Tony Blair húzhatja az időt, halogathatja lemondásának végső bejelentését – támogatói azt mondják, hogy május 31-én szeretné azt megtenni –, de ezután már csak egy politikai kísértet, fél lábbal kint a hivatalból, de a tényleges hatalomtól véglegesen megfosztva. Vége a játéknak – habár 18 hónappal van csak egy kényelmes parlamenti többséget biztosító választási győzelem után, mely előtt (2004 októberében) nyíltan kijelentette, hogy végig kívánja szolgálni harmadik ciklusát. Ez azonban nem fog sikerülni neki.

1992. április 10-én a Munkáspárt nagy részében úgy gondolták, hogy soha nem lesznek képesek választásokat nyerni. 1997. május 2-ának reggelén viszont már úgy vélték, hogy Blair vezetésével legyőzhetetlenek. 2006 szeptemberére pedig úgy fognak emlékezni, mint azok a napok, amikor Tony Blair miniszterelnöksége véget ért, és kezdetét vette a Nagy Új Munkáspárti Polgárháború. Igaz, a pártban azóta vannak meg a törésvonalak, mióta Gordon Brown átengedte az elnökség jogát Blairnek, folytonos és fárasztó rivalizálásuk végigkísérte duumvirátusukat, azonban a most kibontakozóban lévő párton belüli feszültségek mellett mindez eltörpül. Sokkal többről van szó, mint két ember politikai befolyásért folyó rivalizálásáról. Ez egy a párt lelkéért folyó küzdelem. A felek spektruma az újjáéledt szakszervezeti mozgalomtól a legelszántabb Blair támogatókig minden irányzatot felölel a pártban. Az egyetlen dolog, ami egységes a pártban az a meggyőződés, hogy nem lesz sima a hatalomátvétel.

Maradhatott volna-e Blair továbbra is? Ez ellen rendkívül sokat tett az amerikai védelmi miniszter, Donald Rumsfeld. Ha a Pentagon nem söpörte volna le Colin Powell tervét Irak megtámadásáról – masszív létszámú csapatokkal elözönleni a Tigris és Eufrátesz vidékét majd kidolgozni egy részletes újjáépítési tervet –, akkor talán lett volna esély arra, hogy a felszabadított ország ne süllyedjen a káoszba. A bagdadi zűrzavar és a mindennapos vérengzés képei – talán még inkább, mint a tömegpusztító fegyverek megtalálásának kudarca – egyre erősítik a hitet a munkáspártiak soraiban, hogy Blair kezéből kicsúsztak az események, hogy a párt iránti lojalitásnál nagyobbra értékelte a jó kapcsolatokat egy gyűlölt republikánus elnökkel. Döntése, hogy vállt vállnak vetve kiállt Bush mellett a nyári dél-libanoni válságban, újabb táptalajul szolgált ezen aggályoknak.

Ahogyan Blair tökéletesen képtelen volt meggyőzni párttársait az iraki háború jogosságáról, úgy volt képes a konzervatívokban feltámasztani a teljes megújulás igényét. Cameron azzal, hogy a Konzervatív Párt tavalyi konferenciáján „Blair utódjának” tüntette fel magát, újabb lökést adott a politikus hanyatlásának, akire – állítása szerint – példaként tekint. Ha Cameronnak sikerül Londonban a többséget megszereznie, azzal a Downing Street 10. kulcsait is könnyen a magáénak tudhatja, és Gordon Brown le is mondhat miniszterelnöki ambícióiról.

A Munkáspárt politikai diskurzusa olyan nevetségessé vált, hogy igazából tartalma nem is számít. Az egyetlen dolog, amit Gordon Brown miniszterelnöki terveiről tudunk, az az, hogy nem szabad őket megkérdőjelezni. Ez történik, ha valaki 12 évet vár a hatalomra kerülésre. Úgy tekint miniszterelnöki jelölésére, mint egy 1994-ben Blair számára folyósított kölcsön behajtására, nem pedig úgy, mint egy politikai megmérettetés végső jutalmára. Pedig Brownnak ki kéne tennie magát e megmérettetésnek, nem csupán egy 12 évvel ezelőtti megállapodást kellene felhasználnia miniszterelnöki ambícióinak alátámasztásaként. De Blair egyik szövetségese szerint „Gordon a versenyt gyűlöli a legjobban, hiszen veszíthet. Ezért nem akar várni, ezért akar mindent azonnal. Fél, hogy John Riedtől, vagy Alan Johnsontól kikaphat.” Tíz évvel ezelőtt készítettem az első interjút Tony Blairrel. Akkor meggyőződéssel állította, hogy az Új Munkáspárt létező valóság. De hogy állunk ezzel most?