Pierre Monnet

A középkori Patria Németország vonatkozásában, birodalomszervezés
és regionális tudatformák között¹

Kritikai és historiográfiai megjegyzések

Az alábbi kritikai és könyvészeti, illetve problémafelvető gondolatok egyetlen szó, a patria körül forognak, vagyis egy olyan fogalom körül, amely nagyon sajátos szerepet játszott a középkor szókincsében, bár e szerep különbözött azon korszakok és földrajzi helyek szerint, amikor és ahol a terminus használatban volt.² Terminológiai megközelítésről van tehát szó, amely azonban egyúttal fenomenológiai jellegű is, azaz a patria kifejezés különböző jelentéseit és azokat a dolgokat vizsgálja, amelyeket jelölt, legyenek bár azok valódiak vagy képzeletbeliek. A terjedelem korlátozottsága miatt nem lehet arról szó, hogy ez alkalommal teljes értékű meghatározásra törekedjünk, a hosszú középkor ugyanis szándékosan játszott a szó többértelműségével, amely egyszerre, illetve felváltva vonatkozott a szűkebb értelemben vett születési és származási helyre, de az azonos jogú, helyenként azonos nyelvű³ vagy történelmű közösségek nagyobb területére, valamint a kereszténység még szélesebb egyetemességére, végül a közösséget vagy e különböző kiterjedésű térségeket irányító fejedelem, sőt király területére is.⁴ Ugyanakkor a patria fogalma – a források tanúsága szerint – régóta összekötvén térbeli és érzelmi tényezőt hozzájárulhat annak átgondolásához, vajon mi határozta meg és azonosította a területet a középkorban. Ha figyelembe vesszük, hogy e meghatározás a középkorban elsősorban a dinasztián, a jogon, a történelmen keresztül valósult meg,⁵ akkor megállapíthatjuk, hogy a patria fogalma fejlődése során és összetettsége révén képes volt kisebb-nagyobb mértékben vegyíteni e három elemet.
A jelen értekezés az e tárgykörben rendkívül bőséges újabb német történeti szakirodalom eredményeire épülő elemzésen alapszik. Lehetőséget nyújt ily módon egy másfajta kitekintésre, melyet a régi patriának egy földrajzi területen, Németországban kialakult felfogása tesz lehetővé. E területet – amelyet a központi hatalom csak kivételes alkalmakkor tudott egységbe vonni és ott a különbségeket tompítani – régóta a territoriális és a regionális valóság alakította.⁶ Ez a történeti fejlődés kétségtelenül hatást gyakorol a német történészek problémalátására és kérdésfeltevésére, akiknek szerencsére sikerült megrajzolniuk egy olyan képet, amely tükrözi az összetett múltat. Munkájuk során azonban a patria fogalma olyan jelentésárnyalatot és funkciót kapott, amely különbözik attól, amit a franciák alakíthatnak ki;⁷ ez adja a Dominique Iogna-Prat becses közreműködésével készült és itt közzétett két tanulmány érdekességét.
E „német” résznek fenntartott egység, amely tehát a császárság kiépítése és a regionális azonosságtudatok között fejlődött, a középkori Birodalom germán lakosságú országai sajátosságainak a megfigyelésén alapszik. E birodalmat egyetemes törekvések vezérelték, ugyanakkor egy olyan politikai szisztémába volt beszorítva, amelyet a választás, három királyság közötti széttagolódás és a római koronázás jellemzett; mindez egy olyan térben, melyet a szétaprózódást és a területi széttagolódást elősegítő folyamatok szeltek keresztül. Erre természetesen máshol is találunk példát, ebben az esetben azonban e folyamatok végezetül elsodorták magát a Birodalmat is.⁸ Elöljáróban még egy utolsó megjegyzést kell tennünk:
a német történészek igen gyakran összekötötték és összekötik a patria-fogalom alkalmazásának, jelentésének és értelmezésének a kérdéskörét az arról való elmélkedéssel, hogy mit jelentett a nemzet és a nemzeti érzés megnyilvánulása a középkori Birodalomban. A terület jelölésére és érzelmi megragadására szolgáló nyelvi eszközöket és módozatokat érintő vizsgálatok Németországban kialakították azt a módszert, melynek segítségével hozzá lehetett kezdeni a nemzet kialakulásának és fejlődésének nehéz elemzéséhez a középkortól kezdődően. Ezt tudva már senki nem lepődik meg azon, hogy milyen jelentős 1989 óta azoknak a munkáknak a száma, amelyek e problémával foglalkoznak.⁹

A német történészek, hogy választ adjanak, a patria pontosan megfogalmazott kérdését úgy kezelték, mint egy kulcsot, amely rávilágít a nacionalizmus előtti nacionalizmusra, azaz
a nemzeti és azonosság érzés középkori megjelenésére.¹⁰ Magától értetődik, hogy az a sajátos kapcsolat, amely a német történészeket hazájuk jelenkori történetéhez fűzi, részben meghatározza a vitákban elfoglalt álláspontokat, főleg a 19. és 20. századi két birodalomépítéssel kapcsolatban, melyek közül, mint az közismert, az utolsó katasztrófába torkollott. Meg kell jegyezni, hogy sem a középkori birodalom politikai szerkezetével kapcsolatos szavak, sem pedig annak természete nem segítettek a vita világosabbá tételében. Való igaz, hogy a nemzet, az azonosságérzés, az együttélés,¹¹ egyfajta Wir-Gefühl (mi tudat) vizsgálata során sok történész egyetért abban, hogy a patria fogalmát hasznos értelmezési kulcsnak tekintse, vagyis térbeli identitás-jelölőnek, olyan kifejezésnek, amely itt lehetővé tette, másutt viszont nem, hogy nemzeti érzés kössön össze egy területet annak fejedelmével és lakóival. Ez a töprengés egy olyan fogalomról, amely többé-kevésbé kapcsolódott a helyhez, a nyelvhez,¹² a nép kialakulásához¹³ és a terület elfoglalásához, az államnak a királyai által történő felépítéséhez (vagy fel nem építéséhez), valamint az ideológiához, amely ehhez segítséget tudott nyújtani. Nos, e töprengés csak tovább erősödött az 1990-es újraegyesítés óta,¹⁴ amely, ne feledjük, olyan háború utáni körülmények közepette ment végbe, amikor – igaz, a megosztottság által behatárolt keretek között – először történt meg az, hogy Németországban egy államot Deutschlandnak neveztek,¹⁵ miközben a középkor óta nem volt egyenértékűség és megfelelés az állam és az uralkodó, az ország lakói és nyelvük megnevezése között.¹⁶ 962 óta csakugyan egy Imperator Augustus Romanorum állt az Imperium élén, a 12. század elejétől fogva pedig egy Rex Romanorum a regnum élén. Bár a 11. században kezd terjedni a Tellus teutonum, Terra teutonica vagy Terra teutonicorum kifejezés, ugyanakkor a regnum teutonicorumot pusztán csak a pápa használta azért, hogy magát a császárt kisebbítse az invesztitúra harc során (bizonyos mértékig egyetlen résszel megnevezve az egészet).¹⁷ Ami pedig a nyelvet illeti, bár 800-at követően a theodiscus a frank nép germán nyelvét jelöli, s e szó hosszú időn keresztül mást jelentett mint gentilis, vagy ha úgy tetszik, mint nép; a theodiscusnak teutonicusszá válását még nem világították meg teljes alapossággal a történészek és a filológusok.¹⁸ Ráadásul a Teutonoci szinte sohasem vonatkozott a Birodalomban stabilan megtelepedett német népre, s a fontos politikai szövegek sem különítettek el Deutsches Landot vagy Deutsche Mannent, valamint a Deutsches Reichet. A Heiliges Römisches Reich deutscher Nation elnevezés csak a 15. században, 1409-ben tűnt fel, s miután 60 évvel később hivatalosan is elismertté vált, véget vetett egy hiánynak, összekötve egymással a nyelvet, az országot és a nemzetet, amit majd a humanisták is magukévá tesznek.¹⁹

Mindenekelőtt arra volt tehát szükség, hogy a német történészek újból foglalkozni kezdjenek ezzel a fejlődéssel és ezekkel az ellentmondásokkal, s hogy állást foglaljanak egy régi vitában, amely a lényegét tekintve a 19. századból eredt, és amely akörül forgott, hogy a Karoling Birodalom bukását követően az új birodalom létrehozása vajon egy már kialakult német nép műve volt-e, amely ugyan még népcsoportokra és törzsekre, Stämmere oszlott, de már rendelkezett saját, a Nyugati Frank Birodalom más népeiétől eltérő identitástudattal.

A korai néppé válás elmélete mellett szólna az egységes nyelv, valamint az olyan ismétlődő közös erőfeszítések, mint például az egyházi reform vagy a Nyugat keleti peremének a betelepítése. Paradox módon azonban ugyanezt a népet, amelyik az elképzelés szerint megalkotta saját államát, ezt követően elárasztotta, felemésztette, végső soron pedig megfojtotta egyetemes birodalomépítésének kezdeti sikere. E felfogás szerint a szétdarabolódás és az állam gyengesége ellenére, amely hiányosságokat a klasszikus magyarázat lényegében az univerzalisztikus álmaik által vezetett uralkodók hibájának tudja be, s a pápa ellenállásának, valamint a többi fejedelem – különösképpen az „elmaradott nemzetet” elégedetten szemlélő francia király – érdekeinek tulajdonítja, dacára az újkori vallási megosztottság által felerősített szétforgácsolódásnak – amely e felfogás szerint a középkorban korábban elkövetett hibák eredménye –, mégis csak létezett folyamatosság a germán törzsek, a frank világ népcsoportjai, etnikai hercegségek és területi fejedelemségek, majd pedig a Zollverein, sőt a mai Bundesrepublik tartományai között.

