Kedves Olvasó!

Művészet és egyház - egyház és művészet: a sorrend óhatatlanul értéktulajdonítást, rangsorolást sugalmazna, pedig e lapszámunk egyik fontos tanulmánya, Rainer Volp írása éppenhogy ezt akarja elkerülni, bár - egy szó mint száz - a művészettel, az esztétikai érdekű kifejezéssel legfeljebb a vallásosság lehet egyidős, az egyház semmiképp.

Nyáridőben az embernek nagyobb esélye van más környezetben, számára idegen, különleges, egzotikus keretek között szembesülni a művészet és az egyház békés találkozásával - vagy éppen ütközésével. Legkézenfekvőbb maga a templomtér, amelynek belső kialakítása, építészete, liturgikus térképzése, szobrászata, festészete, iparművészete legtöbbször csak "látnivaló", amolyan útiélmény. Arra azonban mindenképpen jó, hogy a magunk plébániáján, a szűkebb vallási közösségünk "házatáján" való körbenézésre szólítson fel. Gyakran méltatlankodó olvasók levelei, felháborodott művészettörténészek és műemlék-szakértők, jó stílusérzékkel megáldott (vagy ez esetben megvert) laikusok megjegyzései körítik ugyanis szűkebb egyházunk templomainak legújabb-kori látványtörténetét. Nem véletlenül. Mert amikor a jószándékú, de a művészet- és stílusismeretben talán megmagyarázható módon járatlan plébános a szakértők által ízlésesen és helyes liturgikus szemlélettel rendbe tett templomteret ócska székekkel, dilettáns barkácsolás nyomán felbiggyesztett hangfalakkal, édeskésen csalfa, színes szent gipsszel "látja el" (valószínűleg sajnálja nem felhasználni mindezt), óhatatlanul az esztétikai környezetet szennyezi - nem érzékelve, hogy adódhatnak körülötte olyanok, akik számára ez agressziónak, erőszaknak, a harmónia megtörésének látszik. Holottis ő tényleg nem akart rosszat. De van egy sebezhető pontja: "csorbíthatatlan" (esperesi, plébánosi) tekintélye.

Az egyház és művészet igazi párbeszéde persze valójában nem ezen a szinten zajlik. A párbeszéd heves szóváltássá, de akár veszekedéssé is alakulhat, mihelyt különféle egyházi törekvések a művészetben pusztán az istendicséret szolgálatának szerepét ismerik el (vagyis felsőbbrendűként tételezik az egyháziasságot a művészeti funkciónál), vagy éppenséggel bizonyos alkotóművészek érzik alkalmatlankodó kullancsnak azt az egyháziasságot, amelytől szabadságukat, "határtalanságukat" féltik. E bonyolult viszonyrendszerben eligazodni nem könnyű. De - amint Umberto Eco, az egyik legkiválóbb kortárs szellemi "guru" - mondja: a fárasztó gondolkodást is meg kell tanulni. "Mert nem könnyű sem a titok, sem a bizonyosság."

Peter-Hans Kolvenbach SJ

Európa holnapja és az egyház(ak)

A jelen időben felfutott Európa-kérdés számtalan problémát vet fel. Ezek közül néhánynak meghatározó jelentősége van. Arról van-e szó, hogy e kontinens egységét újra föl kellene fedezni, vagy arról, hogy hajdan megvolt egységét a meglévő alkotóelemekből össze kellene rakni? A második feltételezés szerinti egységes Európa tulajdonképpen sohasem létezett. Az első feltételezés szerintit viszont föl kellene végre fedeznünk, vagyis rá kellene döbbenünk arra, akik mindig is voltunk: európaiak. Az európai eszme ugyanis egészen másként fest akkor, ha tényleges közös kultúrára és a közös történelemre épül. Amennyiben nem tudunk erre a szintre fölemelkedni, akkor kiindulási pontként azt a felfogást kell magunkévá tennünk, hogy egy akaratunk ellenére egyesített Európa képes lesz arra, hogy önmagát megvédje mindazokkal a gazdasági hatalmakkal és külső erőkkel szemben, amelyek szinte a világ minden táján ellene szegülnek.

Tájaink viharos történelméből mindegyikünk úgy tanulta, hogy Európa konfliktusok és háboruk szakadatlan egymásba fonódása, különböző inváziók, sorozatos terület-foglalások szövedéke. Konkrét szemléltető példa erre a balkáni válság, amely máig sem fejeződött be. S Európa ebben az elhúzódó krízisben egységes rendező eszmeként nem is tudott semmiféle szerepet vállalni. Az átmeneti megoldást is az Egyesült Államok javasolta. Az útjára indult békefolyamat ellenére Euópában számtalan feszültségforrás, tűzfészek van: Koszovó, a magyar kisebbségek, Moldávia, Besszarábia, vagy a ciprusi török kisebbség, az orosz befolyás alatt álló Független Államok Szövetsége, ezen belül pedig Örményország, aztán a baszkok földje Spanyolországban és a többi. Ezek mind-mind terrorizmustól is veszélyeztetett zónák. A kisebbségek ugyanis visszautasítják azt, hogy egyes nagy nemzeti egységek részévé váljanak (lásd a spanyolországi Katalóniát, a francia Korzikát, Olaszországban pedig Lombardiát - és ez csak néhány példa). A napilapokat olvasva vagy a képernyő előtt megállpíthatjuk, hogy minden lépés, amely Európa egységesítése és megerősítése irányába tart, egyidejűleg számtalan ellenlépésbe is ütközik.

A területi és politikai megosztottságokon túl

Az, hogy Európa nem egységes, az az egyházak közötti kapcsolatokban is jól tükröződik. Nem tagadható, hogy a vallási tisztségviselők és méltóságok számtalan európai egyházi szervezetben rendszeresen találkoznak. A politikai hatalmasságok is ugyanezt teszik. De ugyanakkor a mindennapok életében mindezek ellenére sem kizárt egy új Jalta. Az ideológiai vasfüggöny Kelet és Nyugat között megszűnt ugyan, de ennek helyét - úgy tűnik - könnyen átveheti egy vallásilag átjárhatatlan határ. S ez bizony az ortodoxiát, amely Kelet-Európát mintegy a maga felségterületének tekinti, élesen elválaszthatja attól a kereszténységtől, amely többé-kevésbé Nyugat-Európa talajába mélyesztette gyökereit. A reformált egyházak közötti párbeszéd egymás sokféleségének kölcsönös elismerése felé tart, de a sokféleséget még ez a törekvés is sokkal inkább a közös hitben ragadja meg, mint az egy Krisztusban való egységben. A II. vatikáni zsinat az ökumenikus törekvést mint Krisztus hőn óhajtott vágyát és megvalósítandó szándékát "fedezte föl". És történtek is azóta ilyen értelemben bizonyos közeledések. De mondhatjuk-e vajon azt, hogy ezer éves szétszakadás és kölcsönös gyanakvás után a 2000. év küszöbét majd egy a szó konkrét értelmében felfogott nagyobb egységben fogjuk átlépni? Az egyházakon belül még mindig megnyilvánuló széthuzások és nézeteltérések ennek most még ellentmondani látszanak.

Ami ennél még több: Európábn a keresztények mint a vallásos világ reprezentánsai már rég nincsenek egyedül. Az iszlám a legtöbb nyugat-európai országban második vallásként jelentkezik, több milliós lélekszámmal. Az pedig, amit Európa elnézett és megszervezni engedett Auschwitzban, továbbra is fájó seb marad az egyre csekélyebb lélekszámmal bíró zsinagógákban. S ugyanakkor Európa minden olyan döntése nyomán, amely a Közel-Keletet érinti, ez a fájó seb újra és újra fel is szakad. Észak-Afrika országainak iszlámja nem része ugyan Európának, de ami Jeruzsálemben vagy Algériában történik, elkerülhetetlenül érinti Európát is. A valláskülönbségeket tehát potenciális háborús motívumként is számba lehet venni. Jó példa erre megint csak a Balkán. A politikához hasonlóan tehát a vallás sem biztosít természetes alapot Európa egységesítésének kérdésében.

Ez a fentebb fölvázolt negatív, sötét vázlat rámutat tehát arra, hogy Európa egységét nem építhetjük egy teljesen magától értődő, természetes közösség alapjaira. Következésképpen az egység vagy az újraegységesülés felé vezető út meg nem kerülhető kölcsönös kiengesztelődést és tudatos együttműködést feltételez. Hogyha ez nem valósul meg, Európa idővel szétporlad belső ellentmondásainak kereszttüzében.

A fentebb felidézett tények nem tagadhatók s valóban negatív előjelűek. De az eddig megrajzolt kép részleges és hiányos marad, amennyiben nem beszélünk a pozitívumokról is, arról tehát, ami Európában vitathatatlanul közös, s ennél fogva egységesítő erő. Az ázsiai földrészhez képest Európa viszonylag kicsi, amolyan függelék-kontinens, amely határozottan elhatárolódik a három tenger és az Ural által kötülhatárolt hatalmas területtől. Az európai nyelvek többsége viszont indoeurópai nyelv. A szakemberek szándéka ezért az, hogy ebben az indoeuropai nyelvcsaládban találják meg az európai lakosok gondolkodás- és beszédmódjának igazi gyökereit. Vagyis: egész Európa egyetlen kulturális közösség. Ennek a közösségnek egyrészt meghatározó eleme a római jog, másrészt pedig a görög gondolkodás. Ezt a kulturát aztán az evangelium hirdetése keresztelte meg, és a világ minden sarkába szét is hordozták az újvilág felfedezői. Ehhez hozzá kell még adnunk aztán a francia forradalom eszméit, az Emberi Jogok Nyilatkozatát és azt a két világháborút is, amelyet Európában és Európáért robbantottak ki. A berlini fal végül is világossá tette mindenki előtt, hogy a megosztott Európa egyszerűen - természetellenes. A közös jó szándékkal és akarattal létrehozott egységes gazdasági piac nélkül viszont Európa képtelen arra, hogy megfeleljen azoknak a gazdasági nyomásoknak, amelyek a világ többi részén fokozatosan kialakultak.

Egy évezredes történelem vázlatos összefoglalása eredményeként elénkbe tűnnek tehát Európa pozitív vonásai is. Az európai emberek sokkal inkább együvé tartoznak, mint amennyire hiszik. Akármilyenek legyenek is, kényszerűn együtt kell működniük az itt élő embereknek és népeknek egy olyan világban, amelyben minden ember, ország és minden nép függ a másiktól.

Az egyházak történelmi szerepe

Az egyházak szerepe ebben a törekvésben és fejlődési ívben letagadhatatlan. A katolikus egyház tanította meg Európa népeinek azt, hogy a Teremtő és a Megváltó által adott kinyilatkoztatás perspektívájában mivé képesek válni, illetve mivé kell válniuk. Az európai szellemiségben élők fokozatosan tudatosították magukban azokat az értékeket, amelyek az igazságosságban, a békében, a kiengesztelődésben és a szeretetben jutnak kifejezésre. Az európai ember távol tartja magát attól az egyháztól amely csupán azért akar mater és magistra lenni, hogy ezeket az értékeket csupán a maga hasznára sajátítsa ki. De az európai ember belátja azt, hogy ezek az értékek életalakulása és "inspirálódása" szempontjából bírnak fontossággal úgy, hogy közben megéli a szabadságot, az egyenlőséget és a testvériséget mint személyesen kivivott szerzeményeket. A Római Birodalom is, amelyet a katolikus egyház formált át, végső soron a keresztény kultúra hordozójává vált.

Korunk Európáját sajnos régóta az kísérti, hogy az evangliumtól és az egyházaktól független emberi értékeket műveljen, pusztán saját erőire támaszkodva. Ezt a folyamatot fejezi ki a "szekularizáció" fogalma. Viszont a nácizmus és a történelmi materializmus összeomlása után - lévén mindkettő totalitárius és ateista rendszer - Európa ismét csak kénytelen egységes egészként ismerni önmagára. Bibliai fogalmat használva a kérdés megfogalmazásában: vajon lehetséges lesz-e Europa "városát" fölépíteni Isten segítsége, illetve a rá való hivatkozás nélkül? Jogos kérdés. Vajon nem vész-e kárba valamennyi törekvésünk, ha visszautasítjuk azt, hogy az evangéliumból inspirálódjunk és belőle merítsünk erőt - mintegy megkétszerezve energiaforrásunkat? A további kérdés is magától adódik: Európa jelenlegi vajúdó állapota vajon nem a keresztény Európa meggyengülésének egyenes következménye-e? Bármilyenek legyenek is Europa negatív és pozitív aspektusai, nyilvánvaló, hogy jövője polgárainak szabad döntésétől függ. Senki nem kényszerítheti rá Európát arra, hogy egységesüljön, még olyan áron sem, hogy netán annak elmaradása egyben esetleg végét, vesztét is jelenti. Az egyházak szerepe természetesen nem az, hogy a holnap Európájának politikai arculatát és formáját meghatározzák. De az egyházaknak igenis tudatában kell lenniük, hogy az életformák legyezőjének kialakításában kötelezettségeik s ezért felelősségeik vannak - mégpedig az evangélium nevében.

Agapé

Elsődleges szerepe van itt az agapénak. Ez az az érték, amely a régihez képest gyökeresen új, s amely tulajdonképpen a felebaráti szeretetet olyan szintje, amelyen a lényeget is csak új fogalommal lehet megragadni. Nézzük csak: a Közel-Keleten "a Könyv családjához" tartozó három vallás megpróbál együttélni. A judaizmust ma még mindig nagyfokú türelme és hűséges Messiás-várása miatt csodáljuk. Az iszlámot hite radikális jellege miatt tiszteljük, amelyet nyilvánosan is nap mint nap megél. A keresztények pedig a szeretet gyakorlásának köszönhetik a megbecsülést, amelyet maguknak kivívtak. Társadalmi méretű kezdeményező készségüknek és megvalósított szeretművüknek csakis az állandó megbocsátásra való hajlandóság és készség okán, az állandó útkeresés okán van értelme, amellyel a kiengesztelődés felé megteszik az első lépést, s a többit is, ha kell, egészen a személyes élet feláldozásáig. S mindezt azért, hogy a nyomorúságban élő feleberát emberhez méltó életet élhessen. Ez tulajdonképpen az agapé, amely tehát jellegzetesen keresztény szeretet, és magába foglal egy olyan felelősségérzetet is, amely meghalad mindenféle családi és érdekszövetséget, mint ahogy mindenfajta nemzeti és társdalmi előítéletet is. Ez az agapénak nevezett szeretet az embert és az emberi közösséget valóban Krisztus tekintetével, s az ő szemén keresztül nézi. Ebben a vonatkozásban az evangéliumi szamaritánus példáját mindannyian jól ismerjük. Az út szélén véresre vert haldokló olyan ember, akinek szüksége van egy másik segítségére, és éppen e segítségnyújtás által válik annak rokonává, testvérévé. Hogy az zsidó, római, palesztin vagy kisemmizett, idegen, igaz vagy gonosz, teljesen mellékes. Minden emberi szenvedés ezért az agapéért kiált, mintegy Krisztus nevében, mert valójában ő az, akit mi szolgálunk és segítünk, amikor a rabot, a menekültet vagy a beteget befogadjuk.

Az emberiség történelmét tulajdonképpen mindig is a szeretet megvalósításának és beteljesítésének vágya határozta meg. Már Hammurabi 1750 évvel időszámításunk előtt felállított sírkövének felirata is ezt bizonyítja. Krisztus pedig a szeretet parancsának teljesen új tartalmat adott, amelynek mondanivalója ez: anélkül adjátok oda az életeteket, hogy érte a másiktól viszonzást várnátok. Az európai kontinensen a megbocsátás és a kiengesztelődés alkalmai szinte megszámlálhatatlanok, akárcsak azok az indokok is, amelyek a sajátosan és kifejezetten nemzeti jellegű problémák megoldását sürgetik. Mégis annyi még az idegen elem, amely befogadásra, integrálásra vár! Emberileg szólva: az egységesülés nem jöhet létre más módon, mint csakis Krisztus agapéjának határozott elfogadásán keresztül. Az elmondottak után az sem véletlen, hogy olyan meggyőződéses keresztények, mint De Gasperi, Schumann, Adenauer vagy de Gaulle, eljutottak az egységes Európa eszméjének gondolatához.

Spirituális probléma

Van egy másik felfogás is, amely lényegében a valláshoz és a hithez áll közel, s amely szintén Európa egységesüléséért száll síkra. Ezt a meggyőződést viszont már nehezebb elfogadni, mivel kritikus szemmel tekint a technikai és tudományos fejlődésre, amely nyomán modern világunk kissé "elbízta magát". Egy olyan időszakban élünk ugyanis, amikor szenzációs makro- és mikrofelfedezéseknek lehetünk tanúi. Ez mindennapi életünkben is menyilvánul, visszhangot ver. Ezek a felfedezések gyökeresen megváltoztatták például az egészségvédelmet, a jóléti elosztást, a kommunikációs eszközöket. S ez a fejlődés még nem is érte el a maga csúcspontját. Másrészt pedig a technika maga is kontrollra szorul. A technológiai fejlődésnek ugyanis az a veszélye, hogy az embert elidegeníti önmagától, és elpusztítja az ember környezetét. Jól ismerjük a nukleáris fenyegetettséget - az embernek tehát uralnia kell a technikát! De az az irányulás, amelyet az ember a technikának ad, végül is világnézetétől, a közösségről alkotott felfogásától és magáról az emberről alkotott képétől függ. Mindez persze a gazdasági életre vonatkoztatva is érvényes. Most éppen a gazdaság az, ami Európa képét elsődlegesen formálja.

Két kérdés fölvetése talán itt még jobban megvilágítja a problémát: az európai országok vajon megragadják-e a gyeplőt, azaz tudják-e irányítani a gazdasági-piaci életet, illetve elfogadják-e, hogy oly irányba tereljék azt, amelynek nyomán a munkanélküliséget ne lehessen pusztán a gazdaság kényszerű velejárójának (fatalitásnak) tekinteni, s mindezek nyomán a fiatalság végre meg tud-e szabadulni a jövőre vonatkozó szorogás kínzó érzésétől? Másrészt pedig, hogy a Közös Piac országai vajon fölkészültek-e arra, hogy feláldozzanak néhány társadalmi jóléti aspektust azért, hogy a kelet-európai országoknak is olyan gazdasági eszközöket adhassanak, amelyek valóban elősegítik gazdasági kapacitásukat?

Aztán ezek az országok vajon a gazdasági termelékenységnek megfelelő elosztást akarnak-e? S ez az elosztás vajon nem továbbra is csak néhány kiválasztott réteget fog-e érinteni? Vajon midannyian olyan arányban részesülnek-e majd a javakból hogy a gazdagok tovább ne gazdagodhassanak és a szegények még tovább ne szegényedjenek?

A jövőben az emberiség tovább fokozhatja a termelékenységet: az éhséget és a szegénységet tehát le lehet győzni. De a javak újraelosztási módja egyelőre azt mutatja, hogy nem a méltányosság elve alapján működik. Ezért szakadatlanul újra és újra alá kell húznunk azt, hogy nem lehet figyelmen kívül hagyni, nem lehet a maga öntörvényeire bízni a gazdaság alakulását, és hagyni elfajulni a fogyasztói szemlélet irányában, hanem az ember, illetve az emberiség felé kell a gazdaság fejlődését irányítani. S nemcsak egyik vagy másik ember felé, hanem minden ember felé, s mindenek előtt azok irányába, akik nyomorognak. Föl kell tehát ismerni azt, hogy ennek a felfogásnak kell a gazdasági döntések elvi alapjává válnia. Természetesen nem az egyház és evangélium dolga az, hogy technikai programokat és jóléti struktúrákat állítson fel. Vannak viszont olyan kezdeményezések, amelyek kézzelfoghatóak. Ám ugyanezek a "bölcs" kezek kell hogy az elosztást is végezzék. Az ilyen jellegű döntés viszont alapjaiban a hittől, a spirituális irányultságtól függ.

Igenis úgy néz ki, hogy Europa egységesülése végső soron spirituális probléma. Ezért az egyházak szerepe az, hogy emlékeztessenek erre, mégpedig annak nevében, aki a mi legmagasabb szintű személyes és közösségi jólétünket, boldogságunkat, üdvösségünket tartja szem előtt.

Az egyházak feladata

Megvizsgáltunk hát két alapvető meggyőződést. Ezen a ponton feltehetjük ezt a kérdést is: mit jelentenek konkrét szinten az egyázak Európa számára? A húsvéti titokra utalva az egyházak és híveik meg vannak győződve arról, hogy a világ nem a szétszóratásra hivatott. Európa tehát önmaga is képes arra, hogy az egységesülést megvalósítsa. A hívő ember számára a jövő ezért potenciálisan a közeledést, a kiengesztelődést és az egységet hordozza magában, s ebbe az irányba tart. A hit emberét e meggyőződésében nem személyes bizonyosság vagy valamiféle naivitás vezeti, még kevésbé annak elutasítása, hogy a valósággal szembenézzen. A hit embere lénye legmélyén győződött meg arról, hogy az emberi egységesülés történelmét végül is csak a történelem Urának a segítségével írhatja meg. Bábel tornyának összeomlása tehát nem volt fatális. A világ új pünkösd felé tart, amelyben majd mindenki a maga sajátosságaival vesz részt a Szentlélekkel való közösségben. De ne szolgáltassuk ki magunkat múltból örökölt terhek uralmának, és törekvéseink közben tisztánlátással vegyük a mindennapi akadályokat. Fogadjuk el a jövő kockázatait és bizonytalanságát is. Íme, ezek azok a feladatok, amelyeket jól kell elvégezni, és az egyházak - amelyek létükben Istentől kapták eredetüket - el is kell, hogy végezzék.

