Nem, nem csupán Európáról van szó: Kína és a többi fejlődő piacgazdaság szintén gyors elöregedés tanúja. Megoldások természetesen kínálkoznak a problémára, mint ahogy itt is van az idő, hogy tegyünk valamit.
Alacsonyabb életszínvonal
A napnál is világosabb, hogy a jövő szociális ellátórendszere a jelenleginél jóval kevésbé lesz bőkezű a nyugdíjasokhoz, mindenhol a világon. Nem véletlen, hogy Jacques Chirac francia államfő 2003-ban új szabályozást fogadtatott el, amelynek értelmében a franciák tovább dolgoznak, hogy biztosítsák maguk számára az eddig természetesnek vett, későbbi előnyöket.
A kormányzat az országot keresztül-kasul átszelő sztrájkhullámmal kényszerült megküzdeni az intézkedések nyomán. Olaszországban és Németországban a megszólalásig hasonló eseménysor zajlott le. A japán miniszterelnök, Junichiro Koizumi a közelmúltban 14%-ról 18%-ra emelte a nyugdíjjárulék szintjét. Finnország, Dél- Korea, Brazília és Görögország hasonló úton jár – az Egyesült Államokban pedig most kezd kibontakozni a vita a kérdésről.
Márpedig a nyugdíjtérítések csupán egy résztémát jelentenek a történelem egyik legjelentősebb társadalmi változásában, az ún. baby-boom generáció elöregedésében. A 60 évnél idősebbek aránya a világ lakosságában évente 1,9%-kal növekszik, ez az arány pedig 60%-kal nagyobb, mint a teljes lakosság növekedése. 1950-ben még tizenkét, 15 és 64 év közötti ember volt hivatott eltartani egyetlen nyugdíjaskorút, ez a szám ma már csak kilenc.
A század közepére ez a mai szint is minden bizonnyal négyre csökken (az ENSZ felmérései alapján). A legtöbb közgazdasági szakember ennek ismeretében evidensnek tartja az életszínvonal folyamatos csökkenését a világban.
A trend – ahogy az mára már köztudomású – Európában és Japánban a legerősebb, ahol is a dolgozó korú népesség az idén mintegy 0,6%-kal csökken majd. A 15 és 64 év közötti népesség 2025-re 10,4%-ra csökken Spanyolországban, 10,7%-ra Németországban, 14,8%-ra Olaszországban és 15,7%-ra Japánban. De – a közhiedelemmel ellentétben – nem csupán ezeket az országokat érinti a demográfiai probléma. Kínában 2020-ra 265 millióra emelkedik a 65 évesek száma, és hasonló tendenciákat tapasztalhatunk Oroszországban, Ukrajnában, Csehországban, Magyarországon és Lengyelországban is. Nem utolsósorban: tíz év alatt Kelet-Ázsia kistigrisei is kinőtték fiatal korukat: Dél-Korea, Thaiföld, Tajvan, Szingapúr és Hongkong belátható időn belül középkorú társadalmak lesznek, megközelítőleg 40 éves átlagéletkorral. Az elmúlt két évtizedben Indonézia, India, Brazília, Mexikó, a Fülöp-szigetek, Irán és Egyiptom a dolgozókorúak számának gyors növekedését produkálta, ám ennek megfelelően, két generációval később őket is utoléri a fenti demográfiai hullám.
Az öregedő munkaerő a legjelentősebb kihívás, amellyel a jelen és a közeljövő politikai döntéshozóinak szembe kell nézniük a következő húsz évben – jelenti ki Monica Queisser, a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (Organization for Economic Cooperation and Development, OECD) szakértője. A problémák mindenhol ugyanazok (lesznek): csökkenő termelékenység, valamint hosszabb élettartam. Mindkét folyamat mélyen a 20. században gyökeredzik, s felgyorsulása is annak során kezdődött. Jelentősen hozzájárult ehhez a születésszabályozás elterjedése és a nők helyzetének (értsd: önállóságának) javulása, amely a vállalt gyermekek számának csökkenéséhez vezetett. Például egy olyan harmadik világbeli országban, mint Nyugat- Szahara, az 1950-es években az egy anyára „jutó” gyermekek száma 5-6 körül mozgott, ma ez a szám 1-2 (!). Ez idő alatt a világ népességének születéskor várható átlagos élettartama 66 évre kúszott fel.
A második világháborút követően a győztes országokban új életmodellek terjedtek el, amelyeket a kisebb család, ugyanakkor a nagyobb jólét, a mindennapokra és az oktatásra költött nagyobb összegek fémjeleztek. Azonban egyre inkább e képlet fordítottján kell, hogy elgondolkodjunk: mihez kezd a világ, amikor az egykori baby-boom képviselte nemzedék az „öreg szivarok generációjává” válik. A nemzetközi gazdaság és a nemzetgazdaságok szempontjából a képlet ugyanaz: amennyiben az országok nem tudják szinten tartani az aktív munkaerő számát, a termelékenységet kell növelniük ahhoz, hogy megőrizzék a növekedés ütemét. Ez a feladat minden bizonnyal Európában jelenti majd a legnagyobb gondot, ahol a termelékenységi növekedés 1995 óta így is mindössze 1,3% körül alakul.
Az Egyesült Államokban ettől jelentősen különbözik a helyzet, amelyet egyrészt a termékenységnek az európainál jobb arányai, másrészt az évi 900 000 legális bevándorló magyaráz. E kettőnek köszönhetően ugyanis az USA lakossága a jelenlegi 285 millióról 2025-re 385 millióra nő majd. Emellett azt is meg kell jegyeznünk, hogy az amerikai társadalom átlagéletkora az elmúlt negyedszázad során mindössze három évvel emelkedett, s ma 39 év. A szociális rendszerek jövője ugyanakkor Amerikában sokkal kevésbé felmérhető, hiszen a társadalom jó részének megtakarításai szerteágazó befektetésekben és privát alapokban vannak. Ám az, hogy vannak, komoly differenciát jelent Európához, Ázsiához és Latin-Amerikához viszonyítva.
Utóbbi kettő esetében az igazi tünetek még középtávon nem jelentkeznek, Európának azonban már most valódi válaszokat kell adnia a kérdésekre. Mindenekelőtt a nyugdíjkorhatárt illetően, hiszen a legtöbb európai országban ez a szint meglehetősen alacsony.
Franciaországban a felnőtt lakosság 85,5%-a 60 évesen már nyugdíjba megy, s csupán 1,3%-uk(!) dolgozik még 65 év felett is. Olaszországban a felnőtt lakosság 62%-a 55 évesen megy nyugdíjba. Az Egyesült Államokban ugyanakkor a munkaképes korúak 47%-a 65 éves kora előtt nem kéri nyugdíjazását, Japánban pedig ez az arány az 55%-ot is eléri. Európában ez idáig csupán néhány kormányzat – így a finn és az olasz – látszik aktívan elkötelezettnek a problémával való szembenézésre.