A 2008-as elnökválasztást megelőzően nagy szükség lenne egy egészségügyről szóló vitára, de ennek esélye rendkívül csekély. A tény, hogy a formálódó vita középpontjában a 47 millió biztosítás nélküli amerikai kérdése szerepel, már magában azt sejteti, hogy a kampány során nem számíthatunk az érvek komoly ütköztetésére. Folyton azt halljuk, hogy a biztosítással nem rendelkezők jelentik az egészségügy legnagyobb problémáját, ez persze nem igaz. Az igazi gond az egészségügyi ellátás költségeinek megszaladása. Habár a probléma gyakori témája a politikai felszólalásoknak, politikusaink a gyakorlatban mégis inkább költekeznek. Bush-kormányzat például új gyógyszer-támogatási rendszerrel egészítette ki a Medicaidet, a demokraták a gyermekellátás szélesítéséért szállnak síkra, most pedig itt van a biztosítással nem rendelkezők kezelésének ügye.

Ez persze érthető, hiszen sokkal könnyebb új szolgáltatásokat bevezetni, mint a már eleve meglévőket menedzselni, nem is beszélve az új bejelentések által hozott politikai haszonról. Mindenki fontosnak tartja a megfelelő és elérhető egészségügyet. A politikusok pedig igyekeznek ki is szolgálni ezeket az igényeket. De az e mögött rejlő intellektuális és morális nemtörődömség észrevétlenül maga után vonja a politikai felelősség teljes kifakulását. Hagyjuk, hogy nyakló nélkül emelkedő egészségügyi kiadások automatikusan átírják nemzeti prioritásrendszerünket. Gondoljuk csak meg:

– Az egészségügyi kiadások eddig is csaknem 2 billió dollárra rúgnak évente, ami a nemzeti jövedelem 16 százaléka. 2030-ra ez az arány könnyen elérheti a 25 százalékot, áll a Kongresszusi Költségvetési Hivatal előrejelzéseiben. Az egészségügyi tételek növelik legnagyobb mértékben a költségvetés kiadásait.

– A fiataloktól az idősek részére történő masszív jövedelemátcsoportosításnak lehetünk szemtanúi. A 65 év fölöttiek az amerikai lakosság nyolcadát teszik ki, akik az állami egészségügyi kiadások harmadának kedvezményezettjei. 2030-ra népességen belüli részarányuk egyötödre módosulhat, a kiadások felét elszívva. A jelen törvények szerint gondozásuk költségeit a 19–64 év közöttiek fizetnék meg.

– Sem a magán, sem az állami szektor nem járt sikerrel az egészségügyi kiadások menedzselésében 1970 és 2005 között. Egy Medicare kedvezményezettre jutó éves költség átlagosan 8,9 százalékkal növekedett, míg a magánbiztosításban részesülők esetében e növekedése évi 9,8 százalék volt. Az eltérés minden bizonnyal a költségek áthárításának tudható be, ugyanis amikor a Medicare maximalizálta az adott szolgáltatásért felszámolható díjat, az orvosok emelték a magánbiztosítóknak számlázott tételeket.

Így tehát adott a kérdés: Az egészségügyi kiadások növekedése mennyivel növeli a lakosság adóterheit, mennyivel csökkenti ezáltal a háztartások által elkölthető jövedelmet, és mennyivel csökkenti a központi büdzséből az oktatásra, infrastruktúrafejlesztésre vagy környezetvédelemre fordítható költségeket. Igazságos és ésszerű-e a generációk közötti jövedelemátcsoportosítás? E kérdésekkel az amerikai politika mind ez idáig nem sokat foglalkozott.

Az egészségügy körüli politika azon az illúzión nyugszik, hogy a legtöbb amerikai azt gondolja, más fizeti orvosi ellátását. A munkáltató biztosította csomaggal rendelkező alkalmazottak úgy hiszik, cégük fizet helyettük. A nyugdíjasok és a szegények pedig abban a hitben élnek, hogy a Medicare és Medicaid rendszerein keresztül a kormány fizet ellátásukért. Így senki sem látja érdekének, hogy ellenőrizze a kiadásokat. A gyakorlatban a költségek legtöbbször nem láthatók. Mivel a munkáltató által fizetett egészségügyi biztosítás nem képezi részét a személyi jövedelemadó alapjának, a legtöbb munkavállaló nem is tudja, mit fizet a cég valójában utána. Mégis, a magasabb biztosítási költségek végső soron a béren csapódnak le.

Ezt a rendszert fel kellene számolni. Az embereknek látniuk kell, hogy bérük hány százalékát teszik ki az egészségügyi hozzájárulások, ellátásuk költségeit saját bőrükön kell, hogy érezzék. Ehhez először is növelni kellene a Medicare kedvezményezettjeinek hozzájárulását. A nyugdíjasok általában képesek a nagyobb tehervállalásra. Másodszor, be kellene vezetni egy általános egészségügyi adót, melynek kulcsa a kiadásokkal párhuzamosan változna. Ezáltal mindenki tudná, miért kell többet fizetnie. Harmadszor pedig a munkáltató által fizetett hozzájárulást be kellene vonni az alkalmazott jövedelemadó alapjába, ezáltal nőne az adózás előtti bére, és látná, mennyit kell fizetnie orvosi ellátásának biztosítására. Ezen intézkedések nem fájdalommentesek, így a bevezetésük mellett kiálló politikusok sem örvendenének nagy népszerűségnek a lakosság körében. Az egészségügy végső soron politikai döntés kérdése. Mindaddig, amíg politikai kultúránk nem változik, zsákutca felé haladunk.