Ma már nincs olyan szakember, aki elfogadná ezt az elméletet, időre volt azonban szükség az ettől való elszakadáshoz, valamint új elgondolások kialakulásához.²⁰ Olyannyira igaz ez, hogy Joachim Ehlers 1989-ben már leírhatta, hogy első alkalommal lehet minden további nélkül úgy felvetni a középkori német nemzet kialakulásának a kérdését, hogy a történész társadalom ne háborodjon fel ezen.²¹ Egyszóval véget kellett vetni a fejlődésében megkésett nemzet avagy a nemzet kialakulását megakasztó Birodalom képzetének, félre kellett tenni azt az elméletet, amely ráadásul feltételezte egy eredeti német nemzet igazolhatatlan létezését, mely állítólag többé-kevésbé a „germán” betöréseknek köszönhetően alakult ki. De fel kellett hagyni a német Sonderweg eszméjével is, avval a sajátos úttal, amely teret engedett mindenféle determinizmusnak és igazolási szándéknak, ezen kívül pedig olyan felfogást vallott, miszerint a többi európai ország története egyfajta Normaler Weget, szabályszerű utat képviselne.

Nincs alapvető különbség például a francia és a német nemzet létrejötte között; mindkét esetben hosszú és összetett folyamattal van dolgunk, amelyet csak a kor politikai, sőt vallási etikájára támaszkodva lehet megragadni.²² Ennek az etikának részét képezi a patria fogalma is, amennyiben ez utóbbi – egy adott pillanatban és különböző mértékben – elősegítette a valahová tartozás érzésének területi megfogalmazását. Joggal tűnik úgy, hogy ez a fajta gondolkodás Németországban előmozdította az ősi etnikumok mítoszával való leszámolást,²³ mivel a regnák kérdésére irányította a figyelmet, részletekbe menően elemezte a király–császárság dualizmus értelmét és alapjait, jellemezte Franciaország és Németország eltérő hagyományainak a kezdetét, s vizsgálta a francia fejlődési modellt.²⁴ Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a történészek teljes egyetértésre jutottak volna egymással. Fontosabb ennél azonban az eredmény: a német nép történetétől különválasztott középkori Reich politikai történetének az újjászületése, miközben az előző maga is elvált Németország históriájától. Világossá vált ezáltal, hogy e folyamat során nem a természeti, térbeli, vér szerinti, területi vagy nyelvi adottságok voltak a leginkább meghatározó jellegűek. Ezek az adottságok valójában egy fokról-fokra történő építkezés termékei, s egy olyan politikai szándékba illeszkedtek (vagy éppen nem illeszkedtek) bele, amelynek kitervelője és irányítója nem egyedül az uralkodó volt, hanem a Trägergruppen, amelyek között a papok meghatározó szerepet játszottak, annál is inkább, mert hosszú időn keresztül ők képviselték az írásbeliséget, ők alkották meg a politikai szerződéseket.

A jelenkori német történetírásban a bevett kulcsfogalmak közül a patria termékeny vizsgálatok alapjává vált, kétségtelenül azért, mert Németországban szorosabb szálakkal kötődött a különböző vidékek kérdéséhez, s lehetővé tette a francia példával történő gyümölcsöző összehasonlítást. A kérdéskörrel foglalkozó német munkák egyik általános jellegzetessége ugyanis abban áll, hogy mindenek előtt a nyugati királyságra irányítják figyelmüket, amely a közös frank örökségből származott. Összefoglalásképpen el lehet mondani, hogy ennek az összehasonlításnak – melyet olyan történészek végeztek el, mint Joachim Ehlers, Bernd Schneidemüller, Thomas Eichenberger vagy Peter Moraw és Karl Ferdinand Werner – a mérlege az alábbi pontokban foglalható össze:²⁵

1. Az Ostfränkisches Reich királyai, majd császárai a meglévő közös alapok ellenére – hogy ti. nekik sincs több közük a Karolingokhoz, mint a Capetingeknek – valójában előnyösebb indíttatást kaptak, mint a 10. századi Capeting uralkodók, de sokkalta homályosabb területi és szimbolikai összefüggések között.²⁶ Az itáliai távlat például elejétől fogva részét képezte
a birodalmi „újjászületésnek”, a dinasztikus kérdés a kezdetektől alá volt rendelve a választási elvnek, ugyanis szükség volt a keleti regna: Bajorország, Frankföld, Szászország és Alemannia előkelőinek a majdnem szerződés jellegű hozzájárulására is.

2. Úgy tűnik, hogy a három [funkcionális – A ford.] társadalmi renddel kapcsolatos ideológia kevésbé terjedt el a Birodalomban, mindenesetre nem vált hasznára a királyi hatalomnak.

3. Befejezetlen maradt a király személyének a felkenés általi liturgikus felszentelése. Pedig 936-ban, Ottó személyéhez fűződően megkezdődött a koronázásból eredő felségjogra vonatkozó teológia bizonyos elemeinek a kialakulása. Ezt a folyamatot megakasztotta a 962-es császárrá való szentelés, amely – úgy tűnt – lényegében megoldotta a problémát. Hamarosan azonban a Birodalomban a választás előzi meg a királlyá koronázást, amely máshol bonyolódott le, mint a kijelölés. Ráadásul e koronázás nem zárókő, hanem csak a császárrá emelkedés egy lépcsőfoka, szükséges előfeltétele. Ez utóbbi pedig Rómában, kizárólag a pápa keze általi koronázás révén következhetett be. A választások és ellenválasztások, felszentelések és ellen-felszentelések elszaporodása természetesen nem kedvezett a hagiografikus értékek folyamatos biztosításának. Ha Franciaországban Szent Lajos kanonizációja a folyamat végét jelentette, a Birodalomban a szentté avatás csupán kiindulópont volt, mivel Nagy Károlyra vonatkozott, ráadásul vitatható módon, hiszen egy ellenpápa adott rá engedélyt.

4. Ahogy közeledünk a 13. századhoz, amely mégis csak annak a törekvésnek a csúcspontját jelenti, melyet az utolsó Staufenek fejtettek ki a császári hatalom szakralizációja érdekében, a király béketeremtő küldetése tovább veszít eredeti értelméből és erejéből, utat nyitva így a béke és a jog területi szétaprózódásához és a ligák létrejöttéhez. Az uralkodó – sokkal inkább, mint valaha – csak egy fejedelem a többi közül; nem sikerül „kitörnie” a nemesség soraiból, s így megmarad a széthúzó erők középpontjának és játékának, sőt lázadások tárgyának, a koalíciók céltáblájának.

5. Fontos szerepe volt a térnek. A Német Királyságnak nem volt sem fővárosa, sem központja. Figyelembe kell venni azt is, hogy a Birodalom nem adottság, hanem a változó térben (a Kelet betelepítése) zajló történelmi folyamat. A Birodalom politikai összetevői szüntelenül változtak: az Arles-i Királyság megszerzése a 11. században, Csehországnak királysággá történő átalakítása a 12. század végén, amely királyság azonban egy választófejedelem uralma alá tartozott. A politikai-földrajzi tényezők is változnak: míg az Ottók és a Száli dinasztia idején Szászország és Frankföld a királyhoz közel álló hercegségeknek (königsnah) számítottak, addig a 13-15. században eltávolodtak tőle (königsfern). Ezzel szemben Svábföld és Bajorország ellenkező irányú utat tett meg.

6. A Capeting patria communis franciaországi tökéletes kimunkálásának „szent” pillanata kronológiai szempontból a Birodalom vonatkozásában a kudarcok, a birodalmi hitszakadás, a királyi hatalom kézzelfogható hiánya, az uralkodói befolyásnak a királyi jogkörök széleskörű felosztása miatt történő visszaszorulása időszakának, valamint azon korszaknak felel meg, amikor a birodalmi egyház rendszere (Reichskirchensystem) széttöredezett.²⁷ A Birodalomban nem alakult ki olyan viszonosság a monarchia és a dinasztikus elv között, hogy az megfeleltesse egymásnak a felségjog, a legitimitás és a kormányzat mozgásterét, miként az Franciaországban megvalósult.

7. A Birodalomban nem tapasztalható olyan jellegű összehangolt terminus-használat, mint amilyen Franciaországban egyesítette egymással a regnum Francorumot, rex Franciaet, lingua és natio gallicanat… A germán nyelv, a theodisca, a „nép nyelve”, a regnum viszont a Teutonicorum mellett áll, miközben nem létezik gens Teutonicorum, léteznek viszont regna Saxoniae vagy Alemaniae. Az Imperium mellett egyébként mindig romanum áll, 1254-től pedig sacrum romanum Imperium a Birodalom neve, anélkül, hogy a 15. századot megelőzően a német jellegről (deutscher Nation) említés történne. E tekintetben az első utalás csak 1409-ből való. Minden úgy játszódott le, mintha az invesztitúraharc és a két főpap közötti küzdelem (a német királyok sajátosságáról van szó) által újjáélesztett császári univerzalizmus szétzúzta volna a királyságot, amely nem jutott el addig, hogy a patriaet, regnát és gentest egy felségterületen olvassza egybe, hanem éppen ellenkezőleg, felolvadt ezekben, míg a különböző vidékek a saját hasznukra vitték végbe (egyébként meglehetősen jól) ezt a szintézist.²⁸ Ebben az értelemben a gentes, a regna és a patriae megmaradtak megannyi lehetséges jövőnek és megfontolandó kombinációnak.²⁹

E vázlatos áttekintés végeztével úgy tűnhet, hogy a Birodalom nemcsak egyre kevésbé volt képes a patria communis megteremtésére, hanem kudarcot vallott az a törekvése is (ha egyáltalán volt ilyen), hogy magába olvassza a patriae propriaet, mégpedig azzal arányban vallott kudarcot, ahogy megerősödtek azok a territóriumok, amelyek tudatosan vagy öntudatlanul létrehozták a birodalommá válás folyamatának elakadására magyarázatot adó elemek egyikét. A Birodalom középkori fejlődése megmutatja a hűség szétszóródásának kései továbbélését, majd pedig alkotmányos keretek közé szervezését: mivel a Reich az államok felett állt, valójában soha nem is tartozott közéjük, ily módon pedig nem volt arra képes, hogy valaha is patriává váljon. Mindezt Johannes Fried magvas fordulattal foglalja össze az 1024-ig tartó német történelmet tárgyaló monumentális művének Was heißt deutsch? címet viselő bevezetésében, az alábbi szavakkal: „Gleichsein-Wollen, Nicht-Gleichsein-Können, Anderssein-Müssen…”.³⁰

