vagy vallások létezését. Ez a teológiai elmélkedés csak a görög filozofikus gondolkodással való találkozás után vált alapvető elvvé a zsidó és keresztény hitben. Nem helytálló tehát olyan fogalommal írni le a Bibliában található hitet, amely csak később terjedt el.

A monolátria

Hogyan jelent meg és fejlődött akkor a szentírási hit Istenben? E kérdés pontos végigkövetéséhez nemcsak a szentírási szövegeket elemezték, hanem a Biblia világának anyagi kutúráját is alaposan megvizsgálták. Fontosnak mutatkozott összehangolni a teológiai vizsgálatokat a vallástörténetek tanumányozásával. Az ilyen kutatások eredményei véget vetettek annak a sztereotíp képnek, amely éles vonalat húzott az eredetileg nomád, monoteista Jahve-hit és a földműves kánaáni többistenhit közé. A pátriárkák története a Teremtés könyvében később keletkezett, az általa képviselt idő rekonstruálása így igen nehéz. Félreérthetetlenül arról árulkodik, hogy a pátriárkák az ősi szemiták politeista világának voltak "alkotó elemei", amelyben El (Él) istenséget mint a szemita pantheon fejét imádták. El volt az istenatya, a teremtő, a kegyes és az igaz.

A Kánaánban való letelepedés előtti Izrael hitét leginkább ezzel a szóval lehetne jellemezni: monolátria. A monolátria egy isten iránt való kizárólagos elkötelezettséget jelent és nem vesz tudomást a többi istenségről. Ez nem azonos a monoteizmussal, amely kifejezetten tagadja más istenek létét. A tízparancsolat (dekalógus) első felszólítása és a Második Törvénykönyv (Deuteronómium, MTörv) 6,4 például rávilágít arra, hogy monolátriáról és nem monoteizmusról van szó.

Józsue könyvének 24. fejezete azt az esetet írja le, amikor Józsue Kánaánba érve követeli, hogy az izraelita törzsek vénei, vezetői, bírái és hadvezérei Jahvét válasszák, "eltávolítva azokat az isteneket, akiknek atyáitok a folyón túl és Egyiptomban szolgáltak." (Józs 24,14). A történet szerint mindannyian beleegyeztek és hűséget fogadtak Jahvénak, Izrael Istenének, "eltávolítva az idegen isteneket." (24,23)

Izrael feltűnése

Amint a Józsue könyvéből vett részlet igazolja, Izrael népének felbukkanása Kánaánban egybeesik Jahvénak mint központi istenségnek a feltűnésével. Ez elől az életbevágó esemény elől mégis minden egyszerű és belátható történeti bizonyosság kisiklik, mivel a bibliai információ és a régészet adatok között és ezeken belül ütközések adódnak. Úgy tűnik, Izrael népének megtelepedése Kánaánban nem egy katonai hódítás eredménye, de nem is békés beszivárgás útján történt. Józsue és a Bírák Könyve jóval később és különleges vallási jelentősséggel születtek. Az abból az időből (Kr. e. 12. és 11. sz.) származó régészeti maradványok között semmi bizonyítú erejű leletet nem találtak arra vonatkozóan, hogy egy nomád nép érkezett volna, amely kultúrájában és életvitelében elkülönült a már ott élő kánaánitáktól.

Nemrégiben néhány tudós amellett érvelt, hogy Izrael eredete a városi vagyonos réteg által elnyomott parasztok felkelésére vezethető vissza, nem pedig egy új, külső nép bejövetelére. Ez a megközelítés kikerüli a korábbi elméletekben felmerülő, megoldhatatlan problémákat, és hangsúlyozza azt a társadalmi-gazdasági nézőpontot, amelyet addig figyelmen kívül hagytak. Mindamellett komoly nehézségeket vet fel, mivel e felkelés valós bekövetkeztét sem a Szentírás, sem a régészeti leletek nem támasztják kellően alá.

A fenti modellek közül - következésképpen - egyik sem meggyőző. A követező néhány pont azonban bizonyos:

Először is az archeológiai feltárások során a kérdéses időpontban Kánaán területén történt új megtelepedések ("honfoglalások") nyomaira bukkantak. Másodszor viszont, a letelepedők nem egyszerre, mintegy a sivatagból érkeztek oda. Félnomád népek voltak, amelyek - miután hosszú ideig a kánaáni városok peremén éltek - fokozatosan átvették amegtelepedett életmódot (kezdetben a központi dombságokon, majd onnan lassanként átterjeszkedtek azészaki és déli dombokra). Harmadszor, a két népcsoport hosszú ideig közeli kapcsolatban élt. A régészek nézete megoszlik az izraeli materiális kultúra megkülönböztetettségét illetően. Véleményeik az "egyáltalán nem különböző" és a "teljesen eltérő" közötti skálán mozognak.

Jahve-hit

Az Izrael-nép születését Kánaán kulturális és történelmi helyzetéből kiindulva érthetjuk meg. Ez közeli érintkezést mutat az ott talált népekkel, ami időről időre beolvadást és konfliktusokat hozott magával. Izrael eredetének hagyományos értelmezése nézeteltéréseket és ellentmondásokat feltételez egy beözönlő nomád nép és a kánaániták között.

Az egyik jellemző vonás, amely Izraelt megkülönbözteti a környező népektől, az a Jahve iránti elkötelezettség. Ezt a szellemi örökséget az egyik déli törzs vezethette be (az Ószövetség déli helységeket említ: Sinait, Parant és Tamant- Jahve eredeti lakhelyeként). E hit elfogadása tette Izraelt Jahve népévé, és ez képezte önazonosságának alapját.

A Jahvénak szentelt élet mégis a környező vallásokkal és kultúrákkal együtt élve vert gyökeret és fejlődött. A nagy szemita El istent Jahvéval azonosították, amint azt a Kiv 6,2-3-ban olvashatjuk. "Én, az Úr jelentem meg Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobna mint mindenható Isten - mert azt a nevemet: »Úr«, nem közöltem velük." Jahvét más El-nevekkel is illették - El, Elion, El-Bethel, El-Roi, El-Olam, El-Elohe-Izrael, El-Berit. Ez a "azonosítás" nem jelent szinkretizmust, mivel El istenítése izraeli eredetű volt.

A monarchia megjelenésétől kezdve az eredetileg jebuzita Jeruzsálem a nemzet politikai és vallási központja lett. Salamon templomának szerkezetére és a hozzá kapcsolódó kultikus gyakorlatokra erős hatást gyakoroltak a kánaánita és föníciai vallások. Izrael helyi szentélyei is megőriztek néhány szent tárgyat (rudakat, szobrokat, pilléreket), amelyek kánaánita "hasonmásaikkal" számtalan közös vonást mutattak. A kora királyságban vagy akár a királyság előtti izraeli irodalomban is olygan utalásokat találunk (láds Ter 49; Bir 5; 2Sám 22; 23,1-7; Zsolt 29; 68), ahol eredetileg kánaáni gondolatokat, képeket vagy kifejezéseket Jahvénak tulajdonítottak.

A Kr. e. 9. és 8. századi izraeliták korából maradt feliratok és képek, amelyeket nemrég fedeztek fel a negevi Kuntillet Ajrudban és Judeában El-Qom-nál, tartalmazzák ezt a töredéket: "Jahve és aserah-ja". Mindegy, hogy ez az "aserah" a Jahve "párjára" utal-e vagy pedig egy kultikus szimbólumra, mert alapjában véve a jelkép azonos azzal, amit jelképez. A mondatrész azt sugallja, hogy az ősi Izraelben Jahvét egy nőnemű isteni lénnyel együtt imádták. A 2Kir 23,14 textuálisan is bizonyítja az "aserah" létét Jeruzsálemben, Jozija király idején (Kr. e. 7. század).

Egyedül Jahve

A fent idézett példákat nem szabad egyszerűen szinkretizmusnak tekinteni, mert ez gyakran pejoratív töltésű, tisztátalanságot vagy korrupciót foglal magába. Az előbbi részletek mind beágyazódnak az ősi Izrael hitének élő valóságába. A Jahve-imádás központisága az akkor izraeliták körében tulajdonképpen rendíthetetlen volt.

Nemrég egy tanulmányban arra mutattak rá, hogy az Ószövetségben, illetve régi feliratokon és írásokban szereplő nevek 90 százaléka Jahve nevét testesíti meg. Ilyen például Mikeás neve, amelyet szó szerint így fordíthatnánk: "Ki olyan, mint Jahve?" Ez Jahve más istenekkel való összeegyeztethetetlenségét tükrözi. Amint egy vezető régész tanúsítja, a termékenység-istenek nagy száma ellenére Izrael színhelyén még nem találtak férfi istenségre példát, ami arra utal, hogy az izraeliták mellőzték Jahve bármilyen fizikai ábrázolását.

A próféták fennhangon figyelmeztetik a népet: ne hagyják el Jahvét! A bálványimádást már az ószövetség profétikus könyvei mélyen elítélték. E kemény, vádló szavak mögött egyetlen alapvető szándék állt: a Jahve iránti szigorú és rendületlen hűség megkövetelése. A nép gyakran esett a politeista Baál- és Astarte-féle termékenységkultuszok csapdájába a kulturális és társadalmi-gazdasági közelség miatt. A jahvista hit központisága különösen azokban az időkben került veszélybe, amikor a politikai vezetők barátságos politikát kezdtek folytatlni ezekkel a szomszéd népekkel. A prófétai tevékenység jól ismert példája Éliás küzdelme az akkor elterjedt és a föníciai születésű Jezebel királyné által pártfogolt Baál-imádat ellen (1Kir 18).

Az "egyedül Jahve" felhívás a száműzetés időszakában (Kr. e. 587-539) érte el tetőfokát. Deutero-Izajás figyelmeztet: "én vagyok az Úr, és nincs más, rajtam kívül nincs isten! Felövezlek téged, noha nem ismerték." (Iz 45,5; v.ö. 47,10). Jahvénak ez az önkinyilatkoztatás egy megváltó erejű szövegkörnyezetben igen nagy hatással volt a babiloni népre. Deutero-Izajás kijelenti, hogy egyetlen más isten sem fogható ehhez a mindent elsöprő hatalmassághoz.

A bibliamagyarázók gyakorta állítják, hogy névtelen prófétánk üzenete a száműzetés utolsó éveiből az első utalást jelentette a monoteizmusra. De ez a nézet félrevezető, mert ami itt található, valójában nem más, mint annak az üzenetnek az újra-érvényesítése, amit az előbbi próféták ismételten hirdettek. Deutero-Izajás kijelentését nem tekinthetjük az egyistenhit kinyilvánításának a szó modern értelmében. A monolátria találóbbnak tűnik, mivel egy mindennapi kötelezettségre összpontosít azzal az istennel szemben, aki hatékonyan be tud avatkozni az emberi világba.

A szenvedésben megérteni Istent

Deutero-Izajás Jeruzsálem egykori lakóihoz intézte üzenetét, akiket Babilonba száműztek. A próféta hirdeti Jeruzsálemnek, hogy "letelt szolgálata, törlesztette bűnét, hiszen kétszeresen meglakolt az Úr kezétől minden vétkéért." (Iz 40,2)

Isten abszolút hatalmának elismerése a száműzetés fájdalmas élményében gyökerezett. Jób könyve - amely a száműzetést követő korszakban, a Kr. e. 6. században íródott - sem ad elméleti választ az igazak szenvedése kapcsán felmerülő kérdésre. Azt tanítja, hogy ez a nehézség csak az Istennel való élő találkozással oldható meg, a küzdelem megtapasztalásával.

Az Újszövetség nem tartalmaz elméleti diskurzusokat a monoteizmusról, hanem fennszóval hirdeti, hogy Krisztus szenvedésén át miénk lehet a megváltás. A bibliai monolátria tehát nem filozófiai eszme, hanem kizárólagos és állhatatos elkötelezettség az élő Isten iránt a gondokkal teli világ küzdelmeinek sodrában.

Egyed-Zsigmond Enikő fordítása

Vissza a tartalomjegyzékhez

Vissza a tartalomjegyzékhez

Nemes István

Egy vitatott szabály története

A cölibátusról a történelem fényében

Sine qua non, amely - tetszik, nem tetszik - a kényszer erejével hat, esetleg karizma, amelyet minden, latin szertartású katolikus papságra vállalkozó ajándékként nyer el - égető, aktuális és olykor kínos kérdések ezek, amelyek a cölibátus-kötelezettség körüli vitában mindannyiszor felmerülnek.

