Hazai forrásaik folyamatos apadásával párhuzamosan a világ vezető olajvállalatai (Big Oil) arra kényszerülnek, hogy az új olaj- és gázlelőhelyek felkutatása érdekében akár a legextrémebb helyekre is elmennek. Egyik ilyen Szahalin szigete Oroszország keleti partjainál. Az egykori büntetés-végrehajtásra használt sziget partjainál, melyet Csehov 1890-es látogatása alkalmával pokoli helynek titulált, 45 milliárd hordó nyersolaj rejtőzik a talapzat alatt – ez a mennyiség hozzávetőleg Európa és az Egyesült Államok ismert olajmezőinek jelenleg rendelkezésre álló készleteinek felel meg. A Szahalinsziget forrásainak kiaknázása azonban rendkívül hosszadalmas, bonyolult és korántsem olcsó feladat. Nem csoda, hogy csak a legnagyobb, a Shell, az Exxon Mobil és a BP érdekeltek a kutatásokban. Közülük is a Shell rendelkezik a legnagyobb részesedéssel a Sakhalin Energy Investment Co.-ben (55 százalék), évente 17 000 embert alkalmazva, több milliárd dollárt fordítva a fejlesztésekre.

Nem is csoda, hogy csak a nagyok bírják a versenyt, hiszen sok forog kockán. Az olajat és a gázt három tengeri fúrótorony fogja a felszínre hozni a sziget északnyugati partjainál, ahonnan vezetékeken keresztül 500 mérföldre délre szállítják, hogy ott a cseppfolyósított földgázt és az olajat tankerekre tegyék, melyek japán, dél-koreai, kínai, sőt amerikai kikötőket terveznek célba venni. Ezen beruházás sikerével Szahalin egy új energetikai központtá nőhetné ki magát, melynek köszönhetően Oroszország stratégai szerepe az ázsiai energiaellátásban tovább növekedne.

A befektetést számos akadály nehezíti. A mostoha időjárás, az infrastruktúra és a kiszolgáló iparágak hiánya, az ökológiai környezet megtartásának kötelezettsége, azonban ezek egyike sem jelent olyan komoly problémát, mint a Kreml. Vlagyimir Putyintól kezdve ugyanis a kormányzatnál mindenki a túlköltekezés miatt panaszkodik. Ennek hátterében az az 1994-ben a Sakhalin Energy és az orosz kormány között megkötött szerződés áll, mely kimondja, hogy az orosz állam csak azután várhat gyümölcsöző profitokat a sziget befektetéseiből, amikor a befektető vállalat költségei már megtérültek. Addig a Sakhalin Energynek mindössze 6 százalékos honoráriumot kell fizetnie az orosz államnak. „Ha nem tudják a befektetést az eredetileg tervezett költségszinten tartani, akkor egy újabb befektetőt kell hoznunk” – mondja Vlagyimir Efremov, a szahalini parlament elnöke. Lehet, hogy szavai csupán a helyi retorika keménységének jegyeit viselik magukon, a kijelentés központi gondolata azonban kardinális: milyen árat kell fizetnie a Shellnek a felmerülő plusz költségekért? Oroszország, mint újdonsült olajhatalom, jól tudja, hogy ma már jóval nagyobb tárgyalási potenciállal bír, mint mikor tinta került a Sakhalin Energyvel kötött megállapodás papírjára. Maga a Shell vezetése is elismerte, hogy követtek el hibákat a költségek tervezése során. A Kremllel ápolt kapcsolatok érdekében így a vállalat többségi részvénycsomagjának 25 százalékát átadta a Gazpromnak, melyért cserébe 50 százalékos részesedést kapott egy szibériai Gazprom mezőben. E megállapodásról azonban hallgatnak a Shell vezetői. Míg mások óva intenek a Gazprommal való üzleteléstől, a Shell számára a jó moszkvai politikai kapcsolat kulcsfontosságú a vállalkozás végkimenetele szempontjából. Nagy befektetés, nagy tét, nagy kockázat. Ez a jövő a világ olajvállalatai számára.