Kiss Gábor Zoltán
Az újhistorizmus (new
historicism), más néven - számos elnevezése közül talán a legindokoltabbat
használva - kultúrpoézis (cultural poetics) a hazai irodalomértelmező
gyakorlat számára nem ismeretlen fogalom. Az általa jelölt irodalomkritikai
attitűd mibenléte viszont korántsem egyértelmű ugyanezen értelmezői
közösség(ek) számára. A különböző elnevezései melletti és elleni érvek sokaságától,
valamint az általuk jelölt heterogén "irányzat" ismertetésétől bevezetőnkben
eltekinthetünk - lévén azt a Helikon 1998/1-2-es újhistorizmus-száma
már körvonalazta. Másfelől itteni feladatunk nem is teszi szükségessé egy
eredendően irodalmi kontextusban használatos és irodalmi művekkel
foglalatoskodó megközelítés kizárólagosan irodalomtudományi vonatkozású
kifejtését. Az, hogy a jelen fórum nem feltétlen igényli az újhistorizmus
kifejezetten e tárgyú eredményeinek taglalását, azt sem engedheti meg, hogy
ha mégoly vázlatosan is, de ne érintsük az elsősorban mégiscsak irodalomelméleti
problematikát. Nem mintha az e bevezetést követő szöveg bármilyen, akár a
szűkebben vett irodalomtudományos közösség szempontjából is "magáért beszélne".
Ellenkezőleg, rendkívül heterogén jelenségről tudósít, melynek - bár különböző
kritikai fórumok e tárgyú állásfoglalásai máris beszivárogtak a honi irodalomrendszerbe
- még korántsem zajlottak le
a nyugati polémiáihoz mérhető itthoni vitái. Ettől ugyan aligha kell tartanunk,
az újhistorizmus esetleges szemléleti hozadéka viszont feltétlen megérdemli
a szélesebb körű szakmai figyelem megelőlegezését. Annál is inkább, mivel
meggyőződésünk, hogy az újhistorizmus történetfilozófiai szempontból - ha
nem is a bénító újdonság erejével ható, mindazonáltal - inspiratív metahistóriai
eleggyel szolgálhat a nem szigorúan szakirányú érdeklődés számára is. Az irányzat
heterogén jellegéből adódik a dolgozat csapongó - és nem feltétlen az "autentikus"
újhistorizmus-olvasatot hajszoló - témafelvetése, melynek egyetlen célja egy
a kultúrpoétikát tekintve releváns történetfilozófiai kontextusban mozgó újhistorizmus-olvasat
körvonalazása.
Az alábbiakban tárgyalásra kerülő - a téma összetettségéből adódóan többé-kevésbé esetleges - témakörök: (1) az irodalomtörténeti kanonicitás kérdése; (2) a "társadalmi energia" - mint trópus - (ir?)relevanciája; (3) a mikro- és makrofókuszú (irodalom)történetírás és ez utóbbiak közti választás (egyelőre eldöntetlen) szükségessége; valamint (4) a (poszt)kolonialista metaforika érzékletessége - szándékaink szerint a kulturális poézis értelmezési kereteként szolgálnak majd.