A papi cölibátusról szóló törvény hosszú és bonyolult történeti fo lyamat eredménye, amelynek gyökerei az apostoli korig vezet hetők vissza. Az ősegyházban a papságra jelöltek között egyaránt voltak önmegtartóztatók és nős férfiak. A papi cölibátus kötelező jellegéről beszélő első rendelkezések nős papokat említenek Hispániától Rómán keresztül egészen Észak-Afrikáig. Ugyanakkor a papok szexuális élettől való megtartóztatásának betartása érde kében hozott törvények egy a tisztaság papok számára ál talános érvényű követelménnyé válása felé fejlődő, már a rendel kezések előtt létező jogszokásról beszélnek.

A papi nőtlenség eszményét már az apostoli korban megta láljuk, ám nem kizárólagos jelleggel. A 3. században Tertullianus és Origenész nyomán a nyugati egyházban egyre inkább elterjed a pap sághoz legméltóbb életmódnak a nőtlenséget tekintő szemlé let. Részleges zsinatok - például az elvirai (4. sz. eleje) és a kar thágói (419) illetve egy ezt megelőző észak-afrikai zsinat (390) - az apostolokra és az ősi hagyományra hivatkozva és jelezve korábbi zsinatok hasonló rendelkezéseit, saját területükön a magasabb rendek (diakónus, pap, püspök) számára kötelezővé teszik a cö libátust és megtiltják a gyermeknemzést, ugyanakkor ajánlják a jelöltek oktatását ilyen irányban. A zsinati atyák az Ószövetségből ihletődve a szent szolgálattal járó tisztaság igényével és ennek az ima hatékonyságára való jótékony hatásával érvelnek. A megtar tóztatást, mint egész életre szóló elköteleződést pedig a szent szolgálatok Ószövetséggel szembeni gyakoriságával indokolják.

Róma ugyanebbe az irányba evez, természetesen nem függet lenül a többi egyháztól. Siricius pápa egy 385-ben kelt levelében, majd egy 386-ban tartott zsinat ismertetésében (amelyet mellesleg az említett 390-es karthágói zsinaton felolvasnak) ugyanazokat a rendelkezéseket hozza hasonló megalapozással.

A szubdiakónusok helyzete egyelőre bizonytalan maradt, mivel a teológusok nem tudták eldönteni, megasabb rendű klerikusok-e vagy pedig az alacsonyabb szolgálatokhoz tartoznak. Nagy Szent Leó és Nagy Szent Gergely idején tisztázódik kérdésük. A két pápa az első variáns mellett dönt az említett kettő közül, és számukra is kötelezővé teszi a megtartóztatást. Leó pápa azt is ajánlja, hogy a nős papok feleségei egyházi gondoskodás élvezői legyenek: te gyék lehetővé számukra a kolostorba való belépést, vagy él hes senek tovább papfeleségekből létrehozott közösségekben. A bűn veszélye miatt ezeknek az asszonyoknak szentelés után többé nem szabad férjükkel lakniuk. Pap házában szüzek vagy közeli ro konságához tartozó nők élhetnek, akik így nem jelentenek kísértést a papok számára.

Az egyház vezetői nyilván azért hozták ezeket a szabályokat, mert a hagyomány áthágása túlságosan nagy méreteket öltött. Ám nyilvánvalóan a törvények meghozatala után sem enyhülhetett a hely zet, ugyanis a következő századokban továbbra is szükség volt hasonló intézkedésekre. Arra is van példa, hogy a törvény szegéssel járó szankciókat enyhítették. Így egy 461-es tours-i zsinat az életfogytiglani kiközösítést a szolgálatok végzésének meg tiltására váltja fel. A vezetők arra törekszenek, hogy a nős jelöltek helyét mindinkább a nőtlenek vegyék át.

A 11-12. század a papi nőtlenség újabb válságát hozza magával. Ennek okául az szolgált, hogy a kialakuló javadalmi rend szer egyházpolitikai előnyein túl azzal is járt, hogy a papi állásokba olyan személyek kerültek, akik nem elsősorban a papságért lel kesedtek, mint ahogy legtöbb esetben a javadalmak adományo zó inak szíve sem az egyházért dobogott. Az így kialakuló történelmi kontextusban VII. Gergely egy sor hozzá hasonlóan rendelkező pápa után a helyzet radikális megoldására szánta el magát. Nem csak megismételte a papok nősülésének és konkubinátusának tilalmát, de ki is építette az ennek ellenőrzéséhez szükséges appa rá tust. Ha kellett, püspökök működését függesztette fel, akik pénz adomány fejében elnézték papjaiknak, hogy megszegik az érvényben levő szabályokat. A cölibátus kérdését végleges érvénnyel (de legalábbis máig hatóan) az 1139-ben tartott II. lateráni zsinat rendezte, amely nemcsak tilosnak, de érvénytelennek is nyilvánította a felszentelt férfiak házasságát. A középkor folyamán a felvirágzó egyházjog tudorai - hogy elkerüljék az önmegtartóztatás fogadal mának kötelezettsége miatt létrejövő nehézségeket (mert hiszen fogadalomra kényszeríteni senkit sem lehet) - a nőtlenségi foga dalmat a hivatallal járó feltételként kezdték kezelni.

Ám a kihágások ezzel sem szűntek meg, és elvileg sem lett egye temes az egyetértés a központ rendelkezéseivel. A reformáció újra fölveti, kérdésessé teszi a cölibátus-kötelezettséget. Európa érintett fejedelmei abban bízva, hogy a nőtlenség kötelező érvé nyé nek megszüntetése az elpártolt papok visszatéréséhez ve zetne, kérik a Szentszéket, oldja fel a kötelezettséget. Trident erre annak megerősítésével válaszol. A német és angol reformáció méreteire és radikalizmusára való tekintettel Róma mégiscsak tesz egy kivételt. Megengedi azoknak a papoknak az egyházi szolgálatba való visszavételét, akik lemondanak a házastársukkal való kap csolatról, ha pedig nem így döntenek, engedélyezi a helyzet or vos lását, ám ennek ára a papi szolgálatról való lemondás egyszer s mindenkorra. A tridenti zsinat szándékosan nem nevezi egyházi törvénynek az cölibátus szabályát. Ekörül ugyanis viták folytak. Egyesek az apostoli hagyományban fellelhető alapokat tekintve ugyanis isteni törvényként kezelték. A zsinat szemináriumok felállí tá sát elrendelő intézkedése pedig kizárja a nős férfiakat a jelöltek sorából.

A francia forradalom alatt sok pap megnősült. Az egyház ebben az esetben is ugyanúgy járt el, mint a reformációt követően Né met országban és Angliában tette.

Számos érv és ellenérv hangzik el ma is a klerikusok nőtlensé gének igazságos vagy igazságtalan voltáról szóló vitában. Teoló giáját ápolják vagy támadják, ésszerűségét kétségbe vonják vagy alátámasztják. Az általa okozott zaklatottság mellett a cölibátusra ma is ugyanaz a szabályozás érvényes, amit Tridenttel bezárólag az egyház jogi és teológiai fejlődése kitermelt.

Vissza a tartalomjegyzékhez

Bár szigorúan vett dogmatikai alapja nincs, teológiai háttere mégis van a kötelező papi nőtlenségnek a katolikus egyházban. Hogy a cölibátus-kötelezettség mégis neuralgikus pontja lehet a papi életnek, arra egy egészen szélsőséges eset, a Roman Kotlinskié vessen most fényt. A katolikumáról híres Lengyelországban már egész mozgalommá nőtte ki magát a nőtlenség-ellenzők kezdeményezése. Amellett, hogy esetleg elborzaszt Kotlinskiék végletessége, nem kerülheti el figyelmünket, hogy a cölibátus-kötelezettség elleni megnyilvánulások egyre gyakoribbak és egyre radikálisabbak (miközben a tiszta életmód mellett elkötelezett papok is egyre erőteljesebben hallatják hangjukat).

Jonathan Luxmoore

A kötelező nőtlenség csak a jéghegy csúcsa

"Olyan személy drámájának vagyunk tanúi, aki erőszakkal és önáltatással próbálja elnyomni bűntudatát és zátonyra futott papságának kudarcát" - olvasható a lódzi főegyházmegye nyilatkozatában. - "A drámát súlyosbítja, hogy alanya volt kollégák becsületébe gázol, kapcsolatokat szakít szét és a hozzá legközelebb állókat bántja. Esetét így fogják látni majdan gyerekei."

A nyilatkozat megfogalmazói az elhangzottakkal "A római katolikus egyház megújításáért, a klérus által megkárosítottak segélyezése érdekében" egyesület megalakulására reagáltak. Az egyesület létrejöttét 1998. november 17-én jelentették be Lódzban egy sajtókonferencián. Harmincegy éves alapítója, Roman Kotlinski elmondta, hogy 1993-as szentelése után néhány hónappal hagyta el a papi pályát, miután az egyház vezetőitől "nem kapott semmilyen választ" panaszaira. Hozzátette, hogy Lengyelországban mintegy 10 000 (!) pályát módosított pap él, míg az ország egyházmegyés és szerzetes klérusa összesen 27 000 személyt számlál. A lengyelországi egyház Egyeztető Bizottságának elnöke, Tadeusz Pieronek püspök elutasította ezeket az adatokat és "a közvélemény félrevezetésével" vádolta Kotlinskit, akit ugyanakkor felszólított, hogy igazolja statisztikája helyességét. "A papi pálya elhagyása nem tömegjelenség az országban" - nyilatkozta a püspök a lengyel katolikus hírügynökségnek, a KAI-nak 1998. november 18-án. Az elmúlt egy-két évtizedben legfeljebb 6-700 eset fordult elő, ami nem több átlag 20 esetnél egyházmegyénként.

Kotlinski egy 1998. november 27-én adott interjújában elmondta, hogy egyesületet alapított, amelynek célja a pályájukat elhagyott papoknak, partnereiknek és gyermekeiknek támogatása, illetve a Lengyelország 38 millió lakosának 95%-át tagjai között számláló katolikus egyház "doktrinális tévedéseinek" megvilágítása. Hozzáfűzte, hogy az egyesület naponta új tagokkal gyarapodik, és hogy a pápai tévedhetetlenség és "egyéb értelmetlen dogmák" új szemléletét fogja keresni. "A pápa hazájából ez az első kritikus hang, amely az egyházban fészkelő rosszat kívánja napfényre hozni, és mélyreható reformok előidézésére törekszik." - mondta az expap. "Tudom, hogy tüske leszek a magas fokon intézményesített és anyagias lengyel egyház oldalában. Ám Nyugaton az ehhez hasonló csoportok immár hosszú múltra tekintenek viszsza, és itt is szükség van rájuk. Sok családos paptól kaptam levelet, és biztos vagyok abban, hogy sokan fognak támogatni."

Kotlinski szerint az egyházi elöljáróknak nincs joguk olyan tanításokat "kiróni", amelyeket maga Jézus nem szentesített, és kerülniük kellene bizonyos témákat, mint amilyen a papok számára kötelező nőtlenség, a fogamzásgátlás, a terhességmegszakítás és a politizálás.

A lódzi főegyházmegye elöljárói november 23-i nyilatkozatukban "hazugnak és nehezteléssel terhesnek" minősítették Kotlinski követeléseit és "élet-döntése miatt táplált bűntudattal" vádolták. Hozzáfűzték, hogy az egyházmegye Kotlinskinek képzést biztosított, miután a wloclaveki szemináriumból eltanácsolták, később pedig bizalmat előlegezett neki, amikor engedélyezte szentelését és ezzel pasztorális feladatok vállalására képesítette. "Az egyház megjavítására vonatkozó igényeit nem lehet komolyan venni, amennyiben minden reform önmagunkkal kezdődik." - mondja a nyilatkozat a továbbiakban. "Tetteinek egyetlen és nyilvánvaló mozgatórugója az a törekvés, hogy komplexusait elnyomja."

Noha a lengyel egyházat néha bírálatok érik konzervativizmusa és "átpolitizáltsága" miatt, mindeddig kevés alkalommal kellett szembenéznie azzal, hogy a közvélemény nem ért egyet vele, mindahányszor szárnyát próbálja szegni a pályájukat elhagyó papok vagy kispapok iránti érdeklődésnek. De: nyújtott-e az egyház segítséget azoknak a papoknak, akik lemondtak a további szolgálatról? - kérdezték Pieronek püspököt. Az elöljáró azt felelte, hogy "püspöktársai megpróbálták biztosítani a kilépők és az egyház közötti állandó kapcsolatot." A legtöbben azonban visszautasítottak "minden segítséget és gondoskodást", komoly gondot okozva ezzel.

