Közgazdasági közhely, hogy ha a társadalom hajlandó fizetni valamiért, többet is fog kapni belőle. Csak vessünk egy pillantást a Medicare-re, az amerikai nyugdíjasok állami betegbiztosításának reformjára. A program már eddig is 370 milliárd dollárba került évente, és költségvetésének folyamatos növekedésével kell számolnunk a jövőben is, amint az egyre öregedő társadalomnak egyre gyakoribb és egyre költségesebb egészségügyi ellátásra van szüksége. A másik közgazdaságtani alapszabály, amit a Medicare működése régóta felrúg, az az, hogy minél inkább növekszik egy termék vagy szolgáltatásra fordított kiadások mértéke, úgy válik a fogyasztó egyre költségérzékenyebbé. A Medicare-program mellőz minden olyan beépített ösztönző tényezőt, mely takarékosságra sarkallná kedvezményezettjeit. De miért is kérdőjelezné meg bárki is egy vizsgálat, egy eljárás, vagy a legdrágább orvosi műszerek beszerzésének szükségességét, ha mindaz nem az ő, hanem az adófizetők számláját terheli?

Pedig sokan próbálták már megoldani a Medicare gondjait az elmúlt 20 év során. Nem azon kellene gondolkodni, hogy milyen bürokratikus eszközökkel lehetne megoldani a problémákat, hisz azok eddig minden egyes alkalommal kudarcot vallottak, és minden okunk megvan azt feltételezni, hogy a jövőben sem fognak semmi jóval szolgálni. Ehelyett a kiadások ellenőrzése céljából egy sereggé kellene összefogni mindazokat, akik részesülnek a program juttatásaiból. A modern hadseregeknek ugyanis van egy közös vonásuk: a tagokat megfizetik. Tehát a Medicare minden egyes résztvevőjének anyagi ösztönzést kell felajánlani, hogy kivegye a részét a program sikerre vitelében. Minden kedvezményezettnek éves 50 százalékos visszatérítést kellene kilátásba helyezni, melynek alapját az általa eszközölt programbeli megtakarítások adnák. Ugyanezen a logikán alapul az a javaslat is, hogy minden kedvezményezettnek ugyanakkora fedezetet kellene biztosítani. Ez nem azt jelenti, hogy megtagadjuk az emberektől az egészségügyi szolgáltatás nyújtását, hanem azt, hogy arra késztetjük őket, olyan alapon hozzák meg döntéseiket, mintha saját maguknak kellene fizetniük az igénybe vett szolgáltatásért.

Így éves gazdálkodásuk meghatározná év végi visszafizetéseik mértékét. Egy személy megtakarítási célmutatóját az előző három év megtakarításainak átlaga adná meg, mely a három év éves megtakarításainak két legkisebb értékét venné alapul. Ha valakinek sikerül a kitűzött mértéknél többet megtakarítania, akkor válna jogosulttá a visszafizetésre. Ezzel lehetővé válik annak a kiküszöbölése is, hogy az elszámolás során ne kerüljön senki sem egy költséges beavatkozás miatt – csak azért mert visszanyerte egészségét – indokolatlanul hátrányos helyzetbe. Viszont az is elképzelhetetlenné válna, hogy a beavatkozások későbbi évre történő számlázásával kijátsszák a rendszert. A rendszerbe lépés első két évében a kedvezményezettek természetesen nem rendelkeznének megfelelő múlttal a megtakarítási célmutatók meghatározásához, így ennek a kiküszöbölésére, és annak biztosítására, hogy a jól gazdálkodók (és nem a jó egészségnek örvendők) kapnak visszatérítést, az első éves kedvezményezettek legkevesebbet költő 50 százalékának költségmutatója határozná meg egységesen a megtakarítási célkitűzés szintjét. Két év, a kellő referencia megléte után pedig a visszatérítést már a fentiek szerint számított egyéni gazdálkodási minták határoznák meg.

E reform fiskális hatását természetesen lehetetlen előre megmondani. Azonban 1 százalékos összmegtakarítás 2,62 milliárd dollárt jelentene. Ennek fele a szövetségi kasszába folyna vissza, a másik fele pedig kedvezményezettek számláira, akik sikeres egyéni gazdálkodásainak köszönhetően e megtakarítások létrejöttek. A washingtoni kongresszusnak legalább tesztelni kellene ezt a reformjavaslatot. Egy hároméves, széles bázisú kísérleti program már elegendő anyagot biztosítana a megfelelő összehasonlítások számára. Ez egy józan, de mégis korszakos lépés lenne. Évtizedeken keresztül próbálkoztak megállítani a Medicare működési költségeinek növekedését. A bürokratikus megoldások teljes mértékben lebőgtek. Itt az ideje, hogy beengedjük a piaci logikát oda, ahol a kormány képtelen eredményesen fellépni.