(1) Az újhistorizmus elméleti
előfeltevéseit részben képező posztstrukturalizmus egyik máig forgalomban
lévő előfeltevése szerint egy adott szociokulturális kontextusban különböző
kényszerek mentén szerveződő gyakorlatok képezik azon határokat, melyekhez
a benne élő individuumoknak szubjektummá válásuk folyamán alkalmazkodniuk
kell. A koncepció talán legmarkánsabb megfogalmazója, Michel Foucault egyaránt
hangsúlyozza a "szubjektivitás immanens társadalmi meghatározottságát, valamint
(...) e meghatározottság nyelvi dimenzióját".198
A determináció logikájából adódóan mindez együtt jár azzal, hogy az ezen,
meglehetősen széles határokon túl kóborlókra nézvést a következmények igen
szigorúak lehetnek. Ám nem szükségképpen azok. Léteznek olyan kevéssé látványos
büntetések, kirekesztő eljárások is, melyek nem direkt represszív módon fejtik
ki hatásukat. Egy adott kultúra alrendszereként megjelenő irodalomrendszerben
ugyancsak működnek ilyesfajta,
a határokon kívülre kerültekkel, kirekesztettekkel szembeni non-represszív
diszkurzív technikák. Egyik legjelentősebb intézményük a kánon
- itt mint konkrét megvalósulásaitól elvonatkoztatható absztrakt hatalmi eszköz
-, melynek szempontunkból legfontosabb attribútuma éppen a tárgyalt határok
történelmileg rekonstruálhatatlanná tétele. Pontosabban: általa "múlt és
jelen között olyan fajta diszkontinuitás [jön létre], melyen csak nagyon bonyolult
módon lehet áthatolni".199 A
határok - melyekről kettős értelemben, egyrészt konkrét intézményi, másrészt
ismeretelméleti szempontból beszélünk - elmosódása sem problémátlan, tudniillik
a jelenség, mivel a kirekesztett attitűdök, gondolkodásmódok helyett nem kínál
megnyugtató alternatívát, egyben elő is hívja a rájuk irányuló vágyat. Egyfelől
az irodalom kultikus megközelítései a rendszeridegen elemeket megpróbálják
kiterelni az irodalomrendszer centrumából annak perifériája felé, másfelől
a kánon maga is centruma és perifériája közt oda-vissza áramló művek összességeként
értelmezhető. A helyzetet nagyban bonyolítja, másfelől gazdagítja az a körülmény,
hogy a múlt és jelen közti kapcsolat létrehozását célzó eljárások, mivel a
történelmet és kultúrát egyaránt diszkurzív gyakorlatok összességeiként ismerik
fel, intertextuális viszonyba állítják őket a kánon szövegeivel.
Az irodalom hagyományos történeti
szempontú vizsgálata, az irodalmival kapcsolatos (és a művekbe benne foglalt)
egykori összefüggések, utalások és célzások filológiai rögzítése - a kultúrpoétika
megközelítése szerint - legtöbbször nemhogy nem rekonstruálja e határokat,
de passzív kegyeletteljességével egyenesen fokozza az irodalmi szféra "bebörtönözését"
saját autonómiájába.200 Ennek mögöttes
okaként általában - az újhistorizmus létrejöttének irodalomkritikai közegében
domináns újkritika (new criticism) esetében úgyszintén - a fent említett,
történetileg változó szociokulturális határokkal szembeni érzéketlenséget
találjuk.
A kulturális poézis feltételezései értelmében e határok felfedésével, melyekhez
mérten az egykori művek megszülettek, valójában kevésbé elvont - nem pusztán
az irodalom misztikus felhőjébe burkolózó - értelmezői terepre jutunk. Továbbá,
mivel "egy irodalmi mű gondos olvasata ama kultúra mélyebb megértéséhez vezet,
melyben létrehozták"201 - az
elképzelés látszólag a kulturális megértés szolgálatába állítottként képzeli
el az irodalom tanulmányozását. Ez egyfelől igaz, másfelől a dolog oda-vissza
egyaránt értelmezhető, ti. az olvasás az irodalmi felőli érdekekkel is bírhat.
Ami szempontunkból fontos, az az, hogy a kérdéseit ily módon rendező kultúrpoézis
- minthogy meglátásait leggyakrabban a (nyugati) kánon centrumában álló szerzőkön,
műveken trenírozza - jelentős de- és rekanonizációs potenciállal
bír.