A másik feladat a sajátos felfogásokhoz kötődik. Egy kis kitérővel itt most azt is mondhatjuk, hogy az európai közösség a szénből és az acélból született meg. Aztán a sajt és a hal, a tej és a bor termelésén nevelkedett fel. Jelenleg pedig egy közös pénz létrehozása felé tart, eltörölni akarva a meglévő földrajzi határokat. Európa egységesülésének élharcosai úgy ítélhetik meg, hogy egy efféle "leírás" már-már a karikatura határát súrolja, ám nem tagadhatják azt, hogy a társadalmi, gazdasági és kulturális aspektusok sokszor tényleg a közöny falába, sőt az ellenkezés falába ütköznek. Az egyházak és Brüsszel kapcsolatai voltaképpen minden alkalommal épp ezt a hiányosságot kísérelik meg szabályozni, s önmagukban rá is világítanak e hiányosságra. Nem is olyan rég a Vatikán egy európai konferenciához intézett felhívását megismételve kifejezte azt, hogy Európa megteremtése nem merülhet ki a határok puszta felszámolásában vagy a piacok megnyitásában. A Vatikán egy közös élettér, nevezetesen a szabadság-szolidaritás-igazság és béke életterét kívánja megteremtetni. A felhívó levél kimondja azt is, hogy Európa megtervezése, illetve a harmadik évezred Európájának megteremtése nemcsak politikai, de etikai kérdés is. Európa kutatói legtöbbször ellenszegülnek az ilyen nézeteknek, az ő érvelésük ugyanis szinte kizárólag az egységes pénznem, az euro bevezetésére összpontosul, amely e vulgáris elképzelések szerint önmagában is automatikusan egységes politikát fog magával hozni és az európai országokban egyidejűleg nagy társadalmi változásokat fog előidézni. De Európa gazdasága is veszélyben van. S ennek a veszélyeztetett Európának illetve gazdaságának ellen kell állnia az Egyesült Államokbeli szabad piacgazdaságnak, továbbá Japán, a távol-keleti tigris-országok és számos latin-amerikai és ázsiai ország gazdaságának is, amelyek a világpiacon konkurensei. Hogyha Európa eltűnik ebből a gazdasági versenyből, ennek az eltűnésnek katasztrofális következményei lesznek elsősorban társadalmi téren, ami persze maga után vonja a politikai marginalizációt is. A tapasztalat most azt mutatja, hogy leginkább a gazdasági erő az, amely meghatározó szerepet ad a békefolyamatnak - például a Balkánon, a Közel-Keleten vagy a Nagy Tavak afrikai országaiban.

Végül pedig törekvésében mindenki arrafelé tart, hogy felismeri az emberi értékek felkarolásának fontosságát. És ezekben az emberi értékekben benne van a spiritualitás és vallásosság - még a különben szekularizált Európa szemében is. Lényegében a lelki élet és a szellemiség az, ami mindig izgalmat és érdeklődést kelt: nagyon fontos hinni valamiben, ami a mindennapi kenyéren túlra mutat és amely egy isteni titok felé irányul, még ha a vallások intézményesült formáitól sokszor el is tér ez a hit. Az ilyen szellemi-lelki szükségletnek persze az a veszélye is megvan, hogy megreked egy nagyon is megfogthatatlan lelki szinten, s egy olyan nyitás felé is "elirányíthatja" az embert, amely már önmagát, az embert is meghaladja. (Az effajta elvű gazdaság megrekedhet személyes szinten, és akkor csak narcisztikus elfoglaltsággá degradálódik). Az Európai Közösségben napvilágot látott az a kísértés is, hogy létre kellene hozni egy olyan nyugat-európai egységet, amely csak saját boldogságát, saját jólétét hivatott biztosítani. Csakhogy az emberiség nemcsak a mindennapi kenyérből él. Az emberiség Krisztus igéjéből is táplálkozik, aki nemcsak aggódik a másik emberért, de gondját is viseli. Végül is az emberiség nem fog addig önmagával kibékülni, ameddig fel nem ismeri élete végső értelmét, azt, hogy az élet kenyerét másoknak is oda kell nyújtani.

Az egyházak cselekvő jelenléte ebben a folyamatban nélülözhetetlen. Amennyiben nem valósul meg ilyen értelmű jelenléte, az európai közösség önnönmagába záródik és radikálisan elszakad a többi népektől. A keresztény szellemiség nem csupán tizenöt ország dolga. Itt minden országról szó van az Atlanti óceántól az Uralig! Mindannyian ismerjük egy híres orosz politikus szavait: Európa közös ház! Még akkor is az, ha egy felhőkarcoló képében jelenik meg. Ennek a felhőkarcolónak némely emeletén fejlődés van és jólét, más emeletein viszont tűzvész pusztít és a felvonók sem működnek - vagy éppenséggel akkor mondanak csütörtököt, amikor másokon kellene segíteni. Ilyen modell szerint szerveződő kommunitásként az európai közösség igenis a bezáródás veszélyét hordozza magában. A keresztény meggyőződést viszont átitatja a nagyfokú felelősségtudat: mindenütt a világban föl kell fedezni az emberiséget, minden embernek át kell adni az evangéliumot, s hozzá kell járulni más kontinensek fejlődéséhez, gazdasági kiteljesüléséhez, a szeretetre és a gazdaságra alapozott kezdeményezéseket a harmadik világ országainak is át kell adni, őket is segíteni kell fejlődésükben, mégpedig a legszemélyesebb hozzájárulással. Az a segítségnyujtás, amelyet a harmadik világ országainak nyújtanak ma, és számtalan önkéntesnek az a segítsége, amelyről nap mint nap értesülünk, megrendítően szép példa e vonatkozásban. Ugyanakkor a nem-európaiak befogadása és integrálása Európába még mindig nehézkes, az egyházak pedig erőtleneknek és frusztráltaknak is érzik magukat. Az Úr nevében kedves istenhozottot mondanak az idegeneknek és esetenként be is fogadják a vándorlókat, de Európa igazából még nem tud megnyílni a nem-európaiak irányába, akik részesülni szeretnének a jólét javaiban. Mi sem bizonyítja jobban ezt a bezárkózó tendenciát, mint az a tény, hogy azok a politikai pártok, amelyek kifejezik ellenkezésüket az emigrációval szemben, magas pontszámokat érnek el a választók soraiban.

Az egyházakra hálátlan feladat hárul. Ôk azok, akik az elveket védelmezik és Európa lelkiismeretét megprobálják ébren tartani. Végső soron viszont mégsem az a feladatuk, hogy konkrét megoldásokat javasoljanak, amely megoldások egy ilyen komplex helyzet összes elemeit szem előtt tudná tartani a gyakorlatban.

Az európai egységesülés és ökumenizmus

Elérkeztünk az utolsó, ám csöppet sem fontos kérdéshez.

Vajon az egyházak rendelkeznek-e azzal az életerővel, amely lehetővé tudná tenni számukra, hogy bevezessék az európaiakat az Unióba? A legtöbb európai országban ugyanis a vallásgyakorlás hanyatlóban van. De itt ennél is többről van szó. Vajon az egyházak hitelesek-e akkor, amikor az evangéliumot hirdetik, amikor híveiknek leckéket szeretnének kiosztani? Vajon nem azt kérik-e ilyenkor Európától, amit saját maguk között ők sem tudnak megvalósitani? A helyzet különösen is kényelmetlenné válik akkor, amikor ezek az egyházak az egységről szónokolnak anélkül, hogy ők maguk el tudnának jutni az egység megvalósításáig - egymás között. Az európai egyházak rendelkeznek egy koordinációs szervvel: az európai egyházak konferenciájával. A katolikus püspökök itt európai szinten találkoznak rendszeresen egymással. E tényből adódik a kérdés: vajon az egység keresése eléggé intenzív- és mélyről fakadó-e, hogy példája lehessen a közeledésnek, a kiengesztelődésnek és egységesülésnek? S ha ez nem áll fenn, akkor az egyháznak van-e joga egyáltalában egységről beszélni? A dialógus nagy mértékben függ azoktól a kapcsolatoktól, amelyek fennállnak egyrészt az egész Kelet-Európát uraló ortodoxia, másrészt pedig a Közép- és Nyugat-Európát uraló katolicizmus között. Az egyházak azt már megértették, hogy ha ők elfogadják megváltoztathatatlan tényként a széthúzást és széthullást, akkor botrányt okoznak, és minden hitelüket elveszítik egy olyan világban, amely mindezek ellenére is az egységesülés felé tart. Mi tagadás, az egyházak igen gyakran korunk kikerülhetetlen koloncának tekintik az ökumenikus törekvést, még akkor is, hogyha lelkük legmélyén ilyen irányú vágyaik vannak. Természetesen senki sem képes megmondani, hol, mikor és hogyan fog az egyházak Krisztusban való egysége megvalósulni. Néha az egyházakat joggal hatalmába is keríti az emiatti szégyenkezés. Ilyenkor legtöbbször megállapítják, hogy bizony a világdiplomácia kibogozhatatlanul bonyolult helyzetekben is el tud elérni egy békét, legyen az átmeneti vagy tartós. E megállapítás nyomán akaratlanul is arra kell hogy gondoljanak, hogy ők - akik a szeretet evangéliumát hirdetik - 2000 éves széthúzás után sem tudnak kiengesztelődni egymással. Ezen a ponton mindenképpen megegyezhetünk abban, hogy az ökumenizmus sokkal mélyebb és radikálisabb elkötelezettséget követel meg, mint pusztán Európa egységesülését.

Európa országai maguk sem tudják, milyen lesz Európa holnapi arca. Nem tudják, hogy az egységesülésnek melyik módja - a föderalizálódás, az integráció vagy a szövetségkötés? - fog végül is megvalósulni. Bizonyára számtalan egyezség és kompromisszum fog ezen az útvonalon jelentkezni a közös nevező megtalálásáig, s az egyes államveazetések akár szélsőségekig feszített relativizmust is megengedhetnek maguknak. De még ha kevés tag hisz is határozottan az egység valamikori megvalósulásában, elégséges, hogy tudatosítsák legalább magukban a személyes érdeket, hogy közös lépéseket tegyenek ebben az irányban. A különböző bürokratikus kijelentések csak olyan magatartásformákat provokálhatnak, amelyek nem teszik lehetővé csatlakozásukat. Hasonlattal szólva: akárha repülőtéren járnánk, választhatjuk azt a kijáratot, amely az Europai Közösség felé vezet, anélkül, hogy kötelezve is éreznénk magunkat hogy szívünkben is mélyen hordozzuk a közösség gondolatát. Az egyházak persze sohasem elégedhetnek meg egy efféle eljárással. Vajon az egységes Európa az európaiak szabad döntése és elkötelezett lelkesültsége nélékül meg tud-e születni? Vajon nem volna-e értelmetlenség elköteleződni egy olyan egységes Európa irányába, amely megelégszik pusztán azzal, hogy a holland sajtot, az olasz bort, a francia parfümöt, a német kenyeret megkóstolja mondjuk egy angol pop-ban (közben spanyol ritmusú zenét hallgatva)? Az egyházak által örökölt és tanúsítható hagyományok hosszú perspektívájából nézve az elkötelezettség nélküli Európa agyrém volna.

II. János Pál vetette fel, hogy az egyházak kérjenek bocsánatot a múltban elkövetett botlások és bűnök miatt. Szavait visszafogottsággal fogadták még némely hozzá közel álló körök is. Európa vallásháborúk sokaságán ment keresztül a tovatűnt századok alatt. Bartholomaiosz ökumenikus pátrirka szavait idézzük: "A nacionalizmus a történelem legdestruktívabb ereje. A nacionalista konfliktusokat egyetlen esetben sem legitimizálhatja a hit. Sajnos, ez a visszaélés számtalanszor megtörtént már a történelem során. Ami ebben a kérdésben Jugoszláviát illeti, a lényeg röviden megfogalmazható: minden vallásra hivatkozó gonosztett - gonosztett a vallás ellen!" A pátriárka tehát, akárcsak a pápa, elismeri: a kelet-európai egyházaknak szemükre vethető az, hogy hagyták magukat bizonyos, az evangélium szllemétől teljesen távolálló érdekektől vezéreltetni. Felismerve viszont a múlt gyakran sötét, negatív aspektusait, az egyházak megnyithatják a pozitív tanúságtételek felé vivő utat. 1994-ben az Európa Tanáccsal való találkozás során a pátriárka határozottan körvonalazta a célokat: "Az ortodoxia nemcsak tud, de akar is hozzájárulni azoknak a nemes és életbevágóan fontos céloknak a megvalósításához, amelyek elvezetnek Európa spirituális egységesüléséhez". A hollandiai református egyház zsinatának állásfoglalásában ugyanezeket a szándékokat a maga módján így fogalmazta meg: "Az alapvető motivációk, amelyek az egységesülés felé mutatnak és amelyek az európai egység gondolatában konkretizálódnak - kiengesztelődés, béke és igazságosság - továbbra is aktuálisak maradnak. Az egyházak ezeket az eszméket teljes szívükből kell hogy támogassák". A holland református zsinat kifejezi ezzel azt az igényt, hogy az európai ember minden helyzetben köteles merőrizni a maga önazonosságát. Majd később azt a következtetést vonja le, hogy az egyházak hozzájárulása az európai egységesülés tekintetében egyáltalán nem célozza a hajdani "keresztény Európa" újra-feltámasztását. Ez az egységesülés az evangélium értelmére reflektál elsősorban és azoknak az alapproblémáknak a megoldására, amelyekkel Európa korunkban szemben találja magát.

Az ökumenikus törekvés ugyanakkor Európa kiengesztelődésének jele. Az egyházak nem adhatnak kész megoldásokat. Ellenben minden egyház tanúságtételt indítványozhat Krisztus személyére és azokra a határhelyzeti döntésekre utalva, amelyeket a maga bőrén megtapasztalt. Ôk lesznek a kovásza annak a jövőnek a progresszív kidolgozásában, amely Európának majd osztályrészül jut.

Az Europai Unió szemszögéből nézve az egyház technikailag és legálisan is abba a kultúra-"kategóriába" soroltatik, amely jelenleg 15 államnak van kiszolgáltatva. Szerencsétlen dolog lenne úgy kezelni az egyházakat, mint a szakszervezeteket és a politikai pártokat. Végül is a világ egyesítése és kibékülése európai viszonylatban is Isten ajándéka, ami sok imát, szenvedést és együttműködést követel meg. Az egyházak semmit sem erőszakolhatnak. De igenis hozzájárulhatnak az egységesüléshez, amennyiben tiszteletben tartják Európa sajátosságait, és úgy tekintik a dialógust, mint a feltartóztathatatlan növekedés ki nem kerülhető tényezőjét. II. János Pál szinte szünet nélkül beszél az újraevangélizációról: ez viszont a mai körülmények között nem keresztes hadjárat, hanem minőségileg új evangélizáció. Legyen hát övé az utolsó szó: "Pluralista társadalmunk rendszeresen intézi kihívásait azok felé, akik hisznek Krisztusban. Arra ösztönöz, hogy keressük a megfelelő lehetőségeket és utakat ebben az evangélizációban. Arra ösztönöz, hogy újabb irányulásokat vegyünk, amelyek megfelelnek a bekövetkezett szocio-kulturális változásoknak."

Jakab Gábor fordítása

A *** hírügynökség jelentéséből

Amerika elhatározta london bombázását

A Fehér Ház bejelentette: Clinton elnök figyelmeztette Tony Blair brit miniszterelnököt, hogy két hét múlva megkezdik Nagy-Britannia általános bombázását, ha addig nem jön létre békemegállapodás Anglia és az elszakadni kívánó Észak-ír tartomany között.

Ha megszületik az egyezség, melynek részeként egy Oroszország által vezetett nemzetközi haderő szállhatja meg Belfastot és környékét, a katonai beavatozás elkerülhető. Ha nem, az Egyesült Királyság területén található minden katonai és "kettős használatú" létesítmény lehetséges célpont lesz, bár természetesen minden figyelmeztetést megtesznek a pogári áldozatok elkerüléséért.

Ezen túlmenően, az elnyomott kisebbségek emberi jogainak erőszakkal való érvényesítését helyezik új politikájuk középpontjába az Egyesült Államok fegyveres erői. "NATO béketeremtőket vetünk be mindenhol" - jelentette ki Madeleine Halfbright külügyminiszter.

Ebből adódóan az elkövetkező hat hónapban az alábbi katonai lépéseket tervezik:

- Ankara, Bagdad és Teherán bombázását a kurdok emberi jogainak védelmében;

- Madrid bombázását a baszkok emberi jogainak védelmében;

- Ottava bombázását a quebeq-iek emberi jogainak védelmében;

- Dzsakarta bombázását a timoriak emberi jogainak védelmében;

- Új-Delhi bombázását a Sri lankai tamilok emberi jogainak védelmében;

- Párizs bombázását a korzikaiak emberi jogainak védelmében;

- Peking bombázását a tibetiek emberi jogainak védelmében;

- Mexikóváros bombázását a chiapasi maya indiánok emberi jogainak védelmében.

Vissza a tartalomjegyzékhez

Jean-Marie Lustiger bíboros

Az igazi szeretet logikája

Ha Isten szeretetének tanúi vagyunk, amint azt a talentumokról szóló példabeszéd is mondja, akkor meghívást és felszólítást kaptunk - s ez a mi elhivatottságunk és örömünk -, hogy ugyanazzal a szeretettel szeressünk, mint Jézus

A pogányok az Isten gyermekeinek megigért áldásban részsülnek, ha csak a legkisebb részvétet is mutatják Krisztus tanítványai iránt, azok iránt, akik Krisztussan azonosulnak kínszenvedésében.

Az élet árán

Értsük meg tehát, a szeretetnek milyen logikájára hív meg minket Jézus. Mi a kölcsönösség logikájához szoktunk hozzá. "Ha szeretsz, én is szeretlek téged", "mivel én szeretlek, neked is szeretned kell engem." Számunkra a szeretet kölcsönösséget jelent. Ha egy fiú szeret egy lányt, aki őt nem szereti, az egyenesen tragédia. Nemcsak tragédia, hanem igazságtalanság is, hiszen a lánynak szeretnie kellene őt, mert ő szeret.

Jézus ezt mondja: "Ha szeretitek azokat, akik titeket szeretnek, milyen rendkívüli dolgot cselekedtek?" A pogányok - a pogány népek, nemzetek is megtesznek ennyit (egészen természetesen szeretik azt, aki őket szereti). És ha csak azoknak adtok kölcsön, akik vissza tudják fizetni, milyen rendkívüli dolgot tesztek? A pogányok - a bankárok, ha így jobban tetszik - szintén megtesznek ennyit. Ti szeressetek a viszonzás reménye nélkül. Adjatok anélkül, hogy térítést várnátok. "Ingyen kaptátok, ingyen is adjátok." (Mt 5,46 és 10,8)

Az igazi szeretet a mindenható szeretet, a Krisztusé. Az a szeretet, amely szereti azokat, akik nem szeretnek, olyan szeretet, amely megragadja a kőszívet, hogy húsból való szívvé alakítsa. Az Istentől jövő szeretet: Isten maga, aki a szeretet. Megváltoztatja az embert. Az a szeretet, amellyel Isten fordul felénk, a megbocsátó szeretet, Krisztus ingyen adott szeretete az elveszett emberek iránt, olyan szeretet, amely életet ad az élet árán.

Íme ezért olyanok Jézus tanítványai, mint ő maga, annak a helyzetében, aki éhezik, szomjazik, aki börtönben sínylődik, ruhátlan, aki beteg. Ne gondoljátok, hogy ez a helyzet szomorú vagy épp tragikus.

Miért nem szeretik a szeretetet?

Ami most következik, bizalmasan közlöm önökkel. Amikor a Dalai Láma átutazóban járt Párizsban, felkeresett egy tolmács kíséretében. Azzal kezdte, hogy egy dicshimnuszt mondott el nekem a szeretetről: egy általános szeretetről, békés, derültségével megejtő szeretetről. Sikerült szereznem egy tibeti nyelvu Újszövetséget, kinyitottam Szent János első levelénél és elolvastattam vele néhány mondatot. Aztán vettem János evangéliumának kezdetét, különösen ezt a sort: "Övéi közé jött, de ővéi nem fogadták be őt." És akkor feltettem neki a kérdést: "Meg tudja-e magyarázni, hogy az emberek miért nem szeretik a szeretetet?"

Szótlan maradt, nem tudott válaszolni. Újra az előbbi értelemben kezdett a szeretetről beszélni. Háromnegyed órán át szakadatlanul ugyanazt a kérdést tettem fel neki: "Miért nem szeretik a szeretetet?" Nagy részvétet éreztem, megsejtve ennél az embernél, egy nagy szellemi, lelki tradíció örökösénél a szeretet misztériumával és annak visszautasításával szembeni teljes értetlenségét.

Igen, az igazi szeretetnek vállára kell vennie a szeretet visszautasítását. Az igazi szeretetnek tulajdon húsába kell fogadnia a gyulölet okozta sebeket. Az igazi szeretetnek be kell fogadnia saját gyengeségébe még az ellenségességnek minden agresszióját, a hatalmaskodó akarat minden ütését is. Az igazi szeretetnek magára kell vennie a bun megbocsátását, hogy szeretni tudókká tegye azokat, akik nem szeretnek, és hogy lehetővé tegye nekik azt, hogy ők is szeressenek.

