Oszt, miért is ne … ? 😀

Bár ezeket Darwin nem ismerhette, mégis, ezzel is az ő koncepciója nyer igazolást, amely szerint az élet formáit elsősorban a külső körülmények alakítják…

.

Lhetséges, hogy ama Mariana nevű mélytengeri árokban talált sajátos lényekben még Noé apánk akkori bárkájáról sajnálatos mód vízbe pottyant kis álatkák sajátos evoluciós mutáns változatait tisztelhetjük… ?

🙂

A feltehetően formájukat változtató, de elhelyezkedésükben stabil fehérje alakulatok többszöri megismételt(!)színelemzés útján történt, egyelőre “megsejtését”, egy néhány nappal ez előtt – talán a Spektrum ismterjesztő csatornán sugárzott dokufilmben volt szerencsém hallani több NASA tudós csillagász szájából. [Így a kért link megküldéséről egyelőre le kell mondanunk. 🙁 ] Ők maguk is óvatosan, de már az – legmodernebb spektroszkópiával – elért részeredmények alapján igen bizakodóan és rendkívül lelkesen nyilatkoztak a fejleményről…

Igen, nincs kizárva az sem, hogy a 62 hold közül épp az Enceladus lesz az a szerencsés planéta ahol a földönkívüli élet első megnyilvánulásait találja meg az űrkutatás. Mellesleg e szakértők arról is beszéltek, hogy – talán épp az általad említett holdon – mivel igaz, hogy víz nagy mennyiségben fordul elő, viszont az egyéb feltételek rendkívül mostohák, ezért az élet evolúciója szerintük csupán a kezdetleges egysejtű szinten képzelhető el. Például az ottani víz-óceán mélyebb rétegeiben. Olyanokban mondjuk, mint “nálunk” a Mariana árok, ahol 8-10ezres mélységekben, a felszíni körülményektől teljesen eltérő (helyi tektonikus és vulkáni, fizikai és kémiai) anomáliák közepette is változatos, még az emberi fantáziát is meghazudtoló virágzó élet zajlik… 🙂

.

A Szaturnusz gyűrűje messziről látszólag homogén együttes, egység. Ugyanakkor egy NASA Cassini űrszondája közelről “megtapasztalta”, hogy bár egy síkban keringenek a bolygó körül, különböző vastagságú több gyűrűről van szó sőt, ezek összetétele a szemcse-nagyság okán egymástól eltérő távolságra helyezkedik el nagy valószínűséggel a szemcsék, törmelékek, porok stb. egymáshoz való gravitációs viszonyától is függően. A különböző – ismétlem egysíkú – gyűrűk a mindössze 1-2 métertől, mindössze a 20 méteres vastagságot éri el. Bár az alkotó darabok és szemcsék ütközése keringés közben gyakran előfordul, ezek többsége előbb-utóbb visszatér az eredeti, a maga gyűrű-pályájára.

Újabb felfedezés, az is hogy a Szaturnusz nagyszámú (kb vagy 60) holdja közül, az egyik, amelyen a Cassini többhelyütt is vulkáni tevékenységet figyelt meg, tovább “táplálja” a gyűrűt aképpen, hogy az ezekből származó gáz, por, stb kilövellése az űrön keresztül többtízezer km. távolságból a gyűrűt érintve egy újabb egyelőre halvány algyűrűt alakít ki, annak a szélső tartományát, tömegét gyarapitva.

Szintén a s p o n t á n változás lehetőségét bizonyítja az is, hogy egy, a Nemzetközi Űrállomáson dolgozó asztronauta már vagy egy évtizede, azzal szórakozott, hogy egy átlátszó nejlonzacskó vízbe különféle közönséges, szemcsés anyagok szemcséit keverte bele, majd az egészet hermetice lezárta, és magára hagyta. Egy nap után a szemcsék különböző csomókba rendeződve, szinte egymásba kapaszkodva elkülönülten lebegtek a vízben, illetve együtt maradtak…

Izgalmas az is, hogy ugyane űrszonda a Szaturnusz egy másik holdján, színspektroszkópia útján fehérje telepekre utaló képződményeket (vélt) felfedezni… E hold felszínét egyébként metán tengerek borítják… Az esőfelhők is ebből a folyadékból táplálkoznak…

Üdvözlet: V

.

