Ez a megállapítás mostmár csak azzal történelmi ténnyel kiegészítve teljes, hogy ebbe a (bér)harcba azért beleszólt a közben létrejött Szovjetunióban automatice bevezetett juttatások “begyűrűzése” is. Bármily furcsa is, de a szovjet példa és erőfeszítések megtermékenyítőleg hatottak a nyugati munkások juttatásaira is. Ez a verseny eltartott a SzU felbomlásáig. Azóta romlott a munkásosztály helyzete és alkupoziciója…
˙

Magyarortszágon a II. Világháborút megelőzően, csak a közalkalmazottaknak és MÁV alkalmazottaknak (a társadalom mindössze 22%-ának) járt nyugdíj, míg aztán a háború után – a kommunisták – bevezették az általános öregségi nyugdíjat, amely azóta is minden állampolgárnak – ki tudja még meddig – alanyi jogon jár.

Amióta a világot a tőke irányítja, azóta csak a . b é r h a r c . adja (adta) meg az egy-egy cégnél elért(!) munkabér színvonalát és nem a tulajdonos(ok) “jó szándéka”. Hiszen érthető okokból az osztalék nekik fontosabb…
A dolgozók juttatásairól már nem is szólva, amelyért kf. szak és civil szervezetek harcolnak, hisz’ míg a béreket kvázi rövid időközönként rendezik, addig a juttatásokat a tőkének szintén alárendelt állam úgy ahogy, csak néha bővíti, illetve rendezi. De a pl. a tőkés (magyar) állam gyakran, mint a közelmúltban is nem egyszer, inkább szűkíti…

Ezek után tehető csak fel az a kérdése, hogy vajh a juttatás(ok) a kapitalizmus velejárója e ?
Megjegyzem, az elért juttatásokat, nem véletlenül nevezik sokan vívmányoknak, igen, mert azokat is kemény érdek-harcokban kellett kiharcolni, míg az országonként különböző mai szintekig
eljutottunk. Megjegyzem lenne még benne tartalék bőven…

.

Az, hogy – mint írja – a kapitalizmus nem zárja ki a szociális juttatásokat és az emberi munka értékelését, az a vásár is kettőn áll (állt), mint minden vásár. E két ellenérdekű oldal:
1. a tőke,
2. a munka.
Míg az egyik a termelés növelésén keresztül a profit növelésében, addig a másik a saját “értékén” való díjazásában érdekelt. Ám tőkés viszonyok között ez az érték soha nem érhető utól éppen a profit kergetése okán, amely ebben a termelési módban mindig is elsőbbséget élvez, ami a jövőben is így lesz.

E megmérettetést egy kétkarú mérlegként képzelhetjük el, amely folyton kileng, de sosem kerül egyensúlyba, a mutatója meg sem áll… A verseny résztvevői között folytonos feszültség húzódik, amely általában a munka díjazásának az elégtelenségében, illetve annak és a társadalom életminőségének javításának követelésében és kielégítési szándékában testesül meg.
Amióta tőkés termelési mód létezik, azóta ez két ellentétes érdek – ti. profit, kontra a munka értéke és az azért kifizetett bér különbsége – állandó súrlódásában és kölcsönhatásában alakul az értéket létrehozó termelők, azaz a társadalom érdeke, illetve ennek az ellenkező tendenciája.

Tulajdonképpen valahol az eseményeknek ebben a műhelyében alakul és formálódik a történelem is, mely folyamat egy társadalmi fejlődést mutat, amelynek során mára már olyan juttatások is polgárjogot nyertek, amelyekről nemhogy Marxék idején, de még a 100 évvel ez előtti legoptimistább szakszervezeti vezetők álmodni sem mertek volna.

Ui.
A fenti kommentemben (1,12) óraszerkezethez hasonlítottam a Marxizmus rendszerét, mely feltételezésből kifelejtettem a minden mechanikus óraszerkezetben ott működő (billegő, ketyegő) . g á t s z e r k e z e t e t . melynek célja az, hogy a kemény rugó hajtotta rendszer nehogy másodpercek alatt túlfusson, netán az egész rendszert ripityára törje össze. Az én szemléletemben ezt a meghajtó rugótól független gátló szerepet a jogrendszer szolgáltatja. Ha ez a jogi biztosíték elromlana, vagy nem funkcionálna normálisan az egész rendszer vagy szalad, vagy megáll… Lásd: SzU.

Azt állítja, hogy természetes folyamat, az emberiség fejlődése hozta magával a szociális juttatások bővülését.
Már azzal, hogy egy természetes, vagyis egy önmagától működő fejlődést ismer el, mint egymást követő szükségszerűségek bekövetkeztét, akaratlanul is elismeri Marx és Engels a természet és a társadalom dialektikájára vonatkozó tanításait.
Értse meg, a tudós nem mozgatja a törvényszerűségeket, csupán feltárja azokat. Azok pedig, ha feltárták, ha nem, akkor is működnek és hatnak a természetben és a társadalomban egyaránt.

A Marxizmust elméletét elképzelhetjük egy óramű terveként, melyben a rugók, mint indítékok, a fogaskerekek, mint a történelmi indítékok közvetítői, a rendszer végén mozgatnak két egymáshoz képest is folyton változóan “álló” és mozgó óramutatót, az elmélet végeredményét. Ha ebbe a rendszerbe csak egy homokszem kerül, avagy csak egyetlen kerék-fog hibádzik, az adott óra előbb vagy utóbb megáll.

Ez történt a szovjetnek elnevezett rendszerrel is, ahol Lenin és csapata “csupán” a marxizmus legsarkalatosabb pontját, >a legfejlettebb, a legerősebb láncszemnél bekövetkező< változás törvényét hagyta figyelmen kívül, mert úgy gondolta, hogy az egyes törvényszerű lépcsőfokok csak úgy átugorhatók. Ők átugrották. Ezért bukott el az a rendszer, pedig csak egy alkatrész, egy láncszem hiányzott a fejlődés útjáról.

És tényleg jól mutat rá Geyza, hogy a klasszikusok, nem írták le soha és sehol azt, hogy a minőségi változás időben, milyen pláne nem, hogy időtávban mikor is következik be…

Egyébként igaza van abban, hogy például MOST időlegesen Magyaroszágon éppen a legkapzsibb emberi természet ragadta meg a gazdaság kerekét, és mindent elkövet azt a legprimitívebb fedudalista keréknyomba visszaterelni olyannyira, hogy máris a magán nagybirtokok és latifundiumok kiépítésén fáradozik…

A hullámvasút most épp lefelé halad…

.

A modern tőke alapvetően nem szubjektív indíttatásból, önzésből és nemakarásból nyeri az energiáját. Akárcsak a szabadesés törvényében ha megfelelő talajon azt egyszer működésbe hozzák, akkor addig marad lendületben, amíg azt valami meg nem akadályozza… A történelem kerekét a gazdasággal egyetemben ugyanígy szükségszerűségek és gazdasági törvények, azok kölcsönhatása viszi – hosszú távon – előre. Ezek közül csak az egyik – bár nem jelentéktelen – tényező az emberi szubjektum…
Ha a haladást illetően valóban úgy és az lenne mérvadó, amit maga erről állít, akkor
1./ nem lett volna ősközösség;
2./ még mindig élne és “virágozna” a rabszolgatartó társadalom;
3./ ma még szó sem lehetne társadalombiztosításról és egészségügyi ellátásról, és közjólétről úgy általában.

Az, hogy van fejlődés az az állomásairól és azok sorrendjéről ismerszik meg…