A cikk szerzője a Szovjetunió utolsó külügyminisztere volt, majd hazájába, Grúziába visszatérve az újonnan függetlenné vált ország elnöke lett. Már 1991-ben, a Szovjetunió felbomlásakor figyelmeztetett, elképzelhető, hogy ismét diktatúra alakul ki a Független Államok Közössége területén. Ez az állítása részben beigazolódott, ugyanis a legtöbb közép-ázsiai volt szovjetköztársaságban mind a mai napig autoriter elnökök irányítanak, Oroszországról nem is beszélve.

Nyugati újságírók egyre gyakrabban cikkeznek arról, hogy Moszkva ismét fegyverkezik. Sevardnadze szerint ezeknek a híreknek minden alapjuk megvan. Az amerikaiak szerte Európában, főleg annak középső, keleti felén rakétavédelmi rendszereket építenek ki, néhány száz kilométerre az orosz határtól. Természetes, hogy Moszkva erre szintén fegyverkezéssel reagál, és ez a folyamat sajnos egy újabb hidegháborúhoz, világméretű szembenálláshoz vezethet. A volt külügyminiszter csalódását fejezi ki, mivel az ő és elnöke, Gorbacsov célja pont ennek a folyamatnak az ellenkezője, a fegyverzetkorlátozás volt. A Szovjetunió a hetvenes és nyolcvanas évek fegyverkezési versenyében vérzett el Reagan elnök csillagháborús programjával szemben. A kisebb államok nem nézhetik tétlenül, hogy a világ vezető hatalmai a konferenciákon egymásra mosolyognak, barátként bánnak egymással, mialatt a háttérben újabb és újabb tömegpusztító fegyvereket és védelmi rendszereket dolgoznak ki és helyeznek el a világ minden pontján.

Sevardnadze szovjet külügyminisztersége idején, a nyolcvanas évek végén vonultak ki Moszkva csapatai az 1980 óta megszállás alatt tartott Afganisztánból. A volt külügyminiszter azt tanácsolja a jelenleg Afganisztánban állomásozó amerikai és szövetséges csapatoknak, hogy hagyják el az országot, amilyen gyorsan csak lehet, mert ott, akárcsak a szovjetekre, vereség és pusztulás vár rájuk. Afganisztánt egyetlen nagyhatalomnak sem sikerült a történelem során tartósan meghódítania, nem lesz ez másképp a jövőben sem. A britek elvéreztek, amikor a 19. században Indiából kiindulva próbálták megszállni a hegyvidéket, a cári csapatok szintén.

Az Oroszország területén a rendszerváltozás óta kialakult etnikai konfliktusokkal, mindenekelőtt a csecsen háborút értve ezalatt a volt grúz államfő kifejti, számos olyan régió van a világ leghatalmasabb területű országában, mely függetlenségre törekszik. Ezeket a tényeket nem szabad figyelmen kívül hagyni, de a nemzetközi közvéleményt manapság nem foglalkoztatja a kérdés. A nagyobb gond az, hogy Oroszország saját területén elnyomja a függetlenségi törekvéseket, míg a volt szovjetköztársaságokban támogatja a szakadár kisállamok, zárványok kialakulását, az „oszd meg és uralkodj” elvet követve. Itt érdemes figyelemmel lenni a Grúziához tartozó, azonban orosz segítséggel de facto független Abházia és Dél-Oszétia régiókra. Sevardnadze kifejti, hogy ezekről a területekről félmillió grúznak kellett elmenekülnie, csak azért, mert grúzok. Szerinte ez egy modern kori genocídium, burkolt nagyhatalmi támogatással. Európa pedig hallgat.

Az iszlám fundamentalizmus és a terrorizmus kapcsolatát elemezve a volt szovjet külügyminiszter megjegyzi, számos olyan muzulmán ország található a világon, ahol nyoma sincsen a fundamentalizmusnak. A fundamentalizmus és a terrorizmus gyökerei nem a vallásban keresendők, hanem az adott népesség, vagy terület gazdasági helyzetében, politikai berendezkedésében, az oktatás színvonalában és a törvényalkotásban. Az iszlám éppen annyira gerjeszt fundamentalista törekvéseket, mint a kereszténység.