Az egyház, az egység szentsége

Akkor az Úr majd ezt mondja a pogány népeknek: Amit testvéreim közül a legkisebbnek tettetek (annak, aki olyan, mint én - vagyis nekünk, ha Krisztussal szenvedünk), nekem tettétek.

Íme, ez Krisztus, ezek a keresztények, és ez az, amit élni hivatottak. Nem a kétségbeesés misztériumát, hanem a megbocsátásnak, a szabadságnak, az igazi szeretetnek a misztériumát.

Mi az egyház szerepe? Krisztus megadja a választ: felfedni Isten titkát az emberek világában, közvetíteni az üdvösség muvét és a világ megváltásán munkálkodni.

Krisztus Teste, a közösség misztériuma, a már átadott szeretet helye, "az egyház olyan, mint az emberek Istennel való közösségének, valamint minden ember egymással való közösségének misztériuma" (Lumen Gentium 1). Ez a formula, szabály valamennyiünk számára világító lámpás: Krisztus, az egyház "a népek világossága". Lumen gentium.

Arra választattunk ki, hogy szeressünk

Ne legyetek olyanok, mint az, aki félelemből elássa a szeretetet, mint ahogyan a szolga elásta a talentumát. Hagyjátok, hogy Isten szeretete megragadjon titeket, mivel Isten meghívott bennünket, mindannyiunkat. Miért titeket? Miért engem? Nem tudom. Ingyen. Azért, mert a szeretet ingyenes. Megkereszteltetni annyi, mint küldetést kapni. A küldetés kiválasztottságot jelent. Kiválasztottságot abban az értelemben, hogy Isten választása ránk esett, azért, hogy szeretetét kinyilatkoztassa, és hogy Krisztussal együtt munkálkodjunk a világ megváltásán.

Szeressünk tehát, mivel előbb ő szeretett minket.

Rokay Janka Mária fordítása

Vissza a tartalomjegyzékhez

Rainer Volp

A művészet mint a vallás nyelve

"Amiként a nyelv a tudáshoz, úgy viszonyul a művészet a valláshoz" (F. Schleiermacher, 1812)

A téma - amennyiben tézisnek szánjuk - elriasztja azt, aki megszokta, hogy művészet és vallás viszonyát a szokásos esztétikai és dogmatikai gondolkodás szerint tekintse. Vagy mert a művészetet tekinti valamiféle abszolút érték autonóm örökségének, aminek a "vallás" nevet adja, vagy - mert történetesen teológus az illető - a művészetet csupán a vallásos eszmék és eszmények szolgálatában tudja elképzelni: ahogy azt az egyházi tisztségviselők általában gondolkodás nélkül vallják. Mi sem áll tőlem távolabb, mint hogy mindkét fél jogos érdekeit akár a legcsekélyebb mértékben is kétségbe vonjam. A művészet jogosan küzd az autonómiáért. A vallás ezzel egyenértékű érveléssel küzd az ellen a besorolás ellen, mely szerint a vallás nyelvezete kevésbé észszerű és kreatív, mint a művészeté.

Ebben a vitában pusztán apológiával nem sokra megyünk.

Kiindulópontom a következő: mindkét "fél" esetében elítélendőnek tartom azt, amikor kizárólagos igénnyel lép fel a teljes világképalkotás tekintetében. Alaptalannak érzem azt a kölcsönös gyanakvást, amely a (hivatalos) vallás részérőla művészet, illetve a (hivatásos-professzionális) művészet részéről a vallás irányában megnyilvánul. Nem tudok kibékülni azzal, hogy akár a művészet, akár a vallás a mai világ tele-kulturális nyomása alatt mindig a másik rovására akar sikert elérni, mintha vetélytársai lennének egymásnak.

Még soha a történelemben nem fordult elő, hogy - hála a nagyhatalmú intézményeknek - művészet és vallás ilyen bizalmatlan lett volna egymáshoz, ennyire egymás alatt vágták volna a fát, mint manapság. A művészeti iparnak a befektethető mű mint részvény általában sokkal fontosabb, hogysem egyházi megbízásokat elvállalna. Az egyházak azonban ugyanúgy nem látnak tovább évszázados határaiknál: megelégszenek annyival, hogy a történelmi hagyatékban gazdaként benne ülnek, miközben önmaguktól vonják meg az éltető oxigént, hiszen a kortárs művészeknek a semminél alig több esélyt kínálnak. Holott mindannyiuknak szükségük van egymásra. Mi volna a vallás zene és képek nélkül? És mi volna ugyanakkor a beszéd és a hallgatás művészete nélkül? Vagy vegyük a másik oldalt: ki lenne képes akár csak hozzávetőleg megérteni korunk művészeit - egy Beckmannt, Chagallt, Newmant, Bacont, Beuysot vagy Pichlert - anélkül, hogy tekintetbe ne venné e művészek metafizikai gyökereit?

Amilyen alapvetően zavartnak tűnik fel a művészet és a vallás viszonya a nyilvános vitákban, annyira szembeszökő mégis a rokonságuk. Kölcsönös affinitásuk megvilágítása a kritikai megismerés feladata volna. Puszta rokonszenv-nyilvánítások (mint például a "partnerség" emlegetése) itt nem elegendőek. A félreértések valóságos gubancait kellene végre felfejtenünk, amelyek az esztétikák és esztétikai ideológiák nyomán álltak elő.

Nem a művészetről, hanem az igazságról vitázunk

A vitatkozó "felek" között akkor tátong a legmélyebb szakadék, amikor az "igazság" körül forog a szó - erről tanúskodnak a "becsületes", "autentikus", "őszinte", "valóságos" és hasonló kifejezések. De milyen mélyre hatol le ez a diskurzus?

A tragikus félreértésekhez tartozik, hogy esztéták és teológusok az arcvonalnak ugyanazon az oldalán állva vívják harcukat az igazságért, de sokszor azt hiszi, hogy a küzdőtársban ellenségükre bukkantak! Néha nem árt emlékeztetni arra, hogy például Arisztotelész nemcsak a vallási igazságok önálló létét próbálta metafizikus érveléssel védelmezni: kiállt a költőkért is, mondván: ha a költő azt találja írni, hogy például a ló mindkét jobb lábát előre teszi, akkor ugyan hibát követ el az anatómia tudományával szemben, de ez nem tartozik a költészet lényegéhez, a költői mű igazságát ez a legkisebb mértékben sem érinti.

Maradjunk egyelőre a művészet "igazságánál". Tudjuk, hogy ez nem a dolgokban, hanem a dolgokhoz való viszonyunkban mutatkozik meg. Másként mivel magyaráznánk meg, hogy valahányszor feltűnik egy újabb avangárd irányzat - ilyen "élcsapat" a filozófusoknál és a teológusoknál is elő-előfordul -, első dolga "csalással" vagy valami hasonlóval vádolni az előző generációt? Az élenjáró szemére hányja a másiknak, hogy az illető képei vagy kompozíciói nem tükrözik a valóságot, nem mutatják meg a valós - belső vagy külső - állapotokat: azok az új egyéni szabályok, amelyeknek alapján a mű létrejön, mindenesetre eltérnek a megszokottól. Formát adni annak a valóságnak (igazságnak), amely benne van "minden dologban" (így mondta Mozart az apjának), ez a feladat mind az esztétikai jelek alkotóinak, mind azok befogadóinak személyes, egyéni közreműködését igényli.

Minél kevesebb a világnézeti fogódzó, annál nagyobb az egyéni kockázat. Joseph Beuys, aki saját személyét "a mű eszközének" tekintette s vonta be ekképp a művészetfogalomba is, csak úgy emlegette magát, mint a "szűrőt", amely mindent átereszt, így azokat az "erőket" is, amelyek őt "az örökkévalóság hasonmásának" tüntetik fel.

Az a művészet, amely étoszt kíván demonstrálni, ebből következőleg mindinkább folyamatként értendő: a valóság észlelésének és valós összefüggések megteremtésének folyamataként. A folyamat magyarázatakor nem elsősorban a művészi üzenetek eseményekként való megértésére van szükség, hiszen ezek az események túlmutatnak a személyesség szubjektív elemén. Az ilyen egyéni úton felfogott igazságnyomok a legteljesebb mértékben objektív képződmények. Umberto Eco ezt - vagyis a "stílust" - "ideolektusnak" nevezi: ez, a valóság (igazság) egyéni megismerésétől elválaszthatatlanul objektív valóságot fejez ki - egy kód formájában. Az - esztétikai vagy vallási természetű - egyéni megismerés nyomán születő felfedezések éppenséggel összehozták a vallást és a művészetet, nem pedig elidegenítették egymástól őket, mint azt nemegyszer feltételezik.

Afölött az idealista filozófia fölött, amely a műben manifesztálódó művészetet tekintette a művészetnek, elválasztva ettől a valamit csináló művészetet, mindenesetre eljárt az idő. Ahhoz azonban, hogy megértsük, miként felel a (művészi) cselekvés az igazságkeresés felszólítására, előbb feltétlenül szemügyre kell vennünk, milyen kapcsolat áll fenn a vallásos képtilalom és az esztétikai metafora-elmélet között.

A rokonság gyökere: a képtilalom

Az esztétikai jel, amint azt az újabb elméletek sokasága nem győzi hangoztatni, valamiféle határozatlan realitásra utal, azaz olyan realitásra, amely nincs egyértelműen meghatározva. Ezért aztán Ernesto Grassi és Paul Ricoeur jogosan szállnak harcba azzal az előítélettel, amely szerint a metafora csak homályos képet ad arról, amit a fogalom világosan értésünkre ad. Ennek épp az ellenkezője igaz: a metafora azért varázsolja költészetté a prózát, mert az emberi létezés titkát még jobban elzárja. Aki megfejti a rejtélyt, annak kezén az értelem éle kicsorbul.

Mármost a kép - eltekintve a művészettől - a piktogramm mintha csak valami következetes világszemlélet volna, a világ bizonyos körülményeit rögzíti egy bizonyos keretbe foglalva. Minden kód alapja a kép. A képző-művészet mindazonáltal ellenáll annak a kísértésnek, hogy - mint a kép teszi - az érzéki észlelés szabályozója legyen. Nem akar norma lenni. Sőt a képeket szinte szavukon fogva szembesíti egymással: a képekben lappangó vagy rejtett ellentmondásokat nem engedi eltussolni. A "megszokott látvány" csak ritkán "a lét békéje", legtöbbször inkább klisészerű. Elold a gondolkodás kötelességétől. A szokásos tévéfilm után például egészen jól tud aludni az ember. Ennek meglehet a maga haszna, de az igazi valóságtól eltávolít. A képek a beletörődésre szoktatnak; helyzetünk elviselésére. Ezeket a képeket eldobni és újjáalkotni: talán ez a legnagyobb emberi művészet. A művészet által válik lehetővé, hogy eszméinkkel és eszményeinkkel, egyéniekkel és közösségiekkel felelősen bánhassunk. Másként nem születhet semmiféle emberi étosz.

Az ótestamentumi képtilalom (Ex 20,4) is ebből a meggondolásból mondatott ki. Az efféle intelem megóvja a vallást attól, hogy a képet összetévessze a valósággal - ahogy ezt a késő középkorban tették. A kereszténységnek ez a tilalom azt adja tudtul, hogy a keresztre feszített Krisztus képében soha nem foghatjuk fel tökéletesen a keresztre feszített Krisztus szeretetét.

A képtilalom a képek állandó átalakítására (transzformációjára) ösztönöz bennünket: nemcsak az uralkodó világképek, hanem a megszokott istenképek átalakítására is! A legértelmesebb ideálok is fanatizálhatnak, ha nem végzik el időről időre kritikai korrekciójukat. Így tehát a vallás eredete éppúgy, mint az esztétikáé a képtilalomban gyökerezik. A reformáció képellenes forradalma nem tett mást, mint gyökereihez vezette vissza a művészetet.

Amikor Augustinus (Szent Ágoston) azt mondta: "figurának" ő azt a képet nevezi, amely nem támaszkodik sem vallási, sem erkölcsi tanításra, a még nem rögzített képre gondolt, úgy, ahogy a metafora valamely poétai mű vázlatában megjelenik. Márpedig metaforákról beszélni annyi, mint a nyelv figuráin való átalakító munkáról beszélni; az alkotó gondot fordít arra, hogy a már rögzült elképzelés - világkép vagy utópia, istenkép vagy üdvösségígéret, egész vagy totalitás - mindig egyszerre legyen fontos is meg érvénytelen is. Ezek szerint az egyszeri és friss szó, Isten Szava vagy Igéje, amely a Kezdetben van (Jn 1,1; Gen 1,1) rokonságban áll a művészet kalandjával?

A művészet kettős kalandja

Mielőtt közelítenénk ahhoz, amit művészet és vallás közösen jelentenek, le kell szögeznünk azt a felismerést, amit a korábbiakban már érintettünk: az igazságnak egyetlen mozzanatáról sem tehetjük fel, hogy túl volna az érzéki észlelésen. Minden, ami tudat, testi működéstől függő. Ezért ha valamely alak igaz vagy hazug voltát akarja meghatározni valaki, a kritériumok megválasztása mindig annak az illetőnek a szubjektív tudatán múlik, aki valamely valóságos dolog igaz voltát óhajtotta bizonyítani. Evvel együtt jár az is, hogy az értelem-adó jeleket észleli vagy éppen előállítja az illető. Ezzel szemben az allegóriák vagy különösen a "szimbólumok" már sürített és tárgyiasult jelek. Mindenesetre olyan titkos jelbeszédet közvetítenek, amely a megismerés eredeti helyzetétől már eltávolodott. D ehogy érjük el az eredet időben vagy térben távoli helyét, amelynek szelleméből az alak (figura) megszületett?

Ahhoz, hogy ezt a kérdést tisztázhassuk, a művészet kétféle veszélyeztetettsége kínál fogódzót. Egyfelől ott van a művészettel mint az ideológiai érdekek puszta közvetítőjével, vallási vagy politikai rendszerek és intézmények pedagógiai eszközével folytatott visszaélés. Másfelől nem kisebb visszaélésekre ad lehetőséget maga a művészi gyakorlat is: abból a művészetből, amely aktuális célokat igyekszik teljesíteni, kivész az alkotói tett. Mindenféle képességeket várnak el a művésztől - ettől a műalkotás egész rendszere merő díszítéssé (design), a lényeget nélkülöző csodaszép akcióvá válik. A művész nem törekszik megújulásra, elmélyedésre az emberi megrendülések, az alkotó hitvallás feldolgozására. Itt a művészet már csak mint eszköz, mint díszítés érdekes:

- a művészet mint eszköz ideológiailag éri el az eredetet - ahelyett, hogy a művészet megismerő jellegére lenne tekintettel (aiszthészisz);

- a művészet mint díszítés gyakorlatilag (pragmatikusan) túljut az eredeten, ahelyett, hogy gyakorlatával a hiteles (autentikus) cselekedetre (tettre, "csinálásra") emlékeztetne (v.ö. poiészisz).

Akár az ideológia eszközévé, akár a reprezentáció díszítőjévé változik, egyképpen elidegenedik magától.

Ha azonban az igazat akarja érzékeinkkel kapcsolatba hozni, akkor a művészetre kettős kaland vár: a kritikai megismerés és az autentikus cselekvés, illetve "csinálás". Hogy akettőt egységes összefüggésbe hozhassuk, ez az, amiért nem mondhatunk le a művészetről, ez az, amiért a nyelvteremtésben nélkülözhetetlen a művészet. Ilyen értelemben találta azt mondani Walter Pichler egy Rainer Beckkel folytatott beszélgetés során, hogy a vallásosság ma már csak a művészetben lehetséges. A művészet az, ami kritikailag regésztrálja és kreatívan modifikálja azt, ami tudatunkat mozgatja. És ez a művészeti életre is hat, méghozzá általában kétféle módon:

- mind a kritikai realizmus, mind a misztikus absztrakció a kérgek feltörésére, a megismerést megterhelő és megszédítő képek megsemmisítésére törekszik;

- mind az úgynevezett "Új Vadak" (olaszul transzavatgardia), mind más irányzatok örömüket lelik abban, hogy megmutassák a tarka újítások zuhatagai miként küzdenek azért, hogy az élet valós (igazi) képét tárják elénk.

De egyik sem képzelhető el a másik nélkül.

Nemcsak teológiai, hanem esztétikai rendszerek is túlságos gyakran orozzák el az egyéntől azokat az objektivációkat, amelyek ébren tartják a megismerés és a gyakorlat között fennálló feszültséget. Hajdan a hit nevében folytatott propaganda, ma a piac üdvözítő voltának hirdetése az, amely kézzelfogaható ideológiákba szippantja fel és sérthetetlennek kiáltja ki az igazságokat. A műkritikus számára ugyan kényelmes dolog "teljesen elkerülni a megtafizikát", de ha nem vesszük figyelembe a művészek metafizikai kérdésfeltevéseit, a művészet pillanatok alatt tőle idegen érdekek függőségébe kerül. Bárhogyan fest is a művészet "metafizikája": ez mindenesetre nyitva hagyja az igazság ősforrására vonatkozó kérdést, s ezzel továbbra is jótékony feszültség áll fenn a megismerés és a csinálás között.

Az "ismeretlen" nem valamiféle meghatározott középpont a művészetben, inkább a kimaradó "fehér hely a sorok között" (Max Frisch). Ez az oka annak, hogy a művészetelméletek olyan visszafogottan bánnak a metafizikai kijelentésekkel. Másfelől alig van olyan komolyan vehető esztétikai tervezet, amely ne töprengene el azon, mi módon szélesíti látkörünket a művészi megismerés, illetve milyen "élményekben" gyökerezik a szövevényes természetű "művészi alkotás". Még H. Mead is, aki pedig az empirikum transzcendálásának tartja a katarzist, legmegrázóbb élményeink feldolgozását tartja a művészet legfőbb feladatának: életünk egyelőre ismeretlen felépítésű struktúrái játékteret kínálnak olyan döntések számára, amelyek a rend és a káosz között közvetítenek. Az "ismeretlent" s ily módon "definiálatlant", mely okot ad a metafizikai reflexiókra, nem lehet valamiféle "pneumatológia", azaz a Szellemről kodifikált tanítás révén felmagasztalni, ahogy ezt megpróbálták. Ugyanis az, amit mi a világkép közepének gondolunk, sohasem azonos azzal a Jóval, ami minket gondol! Gondolkodásunk eleve meglévő sílusnormák függvénye és foglya. Hans Sedlmayer arra irányuló próbálkozása, hogy az újkori művészetben "a közép elvesztését" konstatálja (ez a címe 1948-ban megjelent könyvének), célt tévesztett, mivel azokat a kritériumokat, amelyeket (a formalizmussal szemben) az eredetiségre és (bizonyos esztétikai formákkal szemben) a tökéletességre vonatkozóan alkalmazott, olyan ideológiai tételek voltak, amelyeket ő az esztétikán kívül eső stíluselőírások szótárából kölcsönzött. Nem vette észre, hogy - különösen a modern művészetben - épp ez a meghatározatlan közép volt az, amely - gondoljunk csak Kandinszkijra, Kleere vagy Baumeisterre - mindig újabb és újabb kalandokra (felfedezőutakra) nyújtott alkalmat, s amely az esztétikai jeleknek a végest a végtelennel villództató kölcsönös utalásában konkrét és igen közeli élményként jelent meg számunkra és ugyanígy jelenik meg ma is. Az a Jó(ság), amely egyes pontokon érint bennünket, véghetetlen mértékben ösztönöz is. Ilyen értelemben igaz, amit a zsidók kabbalája mond: minden egyes szóból "ezernyi fénysugár" világít. A régi görögök pedig "mimézist" emlegettek, ezt a kifejezést használták a megfoghatatlant megjelenítő művek esetében.

A vita a művészet mimetikus jellegéről régóta zsákutcába torkollott, mivel a mimézis fogalmát tévesen "utánzásnak" fordították. Wladimir Weidle joggal állapította meg, hogy a görögök mimézisen valamely ésszel felérhetetlen igazság "megjelenítését" (ábrázolását) értették. Mert éppen ezek a kozmosz egészéből kimetszett, kikerülhetetlen határok, amelyek alkalmat adnak a rejtélyes metaforák alkotására, éppen ezek a határok adottak a mi számunkra: a határokat a művészet alkotásai jelentik. Ez a felismerés nem akarja az antik világképet majmolni. Ezt a felismerést minden olyan elmélettől, amely a végső határokat kutatja, megkövetelik. Azt a fajta új horizontokat kereső világkörüli utat, amelynek célja megnézni, "hátha hátulról be lehet jutni még a paradicsomba" (Heinrich von Kleist), egyetlen nemzedék sem takaríthatja meg magának. Ismereteink határai vagy "terminos a quo"-ként érintenek bennünket - ezért is élünk a mítoszokkal és a jelképes cselekedetekkel -; vagy "terminus ad quem"-ként, ami viszont az eszményi tételezésekhez szolgáltat alapot. Leírni (ábrázolni) azt, hogy voltaképpen mi is az, ami ezekben a végső határokban megérint bennünket - ezt nevezem én a mimézis bátorságának.

A művészet, amelyet gyakran csak az értők és kritikusok kis csapata tart lendületben professzionális részről, végső soron több, mint egy szűk társadalmi klikk ügye: olyan úttörő kutatásokat folytat, amelyek életfontosságúak a humanitás szempontjából, hiszen egyedül ezeket lehet szembeállítani egy rezignációba süllyedt, halódó kultúrával. A művészet tárgya: az, ami sebezhető, az, ami elveszíthető, az, ami különböző és egymástól elszakított, az, ami egyéni - egyetemes dimenzióba helyezve.