Egy példa megvilágítja mindezeket az ellentmondásokat, azaz a Birodalom, Németország világos ábrázolásának nehézségét, valamint a hovatartozásnak és a felismerésnek a legfelsőbb szinten, maga a császár által átélt érzését. IV. Károly (1316-1378) római és cseh királynak, valamint császárnak a – minden valószínűség szerint az 1350-es évek elején szerkesztett – önéletírásáról van szó. VII. Henrik császár unokája és a Crécynél elesett Csehországi János király fia lévén, Károly a Luxemburg dinasztia gyermeke. Nagyrészt Franciaországban nevelkedett 1323 és 1330 között, 1346-ban római királlyá választották, a következő évben pedig Csehország királya lett… Hol van a hazája ennek az embernek, melyik az az ország, amelyhez ragaszkodott, amelyik szívéhez a legközelebb állt? A nyomok ellentmondásosak. Mindenestre ő az, aki az 1356. évi Aranybulla révén megőrzött egy olyan birodalmat, amelyben semmi sem volt nyilvánvaló, s ő az, aki azt íratta a törvény bevezetőjéül, hogy „Omne regnum in se divisum desolibatur” (ami önmagában a Birodalom egységére vonatkozó, egyúttal azonban az azt körbefonó szétforgácsolódás fenyegetésével is tisztában levő tudat kétértelmű jele),³¹ az alkotmány végén pedig félreérthetetlenül előírta a választófejedelmeknek, hogy több nyelven is taníttassák fiaikat, mivel a Reichet különböző népek alkotják.³² A krónikás Jakob Twinger von Königshoefen 1382-1393 között szerkesztett krónikájában ugyanakkor teljesen németnek tekintette IV. Károlyt, mivel a császár nagyobb szeretettel beszélte a németet, mint az általa ismert összes más nyelvet.³³ Ám ugyancsak róla mondta 1445 körül Aeneas Silvius Piccolomini, az eljövendő II. Pius pápa Historia Bohemica seu de Bohemorum origine ac gestis historica című művében: „Egy nagy uralkodó nem vágyott volna arra, hogy többre becsülje Csehország koronájának dicsőségét, mint a római császárét”.³⁴ Hogy magától a császártól kaphassunk választ, érdemes megvizsgálni önéletírását; a 20 fejezetre osztott Vitának 12 kézirata maradt fenn. Az elbeszélés Károly gyermekkorát öleli fel 1346-os megválasztásáig terjedően. A cseh történészek szerint öregkori munkáról van szó.

A német történészek – köztük a mű kiadója is³⁵ – alkalmi jellegűnek tekintik, s egyúttal vitairatot látnak az önéletrajzban, melyet 1350 körül szerkesztett Károly azzal a céllal, hogy még egyszer egybegyűjtsön minden olyan érvet, mely alkalmas arra, hogy igazolja 1346-os, Bajor Lajossal szembeni, ellenkirályként történő megválasztását. Első olvasatban a mű politikai filozófiája nemigen emel szót a 14. század közepén súlyos válságot átélő nemzetek valamiféle ébredése érdekében, s nem zengi az uralkodó cseh patriájának himnuszát sem. A II. fejezet elején utódjaihoz szól, a királyok ősi koronájáról beszélve. Okkal hihetjük, hogy a Reichsinsignen birodalmi koronájáról van szó, melynek a kidolgozása Dávid és Salamon biblikus királyságát illusztrálja. A fejezet további része a Krisztus helytartójaként magasztalt királyt mutatja be. Márpedig, amikor ellenfeléről, Bajor Lajosról ír, megtagadja tőle a valódi király címét és minduntalan Bavariusként vagy de Bavariaként emlegeti, mintha a művelet csak annyiból állt volna, hogy vissza kellett küldeni e hamis királyt eredeti patriájába, mely fölött ott magasodott az egyetemes korona. Ugyanakkor túl is kell lépnünk az egyszerű szövegkörnyezet szabta kereten, s inkább valódi értekezésnek, egyfajta királytükörnek kell tekintenünk IV. Károly önéletrajzát. A munka több szempontból is ennek minősül, a kifejezés területi és dinasztikus értelmében, ami lehetőséget adott a királynak arra, hogy engedje felszínre törni az egyetemes királyság némileg kötelességszerű védelmezésénél – amire 1356-ban szorítkozott – személyesebb jellegű kötődések jeleit is. Melyek ezek a jelek? Különös módon azok, amelyek a leginkább visszahúzzák szívbéli és szülőhazájához, cseh királyságához. Ezt elsőként keresztneve történetén keresztül tapasztalhatjuk. 1316-ban eleinte a családi és a cseh hagyománynak megfelelően Wenceslasnak nevezték, 1323-ban azután a Károly névre keresztelték, melyről maga mondja, hogy francia befolyás eredménye: „Misitque me meus pater jam dictus ad dictum regem Francie me existente in septimo anno puericie mee; fecitque me dictus rex Francorum per pontificem confirmari et imposuit michi nomen suum equivocem videlicet Karolus”³⁶ Ebből leginkább az látszik, milyen ügyes megfogalmazás volt ez a Római királlyá való megválasztásából eredő, egy hagyományos és egyetemes királysággal kapcsolatos nézete támogatása végett. Mondanivalóját Máté evangéliuma azon részletének (XIII, 44-52) a magyarázatára alapozza, amelyik az elrejtett kincshez, az igazgyöngyöt kereső árushoz és a tengerbe vetett hálóhoz hasonló mennyei királyságot idézi fel.³⁷ A szöveg kiválasztása valóban alapvető jelentőségű, mivel az evangéliumnak arról a részletéről van szó, amelyet Szent Ludmilla, az első keresztény csehországi fejedelem hitvesének és a királyság patrónusának az ünnepnapján olvastak fel. A Reich elméletének a magva tehát egy olyan területi, historiográfiai és hagiográfiai alapra támaszkodik, melynek egyáltalán nincs hagyománya a német királyoknál, mivel Ludmilla Szent Vencelnek, Csehország keresztény hitre térítőjének és a Wenzelskrone névadó fejedelmének volt a nagyanyja. A koronát később, 1228-ban készítették I. Vencel koronázására; IV. Károly két alkalommal is restauráltatta 1340-ben és 1376-ban, és Szent Vencel mellszobrára helyeztette, mely a prágai Szent Vid katedrálisban állott, abban a Prágában, amely IV. Károly igazi fővárosa volt, aki itt hozta létre az első németföldi egyetemet… Így néznek ki tehát a 14. század kellős közepén, a középkorvég egyik legnagyobb császárának a szokásostól elütő politikai-tudati és kötődésbeli nézetei. Mindenesetre határozottan úgy tűnik, hogy a két oldalban – egyfelől abban a figyelemben, amely a közel állóra irányul, s amely gyakran oly távolivá válik a királyi toll alatt, illetve a születési helyhez, az érzelmi szférához való kötődés; másrészt a politikához fűződő szükségszerű kapcsolatban, legyen akár az királyság vagy még mindig egyetemes igénnyel fellépő császárság – tárul fel a középkori patria fogalom egész gazdagsága.

A fenti, bevezető sorok összefoglalásaképpen megállapítható, hogy a német történészek felfogását a patria fogalom tisztázása során az 1945 utáni nemzeti vita sajátos jellegéhez kapcsolódó kérdésfelvetés egykorú körülményei határozzák meg, vagyis a francia példával történő állandó összehasonlítás, a Birodalom politikai és territoriális építésének sajátosságai, valamint annak a középkor utolsó századaiban végbement fejlődése.

Az elmélkedés elmélyítésében két mű játszott alapvető szerepet: Thomas Eichenberger 1991-ben megjelent Patria. Studien zur Bedeutung des Wortes im Mittelalter című munkája, valamint Bernd Schneidmüller Nomen Patriae. Die Entstehung Frankreichs in der politisch-geographischen Terminologie című, 1987-ben publikált könyve.³⁸ Mindkét szerző újból áttekinti és túl is haladja Ernst Kantorowicz tételeit, melyeket 1951-ben napvilágot látott Pro Patria Mori című könyvében³⁹ fogalmazott meg. Ebben a Frédéric II⁴⁰ és a Deux corps du roi⁴¹ (ez a tanulmány egyébként a két előző publikáció között született meg) szerzője azt a kérdést vizsgálta, hogy miért, hogyan és mikortól kezdve követelheti meg a hatalom az érette való halált és áldozathozatalt. A kérdés gyökere mindenekelőtt abban az általánosabb érvényű magyarázatban lelhető fel, amely végigkíséri Kantorowicz egész életművét, tudniillik, hogy a középkori gondolkodók és jogtudósok nem politikai elméletet, hanem politikai teológiát hoztak létre.⁴² E feltevés a történész által vizsgált problémakörből, vagyis az állam születésének az állandóság, nem pedig a transzcendencia felől közelítő vizsgálatából származott, olyan vizsgálatból, amely felveti a középkori uralkodó karizmatikus hatalmának a kérdését. Kantorowicz először is áttekintette a patria ismert és történetileg elkülönült jelentéseit a görög-római polisztól kezdve a keresztény mennyen vagy az augustinusi közös lakhelyen keresztül a herceg vagy gróf szolgálata által óvott és megszabott szülőhelyig. A hűbéri viszonyok közepette az emberek nem egy elvont patriáért vagy egy megkülönböztetett rangú országért, hanem mindenekelőtt gazdájukért vagy hűbérurukért áldozták fel magukat. Innen kezdve a nehézségek lényege a regnum és a patria közötti különbség tisztázásában rejlik. Kantorowicz először is a védelem szükséges voltára emlékeztet és középpontba állítja a hozzájárulást és az adó eszméjét, tehát az állam átlényegülését. E téren a Christus és fiscus közötti azonosítás immár lehetővé tette szükség, adó és defensio patriae egyfajta egybemosódását, mivel az uralkodónak a papsággal közös erőfeszítése arra irányult, hogy Isten vagyona és a közvagyon megfeleljen egymásnak; olyan megfelelés ez, amely nem sokkal később Isten háborújának gondolatát is meghirdeti.⁴³ Kantorowicz zsenialitása tehát abban fogható meg, ahogyan leírja ebben az esetben a fogalom érzelemmel való újra megtöltését, amihez azonban szükséges hozzátenni, hogy a belső tér egyfajta szakralizációjáról is szó van, miközben a külső világ a keresztes hadjáratok vagy a különféle természetű telepes mozgalmak számára nyitott térré válik. Végül és főképp Kantorowicz említi meg azt az invesztitúraharcból származó kettős fejlődést, amely egyfelől az egyház misztikus testének az elvilágiasodásából, másfelől pedig a közigazgatási testületnek misztikus dimenzióval való gyarapodásából áll (ministerium mysteriummá válik), ami az állam mint misztikus test és a nép mint politikai test azonosításának előfeltétele. Mindent összevetve végtére is lehetőség nyílott az állam tevékenységeinek vallásos tiszteletben való részesítésére azáltal, hogy a papság által gyakorolt imitatio imperii és a korona által gyakorolt imitatio sacerdotii közötti állandó csere révén mintegy létrejöttek az állam misztériumai.⁴⁴ Ettől kezdődően lehetővé vált, hogy a pro patria történő áldozathozatalt az uralkodó, az ország, a misztikus politikai–jogi–territoriális egység javára gyakorolják: a hazáért való halál nem vált pogány jellegűvé, ugyanazzal az érzelmi és szent tartalommal lehetett gyakorolni, csak egy új cél érdekében. Ez az átrendeződés annál könnyebben végbement, mivel a felség halhatatlanná vált (a király két teste, a király nem hal meg soha).

