A közös energiapolitika kialakításának célkitűzése az olajárak megugrásának és az ukrán –orosz gázvitának a következményeként került ismét a brüsszeli eurokraták asztalára. Ha vetünk néhány pillantást az európai integráció fejlődésére, láthatjuk, hogy az energetikai együttműködés terén komoly aggályok merülnek fel a közös érdekek politikai gyakorlatba történő átültetése során. Az elmúlt 50 év paradox fejlődési utat mutat e szakpolitika frontján. Ami azt illeti, az európai integráció kezdeti mozgatórugója épp az energiapolitikai együttműködés volt, mely az ESZAK és az Euratom szerződésekben öltött testet. Az évek előrehaladtával azonban a közösség energiapolitikáját tagállami szinten megalkotott szabályok dominálták, melyek nem sok beleszólást hagytak a brüsszeli döntéshozóknak.

E fejlődési vonal döntően három tényezővel magyarázható. Először is az energetikai szektor nemzeti stratégiai jelentősége, épp úgy, mint a védelempolitika esetében, agyban akadályozza a döntéshozatal közösségi szintre történő delegálását. Másodszor, a tagállamok körében felfedezhető heterogenitás meggátolta a homogén közösségi érdekek definiálását. Egyrészről ugyanis vannak tagállamok, melyek nettó energiaexportőrök, mint Nagy-Britannia és Hollandia, melyek ráadásul a világ legnagyobb transznacionális olajvállalatainak, a British Petroleumnak vagy a Shell Royal Dutch Petrolnak is otthont adnak. Másrészről ott vannak azok az országok, melyek nagy nemzeti vállalataikkal (Fina, Elf, Eni) az önellátásra rendezkedtek be. Végül pedig azt is meg kell jegyezni, hogy az energiaforrások, melyekre a kezdeti közös politikák (az ESZAK és az Euratom) épültek, a közösség későbbi fejlődése során kialakuló energiamixben marginális szerepbe szorultak vissza.

Az ESZAK-ot létrehozó párizsi szerződés megkötése és az Euratom megalakulása után az Európai Gazdasági Közösséget életre hívó római szerződés már nem foglalkozott az energiapolitikával, épp úgy, ahogy a későbbi maastrichti és amszterdami szerződések sem. Így tehát nem csoda, hogy a közösség eddig egyszer sem volt képes koherens szakpolitikai megoldással előállni az energiaszektor szabályozására. Brüsszel mégis több esetben sikeresen avatkozott be a gazdasági folyamatokba. Ennek első példája 1968-ban történt meg, amikoris egy tanácsi rendelettel kötelezően előírta, hogy a tagállamoknak 65 napra elegendő olajtartalékkal kell rendelkezniük (ennek mértékét 1972-ben 90 napra emelték).

A legfontosabb energiaszektort érintő közösségi kezdeményezés mindazonáltal a belső piacnak az elektromos áram és a földgáz piacára való kiterjesztése volt. Az 1990-es évek elején a nemzeti energiapiacok közötti együttműködés oly minimális szintre csökkent, hogy nem lehetett tovább késleltetni a konkrét közösségi szintű lépéseket. Így 1996-ban és 98-ban két történelmi jelentőségű irányelvet fogadtak el, melyek az elektromos áram és a földgáz nemzeti piacainak liberalizálását írták elő. Ennek eredményeképp a 2007 júliusára biztosítani kell a fogyasztók számára a szolgáltatók közötti teljesen szabad választás lehetőségét.

Ezen túl az Unió az energiapolitika kérdéseit is érintő számos környezetvédelmi egyezményt kötött, melyek közül kétségkívül a kiotói jegyzőkönyv a legnagyobb hatású, mely egyrészt kibocsátási kvóták bevezetésével kívánja csökkenteni a légköri károsanyag-kibocsátást, másrészt ösztönzi a környezetbarát megújuló energiaforrások alkalmazásba állítását. Mindezek a lépések csupán a belső piaci, azaz az EU-n belüli működésre vonatkoztak. Az energiapolitikai megfontolások azonban Brüsszel külkapcsolatait is nagyban meghatározzák. E téren a legfontosabb kezdeményezések az Energia Charta, az EU–orosz párbeszéd, illetve az OPEC-országokkal folyamatosan magas intenzitáson tartott dialógus.

Ma még nehéz megjósolni, mi lesz az EU közös energiapolitikájának jövője. Mindazonáltal az elmúlt öt évben elfogadott három energetikai zöld könyv követendő utat jelölt ki Európa döntéshozói számára. A kérdés ez esetben is az, hogy a tagállamok a közös cél érdekében mennyit hajlandóak feláldozni energiapolitikájuk meghatározása terén élvezett nemzeti szuverenitásukból.