Leon Battista
Alberti:
A festészetről - Della pittura, 1436.
Fordítás, bevezető tanulmány és jegyzetek:
Hajnóczi Gábor.
Balassi Kiadó, Bp., 1997. 180 old.
A magyarországi kultúrtörténet és művészettörténet
régi adósságát törlesztette Hajnóczi Gábor, amikor lefordította, tartalmas bevezetéssel
és tudós jegyzetekkel látta el a 15. századi itáliai művészet és irodalom
egyik legkimagaslóbb alakjának, Leon Battista Albertinek A festészetről
címet viselő remekművét. A korabeli traktátusirodalom e gyöngyszeme
kétségtelenül többféle igény és érdeklődés kielégítésére szolgál: művészettörténészek
és a Quattrocento kultúrájával foglalkozók számára egyaránt hasznos könyv, hiszen
Alberti műve szakmaspecifikussága mellett érdekes kordokumentum is. Maga
az értekezés keletkezéstörténete is ezt sugallja: mint ismeretes, először
latin, majd olasz nyelven írta meg a szerző; evvel kétség kívül a nyelvi
vitákban foglalt állást, a „volgare”, a beszélt olasz nyelv irodalmi
alkalmassága mellett érvelve. A Della pittura mint kordokumentum az olasz
humanista kultúra sajátos pillanatában született, amikor a cicerói latin, az
írott kultúra nyelve a legkimagaslóbb humanista gondolkodók elit-rétegnek szánt
írásainak szinte kizárólagos nyelve volt még. Ugyanakkor az első humanisták,
sőt maga Petrarca esetében is nyilvánvaló, hogy a klasszikus latin nyelven
leírt gondolatok ugyanazon szerző révén gyakran olaszul is – esetleg
más műfajban – megfogalmazásra kerültek.
Alberti könyvének egyik érdekessége éppen
abban áll, hogy a festészettel kapcsolatos gondolatait azonos műfajban
vetette papírra latin, illetve olasz nyelven. Így egy olyan művet tart
kezében az olvasó, amely érdekes művészetelméleti, egyben filológiai utazásra
invitál. Míg a De pictura a klasszikus retorika technikájának tökéletes
ismeretéről tanúskodik és elsősorban humanistáknak készült, addig
a Della pittura a retorikus szerkezet megtartása
mellett,
az
olasz
terminológia
megteremtésére
törekedve
valószínűleg
a festőket, a festészet iránt
érdeklődő laikusokat vette célba, erre egyébként maga Alberti is utalt
az értekezés utolsó fejezetében. A fordítónak tehát ezzel az érdekes és a korszakot
alapvetően jellemző, Alberti részéről tudatos kettősséggel
kellett számolnia.
Hajnóczi Gábor, a művészettörténész- fordító számára művészettörténeti és fordítói állásfoglalást egyaránt igényelt az értekezés, minthogy a latin és az olasz nyelv mellett a számos kiadás közötti választás kérdése is megoldásra várt: az előszó részletesen tájékoztatja az olvasót e problémákról, egyben filológiailag hasznos útmutatást is nyújt a fordítás során figyelembe vett változatokról. A kötet külön érdekessége, remek szerkesztői és fordítói ötlettől vezérelve az – az Alberti-szöveg esetében eddig még nem alkalmazott megoldás –, hogy Hajnóczi az olasz változatból hiányzó, de a megelőző latin szövegben meglévő mondatokat is befűzte a magyar fordításba. Ennek köszönhetően elmondható, hogy valóban minden részletében kellő hűséggel kidolgozott, teljes fordítást olvashatunk.
Hajnóczi Gábor pontos, Alberti stílusához igazodó, de felesleges archaizálástól mentes, gördülékeny fordítása kétségkívül filológiailag precíz munka. Ami külön értékessé teszi a kétnyelvű kiadást, az a szakmai erudíció, a Quattrocentóban is éppen érlelődő szakkifejezések konzekvens használata. A veretes 15. századi szöveg hű fordítását egy tudós felkészültséggel megírt és megszerkesztett jegyzetapparátus kíséri és egészíti ki.
Hajnóczi Gábor közel harminc oldalas előszava a festészet korabeli felfogásáról, Albertiről, mint a Leonardo da Vincit közvetlenül megelőző egyetemes emberről, a humanista traktátus lényegéről tájékoztatja az olvasót. Külön kiemelendő az Alberti-féle két ajánlás filológiai-társadalmi magyarázata, amellyel Hajnóczi rámutat arra az utóbbi évtizedekben egyre többet kutatott kapcsolatra, amely a reneszánszkori festészet és a festő udvari, társadalmi státusza, megbecsültsége között létezett. Az előszó azzal válik teljessé, hogy az Alberti által tárgyalt legfontosabb kérdések (rajz, kompozíció és „jelenet”, azaz a história, a megvilágítás és a négy alapszín, valamint a „pictor doctus” ideálja) művészettörténeti szempontból képezik a vizsgálat tárgyát. Hajnóczi Gábor figyelmét az sem kerüli el, hogy a „művelt festő” kapcsán érintett morálfilozófiai kérdések révén Alberti egy másik énje, a Della famiglia moralizáló írója is elénk tárul.
A kétnyelvű könyvet a név- és tárgymutató mellett egy igényesen összeállított, minden részletre kiterjedő irodalomjegyzék teszi teljessé, amely a kéziratok és a kiadások ismertetésén túl a klasszikus ókori, illetve korabeli forrásokról és az Alberti által tárgyalt művészetelméleti kérdések modern szakirodalmáról is részletes tájékoztatást nyújt. Mindezek alapján bizonyára nem hat meglepetésként, ha mindenkinek, aki e témakör iránt érdeklődik, jó szívvel ajánljuk a könyvet.