Napjaink indiai–amerikai szövetségét (amelyet 2006 tavaszán egy nukleáris technológiai transzferről szóló egyezmény koronázott meg) teljes joggal hasonlíthatjuk Richard Nixon elnök 1970-es években meglépett nyitásához Kína irányában. Természetesen rengeteg a különbség, ám egy dologban helytálló a párhuzam: akkor is, most is esély kínálkozik rá, hogy az Egyesült Államok ázsiai szövetségesi politikájával a régió minden geopolitikai játszmájának forgatókönyvébe döntő beleszólást nyerjen. Bár kimondatlanul, de az Újdelhi–Washington kapcsolatot egy ázsiai erőegyensúly biztosítékának szánják, és India nyugati partneréhez képest legalább annyira lelkes, hogy ezzel esélye nyílhat a nagyszomszéd Kína kordában tartására. Az amerikaiak pedig belátják, hogy az indiai–kínai rivalizálás a 21. századnak éppen olyan fontos része lesz, mint Washington és Peking régóta nyilvánvaló versengése.

Ázsia esetében az Egyesült Államok új típusú kihívások elé néz. E színtér semmiben sem emlékeztet a háború utáni Európára: Ázsiában senki sem szeretné országát posztmodern, transznacionális államszövetségbe szervezni. Ázsia vezetői továbbra is kemény politikát alkalmaznak egymással szemben, és szomszédsági viszonylataikban az erő játssza a főszerepet. India az el nem kötelezett államok mozgalmának élén, morális külpolitikai alapvetéseinek véget nem érő hangoztatásával hosszú ideig ugyan kivételt jelentett Ázsia forrongó politikai levegőjében, ám a kapitalizmus beköszöntével és a hatalmas ország egyre inkább kikristályosodó komparatív gazdasági előnyeivel ma már Újdelhi számára is alapvető a nemzeti érdek klasszikus képviselete a nemzetközi versenyben. Ebben az új Ázsiában pedig Amerikának ma erősebbek a pozíciói, mint a világ bármely más részén.

Természetesen az indiai–kínai versenyt a politika jótékony cukormázzal: a „stratégiai partnerség” klisészerű jelzőivel borítja – és tény, a határviták ellenére (többek között a Selyemút felélesztésével) a két óriás között ma virágzik a kereskedelem. A kétoldalú gazdasági kapcsolatok évi 20 milliárd dolláros forgalma stabilan az indiai oldalon eredményez kereskedelmi többletet. Ám a virágzó kétoldalú együttműködés mögött meghúzódó demográfiai és nemzetkarakteri különbségek mélyen gyökeredző rivalizálást kódolnak a jövőben. India egymilliárd fölött járó népességének fele 25 év alatti, azaz sokkal fiatalabb a kínai társadalomnál, és 2020-ig népességszámban is megelőzi majd. India a pályázók közül a legnagyobb eséllyel indul az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagságáért (amelyet Kína már most érezhetően ellenez), és úgy tart fenn békés és katonai célú nukleáris programokat (az Egyesült Államok jelentékeny támogatásával), hogy közben a legmagasabb fokú együttműködésben áll a Nemzetközi Atomenergiai Ügynökséggel (IAEA). India például – az Atomsorompó Egyezmény-tag Kínával ellentétben – soha sem szállított vagy adott át nukleáris technológiát más államoknak.

Tény, hogy Kína ma elsősorban az Egyesült Államokkal áll versenyben Ázsia fennmaradó területeinek befolyási pozícióiért. E területen Peking képesnek bizonyul sikerrel alkalmazni egyes (elsősorban anyagi eszközökön alapuló) puha hatalmi eszközöket, ám hiányt szenved azokból az újszerű érdekérvényesítési képességekből, mint az idealizmus közvetítése vagy a feszültségektől mentes kulturális befolyás. E téren India rendelkezik valódi potenciállal a térségben. Senki sem veszi komolyan a kínai rendszert, mint ideát Ázsiában, és Peking pénzügyi alapú érdekérvényesítés terén elért képességei sem örök életűek, ahogy az indiai gazdasági potenciál lassan megközelíti, majd (a várakozások szerint) maga mögé is utasítja Kínát. Ami pedig legalább ennyire fontos szempont: az indiai puha befolyás nem csupán az ázsiai térségben mutathat fel komoly potenciált, de a nyugati világban is jelen van.

Értelmiségiek és mások milliói olvasnak angol nyelven indiai irodalmat; a Kínában elnyomásra ítélt kisebbségek Indiában megtalálják a társadalmi elfogadottságot, ezzel egy tömeges szegénységében és sokszínűségében is dinamikusan fejlődő, globális kultúra mintáját mutatva fel nem csupán a szomszédos államok, de a Nyugat előtt is. A fejlett világban élő indiai diaszpóra pedig – ellentétben a kínai társadalmi szokásokhoz és kultúrához végletekig hű, közösségileg és üzletileg is zárkózott kínai diaszpórával – nyitottsága és asszimilációs képessége révén, feltűnően gyorsabban és sikeresebben képes hozzájárulni a nyugati országok és India kapcsolatainak fejlődéséhez.