(1947-re a becslések szerint 1800 technikust és tudóst, valamint 3700 családtagot juttattak ki a nyugati oldalra. A speciális ismeretekkel rendelkezőket különválasztották, s különböző vallató központokba szállították, ahol esetenként több hónapon át folyt a kihallgatás. A Berlini Katonai Kormányhivatal, amelynek joghatósága alá esett a megszállt Németország nyugati része, 1947 novemberében egy konferencián vizsgálta meg a kitelepítettek pénzbeli kártérítési követeléseit, amelyeket az amerikai kormány ellen nyújtottak be. Egy évvel később 69,5 millió birodalmi márka kártérítést ítéltek számukra. Sok történész szerint a hadművelet, amely során az Egyesült Államok Németország legragyogóbb elméit állította maga „mellé”, jó néhány évre hidegre tette a német gazdaságot, hiszen megfosztotta a fellendüléshez szükséges szakértelemtől.)

Szégyen nem szégyen, de ebből a tagadástiltásba is a bizniszt látom.

Bár nem akartam erre több időt fordítani, de nem tudom szó nélkül hagyni az írásodat.

“A lájtos holokauszt kisebbítők jönnek elő a Te érveiddel, amelyek kivétel nélkül hazug érvek.”
Legyél már olyan szíves elmondani, hogy melyik részre gondolsz vagy az egészre?
“Nagyon szörnyű ami történt a táborokban.” Akkor szerinted nem volt szörnyű?
“indiánok kiirtása” Vagy ez lenne a hazugság.
“Nemrég néztem egy Sprektum-os sorozatot a kollaboránsokról….” Ha erre gondoltál, akkor mire, nem néztem, vagy amit mondtak nem igaz?
Vagy mégis mire gondoltál?
(És kikérem magamnak, hogy hazugnak nevezz!)

“Mennyiben enyhíti ez a nácik bűnét?”
Semmiben.
De az én véleményem szerint teljesen lényegtelen ki követi el a gaztetteket, azonos cselekményeket azonosan kell megítélni.
Ergo a többi ilyen cselekménynek is hasonló rendszerességgel kellene szerepelnie a médiákban.
De nem!
Azt elismerem, ha az én családomat éri valami kár az jobban fáj, mintha ez a szomszéddal történik.
De egy 3 személy nem lát különbséget a 2 eset között. Számára mindkettő egyformán tragikus.

Uff szóltam.

A gyógyulást a sebekre ma már csak a szép szó, és az apák, nagyapák bűnös közreműködésének elismerése és elítélése ad írt. Semmi más. E gyógymódnak az egyes módozatai e cikk kapcsán is a fő kérdés. Az biztos, hogy, mint gyógyír elsősorban kizárható a feledés és a feledtetés.
Az utódoknak – legyenek rokonok, vagy lekiismeretes és becsületes emberek – n i n c s . j o g u k . a lemészárolt 600-ezer polgártárs hullája felett egymás kezét fogva, kiegyezve megbocsájtani a legkisebb bűnösnek sem, hátmég a teljesen nyilvánvaló gyilkosoknak… Ehhez előbb egy nagy, látványos és tartós(!!!) örökké fennmaradó bocsánatkérés és emlékhely szükségeltetik, amely semmi esetre nem akarja a kétségtelen bűnt és áldozatát relativizálni.

Vesd össze, gondold csak végig, amikor egy autó csak . v é l e t l e n ü l , tehát nem szándékosan felszalad a járdára és ott ártatlan járókelőket, gyerekeket, kisbabákat küld át a másvilágra… Ilyenkor heteken, hónapokon át joggal másról sem beszél, ezzel foglalkozik az egész ország közvéleménye… Így történt ez azzal a bizonyos – talán skót – autóssal, aki két iker gyerek és a nagymamamájuk halálát okozva, cserben hagyva az áldozatait lelépett, hazahúzott és elbujdosott… Meg lehet az ilyennek bocsájtani? Szabad erről hallgatni? Pláne legyinteni rá?

Minden szavad: 5 *