Ezen a módon teszik fel a kortás művészek a kérdést a meghatározhatatlanra vonatkozó metaforák iránt, azok ellenében, aki túlhatalmuknál fogva elnémulásra akarnak ítélni bennünket, azok érdekében, akiket már egészen elnémítottak.

Hogy mennyire találóan írja körül a művészet az abszolútat? A mű egyáltalán nem abszolút, még ha önmagában biztos "kézírása" sokakat zavar is. Inkább afféle egyszeri próbaszövegnek tekinthető, amely hasonlíthatatlan, és valamiféle halovány sejtelmet ad a még talán nyitott paradicsomról; valami fogalmat a világ alapjáról, halovány sejtetést arról, hogy van egy másik vidék, ahová fel lehet kerekedni regresszió és önáltatás nélkül. Talán. De mindenesetre a végtelen értelmezés egy darabját adja, amelynek során nyelvünket, a verbálist éppúgy, mint a nem-verbálist zavarba ejtő elbizonytalanodásra, azaz - végső soron - megújulásra készteti. Effajta művészet nélkül nyelvtelenségbe süllyed minden kultúra, de a leginkább az, amely az abszolút előadására határozza el magát - a vallás.

Vallás: lehetséges válaszok a szakadék szélén

Aki az abszolútat írja körül, annak merész szóra, friss hangra, kliséktől megszabadított képre van szüksége. Ez, ha a vallás az abszolútról akar "énekelni és beszélni", kettős feladatot ró rá, amelyet mindig szem előtt kell tartania.

Egyfelől a vallásos formaalkotás tárgya nem az a statikus igazságfogalom, amelyet a vallás egyedül a tudományosságra igényt tartó teológiai érdeknek köszönhet (v.ö. Arisztotelész, Analütika poszteriora 110 a 6), hanem a művészetek merész igazsága. A létről - bizonyos határokon belül - adott megfogalmazások nem merülhetnek ki a szabályok alkotásában, mert ez az úton járó folyamatos beszéde, egy bizonyos erőre van bízva, ami elkülöníthetetlen ugyan, ám a nyelvi kifejezést mégis erősen meghatározza. Ez azonban - noha gyakran figyelmen kívül hagyják - azt jelenti: a jelölő és a jelölt végső összhangjaként (megfeleléseként) csak akkor nevezhető meg a hit, ha ragaszkodunk ahhoz, hogy a művészet motorja nem más, mint az az áthághatatlan szakadék, amely az egymástól eltérő kifejezés és tartalom élete között tátong. Olvasni a világot csak az ellentmondások könyveként lehet. Mert valahányszor új helyzet áll elő, a félreértés mindig természetesebb az emberek között, mint a megértés. A megértés érdekében kell venni a bátorságot a rendszertől való eltéréshez. Minthogy ez az eltérés, a nyelvi rendszerek átalakítása ősidők óta a művészet soha be nem fejezhető feladata, a művészet azok nyelve lesz, akik a végső összhangot nem tudják, hanem hiszik. Ha így nézzük a dolgot, a művészet - minthogy nyelvi alakot ad a vallásnak - örökre a vallás dolga marad.

De másfelől van még egy feladat, amelyet meg kell fontolnunk. Hogy a kimondhatatlan tartalom megmaradjon, a vallás jelképek egész arzenálját bocsátja a hívők rendelkezésére. Ezekkel a nemzedékekről nemzedékekre szállt, rövidített szövegekkel mutatja be sürített előadásban a hit születését. Ám ezzel nem egyszerűen válaszokat kínál, mert sokan ebben a tévhitben élnek. A vallásokban használatos jelképes cselekedetek csupán arra vonatkozóan előírások, hogy milyen szabályok szellemében értelmezhetik őket újjá az elkövetkező nemzedékek. Ezek tehát kizárólag arra vonatkozóan adnak útmutatást, hogyan lehetséges választ adni ama szakadék szélén. Hiszen ha választ akar adni valaki, el kell vetnie - ahogy azt a művészet teszi - a valóság elsajátításának berögződött mintáit, leleményesen kell élnie azzal a művészi képességgel, hogy a kifejezés felkínált lehetőségein alkotó módon változtasson: mások jeleit hallva és látva, azokat szelektálnia kell és belőlük új kombinációkat létrehozni. Ez az oka annak, hogy a művészet fogalmát évszázadokon át nemcsak a sikerült kompozíciók műalkotásoknak nevezett, elismert csúcspontjaira alkalmazták. Az élet sokrétű értelmezésének művészete, főként az ünnepek szervezésének művészete - a kultikus drámával a tetején -, ez is idetartozik. Jóllehet a művészet hivatalos (artes liberalis) gyakorlása magasabb- és alacsonyabbrendű művészetekre vált szét, eredeti átfogó gyakorlati jelentése még nem veszett ki egészen aköztudatból: a szeretet (szerelem) művészete - ars amandi - a társadalmi határok szabályait firtatta (a szeretetvacsora és a trubadúrok); a halál művészete - az ars moriendi - az egyén számára áthághatatlan határt választotta tárgyául. Így nemcsak egy Beethoven-szimfónia előadásakor, de minden sikeres kommunikációban is az a cél, hogy bemutassuk azt, ami bemutathatatlan; ezért van szükség arra, hogy szimbólumokat használjunk, szimbólumokat, amelyek például az emberi méltóságot - tehát valami olyasmit, amit nem lehet meghatározni - képviselik. Íme a keresztény etika témavilága.

A művészet - mindazok után, amit eddig mondtunk - az ember arra való képességeként is leírható, hogy egy helyzetet találóan tudjon ábrázolni (megjeleníteni, előadni); olyan igazságot hoz a napvilágra, "amit előtte senki se mondott és amit utána se fog mondani többé úgy soha senki" (a darmstadti Olbricht-ház bejárata fölötti felirat). Hogyan is írta körül egy antik mondás a művészet feladatát? Az bizony kockázatos vállalkozás valahol "a babonák és a véletlen között". Továbbá ez is: a mimézis; ábrázolni azt, ami ábrázolhatatlan. Bármit talál is ki az ember - az emberi étoszra való tekintettel csak azt találja meg, ami őt, az embert mindig is foglalkoztatta és örökké foglalkoztatni is fogja, ha a végső határok felé fordítja tekintetét. Jeleket azonban mindig újraalkot, ezekkel azt fogalmazza meg, hol húzódnak a határok és hol számolhatók fel a határok a halálban és a szerelemben az éppen aktuális körülmények között.

Mindenki a másik ügyvédje

Elgondolható-e egy olyan egyház, amely nem valamely ősöreg ikonográfia "özönvíz-előtti" rendszereiből merít magának vigasztalást, hanem valódi vigaszt keres? Elképzelhető-e olyan művészet, amely az elektronikus kultúra által kifosztott emberek védőügyvédjének tekinti magát úgy, hogy szószólói vissza ne riadnának azoktól az egzisztenciális kalandoktól, amelyek nap mint nap a keresztény közösségen verik el a port?

Az emberi méltóság megőrzése érdekében soha ne úgy nevezzük meg az istenit, a jót, amely a szokásos cselekedeteket felülmúlja, mintha már elmondatott volna, amit még mondani kell. A képtilalom, amelyet sem az uralkodó nyárspolgáriság mentségének, sem esztétikai ideológiának nem szántak, maga is azok közé a szimbólumok közé tartozik, amelyet a vallás hozott magával produktív érvként a művészet és vallás közt folyó vitába: a képtilalom attól kíván óvni bennünket, nehogy a világ értelmének lényegét a szokásos istenképekbe vagy világképekbe temessük. Olyan tüske ez, amelynek szúrását akkor érezük, ha elfog bennünket a kísértés, hogy a meglévő képekkel igazoljuk önmagunkat. És még ha hagyott is bizonyos nyomokat ezen aföldön a hit és a szerelem (szeretet), a kérdés, hogy milyen nyomokat kövessünk holnap - babonaság és véletlen között -, továbbra is nyitva áll előttünk. Hát miért hivatkozunk arra, mit tett Jézus Pilátus előtt? Hiszen pillanatról pillanatra adott számunkra a kérdés, vajon hallgassunk-e, ha mások maguktól is megadják a választ, vagy beszéljünk, ha mások elhallgatnak. Talán ebben áll a keresztény ember legnagyobb művészete és ebben mutatkozik meg a művész legmélységesebb szeretete. Ez éppúgy vonatkozik a képekre, mint a fogalmakra!

Mindkettő, a művészet és a vallás is könnyen abba a hibába eshet, hogy leplezetlenül magának követeli az egyedérvényűséget, ha nem fogadja fel egyik a másikat védőügyvédjének. A vallás gyorsan lesüllyed az ál-esztétikai minták igényszintjére, a művészet ugyancsak hajlamos a züllésre: a mítoszok kiforratlan mintáival hivalkodik. Kölcsönös viszonyukat olyan feladatok határozzák meg, amelyek tekintettel vannak a - minden ember számára érezhető - határokra. Ez olyan döntésekre késztet, amelyek az igazság megismerését egyúttal mindig egzisztenciális tesztnek, életre szóló próbának is tekintik. Ahhoz, hogy a halál látkörében lejegyezhessük a szeretet titkos jelbeszédét, mindkettőre szükség van: kritikai belátásra éppúgy, mint bizalomteljes merészségre, esztétikai és vallási energiára egyaránt. Az igazság, amelyet például hoztam fel e zavart viszony érzékeltetésére; az igazság lesz elvétve, ha a művészet azt hiszi, hogy lemondhat a vallásról, és fordítva, ha a vallás azt hiszi, hogy lemondhat a művészetről.

Halasi Zoltán fordítása

Vissza a tartalomjegyzékhez

Címzett: a művészek. feladó: a pápa

II. János Pál személyes elkötelezettségről tett tanúságot nemrégiben a művészet és a művészek iránt. Április 23-án ismertették Rómában a művészekhez írt pápai levelet, amelynek vitathatatlan konklúziója, hogy az egyháznak továbbra is igen nagy szüksége van a művészetre. Jóllehet II. János Pál "levele" lényegében a művészet-felfogás leghagyományosabb formájáról szól, a pápa ismételten kiemelte a művészi kifejezés autonómiáját: a művészet minden adekvát formája "az ember és világ legmélyebb valóságához vezető út." Így a legkülönbözőbb formákban menyilvánuló művészet "rendkívül értékes közelítési lehetőség a hit horizontjához."

A pápa emlékeztetett arra, hogy a művészet "teológiai hely". Ezzel kapcsolatban idézte Marie Dominique Chenu zsinati teológus nézetét. Az 1990-ben meghalt francia domonkos a legelkötelezettebb módon sürgette a művészetek - s ezen belül az irodalom - érdemi bevonását a teológiai kutatásba, s ezzel párhuzamosan óvott a teológia "művészetekkel kapcsolatos hanyag feledékenységétől." A képzőművészeti alkotás nem pusztán "esztétikai információ", hanem lényegénél fogva teológiai jelentéshordozó.

A pápai levél kiindulópontja az alkotóművész szemlélete: a művész mint annak a teremtő/alkotó Istennek a tükörképe, aki a hívő lélek számára - már a Biblia első oldalai szerint - kinyilvánítja magát. A pápa ezt a felfogást egyszersmind szemantikai érvként is kiaknázta anyanyelvének két szava közötti rokon eredettel szemléltetve. Az Isten-művész kapcsolatot ugyanis jól megérzékíti a lengyel stwórca (teremtő) és twórca (művész) rokon eredetű szópár. Minél inkább tudatában van a művész annak a karizmának, amelyet alkotói tehetségként ismerünk, annál inkább válhat szemlélődővé és gondolkodóvá. A művész által létrehozott művek útján kommunikál fizikai és szellemi környezetével. A műalkotások "beszélnek" leghitelesebben létrejöttük végső okáról és legbelső jelentéséről.

II. János Pál levelének egy további fejezetét a szép és a jó filozófiai összefüggésének szentelte. "A szépség a jó látható kifejeződése, éppúgy, ahogyan a jó a szépségnek metafizikai előfeltétele". A szépség pedig nem más, mint "a művészi tehetség révén a Teremtőtől ajándékba adott hivatás", amely az embertárs szolgálatára, az emberiség közjavának előmozdítására fordítható és fordítandó. A "művészi szolgálatnak" sajátos etikája és lelkisége van.

Különösen meggyőző II. János Pálnak az a fejtegetése, amelyet a művészet és a Szentírásban kinyilatkoztatott üdvtörténeti folytonosság kapcsolatáról ad. E fejtegetés során a pápa emlékeztet a világhírű orosz-chásszid Mark Chagallra, aki számára az Írás - saját szavai szerint - "kimeríthetetlen szótár és képes atlasz" volt. Egy olyan bibliai alak például, mint a Jóbé - "a fájdalom égető és örök-aktuális problematikájával" - a történelem tanúsága szerint mindig új érdeklődést ébreszt a filozófiai, irodalmi és képzőművészeti alkotókban.

Ami az evangélium és művészet kapcsolatát illeti, ez kétségkívül "gyümölcsöző kapcsolat" - értékel II. János Pál. Mivel a művészet olyannyira szorosan kötődik az emberi lét filozófiai értelmezéséhez, "az Igazság teljességének - amint az az evangéliumokban megmutatkozik - kezdettől fogva ébren kell tartania a művészben az érdeklődést minden érzékelhető, felfogható iránt, ami a belső szépséget és az igazságot kinyilvánítja."

A művészettörténet vonalán haladva a pápa gyors áttekintést kínál a művészet és az egyház kapcsolatáról, a katakomba-festészeten kezdve az ikonfestészeten, a romanika katedrális-művészetén át Dante Alighieri, Michelangelo, Bramante, Bernini, Borromini, Palestrina, Monteverdi vagy Giuseppe Verdi művészi hagyatékáig. A szakrális művészet a Szent Péter bazilika kiemelkedő komplexitásával egyedülálló spirituális és esztétikai hatalom csúcsteljesítményét mutatja a világnak.

A pápai levél záró része a 20. század viszonyait elemzi, azét a századét, amelyben kétségtelenül felismerhetővé vált az egyház és a művészet elidegenedése. "Észre kell vennünk, hogy a modern korban a humanizmusnak egy olyan formája is kibontakozott, amelyet Isten hiánya vagy éppen a vele szemben megvyilvánuló következetes ellenszegülés jellemez." Ez a légkör és folyamat számos művész esetében igen korlátozott érdeklődést tart ébren mindaz iránt, ami vallásos, bizonyos távolságot tart a művészet és a vallás világa között. "De tudnotok kell, hogy az egyház továbbra is megkülönböztetett figyelemmel fordul a művészet felé" - írja továbbá II. János Pál.

A művészekhez intézett levél záró felhívása A megmentő szépség alcím alatt található. A pápa kifejezi azon óhaját, hogy a művészek a harmadik évezred köszübén "különleges intenzitással" éljék meg a Szentlélek teremtő inspirációját, és ennek nyomán olyan alkotásokat hozzanak létre, "amelyek az emberekben a csodálat egyedül helyénvaló magatartását ébresszék az emberi élet szentsége és a Világegyetem csodája láttán". A művészek és művészetek útjának végső soron "a szépség végtelen óceánjához kell vezetnie", ahol az ámulat önfeledtsége és a kimondhatatlan öröm gyökerezik."

Joó Kristóf

Vissza a tartalomjegyzékhez

Nemes Balázs

Jámbor asszonyok

A középkori női misztika és Szent János Evangélista tisztelete a Krisztus-János-csoportban

"Tanítványai közül az egyik, akit Jézus szeretett, Jézus keble fölé hajolva (recumberns… in sinu ei) foglalt helyet. Simon Péter intett neki, hogy kérdezze meg: Ki az, akiről beszél? Az odahajolt Jézus keblére (recubuisset ille supra pectus Jesu) és megkérdezte tőle: Uram, ki az? (Jn 13,23-25)

Imago pietatis

A középkor művészetére jellemző, hogy nagy előszeretettel különít el személyeket, történéseket egy átfogóbb kontextusból, abból a szöveg- és eseményközegből, amelynek addig tradicionális résztvevői voltak. Így keletkezett a keresztrefeszítés jelenetéből elszigetelt Pieta; a töviskoszorúval koronázott, kínzásoktól meggyötört testtel a keresztfán függő Fájdalmak Férfiának ikonográfiai ábrázolása vagy a via crucis^* kereszt súlya alatt görnyedező Krisztus-képe - s a mi esetünkben az úgynevezett Krisztus-János-csoport¹. E többnyire dramatikus momentumokban a középkor mestere/művésze és embere annak az eseménynek a kvintesszenciáját látta, amelyből kiragadtattak: a Pieta a tőr által átjárt anyai szív fájdalmának megjelenítője; a keresztút és a Megfeszített a passio értünk vállalt áldozatát (a mai szemlélő számára a maga naturalitásában és közvetlenségében nem kis drasztikussággal) tárja fel. A Krisztus-János-csoport azonban nem a szenvedéstörténet vonatkozásában fontos. A passio Christi-gondolat központi szerepet játszott a középkori vallásosságban: a hívő Jézus földi életén és szenvedésén meditálva vagy azt a mai ember számára kínos akribitással imitálva "Krisztus-formájúvá" válhatott. Szoborcsoportunk azonban a Krisztussal való találkozás egy másik, kevésbé dramatikus módját jeleníti meg, amely a középkori vallásosság implicit atribútumaként is értelmezhető.

Romano Guardini dolgozószobájában a Krisztus-János-csoport egy másolatát őrizte². Valószínűleg nem kevés befolyással lehetett e szobor a következő megállapítás létrejöttében: "Tiszta, tökéletes műalkotásról akkor beszélhetünk, amikor nem annyira az értelmi reflexió, mint inkább a befogadó tekintet az, ami dominál". Ugyanakkor kijelenti: "A szakrális művészeti alkotás nem autonóm, hanem missziója van: a vallás szolgálata"³. Jobban meg sem lehetett fogalmazni a Krisztus-János-csoport tartalmi mondanivalóját s küldetését: a szoborcsoport egy meghitt együttlét nyugalmát, mozdulatlanságát jeleníti meg. Látszólag semmi sem történik, ami a kutató értelem kíváncsiságát felkeltené. Mégis rendkívül szimbólumgazdag alkotásról van szó, amelynek "Sitz im Leben"-je, a 13-14. században csúcspontjára érkező német misztika, mely a Krisztus-János-csoport létrejöttének nemcsak kiváltó oka s szellemi háttere, de egyben annak plasztikus megjelenítése is.

E műalkotás bibliai háttere természetesen az utolsó vacsora. Ha a Krisztus-János-csoport "előéletet" megvizsgáljuk, egyértelmű, hogy annak motivikus megformálásában a fent említett Szent János evangéliumából származó perikópa szolgált ihletforrásul: az eukarisztia alapítása mellett (bár a János-evangéliumban a szinoptikusokétól eltérően az alapítás szavai nem fordulnak elő!) a lábmosási jelenet és az áruló Júdás leleplezése az, ami még ebben az ikonográfiai koncepcióban a kora-középkor századai folyamán megjelenik. Az Úr keblén nyugvó János azonban nem állandó motívuma ezeknek az ábrázolásoknak: ha megjelenik is, mindig a júdási hűtlenség és árulás ellenpontjaként értelmezendő⁴ (ld kép: Utolsó vacsora, "Júdás-kommúnió", Lábmosás.) A 9. századtól azonban már-már programatikus jelleggel egyre gyakrabban jelenik meg a "supra pectus Jesu" nyugvó tanítvány ábrázolása a miniatűrfestészetben. A caena Dominire utaló elemek (tanítványok koszorúja, asztal, kenyér és kehely) fokozatosan eltűnnek, s a 14. századra e motívum eléri fejlődésének utolsó stádiumát a Krisztus-János-csoport szobrászati megformálásában: Jézus egyenes testtartása, távolban kutató tekintete s az ölében alvó evangélista már-már azt a benyomást kelti, mintha Jézus volna az, aki János álma felett őrködik. A Mester átöleli a szeretett tanítványt, akinek keze Jézus kezében nyugszik (úgynevezett dextrarum iunctio motívum). Az evangélista göndör haja, a nyugati ikonográfia tradíciónak megfelelő szakáll nélküli szelíd arca nőies vonásokat mutat. Félreérthetetlen helyzet!

A középkor "helye" a keresztény misztika történetében

Bár e dolozat célja nem a keresztény misztika történetének részletes bemutatása, mégis szükségesnek mutatkozik, hogy központi fogalmak tisztázásával egybekötve lokalizáljuk a középkori misztikát az egyház történetében, hogy aztán a dolgozat utolsó részében János sajátos szerepére és helyére mutathassunkk rá mind a teológiai hagyományban, mind a középkori misztikában. Ezáltal a középkori misztika hagyományba-ágyazottsága és egyben újszerűsége is nyilvánvalóvá fog válni.

