Immár három nagyszerű, rendszeressé lett - és remélhetőleg hosszú életet megérő - kamarazenei fesztiválunk közös vonása, amolyan magyar jellegzetessége, hogy mindegyiknek kiemelkedő, világszerte is magasan jegyzett előadóművészek állnak a középpontjában, akik maguk is fellépnek a hangversenyek nagy részében, rajtuk kívül pedig hozzájuk zeneileg-emberileg is közelálló kamarapartnereik népesítik be a pódiumot. Természetesen - és szerencsére - a különbözőségek, az egyéni jellegzetességek is számosak. Simon Izabella és Várjon Dénes zeneakadémiai fesztiváljának, amely ebben az évben a „Varázshegy" nevet nyerte a keresztségben, szembeötlő megkülönböztető jegye, hogy egy zongorista házaspár koncipiálja-szerkeszti - bár a másik két fesztiválnak is megvannak a maga billentyűs „hősei", miként emennek is a vonós főszereplői -; ám talán ennél is mélyebb és jelentősebb sajátossága, hogy a műsor itt értelmezhető leginkább a művészeti vezetők személyes megnyilvánulásaként, vagy ha tetszik, vallomásaként. Mintha Simon és Várjon nem egyszerűen nagyon jó zenét szeretne megszólaltatni hozzájuk közel álló művészek kiváló előadásában, hanem saját legbensőségesebb zenei élményeit szeretné megosztani a hallgatókkal, mintegy személyhez szóló gesztusként. Innen ezeknek a koncerteknek a felfokozott várakozásokkal teli, bizsergető izgalmi állapota.

Az idei fesztivál, amelynek öt hangversenyére november 16. és 19. között került sor - egy nagytermi koncert kivételével - a Zeneakadémia Solti György-termében, bővelkedett a rácsodálkozásokban: felfedezésekben és újrafelfedezésekben, miközben nem maradt hűtlen a kamarazenei repertoár olyan régebbi vagy újabb alapműveihez sem, mint Schumann Dichterliebe-ciklusa, a Verklärte Nacht vagy LigetiKürttriója. Izgalmas és elgondolkodtató program volt mindenképpen; s ha egy bizonyos tekintetben hiányérzetet okozott is, hiányérzetem nem szorítkozik erre a fesztiválra: általános jelenségről van szó, legalábbis Magyarországon. A bécsi klasszika kamarazenei repertoárjának erőteljes visszaszorulására gondolok, arra, hogy Haydn, Mozart és Beethoven nem csupán számos korszakos remekművet tartalmazó és méreteiben is lenyűgöző kamarazenei terméséből csak mutatóban hallhatunk darabokat; nem hiszem, hogy ha a három fesztivál számait egyesítjük, akkor a három mester együttes részaránya meghaladná az öt százalékot. Az idei Varázshegybe például egyetlen Beethoven-trió fért be. Sokan mondják, hogy ez egyáltalán nem baj, örüljünk annak a remek programnak, amit kapunk. Engem mégis nyugtalanít az a veszély, hogy a kamarazene terén Mozart vagy Haydn félszívvel vállalt szerzővé, puszta előzménnyé válik, hogy műveik lassanként megszűnnek a kánon, a mainstream repertoár ugyanolyan szerves részévé lenni, mint mondjuk Brahms vagy Sosztakovics kompozíciói. Elég egy pillantást vetni a határ túlsó oldalára, a lékai (vulgo „lockenhausi"; vö. „Wieni Ünnepi Hetek") kamarazene-fesztivál programjára: ott szó sincs effajta visszaszorulásról.

Ámde „amit kaptunk", az kevés kivétellel valóban csodálatos volt, akár a zene, akár az előadás kvalitásait tekintve. Hadd kezdjem azokkal a darabokkal, amelyek számomra újdonságot vagy (újra)felfedezést jelentettek. Az első hangversenyen nem volt ilyen, a második, 17-in azonban kettő is: az önálló művek szerzőjeként alig-alig hallható Ferruccio Busoni op. 36a jelű e-moll hegedű-zongora-szonátája, illetve Max Bruch op. 83-as, klarinétra, brácsára és zongorára írott Nyolc darabjának „Nachtgesang"-ja. A századforduló táján mindössze egy évtizednyi különbséggel komponált későromatikus darab mindkettő, mégis egy világ választja el őket egymástól: hatalmas ambícióval megírt, robusztus darab a szonáta, rendkívül ihletett, finom és érzékeny zene a triótétel. A hatalmas koncentrációt, fizikai erőt és virtuozitást követelő Busoni-szonátát Keller András és Várjon Dénes tolmácsolásában hallottuk, s ez az előadás jóval több volt a jelzett követelmények abszolválásánál: a két művész olyan átéléssel játszott, ami kétségtelenné tette, hogy a darab személyesen is közel áll hozzájuk. Hallgatóként meggyőztek arról, hogy jelentékeny és nagyszabású kompozícióról van szó, roppant sokszínű és eredeti eszközökkel és megoldásokkal - még ha témái nem bizonyultak is különösen emlékezeteseknek. A Nachtgesang előadói, Klenyán Csaba, Andrea Hallam és Simon Izabella pasztellszínekben gazdag, áttetsző előadásban idézték fel a megragadó természeti képet.

