Az általunk ismert világ vége

Egyszer – nem is olyan régen – a gazdasági globalizáció, azaz a tőke, az áruk és a munka szabad áramlása elkerülhetetlennek és kérlelhetetlennek tetszett. A politikai döntéshozók igyekeztek válaszokat találni az összetett és nemzetközi kapcsolati hálók, a végletekig fokozódott verseny, a liberalizáció jelentette kihívásokra. Széles körű vita indult (elsőként az Egyesült Államokban) arról, hogyan is kezelhető az új, ”lapos” világ. Aztán az 1990-es években, ill. e század első éveiben pénzügyi krízisek ütötték fel a fejüket Ázsiában, Oroszországban és Latin-Amerikában is. Az amerikai dollár drámai értékvesztést mutatott, miközben az USA államháztartási hiánya is duzzadni kezdett. Az Egyesült Államok legendásan stabilnak hitt középosztálya (nem mellékesen a világfogyasztás egyik motorja) egyre kevésbé érezhette magát biztonságban. Ez idő tájt olyan történészek, mint Niall Ferguson vagy Harold James felhívták a figyelmet rá, hogy a globalizáció egy korábbi szakasza, melyet 1870 és 1914 közé tesznek a téma szakértői, sokáig szintén örökkévalónak és megállíthatatlannak bizonyult – míg nem hirtelen és katasztrofálisan mégis véget ért. A kérdés: ma is valamiféle korszakhatárhoz közeledünk-e? Az integráció folyamata vajon töretlenül folytatódni fog, vagy változások elé nézünk?

Nincs egyszerű igen-nem válasz. Egyrészt a technológiai fejlődés, amely a globalizáció mai hullámának motorja volt, minden bizonnyal folytatódni fog. A kommunikáció még olcsóbbá és könnyebbé válik, a modern vállalatok tevékenységének térbeli terjeszkedése (kutatás-fejlesztés, design vagy éppen gyártás) sem torpanhat meg, s ez együtt jár a tudás, ezen keresztül pedig a technológia és az innováció a Föld újabb szegleteiben való megjelenésével. Ugyanakkor ezzel egy időben, új akadályok emelkedésének is tanúi lehetünk. A „globalizációs intézmények”, amelyek az állami kormányok piaci nyitását, a nemzetgazdaságok liberalizációját voltak hivatottak elősegíteni, napjainkra válságba jutottak. Amerikai, európai és kínai vezetők egyre intenzívebben próbálnak lehetőségeket keresni a tőke, az áruk és a szolgáltatások határok közötti szabad mozgásának korlátozására. Ezzel párhuzamosan az energia, amelyet nyugodtan tekinthetünk a leginkább „globalizált” terméknek, etatista-nacionalista törekvések eszközévé vált, ahogy az energiaforrásokban gazdag országok állami ellenőrzést kezdtek gyakorolni a tulajdonviszonyok fölött. Mindezek eredményeként afféle rendetlenség kezd kialakulni: a globalizációs folyamat nem áll meg, ám a korlátozatlan globalizáció víziója már szertefoszlott. Úgy is mondhatnánk: a globalizáció és az nemzetköziesedés egyre inkább elválik egymástól. A fejlett országok kormányaira ebben az időben fokozott felelősség hárul.