A,B,C… nagy, kövér labdák egy speciális formájú behorpadással, középpontjukban egy kis mágnes. De mivel fel vannak fuvódva, sohasem tudnak összetapadni, mert a mágnesek nem kerülnek egymás közelébe, és a folyadékban nincs olyan nagy hőmérséklet, hogy nagy impulzussal (sebességgel) egymásnak ütődnének.

a,b,c… pici golyók, egy speciális formájú pöcökkel, amelyek viszont néha össze tudnak tapadni egymással, de csak rövid időre.

Viszont az A,B,C labdák, ha találkoznak a kis a,b,c golyókkal össze tudnak kapaszkodni a párjukkal, mert a nagyon lévő lyuk véletlenül olyasmi, mint a kicsi golyók pöcke. Ezért is neveztük el őket így, egymásra utalva.

Ilyen alkatrészek természetes úton jönnek létre a valóságban, az úgynevezett kovalens kémiai kötések segítségével. A valódi kis molekulák valóban különféle alakúak, és ez valóban a mechanikai egymásba illesztődést lehetővé teszi. De persze a fenti kép nagyon egyszerüsítve van. A szénatom tud ilyen bigyókat létrehozni hidrogén, nitrogén és oxigén segítségével. Tele van velük a világűr…

A folyadékban tehát minden pillanatban vannak
A,B,C,D…stb részecskék,
a,b,c,d…stb részecskék,
Aa,Bb,Cc,Dd…stb részecskék
ab,ac, ad…bc,bd…cd…stb részecskék (mindenki mindenkivel, de csak rövid ideig…)

ezek kavarognak, ütköznek egymással. Elvben elképzelhető lenne, hogy egy ab konstrukció magához köt egy A és egy B labdát, de mivel ezek kemény, rugalmas labdák, nem tud létrejönni az AaBb négyes, hanem inkább szétesik az egész.

Tegyük fel most, hogy a A és a B labda egy kicsit puhább, mint a többi. Ha véletlenül éppen találkoznak egy ab képlettel, egy rövid időre létrejön az

ab
AB

négyes. Mivel A és B puha, úgy egymásba nyomódhatnak, hogy a mágnes már jó erősen összetartja őket. Előbb-utóbb a, és b leválik, és létrejött egy AB egységünk.

aztán egyszer megint egy ab találkozik egy A-val meg egy B-vel, és megint csinálnak belőlük egy AB-t. És így tovább. A végén a lében elszaporodnak az AB képződmények, az A-k, és a B-k rovására. Persze AB bomlik is, attól függően, hogy a lé hőmérséklete milyen. Ha túl meleg, elbomlanak. Az, hogy mennyi AB van, tehát két dologtól függ, a hőmérséklettől, meg attól, hogy mondjuk A, vagy B-ből mennyi van a lében. Hogy milyen gyorsan szaporodnak, az meg az a és b mennyiségtől is függ. De akárhogy is, végeredményben van egy Pistánk (AB), aki a és b segítségével szaporodik és táplálkozik (megeszi A-t és B-t). Olyan, mintha élne… 😀

Biztos lehetne ezt a modellt finomítani – amit kínomban találtam ki – de nem ez a lényeg. A lényeg, hogy a folyamat teljesen átlátható, nincs benne semmi tervszerűség, nem kell hozzá teremtő.

Hogy aztán ez hogyan fejlődik tovább? Az már a körülmények függvénye. Ne felejtsük el, az egész a véletlennel kezdődött… Amihez pedig csupán elegendően hosszú időre van szükség…

De ettől egy cseppet sem jutottunk előre a MEGÉRTÉSBEN. (Én legalább is nem.) A sejt különben egyáltalán nem a legegyszerűbb élő a világmindenségben, a sejt már egy nagyon is bonyolult lény.
Most már egy kicsit fáradt vagyok, mert késő van, de majd holnap végiggondolok a számodra egy “gondolatkisérletet”, amelyből világosan fogod látni, hogy milyen egyszerű ez az alapszinten. És hogy semmiféle “teremtő” vagy “programozó” elvileg nem szükséges hozzá.