Gyászban és balsorsban közös jövőképek divatját éljük, a rossz hírek és a sötét perspektívák mindennapi életünk meghatározóivá váltak az apró ügyektől a globális víziókig. Pedig – ahogyan szerzőnk hangsúlyozza – gazdasági statisztikák széles skálája bizonyítja, hogy a valóság sokkal vidámabb tévképzeteinknél: emberek milliárdjai számára Pozsonytól Pekingig, igényes összehasonlításban eddig a mai a legjobb és a legélhetőbb kor a történelemben. A hosszabb élet, a nagyobb egészség és komfort többek számára elérhető, mint korábban bármikor – miközben kevesebben szenvednek szegénységben vagy éhezésben a megelőző időszakoknál. A valóság az, hogy dögvész, éhínség, halál és háború ma kisebb teret kap, mint a történelem más korszakaiban, köszönhetően elsősorban a kapitalizmus és a technológiai innováció terjedésének.

Ha mindezt első olvasatra lehetetlen utópiának érezzük, gondoljuk át újra. Az ENSZ klímaváltozással foglalkozó kormányközi bizottságának vezetője, Indur Goklany közgazdász legfrissebb tanulmányaiban globális mutatókkal bizonyítja, hogy a születéskor várható élettartam, az élelmiszer-hozzáférhetőség, az ivóvízellátás, a csecsemőhalandóság csökkentése, az írni-olvasni tudás vagy éppen a gyermekmunka visszaszorulásának adatai világszerte általános és stabilan javuló tendenciát mutatnak. Ráadásul a divatos pesszimizmus leggyakoribb sztereotípiáival szemben, éppen a szegénységben élők élvezhetik a legnagyobb arányban az életminőség globális növekedésének előnyeit. Kutatások emellett egy másik negatív előítéletet is cáfolni látszanak: a valóságban egy ország minél gazdagabb lesz, annál inkább válik tisztábbá, egészségesebbé és környezettudatosabbá.

A szerzőhöz hasonlóan s ezzel a főiránytól eltérően gondolkodók sem feledkeznek meg a világ azon területeiről – mint a dél-szaharai régió vagy éppen Észak-Korea -, ahol emberek milliói élnek világtól elzárt reménytelenségben; ám ez nem késztethet minket arra, hogy figyelmen kívül hagyjuk még jelentősebb embertömegek ezzel egyidejű kiemelkedését az abszolút szegénységből. Hogy ne vegyünk tudomást a bizonyítható fejlődésről.

Egyes mutatókra különösen büszkén tekinthetünk. Az 1960-as évek óta a szegény országokba érkező napi élelmiszermennyiség 38%-al növekedett, mára elérve a 2666 átlagos kalóriaadagot fejenként. A 20. század második felében közben a globális élelmiszerár átlaga 75%-al csökkent, s ezt a mezőgazdasági termelékenység növekedése, valamint a szabadkereskedelem terjedése is kiegészítette. Mindezen tényezők együttes eredményeként ma kevesebben éheznek a Földön. A krónikus alultápláltság aránya a szegény országok lakosságában 17%-al, csaknem harmadával esett vissza a 45 évvel ezelőtti szinthez képest. Az elmúlt száz évben az alapélelmiszerek árszínvonala 82-92%-al csökkent, és jelenleg hasonló trend kibontakozása figyelhető meg a fejlődő országokban.

Száz év is hosszú folyamat, ám a történelemben soha korábban nem volt példa ekkora embertömeg ilyen gyors ütemű kiemelkedésére az abszolút szegénységből. Az e kategóriában (azaz a napi 1 dollárnál kevesebből) élők részaránya az 1970-es években a Föld népességének még 16%-át tette ki, míg ma ez az arány 6%. A napi 2 dollárnál kevesebből élők aránya pedig ugyanezen időtáv alatt 39%-ról 18%-ra esett vissza. Tágabb időintervallumot figyelve: 1920-ban a világ népességének még 84%-a élt az abszolút szegénység küszöbe alatt – ma az arány ennek ötöde. Az élettartamra térve: egy középkorban született angol örülhetett, ha megérte 30. születésnapját, miközben az átlagosan megélt életkor 22 év volt. 1800-ban, köszönhetően az ipari forradalomnak, a várható élettartam 36 évre nőtt, ami magasabb volt minden korábbinál, miközben alacsonyabb, mint napjaink akár leginkább háború- és járvány sújtotta országaiban. Az 1950-es években egy brit polgár átlagosan 69 évet élt, ma 78-at. A fejlődő országokban – mint Kínában vagy Indiában - a várható élettartam növekedése még gyorsabb, így a gazdag és a szegény országok közötti különbségek e téren dinamikusan csökkennek.

