Minden jel arra utal, hogy a Bush-adminisztráció legbelsőbb köreit semmi sem serkenti a kongresszusi választások óriási vereségének kiértékelésére. Ha a sajtó a legtöbbet emlegetett okot, azaz az iraki kudarcot emlegeti, a döntéshozók jelzik: majd később visszatérünk rá. Ám a jobboldal tartós külpolitikai sikertelensége, a számolatlan korrupciós és egyéb botrány immár nem teszi lehetővé a washingtoni kormányzat számára, hogy továbbra is 2001. szeptember 11. politikai tőkéjéből éljen.

2006 novemberében tartott részleges törvényhozási voksoláson a demokraták megelégedtek volna egy, az 1994-es választás fordítottjához hasonló sikerrel – akkor a Newt Gingrich vezette republikánusok Bill Clinton képviselőházi támogatását (azaz a Ház demokrata többségét) döntötték meg sikerrel a jobboldal javára. Az idén azonban ennél súlyosabb földindulás ment végbe: a szavazók mindkét házban a demokratákat juttatták többséghez, egyértelműen kifejezve a változtatás igényét. Ez volt az első – talán történelmi jelentőségű – eset, amikor az amerikai konzervatívok már nem tudtak sikert alapozni 9/11 patrióta attitűdre építő társadalmi örökségére. Az első eset hosszú idő óta, amikor a demokratákat már nem lehetett sarokba szorítani a nemzetbiztonsági kártyával.

Mindez azonban anélkül történt, hogy a Demokrata Párt ledolgozta volna évtizedes hátrányát a politikai kommunikációban, a közbeszéd irányításának képességében. 1992 és 2000 között Clinton elnök, a politika új Elviseként még képes volt természetes és spontán módon is nyertes válaszokat adni a mindennapi kihívásokra – szeptember 11. óta azonban a demokraták minden tehetségüket elveszítették e téren. Nem véletlen, hogy bár eget rengető győzelmet arattak a kongresszusi választásokon, még az elmúlt egy hónapban is rettegtek, hogy látványosan szembe menjenek egy ilyen történelmi népszerűtlenségű konzervatív elnökkel is.

Ez pedig nem jelent mást, minthogy a republikánusok kizárólag önmaguktól szenvedhettek – és szenvedtek – vereséget, hogy kérdéses vezetői képességeik, hozzáértésük és kétséges politikai mintaképeik csak azért nem uralkodhatnak tovább, mert hiteltelenségük a legbelsőbb körökben idézett elő bizalmi válságot. Az az erő, amely elvesztette a hitet önmagában, nem nyerhet, még akkor sem, ha a méltó ellenfél továbbra is várat magára.