Thomas Eichenberger könyve, melyet a 6-12. századi középkori patria jelentésének szentelt, e jól felépített és koherens egységből kiindulva von új mérleget, ugyanakkor bizonyos mértékig meg is haladja előzményét. Mindenekelőtt az antik örökségből indul ki, amely a patriában összemossa a születési helyet, a törvényt és a vallást, egyszóval a morált, amely utóbb, midőn a keresztény gondolkodás újraértelmezi e fogalmat (melynek első összefoglalója Szent Ágoston), valójában elméleti tárházzá vált. Így az égi haza az Ágostoni szintézist követően, a 6. században már ténylegesen az Isten állama és a Paradicsom ígérete is egyszerre: minden hívő kötődési és célpontja. Az Isten országa tehát még azt megelőzően vált imperiummá, mielőtt egy új birodalom ténylegesen kiformálódott volna a Szajna, a Meuse és a Rajna között. A tanulmány szerzője ezt követően Nyugat-Európa germánok lakta vidékét vizsgálja a 7-9. század közötti időszakban, amikor a fogalom megszabadul görög-latin gyökerétől: a törzs, a lakóhely szerinti csoportosítás első formái, a születés átértékelése, ami a nevek általánosabb használatában valósul meg, erőteljesebb territoriális és születési jelleggel ruházzák fel a patria fogalmát, ennélfogva intenzívebbé teszik érzelmi árnyalatát. A patria patria–atriává válik, a szülők, valamint a barátok és a szomszédok tágabb értelemben vett lakóhelyévé, miközben az elbeszélő forrásokban feltűnik a belső számkivetés témája, amit az ősi tűzhely elvesztése vagy az attól való eltávolodás idéz elő. Ezt követően Eichenberger azt vizsgálja, hogy a 6-10. század között a patria miként olvadt be a gens–princeps–rex hármasba, ami a vizigót Spanyolország újítása volt, amely ekkoriban a királlyal kapcsolatos elmélet valóságos tárháza volt. Ez az elmélet isteni küldetéssel, a hazájában lakó emberek védelmével ruházta fel a fejedelmet, megvédelmezését viszont a kötelesség rangjára emelte. Olyan csere ez, mely az otthon és az állam közötti érzelmi megfelelés révén hozzájárult a fogalom emocionális tartalommal való megtöltéséhez. Végeredményben maga a Karoling Birodalom is erre az örökségre épült, mivelhogy minden egykori nyugat-római tartományban olyan pagiból összetett hálózatot talált, amely nagyon hamar erős jogi értelemmel ruházta fel a különböző patriaet. Lassanként végbemegy a regnummal egyenlő császári hatalom, valamint a hagyományok és szokások sokféleségének terhét viselő patriae közötti különbségtétel. Ugyanakkor azonban a szent monarchia teológiai és isteni dimenziója – amit jól példáz a Pro salute patriae formula, amelynek kidolgozása, mint tudjuk, nagymértékben Sevillai Izidornak és Alcuinnak köszönhető – az ország sorsa és fejedelmének kormányzása közötti közvetlen összefüggésre helyezi a hangsúlyt, ami minden középkori fejedelemtükör toposzává válik. Részben e kapocsra támaszkodva építi ki hatalmát Nagy Károly, miközben a királyt a keresztény béke és az isteni béke védelmezőjévé teszi, és egy valóságos pater patriae helyzetével ruházza fel.

Utóbb még bonyolultabbá válik a Száliak és a Staufenek birodalmában a patria/regnum páros fejlődése, amit az is bizonyít, hogy III. Konrád uralkodását (1093-1152) megelőzően a patria szó nem bukkan fel a forrásokban, s utóbb is csak nagyon ritkán vonatkozik a birodalom egészére. Igaz viszont, hogy a Landfrieden, a territoriális béke központi szerepet játszó fogalma a továbbiakban is a germán vidéken minden más nyugati területnél erősebb territoriális értelemmel ruházza fel a patria fogalmát. Így lehetséges, hogy a szász herceget dux patriaenak nevezik,⁴⁵ miképpen a türingiai grófot illetően is találkozunk a comes patriae kitétellel.⁴⁶ A királyság és a birodalombeli hercegségek összevetéséből kiindulva a kérdés lényege éppen az, hogy a középkori Németországban a patria mennyiben volt képes megváltozni az alkotmányosan egységes birodalom hiányában. Úgy tűnik, hogy a 11. századtól fogva végbement a patria és a libertas azonosítása a territoriális fejedelmek javára, akik nem haboztak felvenni a pater patriae címet, olyankor is – sőt azon esetekben egyre inkább –, amikor lehetőségük nyílott arra, hogy szabadságukat a császár ellenében védelmezzék (a szászországi guelfek bőségesen élnek majd e lehetőséggel a 12-13. században).

Eichenberger gondolatainak hozadéka mindenekelőtt annak kimutatásában áll, hogy a római patria és a középkorvégi territoriálisabb jellegű, „nemzeti” patria közé a 6-12. században beékelődött egy teokratikus patria, amely lehetővé tette a keresztények mennyei patriája számára, hogy visszatérjen a Földre, s hogy ezáltal a területi hatásokkal kapcsolatos nehéz politikai működést lásson el. Másrészt Eichenberger kimutatja, hogy a patria kifejezés alapvető jelentőséggel bír a politikai gondolkodás elterjesztésében nyugaton. Kezdetben a patria jelentése valóban oly tágas és változatos, mint egy ember Heimatja: a földrajzról, a vidékről, a lélek közeli nyugvóhelyéről, egy gróf vagy sajátos jog által uralt területről szól; egyszóval az élet terét jelöli, de bármilyen bizonytalan legyen is, mégiscsak egy olyan terminusról van szó, amely leír, megjelöl, meghatároz és elkülönít, egybefoglal és rendszerezi azt, ami az én patriámat és a másik ember patriáját alkotja. Térbeli és szellemi rendszerező szó, amely magában foglalja a szülő- és a lakóhelyet. Ebből kifolyólag érzelmekkel telített. A hatóságok egyház, királyok, császárok és fejedelmek – legfőbb mutatványa, amelyet sikerrel végrehajtottak, az volt, hogy ennek az érzelmi töltésnek egy részét átültették az állam jellemző tulajdonságai és funkciói közé. Az állam maga is érzelmi vonásokkal telítetté és emóciók hordozójává válik; a folyamat lezárulását a 12. századra lehet tenni. A fogalom vizsgálata a patria felértékelődését, szoros összekapcsolódását mutatja egy meghatározott térrel, illetve egy jogrendszernek és egy felségjognak való alávetettségét. A rex számára ily módon kötelesség, hogy oltalmazza a gens patriáját: a Karoling királyság, melynek fennhatósága ezen az egyenleten alapult, ezeknek a kifejezéseknek a segítségével írta le önmagát. A patria ilyenformán részt vett az uralkodói hatalom legitimálásában, amelyet azonban úgy tekintettek, mint az ország és az emberek fölött gyakorolt legfőbb hatalmat, ennél fogva a legitimálás szakrális jelleget öltött, ami a teokratikus királyság eszméje születésének a kiindulópontjává vált. Mégis miért képes vajon a királyi teokrácia megakadályozni Franciaországban, hogy a fejedelmek területi különállása maga alá gyűrje a királyságot, miközben a Birodalomban ennek az ellenkezője történik?