A 18-i koncert két Janáček-darabja közül az első, a három fúvós, három vonós hangszerre és zongorára komponált Concertino nem tekinthető hangversenytermi ritkaságnak; az orosz népmesék világát idéző, háromtételes cselló-zongora-darab, a Tündérmese (Pohádka, JW VII/5) azonban jóval ritkábban hallható. Bár az elbűvölő kompozíció Stravinsky Pulcinella-szvitjének csellóra alkalmazott változatát juttathatja eszünkbe, Janáček műve jóval korábbi, első változata 1910-ben keletkezett. A két előadó Perényi Miklós és Roman Rabinovich, egy rendkívül figyelemreméltó és alig több mint harmincéves orosz-izraeli zongoraművész volt, akik lenyűgöző összhangban zenéltek együtt. Már a két hangszer hangja is úgyszólván eggyéolvadt, de a kifejezés, egymásra történő reagálás tekintetében is rég összeszokott kamarapartnerek benyomását keltették. Különös élvezetet jelentett a középső tétel álmodozó befejezése, illetve a záró Allegro bábszínház- és tündérmesei hangja.

Szerzője főművei közé tartozik, mégis a(z újra)felfedezések között említhető Smetana egyetlen, g-moll zongoratriója (op. 15), amelyet Alexander Sitkovetsky (hegedű), Marie-Elisabeth Hecker (cselló) ésRoman Rabinovich adott elő 19-én, vasárnap délelőtt. Már csak azért is, mert mindhárom ragyogó tehetségű előadója, akiknek a fesztivál egyik tetőpontját köszönhettük, felfedezés lehetett a hallgatóság nagy része számára - magamat is beleértve. A mű nem más, mint a legfelfoghatatlanabb, legmélyebb gyász elemi erejű kirobbanása, s ezt az ő előadásuk tökéletesen átélhetővé tette. Sitkovetsky játékának szenvedélyes szárnyalása, a kilátástalanságba zuhanó Scherzo rendkívül összetett érzelemvilágának költői és szívbemarkoló felidézése, s a zárótétel már-már földöntúli szférába emelő szerelmi duettje a mű olyan mély megértését tükrözte, amely felmenti a kritikust az alól, hogy az előadók egyes zenei-technikai erényeit részletezze.

A vasárnap esti záróhangversenyen Hugo Wolf vonósnégyesre komponált Olasz szerenádja és Dohnányi op. 37-es C-dúr szextettje képviselte a ritkán hallható réteget. Az előbbit, Wolf egytételes, egzotikusan fűszerezett karakterdarabját a rendkívül precízen, összeszokottan és koncentráltan játszó amerikai Escher Vonósnégyestől hallottuk. Dohnányi utolsó nagyszabású kamaraművét Muriel Cantoreggi(hegedű), Kim Kashkashian (brácsa), Perényi Miklós, Klenyán Csaba, Radovan Vlatković (kürt) és Várjon Dénes a fesztivál zárószámaként játszotta el. Előadásukban az elegáns, sokszínű, túlnyomórészt derűs és nemegyszer jellegzetesen szellemes zene - hogy Várjon Dénes megfogalmazását idézzem a műsorfüzetből - valóban „felszabadító erőként" hatott a hallgatóságra.

