Bár Adam Smith sohasem találkozhatott Vlagyimir Putyinnal vagy Hugo Chavezzel, megjelenésüket ragyogóan előre látta. Megjósolta, hogy bizonyos időkben a nemzetállami biztonságpolitika felülírja majd a szabad kereskedelmet, amikor egyes kulcsjelentőségű iparágaknak sokkal inkább a védelempolitikában szorítanak majd helyet, miközben a gazdasági bővülés másodlagossá válik. A legrégibb szabadpiaci hagyományokkal rendelkező angolszász országok hosszú ideje pozitívan fogadják a területükre érkező külföldi beruházást: tőkét, új munkahelyeket és technológiai transzfert látva a beáramló vállalkozásokban. Természetesen akadtak kivételes esetek, mint amikor a második világháború során német rádióállomások nem nyerhettek bebocsátást az amerikai éterbe, ám mára ez is megváltozott, és az Al Jazeera szabad sávot kapott egyesült államokbeli sugárzáshoz is. Nemzetbiztonsági szempontok érvényesítésére – azaz a külföldi részvétel megelőzésére – napjainkban már kizárólag a légitársaságok vezetői pozícióinak védelmekor és más, hasonlóan kritikus esetekben kerülhet sor. A szabadpiaci energiaszektor nem tartozik ezek közé: legutóbb például az amerikai kormánynak vagy éppen az illetékes kongresszusi bizottságnak egy szava sem volt, amikor a magánkézben lévő orosz Evraz bejelentette felvásárlási szándékát a szintén privát Oregon Steel Millsre.

Éppen ezért a történelem szokatlan kihívás elé állítja a nyugati demokráciákat, amikor a moszkvai politikai törekvések eszközeként működő, állami tőkében úszó energiacégek magatartásával kapcsolatban kerülnek döntési helyzetbe. Tény ugyan, hogy orosz tankoktól már senkinek sem kell tartania az Európai Unióban, ám Ukrajnával, Grúziával vagy legutóbb Fehéroroszországgal folytatott energiacsatáiban Putyin azt is világossá tette: a gázcsapok egyúttal új típusú kényszerítő erőt jelentenek. Az európai szállítások csupán 12,5%-ának visszatartása máris kritikus hatást keltett az öreg kontinensen: Lengyelország, Németország, Magyarország, Szlovákia és Csehország saját tartalékait volt kénytelen felszabadítani a háromnapos ellátási fenyegetettség során. Moszkva most már meg sem áll: Putyin a teljes olaj- és gázszektor államosítását és ezzel egy felmérhetetlen erejű energiafegyver létrehozását célozza, melyet jól bizonyít olyan nyugati cégek, mint a Shell vagy a British Petroleum (BP) kiszorítása az orosz mezők koncesszióiból, mondvacsinált jogszabálysértésekre hivatkozva, a KGB egykori vádmódszereit alkalmazva.

Az oroszországi területeken beruházó nyugati energiacégeknek nincs sok választásuk egy Putyinnal folytatott harcban: mint mondják, védhetetlen lenne további milliárdokat kockára tenni egy olyan államban, ahol a törvényességnek nyoma sincs. A történelem Ronald Reagant igazolta: az egykori amerikai elnök már első ciklusa elején figyelmeztette az európai döntéshozókat az Oroszországnak való kiszolgáltatottságra, majd támogatta egy, Közép-Európát, valamint a későbbi szerb és ukrán területeket ellátó alternatív ellátási rendszer koncepciójának kidolgozását. Nem először és nem is utoljára, az európaiak akkor figyelmen kívül hagyták az amerikai észrevételeket. Így most éppen a szabadpiaci elveket és a liberalizációt legerősebben támogató európai döntéshozóknak fájhat a leginkább a fejük a függőség intézményesülése láttán. Oroszország a kapitalizmus lehetőségeivel élve milliárdokat fektet az európai és a tengerentúli energiaszektorba (mint azt a brit Centrica vagy az amerikai Direct Energy felvásárlása is mutatja), miközben saját ágazatait hermetikusan elzárja a külföldi befektetők elől. Így Adam Smith 230 esztendős tanainak hívei, akik hisznek a piacok szabadságában, most szembesülnek a kihívással, hogy barátságtalan államok beruházásainak szabjanak határt kulcsfontosságú ágazatokban.