Azt tapasztaljuk, hogy Barbarossa Frigyes uralkodásáig a császári források és a kancellária nyelvezete csak kivételesen alkalmazzák a patria szót a Birodalom vagy a német területek szinonimájaként. Eichenberger szerint „nagyon valószínű, hogy az egyértelműen a birodalomra vonatkozó patria fogalom hiánya a német uralkodók alkotmányos és törvényhozói tétlenségével függ össze”.⁴⁷ Figyelmet érdemel a patriának a regnum/imperiumra történő lehetséges vagy behatárolt kiterjesztése, másfelől pedig a királyi beavatkozás erőssége és a királyság politikai szándékainak komolysága között mutatkozó kapcsolat. Ugyanakkor az is biztos, hogy ugyanebben az időszakban – főleg a 12. századról van szó – találunk arra példát, hogy a patria kifejezés a nagy etnikai hercegségekre, úgy mint Bajorországra, Szászországra⁴⁸ és Svábföldre⁴⁹ vonatkozik. E kétirányú vizsgálat, mely egyfelől a Birodalomra, másfelől a hercegségekre irányul, bizonyítja, hogy az invesztitúraharc lezajlása és végkimenetele,⁵⁰ vagyis egy politikai-vallási válság révén a patria a politikai terület értelmét vette magára. Legalábbis egy árnyalattól eltekintve. Csakugyan, az egyetlen eset, amikor a patria világosan a Reichre vonatkozik, a történeti iratokban tűnik fel. Az Anonyme Kaiserchronik ad arról hírt arról, hogy a birodalom előkelői „juxta morem patriae” tettek hűbéri fogadalmat V. Henriknek koronázását követően, 1106-ban.⁵¹ A patriának a Reichre kiterjesztett másik alkalmazásáról a császár által kihirdetett és garantált territoriális békék kapcsán hallunk (mint amilyen az 1084. évi). Jól láthatjuk tehát, hogy mennyire élettelivé válik a birodalombeli patria, ha a királyi funkcióról (hűbéreskü) vagy küldetésről (béke) van szó, vagyis amikor az uralkodói hatalom rendszere a tét. De abban a pillanatban, amikor napirendre kerül a király-császár érdekében az elméleti patriának a földrajzi vagy intézményes Reichspatriához való kötése, a törekvés kudarcot vall. Különösen Barbarossa Frigyes, VI. Henrik és II. Frigyes, tehát az utolsó Staufen császárok uralkodása alatt. Miért? Mert ezek az uralkodók fizetik meg az invesztitúraharc árát, amely a német történészeknél olyan vagy még fontosabb cezúrát jelent, mint a hagyományosan 1250-1273 közé datált interregnum. Az invesztitúraharc során a német királyság több szakaszban szembesült az egyházi reformmal, amely egyebek mellett nem kevesebbet követelt, mint az egyház és az állam szétválasztását, és így kierőltette az ecclesia és a patria megkülönböztetését. A királyság, ezzel szemben, a királyi teokrácia érvrendszerével indult a küzdelembe, egy egyetemes, részben pedig nosztalgikus tartalmú ideológiai felszereléssel, amely határozottan a Translatio imperii fogalma körül kristályosodott ki, melyről tudjuk, hogy végezetül a pápaság sajátította ki.

Kétségtelen, hogy a küzdelembe bocsátkozás e formája nem segítette a király politikai gondolatrendszerét abban, hogy meggyökereztesse és beágyazza ezt az eszmét egy politikai szempontból kialakított, földrajzi értelemben nem korlátozott térbe. Ennek folytán a jogi gondolkodás kifejlődése és a jogrendszer megalkotása lényegében kívül rekedt a király hatáskörén, hogy azután a fejedelmek kezébe kerüljön, akik egy meghatározott területhez erősen kötődő jelleggel valósítják majd meg. Természetesen ez a helyzet a 13. század két nagy törvényalkotása,⁵² az Eike von Repgow által 1220 és 1227 között szerkesztett Sachsenspiegel vagy Szász tükör és a fél évszázaddal később összeállított Schwabenspiegel esetében is, amelyek eljutnak a királyi állam által soha el nem ért eredményre, vagyis lex és patria, politikai tér és szülőhely, a területhez kötődő politikai tudat és a törvények területi kifejezésének szintézisére. Ezáltal a territoriális jog jelentős előnyre tett szert a királyi joggal szemben (miközben saját maga lemaradt a kánonjog mögött, amelynek a pápaság javára történő kimunkálását az egyházi reform és az invesztitúraharc felgyorsította.) Egy ilyen jellegű fejlődés alkalmas volt arra, hogy átformálja a vazallitás és ebből következően a hűség jellegét és felfogását, amit
a territoriális fejedelmek igyekeztek a maguk hasznára fordítani. A politikai eszmék terén érdekes megfigyelésre ad lehetőséget, hogy – főleg II. Frigyes uralkodása alatt⁵³ – a fejedelmek egy részének gondolatvilágában a császár többé már nem a patria megváltója és védelmezője, sőt annak is fennáll a veszélye, hogy a patria és a patriae sírásójává váljék, aki bukása esetén magával rántaná a fejedelmek és a birodalom egészét, melyről az utóbbiak azt állították, hogy ők kezeskednek biztonságáért. Nem kevés szerepe volt ebben az értelemben a patria szó fejedelmek általi használatának a választófejedelmek szűkkörű, hét tagot számláló testületének a létrehozásában. Úgy tekinthetjük, hogy e szám a 13. század közepétől szilárdult meg, vagyis joggal vélhetjük, hogy közvetlenül a II. Frigyes érdekében és általa a szakrális jellegre alapozott császári királyság utolsó próbálkozását, sőt bukását követően. Az interregnumnak nevezett időszak – melyet egyébként a Staufenek 1245. évi trónfosztásával elkezdődő, választásokon és ellenválasztásokon alapuló öröklési rendszer fémjelezett – rendkívül kedvezett Németországban a patria területi jellegűvé tétele és fejedelmi keretek közé szorítása felgyorsításának; azt tapasztaljuk, hogy a fogalom egyre inkább összekapcsolódott a libertas kifejezéssel, kicsit ahhoz hasonlóan, ahogy ezt már a szászországi welf herceg, Oroszlán Henrik is tette, akinek a Barbarossa Frigyessel folytatott 1180. évi vesztes harca során mégiscsak sikerült megvalósítania a császártól távol eső és tőle megkülönböztethető welf legitimációt, amely a függetlenség értelmében felfogott libertas és patria közötti kapcsolaton nyugvó memoriára és famára alapozódott. E vállalkozás vallási és a szentséggel kapcsolatos oldala a küzdelem valódi memoriájának az alkalmazásában öltött testet, míg az erőpróba Oroszlán Henrik 1180. évi letételébe torkolló politikai vetületének részeként a szász herceg a szász, sőt a germán szabadságra hivatkozott a déli és itáliai Barbarossával szemben.⁵⁴ Bernd Schneidmüllernek ugyanebben a könyvben megjelent munkái⁵⁵ azt is megmutatták, hogy Oroszlán Henriknek a „fővárosa”, Brunswick érdekében kifejtett építészeti erőfeszítései, valamint az újraszerkesztésre és a genealógiai válogatásra irányuló erőfeszítések bátorítása mennyit segítettek a welf memoriának egy olyan identitástudat kialakításában, amely a terület alakjában testesül meg, lehetőséget nyújtva ezáltal a regionális krónikaírásnak, hogy valódi territoriális történetírássá váljék, amely a kontinuitás középpontjába emeli a ducatus Saxoniaet. Szembeötlő például a Braunschweigische Chronik vagy a Cronica principum Brunsvicensium olvasása során, hogy a történelem megfogalmazása mennyire elősegíti a dinasztia legitimálását, létrehozva a szintézist a cím, az ország és a család között. Egyébként e bizonyos mértékig „dinasztikus jellegétől megfosztott” szintézis képes lesz túlélni a welf összeomlást és újraéled például a szász városok⁵⁶ polgári történetírásában,⁵⁷ mint Brunswickban, ahol odáig jutnak a dolgok, hogy a középkor végén a városi tanács termeiben elhelyezésre kerül egy ikonográfiai sorozat, amely a szász dinasztiát Szászország történeti folytonossága letéteményesének a rangjára emeli. E művekben azt tapasztalhatjuk, hogy a művelt papság szilárdan részt vett ebben a történetírói igyekezetben: a klérus tehát a tér szent tartalommal való megtöltésének megszokott elemeit a dinasztia szolgálatába állította, a területi kifejeződést nyert patria érdekében.

