Kína külpolitikájának elsődleges mozgatórugója az ország elképesztő energiaforrás-szükséglete. A gazdaság rohamos növekedése, a gyorsurbanizáció, a megnövekedett kivitelre való termelés és legújabban a kínaiak csillapíthatatlan tűnő autó utáni vágya jelentős mértekben megnövelte az országban az olaj, a földgáz, az ipari nyersanyagok, a külföldi tőke és az új technológiák utáni keresletet. Húsz évvel ezelőtt Kína Kelet-Ázsia legnagyobb olajexportőre volt, mára pedig a világ második legnagyobb importőre lett (2004-ben az olaj keresletének növekedéséből egymaga 31 százalékkal vette ki a részét). Ez az energiaigény érthető is, mivel napjainkra Kína lett a világ műhelye. De az világ alumínium-, réz-, nikkel- és vasércfogyasztásából kivett részesedése is megduplázódott az 1990 és 2000 közötti tíz évben (7 százalékról 15 százalékra), hogy aztán mára ismét megkétszereződve elérje a 20 százalékot. A növekvő tendencia azonban nem állt meg. Hiába a kormányzat fogyasztáscsökkentést célzó intézkedései, a keleti sárkány étvágya csillapíthatatlannak tűnik. A Pekingi Egyetem Kínai Gazdaságkutató Központjának igazgatója szerint az ország gazdaság akár még 20 éven keresztül is hozni tudja a 9 százalékos növekedési ütemet.

Ezen szükségletek már eddigis erősen rányomták bélyegüket a kínai külpolitikára. A külföldi erőforrásokhoz való hozzájutása ugyanis a hosszú távú gazdasági növekedés záloga, a növekedés pedig a politikai gépezet fenntartásának, a Kínai Kommunista Párt egyeduralmának egyik sarokköve. Mivel a kínai továbbra is egy erősen központosított, a kormányzat által erősen kézben tartott gazdaság, a vezetés a külpolitikát alá tudta rendelni a hazai fejlesztési stratégia szükségleteinek. Továbbra is a tradicionális intézmények, kis csoportok hozzák meg a végső döntéseket, azonban a légkör egyre inkább az enyhülés jeleit mutatja, így a kormányzat ezekben a döntésekben már az üzleti szféra vezetőinek véleményét is kikéri, az ő meghallgatásuk után alakítja ki a külpolitika irányvonalait. A kormányzati think-tank, a Chinese Institute for International Studies, például rendszeres találkozókat szervez az akadémiai élet jeles képviseli, az üzleti szektor vezetői, a hadsereg és a kormányzat képviselői között, melyek rendkívül fontos szerepet töltenek be a Kommunista Párt stratégiájának kialakításában.

Részben az ő tanácsukra is, a Peking az állami vállalatok vezetőit azzal bízza meg, hogy kutatási és szállítási megállapodásokat kössenek az olajban, földgázban, vagy más energiaforrásban gazdag államok kormányaival. Azonban Kína is kedvezményeket ajánl. Kedvező kétoldalú kereskedelmi megállapodásokat köt ezen országokkal, befektetéseket indítványoz, de adott esetben a segélyezés, az adósságelengedés eszközét sem veti meg. Mindezért cserébe pedig Kína hozzáférést kap számos ország nyersanyagkészletekhez – így a bolíviai aranyhoz, a Fülöp-szigeteki szénhez, az ecuadori olajhoz vagy az ausztrál földgázhoz.

Ebből az „erőforrás-vadászatból” rengeteg országnak haszna származott, elsősorban a fejlődő országoknak, ugyanis lehetőséget adott számukra, hogy feltárják az eddig még ki nem aknázott erőforrásaikat, vagy hogy jobb tárgyalópozícióba kerüljenek régebbi kereskedelmi partnereikkel szemben. Más országok azonban, elsősorban az Egyesült Államok és Japán, egy egyre növekvő veszélyforrásként tekintenek Kína ezen politikájára. Amiatt aggódnak, hogy Kína beavatkozik érdekszférájukba, vagy hogy megállapodásokat köt olyan országokkal, melyeket k megpróbáltak elszigetelni. Egyes washingtoni körökben, így a Pentagonban, a hírszerzésnél és a Kongresszusban egyre erősödik az a nézet, hogy Kína a régió egyensúlyát felborítva kihívást jelenthet az Egyesült Államok kelet-ázsiai katonai dominanciája számára. De akármit is gondolnak, Kína felemelkedésének kérdésköre már átlépte a régió határait, gazdasági és politikai befolyásának, katonai ereje növekedésének már globális kihatásai vannak.

Annak ellenére, hogy az ország energiakeresletének megugrása hosszú távon nem jelent komoly fenyegetést a Kína és a nyugt között, ma mégis okoz feszült pillanatokat Peking és Washington viszonyában. Míg Kína a rohamos növekedésből fakadó „fájdalmait” kívánja csillapítani, addig Amerikának, mint a világ vezető hatalmának, meg kell találnia a módját annak, hogy helyet szorítson a feltörekvő számára a világpolitikában. Ellenkező esetben számba kell vennünk egy nem kívánt háború lehetőségét is.

Mivel növekedése folytán Kína külső energiaforrásoktól való függése egyre erősebb, a kormányzat nemrégiben egy új bizonytalansági tényezőt definiált az Egyesült Államokkal szemben. A pekingi támogatást élvező, Ta Kung Pao nevű hongkongi napilap 2004 júniusában egy cikket jelentetett meg, melyben arra hívta fel a figyelmet, hogy az Egyesült Államok a gazdasági megszorítások eszközéhez nyúlhat Kína féken tartása érdekében. Látva a washingtoni kormányzat unilateralizmusra való hajlamát, és hallva az egyre erősödő, a kínai katonai fenyegetést hangoztató kongresszusi vitákat, Kína okkal félhet attól, hogy az Egyesült Államok az erőforrások csatornáinak blokkolásával destabilizálni kívánná őt. Washingtonnak figyelembe kell vennie ezeket az aggodalmakat, és nem szabad felelőtlenül felerősítenie őket.

Az államok közötti vetélkedés természetes jelenség, azonban nem szabad azt elvinni az összeütközés szintjéig. Kína felemelkedésével kapcsolatos képzetek nem szabad, hogy eltereljék a figyelmet az együttműködés széles skálájáról, melyet az ország növekvő energiaigénye tesz lehetővé. Végül is az Egyesült Államok és Kína is egyszerre érdekelt az olajárak alacsony tartásában, a tengeri szállítási útvonalak biztosításában, stabil gazdasági környezetben, melyek nemcsak az ő, hanem a világ többi országa gazdasági fejlődésének is fontos eleme lehet.

Forrás: Foreign Affairs, September / October 2005, 28.o.