Mint aki részt vett a brit Konzervatív Párt elnöki székéért folyó megmérettetésben, némi alappal jelenthetem ki, hogy a küzdelem eddig nem érdekelte az embereket. A vetélytársak – köztük én is – kiváló beszédekkel, érdekes programokkal rukkoltak elő az ország égető kérdéseivel kapcsolatban. Felléptünk a modernizáció és a középre tolódás érdekében. Kihangsúlyoztuk a politizálásunk középpontjában álló konzervatív értékeket, azonban a legfontosabb kérdésről nem esett szó: mi az, amiért a Konzervatív Párt sorra alulmarad a parlamenti választásokon?

A választásokat csupán programokkal nem lehet megnyerni. Természetesen szükség van olyan inspiráló tervezetekre, melyek gyógyírt kívánnak nyújtani napjaink problémáira, így a csökkenő versenyképességre vagy a társadalmi bomlásra. Tudjuk, hogy megoldási javaslataink helytállóak. Ha nem lennének azok, a kormány nem alkalmazná őket. A program azonban nem minden. De nem is abban van a hiba, hogy nem támadjuk elég erősen a kormányt. Az ég szerelmére, Tony Blairt már eddig is hazugnak mondtuk. Az emberek tudják, hogy a Munkáspárt kudarcot vallott. Kormányzó erőként ezért kapták minden idők legkisebb arányú támogatottságát. De nem is a megjelenés vagy a szervezés hiányosságai adnak választ a fenti kérdésre, mindazonáltal az utódnak tovább kell vinnie a pártot a Michael Howard által megkezdett, fegyelmezett politikai szervezetté alakulás útján.

A Konzervatív Párt azért veszít sorra a választásokon, mert figyelmen kívül hagy két alapvető dolgot. Először is Tony Blair alapjaiban változtatta meg a Munkáspártot, betört a politikai erőtér középjobb pozícióiba, amivel egymás után három választáson is diadalmaskodni tudott. Az ország azt várja tőlünk, hogy észleljük a végbement változásokat, és felkészüljünk a Blair utáni időszak kihívásaira, ahelyett hogy megpróbálnák az időt visszapörgetni. Ha a Konzervatív Párt továbbra is azt hiszi, hogy Nagy- Britannia olyan, mint az 1980-as években volt, hogy Blair egy groteszk Attlee típusú szocialista, és úgy véli, hogy a győzelemhez csupán a szabad piacban rejlő erőt kell kihangsúlyozni, akkor ott maradunk, ahol eddig is voltunk. A gödörben. Nagy-Britannia igenis változott. A szabadpiaci kapitalizmus a rendszer alapköve. Tony Blair pedig nem egy Attlee típusú szocialista. Uralma alatt a Munkáspárt megújult, mely folyamat Gordon Brown várható elnöksége alatt sem fog megakadni. El kell fogadnunk napjaink politikai realitását. A második hiba nagyban összefügg az elsővel. A Konzervatív Pártnak meg kell értenie, hogy ha nem veti alá magát komoly átalakulásnak, akkor ki fog lógni a modern világból.

Így tehát a válasz a fenti kérdésre, mi az oka annak, hogy a Konzervatív Párt sorra alulmarad a parlamenti választásokon, rendkívül egyszerű. A kultúránk. Ez az, amit meg kell változtatnunk, és ezért indulok a vezetői székért. Hiszem, hogy tudom, milyen változtatásokat kell eszközölnünk a győzelem érdekében. Az alapelveinknél kell kezdeni. Itt az ideje, hogy korunk szelleméhez és kihívásaihoz illesszük őket. Nem szabad a „korlátozott kormányzás” és az „egyéni felelősség” jelszavait mantraként ismételgetnünk. Inkább arra kell felhívni a figyelmet, hogy ezek a dolgok – a családba vetett hittel, a nemzeti szuverenitással és az alacsonyabb adóterhekkel együtt – hogyan válhatnak relevánssá korunk és a Blair utáni korszak kontextusában. Meg kell mutatnunk például, hogy az egyéni felelősség nem önző individualizmust jelent, hanem az atomizálódott társadalommal szemben éppen hogy a közösségi öntudat része. Ez a programok szintjén is változtatást kíván. Széles körű iskolaprogramra van szükség, mely nem csupán a szerkezeti átalakítás mellett teszi le a voksát, de az oktatás általános színvonalának emelése és az egész rendszerre jellemző szigor fenntartása mellett is. A külpolitikában ez nem csupán egy nyitottabb és rugalmasabb Európáért folytatott küzdelmet jelent, hanem jelenti a Darfurért és a Szaharától délre eső afrikai országokért való kiállást is. Ez azt jelenti, hogy a modern Nagy-Britannia problémáit kell célba vennünk: az utcákon folyó durvaságot, a közéleti gorombaságot, a családokra nehezedő terheket, az általuk épített környezetünk rondaságát.

Az én elnökségem alatt a Konzervatív Párt egy többségi párt lesz, mely nem csupán bizonyos módon élő bizonyos embereket kíván megszólítani. Egy párt, mely különböző hátterű nemzeti és helyi szintű képviselőket kíván egységbe tömöríteni, különös figyelmet szentelve a női jelölteknek. Minderre nem azért van szükség, hogy egy vonzó kirakatot rendezzünk be a magunk számára, hanem azért, mert egy ilyen sokszínű párt képezi le megfelelően a brit társadalom változatos formáját, és mert ezzel vitáink természetét fejlesztjük tovább. Elnökségem alatt a Konzervatív Párt nézni, érezni, gondolkodni fog, úgy fog viselkedni, mint egy teljesen új tömörülés. A jelöltek mindegyike egyetért azzal, hogy modernizálnunk kell. Úgyhogy válasszunk olyasvalakit elnöknek, akinek épp ez adja programja lényegét.