Egyébiránt nem ezek az egyedüli jelei annak, hogy a német fejedelmi területeken a 12. és a 13. század között patriae propriae születtek. Jean-Marie Moeglin Bajorországról szóló tanulmánya jól bemutatta azt a lassú folyamatot, amely arra késztette a Wittelsbachokat, hogy saját javukra felújítsák a regionális azonosságtudatot, összhangba hozván országot, dinasztiát, történetírást és Stammesbewußtseint.⁵⁸ Másik példával Thüringia szolgál.⁵⁹ Kis hercegségről van szó, amely nem tartozik az „etnikainak” mondott hercegségek – Bajorország, Svábföld,⁶⁰ Szászország vagy Frankföld – klasszikus, ugyanakkor kényes és ismeretelméleti szempontból veszélyes sorába. Thüringia meglehetősen rövid virágzást élt át a Ludowingerek dinasztiája alatt 1131-1247 között. Ezt követően Thüringiát egyrészt a Wettinek uralta Meisseni őrgrófság, másrészt a birodalmi hercegek rendjébe (Reichsfürstenstand)⁶¹ törekvő grófok által vezetett Hessen olvasztotta magába. Ráadásul Erfurttól kezdődően a mainzi érsek–választófejedelem befolyása igen erős volt. Márpedig a szétdarabolódás ellenére is az iratok bizonyítják a teljes egységként felfogott thüringiai terület meglepő folytonosságát. Ebben pedig már ráismerünk a középkori Németországbeli patria egyik alapvető alkotóelemére:
a politikai széttagoltság és a regionális tér elméletének és felfogásának egyöntetűsége közötti ellentétre. A második alapvető alkotóelemet az a módszer jelenti, amellyel a regionális krónikaírás e tudat közvetítőjévé és visszhangjává válik, hiszen a patria mindig is kedvelt irodalmi téma volt, miképp a Deutschland fogalma is korábban és sokkalta gyakrabban tűnik fel a költők, majd pedig a humanisták tollán, mint a fejedelmeknél vagy kancelláriájukban. Figyelemre méltó tény az is, hogy a sajátos regionális megjelölések – regio, natio, pagus vagy populus – ugyanakkor jelentek meg a forrásokban, amikor Thüringia határainak világos földrajzi megjelölése is kifejezést nyert. Ezzel ellentétben nem találkozunk ugyanerre az időszakra vonatkozóan a német birodalom vagy királyság határainak hasonlóan világos definíciójával. Ráadásul e földrajzi körülhatárolás egyetlen központ, az Erfurti-medence körüli elhelyezkedéssel párosult, amelyben akkor még nehezen lehetett volna felismerni a birodalmat. A „Stammesbewußtsein” – amely valójában nem a Stamm eredeti etnikai egységén alapszik, mint ahogy azt sokáig gondolták – Thüringiában politikai, történeti és szimbolikus és semmi esetre sem természeti elemekből épült fel. Az alkotóelemek között fontos szerepet játszott a jog, miután a források 802-803-tól kezdődően bizonyítják a Lex Thuringorum létezését, még ha a thüringiai törvények önállóságára utaló valódi nyomok nem is bukkannak fel a 12. század előtti időszakban. Még nagyobb jelentőségű a Thüringia-tudat kialakulása szempontjából annak a történetírói hagyománynak a kidolgozása, melynek öt évszázadra visszanyúló folyamatosságát újabban Jean-Marie Moeglin mutatta ki,⁶² s amelynek a nyomai egyébként a Sachsenspiegelben is megtalálhatók. Megjegyzendő, hogy a központnak tekintett város, Erfurt meghatározó szerepet játszik a történetírásban scriptoriájának iratain keresztül, másrészt pedig, jóllehet a Ludowinger tartománygrófok környezetében a 12-13. században kifejlődött a fejedelmi történetírás, ez is csak az alkotóelemek egyike. A dinasztikus memoria ugyanis nem használta ki, nem egyesítette a Land teljes emlékezetét és azonosságtudatát – azon földét, amelynek, úgy tűnik, jellegzetességei és történelme is sajátos volt. Úgy tűnik, hogy az országhoz való kötődés folyamatában és ennek kifejezésében különböző társadalmi és politikai csoportok játszottak közre: nemcsak a thüringiai előkelők, hanem a művelt papok, a városi krónikások,⁶³ a ministerialisok is, egyszóval éppen azok, akiket Peter Moraw Trägergruppennek nevez. Lehetetlen nem észrevenni, hogy ezzel szemben és a római trón választó jellegének az ellensúlyozására törekvő dinasztikus öröklés ellenére a császárság mint területi kifejeződés sohasem – illetve a legjobb esetben is csak a középkor legvége előtt – jelentett a németek számára ilyen integrációs erőt.⁶⁴ Érdekes Svábföld példája, mert olyan utat képvisel, amely egyszerre hasonló és eltérő a thüringiai fejlődéstől. Ez utóbbi nem tartozott az eredeti hercegségek közé, és más szomszédos territoriális képződményekhez képest (Szászország és Hessen, mely végül is a 13. század végére a császárt választó udvarban – Kur – részt vevő birodalmi hercegek rendjébe került) gyakorta periférikus helyzetet foglalt el. Svábföld ezzel szemben abban a kiváltságos helyzetben volt, hogy ősi jellegűnek számított és frank regnumot alkotott. Márpedig e dél-nyugat német hercegség, amelyik a 13. században, az utolsó Staufenek alatt elveszítette anyagi javait, a középkor végén továbbra is erős azonosságtudatot hordozott, amely nagyrészt az írásban, érzésekben és álmokban létező területen valósult meg. A 14-15. században létezik egy nagyon szép patria Suevia, amely azonban többé már nem a territoriális politikai egység keretei között, hanem a képzeletben, az emlékezetben ölt testet. A patria tehát egy lépésről lépésre haladó alkotásnak vagy folytonosságnak a terméke, különbséget kell azonban tenni az azonosságtudattal kapcsolatos modellek között az azokat magukénak valló társadalmi csoportok szerint. Megfigyelhető, hogy a sváb haza megnevezése esetén a szavak egymásra épülnek vagy egymást helyettesítik a szövegösszefüggéstől és a szóban forgó tértől függően. Így például 1493-ban azok a városok, amelyek beletartoznak vagy beletartoztak a sváb városok ligájába, „gemeine schwäbische Nation”-ról beszélnek. A Nation kifejezést ebben az esetben világosan a regionális városi térre alkalmazzák, de magában foglalja a Deutsche Nationra való utalást is, hiszen ugyanezek a városok egyúttal birodalmi városok is és sajátos politikai és szimbolikus kapcsolatot tartanak fenn királyi hűbérurukkal. Másrészt azt tapasztaljuk, hogy a 15. század végén a Konstanz vidéki nemesek Schwäbische Nationról beszélnek, ez alkalommal azonban már nem a terminus városi értelmében, hanem a helvét szövetségek gyakorlatával szembeállítva azt; a Nation kifejezés itt sokkal inkább a határ képzetéből építkezik.⁶⁵ Megkockáztathatjuk azt a véleményt, hogy a Sváb Nagyhercegség 1266 utáni helyreállításának az elmaradása által keltett politikai űr – amely kiváltotta a szomszédok, különösen a bajorok bírvágyát – táplálta a regionális sváb azonosságtudatot, mely nagyrészt a Schwabenspiegelből eredő „szász szabadságjogokon” alapult. Az utóbbit időrendben néhány évvel a hercegség megszűnése után szerkesztették (kicsit úgy, miként a Sachsenspiegel is akkor élte virágkorát, amikor a Szász hercegség már nem volt többé). Midőn III. Frigyes 1487-ben sváb liga létrehozását sürgeti, hogy megelőzze a bajorországi Wittelsbachok gyenge próbálkozásait e vidéken, akkor nem áll ugyan szándékában a hercegség újra felállítása, a szövetség szövege azonban úgy szól, hogy Svábország jelenti a ligára lépett urak és városok „igazi hazáját” (recht vatterland). Ez jelzi, hogy fel lehetett kelteni az önállóvá vált territoriális azonosságtudatot anélkül, hogy szükség lett volna dinasztikus hercegség felállítására. Azt is láthatjuk, hogy a „Land Schwaben”, azaz a regionális terület milyen mértékben szolgált a birodalom új politikai csoportosulásai, vagyis annak a reformnak a melegágyául, amely a 16. század első negyedében egy új államforma kialakulásához vezet, mégpedig oly sikeresen, hogy joggal elmondható, miszerint az önállósult térre alapozott regionális azonosságtudat jelentette a császári állam reformjának egyik oszlopát,⁶⁶ s nem pusztán a dinasztia által megtestesített fejedelemség.⁶⁷ Ezekre az alapokra építettek egyébként a sváb humanisták is: támaszkodtak a territoriális azonosságtudatra, s nem létrehozták azt. A heidelbergi egyetemen, ahonnan többjük elindult, már 1423 óta létezett bursa suevorum. Nem érdektelen megjegyezni, hogy egyes szövegek attól kezdve tesznek említést városi patriáról, hogy a 12. század második felében a birodalom több pontján kifejlődik a területileg körülhatárolt és a dinasztia vagy annak emléke által megjelenített patria vonatkozásában kifejezett együvé tartozás érzése. Vagyis ez az érzés egyfelől a területet és dinasztiát egyesítő patriát fokozatosan kisajátító fejedelmekkel szemben, másrészt a Staufenek által újraélesztett szent patriával szemben alakul ki. Többek között két szöveg is beszámol Barbarossa itáliai hadjáratairól: egyrészt Rahewin gestája, valamint a névtelen Carmen de gestis Friderici imperatoris in Lombardia.⁶⁸ Márpedig annak elbeszélése során, midőn a császár megostromolt és megtámadott egy várost, a patria szót két alkalommal is a szent város jelölésére alkalmazták, amelyért illett halálos áldozatot hozni az istentelen ellenfelekkel szemben, akik a honor patriae ellen támadtak. Az érvelés azután irodalmi toposszá vált, amely hamarosan elterjedt az itáliai városokban, különösképpen északon. A jelenség a német városok vonatkozásában később és eltérő formában bukkant fel, de azért oly módon, hogy itt is vállalni lehessen „a saját városért való halált”.⁶⁹