Az újkritika melletti, az irodalmi művet más értelemben transzcendáló megközelítés sajátos esete lehet az irodalmi műhöz való, interszubjektív viszonyulás.202 Ez az előbbi, egyirányú-vertikális jellegű viszony helyett egy egymás közti-horizontális relációba állítja a művet és befogadóját, aki ezúttal, figyelemáthelyeződése eredményeként a szöveg "testével", "érzékiségével", a "szöveg másikával" stb. foglalkozik. Az újhistorizmus francia posztstrukturalista gyökerei - elsősorban Jacques Derrida - egyértelműen implikálják ezt a módosult transzcendáló arculatot. Így nem nehéz érvelni a kulturális másságot játékba hozó kultúrpoézis interszubjektív én-mű viszonya mellett.
A posztstrukturalista hatás azonban csak egy a tárgyunkat ért számos inspiratív tényező közül. Az érvelést megfordítva talán nem tűnik túlzásnak, ha az újhistorizmus által szorgalmazott kritikai attitűdöt, a kultúrpoétikát - a 16. századi írásformáknál tapasztalt, általános retorikai áthatottságéhoz mérhető, egyfajta "felettes műfajként" értelmezzük a mai angolszász (irodalom)történeti stúdiumokban. Különnemű történészi előfeltevéseit tekintve mind a foucault-i (az egyes történeti alakzatok logikájáról és nem fizikájáról beszélő) archeológiával, mind a Hayden White-féle narratív történetelemzéssel (tropológia), mind a nagy történelmi tendenciáktól a történelmi "kis elbeszélések" felé forduló mikrohistóriával, mind pedig a történelem Walter Benjamin-i "szálirány ellen fésülésével"203 párhuzamba állítható.
(2) Az "irányzat atyjaként" számon tartott és fentebb idézett Stephen Greenblatt Shakespearean Negotiations című könyvének bevezetőjében204 Shakespeare művészetéhez vonzódásának különös magyarázatát adja. "Hagyományos ízlésemmel összhangban a legmaradéktalanabb intenzitást Shakespeare-nél találtam meg". "Intenzitás" alatt hasonló dolgot ért, mint amit Harold Bloom a kanonizáló és kanonizált The Western Canonban az újhistoristák szemére vet. Szerinte az újhistoristák számára Shakespeare "univerzalitása nem történeti, hanem fundamentális jellegű; az életüket viszi színre. Karaktereiben saját gyötrelmeikkel és fantáziáikkal szembesülnek és konfrontálódnak - nem pedig a korai merkantilista London társadalmi energiáinak manifesztációival".205 A társadalmi energia - mint rámutat - nem egyéb mint, trópus, mint ahogy a "szerző halála" vagy az "esztétikai autoritás és kreatív hatalom" is azok. Bloom kritikájának megértéséhez előbb tisztáznunk kell a "társadalmi energia" fogalmát. Greenblattnél ezt "csupán közvetve, hatása alapján azonosíthatjuk: abban a képességben érhető tetten, amely bizonyos verbális (...) nyomok számára lehetővé teszi, hogy azok kollektív fizikai és mentális tapasztalatokat hozzanak létre és formáljanak"206 - azaz Bloom nem téved, amikor a társadalmi energiát a freudi libidóval hozza párhuzamba, bár itt Grenblatt szándéka szerint inkább a görög energeiára kellene asszociálnunk. E képesség birtokába bizonyos alku- és csereügyleteken (negotiation) keresztül jut egy adott szöveg, s ez lesz az, ami - Bloom vádjával ellentétben aligha obskurus tényezőként - e szöveg későbbi kánonpozícióját is meghatározza, valamint - az "egykori és mai" közt feszülő diszkontinuitást figyelembe véve - azt meg is indokolja. E meghatározás csakis hozzávetőleges lehet, mivel a társadalmi energia nem fizikai, hanem retorikai potenciál - így aligha mérhető.
