Az október 23-ai eseményeket leíró Le Figaro című francia lap a tüntetőket elszánt harcosoknak nevezi, akik a nyugati demokráciáért harcolnak a kapitalizmus szellemében. Mikor a francia kommunista párt a budapesti felkelés felbujtóit ellenforradalmároknak tartotta, propagandájában valójában mindennek az ellenkezőjét hirdette. A sztálinizmus bűneit persze már hivatalosan is elismerték, de csak egy személy hibáinak tulajdonították. Éppen ezért maradhatott hatalmon – miután a pozsonyi Pravda című lap kinyilvánította, hogy a „személyi kultusz egy felületi tályog a párt tökéletesen egészséges szervén” – a proletariátus és a forradalom nem csak a Szovjetunióban, hanem minden „populáris demokráciában”.

Vizsgáljuk meg azon elemzések eredetiségét, melyek egy nem túl népszerű, de mégis nagy hatást gyakorló kommunista folyóiratban, a „Szocializmus vagy barbárság”-ban jelentek meg. Claude Lefort és Cornelius Castoriadis 1949-ben alapították a folyóiratot, melyben az 1956-os magyar forradalomra úgy tekintenek, mint az első antitotalitárius forradalomra. 1956 decemberétől 3 lapszámban tisztázták a magyar eseményeket, a tudósításokat pedig a felkelők, diákok és munkások felhívásaival és jelszavaival fűszerezték.

Castoriadis szerint mindenekelőtt „el kell oszlatni a propaganda felhőit, melyek elfedték a valóságot a magyar forradalomról, amelynek fel kell tárni az igazi proletár és szocialista irányultságát”. A Szocializmus és barbárság száraz és bizalmas elemzései a magyar felkelők céljait kezdték szolgálni. A munkások, akik Budapesten, Győrött, Miskolcon vagy Pécsett részt vettek a forradalomban, egy egyszerre radikális és egalitárius programot tartottak helytállónak.

Lefort szerint a felkelés az első antitotalitárius forradalom, amely megnyithatja az utat az igazi szocializmushoz a leninista ideológiával szemben. Továbbá a magyar felkelés a forradalmi mozgalmak autonómiáját illusztrálja, tulajdonképpen igazat adva Karl Marx elméletének a proletariátus autoemancipációjáról. Lefort úgy becsülte, 1956. október 25-étől kezdve olyan tanácsok terjednek majd el Magyarországon, melyek az egyetlen hatalmat képviselhetik a Vörös Hadseregével szemben. Vagyis azt gondolta, a felkelők spontán és radikális megmozdulásai egyrészt politikai kreativitásukat illusztrálják, másrészt olyan munkástanácsok intézményrendszeréhez vezethetnek, mely nem csupán egy átmeneti állapotot képez, hanem arra törekszik, hogy az állam centralista logikáját egy demokratikussal váltsa föl.

Aki munkástanácsokról ír, egyúttal népképviseleti kontrollról is beszél, továbbá, hogy minden oligarchikus törekvést el kell ásni, és meg kell akadályozni a hatalom bármilyen önállósulását. Az imperatív mandátum jóváhagyása – melynek elvét egyetlen nagyobb politikai formáció sem fogadta el – a tanácsrendszer egyik pillérét képezi, és célja, hogy ne távolodjon el egymástól a vezető kisebbség és a végrehajtó többség. A képviseleti mandátummal szemben az imperatív mandátum minden mandátummal rendelkezőnek állandó újraválaszthatósági jogot ad: a képviselő köteles teljesíteni azokat az utasításokat, melyeket megválasztóitól kap, míg a képviseleti mandátum teljes függetlenséget biztosít a képviselőnek, aki, ha egyszer megválasztották, a nemzet hangja lesz, és nem a választóké.

Október 28-án fogadták el Szegeden a munkások önigazgatási követelését. Egyéb tanácsok, vagy akkoriban elterjedt gyárbizottságok is ugyanezt az utat jelölték ki maguknak. November 2-án a fiatalok kijelentették, nem adják a földjüket a nagybirtokosoknak, sem gyáraikat a kapitalistáknak. Castoriadis azt írja, a magyar forradalom egy olyan antikapitalista törekvés, mely saját maga ellen irányul, és amely számára nem elég, hogy a kormány leveszi a kezét a magántulajdonról. Lefort szerint a sztálini kormány segített a magyar munkásoknak megérteni valamit, mégpedig, hogy a kizsákmányolás nem a magánkapitalistáknál kezdődik, hanem a gyárakban lévő széthúzásban – azok közt, akik döntenek és akik engedelmeskednek. A termelési eszközök államosítása – vagy nacionalizálása – semmi esetben sem tudna szocialista karaktert adni a termelésnek. Egy ilyen hiba vezetett oda, hogy végül az igazságtalan, kizsákmányoló rendszert 1956-ban legszívesebben darabokra szedték volna a magyarok.

A budapesti forradalom lyukat ütött egy sérthetetlennek vélt totalitárius rendszerben. Rövid időre helyt adott egy demokratikus invenciónak, függetlenül „liberális oligarchiáinktól”, ahogyan Castoriadis nevezte őket. Totalitarizmus ellen forradalom. Egy ilyen szembenállás az egész történetírást foglalkoztatja, melynek alakjai François Furet-től kezdve René Rémondig túl magabiztosan tévesztenek össze gulagot a forradalmi jelenséggel.