Ami legalább ennyire fontos: nem csupán tovább, de egészségesebben is élünk. A fejlett társadalmakban például a rokkantak aránya és a krónikus rohamok száma az elmúlt 100 évben folyamatosan csökkent. Ezen országokban az emberek veszélyeztetettsége életkorban egyre kitolódott: a szívroham esetében 9, míg a ráknál 11 évvel. E mutatók – számos egyéb mellett – annak ellenére tükrözik a valóságot, hogy az ember által előidézett vegyszerek, szennyeződések méretei a városiasodás és a modernizáció eredményeként szintén folyamatosan nőnek. Mégis, míg az első ipari forradalom előtt 1000-ből 200 gyermek nem érte meg első születésnapját, ma ez a szám 57, köszönhetően a táplálkozásban, higiéniában és orvosi szolgáltatásokban elért eredményeknek. A gyermekek azonban nem csupán jobb eséllyel élik túl csecsemőéveiket, de nagyobb valószínűséggel is töltik fiatal éveiket iskolában. 1960-ban még a 10-14 éves gyermekek negyede dolgozott a világon – ez az arány ma (a kívánatost persze még mindig meghaladó) 10%. Részben ezzel összefüggő eredmény, hogy a globális analfabetizmus 1970-es években mért 46%-os szintje mára 18%-ra esett vissza.

Természetesen nem csupán népjóléti-népegészségügyi adatok tanúskodnak a fejlődő világ növekvő prosperitásáról. Legalább ennyire szembetűnő a különbség abban, hogy a korábbi évtizedekhez képest mennyivel több ember választhat számára szimpatikus vezetést, nyilváníthatja ki véleményét, élhet nagyobb eséllyel jogállami keretek között, mozgási és tulajdonlási szabadságban. Más szavakkal: a társadalmi és szakmai mobilitás egyre kevésbé függ össze azzal a körülménnyel, hogy az egyén hova születik. A közhiedelemmel ellentétben az erőforrások terén is javuló tendenciát látunk: a növekvő termelékenység és a technológiai innováció együtt lehetővé teszi az energiaforrások konzerválását, a szennyeződések kibocsátásának csökkentését, tisztább vizet és levegőt. Hol van már London 1952 decemberében mért kritikus szmog-szennyezettsége, amely több mint 4000 embert ölt meg? Vagy a Temze legendás fertőzésveszélye, minek következtében 1858-ban még a Parlamentet is evakuálni kellett?

Nem igaz az sem, hogy a jómódban élő államok egyre reménytelenebbül függnek az energiaforrásoktól: egy tonna szén például tizenkétszer több elektromosság előállítására alkalmas a mai technikával, mint száz esztendővel ezelőtt. Egy hold földön ma sokkal több élelmiszer termelhető, mint korábban, a mezőgazdasági infrastruktúrában élen járó országoknak így kevesebb földterület megművelésére van szükségük, míg a többi egy része visszaadhatóvá válik a természetnek. A fejlett országok energiafogyasztási intenzitása közben éves átlagban 1,3%-al csökkent az elmúlt 50 évben. Ebben az évben például, a gazdasági növekedés ellenére a nyugati országok kőolaj-igénye a tavalyinál kevesebb lesz majd. Általában az ehhez hasonló érvekkel szemben kerül elő a globális klímaváltozás hangsúlyozása, ami bár létező és megkerülhetetlen folyamat, a jóléti, egészségügyi és technológiai téren jelentkező fejlődés a következő 80-100 évben minden bizonnyal elegendő (akár anyagi) alapot ad majd a felmelegedés negatív hatásainak ellensúlyozására. A legfontosabb, hogy támogassuk a kereskedelem és a tudás szabadságát, mert e tényezők oldhatják meg a Föld különböző részein élő embertömegek szükségleteit, és esélyt a további előrelépésre.

A remény és az optimizmus ma ritka árucikkeknek számítanak a fejlett országokban. Pedig - bár sohasem lehetünk elégedettek, s a javulásnak mindig folytatódnia kell – az éhínség és az abszolút szegénység területén az elmúlt két évszázadban elért eredmények az emberiség eddigi legjelentősebb vívmányai. Itt az ideje, hogy eltöltsünk néhány pillanatnyi, megérdemelt szünetet a terrorizmus, a bűnözés vagy a társadalmi ficamok fölötti aggodalmunk közepette, hogy egyszer örüljünk és ünnepeljük is azt, amit történetesen jól csináltunk.