Az említett csereügyletek közül
a leggyakoribbak a kisajátítás, vásárlás, szimuláció általi,
metaforikus és szinekdoché vagy metonímia általi szimbolikus elsajátítás.207
Mindezek alatt
a társadalmi energia különböző módon történő cirkulációját kell értenünk a
hagyományosan irodalminak és nem irodalminak nevezett szférák
között. Továbbá azt, hogy e szférák közti permeábilis határok208
kijelölése sokszor éppen a beáramlott energia segítségével történik, végül,
hogy a határokon belüli hatásmechanizmusok a külső folyamatok lenyomatai (és
fordítva). A kultúra poétikája kifejezésen Greenblatt az ezen összetett
"értelemre" irányuló figyelmet érti.
A szférák közti tranzakciók
"valutáját" - marxi terminussal - kulturális tőkének nevezi,
melynek "mennyiségét" a szövegek nyugati kánonban betöltött pozíciója
jelzi (lévén a kettő konvertibilis). Ezen a ponton térhetünk vissza Bloomhoz,
aki a marxista kritika kánonkoncepciójától eltérő javaslattal áll elő: számára
a kánon "a túlélők listája", olyan műveké, melyek különféle társadalmi
erők közt zajló küzdelem ideiglenes209
győzteseiként nyernek értelmet, ám ennek a küzdelemnek - mint írja - "vajmi
kevés köze van az osztályharchoz".210
Az osztályharc fogalmának - "mely a Marxon nevelkedett történésznek mindig
szeme előtt lebeg"211 - reflektálatlan,
vulgáris használata csakugyan irreleváns szempontokat hozhat be az értelmezésbe.
Azonban léteznek árnyaltabb, ugyancsak tropikus osztályharc-koncepciók
is, mint Walter Benjaminé, aki A történelem fogalmáról értekezve a
"történelem vesztesei" és az ő nevükben síkraszálló "történelmi materializmus"
alatt nem valamiféle ködös történelmi igazságszolgáltatást propagál, hanem
- az újhistorizmus, kulturális materializmus és társaik felől nézve - komoly
elméleti munícióval szolgál a(z angolszász) kultúrkritika számára. (Greenblatt
a fentebb idézet Culture-szócikkében a kevés említett "kötelező olvasmány"
közt nem véletlenül említi Benjamin Illuminations című antológiáját.)
Bloom a "túlélők listájává" tett kánonával tagadja a társadalmi energia
körforgásának művészetbefolyásoló jellegét. Józanságot sugalló érve szerint
aligha hihetjük, hogy Shakespeare akár egyetlen színjéért is
e cirkulációt
tehetnénk
felelőssé.
Valójában
persze
nem
erről
van
szó,
eltérő kánonkoncepciójuk az írásról, a
költészetről való eltérő társadalomfilozófiai előfeltevéseikre vezethető vissza.
Bloom szerint "az akadémiai marxizmus, feminizmus és újhistorizmus felszíne
alatt a platonizmus és a vele egykorú arisztoteliánus társadalmi medicína
közti ősi polémia zajlik mindmáig".212
Következésképpen "egy költemény nem olvasható költeményként - fakad
ki -, mert elsődlegesen társadalmi dokumentum, esetleg a filozófia legyőzésére
tett kísérlet." Bloom ismételten frappáns észrevétele látszólag találó:
az újhistoristákra, de az egész modern irodalomelméletre is tagadhatatlan
befolyással bíró Walter Benjamin egyik levelében maga is abból indul ki, hogy