Mindenesetre úgy tűnik, hogy a birodalomban a patria jellemzőinek a nagyobb egységről a kisebb egységre történő fokozatos áttevődése jelentette az általános irányt. Fő vonásaiban tekintve a dolgot, s Thomas Eichenberger, valamint Bernd Schneidmüller vagy Joachim Ehlers fentebb idézett tanulmányaira támaszkodva, Franciaországban e folyamatnak csaknem a teljes ellentéte ment végbe.
Hogyan játszódott le Franciaországban a kisebb entitások lojalizmusának egy nagyobb egységre történő átruházása a Nomen Patriae megmaradása mellett? Ez képezi Bernd Schneidmüller könyvének sajátos tárgyát. Szerinte a szemantikai változások a mentalitás fejlődésének a jelei, olyannyira, hogy a kronológia, amelyet a 10-13. század vonatkozásában elfogad, nem is az uralkodás, hanem a szavak és az elnevezések időrendjén alapszik, s ezt teljes értékű politikai naptárnak tekinti.⁷⁰ Hiszen mégiscsak meglepő, ha azt tapasztaljuk, hogy az Ile de France-ra korlátozódó kis országból (patria) kifejlődik a teljes frank királyság dimenzióival rendelkező királyi politika anélkül, hogy közben a név megváltozna, és anélkül, hogy a kortársak nagy többségében ennek alapján azonnal valamiféle emlékkép idéződne fel (ez csak később következik be), legfőképpen pedig anélkül, hogy az egyre kevésbé „frank” alattvalók feletti uralom bármiféle változást is eredményezhetne a dolgok folyásában. A nomen kisugárzása a frank és Karoling hagyományok olyan mértékű folyamatos visszahódításának köszönhetően játszódott le, amit sehol máshol nem tapasztalunk; hiszen amíg itt a területi központ ugyanaz maradt, addig például a német monarchia magja nagyon gyorsan elvesztette frank jellegét. Olyannyira, hogy a 11. századtól kezdve már nagyon előrehaladottnak tekinthető az a folyamat, melynek keretében egyfelől a Francia jelentése nyugaton kitágul, miközben ugyanez a kifejezés keleten sokkal szűkebb jelentést vesz fel, s már csak Frankóniára (Franken) vonatkozik. Vonzereje akkora volt, hogy a patria Francorum, amelynek megnevezése hamarosan Franciára változott, hasonló értelmű, de idegen eredetű kifejezésekből is építkezett, mint amilyen például a Gallia.⁷¹ Viszonzásképpen ezek a terminusok szinte a Franciáéhoz és a rex Francoruméhoz hasonló integráló erővé váltak, akár olyan módon is, hogy minél teljesebb mértékben vált a frank jellegű Capeting dinasztia érdekében folytatott politikai akciók terepévé a Francia néven ismert terület, a távoli területek, paradox módon, annál inkább erősítették ezt az egységet. Erre utalnak a Birodalommal és a pápasággal fenntartott kapcsolatok, vagy pedig a keresztes hadjáratokból eredő történetírói hagyományok, melyek azzal lepnek meg bennünket, hogy franknak nevezik a Toulouse-i grófság embereit vagy a szicíliai normand fejedelmeket, akiket egyébként ugyanaz a katonai etika fűz össze, amelynek a patria válik egyik alkotóelemévé. A 9-13. század között nem az elnevezések változnak, hanem fogalomkörük, amely valójában a történetírás (melyről úgy tűnik, hogy feladata nem az uralkodás erős vagy gyenge volta szerint alakult) által sugallt képzetekhez kötődött. Ilyenformán a folyamat végén a római jogból származó, a felségjoggal kapcsolatos teóriák befogadása Franciaországban pontosan akkor játszódik le, amikor már a Francia által lefoglalt összes jelző a monarchikus eszme szolgálatában állt. E monarchikus eszme minden nehézség nélkül mint megannyi erősítést fogadhatta be az utilitas publicát, a necessitast, a defensiot, anélkül azonban, hogy szükségét érezte volna annak, hogy fogalmi és elméleti harcot kezdjen a hűbériség ellen. Mindez olyan szerencsésen ment végbe, hogy a királyság és a rex nem került szembe a nagy hűbéresekkel és fejedelemségeikkel, mivel a szavak és az eszmék háborúját már annak kezdete előtt megnyerte. Egyébiránt a patria által e folyamatban játszott mintaszerep lehetővé tette a fogalom számára, hogy megőrizzen egy belső dimenziót, vagyis, hogy a Francia-tudat ne az Alemani vagy a Germani elvetésében bontakozzon ki. E historiográfiai, terminológiai és problémaorientált szemle végeztével óvatlanság lenne azonban azt gondolni, hogy minden kérdésre választ kaptunk.

Mindenekelőtt azt kell megjegyezni, hogy az újra elővett kantorowiczi patria alapján elsősorban a Francia Királyságra irányított historiográfiai figyelem valójában nagymértékben rá van utalva bizonyos számú előfeltevésre. Biztos például, hogy a Capeting királyság bizonyos mértékig sikeres „kantorowiczi értelemben vett építmény” volt, eltérően a megkésett arculatú birodalomtól? Másrészt Bernd Schneidmüller és Thomas Eichenberger elemzései részben azon a gondolaton alapszanak, miszerint a Capetingeknek sikerült a politikai szereppel felruházott és újból érzelmi jellegűvé tett patriának köszönhetően a kis egységek lojalitását a legnagyobb egységre átruházniuk, amely a szentség segítségével egy kicsit meggyorsította ezt a lényeges és közös alapokon nyugvó átmenetet. Lehetséges, hogy az a szerep, amit az invesztitúraharc a német történetírásban betöltött – jóllehet a fogalmi gyarapodás valódi forrásának tekinthető – ebben az esetben némileg a torzítós prizma szerepe volt.
Továbbá nem került kihasználásra a szókészlet elemzésének minden lehetősége. Legelőször is felvetődik a patria népnyelvi fordításának a kérdése. Mikor bukkan fel a Vaterland? Másrészt hátra van még a patria és a „természetes” kifejezések jelentéstágulása közötti kapcsolat természetének és kronológiájának a megvilágítása, mint a „természetes úr” esetében. Az első kérdésre keresvén a választ, annyit legalábbis el lehet mondani, hogy a Vaterlandnak fordított, tágabb értelemben Németországra vagy a birodalomra értett patria terminus nagyon kései, csak a 15. században bukkan fel az első humanisták tollán. Franciaországtól eltérően, ahol a patria az írott dokumentumok és a kancellária szavává vált, amely a királyság egészére vonatkozott, Németországban ugyanez a kifejezés ebben a szerepkörben megmaradt irodalmi fogalomnak. Úgy tűnik, hogy a középkor végéig még a fejedelemségekben is kevésbé fontos a patria szerepe, mint a terráé, ha a hercegség megnevezéséről van szó. De hát milyen mentalitás, milyen politikai kultúra fedezhető fel az efféle szóhasználat mögött?

Harmadszor: elfogadhatjuk azt a feltevést, miszerint a középkor időszakát a patria terminus folyamatos, széleskörű használata jellemzi; úgy tűnik, hogy e használat közös nevezője egy olyan térbeli kategória, amely kész mindenfajta értékmeghatározó elem befogadására, egy, a vallási és a szakrális szférából merítő, térbeli azonosságtudat-jelző. A legfontosabb tehát annak eldöntése, hogy a rendelkezésre álló jelentések közül melyik kerül majd kiváltságos helyzetbe a politikai szándék eredményeképpen. A Francia Királyságra vonatkozó jelentés például rex–gens–patria hármasság keretében mozgósítja a patriát annak érdekében, hogy összekösse egymással a népet, a dinasztiát és a területet az egész királyság viszonylatában, amely már eljutott odáig, hogy elfogadja az érdekében (és többé már nem a hűbérúrért) vállalt halált. Minden hármasság rendelkezik azonban az elképzelhető kapcsolatok gazdag kombinációs lehetőségével. Ebben az esetben a többértelműség fokozatos szűkülésének lennénk tanúi, ami a patria és a gens olyan értelmű közeledéséhez vezet, mely szerint a rex uralkodik a föld és az emberek fölött, és az azonosságtudat kikristályosodási pontjává válik. Ebben a sémában azonban, amely Eichenberger tetszését éppúgy elnyerte, mint Schneidmüllerét, nem látható világosan, hogy honnan származik a patriában foglalt területi elem, amelyet nem lehet visszavezetni sem egyedül az ókori jelentésre, sem a „barbár”-nak mondott bővülésekre.

Létezik tehát Németország vonatkozásában egy bizonyos fajta talány, az általános előfeltételeké, amelyek ugyanazok, mint Franciaország esetében, de mégsem vezettek el a nemzeti tudat hasonló felfogásához. Nem lehet eltekinteni ugyanis attól a ténytől, hogy a 10-15. század között számolni kell a Birodalom egyfajta folytonosságával, amelyet időnként birodalmi szükségszerűségként éltek át: létezik a Birodalom, ugyanakkor elsősorban a dinasztikus alapelv játssza a főszerepet. A királyi és a császári hatalom megegyezés tárgya, és a császár nélkül nem lennének sem birodalmi városok, sem választófejedelmek. Nem hiányzott a történetírásnak az a fajtája sem, amely a király dicsőítését szolgálta… Észrevehető ugyanakkor ezeken a területeken egyfajta német befejezetlenség, a patria földre történő visszahozatalának a képtelensége egy olyan birodalomban, amelyet három korona alkot, vagyis amelyben a császári állam túlnő az egyetlen Német Királyságon (amelyet nem lehet a német „nemzet” területével azonosítani), egy olyan birodalomban, amelyet 911 és 1493 között 14 különböző családból származó 34 király kormányzott, és amely inkább a keleti határok mentén tanúsított rendkívüli mozgékonyságot, végül pedig egy olyan birodalomban, amelyben nincs Ecclesia Germanica, ahogy létezett Ecclesia Gallicana. E befejezetlenség okait talán nem az intézményekben kellene keresni, hanem inkább a politikai társadalomban, miként ezt a jelenkori német történetírás is teszi,⁷² a hivatalnokok és a döntéshozók személyében, akiknek érdekében állott annak a dualizmusnak az elmélyítése, amely csírájában már 1356-ban megvolt, intézményesítve azonban csak 1495-ben lett, bevégezvén ily módon a Birodalom és a császár szétválasztását (semmiképpen sem tehát a rex–gens–patria francia módra történő egybefoglalásának a jegyében). Ugyanakkor figyelembe véve a német fejedelemségek 14. századi politikai fejlődését és helyzetét, az 1356-i határozat hozzájárult a stabilitáshoz és megnyilvánulási lehetőséget teremtett a nemzeti tudat kibontakozása számára, ami a 16. század elejére a német alkotmányos sajátosság követeléséhez vezetett. Emlékezetünkbe kell azonban idézni, hogy az 1356-os Aranybullát az 1338. évi rhensei nyilatkozat készítette elő, amely világosan kimondta, hogy egyedül csak a választófejedelmek által megválasztott király rendelkezett pápai beleegyezés nélkül a császári jogokkal. A nyilatkozat, amely részben Bebenburgi Lupoldnak, a trieri érsek tanácsosának és IV. Károly rokonának rövid összefoglalásán alapszik (amelyben javasolta az Imperium és a nemzeti Reich szétválasztását), végső soron az évszázadok óta tartó invesztitúraharc utolsó elemét jelentette, végleg elkülönítvén egymástól világi és egyházi szférát, s lehetővé téve végre a közvetlen kapcsolatot a német király és a császár között, egyszersmind a császári eszme etnikai jellegének megrögzülését.

A következtetések kétféle csoportjára lehet szert tenni az egyfelől a Francia Királyságra, másrészt a Birodalomra irányuló, a patria fogalmát kettős szempontból vizsgáló újabb német történetírás által elvégzett politika- és ideológiatörténeti kutatások alapján.