Kotlinski egyesülete december elején találkozót tartott, amelyen országszerte felállítandó tanácsadó központokról tárgyaltak. Tömeges tagságra törekszenek, hogy megmutassák: "az egyháznak széles ellenzékkel kell szembenéznie". Kotlinski - saját szavai szerint - feladta a katolikus vallás gyakorlását, ám ellenállt a különböző lengyel kisebbségi vallási csoportok kísértéseinek, amelyekkel megpróbálták őt soraikba csábítani.

A KAI hírügynökség szerint Kotlinski "gyónási titkokat árult el", és "megszállottra valló egyházkritikát gyakorolt". Kotlinski erről azt nyilatkozta, hogy ő csak "az igazságot akarta elmondani és próbált objektív lenni". Ugyanakkor elmondta: a KAI azzal is megrágalmazta, hogy papságáról azután mondott le, miután már megszületett gyermeke, holott özvegyből lett feleségével egyetlen fogadott gyermeket nevelnek.

(CNS)

Nemes István fordítása

Vissza a tartalomjegyzékhez

Teológiai jegyzetek a cölibátushoz

Jézus egyik legradikálisabb kijelentése a Mt 19,10-12-ben hangzik el. "Van, aki azért képtelen a házasságra, mert úgy született. Van, akit az emberek tettek a há zas ságra alkalmatlanná. Végül van, aki a mennyek országáért önként mond le a házasságról. Aki fel tudja fogni, fogja fel." A harmadik mondatot úgy is fordítják, hogy vannak olyanok, akik képtelenné teszik magukat a házassságra a mennyek orszá gáért. Ha nem ez lenne is az eredeti értelme, az a tény, hogy a mennyek országáért a házasságról lemondókat Jézus olyanokkal helyezi egy sorba, akik természetes ké pességük megfosztottságában képtelenek családot alapítani, súlyos elköte lezett ség követelményét tárja fel. Ami pedig a képtelenséget illeti, egyes teológusok (pl. Schillebeeckx) egzisztenciális képtelenségről beszélnek, amelyet a legegyszerűbben talán a "másképp nem tehetek", illetve a "csak így tehetek" feltétlen életszituációja fejez ki.

A cölibátus-kötelezettség a Szentírásból nem bizonyítható, viszont vannak hitmagvak, amelyek alátámasztják.

A páli teológia szimbóluma Krisztus és az egyház misztikus jegyességéről a papi önmegtartóztatás hittani alapjául is szolgálhat. A szentelésben ugyanis a jelölt Krisz tushoz hasonul és eljegyzi magát az egyházzal. A papnak így Krisztus egyháza iránti kizárólagos szeretetének jelévé is kell válnia, hogy osztatlan szívvel szolgálhassa azt, akinek bérébe szegődött.

Ugyanakkor az újszövetségi papság hasonul előképéhez, az ószövetségi prófétaság intézményéhez. A pap próféta is, önmegtartóztatása szimbolikus prófétai cselekvés. Reálszimbólumról van itt szó, amely nemcsak jelzi, hanem amelyben meg is va lósul az eszkatologikus krisztusi ember lénye, az eszkatologikus idők szeretete. Így a pap jellé válik az egyház számára, nőtlensége pedig az eljövendő örök élet már itt jelen levő jellemzője.

A papi cölibátus vállalása: karizma vállalása. Az isteni hívás fölszabadítja a meg hívottban a pozitív válasz lehetőségét, amelyet ajándékként kap, ugyanúgy, aho gyan egy ember melletti döntés lehetősége ajándékként adatik meg számunkra. A válasz megadása és a hívás befogadása magába foglalja a vállalt feladat teljesí téséhez szükséges isteni erőre való nyitottságot is, a párbeszédképességet. A pár beszédben a hivatás karizmává válik és fordítva, a karizma hivatássá.

"Napjaink [nőtlenségről való] vitájának legfájdalmasabb aspektusa a cölibátus törvényjellege. A "kényszercölibátusról" szóló, sűrűn ismételgetett, ugyanakkor rá nem illő beszéd innen forrásozik. Az emancipációs, szabadság köré felépülő tudat ne hezen viseli el, ha személyes intimitásának területét olyan törvény korlátozza, amely nem a papi feladatból következő belső szükségszerűségben bírja alapjait." (Bernhard Fraling, Sexualethik, Schöningh 1995, 216.) Ugyanakkor támadható felü le te a papi nőtlenségnek a spiritualizmus benne rejlő veszélye, amely a test "ta ga dásához" és megvetéséhez vezethet. Kérdéses az is, hogy az egyház egybefonja a cölibátus követelményét és a papszentelés szentségét. Tagadhatatlanul megvan a joga ilyen kikötésekhez, és aki ily módon veszi fel a szentséget, nem cselekszik kényszer hatása alatt, mert a döntés lehetősége így is felkínáltatik. Ám a fent idézett szerző szerint a botlás köve: hogyan lehet egy ilyen lényegbevágó elhatározást kívánalommá tenni mindenki számára, aki a latin egyházban pap szeretne lenni?

A papi élet direktóriuma a cölibátust érő támadásokkal szemben, Jé zus kora ural kodó kultúrája ellenére, amely a családot és magát a nemzést a társadalmi köteles ségek között a legfőbb rangúnak tartotta - a cölebsz élet mellett dönt. A direktórium így próbálja megerősíteni, ellenállóvá tenni a papságot a cölibátusnak nem kedvező mai szelekkel szemben.

Ami pedig a kötelezően cölebsz papi életmód jogszabályának megváltoztatását il leti, ez elméletileg lehetséges, hiszen nem dogmatikus szükségszerűségből fakadó tör vény, hanem történelmi képződmény. Más körülmények más szabályozást is hozhat nak. Ám a cölibátus nem magánügy: a papi szolidaritás és jelszerűség mély teo ló giai és gyakorlati implikációit is figyelembe kell venni az erről való tárgyalásban.

n.i.

Vissza a tartalomjegyzékhez

Reiner Kaczynski

Állásfoglalás a gyulafehérvári székesegyház liturgikus térkiképzésével kapcsolatban

Évekkel ezelőtt kezembe került egy képeslap, amely a közel ezeréves gyulafehérvári püspöki székesegyház belsejét ábrázolta. Ennek láttán azt gondoltam: "Boldog lehet az a püspök, akinek egy ilyen világosan tiszta építészeti stílusú katedrálisa van. Ha rendelkezik is a szükséges anyagi eszközökkel, akkor könnyűszerrel átalakítható a templom belseje egy mintául szolgáló, a II. vatkáni zsinat liturgikus előírásai szerinti istentiszteleti hellyé."

Amikor 1997 utolsó napjaiban a gyulafehérvári érsek kíséretében személyesen is megtekinthettem az épületet, az időközben megtörtént sikeres átalakításnak nagyon megörültem. A liturgikus zsinati konstitució 41. pontja jutott eszembe: "Az egyházmegye liturgikus életét, főleg a székesegyházban a püspökkel a központban, igen nagyra kell értékelni. Legyen midenki meggyőződve róla, hogy az egyház a legkiválóbb módon akkor lesz láthatóvá, amikor Istennek egész szent népe teljesen és tevékenyen részt vesz a közös liturgiában, mindenekelőtt pedig az egy eukarisztia megünneplésében: az ima egységében és az egy oltár körül, amelynél a közösség élén ott áll a papaságától és segédkezőitől körülvett püspök."

A zsinati atyák ezzel ezt akarták mondani: a helyi egyházban az első számú liturgikus vezető a püspök, akinek legfontosabb szolgálata az eukarisztia ünneplésének vezetése. Az egyház különleges módon akkor válik nyilvánvalóvá, amikor a püspököt az eukarisztia ünneplésénél az oltárnál körülveszi saját papsága és a különféle szolgálatokat végző segédkezők. Mivel a papság az év folyamán csak ritkán képes részt venni a püspök vezette liturgián, valahányszor az az igazán eszményi megoldás, ha a jelenlevő papok a presbitériumban, tehát az oltár mögötti, apszissal elzárt térben helyezkednek el.

Az egyház-misztériumnak ez a fajta látványos szemléltetése természetesen a gyulafehérvári székesegyházban néhány dolgot külön is hangsúlyossá tesz:

1. A presbitérium (ismertebb nevén: a szentély) kiemelkedő helyén, tehát az apszisban áll a katedra, vagyis az a szék, amelyet püspökszenteléskor utolsó "kellékként" mint tisztsége kifejező jelet adnak át az újonnan fölszentelt (egyházmegyés) püspöknek. A szentelő püspök odavezeti immár fölszentelt püspöktársát a katedrához és felszólítja, hogy foglaljon helyet rajta. Innen nézve, tényleg szeme előtt van az egész közösség, amelyhez nemcsak a hajóban helyet foglaló hívek, de a prebitériumban jelenlévő papok is tartoznak.

A katedra az a hely, ahonnan a püspök - azon ülve vagy előtte állva - Isten igéjét hirdeti (ezért az ambó csak akkor ajánlott a püspöki homília színhelyéül, amikor onnan a kis létszám miatt közvetlenebbnek kínálkozik a jelenlevőkkel kialakítandó kapcsolat).

A katedra istentiszteleti funkcióján is túlmutat. Annak is a jele, hogy az illető templom valóban katedrális, vagyis püspöki székesegyház. Az üres katedra tehát egymagában is fontos üzenet hordozója. Ezért központi elhelyezésével szembetűnőnek kell lennie és állandó jelleggel kell megjelenítenie a zsinati atyák ide vonatkozó tanítását. "(a püspökök) kiváló szolgálata által maga Krisztus hirdeti Isten igéjét." (LG 21)

Nagyon kifejezően szemlélteti a leírtakat az az üres trónus, amely a római Santa Maria Maggiore templom diadalív-mozaikján az újra eljövendő Krisztus fogadására készen áll. Az alatta olvasható felirat ("Sistus Episcopus plebi Dei") egymagában is azt akarja kifejezni, hogy amikor III. Szixtusz pápa Isten népének prédikál, akkor a visszatérő Krisztus az ő szolgája, vagyis Róma püspöke által szól.

A gyulafehérvári székesegyházban a katedra a főhajóban elhelyezkedő hívek első padsoraitól meglehetősen távol áll, de nem távolabb, mint sok más katedrálisban (például a müncheni Liebfrauendomban). Az csak természetes, hogy a püspök olyan liturgiákon, amelyeken kis számú hívő van jelen és a presbitérium is üres, elnökölhet közelebbről is, azaz választhat magának egyszerűbb elöljárói széket, mint ahogy a papok is ezt teszik, amikor hívő közösségeikkel az eukarisztiát ünneplik.

2. A II. vatikáni zsinat azt tanítja, hogy Krisztus evangélimának hirdetése "a püspökök legfőbb kötelességei közül is kiválik" (CD 12). Ennek jeléül a püspökszenteléskor, a szentelési ima egész tartama alatt két diakónus a kinyitott evangéliumos könyvet - lefelé fordítva - a szentelendő püspök feje fölött tartja. A püspökszentelési ima szövegében nem történik említés a püspök igehirdetői feladatáról. Ehelyett inkább papi hivatalát, különböző istentiszteleti feladatait sorolja fel részletesen. Ezek élén áll - imaszolgálata melett - az eukarisztia ünneplésének vezetése. "Fáradhatatlanul könyörögjön irgalmadért és mutassa be Neked egyházad adományait". Ezért az újonnan fölszentelt püspök közvetlenül felszentelése után átveszi az eukarisztikus ünneplés vezetését. Bár már eddig is sok eukarisztikus ünneplés élén állt, ettől fogva ezt mint a helyi egyház legfőbb előljárója teszi. Ezzel nemcsak papi hivatalát gyakorolja, hanem előljárói tisztségét is, méghozzá a legmagasabb fokon: első alkalommal áll ugyanis egyházmegyéje atyjakáént az eukrsiztikus ünneplésnek, a keresztény istentisztelet csúcspontjának és helyi egyházának keresztény élete élén.

Ez az előljárói szolgálat az eukarisztikus ünneplésnél a jövőben is legfőbb feladata marad. A középen elhelyezett oltárnál - a celebrálás egyetlen helyeként a szorosan vett istentiszteleti térben - áll a püspök, akit minden oldalról körülvesz népe: a papság, mely az apszisban foglal helyet és a hívek közössége, amely a fő- és mellékhajókban ünnepel vele. Az az oltár, amelyen az eukarisztiát ünneplik a közösséggel a "főoltár", amely a Római Misekönyv általános bevezetése szerint szilárd és szabadon álló kell hogy legyen azért, hogy körbe lehessen járni és az eukarisztiát versus populum lehessen rajta ünnepelni (262).

