Az új konzervatív elnök pártja elmúlt 20 évben mért legjobb támogatottsági mutatóival készülhet első pártkongresszusára. A közvélemény-kutatási adatok azt mutatják, hogy ez az előny csak növekedni fog, ha Tony Blair helyét a pénzügyminiszter, Gordon Brown veszi át a Downing Street 10-ben. Még olyan ügyek kapcsán (egészség- vagy oktatásügy) is jobb a toryk megítélése, melyek hagyományosan a Munkáspárt erősségének számítanak, mindannak ellenére, hogy Cameron még egyik területen sem állt elő koherens programtervvel.

E tény örömteli lehet számára, mivel alátámasztja stratégiáját, melyet egy évvel ezelőtti pártelnöki székért folyó kampányában előrevetített. A szavazók oly mértékben pártja ellen vannak, hogy ezen érzelem mentén minden egyes javaslatukat elutasítják, legyen az bármi is.

Cameron jól megválasztott célpontok megtámadásával megpróbálta a szavazók beállítottságát megváltoztatni. Az emberek úgy vélik, hogy a konzervatívok túl üzletpártiak? Támadjuk meg a gyermekek számára provokatív ruhadarabokat árusító boltokat, és emeljük ki a közös felelősségvállalás fontosságát. A párt önérdektől vezérelt? Menjünk el az Északi-sarkra bánkódni a globális felmelegedés miatt, ha lehet, valamilyen szőrös állat társaságában. Túlságosan autoriterek? Sugalljuk, hogy az elesetteknek szeretetre és megértésre van szükségük. Ragaszkodjunk az olyan kifejezésekhez, mint a „bízni az emberekben” vagy „modern könyörületes konzervativizmus”. Ezek után már csak reménykedni kell abban, hogy a csaknem egy évtizede hatalmon lévő kormánnyal szembeni ellenérzés megteszi a munka többi részét. Intellektuális szempontból bárgyú, politikailag viszont sikeres stratégia.

Azonban ez nem elég. Egy sikeres ellenzék nem várhat arra, hogy a kormányzás magától összeomlik. A folyamatot azzal gyorsítják, hogy a lakosság előtt folyton demonstrálják, bármikor készek lennének átvenni a kormányrudat. Tony Blair épp ezt tette 1994-es pártelnökké választása során, ami nagyban hozzájárult az enervált Konzervatív Párt 1997-es megsemmisítő választási vereségéhez. Ez persze nem azt jelenti, hogy már most pontos programmal és adóreformtervekkel kellene előállniuk. Ezzel szemben viszont egy tiszta identitást kell sugároznia, egy jól körvonalazható karaktert kell megrajzolni, hogy a szavazók tudják, mire is adják a voksukat, mely segít a konzervatív program megformálásában. Továbbá meg kell győznie a választópolgárokat arról, hogy erős, magabiztos és egységes pártot vezet. Emellett lépnie kell. A következő nyárra a Munkáspártnak új vezetője lesz. Mindaddig a kormány saját ügyes-bajos dolgaival lesz elfoglalva. Blairnek minimális hatalma lesz, miközben Brownnak türelmesen kell várnia arra, hogy eljöjjön az ő ideje. Ezalatt Cameronnak ki kell használnia az alkalmat, hogy meglovagolva magas népszerűségét, felszámolja párton belüli ellenzékét.

Három dolgot kell tennie. Először is, fel kell vázolnia elképzeléseit arról, milyennek is kellene lennie egy kormányzatnak és milyennek nem. Mint a legtöbb tory, ő is a kis állam híve; viszont a jelenlegi költségvetési helyzetben az adócsökkentés nem járható út. Cameronnak azt kell tisztáznia, hogy a párt hosszú távú célja az, hogy csökkentse az állami beavatkozást az emberek életébe. Ennek egyik módszere, hogy az állam által végzett feladatok egy részét a magán és önkéntes vállalkozásoknak adja át. Blair próbálkozott ezzel, de mivel Brown nem támogatja a kezdeményezést, Cameron könnyen magáévá teheti azt. Azt kell hangsúlyoznia, hogy ezen változásokkal reményt és erőt adhatnak mindazoknak, akik eddig mindkettőnek híján voltak. Hogy Tony Blair is épp ezt próbálja tenni? Na és! Mint ahogyan azt a Munkáspárt piaci erőkkel kötött kézfogója is bebizonyította, az ellenfél ruhájának felöltése akár sikerrel is járhat.

Másodszor, Cameronnak meg kell változtatnia pártját, a korábban pusztán fehér férfiakból álló „gyülekezetet” úgy, hogy az a modern brit társadalmat képezze le. Ez a párt szervezetének, illetve képviselőjelölési mechanizmusának megváltoztatását jelenti. Harmadszor, ellenzéki vezetőként meg kell próbálni exponálni magát külpolitikai kérdésekben is, hogy az államférfi látszatát keltse. Így is el kellett halasztania azt a célját, hogy kivegye pártját az Európai Néppárt brüsszeli frakciójából. Ezzel a kampányban jó színben tüntette fel magát a párt euroszkeptikus platformjának szemében, azonban gyakorlatba ültetésére képtelen. A politikai előnyöket figyelembe véve az lenne a legjobb számára, ha pragmatikus alapon visszalépne ettől a tervétől, mondván, hogy Brüsszel legnagyobb képviselőcsoportjának tagjaként tudja legjobban képviselni a brit érdekeket, nem pedig a margóról.

Meg kell cáfolnia az ellenkező oldalról őt érő vádakat, miszerint Amerika-ellenes. Szeptember 11-e, a New York-i és washingtoni pusztító terrortámadások ötödik évfordulója nem éppen a legmegfelelőbb alkalom volt arra, hogy Tony Blair szoros fehérházi kapcsolatait bírálja.

Ha Gordon Brown és David Cameron kerülnek pártelnökökként egymással szembe, csatájuk érdekes lesz, hiszen szöges ellentétei egymásnak. Brown főleg tartalom, stílus nélkül. Ezzel szemben Cameron csupa stílus, viszont mind ez idáig nem sok tartalommal. Ha tud némit tanulni skót riválisa komolyságából, komoly esélyekkel indulhat a következő választásokon. Ami Nagy-Britannia számára csodás lenne. A verseny – mint ahogyan azt ez az újság oly sokszor hangsúlyozza – kitűnő dolog.