Az Új Munkáspártnak csak olyat kellene megígérnie, amit be is tud tartani. Hatalomra kerülve Tony Blair ígéretei három téma köré összpontosultak: oktatás, oktatás és oktatás. „Visszatekintve azt szeretném látni” – mondta Blair fél évvel a megválasztása előtt – „hogy a 90-es évek végén az általam vezetett munkáspárti kormány indította el azt a folyamatot, melynek célja egy kreatív, teljesítményre ösztönző, sikeres oktatási rendszer megteremtése, mely rendszerre az országnak oly nagy szüksége van”. Most, hogy a Blair-kormányzat kezd végleg elsüllyedni az iraki háború és a pártfinanszírozási botrány mocsarában, itt az ideje mérlegre tenni tényleges szakpolitikai teljesítményét is.

Blair hatalomra kerülésekor világos stratégiát rajzolt fel az oktatási reform terén. Állítása szerint két ciklusra lett volna szükség ahhoz, hogy a változás szemmel látható legyen. Harmadik ciklusa közepéhez közelítve azonban a beígért eredmény még mindig várat magára. Kétségtelen, hogy ezen időszak alatt az oktatásra fordított pénzek 52 százalékkal növekedtek, azonban ez sem tudta megállítani a brit iskolák nemzetközi összehasonlításban bekövetkező visszaesését. A legszegényebb régiókban lévő állami iskolák helyzete szinte kilátástalan, miközben folyamatosan növekszik a magániskolákba beiratkozó diákok száma – már akiknek szülei ki tudták fizetni a borsos tandíjakat. Egy nemrégiben megjelent OECD felmérés azt mutatta, hogy egyetlen ország van, ahol nagyobb a magán- és állami iskolák vizsgaeredményei közötti szakadék, mint Nagy-Britanniában; ez pedig Törökország. Minél nagyobb egy iskola autonómiája, annál jobb a színvonal és annál jobbak a diákok jegyei. Tehát minél szegényebb valaki, annál kevésbé lesz képes segíteni rajta az állami oktatás.

Blair az egészségüggyel kapcsolatban folytonosan azt hangoztatja, a magánszektor által nyújtott szolgáltatások iránti kereslet visszaesése azt jelenti, hogy az állami szolgáltatások minősége javult. Ha ezt elfogadjuk, akkor ennek ellenkezője is igaz, ami viszont kitűnően alkalmazható az oktatás esetében. Ma a diákok 13 százaléka tanul magániskolában, szemben a Blair hatalomra kerülésének évében mért 11,6 százalékkal. A Halifax számításai szerint a tandíj átlagosan évi 10,400 font, ami 40 százalékos növekedést mutatott öt év alatt. Tehát a rendszer nemhogy társadalmi nivellálás, hanem még erősebben a megkülönböztetés, a különbségek konzerválásának irányába hat.

De hol romlott el minden? A kezdeti diagnózis ugyanis nem volt rossz, és a politikai akarat is megvolt a reform véghezviteléhez. Blair jól felismerte, hogy a megoldás a városi tanácsoktól való függetlenítésben, az iskolák közvetlen finanszírozásában, a szolgáltatás sokszínűségének növelésében és a szülők szerepének kiterjesztésében rejlik. Azonban 2005 őszére politikai támogatottsága oly mértékben megcsappant, hogy az eredeti elképzeléshez képest már eleve enyhébb oktatási törvényjavaslatát teljes mértékben konszolidálnia kellett annak érdekében, hogy lecsillapítsa a frakción belüli lázadókat.

Nagy-Britannián kívül az oktatás színvonala mindenütt folyamatosan fejlődik, a képzettségi különbségek egyre csökkennek, melynek eredményeképp a konkurens gazdaságok is fejlődésnek indultak. Eközben a brit gyerekeknek egy teljes generációját becsapták. Három héttel ezelőtt a The Spectator ezt írta: „Blairnek legnagyobb hibája az volt, hogy a retorikát nem tudta tantermi valóságra váltani, ami hosszú távon sokkal nagyobb mértékben sérti a nemzet érdekét, mint magának az iraki háborúnak a megindítása”. Állításunkhoz továbbra is tartjuk magunkat.