3. Az oltár és katedra ősegyházi és középkori centrális elhelyezésének fontos következményei vannak az eukarisztia őrzési helye számára is. Jó okkal jelentette ki már az 1917-ben kiadott kánonjogi kódex, hogy a székesegyázbakban az eukarisztiát rendes körülmények között ne az (akkor inkább az apszisban álló) főltáron őrizzék, hanem egy mellékkápolnában vagy mellékoltáron (1268. kánon 3. paragrafus). Hasonló értelemben rendelkezik az 1984-ben megjelent zsinat utáni Ceremoniale Episcoporum: "Ajánlatos a tabernákulumot a székesegyházakban ősidők óta érvényes hagyomány szerint a főtérségtől elválasztott kápolnában elhelyezni." (49) Az 1917. évi CIC ezt az elhelyezést a következőképpen indokolta: "hogy ne akadályozza az egyházi ünnepléseket". A gyulafehérvári székesegyházban azonban még egy további motivációt indokolt megemlíteni, nevezetesen: az eukarisztiát elsősorban a hívek magánáhítata számára őrzi a közösség, s kevésbé a liturgikus könyvekben első és második helyen említett célok - betegek és hívek misén kívüli áldoztatása - végett. Egy olyan korban, amelyben a hívek áhítatát elsősorban nem az eukarisztikus ünneplés, hanem az eukarisztiában jelen lévő Krisztus tisztelete határozta meg, a főoltárt elsősorban az eukarisztia imádásának megfelelően alakították ki. Ez a szándék az apszis zárópontján elhelyezett tábernákulumnál ma már alig érvényesíthető, mert a magánáhítat számára túl messze van. Ezen kívül pedig a katedrát akkor egy kevésbé alkalmas helyen kellene felállítani, ahol viszont nehezen tölthetné be rendeltetését.

Ennél lényegesen jobb megoldás a tabernákulummal ellátott oltárt a mellékhajóba elhelyezni, ahol sokkal könnyebb az oltáriszentséget közvetlenül megtalálni és ott imádásra gyülekezni. Nyilvános szentségimádásra pedig amúgy is alkalmasabb a szentséget arra az oltárra kihelyezni, amelyen az eukarisztia ünneplése ténylegesen zajlik.

őszintén megvallom, hogy engem 1997 decemberében Gyulafehérváron tett látogatásom alkalmából éppen az oltáriszentség őrzési helyének a kereszthajóban történt jó megtalálása ragadott meg.

* A szerző a müncheni egyetem liturgiatudományi tanszékvezetője

Jakab Gábor fordítása

Vissza a tartalomjegyzékhez

Jakabffy Tamás

Mi az, ami "viszonylag örökérvényű"?

A gyulafehérvári székesegyház átfogó felújításáról

E hónapra várható az a programterv, amelyet egy magyarországi munkacsoport a gyulafehérvári székesegyház építészeti-műemlékvédelmi helyzetéről készít. Ez tartalmazza a helyreállítás javasolt fő vonalait, a határidőket és a szükséges költségeket. Augusztusban zárultak le a vizsgálatok, amelyeknek során statikus mérnök, építész, kőrestaurátor, farestaurátor, festő-restaurátor, művészettörténész tárta fel, milyen munkálatok szükségesek - és milyen sorrendben - ahhoz, hogy a székesegyház állagát egyfelől megőrizzék, másfelől az enyészetnek indult részeket pótolják, megerősítsék, helyreállítsák. A gyulafehérvári érsekség Káldi Gyulát, az Országos Műemlékvédelmi Hivatal Nemzetközi Kapcsolatok Osztályának kárpát-medencei referensét kérte fel e szakértő-csoport összeállítására. Káldi és munkatársai augusztus 7-én számoltak be az érseknek és a főegyházmegye Liturgikus Bizottságának a felmérő munka részeredményeiről. Feladatuk azonban a székesegyház teljes restaurálási tervének elkészítésén túl arra is kiterjed, hogy készítsék el a székesegyház tudományos igényű építészeti-művészettörténeti monográfiáját, illetve tanácsaikkal járuljanak hozzá egy majdani egyházmegyei múzeum megalapozásához (ez utóbbi feladatok elvégzésére illetve koordinálására Takács Imre, a budapesti Szépművészeti Múzeum művészettörténész-aligazgatója vállalkozott).

Az egyes szakemberek rövid összefoglalóit mintegy keretbe foglalta Káldi Gyula, aki - mivel a székesegyház nemrég átalakított liturgikus terének értelmezése művészettörténeti szempontból is fontos - külön kitért e kérdésre, annál is inkább, minthogy a liturgikus tér-képzéssel kapcsolatban különböző és egymással gyakran ütköző nézetek alakultak ki. A polémia nyilván tovább fog folytatódni, Káldi - és szakember-csoportja - ugyanis nem titkolja, hogy hibás mozzanatokat, elemeket, elgondolásokat is látnak a H. Lukácsovits Magda által koncipiált liturgikus térben, kivált ami a 18. századi, copf stílusú retableau-s főoltár, a stallum-pár és a szószék hármasának megbontását illeti. A javasolt módosításokra ugyancsak többé-kevésbé kidolgozott elképzelések, ajánlások találhatók az e hónapban végleges formát öltő programtervben.

Káldi Gyula a székesegyház épület- és műtárgy-együttesének jelenlegi állapotáról a legsommásabban így nyilatkozott: "Kívül drámai a helyzet, belül elfogadható". A csoport a helyreállítási munkák végső terminusát körülbelül 2009-re, az erdélyi püspökség alapításának ezredik évfordulójára prognotizálja. "Viszonylag örökérvényű megoldásokra kell törekednünk úgy, hogy közben tiszteletben tartjuk az elődök munkáját" - határozta meg feladatuk elvi jellegét Káldi, akit a gyulafehérvári érsekség e rendkívüli felelősségre intő megbízással mintegy a múlt században hasonló munkát végző Möller István, illetve az 1960-as évekbern tevékenykedő Bágyuj Lajos "utódaként" tüntetett ki.

Vissza a tartalomjegyzékhez

Lehet, hogy Hegelnek van igaza? Lehet, hogy a világ éjszakája épp most közeledik legmélyebb pontja felé, hogy a világ ideje épp most válik igazán szűkössé? Talán igen. De az is lehet, hogy mégsem így történik minden szenvedés, minden fájdalom ellenére, a növekvő agresszivitás ellenére sem - hiszen "nehézléptű az idő". Van-e értelmük ezeknek a találgatásoknak? Történelmünk - egy lehetséges értelmezés szerint - azt bizonyítja, hogy a világ éjszakája az emberiség hiteles, megvalósuló sorsa, és mint minden sors, mint a személyes is, túl van optimizmuson és pesszimizmuson.

Vissza a tartalomjegyzékhez

A pápalátogatás hozadéka és reményei

"Valóságos csodaként" értékelte II. János Pál május-eleji romániai látogatásának eredményét Martin Hauser svájci református ortodoxia-szkértő. A pápalátogatás ideje alatt a katolikusok és ortodoxok közötti feszült viszony gyökeresen megváltozott - állítja Hauser a KIPA/APIC svájci katolikus hírügynökségnek nemrég adott interjújában. - "Románia kulcsszerepet játszhatna a népek, felekezetek és vallások együttélésének kialakításában a Balkánon és egész Európában. Azzal, hogy a pápa Romániát választotta első, ortodox többségű országba vezető látogatásának úticéljául, kétségkívül a Vatikán helyes döntése volt." - állítja a svájci teológus, aki 1995 óta a bukaresti egyetemen tanít.

Most már minden azon múlik, hogyan tudják a pápalátogatás igen pozitív eredményeit a vallási közélet különféle területein kamatoztatni. A romániai apostoli nuncius, Jean-Claude Périsset érsek "kiváló munkát végzett", és sikerült neki az ortodoxok barátságát, szívét megnyernie - mondja a továbbiakban Hauser, akinek meggyőződése, hogy további konkrét gesztusokra is sor kerülhet a katolikus és ortodox egyházak közelítésére, különös tekintettel a balkáni feszültségek feloldásában. Mostantól kezdve az ortodox egyház abban segíthetné leginkább Romániai politikai fejlődését, hogy nyitottan fordul a Nyugat felé.

Arra a kérdésre, miért tanúsított oly visszafogott magatartást a bukaresti pápalátogatás kapcsán, Hauser arra hivatkozott, hogy ezt az óvatos mértéktartást leginkább a katolikus és ortodox egyház közötti viszony eddigi jellemzői határozták meg. Ezt a viszony kivált a kilencvenes évek elejétől feszültségekkel terhes - elsősorban a kommunista államhatalmi rendszer által 1948-ban betiltott egyesült (görög katolikus) egyház újraéledéséből adódóan, továbbá az Ex-Jugoszlávia háborús eseményei kapcsán és a római egyház növekvő befolyása miatt is Kelet-Európában. "Arra is tekintettel kell lenni, hogy a pápalátogatásra a koszovói háború teljének idejében került sor" - állapítja meg a teológus. A háború a keleti és nyugati kereszténység közötti újabb feszültségek feltörését hozta magával - ami a vallásosság terén is éreztette hatását.

"Első pillantásra tehát a legkevésbé sem tűnt kézenfekvőnek vagy alkalmasnak a pápa meghívása a román ortodox egyház részéről. Visszafogottságom annak is tükörképe volt, amit Bukarestben kollégáim körében, ortodox papok és világi hívek között is tapasztalhattam."

"Csodálatosképpen" változott meg minden a látogatás alatt. Hauser megítélése szerint két tényező járult hozzá jelentősen ehhez a fordulhathoz. Elsőként: a románokban megvan az a készség, hogy új helyzetekhez hamar alkalmazkodjanak, értékelik és megbecsülik az ünnepet és igen vallásosak. "Másfelől János Pál és Teoctist pátriárka nem várt harmóniában tudtak szót érteni egymással. Így sikerült nekik bizonyos korlátokat áttörniük és hidat verniük a két keresztény család között. Ezen az alapon lehet majd tovább építkezni. Mindennek pozitív hatása volt a hívek tömegére, a katolikusokra éppúgy, mint az ortodoxokra, mi több, a pápalátogatás idején Bukarestben levő protestánsok csoportjaira is" - állapítja meg Martin Hauser.

A legsokatmondóbb gesztusok egyike mindkét főpap teljes ornátusban való együttes részvétele volt a szabadtéri istentiszteleten. Különleges eseménynek számít továbbá az is, hogy az egyházfők minden előzetes megegyezés nélkül kölcsönösen egy-egy kehellyel ajándékozták meg egymást. Ezek a váratlan gesztusok "szimbolikusak és a jövőbe mutatnak". Ezért az értékelők egyként lelkesülten beszéltek róluk. "Egyetemi kollégáimat, akik előzőleg igen szkeptikusan viszonyultak a pápalátogatáshoz, ezek az események teljes mértékben meggyőzték."

A Rómával egyesült keleti szertartású románok és a romániai ortodox egyház közötti konkrét problémák megoldása mostantól talán "könnyebb és közvetlen lesz" - reméli a református ortodoxia-szakértő. A másikról kialakított potenciális ellenségkép valamelyest korrigálódott.

A pápa részvételével lezajlott rendezvények jórészén romániai protestánsok is jelen voltak. A portestánsok érdekeltek voltak abban, hogy tanúi legyenek egy olyan eseménynek, amelynek középpontjában egy másik romániai kisebbségi egyház - jelesül a katolikus - áll.

(KAP, Fribourg)

Vissza a tartalomjegyzékhez

Egyiptom. Ha valaki keresztények bántalmazása vagy gyilkolása miatt tiltakozni mer, letartóztatják és megkínozzák. Az erőszakos cselekmények nagy része - főleg Felső-Egyiptom távoli vidékein - örökre felderítetlen marad.

Keresztényt gyilkolni nem bűn

1998 augusztusában Felső-Egyiptom al-Kosheh falujában megöltek kép kopt keresztényt. Egyházi vezetők és helybéli parasztok követelték a tettesek elfogását. A rendőrök őrizetbe is vettek öt muzulmán gyanúsítottat, de hamarosan szabadon engedték őket. Ezután a rendőrség megtámadta a körülbelül 1200 lakosú kis település házait, hogy - gyermekeket és asszonyokat sem kímélve - kínvallatással csikarjanak ki "vallomást": a gyilkosok nem muzulm’nak, hanem keresztények. A kínzások közt alkalmazták a jeges vízbe merítést, mennyezeti ventillátorra akasztást és az elektrosokkolót. Két így nyert "tanúvallomás" alapján 1998. szeptember 22-én őrizetbe vették Shebub Arsel keresztényt: őt vádolták mindkét gyilkosság elkövetésével. Később a tanúk önként visszavonták vallomásukat.