Platón milyen szerepet szán az Államban az íróknak, s nyilván elismerő
véleményének ad hangot akkor, mikor Szókratészt idézi: "ha dalban vagy a
hősi versformában megszólaló édes múzsát beengeded, akkor a törvény és az
általánosan elfogadott józan gondolkodás helyett a gyönyör és a fájdalom foglalják
el államunkban a királyi széket" (607a). Greenblatt továbbmegy ennél:
szerinte a társadalmi energiát egyenesen "az élvezet és az érdeklődés ismételhető
formáival hozhatjuk kapcsolatba, a zaklatottság, fájdalom, félelem, szívdobbanás,
sajnálat, nevetés, feszültség, megkönnyebbülés és csodálat kiváltásának képességével".213
Az "előtér" kedvéért a "háttérre" irányuló figyelmével lemond
ugyan az olvasásról mint egészről, az "átfogó olvasás kellemes illúziójáról"
- ami mellett Bloom továbbra is kitart. Kárpótlásképpen számos, ez idáig rejtett
összefüggésbe nyer bepillantást. A kitágult értelmezői perspektíva veszélye
a Bloom által felhozottakkal szemben inkább abban áll, amire Benjamin figyelmeztet:
"az úgynevezett balszárny irodalmának jelentős része nem tölt be más társadalmi
funkciót, mint hogy a fennálló társadalmi szituációból folyton új effektusokat
és szenzációkat húz elő, a publikum szórakoztatására".214
Kérdés, vajon a magát részben a benjamini hagyomány letéteményeseként feltüntető
újhistorizmus, kultúrpoétika, kulturális materializmus vagy éppen kulturális
historizmus képes-e elkerülni az e funkcióvá válást, esetleg maga is puszta
szenzációhajhászást folytat a(z irodalmi) felelősség álcája alatt.
(3) Az "újkritikus" John M. Ellis szerint bizonyos (szöveges) nyelvi megnyilatkozásokkal kapcsolatban rendre úgy döntünk, hogy azok a továbbiakban irodalomként kezelendők. Döntésünk azonban további következményeket von maga után: azt, hogy a megnyilatkozás elválik eredetétől, kontextusától, hogy megszabadul materiális kötelékeitől - s "éri dús, csodás / Tengeri elváltozás".215 (A vihar - mint olyan szöveg idézése, amely "a posztkoloniális olvasatok afféle gyakorlóterepe lett"216 - a továbbiakra előreutalva nem véletlen.) Ellis érvelése csupán látszólag különbözik Bloométól, akinél ugyan a kontextus nem iktatódik ki teljes egészében a műértelmezésből, mégis megszabadulván politikai felhangjaitól oly mértékben sterilizálódik, hogy kérdésessé válik, hogy számolhatunk-e vele a továbbiakban. A Greenblattre személyes hatással bíró Raymond Williams úgy véli, hogy egy kultúra egészének (történeti) analíziséhez az szükséges, hogy ne csak szelektált és absztrahált "domináns" rendszereit, hanem "marginális", "esetleges" és "másodlagos" rendszereit, valamint az előbbieknek ezekhez való viszonyát is tekintetbe vegyük. Az utóbbiak ugyanis nem feltétlenül amazokkal szembenállók: részben részüket képezik - részben sajátos változataik.217 A "domináns" és "elnyomott" (a "győztesek" és "vesztesek") logikájában elgondolt dichotómiák a maguk nemében rendhagyók, nem azonosíthatók maradéktalanul a bloomi váddal.