Ha a misztika gyökereit keressük, akkor az ősegyház krazimáját kell megadnunk kiindulási ponttul, amely mintegy híd szerepét tölti be az Ószövetség profetizmusa és az egyháztörténet misztikája között⁵. A páli "Krisztusban való lét" (s a corpus Paulinum egyáltalán) és a János-evangélium sajátos jellege képezi azt a talajt, amelyen a későbbi századok misztikája kivirágzott. A páli tanítás és a középkor vita apostolica-fogalmával fémjelzett életmód-ideálja (mások javára vállalt önkéntes szegénység Krisztus és az apostolok példájának megfelelően) az, ami a középkori misztika imitatio Christi-eszméjét létrehívta. A János-evangéliumban gyakran előforduló felhívás a Krisztussal való eggyé levésre, illetve az evangélium erősen dualisztikus jellege lehetővé tette, hogy a patrisztika nagyjainak közvetítésével (Szent Ágoston különösképpen) és Dionüsziosz Areopagitész misztikus teológiájának (theologia mystica) segítségével újplatonikus gondolatok kaphattak helyet a keresztény misztikában. Ilyen például a "soma sema"-elv (a test a lélek börtöne), amely a 4-5. századi szélsőséges szerzetesi aszketizmust "igazolta", vagy az újplatonizmusból ismert útmutatók a lélek istenségéhez való felemelkedéséhez. A keresztény misztikában ennek megfelelő anabatikus modell a dionüszoszi hármas útnak felel meg: via purgativa (rigorista aszketikus gyakorlatok útján a földi kötöttségektől való megszabadulás, annak a testnek a megölése, amelyet a sátáni kísértés "helyével" azonosítottak s ezáltal a bűn forrásának számított; vagy a bűntől való megtisztulás lelkivé tett formája, az oratio: ima, a Szentírás, az egyházi hagyomány nagyjainak tanulmányozása), a via illuminitiva (amely egy másik felosztás szerint a meditatio-nak, az elmélkedésnek felel meg) és a via unitiva, amely a testi-lelki-szellemi kötöttségen felülemelkedett contemplatio szinonímája, az unio mystica-ban megnyilvánuló végcél. Biblikus alapú, a Szentlélek hét ajándékának megfelelő hetes út is fellelhető, amit azonban a teológusok sok esetben a neoplatonikus viá-kal próbáltak összhangba hozni⁶ (leginkább itt nyilvánvaló a misztika és a karizma kapcsolata: mindkettő Isten ajándéka, kegyelem, vagy ahogy a skolasztika nevezi, gratiae gratis datae, egyik sem lehet öncélú, hanem mindkettő az embertárs, illetve az egyház szolgálatában nyeri el értelmét⁷).

A misztikus teológia alapjait Origenész, Tertullianus, Kyprianosz, tehát a korakeresztény kor apologétái, a keleti egyházatyák, illetve Ágoston fektették le. A skolasztika misztikus teológiája nem jöhetett volna létre ennek az alapnak a híján. Bár meglehetősen nagy történelmi szakadék választja el a patrisztika és a skolasztika korát egymástól, a népvándorlás korszaka - amikor is nem annyira a kontempláció, mint inkább a misszió került előtérbe -, a koraközépkorban azonban megtörténik e néptömegek letelepedése Nyugat-Európában is, a karoling kort követően egyértelmű fellendülés tapasztalható mind szellemi-lelki, mind anyagi síkon. E korra tehető a patrisztika szinte elfelejtett kincsének újrafelfedezése s életbe ültetése. Clairvaux-i Szent Bernát teológiája mérföldkő e tekintetben: az Énekek Énekéhez írott kommentárjai és saját misztikus élményeiből és tapasztalataiból származó vallomásai rányomták bélyegüket az elkövetkező századok misztikusainak élményvilágára. Bernát nyomán újra felvirágzik a theologia mystica, amelynek legjelentősebb képviselőiként a "viktoriánusok" (Szentviktori Hugó és Richard) említhetők, a 13. században keletkezett új szerzetesrendek képviselői közül a ferences Bonaventura s a domonkos Nagy Szent Albert, illetve Aquinói Szent Tamás, a dominikánus és ferences népnyelvű prédikátorokat, akik a művelt s latin nyelvű misztikus teológia témáit és terminológiáját nagy sikerrel közvetítették a ferences rendbe inkorporált harmadrendi apácák, illetőleg a domonkos lelkigondozás alatt álló női kolostorok lakói számára⁸. Érdekes azonban, hogy Szent Bernátnak a cisztercita rendben nem akadt követője sem francia, sem német földön.

Ha csak a 14. század legismertebb férfi misztikusait említenénk (Eckhart Mester, Tauler, Seuse), egyértelmű, hogy csak dominikánusokról van szó. Figyelembe véve, hogy az új szerzetesrendek azok, amelyek a 12-13. század vallásos mozgalmainak istápolását elvállalták (legyen az a katar és albigens eretnekséggel való konfrontáció vagy a 12-13. század addig példa nélkül álló női vallásos mozgalmának felkarolása: az úgynevezett beginák - vallásos életre vállalkozó nők, kik a kolostori forma s regula nélkül vallásos közösségeket alkotva próbálták a saeculumban, tehát a világban az evangéliumi élet eszményeit megvalósítani - lelki vezetését értsük ezen, amelynek célja e mulieres religiosae heretikus hatásoktól való megóvása a dominikánus illetve franciskánus felügyelet, cura monialum által: a szabad közösségi élet mellett a kolostori életforma jelent meg lehetséges alterntívául, amelynek népszerűségét a 13. század ugrásszerűen megszaporodott női kolostorainak számában lehet legjobban lemérni⁹), értehetővé válik, hogy a régi szerzetesrendek tagjai (bencések, ciszterciták, premontreiek) miért látszanak teret veszíteni. A domonkos és ferences cura monialum alatt álló kolostorok lettek a 13-14. század során a misztika fellegvárai. A misztagógikus színezetű, "tudós", skolasztikus latin nyelven megszólaló misztikus teológia a szerzetesrendi vezetés alatt egy nagy általánosságban anyanyelven megszólaló élménymisztikát eredményezett. Reprezentatív ilyen értelemben a Magdeburg közelében kefvő Helfta női kolostora, amely a hallei dominikánusok cura-ja alatt állott: a 13. század második felében négy jelentős női kisztikus található itt: Hackernborni Gertrud és Mechthild, Nagy Gertrud, valamint Magdeburgi Mechthild.

A 14. századi vitá-k (kegyelmekkel s misztikus élményekkel különösképpen megajándékozott apácák hagiográfiái) sok esetben visszaesést jelentenek az előző századok misztikus irodalmához képest. Egyre inkább a külsőségek kerülnek előtérbe: extrém aszkétika, paramisztikus jelenségek, a vitá-kban a legendairodalomból jól ismert klisé- és toposzszerű modellek, amelyek épp a leírtak valóságalapját teszik kétségessé¹⁰. A 15. századtól a női misztika e vonala teljesen ellaposodik, méltán hívja ki Luther kritikáját (lásd Vom ehelichen Leben. Ursach und Antwort, dass Jungfrauen Klöster göttlich verlassen mögen), de már egy új lelkiségi mozgalom van feltörekvőben, a devotio moderna¹¹.

E vázlatos, általános bemutatás minden egyes pontja további külön tanulmány témája lehetne. Mi itt azonban csak a 13-14. századi női misztika néhány vonásának általános bemutatására vállalkozunk, amelynek megvalósításában a Krisztus-János-csoport kiváló szemléltető anyagnak bizonyul.

Ha a misztika tartalmi meghatározásáról van szó, azt a következő ágostoni formulával lehetne megadni: "cognitio Dei experimentalis", azaz tapasztalaton, személyes élményen alapuló Isten-ismeret¹². János evangélista december 27-i offíciumában pedig a következő olvasható: "beatus Apostolus, cui revelata sunt secreta coelestia…", vagyis a szeretett tanítvány, aki az utolsó vacsorán az Úr kebelén nyugodhatott (qui supra pectus Dominici in coena recubuit), abban a kitüntetésben részesült, hogy az Úr feltárta előtte az égi titkokat, amelyeket János evangéliumában, illetve - a hagyomány szerint - a Jelenések könyvében írt le.

Az offícium további része a hagyománynak megfelelően összevonja a Jn 13,23-25-ben, illetve 21,20-ban közölteket a Jn 7,37-38-cal: "Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyon mindenki, aki hisz bennem. Amint az Írás mondja: élővíz folyói fakadnak majd belőle", és ennek megfelelően Jézus oldala az élővíz forrása, amelyből a Lélek vizét kínálja a szomjazóknak: János evangélista Jézus keblén az evangélium forrásából ihatott. Az offícium-részlet e gondolata (Fluenta Evangelii de ipso sacro Dominici pectoris fonte potavit) az apologéták korára megy vissza, név szerint Irogenészre, de megtalálható Hippolitusznál, Kyprianosznál is¹³. Még egy nagyon fontos jánosi attribútum jelenik meg e szövegben: utalás János virginitására (Quia virgo electus ab ipsi, virgo in aevum permansit). Egy János-legenda ugyanis arról számol be, hogy a kánai menyegzős pár Mária Magdolna és János evangélista volt, János azonban Jézus hívására lemondott a földi szerelméről az égi kedvéért. Hogy ez mennyire lehetett ismert, mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy Admont kolostorban egy kódex miniatújárának egyik sarkában a feleségétől búcsúzó János, a másik sarokban viszont a Krisztus-János-csoport ábrázolása látható¹⁴. Jacobus a Voraigne Legenda Aurea-jában a Mária Magdolnáról szóló legenda részletesen beszámol erről az eseményről, de tévesnek s illetlennek tünteti fel.

Még mindig a művészettörténetnél maradva a Krisztus-János-csoport motivikus felépítésében egyértelmű rokonságot mutat az Énekek Énekére visszavezethető Sponsus-Sponsa, illetve a Krisztus és Mária-Ecclesia ábrázolásokkal (lásd a mellékelt képeken). Szent Bernát Énekek Énekekhez írt kommentárjában a Vőlegényt (Sponsus) az Atyára, Krisztusra, illetve az Igére, a megtestesült Logoszra vontakoztatta, míg a menyasszony (Sponsa) értelmezése a kollektív (ekkleziologikus) interpretációtól az individuális féle vezet: már Origenész Cantica Canticorum kommentárjában a Vőlegényt az Atyára, Krisztusra, illetve az Igére, a megtestesült Logoszra vonatkoztatta, míg a menyasszony értelmezése a kollektív interpretációtól az individuális felé vezet. Origenész Cantica azonosította a menyasszonyt a hívő lelkével, de a menyasszony ugyanígy lehet az Egyház (Ecclesia) és Mária szimbóluma is, aki közbenjár szerepének megfelelően (lásd a Maria Meditrix ábrázolásokat) a hívő lelket égi jegyeséhez vezeti¹⁵. Az átölelő gesztus is valószínűleg az Énekek Énekére vezethető vissza: "Balja a fejem alatt nyugszik és jobbjával átölel engem" (Én 2,6, illetve 8,3), sőt amint Jézus az eukarisztiában testével és vérével táplálja a hívőt s amint a szomjúhozónak az oldalából fakadó élő víz forrását ajánlja italul, szimbolikus megfelelés alapján Jézus keble is - az Énekek Éneke lactatio jeleneteinek mintájára - ugyanilyen táplálékforrás: a misztikusok írásaiban Krisztus és a hívő lélek közötti jegyességi kapcsolat kifejezése végett az eukarisztikus szimbolika, illetve a Cantica Cantorum erősen érzéki nyelve kölcsönösen átjárja egymást.

Az alvásnak illetve a kezek összekulcsolásának nincs közvetlen bibliai alapja. Ezek olyan önálló motívumok, amelyek az amúgy kifejezhetetlen unio mystica képi megjelenítései, a kontemplációt, a beleélést elősegítő művészi eszközök. Az álom és az alvás a hagyományban is az a fiziológiai mód, amelyen keresztül Isten az embernek - például az ószövetségi prófétának - kifejezhette akaratát, illetve személyes kinyilatkoztatás formájában szólhatott a misztikushoz.¹⁶ Pszeudo-Origenész a lélek Istennel való bensőséges kapcsolatát "édes álom"-nak nevezi, míg Szent Bernát az Énekek Énekéhez tartott prédikációiban a kontemplációban megvalósuló extázist a lélek álmához hansolítja.¹⁷ A hagyományos psykhé és pneuma, spiritus és anima - mint a testlelket a szellemektől megkülönböztető terminusok - a misztikusok álomleírásában jutnak szerephez: a testet elhagyó lélek - amelynek "képi" megfelelője a test álomba zuhanásának, a testi öntudat teljes kikapcsolásának lírása -, a sashoz hasonlóan magasabb régiók felé tör. A sas ugyancsak jánosi attribútum: Szent Ágoston óta a sas a kontemplatív élet szimbóluma. Isten közvetlen szemlélését jelenti (azonban nem a visio beatifica formájában), mert mint ahogy a sast nap felé repültében annak fényessége meg nem vakítja, a lélek szeme is képes Isten fényességének szemlélésére (a platonizmus befolyása nyilvánvaló).¹⁸

E mű spirituális-teológiai üzenetére egyrészt a János evangélista ünnepének offícium-szövege, másrészt pedig a dominikánus teológia János-interpretációja mutat rá: míg Keresztelő Szent János a vita activa képviselője, addig János evangélista a vita contemplativaé. Az "akció" (prédikáció és misszió) és a kontempláció (az isteni dolgok szemlélése) azonban nem egymást kizáró, hanem inkább egymást kiegészítő oldalai a vallásos ember életének a Szent Albert és Szent Tamás kidolgozta domonkos teológiában.¹⁹ Míg a domonkos barátok Keresztelő Szent János szerepét töltötték be a rájuk bízott női kolostorok lelkigondozásában, addig János evangélista ideális azonosulási lehetőséget jelentett a vita contemplativára törekvő női misztikusok számára. A Jézus kebelén mennyei titkokban részesülő János evangélistával való identifikációt még az a tény is elősegítette, hogy Jézus a keresztfán a szeretett tanítványra bízta Máriát (lásd kép: a Megfeszített Máriával és Szent Jánossal); ilyen értelemben János nemcsak Mária, hanem minden szűz őre is egyben (custos virginis), akinek feladata Mária-Ecclesia-hoz hasonlóan a hívő lélek vőlegényéhez való vezetése. A Krisztus-János-csoport szimbolikájában János virginitása alapján egyrészt a sponsát jelképezi, másrészt azonban a Jézustól kapott megbizatás alapján a szüzek őre is, Máriához hasonlóan, mediator unio mysticae ²⁰.

A 12. században az Énekek Éneke szimbolikája mellett a Jézus-Szíve-misztika²¹ is megjelenik. Ennek megfelelően János már nemcsak az Úr oldalán (in sinu ei) nyugszik, hanem Jézus Longinus dárdája által átjárt szívén²² is: a megsebzett Szív Jézus irántunk való szeretetének legnyilvánvalóbb bizonyítéka, kegyelmek forrása. Ez az a pont, ahol a com-passio (lásd kép: Krisztus öt sebhelyének ábrázolása) gondolata is az élménymisztika részévé válik: a magasabb lelki-szellemi színvonalon lévő női misztikusok ezt spirituálisan értelmezik (János evangélista gyakran megjelenik e kontextusban: minthogy János nem szenvedett mártírhalált - a korakeresztény századok egyetlen és kizárólagos imitatio-modellje, amely által a hitvalló Krisztus mártíriumába kapcsolódhatott be - korán kialakul az az elképzelés: ha Jánosnak a Krisztusért vállalt passio-ban nem részesülhetett is, a kereszt tövében, Máriához hasonló compassio-ja révén mégis bekapcsolódott Krisztus szenvedésébe), az esetek többségében azonban a passionak a lehető legnagyobb pontossággal történő utánzásáról van szó (bár ez is imitatio Christi, de a középkorból ismert aszketikus-önkínzó praktikák inkább a 4-5. század keleti anachoretáinak testét mint ördögi kísértés helyét ignoráló gyakorlataival mutat közvetlen kontinuitást: lásd kép Szent Antal megkísértése).

A középkori női misztika egyértelmű újdonsága, hogy az addigi biblikus egzegézist individuálisan értelmezi: az Istennel való testi-lelki találkozás nyelvi kifejezési módjává s bizonyos értelemben annak formálójává is válik. A fentiek ismeretében nem meglepő, ha a misztika a hívő lélek és Krisztus kapcsolatát az Énekek Éneke erősen érzéki nyelvén fogalmazza meg, mert az Isten közvetlen megtapasztalásából származó élmény intenzitásának ez az egyetlen adekvát nyelvi kifejezési lehetősége: a félreérthetetlen erotikus diskurzus ezáltal bizonyos értelemben transzcendentálttá lesz. A misztika e dionüszoszi aspektusát az imitatio Christi és a Jézus-Szíve-kultuszok passio-misztikája egészíti ki. A cél mindkét esetben a lélek és Isten egyesülésének elérése, amely az Unio mysticában teljesedik be, amelyet a kontempláció legmagasabb fokának lehet nevezni s amelynek eléréséhez a domonkos teológia és cura monialum Szent János evangélistát állítja példaképül a lelkigondozása alatt álló női kolostorok lakói szamara: "beatus Apostolus, cui revelata sunt secreta coelestia".

Glosszárium

beatus Apostolus, cui revelata sunt secreta coelistia - boldog apostol, aki előtt mennyei titkok tárultak fel

caena Domini - Úrvacsora, "az utolsó vacsora"

Cantica Canticorum - Énekek Éneke

cognitio Dei experimentalis - Isten tapasztalaton alapuló megismerése

compassio - Jézus szenvedésében való résztvállalás

contemplatio - Szemlélődés, kontempláció

Corpus Paulinum - páli korpusz

custos virginis - szűzek védelmezője

cura - lelkigondozás

cura monialum - szerzetesi lelkigondozás

dextrarum inuctio - a jobbkezek egymásba fonódása

fluenta Ebagelii de ipso sacro Dominici pectoris fonte potavit - az evangélium (éltető) vizet az Úr szent oldalából fakadó forrásból itta

gratia gratis datae - ingyen adott kegyelem

imitatio Christi - Krisztus követése, imitálása

lactatio - szoptatás, etetés

Legenda Aurea - Arany legenda

Maria Mediatrix - közbenjáró Mária

mediator unio mysticae - a misztikus unió közvetítője

meditatio - elmélkedés, meditáció

mulieres religiosae - jámbor asszonyok

oratio - ima, imádkozás

passio - szenvedés, passió

passio Christi - Krisztus kínszenvedése

qui supra pectus Dominici is coena recubit - aki a vacsora alatt az Úr keblén pihent

quia virgo electus ab ipso, virgo in aevum permansit - minthogy általa (Jézus) örök időkre kiválasztott szűz

Sponsa - menyasszony

Sponsus - vőlegény

supra pectus Jesu - Jézus keblén

theologia mystica - misztikus teológia

unio mystica - misztikus egyes-lés, eggyé válás

via - út

via crucis - keresztút

via illumunativa - a megvilágosodás útja

via purgativa - a megtisztulás útja

via unitiva - az egyes-lés, az eggyé válás útja

visio beatifica - Isten boldogító színelátása

vita - életrajz

vita activa - tevékeny életmód

vita apostolica - apostoli élet

vita contemplativa - szemlélődő életmód

vulneratio - megsebzés

Jegyzetek

1 Minthogy az Utolsó vacsora e jelenetnek plasztikus ábrázolása csak a német nyelvter-letre korlátozódik - nem véletlenül, mint majd később látni fogjuk -, azaz a mai Délnyugat-Németország Rajna-menti vidékére, Svájcban a Boden-tó környékére illetve Ausztriára, érthető, hogy e mű a német művészettörténeti kutatásban ugyancsak fontos helyet foglal el. A teljesség igénye nélkül csak néhány fontosabb munkát említenénk meg, amelyek összefoglaló-rendszerező jelleggel foglalkoznak e szoborcsoport kulturtörténeti szerepével: H. Wentzel, Die Christus-Johannes-Gruppen des 14. Jahrhunderts, Der Kunstbrief 41, 1947, Verlag Gebr. Mann Berlin (= Reclam-Werkmonographien 51, Stuttgart, 1960); R. Hausherr, Über Christus-Johannes-Gruppen. Zum Problem "Andachtsbilder" und deutsche Mystik, in: Sitzungsberichte, Kunstgeschichtliche Gesellschaft zu Berlin, Heft 20, Okt. 1971 bis Mai 1972, 16-20. (= Beitrage zur Kunst des Mittelalters. Festschrift für Hans Wentzel zum 60. Geburststag, Gebr. Mann Verlag, Berlin 1975, 79-103 old.); s a szobor létrejöttének teológiai-filozófiai premisszáival foglalkozik: Martina Wherli Johns, Das Selbsverstandnis des predirordens im Graduale von St. Katharinenthal. Ein Beitrag zur Deutung der Christus-Johannes-Gruppen, in: Contemplata aliis tradere. Studium zum Verhaltnis von Literatur und Spiritualitat. Festschrift für Alois M. Haas zum 60. Geburtstag, Hrsg. Claudia Brinker, Peter Lang AG Bern, 241-271.

2 Hausherr, Über Christus-Johannes-Gruppen…, 80.

3 Wentzel, Die Christus-Johannes-Gruppen…, s benne: Romano Guardini, Das religiöse Gehalt der Sigmaringer Jesus-Johannes-Gruppe, 27.

4 Ld. G. Schiller, konographie der christlichen Kunst bd.2, Gütersloher Verlagshaus Gerd Mohn 1968, "Das Abendmahl", 35-49.

5 "Die Charismatik der Apostolkirche wachst heraus aus der Prophetik des Alten Bundes und wachst heraus aus der Prophetik des Alten Bundes und wachst jinein in die Mystik der Kirchengeschichte" - W. Blank, Die Nonnenviten des 14. Jahrhunderts, Inaugural-Dissertetion 1962, Grundfragen der Mystik und ihre Ausspragung in den Viten: as Charisma, 5-16.