Ami az alapműveket, a fesztivál tartóoszlopait illeti, a nyitóhangverseny gyakorlatilag csakis ilyen kompozíciókból állt, mégpedig nagyjából felerészben vokális és hangszeres darabokból. Az előbbiek Marie-Claude Chappuis előadásában szólaltak meg; Brahms Brácsadalaiban (op. 91) Kim Kashkashian és Simon Izabella, Schubert Erlkönigjének vonósnégyes-kíséretes átiratában (az átirat szerzőjével a programfüzet sajnos adós marad) az Escher Kvartett közreműködésével; Schubert A halál és a lányka című dalában és Mahler dalciklusában, az Egy vándorlegény dalaiban pedig Simon Izabella volt a partnere. Mindeme dalok közül messze a Mahleréi hatottak rám a legnagyobb meggyőző erővel: a Brahms-dalokban Kashkashian játékában időnként különösképpen némi szögletesség, az énekszólista részéről pedig az átütőerő hiánya tűnt fel. Bizonyos indiszpozíciót A halál és a lányka esetében is érzékeltem, s bizony Simon Izabella megszólalásának hallatlan érzékenységével, formálásának tisztaságával és plaszticitásával nem is könnyű lépést tartani. Az Erlkönig női előadója pedig eleve hátrányban van azáltal, hogy három hímnemű szereplőt kellene illúziókeltú módon megjelenítenie. A hangverseny második részében felhangzó Mahler-ciklusban viszont egy egészen új, magabiztosságát megtaláló Marie-Claude Chappuist hallhattunk, aki immár a jelentékenységét végig megőrző Simon méltó partnereként, a dalok derűs, bukolikus, felszabadult, tragikus és nosztalgikus pillanatait is kitűnően ragadta meg, s aki a szöveg és a zenei karakter szolgálatát magától értetődően helyezte az „éneklés" elé.

A két hangszeres darab előadásáról pedig csak a legteljesebb elismerés hangján szólhatok. Ligeti Kürttriója félelmetes nehézségeket támaszt mindhárom előadójával szemben, s ha Keller Andrást és Várjon Dénest korábbi kiváló előadások nyomán a mű összeszokott előadóinak tekinthetjük, akkor nyugodtan elmondhatjuk, hogy a lenyűgöző szuggesztivitással játszó Radovan Vlatković személyében ideális partnerre találtak. Hármuk játéka nyomán még tágabbra nyílt előttünk a darab hihetetlenül gazdag világa, a zárótétel katasztrófába torkolló drámáját pedig egyenesen megrázóan idézték fel előttünk. Schönberg koncertet záró Verklärte Nachtját az Escher Vonósnégyes két tagján kívül Keller András, Kim Kashkashian, Andrea Hallam és Perényi Miklós játszotta lélegzetelállítóan - nem csupán a nagyszerű szólisták jelentős súlya miatt, hanem Kellernek a látható eszközökkel alig nyomatékosított, de félreérthetetlenül jelen levő irányításának köszönhetően. A csakis a darab egész ívének tévedhetetlen formaérzékkel történő felrajzolása révén „működő", katartikus befejezés ritkán érvényesül olyan szuggesztíven, mint ezen az estén.

Másnap a koncert A fúga művészete hat négyszólamú contrapunctusával indult, az Escher Kvartett tolmácsolásában. Számomra az előadás valamiképpen 19. századi ideálokat követőnek, sűrűnek-levegőtlennek tűnt fel, a hangok pedig kissé túlságosan érzékinek, helyenként préseltnek tetszettek. Az áttetszőséget állandó vibrato, erős hangsúlyok zavarták - miközben kétségtelen, hogy minden kristálytiszta, tökéletesen kontrollált, „muzikális" volt. Nos, ez is egy lehetséges megközelítés.

Ezen az estén szerepelt a műsoron - a bécsi klasszika képviseletében - Beethoven op. 70 no. 1-es D-dúr zongoratriója, a „Szellem"-trió; előadói Muriel Cantoreggi, Marie-Elisabeth Hecker és Simon Izabella voltak. S bizony ez az összeállítás is hallatlanul meggyőző eredményt hozott. A finom és érzékeny kidolgozottság itt csupán kiindulási pontként szolgált, s a beethoveni szellem napkitöréseinek: a nyitótétel groteszk-sziporkázó villódzásainak, a döbbenetes mélységű lassú tétel varázslatos világának, s a zárótétel kecses évődéstől az erőtől duzzadó tetőpontig vezető útjának a megjelenítését szolgálták. Nem is jutott a hallgató eszébe, hogy egy igazán nem „hölgyszonáta" jellegű Beethoven-mű tisztán női előadásáról van szó, amíg a harmadik tétel roppant igényes zongoraszólamában fel nem tűnt neki Simon Izabella erőtől duzzadó játéka, muszkuláris teljesítménye. S partnerei ugyancsak nem maradtak adósak az intenzitással.

