A kínaiak, tőkéjükkel és mindenhol fellelhető termékeikkel, a tudományos életben és számos más területen érzékelhető előretörésükkel egyértelműen arra utalnak, hogy Peking lesz a következő globális hatalom központja. Egyes nagynevű szakértők nem haboznak kijelenteni, hogy „ez Kína évszázada lesz”. A népköztársaság, ahogy naponta visszhangozza a világsajtó, évente közel 9%-os gazdasági növekedést produkál, a külföldi beruházások pedig szintén acélos erősödést mutatnak. Kína már ma is a világ második számú nemzetgazdasága az Egyesült Államok után, s hamarosan nagyobb lesz, mint az Európai Unió tagállamai együttvéve. Növekvő középosztályt tudhatnak magukénak, már ma több mint százmilliós tömeggel. Végül arról a tendenciáról sem feledkezhetünk meg, amely a kínai beruházások és befektetések megsokszorozódását jelenti az USA-ban. Mindez pedig valóban előrevetíti Kína primátusát a nemzetközi főhatalomban, ha nem is ebben az évtizedben, de már a következőben.

Vagy mégsem? Nem feledkezhetünk meg a korábban már tapasztalt hasonló folyamatokról más államokat – így például Japánt – illetően. A 80-as években rövid távon Japánt várták az új szuperhatalmi pozícióba, aztán jött a tokiói tőzsde összeomlása, megszületett néhány elemző írásmű, s azóta a szuperhatalmi státus lehetőségéről még csak nem is hallottunk a szigetországgal kapcsolatban. Az ilyen típusú tapasztalatok legalábbis arra kell, hogy intsenek bennünket: egyáltalában nem szükségszerű az, hogy Kínából záros határidőn belül szuperhatalom legyen. Először is nem másért, minthogy az ország jelenlegi tetemes mértékű gazdasági növekedése a jövőben már nem tartható fönn. Másrészről az a jelenleg még jellemző igénytelenség, amely a kínai társadalmat jellemzi, s lehetővé teszi a gazdaság fenti tendenciáit, a GDP és egyéb szociális mutatók növekedésével egyre inkább csökkenni fog.

Egyébiránt azok a tulajdonságok, amelyeket számos elemző ma Kína egyediségeként lát, legalább ugyanennyire jellemzőek Indiára, amely sok tekintetben (technológia, fegyverzet stb.) már ma is globális hatalomnak számít, populációja a kínainál gyorsabban nő, demokratikus állami berendezkedését pedig a kínainál sokkal inkább elismeri a világ többi része. Indiától egyébként független tény, hogy csak a pénzvisszaforgatáson és jogállamiságon alapuló, demokratikus berendezkedés képes tartós és stabil növekedést garantálni – a kommunista rendszerekről ennek éppen az ellenkezője bizonyosodott be. Nem vitás, tőke van Kínában, s az is tény, hogy mennyisége rohamosan növekszik. Ám számtalanszor kiderült már, hogy a pénz nem ad választ mindenre. Példának okáért: a mai kínai csúcsvezetők nyugati összehasonlításban is kiemelkedő gazdagsága arra máig nem tette jogosulttá őket, hogy a világ ügyeiben döntő asztal mellett állandó széket foglalhassanak maguknak.

Az igazság az, hogy a szuperhatalmi státus valóban jelentős mértékben függ a gazdaságtól, ám legalább ugyanannyira a kultúrától, az oktatástól, a tudománytól, a hadiipartól és a politikacsináló elit minőségétől is. Utóbbi esetében a Kína és a múlt nagyhatalmai között fennálló kontraszt egészen szembetűnő. Amíg napjaink kínai államférfijai elsősorban saját státusszimbólumaik felépítésén fáradoznak (hatalmas villák a pekingi külvárosban), addig ilyen típusú prioritásokat az egykori francia, brit, amerikai vagy szovjet vezetők pályafutása során alig vagy csak jóval későbbi stádiumban találunk. Itt kell említenünk egy másik jelentős különbséget is: míg az előbb felsorolt korábbi globális hatalmak külföldi kulturális, oktatási és tudományos befolyása számottevő volt, addig Kína esetében egyedül a konyháról beszélhetünk e téren. Legjelentősebb tudósaik többségét ma is amerikai vagy nyugat-európai egyetemeken képezik, Nobel-díjasaik közül pedig szinte nem akad olyan, aki hazájában érte volna el jelentősebb eredményeit. Kína hadügyi kiadásai is csalókák: a valódi katonai költségvetés meglepően kicsi, egy olyan, egyébként külön is említésre méltó probléma okán, mely szerint az állam képtelen a hiánytalan mennyiségű adó beszedésére.

Összességében tehát Kína igénye a világ vezető szereplőjének helyére még korántsem jelenti azt, hogy nem alakulhat másképp a jövő.