Wissa püspök, Antonius Fouad Hanna testvér és Shawki Shenouda szerzetesbarát - a kopt ortodox egyház tagjai - követelték a rendkívül durva rendőrségi razzia teljes kivizsgálását. 1998. október 10-én őket is letartóztatták. A hatóságok vádja az volt, hogy nyomást gyakoroltak a tanúkra Shebub Arsel elleni vallomásuk visszavonása ügyében. Végül fejenként 30 USD óvadék ellenében mindhármukat szabadlábra helyezték, mégis bírósági tárgyalásra és hosszú börtönbüntetésre számíthatnak. Hafez al-Saad, az Emberi Jogok Egyiptomi Szervezete (EOHR) főtitkára és munkatársa, Mustafa Zeidan értesítette a külföldi sajtót a rendőrségi túlkapásokról. Ezért ők is tizenöt év munkatábort kaphatnak. Ugyancsak kiderítetlen tizenkét kopt fiatal 1997 februári meggyilkolásának ügye, amelyet Abu Quargas város (Felső-Egyiptom) templomában követtek el. Hasonlóan nincs tettese az 1998. augusztusi Damshid falubeli (Felső-Egyiptom) három kopt paraszt és az 1999. januári Ruwayheb település kopt segédlelkésze elleni gyilkos merényletnek. A segédlelkész nem volt hajlandó - a keresztényektől követelt fejadó (jizya) értelmében - muzulmánoknak ingyenesen árut beszolgáltatni.

Iszlám lelkészek évek óta gyűlöletkeltő beszédekben uszítanak az ország tíz százaléknyi keresztény kisebbsége ellen iskolákban, egyetemeken, a sajtóban, videofilmenek és szakmai szervezetekben. A keresztény hitre tért muzulmánok - ha ugyan még Egyiptomban élnek - bírósági ítéletre számíthatnak. Új templomok csak Mubarak elnök beleegyezésével épülhetnek, elöregedett egyházi épületek felújítását kizárólag a tartomány muzulmán kormányzója hagyhatja jóvá. Engedélyeket - ha egyáltalán - csak évek, gyakran évtizedek elteltével adnak ki. Eközben az ötletes muzulmának szabadon építhetik mecsetjüket a tervezett templom közvetlen közelében. Aztán kijelentik, hogy törvény tiltja templom építését iszlám imahely mellett, és a vonatkozó kérelmeket elutasítják… A kivándorolt keresztény száma az elmúlt években megsokszorozódott.

(CSI - Krisztusi Szolidaritás)

Vissza a tartalomjegyzékhez

Bernhard Häring

Másképp is lehetne

Védőbeszéd az egyházon belüli új magatartásforma mellett

"Legjobban azonban az a kérdés izgat, vajon mit gondol a Hittani Kongregáció az Írás szaváról: »Ami nem a lelkiismeretből származik, az bűn« (Róm 14,24)."

Természetesen: másképp is lehetne minden, ami van. A német eredeti cím (Es geht auch anders, vagyis "Másképp is megy") kijelentő módú igealakkal él; állít, a meggyőződés bizonyosságával lép fel, elkötelezettebb voksolás tehát "az új magatartásforma mellett", mint amit a latolgató, esetleges lehetőséget felcsillantó magyar cím mond.

És valóban: a világszerte elismert erkölcsteológus nyolcvanéves korára olyan radikalitáshoz érkezett el, amelyre - ha harmincéves volna - a kiegyensúlyozott, áramvonalas vagy középutas bölcsek csak azt mondanák: fiatal még, természetes tehát, hogy hőbörög. A nyolcvanéves Häring "védőbeszédét" (az idei nyár magyar könyvpiacának egyik szenzációját) azonban kvalifikált zsinati munkásság, a két korszakos jelentőségű erkölcsteológiai kézikönyv (Krisztus törvénye és Szabadon Krisztusban), az előadásain nevelkedett számos vezető erkölcsteológus névsora, de nem utolsó sorban az az egzisztenciális "élmény" is fémjelzi, amely a Häring ellen 1975-ben indított vatikáni eljárás nyomán a törékeny egészségű teológust a legfelelősebb szembenézésre késztette az egyházzal, amelyben él, s amelynek - hivatása szerint - az istenország előjeleként kell(ene) fennálnia a világban.

Häringnek természetesen nem az egyházzal gyűlt meg a baja, nem a péteri hivatallal, nem is az I. vatikáni zsinat primátus-dogmájával, hanem azzal a vezetési gyakorlattal, amelyet kimondottan is retrográdnak tart - jelesül a tanítóhivatal kisajátításával a Hittani Kongregáció által. Nyilván sokak számára rögtön megbotránkoztató eretnekségszámba megy e gránit-tömbhöz hasonló intézménnyel szembeni bírálat, de érdemes végiggondolni: az egyház története során ugyan milyen tapasztalatok halmozódhattak fel, amelyek nyomán múlhatatlanul szükségesnek látszik az egykori Inkvizíció, majd Szent Offícium utódintézményének beékelődése a katolikus egyház népe (Isten népe!) és a római püspök, a tekintélyben első, a tanításbeli egység megóvására legfőképpen hivatott pátriárka közé?! Häring határozottan kiáll a péteri hivatal méltósága mellett. "Az egyház túlélt kifejezetten semmirekellő pápákat, sőt pápa nélküli időszakokat is, és olyanokat, amikor nehéz volt elhatározni, ki is tulajdonképpen a jog szerinti pápa. Emiatt azonban nagy károkat szenvedett az egyház, és az a küldetése is, hogy meghirdesse és tanúsítsa Isten Országának eljövetelét. A legkeserűbb e károk közül a kereszténység szakadása." (86. o.)

A Másképp és lehetne gondolatmenete biblikus alapú. Első látásra különösnek tűnik, hogy a legfelsőbb egyházi kormányzás kérdésköréhez Häring nem a péteri hivatal "szereztetésének", az apostolok missziós szétküldésének, a teljhatalom átadásának agyonidézett helyeit veszi elő, hanem - az egyház megkísérthetőségének és folyamatos megkísértettségének elemzése végett - a Mt 4. fejezetét (Jézus megkísértése a pusztában), Mt 16,22-t ("Péter ekkor félrevonta őt és szemrehányást tett neki, ezekkel a szavakkal: »Isten mentsen, Uram! Ilyesmi nem történhet veled!«"), Lk 22,31-33-at ("Simon, Simon, a sátán hatalmat kért magának fölöttetek, hogy megrostáljon, mint a búzát. De imádkozom érted, hogy meg ne inogj hitedben. Ha majd megtértél, erősítsd testvéreidet!"), illetve Péter háromszoros tagadását a jézusi kereszthalál küszöbén. E biblikus alapozás teszi lehetővé Häring számára, hogy a jézusi eszményekkel szembesítse a hatalommal, evilágisággal, hiúsággal küszködő - és gyakorta alulmaradó - egyházi főhatóságot. Könyvének második fejezetcíme (Az egyház minden szinten való megkísérthetősége) azonban egyértelművé teszi, hogy e "földiségekkel" való szüntelen szembenézés nem csupán a felső egyházi vezetés kötelessége. Az alfejezetekben részletesen is szemügyre veszi, miként válhat a vallás "használati tárggyá", hogyan öltheti fel a szentség mezét a hatalmi törekvés, hogy nyilvánul meg a "vallás" alkalmankénti elszegődése a hatalom szolgálatába. Häring a továbbiakban szemléletesen - bár sokunknak úgy tűnhet, kissé erőltetett felosztással - elemzi az egyház(iasság) hármas kísértését és vele párhuzamosanääH a megtérés három területét a Mt 4. fejezetében található megkísértés-midrásból kiindulva: a jövedelmező vallást, a szakralizált imponálási vágyat és a vallási hatalomból fakadó kísértés struktúráit. "A hatalom korrumpál. Az abszolút hatalom abszolút mértékben korrumpál" - írja ennek margójára Häring, elfelejtve azonban disztingválni és kommentálni a hatalom-fogalmat. Az olvasó tudhatja ugyan, milyen gondolati kontextusba ágyazódik e szentencia, azt azonban mégis érdemes lett volna egy bekezdéssel vázolni, hogy Jézus is úgy tanított, "mint akinek hatalma van", következőleg a hatalom deklarálása önmagában véve nem értéktulajdonítás (mint ahogyan Häring fenti mondatából kiderül), hiszen a lelki hatalom - például a bűnbocsátás vagy a Szentlélek jelenlétének megerősítése a püspök által - talán mégsem korrumpál.

Könyvének harmadik fejezete az eukarisztikus emlékezésre alapuló egységtörekvés fényében értelmezi a zsinat ökumenikus fordulatát, a püspöki kollegialitás hiányjelenségeit, a péteri szolgálat és az ökumenikus folyamat összefüggéseit. Häring a zsinati nyitás egyik fontos eredményének épp a triumfalisztikus, hatalmi külsőségektől való megszabadulást tartja (miközben váltig hangsúlyozza, hogy a hatalmi struktúrák azonban nagyrészt megmaradtak). "A kúria hatalmasságai által előkészített szövegekben az egyházat következetesen a pápasággal, illetve a pápaságot a kúriával tetézve az egyházzal azonosították. Még élénken emlékszem, milyen nehezére esett a szemléletváltás Ottaviani bíborosnak, a »Suprema« (így nevezte magát leegyszerűsítve a Szent Offícium) fejének. Újra meg újra ezt a visszatérő refrént kellett végighallgatnunk részéről az egyház témájával kapcsolatos új megfogalmazásokat illetően: »Először az egyházzal kell kezdenünk, csak azután eshet szó az egyház alattvalóiról, a hívekről.« Schröffer püspök pedig (később bíboros) újra meg újra azt felelte neki: »Szent meggyőződésünk, hogy az egyházat Isten egész népe alkotja, s hogy a pápa és a bíborosok is a hívek közé számolhatják magukat." (68. o.)

Häring felfogásában "az alkalmas óra" (kairosz) legsürgősebb követelményei a következők: eltökélten vissza kellene térni az első keresztény századok kollegiális és szinodális alkotmányához - itt kivált a püspöki kinevezések vatikáni kisajátításáról való lemondásra helyezi a hangsúlyt -; fontossági sorrendben pedig az következne, hogy a pápa mondjon le arról az előjogáról, hogy személyesen nevezze ki azokat, akik majd utódját megválasztják (a józan ész ugyanis könnyűszerrel belátja, hogy az új pápa csak olyan lehet, amilyet a régi által bíborba öltöztetettek jónak látnak). Häring meggyőződése, hogy az egységtörekvés oly sokat hangoztatott "elsődleges" akadálya - tudniillik a pápai primátus - nem is annyira a péteri hivatalt viselő püspök főségében, mint inkább e főséget környező anakronisztikus udvartartási rendben, a hivatali gépezet működési módjában áll.

A "másképp" mikéntjéről gondolkodva Häring két egykorvolt pápa magatartását tartja modell-értékűnek. Az egyik nyilvánvalóan a II. vatikáni zsinat kezdeményezője, a világszerte szentként tisztelt, bár a mai napig sem kanonizált XXIII. János. (Häring a 2001. január 1-ére "keltezett" utopikus főpásztori körlevél szerzőjeként XXIV. Jánost tünteti fel, aki nyilván elvont szellemiségként, a reformpápa eszmei örököseként szeretné megújítani az egyházi kormányzat centrumát.) A másik pedig a harminchárom napig kormányzó I. János Pál pápa, akitől szerzőnk megejtő szeretettel idéz, s nem ok nélkül, hiszen Luciani (I. János Pál) éppen azokat a belső reformtörekvéseket pártolta, amelyek egyenes folytatói lehettek volna XXIII. János és a II. vatikáni zsinat progresszív, érdemi kezdményezéseinek. "Tudom, hogy nem leszek képes egyszerre megváltoztatni az évszázados szabályokat - írta I. János Pál -. De az egyháznak nem kell hatalommal és gazdagsággal rendelkeznie. Atya, barát és testvér akarok lenni, aki zarándokként és misszionáriusként megy elébe mindenkinek, aki jön, hogy békét teremtsek és megerősítsem testvéreimet a hitben. Hogy gondoskodjak az igazságról, hogy védjem a gyengéket, hogy átöleljem a szegényeket és üldözötteket… Én vagyok a püspökök idősebb testvére; tisztelettel tartozom nekik. A szeretet közösségében kell élnem velük, s ez az, amire törekszem. A pápa és a püspökök közötti kollegialitás a katolizicmus próbaköve és ismertetőjele lehet, ha hatékonyan és elevenen működik." (Camilla Bassotto, Il mio cuore e ancora a Venezia - Albino Luciani. Venezia, 1990. 127. o. Idézi Häring 77. o.) Ugyanebben az összefüggésben emeli ki I. János Pál a püspökkari konferenciák nagy jelentőségét és a teológusok pótolhatatlan fontosságát is (ezzel Häring arra a II. János Pál kormányzása alatt megerősödött tendenciára utal, amelynek lényege szerint a római központ - pontosabban a Hittani Kongregáció - a teológiai tudományok és ekként a szakkutatás szabadságának "felülvigyázójaként" lép fel, és a katolikus egyetemeken teológiai tárgyakat oktató professzoroktól amolyan "hűségnyilatkozatot" kér. Häring ezt az egyház egészét átfogó bizalmi válság félreérthetetlen tüneteként értelmezi.)