Greenblatt - továbbmenve "az elnyomottak tradícióját" hangsúlyozó benjamini, az ezt "az otthonos és kialakuló" viszonyává szelídítő williamsi és "a Másik történelméről" beszélő foucault-i úton - a művészetet minden további nélkül képes kulturális tettként érteni, mivel az kulturális formációkba foglalt, melyekre reflektál, melyeket bírál, és melyek létrejöttét elősegíti. Greenblattet az az előfeltevés mozgatja, hogy az egyes társadalmakban léteznek olyan központi témák, melyek e társadalom összes szociális formációjában kimutathatók - a magas művészettől a valláson át a gazdasági viselkedési formákig egyaránt. Egy adott kor adott kultúrájának "szoros olvasása" - vagy a Clifford Geertz-i értelemben vett "sűrű leírása" - olyan organikus olvasatokat adhat eredményül, melyek képesek meghallani a történetileg tematizálatlant. Ugyanakkor a kultúra poétikája mentén a múltbéli - elsősorban reneszánsz - kultúrához címzett kérdések mintái az önmagunknak feltett kérdések,218 így ez a "halk hangon" megszólított központi téma kivétel nélkül a saját hangunkon fog megszólalni. Kisszámú, egymással "rezonáló" szöveg vizsgálatával visszatérünk a történelmi partikularitások terepére: rajtuk keresztül ugyan nem fogjuk a maguk teljességében megpillantani egy-egy kor fő történeti alapelveit, viszont általuk értelmezhetővé válnak e korok szimbolikus struktúrái, azok együttjátszása - mígnem valaki egyszer csak kimondja előttünk: "én". (Greenblatt saját bevallása szerint kezdettől fogva azt az illuzórikus vágyat dédelgette, hogy talán végül "sikerül beszélnie a holtakkal".219)
Ez az általunk megszólaltatott
"én" azonban igazából sosem konkrét, valaha volt történelmi személyt
jelöl. Inkább azt mondhatnánk, hogy valaminek a reprezentánsát - egy történelmileg
lokalizálható társadalmi osztálynak, kasztnak -, ami mikroszintű történészi
fókuszból nyitva egy szélesebb, makroszintű történelmi tendencia felé
mutat. Jacques Revel
a mikrotörténetírásról
értekezve
azonban
rámutat,
hogy
az
optika
ismételten
"távollátóvá"
tételével az már nem a korábbról ismert
képet fogja mutatni.220 A vizsgálódás
iránya ennyiben meghatározó. Azzal a "kockázattal" jár, hogy a személy(nev)ekre
és lokális problémákra koncentráló mikrofókuszú perspektíva a számokra és
névtelenségre alapozott kvantitatív vizsgálatok előfeltevéseiül szolgáló,
többé-kevésbé konszenzus tárgyát képező történeti struktúrák, haladványok
(azaz a makroperspektíva) átrendezését hozhatja magával. Az, hogy a mikrohistóriától
a makrohistória felé el kell-e mozdulnunk, vita tárgyát képezi. Amellett,
hogy még az ezt tagadók sem képesek maradéktalanul megtisztítani érvelésüket
attól, ami ellen kikelnek - nem valószínű, hogy a két tendencia egymástól
elválasztható, ennyiben talán nem is elválasztandók. A mikroperspektíva hozadéka
mindenesetre több annál, mint amit
a makroszintre "visszahullás" érvényteleníthetne. A mikrohistória ezért
is válhatott - mint ahogy az újhistorizmus az amerikai kritikai mezőn - a
közelmúlt domináns történeti paradigmájává. A mikrokontextusú szövegelemzés
fent említett "én-megszólaltatása" nem valamiféle biografikus értelemben
vett "halottkultuszból" ered, hanem egy személytelen történeti individualitás
képzetéből. Egy olyan elbeszélő én képzetéből, amely (aki) nem annyira konkrét,
biográfiai értelemben, nem is elsősorban egy társadalmi csoport, értelmező
közösség tagjaként, hanem inkább sajátos élmény- és értékvilágával, társadalmi
beágyazódásának processzusát221
illusztráló elbeszélésével áll elénk. Egy-egy ilyen "én"-t megszólaltatva,
az őt övező akár több száz éves hallgatást megtörő recepciótörténetétől látszólag
eltávolodva - de e recepciótörténetet semmiképpen sem mellőzve - számos releváns
kérdés feltehető "neki".
(4) Ha a makroléptékben mozgó
történetírást - de akár a Clifford Geertz-féle kultúrantropológiát is - egyfajta
totális langue (általános érvényű történelmi folyamatok, kultúra-rendszer)
leírására tett kísérletként fogjuk fel, melyhez képest a mikrotörténetírás
sajátos, és erre a langue-ra feltétel nélkül vissza nem vezethető parole-beszédesemények
értelmező tudományaként szolgálna alternatívául, akkor ez utóbbi számára vélhetőleg
autentikusabb formájukban mutatkoznak meg a kéznél lévő történelmi
létezők a maguk jelenvolt jelenvalólétében.