A „nemzeti érzésnek” a francia példát középpontba állító tanulmányozása egy integrációs modellt (vagyis egyfajta transzcendenciát) tárt fel, miközben Németország megmaradt mellérendeltségi modellnek (vagyis a folytonosság egy formájának), mely a patria és a natio szétválasztásból származott. Franciaországban a szó többértelműsége áldozatul esett a monarchikus szándéknak, amelynek sikerült azonosítani és összeegyeztetni területet, királyságot, királyi hatalmat és gens Francorumot. Ez a folyamat nem mehetett volna végbe nagyívű történetírói tevékenység⁷³ és a papság politikai és ideológiai részvétele nélkül. Nem másról van szó, mint egy zárt politikai tér szakralizációjáról. Maga a Birodalom több volt az államnál, ugyanakkor nem volt képes állammá válni. A Birodalom rendelkezett integráló politikai hatalommal, amennyiben azok az alapok, melyekre azonosságtudata épült – a rómaiság, a császárság, az egyetemes kereszténység – mindenki által elfogadott legitimitással bírtak. Amint ezek az alapok meginogtak, a Birodalom a 15. század második felében nemzetibb jellegű irányváltásra kényszerült, azonban egy olyan térben, amely már telítve volt a fejedelmi territorializmussal, mely részben a maga számára sajátította ki a helyi és dinasztikus hazafiságot.
Ez ad magyarázatot a németországi öntudatot és identitást vizsgáló újabb kutatások második irányzatára, amely regionális példákból kiindulva annak a kimutatására törekszik, hogy a regionális etnikai tudat nem előzte és nem világította meg, hanem éppen ellenkezőleg, követte a Birodalom kialakulását. Bechernek a Szász Hercegség eredetét tanulmányozó újabb munkája⁷⁴ Wenskus régebbi módszertani és rávezető posztulátumai⁷⁵ alapján kimutatta, hogy csak az Ottók uralma során öltött testet a Szász Hercegség gondolata, amely a királyság támaszává válhatott, s hogy csak I. Henrik hatalomra kerülésével következett be az, hogy a történetírói munkák a szász genset területi és politikai egységnek tekintették: a folyamat tehát követte, nem pedig megelőzte a királyi újjászületést. Következésképpen a királyság nem az ősinek tekintett gentes akaratának terméke, a Szász Hercegség pedig nem etnikai építőmunka eredménye, hanem a Frankreich keleti felében végbemenő monarchikus építőtevékenységbe illeszkedett bele. A szász gens öntudata csak ennek az építő és integrációs folyamatnak a révén alakul ki, ugyanolyan módon egyébként, mint ahogy Schneidmüller is vélekedik a német történelemről, melyet a császárság Karoling kor után történő kialakulása eredményének tekint. Mindebben sok egyéb mellett újabb példáját láthatjuk, hogy a német kutatás a nemzet eredetkérdésének politikai tartalommal való megtöltése irányába mozdult el, abban az értelemben, hogy – legalábbis kezdetben – a monarchia is a néppé válás szervezeti és megnyilvánulási kerete volt, amiből viszont a Franciaországban megfigyelhetőtől eltérő közös tudat származott. Ennek alapján vehetők észre a különbségek: a császári struktúrák következtében nyitottabb Németországbeli tér és a Francia Királyság zártabb tere között, de hasonlóképpen a nemzeti érzésből álló tudat franciaországi koraérettsége és Németországbeli későbbi megnyilvánulása között, ami csak 1500 körül válik észrevehetővé, vagyis az invesztitúraharc végleges lezárulását, a császár római megkoronázásának befejeződését,
a császár és király, királyság és fejedelemségek dualizmus létrejöttét, a III. Frigyes (1440-1493) uralkodása alatt szentesített Heiliges Römisches Reich deutscher nation kifejezés elterjedését, végül a német humanisták hozzájárulását és a germán mítoszok virágzását követően.

A nagy kérdés, melynek megvitatása még a német történészekelőtt áll, azokra az okokra vonatkozik, melyek következtében a francia történettől különböző német történelem ugyanazon a frank világon belül, bármikor vegye is kezdetét (Schneidmüller szerint a 9. században, a választó jelleg védelmezői szerint a 10. században, Carl-Richard Brühl felfogása értelmében a 11. században, Joachim Ehlers számára folyamatosan a 10-15. században…), csak nagyon későn jut el az elmélkedő tudat szintjére, lényegében csak a 14. század első felének és a 15. század második felének válságai közepette. A nagy felfordulás, amit részben a francia példa tanulmányozása alapján mások mellett Schneidmüller és Eichenberger okozott, abból a megállapításból ered, miszerint nem a császári eszme tette tönkre vagy késleltette Németországban a nemzeti tudatot; valójában ez az eszme a nemzeti tudaton alapult, amelynek a császár-eszme volt a természettől adott megnyilvánulási formája, míg Franciaországban e tudat a Capeting regnum túlságosan is keresztény átformálásához vezetett⁷⁶ a homogénnek megélt és bemutatott térben,⁷⁷ biztosítván ily módon a rex Francorumból a rex Franciaeba történő átmenetet. Végezetül pedig e magállapítás szerint Németországban a nemzeti tudat egyrészt az imperiumra koncentrálódott, másrészt pedig a terraere, mivel a középkori német történelem megtanulta az imperium és a terrae mellérendelését, összeillesztését, miközben a birodalom lakói Joachim Ehlers szavaival élve nem lehettek rómaiak, nem voltak már frankok, és nem volt joguk németté válni”.⁷⁸

A német történelem vonatkozásában így nem sok értelme van a Heimat és a Nation szétválasztásának. Csak később, az újkor fogja megkívánni az akkor már kisebb ország lakóinak és a nemzetnek a szétválasztását: ekkor már hazaszeretetről beszélünk. A területeinek sokféleségében vizsgált német történelem megmutatja az etnogenezisek sokszínűségét, egy tér és több terület, nép és népek együttélését, a terra és a natio egyenértékűségét. Következésképp nem lehet két, egymással szembenálló állam- és nemzetalakulási modellről beszélni:
a németről, melynek értelmében a nemzet hozta volna létre az államot, és a másikról, a franciáról, mely szerint az állam hozta létre a nemzetet. Nincs szó tehát természetbeni különbségről, mivel a két politikai építmény, a Francia Királyság és a Birodalom eltérő időpontokban magában foglalja mind a két formációt, amelyek egyébként felerősíthetik vagy semlegesíthetik is egymást. Figyelmet érdemel egy harmadik tényezőnek, a térnek a megjelenése a vitában, aszerint, hogy az adott terület képes-e a nép, a dinasztia, a felségjog politikai formája és a történelem összekötő vagy éppen szétválasztó, csoportképző vagy dezintegráló pontjának lenni,⁷⁹ oly mértékben, amennyire igaz az, hogy sem a tér, sem pedig az ott élő nép nem a természettől adott tény. Mivel nem tekinthetők természettől adott tényezőnek, így szándékos – nagyrészt szimbolikus – építőmunkáról van szó, ami magyarázatot ad a történetírás és az általa elvégzett rekonstrukciók nagy szerepére; részben ezeken alapszik a politikai konszenzus, még ha a modern időktől eltérően a középkori uralkodó nem az egész néptől, csak a hozzá közel állóktól és az elittől (a Trägergruppentől) követelte meg, hogy higgyenek elképzeléseiben. Ez az a pont, ahol a jogot és a politikai eseményeket tanulmányozó történésznek nemcsak módja van rá, hanem kötelessége is, hogy a vallással és a szentséggel foglalkozó történetíróhoz forduljon, nem pusztán azért, mert e történeti hagyományoknak az intellektuális kategóriái és fogalmi anyaga a papság műve, hanem amiatt is, mert a középkorban a szentség definiálta, ritualizálta és jelölte ki, szinte feltalálta a teret, másrészt pedig azért is, mivel a középkorban a térben zajló nagy mozgalmak részben összekapcsolódtak a nagy hitbeli mozgalmakkal (evangelizáció, prédikációk, keresztes hadjáratok, zarándoklatok, keresztény visszahódítások…). Úgy, hogy a német történészek és velük együtt a franciák is jó úton járnak, nagyon is megértették, hogy közvetlenül össze kell kapcsolni az egyházi szertartásokat és az intézményeket.

Fordította: Kordé Zoltán

Monnet, Pierre

Mediaeval Patria in a German context, between the organization
of an empire and regional forms of consciousness
Critical and historiographical sketch

The paper discusses the origin and development of the concept of patria in mediaeval Germany in a two-directional, terminological and phenomenological, as well as historiographical, approach, utilising the achievements of the abundant recent German literature on the subject. The importance of the issue is indicated by the fact that German historians have tended to link the analysis of the concept of patria with the examination of the appearance of the sense of nationality and the sense of identity in the Middle Ages. Modern German historiography has done quite a lot since 1989 for a novel discussion and reinterpretation of these issues. It has discarded, for instance, the notion of a nation that has fallen behind in development, or that of the Empire obstructing the rise of the nation, as well as the idea of Sonderweg, which allowed ample room for determinism and apologetics. It has compared French and German developments, facilitating thereby the rejection of the myth of ancient ethnicities. Within these investigations, the concept of patria has received special attention because, on the one hand, in Germany this is closely associated with the issue of various regions, and, on the other, it has made possible a worthwhile comparison with the French model. Taking into account the most important achievements of modern German historiography, the author voices his doubts, too, at the end of his paper and stresses the importance in certain respects of further investigations.

1 Ezeknek az észrevételeknek egy része két előadásban már megfogalmazódott, amelyek a Dominique Iogna-Prat által „La spatialisation du sacré dans le Moyen Age occidental” címen szervezett munkacsoport kerekasztal-beszélgetései során hangzottak el. Az első rendezvényre 1997. február 28-án került sor Auxerre-ben, a másodikra 1997. május 20-án a Collegium Budapest keretében. Õszinte köszönetemet szeretném kifejezni Dominique Iogna-Pratnak, amiért csatlakozhattam a csoporthoz, illetve rendkívül világos megjegyzéseiért és tanácsaiért. – Ezúton is szeretnék köszönetet mondani Kiss Gergelynek a fordításhoz nyújtott segítségéért (A ford.)