Amikor a kétezerötös esztendő kezdetét vette, a dollár árfolyama hétéves mélyponton volt, az olajárak az 50 dolláros hordónkénti szint felé csaptak, az előrejelzések pedig az addiginál is alacsonyabb termelékenységi szintről és egyre növekvő munkaerőárakról szóltak. Ez a kombináció a múltban előbb-utóbb egyet jelentett a súlyos inflációs gondokkal, majd megszorításokkal teli pénzügyi intézkedésekkel. Amit jelenleg tudunk az az, hogy a 2003-as 1,9%-ról 2004-ben 3,3%-ra emelkedett az infláció. Értsük-e tehát mindezt úgy, hogy mindez egy gyors ütemű áremelkedési hullám kezdete?

Minden bizonnyal nem. Ahogy megannyi gazdasági trend esetében, úgy jelenleg is áll az a megállapítás, mely szerint a múlt nem prológusa a ma üzletének. Természetesen nem állíthatjuk, hogy a közel-keleti helyzet, az olajár s ezer más külhoni tényező ne lenne jelentős, ám elsősorban azt a változást kell figyelembe vennünk, amely az elmúlt évtizedben az Egyesült Államok inflációs folyamataiban lezajlott. Ez ugyanis olyannyira szélsőséges változás volt, amelynek – a maga nemében – még az említett külső tényezők sem érnek a nyomába.

Először is, a Központi Bank (Federal Reserve, Fed – a szerk.) minden korábbinál szélesebb körű és mélyebb bizalmat épített ki a pénzpiac szereplői körében, mint az inflációellenes küzdelem elkötelezett és komolyan vehető harcosa. Másodszor, a tovább élénkülő nemzetközi verseny továbbra is fenntartja az árakat leszorító és az infláció kordában tartása végett lent is tartó hatását. Harmadszor, a technológiai háttéren alapuló modern gazdaság gyors ütemű fejlődése tartósan csökkentő hatást fejt ki a munkaerőpiacra jellemző árakra. Az infláció szerepe a gazdaságban tehát vitathatatlanul és gyökeresen átalakulóban van.