Az Európa határairól szóló diskurzus hátterének egyik lényegi kérdése Oroszország és az orosz érdekszféra. Az utóbbi időszakban elsődleges politikai hangsúllyal bír az Európai Unióban az Oroszország irányába kialakítandó közös európai álláspont, és a kontinens orosz olajtól és földgáztól való függésének felszámolása, vagy legalábbis enyhítése. Habár igaz, Európa nem rendelkezik a megfelelő súllyal ahhoz, hogy a petrodollárokon megvaskosodott orosz politika lényegi elemeit képes legyen befolyásolni, Brüsszel mégsem eszköztelen Oroszországgal szemben. Az EU vajmi csekély mértékben lehet hatással a moszkvai álláspontra belülről, kívülről azonban már korlátozhatja az orosz igények és retorika megszaladását. Hogyan teheti mindezt? Azzal, ha megváltoztatja azon régió irányába mutató politikai stratégiáját, mely mint az egykori szovjet tagállamoknak otthont adó terület, az EU és Oroszország között húzódik, és mely területet Brüsszelben úgy emlegetnek, mint „szomszédság” („neighbourhood”), Moszkvában mint „közel külföld” („near abroad”).

Az EU igazából a bővítés ösztönzésén kívül igazán sosem rendelkezett szomszédságpolitikával. Így a 2004-es kelet-közép-európai bővítési kör után új kihívással találta magát szemben: olyan államok felé kezdett közeledni, melyek esetében a tagság felajánlása elképzelhetetlen – az adott ország mérete, vagy éppen berendezkedésük európai társadalmi és gazdasági struktúráktól való távolsága nem tette ezt lehetővé. Ráadásul a Belorussziától a Kaukázuson át a délkeleti Marokkóig terjedő terület országai nem alkottak olyan koherens csoportot, mint a nyolc volt kommunista közép-európai állam. Ezen országok új megközelítést igényeltek az Európai Unió részéről, ami életre hívta az EU új szomszédságpolitikáját, melynek elsődleges célja a stabilitás és a liberális reformok ösztönzése volt. A szomszédságpolitika valójában két teljesen eltérő országcsoport irányába kialakított politikai eszközök közös elnevezése volt. Az egyik a déli országok köre, melyek esetében a csatlakozás kérdése nem szerepelhet a napirenden, és melyekkel szemben a bevándorlási politika területén mutatott együttműködés és az iszlám radikalizmus visszaszorítása élvez, élvezett prioritást. A másik csoportot az EU-tól keletre fekvő országok alkotják, ahol a lakosság Európa részeként tekint magára, és anyagi, illetve egyéb támogatást remélnek a közösségtől, bízva abban, hogy egy napon ők is tagjai lehetnek a klubnak. E szakpolitika inkoherens volta nem jelentett problémát – legalábbis mostanáig.

Ma azonban új politikai erőhatások munkálkodnak a színfalak mögött. Az egyik az egyre öntudatosabb, és még agresszívabb Oroszország felemelkedése, így az EU-nak a keleti országok stabilizálását már nem csupán ezen országok érdekéből kifolyólag kell segítenie, hanem a célból is, hogy ellensúlyt képezzen a térségben Moszkvával szemben és diverzifikálja orosz energiafüggését. A másik tényező pedig a bővítési folyamat kimerülése, és a lakosság ellenállása a további bővítéssel szemben. Így Ukrajna például már nem elégszik meg a tagsággal kecsegtető Brüsszeli szólamokkal, valami tartalmasabbra van szüksége.

Németország pont ezen fáradozik. Berlinben ki kívánják bővíteni az Unió szomszédainak felajánlott kedvezmények körét, így a közös piac részleges kiterjesztését, többek között Ukrajna vagy Kazahsztán irányában, mely utóbbi a világ tizedik legnagyobb olajmezeje fölött rendelkezik.

Nem szabad túl sokat várnunk mindettől. Igaz, hogy Kazahsztán az Európába érkező olajszállítmányok fontos forrásországául léphet elő, ennek realizálásához szükséges idő még évtizedes távlatban sem értelmezhető. Kazahsztán elszigetelt ország, mely exportjának döntő hányada Oroszország felé irányul. A Kaszpi-tenger alatt húzódó olajvezeték terve már megszületett, megépítésére még hosszú éveket kell várni. Egy korábbi kirgiz külügyminiszter az EU közép-ázsiai szerepét firtató kérdésre így felelt: „Az EU? Itt nem tudunk semmit az EU gazdasági jelenlétéről.”

Eközben az ukránok Európa szerves részeként tekintenek országukra, nem pedig úgy, mint Európa peremterületére. Még az oly nagyra értékelt szomszédi státust is csak félmegoldásként értékelik. Oroszország pedig mindent megtesz, hogy kihasználja a brüsszeli politika nehézkességét a régióban. Mint azt már többször megmutatta, a politikai nyomásgyakorlás érdekében nem riad vissza a gáz- és olajárak manipulálásától, de még a csapok elzárásától sem. Most épp azon munkálkodik, hogy lassítsa Ukrajna Világkereskedelmi Szervezethez való csatlakozásának folyamatát.

Mindez azt jelenti, hogy az EU a szomszédságában lévő országok irányába mutatott nagyobb fokú szerepvállalással nagyobb kockázatot vesz magára, miközben kis haszna van belőle? Ami azt illeti, az Oroszország peremterületén fekvő országoknak épp úgy érdekük Európa jelenléte, mint ahogyan az EU számára fontos az, hogy megtalálja igazi szerepét a térségben. Ezen országok számára az EU az egyik legnagyobb kereskedelmi partner, miközben ők is csökkenteni kívánják függőségüket Moszkvától.

Ez egyike azon politikai felületeknek, melyen az Unió hatékonyabban és nagyobb befolyással tudna fellépni, mint a tagállamok külön-külön. Németország, Franciaország vagy Nagy-Britannia egyedül nem sok sikerrel tudna szembeszállni Oroszországgal a térségben. A huszonötök Európája azonban már jóval nagyobb nyomatékkal tudja Oroszország tudtára adni, hogy a „közel külföld” az egyben Európa „szomszédsága” is.