Bush külpolitikai forradalma véget ért. 2001. szeptember 11-e után a kormány magatartása azt a meggyőződést tükrözte, hogy egy a nemzetközi jog és nemzetközi intézmények szabályrendszerét felforgató Amerika képes lehet arra, hogy jobbá tegye a világot. Ehelyett azonban Washingtonnak azt kellett tapasztalnia, hogy a korlátain átlépő amerikai hatalom leginkább szövetségeseit idegenítette el magától, világszerte Amerika-ellenességet szított, miközben az ország lakosságát is megosztotta. A második elnöki ciklusra már belátásra került, hogy habár az Egyesült Államok kimagasló hatalommal bír, nem omnipotens, így az újonnan felmerülő külpolitikai kihívások kezelésében szüksége van a nemzetközi segítségre. Richard Nixon szavaival élve, mind multilateralisták lettünk.

Mit jelent ez a multilateralizmus a 21. században? Bush számára elsősorban a tradicionális külpolitikai iskola egyes elemeinek felélesztését. Eszerint a multilateralizmus a hagyományos szövetségesekkel történő együttműködésre összpontosít, sosem állandó, hanem inkább ad hoc, problémaorientált jelleggel. E koncepcióban nem szerepel a nemzetközi szervezetek jövőbeni szerepének, az alkalmazandó reformok meglépésének a definiálása, mely kijelölné az amerikai érdekekkel egybevágó intézményi struktúrát. Bizonyos szempontból tehát e koncepció az első ciklus során tapasztalt unilateralizmus egy finomabb változata. Ezzel szemben mások a hagyományos multilateralista iskola institucionista elemeire hivatkozva az ENSZ és a NATO szerepvállalásának és súlyának növelését, az e szervezetek keretei közötti amerikai külpolitika-alakítást látnák szívesen. E szervezetek azonban számos esetben képtelenek elég gyorsan és elég erőteljesen reagálni, ami a döntéshozatali mechanizmusukba mélyen beágyazásra került konszenzuskeresés elvének tudható be. Ennek során a tagállamok leginkább saját nemzeti és politikai érdekeik érvényesítési terepeként tekintenek a szervezetek fórumaira.

A 21. század kihívásai közepette ennél azonban többre van szükség; és többre is vagyunk képesek. A nemzeti határokat egyre gyakrabban átlépő problémák világában szükségünk van olyan szervezetekre, melyek hatékonyan és gyorsan képesek reagálni a nemzetközi béke bárminemű fenyegetettségére. Arra van szükség, hogy egymás mellé állítsuk a legerősebb, a mindnyájunkat fenyegető veszélyforrásokkal kapcsolatban azonos elvi síkon lévő és hasonló célokat kitűző államokat. Téve mindezt úgy, hogy együttműködésük egyszerre feleljen meg a hatékonyság és a legitimitás feltételeinek, amit azonban a multilateralizmus gyakorlatban is ismert formái, a nagyhatalmi stratégiai politikai együttműködés, az ENSZ, a NATO működése nem tud kielégítően biztosítani.

A fenti szükségleteknek leginkább a „Demokráciák Koncertje” felelne meg. A demokráciák által vallott alapelvek összecsengenek, miközben koncertjük katonai, gazdasági és politikai hatalom tekintetében a világ leginkább cselekvőképes államait fogná egységbe. Az együttműködés állandóságának, a válaszreakciók hatékonyságának fenntartása érdekében pedig a szervezetet el kell látni a megfelelő szervekkel, így titkársággal, közgyűléssel, saját költségvetéssel. Az új szervezet – mely a jelenleg is meglévő szervezetek mellett kiegészítő jelleggel működne – tagjai persze nem értenének egyet minden kérdésben – ezt demokratikus kormányzati rendszerük önmagában még nem szavatolja. Mindazonáltal tudják, hogyan kell ezen ellentéteket kordában tartani és felül kerekedni rajtuk. E szervezetnek nyitva kellene állnia minden csatlakozni kívánó ország előtt, mely képes teljesíteni a tagság kritériumait – a demokratikus kormányzati rendszer bevezetését, az állampolgárok számára törvényben garantált demokratikus alapjogok biztosítását.

Mi vinné a nem demokratikus keretek között működő kormányokat arra, hogy változtasson rendszerén a tagság érdekében? Épp az, ami az Európai Unió vonatkozásában a reformok útján tartja a tagjelölt országokat. Oly hasznokat várnak a csatlakozástól, hogy kifizetőnek mutatkoznak a meghozni kénytelen „áldozatok”. Ha valaki pedig erre nem hajlandó, vagy képtelen lenne a feltételeket teljesíteni – mint Oroszország, Kína, Szaúd-Arábia, Pakisztán vagy Kuba –, az még nem jelentené azt, hogy az Egyesült Államoknak meg kellene velük szakítania kapcsolatait. A demokráciák koncertjének létrehozása nem érintené lényegben, nem helyettesítené a már meglévő bi- és multilaterális együttműködési kereteket, csupán kibővítené azokat. Így az azon kívül maradóknak sem kellene tartania az elszigetelődéstől, és politikai frontvonalak, újabb országblokkok kialakulásától. Mindazonáltal a koncert tagjainak nem szabad tartózkodni attól, hogy minél szélesebb körben elterjesszék a demokratikus eszméket és a demokráciát. Az új világban pedig végre fel kellene ismerni, hogy a nemzetközi biztonságot fenyegető problémák gyökereit nem államok közötti dimenzióban, hanem állami határokon belül kell keresni, így mérlegelést érdemelne enyhíteni a belső főhatalom védelmének és a belügyekbe való beavatkozás tilalmának doktrínájának mindenhatóságát. A 21. században az állami szuverenitás védelme már nem lehet a nemzetközi politika egyik elsődleges alapelve.

A demokratikus koncert szervezetének feladatai az alábbiak lennének:

1. a biztonsági kihívásokra való kollektív válaszadás,

2. a gazdasági növekedés és fejlődés ösztönzése, és

3. a demokratikus és emberi szabadságjogok védelme és terjesztése.

El kell ismerni, e szervezet kialakítása nem egyik pillanatról a másikra történne. De Robert Schuman ötletétől is több mint ötven év telt el, míg az Európai Unió fölvette mai formáját.