A nagy mesterművek közül a 18-i nagytermi hangversenyen előbb két Chopin-darab: a posztumusz cisz-moll noktürn és az op. 23 no. 1-es nagy g-moll ballada szólalt meg Érdi Tamás megejtő tisztaságú, színekben gazdag és nagyszerűen megformált interpretációjában. Majd, a hangverseny zárásaként és talán az egész fesztivál legnagyobb csodájaként, a Pisztráng-ötös (A-dúr, D. 667) hangzott fel feledhetetlen és bizonyára megismételhetetlen módon, Baráti Kristóf (hegedű), Kim Kashkashian (brácsa), Marie Elisabeth Hecker (cselló), Fejérvári Zsolt (nagybőgő) és Várjon Dénes közreműködésével. Baráti beugróként mentette meg az előadást, és az sincs kizárva, hogy ez a sors könyvében volt így megírva. Heckert a fesztivál előtt nem ismertem, de a harmadik koncert vége felé már róla is világos volt, hogy kiemelkedő zenész. A másik négy játékosról pedig mindenki tudja, hogy milyen világraszóló művész saját hangszerén és kamarazenészként egyaránt. Ez a konstelláció pedig tömény élvezetté tette a Pisztráng-ötös minden egyes pillanatát. Ám még ez sem volt minden: mindezeken túl ott volt még Baráti és Várjon összjátéka, valami olyan hőfokú és gyengédségű zenei kommunikáció, amihez hasonlót korábban sem tőlük, sem másoktól nem hallottam. Tiszta szerencse, hogy a mű harmadik tétele Scherzo; így ennek tartama alatt alkalom adódott szemüveget törölgetni. Talán elég is ennyit mondanom mondanom erről a boldogító 40 percről.

A zárókoncert örökbecsű műsorszáma Schumann Dichterliebéje volt Megyesi Zoltán (ének) és Simon Izabella tolmácsolásában. Öröm volt hallani, hogy Megyesi mindig is rokonszenves művészegyénisége hogyan teljesedik ki és gazdagodik egyre érettebb zenei-művészi megoldásokkal, és hogyan nyilvánul meg egyre magabiztosabban. Salakmentes hangja változékonyan, érzékenyen és kifejezően idomul a Schumann kimeríthetetlen ihlete által megalkotott karakterekhez és lelkiállapotokhoz. Simon Izabella, mint minden énekes partneréhez, hozzá is megtalálta a saját, személyes kulcsát; ám miközben például az „Im Rhein" című dalban egyenlő súllyal van jelen az énekessel, együtt hozzák létre a varázslatos atmoszférát, az utolsó dalt és ezzel a ciklust lezáró hangszeres utójátékban egyedül jut el valamiféle felmagasztosulásig - nyilván Schumann szándéka szerint.

A többi fesztiválhangversenyről szólva, és immár csak a legemlékezetesebb pillanatokat felidézve, mindenképpen meg kell említenem Vlatković és Rabinovich 17-i első, rövid, de annál sokatmondóbb bemutatkozását Schumann op. 70-es Adagio és allegrójában, amelynek során fogalmat alkothattunk arról, mit jelent a nehézkedés nélkül való kürtjáték, s arról is, hogy Rabinovich egy néhány perces darabban is mennyi várakozást képes kelteni.

A 18-i hangverseny felvillanyozó kezdetét pedig Debussy kétzongorás En blanc et noirja jelentette a fesztivál vezetőinek rendkívül elmélyült előadásában, amely a művet hol átszellemült, hol tündéri, hol pedig enigmatikus fényben láttatta, de mindig revelatív erővel. Vasárnap délelőtt Perényi Miklós Rabinovich után Várjonnal is „mesélt", ugyanolyan elragadóan, Schumann op. 113-as Meseképeiben. Előtte aFantasiestücke néhány darabját is eljátszotta Sitkovetsky, Marie-Elisabeth Hecker és Rabinovich, trióátiratban (az átirat készítőjének személye ezúttal is homályban maradt). És ezen a koncerten került sor az Escher Vonósnégyes igazi tour de force-ára, Sosztakovics op. 117-es Esz-dúr vonósnégyesére. Ez valóban legjelentősebb, sőt minden szempontból igen jelentékeny teljesítményüknek bizonyult. Végül pedig az aznap esti zárókoncert is Simon-Várjon-produkcióval kezdődött, csak ezúttal nem kétzongorással, hanem négykezessel: Brahms op. 23-as Schumann-variációival.

Nehéz elképzelni, hogy egy fesztivál ennél többet tehetne közönségéért, a program és az előadás színvonaláért. A műsorfüzet szerkesztői viszont legközelebb talán lehetővé tehetnék, hogy a hallgató egyértelműen, már előre is megállapíthassa: melyik darabban milyen hangszerek szerepelnek, és azokon kik játszanak. Ez a mostani, koncertenkénti „összegképletekből" ugyanis sok esetben nem derül ki. A rejtvényfüzet pedig más műfaj. 2017. november 16-19. - Zeneakadémia. Rendező: Zeneakadémia Koncertközpont }