6 Uo. 12-13.

7 Megszorításként ugyanakkor meg kell említeni, hogy végső soron a klérus tagjai voltak illetékesek annak megítélésében, hogy kinek küldetése számít Istentől eedőnek s mely esetben lehet ördögi megtévesztéről beszélni. Minthogy a középkor számára csak ez a dichotomikus struktúra létezett, ennek megfelelően a "normális"-tól eltérő jelenségeket karizmatikus (azaz Istentől származó) vagy diabólikus (a Sátán műve) megnyilvánulásokként tüntettek fel. Gyakran megesett, hogy azonos szimptómákat mutató egyének (látomások-vizió, hallomások-audicio, profecia, illetve olyan jelenségek, amiket ma úgy az egyházi mint a világi szerzők a paramisztika területéhez tartozónak vélnek - tehát nem a misztika lényegét kitévő elemek - például: levitáció, telekinézis, telepátia, szalamandrizmus - égő tárgyakon való járás stb.) ellentétes kategóriába lettek besorolva, azaz ugyanazon szimptómák hol karizma, hol diabólika jeleinek számítottak. Nem kevés szentté avatott női misztikus földi életében ugyancsak kemény megpróbáltatásoknak volt kitéve úgy egyházi mint világi részről, működésüket meg nem értés, megvetés, sőt üldözés kísérte, lásd pl. P. Dinzelbacher, Heilige und Hexen, Schiksale auffalliger Frauen im Mittelalter und in der Frühneuzeit, Rowohlt Taschenbuch Verlag GmbH, Reibek im Hamburg, Oktober 1997, 15., a paramisztika pszichoszomatikus szimptomákként való értelmezéséhez lásd: Josef Sudbrack SJ, Die vergessene Mystik und die Herausforderung des Christentums durch die New Age, 1988 Echter Verlag Würzburg, 21. E középkori vallásosság korhoz kötött jellege azonban nem vonja kétségbe a fenti kijelentést, miszerint a misztikának igenis missziója van.

8 Kurt Ruth, Geschichte der abendlandischen Mustik, Bd. 1-3, Verlag C.H. Beck München.

9 E vallásos mozgalmak történelmi gyökereivel s misztikával való kapcsolatukkal lásd H. Grundmann munkáit: Die geschichtlichen Grundlagen der Mystik, in: Deutsche Vierteljahrsschrift für Literaturwissenschaft und Geistesgeschichte 12. Jhrg., 1934, XII. Bd., Heft 3, Max Niemeyer Verlag halle Saale, illetve Religiöse Bewegungen im Mittelalter, 1935, Nachdruck mit Erganzungen Hildescheim (Olms), 1961.

10 W. Blank, Dominikanische Frauenmustik und die Entstehung des Andachtsbildes um 1300, in Alemannisches Jahrbuch 1964-1965, Verlag Konkordia AG, Bühl (Baden) 64-65.

11 Geert Groote, Thomas von Kempen und die devotio moderna, Hrsg. Hans Norbert Janowski, Walter Verlag Olten und Freiburg im Breisgrau, 1978, Thomas von Kempen, Die Nachfolge Christi, München, Wilhelm Goldmann Verlag.

12 De Boor-Newald, Geschichte der deutschen Literatur Bd. III/2, C.H. Beck sche Verlagsbuchhandlung, München, 1987, 234.

Vissza a tartalomjegyzékhez

Lee Strong

Az idősek védőszentje

Jeanne Carroll egy szentet keresett. Közelebbről egy olyan szentet, aki az idősek védőszentje lehetne.

Jeanne Carroll Rochester egyházmegyében, New York állam Greece nevű kisvárosában a Jézus Szent Neve plébánián dolgozik, az idősekkel foglalkozó program felelőse és irányítója. "Korábban sose láttam az idős emberek számára választható védőszentekre vonatkozó anyagot, így elkezdtem keresni, és továbbra sem bukkantam semmire" - mesélte Carroll a Catholic Courier című egyházmegyei lapnak adott interjúban. Végül a potenciális "védőszentek" maga által összeállított listájáról Szent János evangélistát választotta. "János a legifjabb apostol volt, az egyetlen, aki nem szenvedett mártírhalált. Megérte a 98 évet. Jézus szolgálatában s az Ige terjesztésében töltötte az életét" - indokolta választását.

Jeanne Carroll szentkereső akciója jól illeszkedik a plébániának abba a törekvésébe, amely az idősek tiszteletére irányul, erre kívánja irányítani a figyelmet. Ugyanakkor a plébánia vezetői szerették volna valamilyen különlegesebb módon kifejezni, hogy értékelik az időseknek Jézus és a közösség szolgálatában eltöltött éveit, tevékenységét. Májusban - amely egyben az idősek hónapja is volt - az egyik hétvégén Szent János képével díszített kártyát osztottak a szentmise után az időseknek. Ez az akció részét képezte az idősek éve keretében rendezett más programoknak, hiszen 1999 az Egyesült Államokban az idősek éve. A kiosztott kártya hátán egy imádság volt olvasható, amelyet Carroll írt: "Add, Uram, hogy Szent János példájára megfontoltan osszam meg másokkal a bölcsesség ajándékát, élettapasztalatom kincsét."

Áprilisban a plébánia olasz ebédet rendezett az idősek tiszteletére, s október 1-re, az idősek nemzetközi napjára is hasonlót terveznek.

"Úgy gondolom, hajlamosak vagyunk elfelejteni, mennyi bölcsességet és élettapasztalatot halmoznak fel az emberek egy hosszú élet során. Én személyesen rengeteget nyertem abból, hogy meghallgattam, milyen volt az életük, majd a hallottakat összekapcsoltam, a mai világra vonatkoztattam." - vallja Carroll.

A Jézus Szent Neve plébánia más módon is tartja a kapcsolatot a körzetébe, közösségébe tartozó idősekkel. Gondozói programjuk keretében önkéntesek látogatják azokat, akiknek segítségre van szükségük, legyen az a kert megmunkálása, szállítás vagy alkalmi látogatás. A plébánia keretében működő Vidám Társaság elnevezésű csoport kirándulásokat, előadásokat szervez öregek számára.

Jeanne Carroll az idősekkel végzett munkája mellett az imacsoportot is vezeti, s az otthonukhoz, ágyhoz kötött betegeket havonta imaszándékokkal látja el. Az imádkozás mellett e program lényege, hogy az imát kérők és az imádkozók állandó kapcsolatban maradnak.

Mai ifjúság-orientált kultúránkban hajlamosak vagyunk arra, hogy az időseket "leírjuk". Sajnos maguk az idősek is áldozatul esnek a közfelfogásnak. "Vannak, akik nehezen viselik öregedésüket pusztán mert félnek tőle - de csak azért, mert ez stigmát jelent a mai társadalom felfogása szerint" - magyarázza Carroll. De lehet ezt másképp is. "Emlékszem, a bosszantás szándékával megkérdeztem édesanyámat, amikor betöltötte 70. évét: No, és milyen érzés 70 évesnek lenni? Ô azt válaszolta: Ugyanaz vagyok, aki voltam. Csak egy évet öregedtem."

(Catholic News Service)

Blumenfeld Ágnes fordítása

Vissza a tartalomjegyzékhez

Cindy Wooden

A kicsi kínaiak és a sötét politika

A kínai kormány szívesebben "engedi el" a katolikus szeminaristákat az Egyesült Államokba vagy Európába tanulni, mint Hong Kongba. A probléma egyik ága az, hogy szigorú rendszabály korlátozza a Hong Kongban lakó kínai állampolgárok számát, ahogy erről a Fides nevű - a Népek Evangelizációjáért Kongregáció keretében működő - hírügynökség jelentéséből értesülhettünk. Nem tudhatjuk, a kínai kormány terve szerint-e vagy attól függetlenül - külföldön a kínai szeminaristák sokkal kevesebbet tanulnak, mert több időt kell az idegen nyelv elsajátításával és az új kultúrához való alkalmazkodással eltölteniük. 1998-ban a kínai kormány több mint 100 szeminaristának adott engedélyt, hogy az Egyesült Államokban és Európában tanuljon, de mindössze kettőnek engedélyezte a Hong Kongban való tanulást. A kettő 1999 januárjában tért vissza Kínába, miután tanulmányaikat a megfelelő tudományos fokozatok megszerzésével befejezték a Hong Kong-i Szentlélek Szemináriumban. E két végzett közül az egyik, a 28 éves Roger Liu elmondta: több olyan papot és szerzetesnőt ismer, akik Európában, az Amerikai Egyesült Államokban vagy a Fülöp-szigeteken tanultak, de az ott töltött négy évből három "ment rá" a nyelvtanulásra teológiai tanulmányok és pasztorális gyakorlat helyett.

"Kínában jó papnak lenni nem ugyazt jelenti, mint a Fülöp-szigeteken, ahol az egyháznak tekintéllyel bíró szava van a társadalomban. Kínában nem lehet erkölcsi vagy a társadalmi igazságossággal kapcsolatos kérdéseket felvetni, nem lehet szociális téren aktívnak lenni. Sok pap még a szentségek kiszolgáltatásától is fél." - nyilatkozta Liu, aki most erkölcsteológiát tanít a pekingi nemzeti katolikus szemináriumban.

Kínában 1957-ben a katolikusokat megosztotta a kormány által támogatott Kínai Katolikus Hazafias Egyesület megalakítása, amely nem ismeri el a pápa tekintélyét és vatikáni jóváhagyás nélkül választ püspököket. A kínai földalatti egyház továbbra is hű a pápához, híveinek számát milliókra becsülik. Liu szerint az egyháznak Kínában rengeteg a tennivalója, az alapvető katekizmus tanítását beleértve. Hiszen sokan az ország katolikusai közül nem értik a szentségek jelentését, nem ismerik az egyház szociális tanítását. Még a papok sem tudják követni, nem értik az újabb elemeket az egyházi tanításban.

"A hívők úgy gondolják: jó papnak lenni azt jelenti, hogy imádkozunk, szeretjük a hivatásunkat és részt veszünk a szentségi életben. A szegényekről gondoskodni, a társadalmi igazságosságról beszélni - ez még a jövő zenéje. Ez nem azt jelenti, hogy Kínában az egyház tanításának csak egy részét fogadnák el. Az egyház itt túl fiatal, még fel kell nőnie." - mondta Liu. Véleménye szerint ezért volna fontos a papoknak és szerzetesnőknek Hong Kongban tanulni, saját anyanyelvükön és kultúrájukban. Ô maga az ott tanultak közül legfontosabbnak azt tartja, hogy "Istennek nemcsak az imámban kell jelen lennie, hanem életem minden vonatkozásában. Erre próbálom majd saját diákjaimat megtanítani."

Peter Choi, a Szentlélek Szeminárium rektora reméli, hogy a jövőben több szeminarista fog Hong Kongban tanulni. Mostanáig a kínai kormány még nem adott magyarázatot arra, miért utasítja el a szeminaritsák erre vonatkozó kérését.

(Catholic News Service)

Jezsuiták kitiltása oroszországból

Az orosz igazságügy-minisztérium az 1997-es vallásügyi törvény értelmében megtagadta a jezsuita rend hivatalos működési engedélyének megadását (regisztrálását). Ez az első eset, hogy az Oroszországban és főleg külföldön sérelmezett törvényt római katolikus intézmény ellen alkalmazták. A londoni Keston News Service-nek nyilatkozó P. Stanislaw Opiela, az orosz jezsuiták elöljárója szerint azonban ez az intézkedés még a törvénynek is ellentmond. Szövege szerint ugyanis ez a vallásügyi törvény nem kíván beavatkozni belső egyházi ügyekbe, márpedig a szerzetesrendek a katolikus egyház részét képezik, nem attól független intézmények.

Vencser László

Atyánk és társaink (1)

Erkölcsi vonatkozások a Miatyánkban

Jézus akkor tanította a "Miatyánkra" övéit, amikor tanítványai kimondottan "felkérték" erre. "Uram, taníts meg minket imádkozni..." (Lk 11,1). A különböző keresztény felekezetek nyelv és kultúra, tér, idő, bőrszín és a korok másságainak ellenére azóta egyként imádkoznak a Jézustól kapott szavak szerint. Isten ebben az imában mindenki Atyjaként jelenik meg. A megszólítás annak a közösségnek a gondolatát fejezi ki, amelyet az Atya a Fiú által és a Lélekben ajándékoz. Ezért a Miatyánk elsősorban a megkereszteltek imádsága, és az egyes kérések kimondása révén napról napra az istengyermekség tudata, az azzal járó feladatok elvégzésének kötelezettsége jut kifejezésre benne. A hegyi beszéd a keresztény élet Magna Chartája. Annak egyes részei eligazítják a megkeresztelt embert a Krisztus-követés útján. E "Magna Chartának" a Miatyánk is szerves része. Rövid foglalata mindannak, ami Istent és az embert, az eget és földet érinti. Ahogyan Tertullianus mondja: "Igazában ez az imádság az egész evangélium rövid foglalata." (Breviarium totius Evangelii)

Ez az imádság jó eszköz arra, hogy a keresztény ember az ezredforduló előtt, majd 2000 után is ennek segítségével váltsa tettekre a meghívásával járó felszólításokat. Nem elvonatkoztató, absztrakt imaszöveggel találja magát szemben, hanem olyan gondolatokat, kéréseket mond ki, beszél meg mennyei Atyjával, amelyek a mindennapi életet érintik és segítik azt helyesen megélni.

Mivel a Miatyánk az élet különféle területeit érinti, bátran kimondhatjuk, hogy minden embernek saját imádságává lehet, hiszen Jézus Krisztus mindenkiért meghalt és mindenkit meghívott követésére. Ha az úgynevezett anonim keresztényekre gondolunk, akkor mindenkinek csak ajánlani lehet, hogy ennek az imának a segítségével forduljon Teremtőjéhez, ezzel kérjen, ezzel adjon hálát.

Az erkölcsi-etikai gondolatok, amelyeket a következőkben kísérelek meg összefoglalni, legyenek eszközök az igazibb emberi és keresztény élet megformálásához.

Tartalmi szempontból a kérések két részre oszthatók. Az első három kérés Istenre vonatkozik, az "Atya uralmára". Az imádkozó azért könyörög, hogy Isten neve megszenteltessék, jöjjön el Országa és teljesedjék be akarata. A második részben az ember saját szükségleteiért imádkozik. A 4-7. kérésekben a minennapi kenyérért, a bűnök bocsánatáért esdekel, valamint azért, hogy az Atya védje meg a kísértéstől és a gonosztól. Ez a felosztás külöünösen azoknak lehet segítségére, akik a Miatyánk szövegét nemcsak "elimádkozni" akarják, hanem szeretnék azt elmélkedve végiggondolni, esetleg hosszabb időn át "lelki eledelként" használni.

Akinek szent a neve

Jézus Atyának szólítja Istent és másokkal is annak szólíttatja őt. Ez Isten neve. Amikor az imádkozó Istent e név megszentelésére kéri, kifejezésre jut az a tény, hogy Isten neve elválaszthatatlan önnön lényétől, magától a személytől. Ezért óv Isten a Mózesnek adott második parancsban - a "tízparancsolatban" -: "Az Úrnak, a te Istenednek hiába ne vedd nevét! Mert az Úr nem hagyja büntetlenül azt, aki káromolja nevét." (MTörv 5,11) Minden olyan emberi próbálkozás, amely Istent úgy akarja megjeleníteni, hogy ennek révén teremtményt "csinál" belőle, elvetendő. A Teremtő nem cserélhető fel a teremtménnyel. Jézus ezért törekszik arra, hogy az Atyát, az Isten nevét az emberekkel megismertesse, kinyilatkoztassa őt nekik.

Az elsőt, de ugyanakkor a harmadik kérést ("legyen meg akaratod") is saját imádsága által "magyarázza", amikor szenvedéstörténetére utal: "Atyám, dicsőítsd meg nevedet! Erre szózat hallatszott az égből: Megdicsőítettem és ezután is megdicsőítem." (Jn 12,28) Ez a megdicsőítés Jézus keresztútjára utal, amely a halálon keresztül a feltámadáshoz, az élethez vezet. A harmadik kérés tartalma szintén megtalálható a jézusi imádságban, amikor a getszemáni kertben, alvó apostolaitól távol így beszélget az Atyával: "Ha nem kerülhet el ez a kehely anélkül, hogy ki ne igyam, legyen akaratod szerint." (Mt 26,42) A Fiú az, aki az Atya akaratát kinyilatkoztatja és teljesíti. Amit az imádkozó keresztény ember kér, vagyis Isten nevének megszentelését és akaratának beteljesedését, ez arra vonatkozik, amit Isten a jövőre vonatkozólag megigért és Jézus Krisztusban beteljesített. Pál ezt így fogalmazza meg: "Tudtunkra adta ugyanis akaratának titkát, azt az őbenne előre meghatározott jóságos tervét, hogy elérkezik az idők teljessége, és Krisztusban mint főben újra egyesít mindent, ami a mennyben és a földön van." (Ef 1,9-10)

A "legyen meg az akaratod" (harmadik) kérés összefoglalja az ima első részét, úgynevezett célirányult kifejezéssel: "amint a mennyben, úgy a földön is". A mi kérésünk arra irányul, hogy a földön is teljesüljön az, ami Krisztus révén Isten eljövendő Országában (második kérés) beteljesedik. Itt a földön a "már", de a "még nem" állapotában élünk. E kérés révén a keresztények - közösségként, de egyénileg felszólítva - kapnak feladatot arra, hogy a mulandó világban tevékenykedjenek és felelősséget vállaljanak. Isten azt akarja, hogy kérjék őt: sikerüljön ezen a földön, ebben a világban azt tenni, amit Jézus Krisztusban, általa a mennyben már megtett, beteljesített.¹

Mi a tennivaló - hangozhat a kérdés -, ha a "szenteltessék meg a neved" kérésből származó erkölcsi felszólításokat akarjuk korunk emberének bemutatni. Hiszen az Atya és a Fiú kölcsönösen kinyilatkoztatták egymást, megismertették az emberekkel a másik személyt - kivált Jézus az Atyát -, mi maradhat még előttünk feladatként? Mit tud az ember ehhez hozzáadni, mit tehet még?

A "tennivaló", a "meghívó", az "imperativusz" a keresztény ember esetében a keresztségből következik. A keresztség az az esemény, amely révén az ember belép a krisztusi közösségbe, "új emberként" kezd az Atya által feltámaszott Krisztussal élni. Pál hangsúlyozza, hogy ez a szentségi esemény az erkölcsi imperativusznak kiinduló pontja.² Amikor a megkeresztelt részesül az isteni életben, meghívást kap annak megélésére. Saját életét oly módon kell kiteljesítenie, hogy az hasonlítson Isten életéhez. Önmagunknál azonban nem szabad lehorgonyoznunk, hanem embertársunkért is kötelesek vagyunk vállalni a kérésben található feladat teljesítését, ami a gyakorlatban a másik személy megbecsülését jelenti. Önmagunk "megszentelése", embertársunk személyének, nevének megbecsülése mellett a harmadik erkölcsi felszólításként az Isten nevének megszenteléséért kifejtett tevékenységet említhetjük.

Legyetek tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes! (Mt 5,48)

Olyannak lenni, mint az Isten - előfordeul már a bűnbeesés történetében is, a Ter 3,1-7 leírása szerint. 3,4-5: "Erre a kígyó így beszélt az asszonyhoz: Semmi esetre nem fogtok meghalni. Isten jól tudja, hogy amely napon abból esztek, szemetek felnyílik, olyanok lesztek, mint az istenek, akik ismerik a jót és a rosszat." Ez volt a kísértés. Mózes harmadik könyvében, a Lev 19,1-ben ez olvasható: "Az Úr így szólt Mózeshez: Szólj Izrael fiainak egész közösségéhez, és mondd meg nekik: Legyetek szentek, mert én, az Úr, a ti Istenetek szent vagyok."

Isten Mózes által üzeni népének, hogy legyen szentté. Jézus a hegyi beszédben az emberektől elvárt tökéletességet az Atya tökéletességéhez hasonlítja, azt mérceként állítjuk eléjük. Nyugodtan mondhatjuk, hogy "istenivé" válásunkat szorgalmazza. Miben áll ez? Egyáltalán lehet-e a mai világban ilyesmiről beszélni? Igen és nem. Amennyiben arról akarnánk az embereket meggyőzni, hogy szentekké legyenek, sokan kinevetnének vagy egyenesen visszautasítanának. Olyanok is akadnának természetesen, akik "szentek" szeretnének lenni. Tökéletessé lenni? Másként hangzik és a jézusi megfogalmazással is megegyezik. Ezt már többen szeretnék, hiszen a mai világban sikert eredményezhet, különösen akkor, ha ez a tökéletesség képességekkel, tudással jár együtt. A következőkben a fogalmakat felváltva használjuk, de a "tökéletes" kifejezés előtérbe kerül, mivel az Újszövetség is gyakran használja ezt a fogalmat.

A tökéletességre való meghívás egyetemessége

A régi erkölcsteológiai kézikönyvek azt a benyomást keltik, hogy a "tökéletes állapot" csak bizonyos személyek, csoportok (szentek, szerzetesek, cölibátusban élők) részére fenntartott kiváltság. A tömeg esetében elégséges megtartani a parancsokat, előírásokat. Ezt Jézusnak a gazdag ifjúval folytatott beszélgetésére alapozták (Mt 19,16-22), ahol az ifjú Jézusnak a parancsok betartásáról beszélt, és Jézus erre ezeket mondta: "Ha tökéletes akarsz lenni, add el, amid van, ... aztán gyere és kövess engem." Az üdvösség elérésére a parancsok betartása elégségesnek tűnt, de a tökéletességhez többre volt szükség. Az erkölcsteológia levonta a következtetést, és a keresztény élet számára szükséges parancsok és kötelességek bemutatására szorítkozott. Az ideális életformának a tárgyalását rábízta a teológiai aszkétika és misztika tudományára. Ezzel magyarázható, hogy a legtöbb erkölcsteológiai kézikönyvből³ hiányzik a keresztény élet tökéletességéről szóló fejezet. Csak a második világháború utáni szakkönyvekben találkozunk e hiány pótlásával.