Kettős vízió

Egy integráció során a különböző résztvevők sokszor eltérően vélekednek arról, hogyan is kellene a folyamatnak folytatódnia, mi is jelenti a valódi célt. A globalizáció esetében az egyik oldalon az Egyesült Államok áll: Washington alapelvei szerint e folyamat alapvetően ad hoc jellegű, és a gazdasági életben köttetett, különböző országok piaci szereplői közötti bilaterális kapcsolatokon alapszik. Az amerikai döntéshozók éppen ezért szkeptikusak a multilaterális nemzetközi szabályozással és intézményekkel szemben, ehelyett a specifikus, egyedi kereskedelmi és beruházási megállapodásokat részesítik előnyben. Természetesen Amerika támogatja a nemzetközi szervezetekben folyó munkát, ám sohasem olyan mértékben, hogy az önálló nemzetközi szerepére negatív hatást gyakorolhatna. Közben az európai politikusok más utat járnak, a világgazdaság ellenőrzésére, a nemzetközi intézmények (mint az EU, az OECD, a WTO vagy az IMF) megerősítésére próbálván használni a globalizációs folyamatot. Az ”irányított globalizációról” szóló európai doktrína multilaterális szabályokon nyugvó nemzetközi rendszert vizionál, amely szükségképpen felülírja az USA központi meghatározó szerepét is. Nem nehéz belátni, hogy e két alapvetően különböző koncepció sínpárjai sohasem keresztezik egymást. A különbségek pedig gyengévé teszik a globalizáció jelenlegi alapstruktúráját.

Miközben nincs egységes szabályozás a tőke szabad mozgására, az EU még saját határain belül is gátakat szab, mint tette azt legutóbbi bővítéseikor. Az IMF metódusai egyre kaotikusabbak: ma már gyakran lassabb átmenetet javasolnak a fejlődő országok gazdasági nyitásában, miközben olyan hitelminősítők, mint a Moody’s vagy a Standard & Poor’s ajánlásaikban óvják partnereiket a tőkeliberalizációtól. Hasonló ellentmondásoktól terhes az áruk és szolgáltatások világfrontja is: miközben az elmúlt évtizedekben regionális egyezmények sokasága köttetett Észak-Amerikában, Dél-Amerikában és Európában, a világméretűre szabott WTO (mely kezdetben sikeresen töltötte be a neki szánt szerepet) dinamikája mára jócskán alábbhagyott. Megannyi esetben bizonyítást nyert, hogy a világszervezet által hozott szabályok megsértésére nincsenek megfelelő szankciók, így az államok számára semmiféle komolyan vehető fenyegetettség nem áll fenn a közös döntések áthágásakor. A WTO a sértett országra hagyja a ”lehetőséget”, hogy megállapodjon a szabálysértővel, ami természetesen nem bizonyulhat működőképesnek olyan helyzetekben, amikor a felperes egy sokkal kisebb és gyengébb államot takar, miközben az ellenfél az USA vagy az EU. Éppen ezért az országok világszerte ismét a bilaterális, kétoldalú megállapodások felé fordulnak: az ilyen szerződések száma az elmúlt tíz évben megduplázódott, s mára elérte a 250-et.

A WTO dohai tárgyalási fordulójának sokéves veszteglése mindezen túl egy más típusú megosztottságra is rámutat a gazdag, fejlett és a szegény, fejlődő országok között. Utóbbiak éveken át szenvedtek attól a rendszertől, amelyben az Egyesült Államok és az Európai Unió kormányzatai nyomást gyakoroltak rájuk a teljes körű piaci nyitás érdekében, miközben saját (elsősorban mezőgazdasági és könnyűipari) piacaikat és vállalataikat vám- és adóakadályokkal védték az olcsó konkurenciától. Miután az USA és az EU a fejlődő országok elégedetlensége ellenére nem volt hajlandó új kompromisszumra, a multilaterális egyezkedés holtpontra jutott. Doha kudarcának természetesen nem kell véglegesnek lennie - emlékezhetünk, hogy a WTO-tárgyalások uruguayi fordulójának lezárása is csaknem 7 esztendeig tartott. Ám az előrelépés a jelenlegi helyzetből minden bizonnyal hosszú időt vesz majd igénybe. Hasonló stagnálás bontakozik ki a munkaerő áramlásában is, ahol a globalizáció jelenlegi harmadik hulláma nem mutat olyan fokú kozmopolita jelleget, mint az 1914-et megelőző második hullám. 1981 és 1915 között csupán Európát 37 millió európai hagyta el Amerikába távozva, míg jelenleg a hasonló mértéket meg sem közelítő bevándorlás is széles körű társadalmi és politikai feszültségeket szül világszerte az Európai Uniótól az USA déli államaiig. Az EU máris hosszú lejáratú korlátozásokkal próbálja védeni piacait az új tagállamok munkavállalóitól. Az amerikai kongresszus évek óta meddő vitát folytat az illegális mexikói emigránsok helyzetének kezelése kapcsán.