Könyvének záró fejezetében vissz-visszatérő fogalom az erőszakmentesség. A Häring által eddig felsorolt gondok mellé itt még felzárkózik a papi hivatás gyakorlását sorkszor megnehezítő vagy éppen ellehetetlenítő cölibátus-kötelezettség motívuma is. Häring a jelek szerint egyáltalán nem ért egyet azzal, hogy csak az képes Krisztus felszentelt követeként a világban jel lenni, aki feltétlenül képes családtalanul élni. A nőtlen életforma kimagasló értékének elismerése mellett Häring jószerével zsarolásnak tartja az ordánálás feltételeként fennálló nőtlenségi kötelezettséget. Az erőszakmentes és eukarisztia-központú, a megváltottság mindent átszínező tényére és tudatára alapuló egyház képével kapcsolatban ezt írja: "A Krisztus-alapította Egyház ott van jelen, ahol eukarisztikus közösség van; ott, ahol az eukarisztia által elevenen tartják az Emberfiának, az alázatos, szenvedésre kész, az ellenségszeretetet szolgáláni kívánó Krisztusnak az emlékezetét. Ahol az eukarisztiát egy idegenül vagy lekezelően beszéló elöljáró továbbra is szeretetlenül »ünnepli«, ott az egyház még nincs jelen tulajdonképpeni látható formájában. Ahol az eukarisztiát a cölibátus kérlelhetetlen törvénye miatt csak ritkán vagy egyáltalán nem ünneplik, ott Péter is csak hamis formában, a legkeservesebb nélkülözés bűntársi okozójaként van jelen." (88-89.)

Bernhard Häring az üdvösség konkrét, napi megtapasztalásának, hirdetésének és a benne rejlő gyógyító erőnek a szintézisét tartja olyan előfeltételnek, amely képes kereszténnyé tenni az egyént és a közösséget, annak összes hierarchikus szintjén, a kollegialitásban és az engedelmességben is. "A lelkileg egészséges és a lelki egészséget kisugárzó embereknek néha olyan kimagasló lelki élményeik vannak, melyekben mindent kegyelemként, ajándékként élnek meg. Ha megőrzik ezt a tapasztalatot hálás emlékezetükben, mélyebb értelemben tudják megközelíteni az eukarisztikus hálaadást és az üdvösség örvendező meghirdetését.

Az üdvösségnek és gyógyulásnak ez a tapasztalata belefullad a barátságtalan, ítélkező moralizmusba. Különös gonddal ügyenjünk tehát arra, nehogy moralizmussal és zord szigorral elfedjük a Krisztusban kegyelmi úton kinyilatkoztatott istenképet. A vidám ünneplés és az üdvösség titkainak örömteli hirdetése, amely életteli szintézisben van Krisztus megbízásával, hogy gyógyítsuk a betegeket, nyissuk meg a vakok szemét (a vak bírákét is!), segítsük lábra újból a bénákat, a legjobb ökumenikus erkölkcsteológia és lelkipásztorkodás szívbéli óhaja.

Az erkölcsteológiának a maga egészében - a normák állandó felülvizsgálatát és megindoklását is beleértve - sokkal nagyobb figyelmet kell szentelnie az egészséges és üdvös kapcsolatoknak, mint eddig tette, sőt ezeket kell a legfontosabb kritériumnak tekintenie. Mindez csak Jézusra, a világ Üdvözítőjére emelt tekintettel lehetséges. A fölösleges ballasztnak el kell tűnnie. Le kell leplezni a megbetegítő vallásos elképzeléseket (ideológiákat) és meg kell szüntetni az azokra épülő struktúrákat.

Minderre akkor nyílik a legjobb esély, ha a centrumból, az eukarisztikus szemlélődésből kiindulva történik. Meg kell tanulnunk éles különbséget tenni a megbetegítő vallás - a Jézus által leleplezett vallás - és a gyógyító hit között. Az életteli, életnek megfelelő hit az, hogy Isten a szeretet, s hogy éppen arra teremtett és azért váltott meg bennünket, hogy megosszuk és együtt ünnepeljük vele ezt a szeretetet." (95-96.)

A kötetet dr. Kis György fordította. Felelős kiadója a Szent Domonkos-rend magyarországi tartományfőnöksége, Pucilowski József vikárius. (Paulus Hungarus - Kairosz, 1999)

Jakabffy Tamás

Vissza a tartalomjegyzékhez

Könyvismertetések

Endreffy Zoltán: "hogy művelje és őrizze…"

Az ökológiai pusztulásról szól és az ember "kreatív" pusztításának tükrét tartja elénk Endreffy Zoltán humánökológiai tárgyú kötete. Beney Zsuzsa, a kötet előszó-írója világosan kijelenti, hogy ezekkel a problémákkal gyávák vagyunk igazán szembenézni. Endreffy "egyik legnagyobb érdeme a bátorság, amivel tanulmánykötete tárgyát megközelítette. Úgy látszik, ez a téma magában foglalja a paradoxonok szükségszerűségét. Azt hiszem, hogy ebben az esetben nem szabad szavaink és tetteink eredményére gondolnunk. Nem szabad erőfeszítéseink kimenetelét, hatásfokát fontolgatnunk. Enélkül csak lelkiismeretünk parancsának engedve kell szólnunk, s hogy a bizalomnak, a sokszor irracionálisnak tűnő reménynek erősebbnek kell lennie a mérlegelésből fakadó pesszimizmusnál" - írja máshol Beney. Valóban egzisztenciális súlyú kérdésekként merül fel e könyv lapjain - s közvetve majd az olvasóban is - a globalitás és a politikai "erények" összefüggése csakúgy, mint a genetikai, géntechnológiai fejlődés etikai vetülete, az újkori kultúra válsága vagy az "uralmunk alá hajtott" s ezért már-már végsőkig tönkretett környezet tragédiája. A mára átfogóvá terebélyesedett ökológiai válság végső gyökerét Endreffy az emberiség bizonyos csoportjai között folyó hatalmi rivalizációra vezeti vissza. A fegyverkezés, a világszegénység, az ökológiai tudatosságot csírájában lehetetlenné tevő, végletesen profitelvű konkurenciaharc a világcégek között hovatovább ördögi kört alkot, amelynek az emberi képességek maximumáig felpörgetett förgetegében a teremtett világ megóvásáért szót emelők hangját csak saját maguk hallják. Nem véletlen, hogy apokaliptikus víziókhoz vezet mindezek végiggondolása. Endreffy könyve éppúgy riasztó, mint amennyire kijózanító. (Liget Műhely Alapítvány, 1999)

J. K.

Sávai János: Zsinat és forradalom

A majd’ hét és félszáz oldalas könyv az 1848/49-es forradalom légkörében megtartott, ám hosszú távon - a történelem számunkra igen kedvezőtlen "konstellációja" miatt - különösebb eredményekkel nem járó erdélyi zsinat anyagait és azok értelmezését kínálja az olvasónak. Bevezetőjében Sávai ezt írja: "Az erdélyi egyházmegye 1848-ban hihetetlenül jól szervezett: nem az állami pátyolgatásra számít, hanem szigorúan a közösség összefogására, amely - ha szükséges - keményen szembeszáll minden jogtalansággal." A további mondatok kissé patetikusan ugyan, de ezt a hősies attitűdöt támasztják alá. "Az 1848-as forradalom felhívást jelentett az erdélyi katolikusságnak: haladni a korral, választ adni a beállt társadalmi változások kihívásaira. Ezért sürgette az erdélyi papság a zsinat összehívását." Az a kortárs szemlélő - tartozzék bár az egyházhoz vagy éppen képviseljen külső nézőpontot -, aki hajlandó elszakadni a "minden jól van, ahogy van" megalkuvó szemléletétől, döbbenten veheti észre, hogy az 1848-as zsinatot megelőző általános egyházi állapotokban nagyon sok olyan elem található, amely mind a mai napig fennáll, s amelyet már akkor reformálni akartak volna a haladó szellemű klerikusok (és világiak). Most, a 2000. év egyházmegyei zsinata előtt Sávai könyve különös aktualitást kap. A százötven évvel ezelőtti helyzet fényében alkalmat ad szembesülni önnön elvárásainkkal az egyházban betöltött szerep, a cselekvéslehetőségek, a közérdek-képviselet terén. Ám különösen a 2000-es egyházmegyei zsinat lezárulása után válik majd világossá, mennyire ura helyzetének az ezredvég erdélyi egyháza, mire képes vagy éppenséggel milyen mértékben képtelen saját jól felfogott jövőjének alakítására.

A Sávai által szerkesztett/írt kötet részletesen bemutatja a ‘48-as erdélyi zsinat előzményeit, kezdve a Szepessy püspök idején (1822) oly dicstelenül értékelt zsinat utóéletével, külön kitérve a negyvenes évek közepén készült petíciók bonyolult kérdésére, illetve az esperesi kerületek - igen eltérő minőségű - előkészítő munkájára. A zsinat leírásának szentelt fejezet érdekes részletességgel nyomozza vissza a munkálatok lefolyását. Magyarországi léptékben tekintve és immár a kortörténész nézőpontját is bevonva így összegzi Sávai a magyar politikai és kulturális közállapotokat: "A szabadságharc nagyszerű önfeláldozásai, megajánlásai mellett a kirobbanó nemzetiségi féltékenység, aztán egy-egy nemzeten belül szított szűk látókörű vallási és anyagi önzés az individualizmus felé terelte a népeket. Pókországgá kezdtünk válni: mindenki építette a maga hálóját, amelyik látszólag csak védelmül szolgált, valójában mégis csapda volt a másiknak. A pókok nem dolgoznak össze. Mi magyarok sem akartunk tudni egymásról: megrontott bennünket a hisztérikus önféltés. Ez is nagyban közrejátszott a szabadságharc bukásában. Mivel a testvériséget felváltotta a hatalomért kapaszkodó rövidtávú érdekszövetség, az egyenlőséget pedig a vagyonszerzés, a szabadság anarchiává torzult. Mert a szabadság, testvériség, egyenlőség egy olyan erős kötelék, ameloy képes egyént és társadalmat összefogni a teljes széteséstől, de csak akkor, ha az arra a Szabadságra, Testvériségre és Egyenlőségre épül, aki az Út, az Igazság és Élet." (Agapé, Szeged 1999)

Jakabffy Tamás

Sávai János: Jaj Ariélnek!

A szegedi történész másik, újonnan megjelent könyve az 1848. október 23-i zalatnai vérengzés okait, körülményeit, lefolyását és követkeményeit vizsgálja. A kötet címét a szerző az Iz 29,1-4-ből választotta, ahol a városnak, "ahol Dávid táborozott", sírás-rívást és égést ígér a próféta szavával az Úr. A nagy formátumú kötet java része az ún. Reinbold-hagyatékra támaszkodik. "Reinbold Ignác, a Rein-Pfalz-ból származó katonaorvos, Flandriától Észak-Itáliáig nyitott szemmel vett részt a napóleoni háborúkban a magyar Gyulai-regiment tagjaként." Később Zalatnán telepedett le és bányaorvos lett. "Igazi erdélyi és mélyen magyar érzésű ember, aki nem csupán szkmájában kiváló, hanem a művészetek, irodalom és régészet iránt is érdeklődik." Vándorutam és életem eseményei - Életem folyásának rövidre fogott leírása (Meine Wanderungen und Begebenheiten) című emlékirata érdekes olvasmány a kortörténeti érdeklődésűek számára. Az a naplójegyzet, amelyet e kötetben Sávai feldolgozott és elemzett, szörnyű tragédiát örökít meg, Zalatna 1848. október 23-áról 24-ére való felgyújtását és azt a mészárlást, amelyben a román lázadók - nem kis részt papjaik támogatásával és a gyulafehérvári Habsburg-haderő hallgatólagos bíztatásával - mintegy hatszáz zalatnai magyart öltek meg (Zalathnas unglückliche Catastrophe in 1848). A kötet kiemelkedően fontos dokumentuma a feltehetően cseh vagy morva származású, lelkiismeretes és pártatlan "nyomozó", Johann Nahlik százados, katonai ügyész nagy terjedelmű jelentése a vérengzésről. Nem kevésbé érdekes - és megdöbbentő - figyelemmel kísérni Nahlik kutatásainak és következtetéseinek utóéletét: miként küzdött az igazság érvényesüléséért és miként ütközött Bécs és a titkosrendőrség korrupcióval, nacionalista szövetkezésekkel és alig leplezett magyarellenességgel megerősített falába, miként süllyesztették el lelkiismeretes munkájának eredményét. (Agapé, Szeged 1999)

J. K.

Jakubinyi György: A Jelenések könyve eukarisztikus tana a II. vatikáni zsinat fényében

Jakubinyi György pappászentelése után alig öt évvel írta doktori értekezését. A disszertációt 1974-ben nyújtotta be és védte meg a budapesti Hittudományi Akadémián . Támogatója és biztatója dr. Gál Ferenc professzor volt.

