Mikor 2001. szeptember 11-én Irene Khan hivatalba lépett, a bangladesi asszonyt, mint a nemzetközi szervezet első ázsiai, muszlin és ráadásul női főtitkáraként ünnepelték, és nagy reményeket fűztek munkásságához.

Az Amnesty International főtitkárának a terror elleni háború lett fő témája, és regnálása idején a szervezet alaptételeként fektette le, hogy a szabadságjogok korlátozása a biztonság nem nagyobb, hanem jóval kisebb fokával jár együtt. Irene Kahn nem csupán a szervezet klasszikus témáival foglalkozott – ilyen az élethez való jog, a rabszolgaság és kényszermunka elleni küzdelem, a személyes szabadsághoz és biztonsághoz való jog, a gondolati, lelkiismereti és vallásszabadság, illetve jog az általános, egyenlő és titkos szavazásokon való részvételhez –, hanem a nemrég lezajlott radikális szemléletváltás is neki köszönhető. A civil és politikai szabadságjogok mellett, melyekkel az Amnesty immár három évtizede foglalkozik, és amelyek a szervezet profilját alkotják, megjelentek a gazdasági, szociális és kulturális szabadságjogok, azaz röviden az emberi és állampolgári jogok második generációja.

Ezt az alapvető koncepcióváltást a szervezet egyesült államokbeli, francia és német szervezetei visszafogott lelkesedéssel fogadják, melynek oka: félnek attól, hogy az Amnesty International nem rendelkezik elegendő anyagi forrással, és attól, hogy a szervezet ideológiával telített ingoványos területre téved, hogy más olyan civil szervezet versenytársává válik, mely már régebb óta küzd a tiszta ivóvízért vagy a szegénység ellen. Mindezek azt okozhatják, hogy az Amnesty International elveszti arculatát. Több mint 1,8 millió tagjával és alszervezetekkel a világ 74 országában az Amnesty International egy anyatankhoz hasonlítható, mely a globális vizekben csak nehezen mozog (bár más civil szervezetekhez képest kétségkívül nagyobb tiszteletet is élvez). Ha ehhez hozzáveszik a kiterjedt és vitatott gazdasági, szociális és kulturális jogok területét, mozgástere teljesen leszűkül.