A heideggeri fogalomhasználat nem véletlen. Fehér M. István Heidegger-monográfiájában
egy jegyzet erejéig a magyar "bennszülött" szóval szemlélteti a világban-benne-lét
(In-der-Welt-sein) terminus centrális jelentésdimenzióját: "Ha valaki bennszülött,
akkor itt nem térbeli relációra gondolunk elsősorban [...] hanem arra, hogy
ott született, azaz benső ismeretségben áll az illető vidékkel, [...] hogy
eligazodik ott, kiismeri magát e körülmények között, kötődik hozzájuk stb."222
A - Hans Medick kifejezésével - centrisztikus223
történelemlátás számára a történelmi tárgy nem ebben az "otthonosságában",
hanem a történelem (csakis
a történész számára homogén) lefolyásából kiszakított, saját
történelmi rendeltetés-egészében mutatkozik meg. A történelem "veszteseit"
centrisztikus módon, "történelem nélküli" bennszülöttként aposztrofáló
- és nekik a történelem talmi üveggyöngyeit elhozó - "misszionárius"-történész
nem képes észrevenni a bennszülött mögül előlépő másik történelmet, azt
a történetileg értett eszközegészt, világot, melyben az értelmet nyert.
A kolonialista metaforikánál maradva úgy tűnik, hogy a történelemről való beszéd lehetősége annak a beszédnek a folytathatóságát garantálja, mely a terra incognita episztemológiai szituációjában élő embert egykor biztonságba ringatta. A "külső", a "titokzatos" lehetősége - mindaddig, míg kívüli, míg titok marad - csupán elodázhatja a pillanatot, mígnem az ember kénytelen körülnézni az immár teljesen meghódított világban. Talán az ettől a pillanattól való szorongás az oka a történelemről való beszédet benövő kolonialista fogalmiság kigyomlálhatatlanságának. Az ennek kiirtására irányuló igyekezet pedig - "maga alatt vágva a fát" - szinte biztosan apóriába vezet, episztemológiai nyugtalansághoz, a tehetetlenség vákuumához.
Az önnön kolonializálásával szemben "közönyös" történelem perspektívájából inautentikus-centrista történészi megközelítés, mivel kizárólag a számára egzotikumként ható tartalmi elemekre koncentrál, megóvja magát attól, ami önnön előfeltevéseinek átértékelésére kényszerítené. Az "elnyomottak tradíciója" melletti szolidaritás, az önnön előfeltevéseire túlzott hangsúlyt fektető újhistorizmus viszont talán indokolatlanul nagy fontosságot tulajdonít a társadalmi ellenállásformák, a foucault-i értelemben vett tárgyformációk224 irodalomalakító szerepének. Az újhistorista teoretikus Richard Strier könyve - Resistant Structures225 - részben erre utal. Továbbá azt a felismerést sejteti, miszerint az egyedi szövegek a priorijaként folyton olyan mozzanataikkal szembesülünk, melyek permanens módon ellenállnak az értelmezés totalizáló stratégiáinak.226 Az ellenállás konkrét történeti-politikaiból textuális aktivitássá avanzsálása az újhistorizmust jelentős támadási felülettől mentesítheti, amennyiben ha nem is megszabadítja a marxista vagy - a benjamini értelemben vett - történelmi materialista szerepétől, mindenesetre elveheti annak kellemetlen felhangjait. Egyben láthatóvá teheti azt a látens folyamatot, hogy hogyan lépnek működésbe egy-egy szöveggel szembeni előzetes sémáink, kategóriáink. A hagyományos - korszakhoz, stílushoz, nemzethez, iskolákhoz stb. kötött - (irodalom)történeti fogalmak revízióját kikényszerítő szövegmunkáról van szó, mely talán történetileg relevánsabb, mindenesetre újabb szövegosztályozási, korszakolási stb. szempontok, kategóriák felvetésével deszakralizálhatja az irodalomtörténet sokszor merev, tárgyától eltávolító eszközrendszerét.