A II. vatikáni zsinat Lumen Gentium kezdetű dogmatikus konstitúciója kiemelten foglalkozik ezzel a kérdéssel, amikor kijelenti: "Az Úr... nagy bőségben adja meg az üdvösség hatékony eszközeit minden rendű és rangú kereszténynek; fel is szólítja őket arra atökéletesen szent életre, amelynek teljessége az Atyában van meg." (LG 11) Isten népének tagjai számára "közös az istengyermekség kegyelme, közös a hivatásuk a tökéletességre", jóllehet nem kötelesek ugyanazon az úton haladni a cél felé (LG 32). A zsinat egy egész fejezetet (LG V.) szentel ennek a témának. "Mindenki előtt világos tehát, hogy bármilyen rendű-rangú keresztény ember meg van híva a teljes értékű keresztény életre és a tökéletes szeretetre." (LG 40)

A zsinati atyák magatartásának hátterében a már említett teológiai magyarázat áll, amely szerint volt "mindennapi" és "rendkívüli" keresztények. A felértékelt szerzetesi - "evangéliumi" - tanácsok, illetve a cölebsz papi életre való felszólítottság azzal a veszéllyel járt, hogy a világiak és ezek között is a házasok életállapota "alacsonyabb rendűnek" minősült. A zsinat érdeme, hogy a tökéletességre, életszentségre való meghívás minden keresztény ember számára egyenlő elbírálásban részesül.⁴

Ha a teremtést vesszük alapul, akkor az előbb mondottak minden emberre vonatkoznak. Mindenki meghívást kapott, hogy teljesítse a Teremtő és Megváltó által kapott feladatokat. Sőt a kinyilatkoztatásban nem részesült emberek is útban vannak az egyház felé. Isten akarata, hogy minden ember részesedjen az ő életében. Itt az isteni kegyelemnek jut nagy szerep.

A tökéletesség dinamikus jellege

A kereszténynek törekednie kell a tökéletességre, amit a földi életben csak kevesen tudnak a legfelsőbb fokon megvalósítani. Teológiai szempontból ez jelenti a végső célra való törekvést és az ennek érdekében történő alapvető döntést. Ez utóbbiból következik, hogy állandó növekedésről lehet beszélni. Az ember mindig új feladatok vállalására és lépten-nyomon új erények tökéletesítésére képes. Éppen ezért a tökéletességre való meghívást nem statikusnak, hanem dinamikusnak kell tekinteni, ami azt jelenti, hogy nem lehet itt és most ennek teljességéről beszélni, hanem folyamatos növekedéssel állunk szemben. Ebből az következik, hogy a keresztény nem köteles mindig azt tenni, ami önmagában tökéletes, hanem a növekedés tudatában a kevésbé tökéletes is elfogadható.⁵ Ez személyek szerint változik, ami azt jelenti, hogy mindenki a saját képességeinek megfelelően fejleszti önmagát, illetve erényes életét. Így a sajátos adományok, karizmák révén minden embernek személyes elhivatottságai is vannak. Egyik a házasságra, a másik a szerzetesi életre kap rendkívüli karizmát. Ezért nincs általános szabály, amely a személyes meghívást "irányítaná".

A "vándorás" fogalma ("Isten vándorló népe") mindezeket alátámasztja, és megerősíti annak tényét, hogy az egyes személyek külön-külön meghívást kapnak.

A tökéletesség megvalósításának sokfélesége

Már az előbbiekben hangsúlyoztuk, hogy a keresztény életnek nincs kettős erkölcsi mércéje: egy a szerzetesek és papok, egy másik pedig a világiak részére. Mindenki meghívást kapott arra, hogy Krisztusban az isteni kegyelem segítségével éretté legyen. A hegyi beszéd mindkét "csoportnak" szól és érvényes. A világban élő keresztény és a házasság állapotában élő személy nem lehet az egyház "másodrendű polgára", hanem Isten Országának teljes jogú tagja. Mindenki ugyanazon Lélek törvényének van alávetve.

A tökéletességre, az életszentségre való meghívás mindenki számára azonos, mégis a tökéletességi életformák sokféleségével állunk szemben. Minden személy adottságainak megfelelően kapja a karizmát, Isten kegyelmét. Minden embernek sajátos hivatása van. A II. vatikáni zsinat ezt így jellemzi: "A különféle életformákban és hivatásokban ugyanazt az életszentséget ápolják, akiket Isten Lelke sürget." (LG 41) Személyes elhivatottság révén kapott feladatok teljesítése, a tökéletesség elérése függ a személyes adottságoktól, Isten kegyelmétől, a körülményektől, az adott helyzettől. Hogy valaki megtalálja a maga elhivatottságát, figyelnie kell a belső indíttatásra, és "tanulékonynak" kell lennie. A Lumen Gentium néhány útmutatást is kínál arra vonatkozóan, hogy a különböző személyek hogyan tudják a tökéletességet megvalósítani. Kifejezetten szól a püspökökhöz, papokhoz, házasokhoz, szülőkhöz, munkásokhoz, szegényekhez, betegekhez (LG 41; PO 12 - papok; LG 46 - szerzetesek). Ezekben a pontokban a zsinat a személyes elhivatottsággal járó feladatokról beszél, amelyeket mindenki ott tökéletesít, ahol hivatást kapott.

A személy tisztelete⁶

A történelem folyamán az emberi becsület, a személy tisztelete társadalmi jónak számított. Jóllehet nem beszélhetünk közvetlen erkölcsi kvalitásról, ennek erkölcsi jelentősége az egyén, a csoport és az egész társadalom számára felbecsülhetetlen érték és tulajdonképpen az erkölcsi élet forrásaként kezelhető.⁷

Amikor az ember becsületéről, tiszteletéről beszélünk, értjük ezen a személy jó hírnevét, az illető iránt a közösség részéről tanúsított elismerő magatartást. Ilyen esetben értékelünk valakit. Kifelé mindezek a tisztelet, elismerés, odafigyelés révén válnak láthatóvá, érzékelhetővé. Ha valakit kitüntetnek, a megbecsülés magasabb formájával találkozunk. Az ilyen személy olyan teljesítményt volt képes felmutatni, amely a társadalom számára jelentős és magas erkölcsi minősítést érdemel.

Ez az erkölcsi érték olyan, mint a teremtésből származó jogok. Jog az élethez, jog az emberi méltósághoz, jog a munkához. E különféle jogokat tovább finomítva is sorolhatjuk. Ugyanilyen alapon maga a személy nem mondhat le arról a jogáról, hogy önmagát megbecsülje és mások részéről is megbecsülve érezze magát. Kifelé lemondhat saját megbecsülésének a maga és mások részéről megnyilvánuló jeleiről, de bensejében ugyanezt nem teheti. A személy tisztelete, megbecsülése az igazságosság kategóriájából eredeztethető kötelesség.

A közösségek élete, az emberi kapcsolatok kiépítése és megtartása a kölcsönös megbecsülés és tisztelet nélkül nem lehetséges. Bármennyire erőlködne is valaki összetartani a közösséget vagy megőrizni a baráti kapcsolatokat, végül csalódnia kell, mihelyt a másik személy tiszteletének felszólítását szem elől veszíti. Az egyén számára elengedhetetlen a megbecsülés megtapasztalása, hogy ebből erőt merítve, a közösségben tudjon növekedni és annak javára gyümölcsözően dolgozni.

Annak érdekében, hogy az ember a másik személyt tisztelni tudja, fontos szerep jut a nevelésnek. Ennek keretében megkapja a felnövekvő ember - szülők és nevelők révén - azt az erkölcsi tőkét, amely bátorságot ad neki, hogy másokkal és önmagával szemben ezt az "erényt" gyakorolja. Bármilyen módon történik is a nevelés, a tisztelet, a megbecsülés a nevelt életében meghatározó szerepet tölt be. A neveltnek éreznie kell a nevelő részéről, hogy őt is tiszteli, megbecsüli. Ebben az esetben ő is ezt fogja gyakorolni másokkal szemben. Ha ezt nem érzi, hanem lépten-nyomon a "lekezelést", a "hatalmaskodást" tapasztalja, később ugyanezt teszi maga is.

Önmagam megbecsülése, tisztelete

Ha valaki nem tud önmagával szemben igényes lenni, ha nem tudja önmagát becsülni és ennek érdekében erőfeszítéseket tenni, mások tiszteletével is nehézségei lesznek. A Biblia szerint a jó hírnév a földi javak legértékesebbje. "A jó név többet ér a nagy gazdagságnál, aranynál, ezüstnél jobb a közszeretet" (Péld 22,1). "Vigyázz a nevedre, az végig elkisér, sokkal biztosabban, mint ezer drága kincs." (Sir 41,12)

Pál apostol szerint a keresztények jó hírneve elősegíti az evangélium ügyét. "Se zsidót, se pogányt, se az Isten egyházát ne botránkoztasságot meg, mint ahogy én is mindenkinek kedvében járok. Nem azt keresem, ami nekem hasznos, hanem ami másoknak van javára, hogy üdvözüljenek" (1Kor 10,32-33). Mt 5,16-ban ez olvasható: "Ugyanígy a ti világosságotok világítson az embereknek, hogy jótetteiteket látva dicsőítsék menneyi Atyátokat."

A keresztények és mindazok, akik szeretik Istent, kötelesek vigyázni jó hírnevükre - írja Pál a Fil 4,8-ban. "Testvéreim, arra irányuljanak gondolataitok, ami igaz, tisztességes, igazságos, ami ártatlan, kedves, dicséretre méltó, ami erényes és magasztos." Az apostol arra törekszik, hogy Isten és az emberk előtt jó lelkiismerete legyen. Ebben látja saját tisztességét, becsületességét. "Magam is arra törekszem, hogy lelkiismeretem tiszta legyen Isten és az emberek előtt" (ApCsel 24,26 - amikor ugyanis Pált Felix helytartó előtt vádolják, s ő védekezik). Ha szükséges, mindig védekezik azokkal szemben, akik a jó ügynek ártanak (ld. 2Kor 11).

Önmagáért azonban senki nem köteles az emberek elismerését kivívni, megkövetelni. Ez olyan magatartás lenne, amit Jézus a farizeusok esetében elítélt. "Ügyeljetek, hogy a jót ne az emberek szeme láttára tegyéte, azért, hogy lássanak benneteket. Így semmi jutalom nem vár rátok mennyei Atyátoknál." (Mt 6,1)

Felelősségteljesen vigyázni a saját név becsületére, tisztaságára nemcsak jogos, hanem kötelező is. Ez a helyes önszeretet része. Gyakran a mások iránti felelősség kötelezettségéből származi, ami kapcsolatban áll a lelki és erkölcsi javakkal. A saját becsület ápolása különös módon kötelező a szülők, nevelők, papok, vezetők esetében. Még inkább vonatkozik ez azokra, akik köztisztségeket viselnek (államelnök, polgármester, püspök, plébános stb.). A keresztény esetében ez a kötelezettség az általános apostoli küldetésből ered.

E kötelezettség azonban nem jelenti a név tűzzel-vassal való védelmét. Így a kisebb hiányosságokat, amelyet nem nagyon ártanak, figyelmen kívül lehet hagyni. Egyes személyek esetében mégis jogos, sőt néha kötelező az igazságtalan támadásokkal szemben védeni a saját nevet.

Rendkívüli esetekben törvényszéki védelem is igénybe vehető. Ez általában akkor aktuális, amikor valaki egy közösséget képvisel. Ilyen és más védekezéskor sem lehet az önvédelem határát túllépni. Arra kell törekedni, hogy a gyalázás megszűjnék és visszaálljon az eredeti állapot. Olyan megbecsülésre, tiszteletre, amely nem a személy saját érdeme, senki nem formálhat jogot, nem tarthat igényt. Senki nem érezhet ilyen esetben örömet, inkább szégyenkeznie kellene. Rendkívüli módon elvárni a tiszteletet, rendetlen ambíciót jelentene. Mindenki annyi tiszteletre, megbecsülésre tarthat igényt, amennyit megérdemel, valamint magatartása és munkája révén kivívott. A túlzott szerénység, Istentől kapott karizmák, képességek elvitatása, az önlebecsülés olyan hibák/bűnök, mint az előbb említett tisztelet, megbecsülés túlzott igénylése, illetve kikövetelése.

Embertársam megbecsülése, tisztelete

Az igazságosság megkívánja a másik személy tiszteletét. "Adjátok meg mindenkinek, ami jár neki:... akinek tisztelet, annak a tiszteletet" (Róm 13,7). A szeretet arra indít, hogy ezt a gyakorlatban meg is valósítsuk. "A testvéri szeretetben legyetek gyöngédek egymáshoz, a tiszteletadásban előzzétek meg egyást." (Róm 12,10). Azt szokták mondani, hogy a nemes lelkű ember dicséretekben nem szűkölködik. Nem vár másoktól elismerést, de bőven részeltet ebben másokat. Ha nem tartozik is mindenki ebbe a kategóriába, mégis kötelessége minden embernek, hogy másokkal szemben tisztelettel legyen.

Rendkívüli tisztelet illeti azokat, akik hivatal élén állnak, a közösséget képviselik és a jó ügyet szolgálják. Ismét Szent Pálnak a rómaiakhoz írt leveléből vett előző idézet: "Adjátok meg mindenkinek, ami jár neki: akinak adó, annak az adót, akinek vám, annak a vámot, akinek hódolat, annak a hódolatot, akinek tisztelet, annak a tiszteletet." (Róm 13,7) Azoknak, akik a lelkiekért felelnek, illetve ennek szolgálatában állnak mélt tisztelet jár. Ilyenek a püspök, a pap stb. Természetesen ez nem származik automatikusan az "állapot" révén, ki is kell azt érdemelni. "Engedelmeskedjetek elöljáróitoknak, kövessétek őket, mert ők vigyáznak rátok, abban a tudatban, hogy számot adnak lelketekről." (Zsid 13,17) "Ugyanígy, ti fiatalok, engedelmeskedjetek az elöljáróknak." (1Pt 5,5)

A szülők tiszteletét már a tízparancsolat szorgalmazza és a Szentírás állandóan visszatér erre. Kiv 20,12: "Tisztelt apádat és anyádat, hogy sokáig élj azon a földön, amelyet az Úr, a te Istened ad neked."

"Átkozott, aki apját és anyját nem tiszteli!" (Törv 27,16)

"Tiszteld apádat és anyádat, és: aki apját vagy anyját gyalázza, halállal lakoljon." (Mt 15,4)

Az időseknek is kijár a kiváló tisztelet. Ennek alapja hosszú élettapasztalatuk, fáradsággal végzett munkájuk, amit tulajdonképpen gyermekeik és a fiatalok jövőjéért fejtettek ki. "Becsüld meg az ősz fejet, add meg a tiszteletet az öregnek és féld Istenedet." (Lev 19,32) "Ékes koszorú a fehér hajkorona, az igazságosság útján található." (Péld 16,31). "Idős férfit ne korholj, csak figyelmeztesd mint apádat, az ifjakat mint öcsédet, az idős nőt mint anyádat, a fiatalt mint húgodat." (1Tim 5,1-2) Az apostol e lelkipásztori utasításaiban minden idők lelkipásztoraihoz szól, de nemcsak ők, hanem mindenki komolyan veheti ezeket a szavakat. A következő versekben így olvashatjuk: "Tiszteld az özvegyeket... Ha valamely özvegynek gyermekei vagy unokái vannak, ezek tanulják meg, hogy elsősorban saját családjuk tagjaira legyen gondjuk, és róják le hálájukat születik iránt, mert ez kedves az Isten előtt." (1Tim 5,3-4)

A másokkal szembeni tisztelet kinyilvánításának különböző lehetőségei, illetve módozatai vannak. A találkozáskor megnyilvánuló kedvesség és tisztelettudás jelzi, hogy számomra a másik személy értékes, tiszteletreméltó. Jelenlétében kimondott és elismerő szavak vagy távollétében érdemeinek, nagyságának felemlítése az embertárs megbecsülésének jele. A keresztény ember magatartásának olyannak kell lennie, ami a találkozások, megnyilatkozások alkalmával a másik "tudomására hozza" a megbecsülést. Az alamizsna átadásakor, a szegény segítésekor nagyon fontos ennek helyes szemlélete. A "megalázkodó" szegénnyel éreztetni kell - egészen pontosan neki kell megéreznie -, hogy az, aki vele most jót tesz, tiszteli őt. Ha ennek a fordítottja történik, nem lehet tiszteletről beszélni. Jakab apostol említi, hogy a közösségekben előnyben részesítik a gazdagokat, míg a szegények háttérbe szorulnak. "Ha közösségetekbe belép egy férfi pompás öltözékben, aranygyűrűvel az ujján, és belép egy szegény is, elnyűtt ruhában, figyelmetek a pompás öltözékű felé fordul, és így szóltok hozzá: Foglalj itt kényelmesen helyet. A szegénynek meg azt mondjátok: Állj oda oldalra... Hát nem megkülönböztetés ez? Nem ítéltetek-e szívetekben helytelenül gondolkodva, részrehajlóan?" (Jak 2,2-4)

Az erkölcsi hiányosságok ellenben csökkentik a tiszteletet a másik iránt, sőt gyakran azt is tapasztalni lehet, hogy e csökken(t)és kötelességként jelentkezik. Hogy kitől, mikor kell megvonni bizonyos tiszteletet, ebben nagyon óvatosnak kell lenni.

Itt ugyanis nemritkán az emberi gyengeség és az erkölcsi hiány határai összemosódnak, ami azt eredményezheti, hogy igazságtalan ítéletre kerül sor. Ilyenkor meg kell keresni a gyengeségben elrejtőzött pozitív kvalitásokat, amelyek tiszteletet és megbecsülést érdemelnek.

Mindaz, ami az egyénre vonatkozik, érvényes a közösség esetében is. Ennek külön tanulmányt lehetne szentelni, de bizonyos szempontokat szem előtt tartva nem lesz nehéz a tiszteletről tett megállapításokat az egyházi, világi, nemzeti közösségekre talkalmazni. Vigyázni kell azonban arra, hogy senkit ne ragadjon el az "általánosítás" kísértése. Az egyén esetében az egyénnel szemben kell a tiszteletet kifejezni vagy esetleg megvonni. A közösségek egyénekből állnak. Amit néhány személy helytelenül tesz, azt nem lehet az egész közösség bűnének felróni - ez tipikusan a kollektív bűnösség esete -, és ily módon a tiszteletet a közösség tagjaitól is megvonni. Ez áll pozitív esetben is. Amikor tisztelek egy közösséget, egyházat, szervezetet stb. - nincs kizárva annak lehetősége, hogy e közösségben olyan egyének is élnek, akikkel szemben valamely különös tisztelet kötelezettsége nem érvényesül.

Jegyzetek

Egy nagy próféta halála

II. Erzsébet királynő: "Hume bíboros az ország keresztény életének alakulásához kiemelkedő módon járult hozzá." Tony Blair brit miniszterelnök: "A megszemélyesült jóság volt, bizonnyal szent ember, rendkívüli alázatossággal és fáradhatatlansággal." George Carey anglikán érsek-prímás: "A bíboros sokak szívében helyet kapott ökumenikus elkötelezettsége folytán." Carlo Maria Martini bíboros, milánói érsek: "Korunk nagy prófétáinak egyike volt." Timothy Wright, Ampleforth bencés apátja: "Millióknak volt szellemi atyja az országban és azon kívül is."

A szerény és a nyilvánosságtól szívesen visszahúzódó Hume - aki 1978 óta az angol és walesi püspöki konferencia elnöki tisztét is betöltötte - az egyház előírásait követve 75. születésnapján benyújtotta visszavonulási kérelmét, hogy minél hamarabb kolostori cellájába költözhessen vissza (Hume ugyanis bencés szerzetes volt). II. János Pál azonban nem fogadta el lemondását, mivel a bíborost az angol katolicizmus élén nélkülözhetetlennek tartotta.

1923. március 2-án született Newcastle-upon-Tyne-ban befolyásos család fiaként. Édesapja William Errington Hume orvosprofesszor, szívspecialista, édesanyja, Lady Marie Elizabeth Hume francia származású. A 13 éves fiú a nyugat-yorkshire-i Ampleforth-ba került egy katolikus magániskolába, majd annak elvégzése után 1941-ben bencés novícius lett. 1942 szeptemberében tette le első, 1945-ben ünnepélyes örökfogadalmát. Az oxfordi, majd a fribourgi (Svájc) egyetemen tanult, 1951-ben Ampleforth-ban szentelték pappá. Szerzetes-tanárként történelmet és idegen nyelveket tanított, és a kollégium rögbi-csapatának lelkes edzőjeként működött.

Hume mélyen vallásos emberként és püspökként maradt meg a köztudatban, olyannak azonban, aki nem átallott az aktuális társadalmi témákban állást foglalni. De stílusa, modora lekötelezően udvarias és diplomatikus volt, a társadalom legkülönbözőbb rétegeihez és csoportjaihoz is megtalálta a megfelelő "hullámhosszot". Bár gazdag és kiváltságos környezetből származott, a peremre szorultak szócsöveként lett ismert: a szegények, menekültek, hajléktalanok, igazságtalanságot elszenvedők érdekeiért emelte fel szavát. Hume bíboros, vagy egyszerűen Basil atya, ahogy egyházmegyéjében sokan szólították, "keményvonalas" képviselője volt az olyan vitatott kérdéseknek, mint az egyház tanítása az abortusz és fogamzásgátlás témakörében, a homoszexualitás, a kötelező cölibátus vagy az interkommúnió. Hume egyértelműen hajlott afelé, hogy a világi papok cölibátus-kötelezettségét az egyház további gondos megfontolás tárgyává tegye és elkötelezte magát nős anglikán papok befogadása mellett a katolikus egyházba. Ugyanakkor mélységes tisztelettel viseltetett a hagyományok és az egység iránt. A bíboros társadalompolitikai kérdésekben is világos álláspontot képviselt. Szorgalmazta a dél-afrikai apartheid-politika elmarasztalását, nagyra értékelte a nukleáris fegyverek korlátozására való törekvést és bírálólag foglalt állást a NATO-erők iraki, illetve koszovói bevetésével szemben. Az utolsó hónapokban sok energiát áldozott arra a nemzetközi kampányra, amely a világ legelmaradottabb országai adósságának elengedése érdekében bontakozott ki.

