Napjainkban az űr minden nagyhatalom stratégiai törekvéseinek középpontjában áll, amire érzékletesen mutatnak rá az erre a célra évről évre elköltött növekvő összegek. A világ első számú űrhatalma, az Egyesült Államok évente 17 milliárd dollárt költ polgári, és 25 milliárdot katonai célokra, s költségvetése évi 6%-kal növekszik. A kőolaj- és földgázexportból befolyó jövedelmek teremtik meg az orosz űrprogram forrását, s a szédületes ütemben növekvő Kína is lassan felzárkózik az éllovasok közé, évi 10%-kal növelve kiadásait. India erőfeszítései vásárlóerő-paritáson számolva az európai kiadásokat is elérik, és évi 18%-kal emelkednek. És ott van Japán, Dél-Korea és Brazília is.

Ezen adatokat szemlélve megdöbbentő Európa ambíciótlansága, mely évi mindössze ötmilliárd eurós civil, és egymilliárd eurós katonai célú űrprogramjával folyamatosan teret veszít a nemzetközi porondon. Hová tűnt az „alapító atyák” ambíciója? – tehetjük fel a kérdést. Európa az űrtechnológia terén ma még kiváló eszközökkel rendelkezik: az Ariane rakéta, a francia nukleáris elrettentő erő, az optika, a radar és a telekommunikáció terén meglévő éllovas technológia, az űrkutatásban elért eredmények mind ezt bizonyítják. Csakhogy ezek a programok a húsz évvel ezelőtt tett erőfeszítések termékei, s nem látni azokat a törekvéseket, melyek húsz év múlva is vezető helyet biztosítanak majd Európának. Az ezen a téren határozott ambíciókkal rendelkező Franciaország egyedül képtelen megbirkózni a kihívással. Az európai ambíciók motorjának számító ország kifulladt, s az elmúlt öt évben befagyasztotta ilyen irányú kiadásait. „Tegyük az űrprogramot azzá, ami a nukleáris program volt a 60-as években!” – javasolta bátran Michele Alliot-Marie egykori védelmi miniszter, ám tervei a költségvetési szigor és a politikai passzivitás betonfalába ütköztek.

Pedig az űr meghódításának és birtoklásának négy szempontból is kiemelt stratégiai jelentősége van: először is azért, mert az űr a globális biztonság legfontosabb eszköze (nukleáris elrettentés, hírszerzés stb.); másodsorban, az űr a Földünkről összegyűjthető információk forrása (jégsapkák, tengerek hőmérséklete stb.); harmadszor, hihetetlen gazdasági haszonnal kecsegtet (navigáció, telekommunikáció stb.); végül, a világegyetem és az emberiség gyökerei tanulmányozásának helyszíne. Ilyen meggyőző érvek mellett, s a többi nagyhatalom fokozódó erőfeszítéseinek fényében egyenesen érthetetlen, Európa miért adja fel mégis űrambícióit. Az űr iránt tanúsított viszonylagos érdektelenség talán kontinensünk politikai, katonai és technológiai hanyatlásának vészjósló jele volna?

Pedig az űrpolitika az európai megújulás kitűnő eszköze is lehet, mely lendületet adhat a kifulladóban lévő integrációnak. Bizonyos értelemben az események együttállása kedvezőnek tűnik. Franciaország mellett immár Németország, Spanyolország és Olaszország is egyre nagyobb érdeklődést tanúsít az űrtechnológiák iránt, s hajlandónak is mutatkozik, hogy többet költsön e célokra. A 2008 második felében soron következő francia EU-elnökség kiváló lehetőség az európai űrambíciók parazsának felszítására. Ugyanebben a periódusban kerül sor az európai miniszterek találkozójára, akik arról döntenek majd, hogyan alakul majd az űrköltségvetés a 2009 utáni öt évben. Egyedülálló lehetőség ez arra, hogy ismét megnyilvánuljon a már oly sokszor bizonyító, s az európai integráció egyik fő hajtóerejének számító francia–német tandem, s hogy az európai motor újra felpörögjön.