Csontos Szabolcs: Foucault szubjektum-felfogása. Helikon, 1995/1-2. (Posztszemiotika) 128.
Klaniczay Gábor: Foucault és a történetírás. Magyar Lettre Internationale, 1998 ősz, 13.
Vö. Greenblatt, Stephen: Shakespeare és az ördögűzők. Helikon, 1998/1-2. (Az újhistorizmus) 86. ford. Kiss Gábor.
Greenblatt: Culture (szócikk). In: Critical Terms for Literary Study. Szerkesztette: Thomas McLaughlin - Frank Lentricchia. Chicago, The University of Chicago Press, 1995.
A fenomenológiai értelmében vett transzcendentális interszubjektivitásról van szó.
Benjamin, Walter: Angelus Novus. Magyar Helikon, 1980. 965. (A továbbiakban: Benjamin 1980.)
Magyarul: A társadalmi energia áramlása. In: Testes könyv I. Szerkesztette: Kiss Attila Atilla - Kovács Sándor s. k. - Odorics Ferenc. Ictus és JATE Irodalomelmélet Csoport, Szeged, 1996. 355-372. (a továbbiakban: A társadalmi energia áramlása) ford. Bocsor Péter.
Bloom, Harold: The Western Canon. The Books and School of the Ages. Papermac, London, 1996. (1994) 38-39. (a továbbiakban: Bloom)
A "határ" kifejezés a dolgozatban kettős értelemben használatos. Jelöli egyrészt a korábban említett globális - egy adott társadalmi-kulturális formáció egészére jellemző -, másrészt a tőle nem elválasztható "belső-külső" / "irodalmi-nem irodalmi" / " háttér-figura" dichotómiát szervező határokat.
Szegedy-Maszák Mihály szerint a "kánonok lényegéhez tartozik, hogy már megalkotásuk pillanatában érvényüket vesztik." (Irodalmi kánonok, Csokonai Kiadó, 1998. 194.)
Benjamin, Walter: The Author as Producer. In: Understanding Brecht. London, 1973. 94.
Shakespeare: A vihar. I, 2.; Ellis, John M.: The Relevant Context of a Literary Text. In: The Theory of Literary Criticism: A Logical Analysis. Berkeley, California, 1974. 104-121.
Bényei Tamás: A posztkoloniális irodalom. Helikon, 1996/4. (A posztkoloniális művelődéselmélet) 521.
Vö. Williams, Raymond: Marxism and Literature. Oxford, 1977. 121-126.
Ezen a ponton a fentiek mellett további párhuzamként a recepcióesztétika is megemlíthető.
Revel, Jacques: A mikroszintű vizsgálat és a társadalmi jelenségek konstruálása. AETAS, 1996/4. 217-237.
A kifejezés jogi értelmét (per) vagy a "processzió" (egyházi körmenet) eredetét - Jézus keresztvitelét, egyfajta szenvedéstörténetet - kellene szem előtt tartanunk.
Fehér M. István: Martin Heidegger. Egy XX. századi gondolkodó életútja. 2. bővített kiadás, Göncöl Kiadó, Budapest, 1992, 122.
Hans Medick: Misszionáriusok a csónakban? In: Misszionáriusok a csónakban. Antropológiai módszerek a társadalomtörténetben. Válogatta és fordította: Vári András. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1988. 62-110.
Foucault, Michel: A diszkurzív szabályszerűségek. Gond, 1998. 15-16., 284 kk. ford. Angyalosi Gergely.
Strier, Richard: Resistant Structures. Particularity, Radicalism, and Renaissance Texts. University of California Press, Berkeley - Los Angeles - London, 1995. (a továbbiakban: Strier)