A westminsteri érseki székbe való kinevezése 1976-ban sokakat meglepett. Majdnem 13 évig volt korábban Ampleforth bencés kolostorának apátja, egy 150 szerzetesből álló közösség vezetője, valamint egy elit magániskola tanára, egy olyan iskoláé, ahová Nagy-Britannia leggazdagabb és legarisztokratikusabb katolikus családjainak fiai jártak. Ô maga is ezt a korszakot tartotta élete legboldogabb periódusának.

Angliában és Wales-ben a katolikus egyház századokon át a közélet peremére szorult, hiszen az anglikán egyház volt a hivatalos egyház, a királynak pedig máig törvény tiltja a katolikus személlyel való házasságkötést. Ennek ellenére Hume bíboros igenis számított, sőt korunk legismertebb és legelismertebb egyházi vezetője volt a brit közéletben. A BBC például 1997. augusztus 31-én, Diana hercegnő halálakor már a legelső órában hozzá fordult kommentárért.

Elsősorban azonban lelkipásztorként volt jelentős az életműve. Plébánia-látogatásai során meleg rokonszenv fogadta, kiterjedt nemzetközi és országos egyházi feladatai sohasem terelték el figyelmét a rá bízott keresztények gondjairól - legyenek azok akár személyes problémák. "Köszönöm, hogy törődik az emberekkel" - mondta évekkel ezelőtt egy halálos ágyán fekvő asszony, akit Hume meglátogatott a kórházban. A "kisemberek" iránti mély szeretet és együttérzés meghatározó volt Hume bíboros utolsó napjaiban is. "Két csodálatos kegyelmi ajándékot kaptam" - írta papjainak címzett levelében betegágyáról. "Az első: idő adatott nekem, hogy felkészüljek egy másfajta jövőre. A második: szokatlan módon nyugodt és békés vagyok."

II. János Pál Hume-ot "nagy lelki és erkölcsi karakterrel bíró pásztorként" jellemezte. Emlékeztetett a bíboros különös elkötelezettségére a különböző felekezetekhez tartozó keresztények közötti párbeszéd terén, de éppígy megemlékezett lelkigondozói kvalitásairól is. Betegségének idején "a méltóság és remény tanúja" volt - írta a pápa részvétnyilvánító táviratában Hume családjának és Westminster érsekség keresztényeinek.

"II. János Pál pápának jobban oda kellene figyelnie a helyi egyházak püspökeinek tanácsaira és kétévenként minden katolikus püspöki konferencia elnökével találkoznia kellene." - Ezt ajánlotta Hume bíboros egy az Egyesült Államokban élő és dolgozó püspökök figyelmébe hozzájuk szóló video-üzenetében. Az ilyenszerű találkozások és párbeszédek lehetővé tennék Róma püspöke számára, hogy "közvetlen és kollektív döntésekre" jusson - hangzik a "video-levélben", amelyet az Arizona államban található Tucson-ban tettek közzé június harmadik hetében. E módszer következetes alkalmazásával számos probléma és ütközés elkerülhető volna a Vatikán és a helyi egyházak között.

Laptestvérek (Vigilia 99/, Egyházfórum 99/1, Pannonhalmi Szemle 99/1)

A Vigilia júniusi számának főszerkesztői szövege nagyon aktuális témával foglalkozik. Lukács László A gyűlölet mementói címen a gyűlölködés, gyűlöletkeltés, gyilkos indulatok kapcsán századunk rémségeinek gyökereit és jelenségeit villantja fel. A közelmúlt ruandai vérengzéseit azok röplapszerűen terjesztett ideológiájának felvillantásával idézi emlékezetbe. Az 1990-ből származó irat szerint áruló minden olyan hutu, aki tutszi nőt vesz feleségül, netán alkalmaz munkaviszonyba. Ismerősnek tűnik ez a fajta szöveg, ez a fajta indulat a mi tájainkon is, és sajnos nem csak az újságból, nem csak a jugoszláviai események kapcsán… "Ma már látjuk, mennyivel nehezebb igazságosságra és békére, egymás megbecsülésére, segítésére, szolidaritásra és - mondjuk ki a szót: - szeretetre nevelni, mint gyűlöletre uszítani" - folytatja a gondolatsort Lukács. És sajnos a dolog aktualitása azért is fokozott mértékű számunkra, mert mi is hajlamosak vagyunk a felénk irányuló gyűlöletet érzékeny és sebzett lélekkel észlelni, a belőlünk sugárzót pedig mint a helyzet természetes velejáróját csendben helyeselni. Jó volna, ha figyelmeztetésnek elegendő lenne számunkra a néhányszáz kilométerrel odébb most már befejeződni látszó háború, s nem várnánk meg, míg egészen közel kúszik. Kisebbségiként is keresztények vagyunk, akiknek feladatunk Jézus országát építeni… Kisebbségben és szórványban címen Jakabffy Tamás kínál ehhez olyan szempontokat, amelyek nagyon is időszerűek, noha a rögzült látásmód, a kisebbségi létről való hagyományos gondolkodás szempontjaihoz képest más megközelítést jelentenek. Igaz ugyan, hogy a szöveg eredetileg a Pax Romana Fórumnak a korrupció témájában rendezett bajai kongresszusán hangzott el, nemcsak a romániai korrupció leleplezése kíván lenni, hanem sokkal tágabb értelemben szól hozzá a "kisebbségben lenni" problematikához, s nyújt át a mai körülményekhez, keresztény követelményekhez adekvátabb értékelési, sőt újragondolásra alkalmas szempontokat. Erdélyi körképet olvashatunk Fejes Ildikótól Család a társadalomban és egyházban témájában. Kamarás István a szociológus szakmai szenvtelenségével és főleg elfogulatlanságával méri fel témáját (Egyházközségeink 1997-98-ban), ám erről szóló beszámolóján már átsüt a keresztény "drukker" lelkesültsége, amely az olvasót reménnyel tölti el a közösségi létre, közösségi egyházkép megvalósíthatóságára vonatkozóan.

B. M.

A főszerkesztő-váltás vélhetőleg rövid átmeneti idejét élő Egyházfórum 99. évi első száma az állandó diakonátus problematikájával foglalkozik. A lapszám felelőse, Békési Eszter többek közt ezt írja bevezetőjében: "Félelem, csalódottság, tűrés, hallgatás - ez a kozmetikázva lejegyzett gondolatokból nem derül ki, ezért kellett erről elöljáróban szólni. Hogy egyházunkban [ti. a magyarországi egyházban] miért működik ilyen nehézkesen ez a forma, a Gyulay Endre püspök úrral készített interjúból, mások mellett egy elgondolkodtató okra fény derül: a diakónusnak szentelés után nem lehet felmondani." A Békési Eszter által idézett interjú "Azt mondhatja az ember, Isten vele…" címet viseli. A beszélgetést Molnár Ferenc állandó diakónus kimerítő, tárgyszerű, kemény írása követi (A diakonátus helyzete ma Magyarországon). Nem véletlen, hogy a szerző tanulmánya pontosan azt adja, amit a cím is igér: pontos, pártatlan helyzetképet, hiszen Molnár néhány évvel ezelőtt e kérdésnek önálló kötetet is szentelt. Gilles Rebeche A diakónia és a diakonátus egy franciaországi egyházmegyében című szövege a touloni diakónus-helyzet alakulását vázolja. "Az állandó diakonátust Franciaországban elsőként az egykori zsinati agya, a Toulon-i egyházmegye későbbi püspöke, Barthe vezette be 1982-ben. Barthe aktívan részt vett a Gaudium et spes zsinati konstitúció előkészítésében, s a zsinaton következetesen azon fáradozott, hogy az egyház a világgal párbeszédet folytató, szegény és szolgáló egyházzá váljon. Fájdalmasan érzékelte, hogy az egyház a szegényeket legfeljebb csak karitatív akciók révén éri el, ám a kitaszítottaknak és a peremen lévőknek nincs helyük az egyházban, nem részsülnek katekézisben, nem vesznek részt az egyház ünnepeiben, liturgiájában. Bernard Lemettre Szabadulás a rabszolgaságból című rövid írásában a prostitúció elleni küzdelmet célul kitűző "Mouvement du Nid" egyesület hivatásáról szól. A diakonátus-témát érintő további írások Jagicza József, Puskás Lajos, Pap József és Gorove László tollából származnak. Aki üzen: Nyíri Tamás címmel indít rovatot az Egyházfórum. Elsőként Nyíri Tamás Hogyan él a magyar papság? című, 1972-ben kelt szövegét idézi. Új rovatával a lap (a Keresztény Szó után másodikként) Nyíri "életművének szócsöve" szeretne lenni.

K.

Az idei év első Pannonhalmi Szemle-száma a "csend és töredék" alcímet viseli. Tanulmány-tömbjében elsőként Walter Vogels szövege olvasható (Nem lesz többé próféta!). "Tartalmi ismertetés" helyett itt csak a fejezet-címeket soroljuk: Baljós jövendölések a próféták eltűnéséről, Panaszok a próféták hiánya miatt, Isten távollétének jelentése, A próféta hiánya egy barát hiánya, A próféta hiánya Isten válaszának hiánya, A próféta hiánya Isten megszólító szavának hiánya. Máthé Andrea Befogadni című tanulmánya "egy platóni fogalomból indul ki, rajta keresztül a kimondhatatlant és a kimondhatatlanság paradoxonát vizsgálja. Néhány értelmezés felhasználásával körülhatárolja a fogalmat, s átviszi a nyelv, majd a művészetértelmezés dimenziójába, hogy aztán eljusson a kimondhatatlans csendjébe, a befogadás név-nélküli határterületeire." Irodalomtudományi érdekű tanulmány a Bacsó Béláé (Romantikus mű és fragmentum). Keresztes Szent János spanyol misztikus (1542-1591) A Kármel hegyére vezető út című versét idézi a folyóriat Takács Zsuzsa kiváló bevezetőjével (Én, boldog, messze jártam), illetve közreadja Jánosnak A lélek sötét éjszakája második könyvének egy terjedelmes részletét. Tallár Ferenc filozófia(történet)i tanulmányának második része (A szónak meghallói) a "személy" és az "önmagában jó" fogalmának körülhatárolását kínálja Platón és Ágoston között. A lapszámnak ezúttal is rendkívül értékes része a Művekről szóló kritika- és szemlerovat, illetve a Figyelő.

Ismertetések

Bálint József: Szent János evangélistával a keresztény érettség útján

Az Agapé kiadónál megjelent könyv szerzője Carlo Maria Martini elgondolása nyomán " a négy evangéliumot a keresztény érlelődés négy fokozatának, útikalauzának" tekinti, Szent János evangéliumát pedig a lelki érettségre eljutott " bölcsek" -nek, lelkileg éretteknek szánt örömhírnek tartja. A kötet azonban kicsit mást nyújt, mint amit a cím sugall, ugyanis a felnőtt kereszténység ösvényén bandukolók csak közvetve - egy-egy imperatívusz megfogalmazásának a szintjén - kapnak eligazítást a szerzőtől. És a biblikus alapú lelki kísérést kereső olvasó néhány oldal elolvasása után rájön: egzegétikai (tan)könyvet tart a kezében, amelyből - nem túl nehéz szellemi munkabefektetés árán - számos érdekességet megtudhat a negyedik evangéliumról.

A szerző először a János apostol által használt kulcsfogalmakat tisztázza: bemutatja az örök élet, az Isten ismerete, az igazság, a hit, a szeretet, a világosság és sötétség, a víz és szomjúság, a kenyér és az éhség, a dicsőség, a tanúságtétel és az ítélet jánosi értelmezését, és kitér a Messiás, Isten Fia és Logosz nevek jelentésére is, külön alfejezetet szentelve a Logosz teológiájának. A János-evangélium prológusának elemzése után Bálint József az általa Jelek könyvének nevezett (Jn 2-12) rész egyes jeleneteit boncolgatja; ez a részt talán a leggyakorlatibb, hiszen elemzése során a szerző szinte bevezeti az olvasót az evangéliumi történetbe, annak világába, sőt - egy-egy mondat erejéig - itt néha alkalmazza is a jézusi tanítást, magatartásmintát a mai keresztény helyzetére. Jézus búcsúbeszéde János evangélistánál legalább olyan lényeges, mint a hegyi beszéd a szinoptikusoknál - fejti ki a szerző a negyedik fejezetben, majd a keresztnek és a föltámadásnak, valamint a dicsőség útjának jánosi megközelítését ismerteti. A szeretet evangéliumának is nevezett szentírási könyv Bálint József által felkínált értelmezését végigkövetve egyértelművé válik: Jézus " halálos" szeretete követendő példa kell hogy legyen minden nagykorú keresztény számára.

Spiritualitate transilvana ši istorie europeana (Erdélyi szellemiség és európai történelem) (Szerkesztették: Mârza, Iacob és Dumitran, Ana)

A Gyulafehérvári Egyesülés Nemzeti Múzeuma és a 1918. december 1. Egyetem által szervezett, 1998. október 15-16-án megtartott történelmi szimpozionon lehangzott előadás és még néhány, a témába vágó tanulmány képezi a két említett intézmények által 1999-ben kiadott könyv anyagát. A Spiritualitate transilvana ši istorie europeana : biserica ardeleana la granioa dintre medieval ši modern (Erdélyi szellemiség és európai történelem: az erdélyi egyház a középkor és az újkor határán) témájú tudományos ülést az 1648-as román nyelvű belgrádi Újszövetség kiadásának 350. valamint az erdélyi román egyház egy része Rómával való uniójának 300. évfordulója alkalmával rendezték meg.

A kötet - szerkesztői szerint - az erdélyi szellemiségnek mint belső hagyományrendszernek van szentelve, amely mélyen belegyökerezett Erdélynek minden etnikai közössége által befolyásolt politikai, gazdasági, szociális, vallási és kulturális struktúráiba. Az objektivitásra és demitizálásra törekvés következményeként nem román vonatkozású témákról is szól a kötet, amelynek különös érdekessége, hogy tartalmaz három magyar nyelvű tanulmányt (Marton József: A keresztény szerzetesség szellemisége, Gúdor Botond: A Jezsuita rend missziója Erdélyben 1601-1606 között, a missziós jelentések, levelezések alapján, Bod Péter Ákos: A peregrináció kulturális és gazdasági hatásai Bod Péter korában és a mai globális korban) valamint egy-egy olasz, francia, angol és német munkát is. A tanulmányok mindenikét rövid angol nyelvű összefoglaló előzi meg.

A szerkesztők négy nagy tematikus csoportba sorolták be a kötetet alkotó tudományos dolgozatokat: I. Felekezet, nép és politikai erő; II. Egyházi intézmények: történelmi valóság és arculat; III. A könyv és az írás civilizációja; kulturális következmények és IV. Történelmi és nemzeti diskurzus.

Bereczki Silvia

Bura László: Iskolavárosunk: Szatmárnémeti

"Többrétegű" kötet a Bura Lászlóé: település- és iskolatörténet, demográfiai, etnikai és anyanyelvhasználati konklúziókra vezető munka, érdekes adattár a szociológiai kutatás számára.

A könyv első két nagy fejezete a diakrónia dimenziójában tekinti át I) a középiskolák, illetve II) a középiskola utáni továbbtanulás és a felsőfokú oktatás intézményeinek változásait (ez a kötet terjedelmének 96%-át teszi ki). A harmadik nagy fejezet a 20. századvégi anyanyelvű oktatás helyzetét ismerteti (tehát amolyan kortárs gyorsfénykép).

Lapunk olvasói számára nyilván e városi léptékű iskolatörténet katolikus vonatkozásai lehetnek érdekesebbek, ezért ebből a nézőpontból idézzük fel a kötet néhány érdekességét.

"A reformáció következményeként megszűnt katolikus szellemiségű oktatás újraindulása Szatmáron az 1630-as évek végén kezdődik, mégpedig egyenesen gimnázium alapításával. Pázmány Péter ugyanis a Habsburg királysághoz tartozó országrészekben a protestantizmus ellensúlyozására sorra alapította a jól szervezett kiollégiumokat, gimániumokat, amelyeket a jezsuita rend gondjaira bízott. Szatmár […] földrajzi helyzete, a környékbeli katolikus birtokosok (pl. a Melith, Pethő, Drugeth és Nyári család) támogatása és az ott térítő olasz misszionáriusok […] lehetővé tették a szatmári katolikus gimnázium megalapítását."

"A jezsuita gimnáziumban tanító tanárok bizonyosan jól képzettek volnak, mert a jezsuita iskolák működési szabályzata előírta, hogy csakis az taníthat, aki a magiszteri címet megszerezte, ehhez viszont felsőbb fokú végzettség volt szükséges, vagyis a tanárnak el kellett végeznie az akadémiai tagozat hároméves filozófiai stúdiumait, utána pedig szakszerű vezetéssel, félesztendős kurzusan ismételnie kellett a gimnázium és a líceum anyagát."

"A jezsuita gimnáziumokban működő tanárok számára Pázmány Péter már az 1629-es nagyszombai zsinaton több lényeges oktatásmódszertani elvet megfogalmazott. Azt kérte a tanároktól, hogy ne foglalkozzanak a gyermekek szellemi képességét meghaladó problémákkal, ugyanakkor azt is szorgalmazta, hogy a tanítási órán előadott magyarázatok, illetőleg a tananyag megértését megfelelően megválasztott szemléltetéssel segítsék."

"A jezsuita tanárok szigorú fegyelmet követeltek meg diákjaiktól, ugyanakkor ők maguk barátságos magatartás kialakítására törekedtek. Kemény munkát követeltek meg, de tervszerűen gondoskodtak diákjaik megfelelő pihenéséről is. Különféle szórakozási alkalmak megteremtésével, sporttal, játékkal és más rendezvényekkel biztosították a tanulók számára a kikapcsolódást. A szatmári gimnázium diákjai színielőadással is alkalmat teremtettek az iskola és a szülők, a lakosság, valamint az elöljárók közötti kapcsolat bővítésére."

"A jezsuita rend 1773-ban történt feloszlatása után szatmári rendházukat és az iskolát a magyar eredetű pálos rend vette át. Tanáraik 1776-tól 1786-ig - magyarországi rendházaik feloszlatásáig - tanították tovább a gimnázium grammatika osztályait." "A pálosok tanrendszere a jezsuitákéra alapult, arra törekedtek, hogy tanulóikkal sajátíttassák el az alapismereteket, egyben segítsék elő hajlamaik szerinti önképzésüket. A jezsuiták oktatási rendszerétől valamelyest eltértek a tananyag kiválogatásában s a magyar nyelv alaposabb tanításában."

"Szatmár város katolikus polgárai nem törődtek bele jezsuita, majd pálos vezetésű gimnáziumuk megszűnésébe, többször kérvényezték új katolikus iskola megnyitását, hiába. Kedvező változás csak a katolikus egyházszervezet partiumi megszilárdulása után következett be: 1805 januárjában a Helytartótanács Fischer Istvánnak, az előző évben létesített szatmári egyházmegye első püspökének kérésére engedélyezte, hogy a gimnáziumot piarista tanárokkal újra megnyissák. A tanítás elkezdését azonban késleltette, hogy a kegyesrendi szerzeteseket nem sikerült Szatmárra hozni."

Bura László könyve részletesen foglalkozik a gimnázium működési szabályzatával, a diákok tisztségviselői státusával, feladataival, a konviktussal, a tantervek, a tananyag szerkezetével, az oktatásmódszertannal, a gimnázium könyvtárával, a diákság összetételével, a gimnázium épületével, majd a román nyelvű oktatás kezdeményeivel.

Külön fejezet taglalja a szatmárnémeti Római Katolikus Polgári Leányiskola (1840-1944), majd a Szent Erzsébet Leánygimnázium (1918-1948) történetét, de ugyanilyen gondot fordít a szerző a tanító- és óvónőképzés történetének adatoló feltárására is.

A középiskola utáni képzés történetét vizsgáló fejezetben elsősorban a római katolikus papnevelő intézetről, majd a püspöki líceumról, végül a polgári iskolai tanítónőképző intézetről olvashatunk - hasonlóan módszeres és kimerítő adattárra támaszkodva, mint az előbbi fejezetekben.

Bura László könyve bővelkedik statisztikai táblázatokban, illetve a diákság és az oktatók számának, nemzeti, felekezeti, származási hovatartozás szerint elemzett "dinamikai" kimutatásokban.

A 250 oldalas (16 íves), igényes küllemű kötetnek kétségkívül hasznára vált volna a gondosabb korrektúra. Eszmei értéke ugyanakkor feltétlenül kimagasló. Bura munkája példamutató lehet azok számára, akiknek a tájainkon oly "neuralgikus" oktatásügy alakítóiként nem ártana olykor a múlt tapasztalataiban is mélyfúrásokat végezniük. (Státus Könyvkiadó, Csíkszereda 1999)