Az ellátási nehézségek egyre gyakoribb fellépésével – gondoljunk csak a 2005 végi ukrán–orosz gázvitára, vagy a november 4-i nagy európai áramszünetre – egyre erősebben fogalmazódik meg az Európai Unió döntéshozóiban a közös energiapolitika szükségessége. Mint ahogyan azt Romano Prodi, olasz miniszterelnök is megfogalmazta: energiaellátásunkban „egymástól függünk, még sincs közös energiapolitikánk. A döntésekben is interdependenssé kell válnunk.” Paradox módon azonban épp Olaszország volt az, aki a közösségin kívül, saját utakat keresve, novemberben két külön bilaterális szerződést is kötött gázellátásának jövőbeni biztosítása céljából.

Az energiaigény Európában elsősorban földgázigényt jelent. Ennek fedezése egyre nagyobb részben Oroszországból történik, azonban az ellátás biztonsága nem teljesen szavatolt. Az elmúlt években Oroszország ugyanis rendkívül csekély összegeket fordított a kitermelés technológiai színvonalának fejlesztésére, így képtelen volt a kitermelési értékek növelésére. De hosszú távon Európa számára sokkal komolyabb problémát jelent az, hogy Oroszország nem biztos, hogy fenn fogja tudni tartani gáztermelésének jelenlegi szintjét, ellátva mind a hazai, mind az európai piacokat. Erről számol be az orosz Energiaügyi Minisztériumban készült egyik jelentés is, melynek tartalmát a Vedomosti napilap szellőztette meg. A jelentés szerint a fejlesztések elmaradása miatt Oroszország annak ellenére képtelen lesz elegendő mennyiségű földgázt felszínre hozni, hogy a világ készleteinek 26,6 százalékával rendelkezik. A megfelelő technikai szint eléréséhez 600 milliárd dollárt kellene befektetni a termelőkapacitások fejlesztésébe. A Gazpromnál, az orosz állami energiavállalatnál persze hevesen cáfolják ezeket az állításokat.

Ha hinni lehet a Gazpromnak, akkor Oroszország jó úton halad afelé, hogy a térség energetikai szuperhatalmává váljon. Akár igazak a híresztelések, akár nem, Európa jelenlegi szétforgácsolt állapotában nem fog tudni sikeresen fellépni érdekeinek védelmében. Főleg úgy nem, hogy az energetikai ütőkártyát Oroszország nem titkoltan külpolitikai érdekeinek szolgálatába kívánja állítani, megalapozva ezzel dominanciáját a 21. század nemzetközi porondján. Nem csoda tehát, hogy a katonai biztonság kérdései mellett az energiabiztonság témaköre szintén napirendre került a 2006. november végi rigai NATO-csúcson. A NATO-jelentés kiemeli, hogy új, egyes országok (így Ukrajna és Lengyelország) területét kikerülő gázvezetékek építésével Oroszországnak az a célja, hogy monopóliumot szerezzen Nyugat-Európa gázellátása fölött oly módon, hogy teljes mértékben eliminálja a tranzitország kockázatát. A jelentés szerint Moszkva hosszú távú célja: „a gáz exportárának emelése, minél nagyobb részesedés szerzése az egyes európai országok gázellátásában, illetve az európai vezetékhálózat fölötti hatalom megszerzése”.

A NATO elemzői leginkább egy afféle „gáz-OPEC” létrejöttétől tartanak legjobban, melyen keresztül Oroszország, Líbia, Katar, a közép-ázsiai országok és Irán sakkban tudná tartani az öreg kontinenst. Putyin természetesen tagadott minden hasonló vádat, és ami azt illeti, Moszkva állítását a gyakorlat is alátámasztja. A Gazprom ugyanis igyekszik minden országgal külön, bilaterális alapú szállítási szerződéseket kötni.

Pontosan ez állt az Energia Charta októberi elutasítása mögött is. Mindemellett e charta nemzetközi szerződési érvénnyel rendelkezett volna, tehát a gázmezők nemzetközi befektetők előtti megnyitása mellett számos garanciát kellett volna vállalnia Moszkvának. Így a „gázháborúk” és az energia, mint külpolitikai ütőkártya használata lehetetlenné vált volna. Az asszertív orosz külpolitikával tehát Európa csak egy egységes közös energiapolitika keretei között tudja sikerrel felvenni a versenyt. A közelmúlt eseményeinek fényében azonban azt állíthatjuk, hogy Európa erre még felkészületlen, a szemünk előtt továbbra is egy nemzeti érdekeket szem előtt tartó közösség képe bontakozik ki.