A globalizációs folyamat kiteljesedésének legnagyobb kihívását mégsem e konkrét kérdéskörök, sokkal inkább a világ népességének növekvő szkepticizmusa jelenti. A lakosság a globalizáció jelentette nemzeti és nemzetközi előnyök kapcsán mutatnak hitetlenkedést, ráadásul a pesszimisták száma különösen magas két meghatározó (és ironikus módon, a globalizáció előnyeit leginkább élvező) országban, az Egyesült Államokban és Kínában. A közbeszéd attitűdje is hozzájárul, hogy e hatalmak politikusai hajlamossá váljanak az újabb akadályok és gátak emelésére a nemzetközi szabad piac előtt. Az amerikai kongresszus nemzetbiztonsági érdekeket hangoztató tagjai külföldi nagybefektetők egyes ágazati felvásárlásának megakadályozásakor vagy épp vámemelések alkalmával például, úgy tesznek, mintha a súlyos ikerdeficittel küzdő Egyesült Államoknak ne lenne égető szüksége a külföldi tőkebevonásra. Hasonló bezárkózás figyelhető meg a kínai ingatlanpiac szabályozásában, a telekommunikációban és a bankszektorban is. Ám az áruk és szolgáltatások szabad áramlása előtt emelkedő akadályokat megfigyelhetünk a globalizáció számára mindig optimális lakmuszpapíron, az energiaiparban is: az olajexportőr államok politikai ellenőrzést gyakorolva lassítják és szabályozzák a fekete arany kereskedelmét világszerte, Latin-Amerikától Oroszországig. Az eredmény: az olajimportőr államokban konszenzusos politikai céllá válik az immár veszélyesnek ítélt külföldi energiafüggőség csökkentése.

A lassulás hoz megoldást?

A globalizáció legutóbbi, 1914-ig datált időszakában nagyrészt ad hoc jelleggel volt leírható, olyan intézményi alapok és keretek nélkül, amelyek aztán az elmúlt harminc évben már meghatározóivá váltak a folyamatnak. S bár ezen intézmények napjainkra talán válságba jutottak, a globalizáció eredményei elég erősek ahhoz, hogy túléljék a multilateralizmus gyengélkedésének időszakát. A jelenlegi kurzus esetében valószínűtlen, hogy az 1914-ben véget ért hullámhoz hasonlóan tragikus lezárást produkáljon. A globalizáció talán túl van a csúcson, azonban még semmiképpen sem teljesedett ki. A feladat most a legbefolyásosabb kormányzatokra vár. Washingtonnak mindenekelőtt saját (állásait féltő) közvéleményét kell meggyőznie, hogy egy hátráltatott globalizációnak több negatív hatása lehet, mint amennyi előnnyel járna. Akárhogy is: lebontott akadályok között az amerikai Wal-Mart áruházlánc talán nagyobb konkurenciával néz szembe, ám a versenyben az állampolgár reálisabb áron juthat árukhoz és szolgáltatásokhoz is. És a kínai kiskereskedőnek is szüksége van rá, hogy az amerikai Wal-Mart a beszerzési árakat mérlegelve az ő termékének forgalmazása mellett tegye le a garast. A kétoldalú és regionális kereskedelmi megállapodások beválhatnak rövidtávon, ám a stabil viszonyrendszerek kialakulása és ezzel a hosszabb távú érdekérvényesítés a multilaterális intézmények nagyobb elismertségén és megerősítésén múlik.