Ez a dolgozat jelent meg most könyvformában (a kötetből nem tűnik ki, mely kiadónál; vagy talán magánkiadásként?) Akárcsak eddigi munkáiban, a szerző itt is azzal könnyítette meg az olvasó számára a tartalmi áttekintést - s egyben a könyv ismertetőjének munkáját -, hogy ahol lehetett, lazított az értekezéseknél megszokott, rigid és száraz nyelvhasználaton és könnyed szabatossággal kínálja elemzéseit, állításait, következtetéseit. Az oldott nyelvhasználat azonban a legkevésbé sem teszi pongyolává a dolgozatot. Ez egybevág azzal az elvvel, amit a szerző könyvének utószavában így fogalmaz meg a kifejtett igazság és a kifejtés eszköze közötti viszonyról: "A nyelv azonban csak köntös, mely a Jelenések könyve és a II. vatikáni zsinat esetében is csak ugyanazt a valóságot fedi: Krisztus önmagát adja az Oltáriszentségben, melyet egyházára bízott az idők végezetéig. Krisztus teste és vére földi vándorlásunk útravalója, szent színek alá rejtett valóság, amelyre csak akkor nem lesz már szükségünk, amikor feltűnik az új és és az új föld és a mennyei Jeruzsálemben színről színre láthatjuk majd őt, amint van. A szetn város, az új Jeruzsálem lesz majd »az Isten hajléka az emberek között! Velük fog lakni és ők az ő népe lesznek, és maga az Isten lesz velük. Letöröl szemükről minden könnyet. Nem lesz többé halál, sem gyász, sem jajgatás, sem vesződség, mert a régi világ elmúlt.« (Jel 21,3-4)"

A szerző a korszerű tudományosság gazdag eszköztárát aknázza ki dolgozatában: az (összehasonlító) nyelvészet, a komparatív vallástörténet, az ó- és újszövetségi egzegézis, a közel-keleti jelképrendszer hermeneutikai értelmezésének módszere egyaránt az ősegyházi és 20. századi Eukarisztia-értelmezés megközelítésének szolgálatába szegődik. Okfejtésében így egészen világossá válik az a hitvédők által is gyakran hangoztatott érv, mely szerint a régészet, az ókortudomány, sőt az egyes természettudományi ágak legfrissebb kutatási eredményei is mindinkább alátámasztják a Bibliának az ókori Közel-Kelet ismeretanyagának szintjét tükröző tényanyagát, amelybe a szent szerzők annak idején Isten kinyilatkoztatását ágyazták.

Fodor György

Gianni Licheri: Hit, történelem, erkölcs. Beszélgetések Bernhard Häringgel

Olasz kiadásának megjelenése után a könyv mindenütt vihart kavart. A súlyos rákműtéten átesett s a halál küszöbén álló (tavaly elhunyt) Bernhard Häring, akinek számos kitűnő magyar teológus is tanítványa volt, vállalta a kiadás kockázatát: "Ma már meggyőződésem, hogy ennek a fájdalmas tapasztalatomnak ismerete is hathatós segítséget nyújthat az egyházon belül a kölcsönös felelősség felismeréséhez vezető úton, s ez kell hogy legyen a tekintély hihető és hatékony gyakorlásának forrása a zsinat szellemében." A "fájdalmas tapasztalat" pedig az a lendületvesztés, sőt - Häring meglátásában - szándékos restauráció, amely a II. vatikáni zsinat fordulatát igyekezett, igyekszik hatástalanítani, elfelejtetni.

Licheri bevezetőjében így méltatja a neves erkölcsteológust: "Ma már nyilvánvaló: Häring munkásságának köszönhető, hogy a korábban törvény-központú morálteológia lelkiismeret-központúvá vált: a törvények helyett maga az ember - a történelemben élő, a humán tudományok eredményeinek fényével is megvilágított ember - került a morálteológia figyelmének középpontjába, amelynek első számú gyakorlati útmutatója a Biblia lett."

A kötet Licheri 403 kérdésére adott 403 válaszból áll. Ezekből a válaszokból azonban nemcsak Häring életművének és hitvallásának mélységeit mérhetjük fel, hanem végigkövethetjük az ellene indított "tanbeli eljárás" történetét is. Ehhez különösen érdekes adalék az a 43 tételes dokumentáció, amely a Hittani Szent Kongregáció és a Häring közötti levélváltáson kívül más érdekes meglátásokat is magába foglal (P. Pfab, a redemptoristák általános elöljárója, a Neue Revue szerkesztője, R. Egenter, a Krisztus törvénye német kéziratának hivatalból kirendelt cenzora, John C. Hennan westminsteri érsek stb.). (Egyházfórum, Budapest 1994)

J. T.

Vissza a tartalomjegyzékhez

Nemes István

Miből lett a pápai állam?

Hogyan született meg az az államalakulat, amely a századok folyamán a pápaságnak sajátos politikai színezetet kölcsönzött, s amely - mint azt több történelmi forrásból megtudjuk (például Machiavelli Fejedelméből) - oly lényeges szerepet játszott Itália történetében?

A Róma körül létrejött közép- és újkori politikai alakulat kialakulási folyamatának leírását követi e tanulmány, mely első lépésben a 8. századi Európa politikai "együtthatóját" kísérli meg ábrázolni, míg a másodikban az ebből formálódó események leírására vállalkozik.

Bizánc és Itália

"A keresztény középkor azáltal jött létre, hogy Európa népei, elsősorban a germánok, hosszú és sokrétű fejlődés során a keresztény-római kultúr- és hitvilágot magukba szívták. Az így keletkezett népközösség a 8. században kezdett alakító tényezővé válni. Ennek alapjait Szent Bonifác és Nagy Károly fektették le."¹

A nyugatrómai birodalom bukásával (476) az addig egységes politikai keretben működő kereszténység útja fokozatosan kettévált. A politikai valóság Keleten és Nyugaton más-más irányba indult el. Keleten megmaradt a római birodalom, mely Nyugaton is az egykor egységes Impérium jogutódjaként tartotta számon magát. Nyugatot ezzel szemben egyre inkább birtokukba vették a germán népek, amelyeknek megtérítése és politikai szervezetük egyházzal kötött "házassága" teljesen új politikai, kulturális és társadalmi közeget hozott létre, amelynek fejlődése saját útján indult el.

A 8. századra a bizánci császárság meggyengült. Ez nem azt jelentette, hogy a bizánci állam életképtelenné vált, hisz csupán a 15. században vetett véget neki az oszmán áradat, hanem azt, hogy hatalmi pozícióját a régi Impérium kiterjedt területei fölött nem volt képes többé fenntartani, hatalmi igényeit nem tudta érvényesíteni. A vandálok és keleti gótok támadásait a 6. század derekán I. Iustinianus (527-565) még el tudta hárítani, és a birodalom maradék erőforrásait a reform és megújulás csatornáiba tudta terelni, ám hosszabb ideig ez a helyzet fenntarthatatlan volt. A politikai színpadon ugyanis olyan "partnerek" jelentkeztek, amelyek nemcsak hogy egyenlőek voltak erejükben az antik kolosszussal, de lendületük friss energiájú volt és emiatt helyüket követelő masírozásuk feltartóztathatatlanná vált. A perzsák 605-ben a Boszporuszig nyomultak elő. 615-ben elfoglalták a Földközi tengeri provinciákat Egyiptomig, 619-ben Egyiptomot is bekebelezték. 627-ben I. Hérakliosz császár szent háborúban ugyan megsemmisítő vereséget mért rájuk Ninivénél és visszaszerezte a szent keresztet, amelyet azok Jeruzsálemből zsákmányoltak, ám nagyon kurtának bizonyult az a lélegzet, amelyet a "kainé Rómé"² népe vehetett. A mohamedán reformban megújuló és egységük tudatára ébredő arab törzsek ugyanis már nyolc évvel Hérakliosz hőstettét követően bevették Damaszkuszt, 637-ben Jeruzsálemet, 644-ben a szasszanida államra került a sor, míg 641-ben, a perzsa háborúval párhuzamosan folyó egyiptomi hadjáratot is hasonló siker koronázta. Az egyik moszlim kalifa, Musza azzal kérkedett, hogy a Pireneusokon és az Alpokon át Rómába nyomul, hogy a onnan hirdesse Mohamed nevét.³

Ilyen lekötöttség közepette normális, hogy Bizánc nemigen tudta érvényesíteni jogait, de kötelességeinek sem tudott eleget tenni Nyugaton. Így például a távoli államközpont növekvő adói a 8. században nem voltak népszerűek az itáliai lakosság szemében, nem utolsósorban azért, mert Bizánc képtelen volt megvédeni Itáliát és rendet teremteni az ott kavargó folytonos zűrzavarban. A pápaság tekintélye ezzel párhuzamosan egyre növekedett, hisz a pápák nem egy ízben látták el a bizánci császár védelmezői feladatát (hunok, longobárdok); ebből pedig az következett, hogy a római püspök politikai önállóságában erősödött és növekedett Konstantinápollyal szemben.⁴ A képrombolási viták, amelyek nagy port vertek Keleten, nyugaton sem múltak el nyom nélkül. Itália népe idegenkedett Bizánc e "hóbortjától", a III. Leó által szándékolt reform anyagi háttere megteremtésének érdekében kivetett adók elkeserítették a félsziget lakóit, s a pápai birtokok adókedvezményének ugyanezen megfontolásból való megszüntetése mind újabb cseppet jelentett az egyre telő pohárban, mely aztán a Bizánctól való elfordulás lépéséhez vezette lassan az események fonadékát. Sikertelen tárgyalások után a császár megkísérelte elfogatni a pápát. A felbőszült római tömeg akadályozta meg ezt a spoletói és beneventói longobárd hercegek segítségével, akik ekkor az itáliai hatalmi spektrumban erős színeket képviseltek. Végül a tömegek lázadása ellenére a pápa megakadályozta a Bizánccal való teljes szakítást. A kelet-római jelenlét - hátrányai ellenére - ugyanis még mindig ajánlatos volt, amennyiben a sokkal közelebbi longobárd királyság javában fente a fogát mind a bizánci, mind a Rómához tartozó területekre.

A longobárdok 568-ban teremtették meg birodalmukat Észak-Olaszországban, a róluk elnevezett Lombardiában, Pavia központtal. Róma közvetlen közelében két hercegséget alapítottak, amelyekről már szóltunk. Energikus, agresszív politikájú államuk egész Itália uralmára törekedett, ezek között ott voltak a bizánci területek, a Ravennai Exarchátus és Pentapolisz is. A képrombolásban — Ranke szerint⁵ — esélyt láttak arra, hogy ezeket a területeket megkaparintsák, és igyekeztek kihasználni a Róma-Konstantinápoly konfliktust. Hogy ez nekik nem sikerült, az a pápának köszönhető. Ám továbbra is fenyegető volt jelenlétük, erejük, és - amint látni fogjuk az események vázolásánál - ők jelentették az utolsó tényezőt, amely elindította Nyugatot a saját útján.

Három ellenfél nézett tehát szemben Olaszországban a 8. században: egy megroggyant birodalom, amely erőtlen "talapzatán" még önnön fenntartására sem igen képes, egy város, melynek múltja és intézményei helyet követeltek a történelemben és egy királyság, amelynek ambícióit észak-nyugaton egy sokkal hatalmasabb, szárnyait éppen bontogató állam roppantotta össze éppen akkor, amikor ereje beért ahhoz, hogy törekvéseit véghezvigye.

A frankok és Itália

A frankoknál a 8. század a Meroving dinasztia alkonyának és a Karolingok hajnalának ideje. A Meroving királyok helyett sokkal rátermettebb majordomusaik uralkodtak. Martell (Pörölyös) Károly (714-741) uralma érzékeltette már, hogy az uralomváltás idő kérdése csupán. Károly az itáliai helyzettel szemben kezdetben tartózkodó álláspontra helyezkedett. Magatartását az magyarázza, hogy a longobárdokra szüksége volt az országát a Pireneusok irányából veszélyeztető arab támadások kivédésére. A 732-es Tours-i és Poitiers-i győzelmek után azonban uralma tekintélyre tett szert, fölszabadult a longobárd kötöttségtől és megmentette Európát az arab veszélytől. "ő volt Nyugat koronázatlan királya."⁶ Ez új kilátásokat nyitott meg a frank birodalom és a pápaság kapcsolataiban. Így míg II. Gergely hiába fordult a frankokhoz 739-ben, amikor Liutprand Rómát fenyegette, II. István már sikerrel jár náluk Aistulf támadásakor.

Martell Károly fia, Kis Pipin (741-768) - miután testvére és uralmának osztója, Karlomann 741-ben kolostorba vonult - a hatalmas frank állam egyeduralkodója lett. Pipin állította félre az utolsó Meroving uralkodót, III. Childering-et 751-ben, amikor a soissons-i országgyűlésen királlyá választatta magát a birodalmi rendekkel. Ahhoz azonban, hogy ezt megtehesse, Pipinnek nem volt elég az, hogy kizárólagosan apja által megteremtett hatalmi pozíciójára támaszkodjék, szüksége volt egy magasabb, szakrális tekintélyre is, aki jóváhagyásával jogalapot teremthetett számára a törvényes király eltávolításához és az uralom jogos átvételéhez és gyakorlásához. És ez a tekintély csakis a pápa lehetett.

De hogyan jutott a katonailag nem ütőképes, tehát politikailag gyenge Róma püspöke ehhez a tekintélyhez?

Ez Szent Bonifác munkájának köszönhető, de Martell Károly és Pipin egyházpolitikájának is. Az egyház a térítések korszakát élte. Ez egyházszervezői munkát is jelentett, mely ugyanakkor elválaszthatatlan volt az államszervezéstől. Ahol ugyanis megjelent az államot is képviselő egyházi hierarchia, ott természetesen a terület és a népesség alárendelődött az állami szervezetnek. Ezen kívül a még kiforratlan frank birodalmi egység érlelődése megkövetelte a pogányok megtérítését és a birodalomba való integrálását.

Bonifác Angliából jött Frankországba. Hazájában, amely megtérését Rómának, pontosabban Nagy Szent Gergelynek köszönheti, a pápaság nagy tiszteletnek örvendett.⁷ Nem úgy Frankhonban, ahol viszont az egyház nemzeti jellegű volt, és alárendelt a hűbéri viszonyoknak, elsősorban a királyoknak, akik mint az ország első hűbérurai a püspökségeket is adományozták s így politikai megfontolásaikban eszközként használták.⁸ Bonifác azonban nem kizárólag ebből a tiszteletből kérte minden missziós küldetésének és hierarchikus hatalmának szentesítését a pápától, hanem sikere érdekében is, hisz az irigykedő ír és skót misszionáriusokkal szemben olyan tekintéllyel kellett fellépnie, amely hatékonyságát biztosítja. Bonifácot a pápa szentelte püspökké, ő nevezte ki érsekké. Ugyanakkor az a tény, hogy a Róma környéki szuburbikárius püspökök különleges esküjét tette le, legalább szimbólum-értékű: az általa megtérített és megszervezett egyházközösségeket szorosan Rómához kapcsolta.

Nos, Bonifác ezzel az "ajánlással" ment Martell Károlyhoz, aki menlevelet adott neki a birodalomban kifejtett munkája végzésének elősegítésére. Az egész frank egyház megszervezése az ő nevéhez fűződik, s ennek a legjelentősebb mozzanata az, hogy megteremtette a csatornát a Róma és a frankok közötti kölcsönös, hasznon alapuló együttműködésre. Noha élete vége felé mellőzték, vitathatatlan érdeme, hogy előkészítette a talajt a középkori Európa két alappillérének, a pápaságnak és a császárságnak egymáshoz-igazodásához.

Így a pápa olyan tekintélyre tett szert a frank egyházban, amely képes arra, hogy szentesítse azt, aki a királyi székbe ül.

Ezzel fel is vázoltuk azokat a feltételeket, amelyek a pápai állam létrejöttét elősegítették. Most pedig lássuk az események fonatát, amely a pápai állam megalakulásához és az új Európa arcának kialakulásához vezetett.

A longobárd veszély

Liutprand király (712-744), aki elsőként a longobárd királyok közül egész Itália meghódítását tűzte célul maga elé, megtámadta és elfoglalta Ravennát és Rómát fenyegette. II. Gergely pápa (731-741) 739-ben Martell Károlyhoz fordult segítségért, elküldte neki Szent Péter szimbolikus aranykulcsát és börtönláncairól a gyűrűket. Károly azonban - mivel az arabok támadásai ellenében szüksége volt a katonailag erős longobárd király támogatására, és egy évvel korábban Provence megvédésénél már nagy hasznát látta szövetségüknek - visszautasította a pápát. Liutprand 741-es ravennai foglalása után a középolaszországi longobárd hercegségeket is bekebelezte. Ezeket beneventói és spoletói segítséggel foglalták visssza tőle és 20 éves fegyverszünetet kötöttek vele.

Liutprand utóda, Rachtis engedékeny politikát folytatott Bizánccal szemben, ami a hódítói törekvésekről való lemondást jelentette, ezért testvére, Aistulf csakhamar félreállíttatta és maga vette át a kormányzást.

752-ben Aistulfot Róma falai alatt találjuk. A fegyverszünetre hivatkozva visszatérítették ugyan, ám néhány hónap múlva ismét Rómánál állomásozott seregével és fejenként 1 solidus hadisarcot követelt.

II. István pápa (752-757) ekkor Kis Pipinhez fordult, és frank kíséretet kért tőle, amelynek Soissonsig kellett védelmeznie, ahol a királlyal tárgyalhatott. Útközben a pápa Paviában még tárgyalt a longobárd királlyal, ám eredménytelenül. 754 vízkeresztjén találkozott II. István Pipinnel. Pipin ezzel kegyet is gyakorolt, ám bizonyította keresztényi királyi mivoltát is, amelyet 751-ben a pápa szentesített. Pipint ugyan - pápai jóváhagyással - már királlyá kente egy frank érsek, de később a pápa is fölkente fiaival, Károllyal és Karlmannal, és interdiktummal sújtott minden más trónkövetelőt. Ugyanakkor római patríciusi címet is adományozott nekik, ami nem jelentette azt, hogy a császár Róma fölötti fennhatósága ezzel meg is szűnt volna. Ezt mutatja, hogy a korabeli dokumentumokban ekkor még "a mi urunknak" nevezték az bizánci uralkodót és az évek számát is uralkodási évei szerint számították. Valójában azonban patríciusi cím adományozása egyrészt császári jogok használatát jelentette, másrészt ezzel a frankok protektorátusa alá helyezte Rómát.

II. István és Pipin megkötötték a Ponthion-i szerződést, amelyet a jelenlevő ifjú Nagy Károly is aláírt és amely Szent Péter patrimóniumának visszaadását is megígérte. A sokat vitatott Quierzy-i adománylevél, amely Velence, Tuscia, Ravenna, Istria, Spoleto és Benevento területeit adományozza a pápai államnak, ugyanabban az évben kelt.

Pipin megkapta ugyan, amit akart, de egy longobárd-ellenes hadjáratra már vonakodva vállalkozott. Nem akarta megrontani a frank-longobárd kapcsolatokat. Mégis - ígérete értelmében - vállalkoznia kellett rá. 752 és 756 között két háborúban legyőzte a longobárdokat, ám nem minden megígért területet adott át Rómának. A győzelem után a meghódított és átadott területek kulcsait letették Szent Péter sírjára. Ez jelentette a pápai állam kezdetét.⁹

Aistulf halála után Ratchis, aki közben ismét étvágyat kapott a hatalomra és otthagyta a kolostort, trónviszályba keveredett Aistulf utódával, Desideriussal. A pártoskodók közül a pápa Desiseriust támogatta, és miután ő lett az uralkodó, a pápai állam kapcsolata a longobárd királysággal egy ideig zavartalan volt.

A Donatio Constantini

A Donatio Constantini néven ismert hamisítvány gyökerénél - amely tudniillik azt próbálja tanúsítani, hogy (Nagy) Konsztantinosz császár 330-ban, amikor elhagyta Rómát, Nyugatot a pápának adományozta - középkori legenda állt. Eszerint Konstantint leprájából csoda révén II. Szilveszter pápa gyógyította ki. Az adományozást a császár gyógyulásáért való hálából tette.

A legenda jellemzi a 6-8. századok politikai realitásai alapján kialakult törekvést, hogy a pápa Róma fölötti tényleges uralmát a jogban is szentesítsék.¹⁰

A dokumentumban a császár "elismerte" a római egyház elsőbbségét a konstantinápolyi, jeruzsálemi és antiókhiai székekkel szemben. A római lateráni palotát Konsztantinosz a pápának "ajándékozta", a papoknak kiváltságokat, szenátori rangot, jelvényeket, a pápának - aki a császári rangot "visszautasította" - fehér mitrát adományozott. A császár, mivel a pápa hatalmát "nem akarta befolyásolni", egész Nyugatot és Rómát az ő kormányzására bízta. ő meg azért tette át a székhelyét Konstantinápolyba, mert nem helyes, hogy az egész kereszténység főpapjának székhelye "egybeessék" a császár székvárosával.

A dokumentum 750 és 760 között keletkezett¹¹, valószínűleg még István pápa frankföldre utazása előtt.¹² Figyelemreméltó ez, ha arra gondolunk, hogy az egyházi államot alkotó területek adományozására vonatkozó oklevelek Pipin és a pápa 754-es tárgyalásai során és azután keletkeztek, és hogy egyedül a frankok erejével lehetett az illető területeket a pápaság tulajdonába juttatni - bizánci, illetve longobárd birtokok lévén. A nagy neveket és szereplőket felsorakoztató komoly, régi okmány semmiképpen sem lehetett közömbös a pápai állam létrejöttének szempontjából. Mivel azonban közelebbi információk nem maradtak fenn a dokumentum valódi rendeltetésével kapcsolatban, feltételezéseinket nincs mivel alátámasztani. Így az a legjobb, ha nyitva hagyjuk a kérdést a dokumentum szerepére vonatkozólag.

Az oklevél utóélete még érdekesebb. Az irat a virágzó középkorban óriási jelentőségre tett szert, hiszen bizonyítékot szolgáltatott a pápaság számára a világi hatalommal szembeni elsőbbsége mellett való érvelésében, és az "álizidori gyűjteménybe való felvétele, továbbá a Gratianus-féle dekrétumba való bejutása sokáig szinte félelmetes tekintéllyel ruházta fel"¹³. A 15. század folyamán Lorenzo Valla vetette alá tudományos kritikának, és bizonyította be, hogy közönséges hamisítvány.

Nagy Károly

Nagy Károly (768-814) kezdetben longobárd-párti politikát folytatott és feleségül vette Desiderius (757-774) longobárd király lányát - anyja, Berthrada tanácsára. A király később ismeretlen okokból visszaküldte feleségét apjához. Ez annyit jelentett, mint egy hadüzenet.

Desiserius I. Adorján (Hadrianus, 772-795) segítségét kérte Nagy Károllyal szemben, ám az elutasította. Ekkor Desiderius Róma ellen vonult. Adorján Károlytól kért oltalmat, és ezt meg is kapta. Nagy Károly 774-ben Paviát ostromolta és közben Rómába látogatott. Itt örök hűséget fogadott a pápának, a Frank Birodalom pedig megbízásként kapta Szent Péter utódjának védelmét.

Károly, noha megerősítette apja adományozásait, nem volt hajlandó azokat tiszteletben tartani. Csak 781-ben, hosszas tárgyalások után ismerte el a Ravennai Exarchátust, a Római Dukátust, Pentapolist és Sabinát, Tusciát, valamint még néhány kisebb területet mint a pápa birtokát. Ez a szerződés pontot tett annak a folyamatnak a végére, amely a pápaság felségterületét létrehozta. Isztria, Spoleto, Benevento és Velence - mint stratégiai pontok, melyek az olaszországi frank birtokok megtartásához elengedhetetlenek voltak - frank tulajdonban maradtak.