2017 december elején A National Master in International Context címmel rendeztek nemzetközi Kodály-konferenciát a Zenetudomány Intézetben. A Dalos Anna és Richter Pál zenetörténészek által szervezett háromnapos esemény címéből egyenesen következett, hogy a rendezvény folyamán a zenetudományi események iránt érdeklődő nyilvánosság megismerhette a sokoldalú tevékenységet folytató zeneszerzőnek, mint egyik alapító atyjának hálás magyar zenetörténész-szakma álláspontját. Ez a kiindulópont azonban a résztvevők nagyobbik hányadát kitevő külföldi előadók bekapcsolódása révén kiegészült: váratlanul újszerű kép rajzolódott ki Kodálynak, a magyar zeneszerzőnek az egyetemes zenetörténetben is relevánsnak mutatkozó és a mai napig meghatározónak bizonyuló szerepéről.1 Amint arra a résztvevőket üdvözlő és a konferenciát megnyitó Lovász László, Kodály Zoltán kései utóda az MTA elnöki tisztjén, fölhívta a figyelmet, már a puszta tény is, hogy erre a tudományos ünnepre egyáltalán sor kerülhetett, a zenész magyarokat és a magyar zenészeket karizmatikus személyiségével egyesíteni tudó Kodály Zoltánnak köszönhető.

A konferencia kulcsszereplője az amerikai zenetörténész-professzor Richard Taruskin volt, aki több alkalommal, több műfajban is megszólalt: december 8-án kulcshangot megadó beszédet (Keynote Speech), 10-én este pedig informális zárszót (Closing Words) mondott. Végül 11-én délután egy másik helyszínen, a Magyar Tudományos Akadémia Székházának Felolvasótermében megtartotta a Kodály-konferenciához is kapcsolódó, ám másik két magyar zeneszerző és az ő saját problémáit tematizáló székfoglaló beszédét.2

Taruskin informális zárszavában a következőket mondta a magyar zenetudományos kutatási és konferencia-szervezési gyakorlatról, illetve egészen pontosan a decemberi Kodály-konferenciáról: „Ez volt a legjobb eddig, és remélem, hogy még sok másik fogja követni. Van valami a zenetudomány magyarországi művelésében, amit én egyszerűen vonzónak találok. [...] Van valami abban a módban, ahogy Önök összedugják a fejüket és egymás mellé helyezik a szívüket a muzikológiában, ami pontosan megfelel annak, ahogy szerintem ezeket a dolgokat csinálni kell."3 Taruskin - akit a korábbi IMS-elnök Somfai László a székfoglaló előtti laudációjában így jellemzett: „kétségtelenül korunk egyik legbefolyásosabb zenetörténész-személyisége"4 - tagadhatatlanul alapos helyismeret birtokában nyilatkozott: csak 2006 óta ez volt a 12. látogatása a magyar fővárosban.5 Ezeknek az adalékoknak a fényében sejlik fel, hogy a már idézett zárszó milyen különleges helyet foglal el a számos alkalommal és különböző - de a magyar zene történetéhez mindig érzékenyen kapcsolódó - témákban elhangzó Taruskin-beszédek között: az amerikai vendég ezúttal a magyar vendéglátóknak szánt visszacsatolását fogalmazta meg a decemberi Kodály konferencia befejezését követő ihletett és nyilvánvalóan sokakat megérintő pillanatokban. A konferencia címének apropóján például a következőket mondta: „Ha arra a névre gondolnak, amelyet ennek a konferenciának adtak, mely Kodályról szól, a nemzeti mesterről, nemzetközi összefüggésben, gondoljanak csak erre az Intézetre! Ez egy nemzeti Intézet, egy nemzeti intézmény, amely a többi nemzeti intézményhez hasonlóan végzi a feladatát: ápolja a nemzeti örökséget és megtiszteli a nemzeti zene nagy alakjait. Mert ha Önök ezt nem teszik meg, ki más tenné meg? És mégis, ez az Intézet minden, csak nem elszigetelt, minden, csak nem szűken nemzeti. A magyar zenetörténészek mindig is arra törekedtek, hogy nemzetközi hidakat építsenek, tartva a kapcsolatot a külföldi kollégáikkal. Tették ezt még akkor is, amikor az ilyesmi nem volt ildomos".6

Maga a Kodály-konferencia 11 ülésszak során kevés híján 40 előadást vonultatott fel, s ezzel - legalábbis a hazai viszonyok között - egyértelműen a nagy formátumú nemzetközi rendezvények sorát gyarapította. Az első két nap tematikáját kidolgozó Dalos Anna koncepciója alapján az előadók az első két ülésszakon Kodály és kortársai kapcsolatát vizsgálták a Kodály-Concerto és Stravinsky C-dúr szimfóniája (Laki Péter), Manuel de Falla (Teresa Cascudo), valamint Niels W. Gade és Carl Nielsen (Michael Fjeldsøe) párhuzamai révén, majd az életrajzot meghatározó magyarországi kontextus vizsgálata következett (Ignácz Ádám-Ránki András, Takushi Matsui és Péteri Lóránt), végül a 3-7. ülésszakokon a Kodály-életmű legkülönfélébb irányultságú analitikus megközelítései kaptak teret, a hatásvizsgálatot, a Kodály-recepciót is beleértve. A beszámoló elején már jeleztem, hogy a külföldi beszélők voltak túlsúlyban - ezt a ténymegállapítást most két megfigyeléssel egészítem ki. 1. A magyar szerzők kritikus tömege elegáns, veretes, esetenként egyáltalán nem meglepő módon világszínvonalú angolsággal fogalmazott. Sokkal inkább, mint a nem magyar és nem angol anyanyelvűek (egyébként az anyanyelvű speakerek közé mindössze egy amerikai [Richard Taruskin] és egy-egy kettős kötődésű orosz-brit [Marina Frolova-Walker], illetve finn-brit kutató [Tina K. Ramnarine] tartozott). 2. A nem magyar és nem angol anyanyelvű beszélők révén azonban többször is a lingua franca használatakor már megszokott szürke érdektelenségétől való üdítő eltérésekre lettem figyelmes. Különösen a kelet-európai, azon belül is néhány északi és délszláv előadó angolságát színezte el néha anyanyelve zeneisége7 (a belgrádi Katarina Tomašević a zenetudományos konferencia-előadás új műfaját teremtette meg azzal, hogy prózában kommentálta épp lejátszott zenei illusztrációit; ezt a megoldást - Mozart nyomán - a melologo kifejezéssel tudom leírni). Közben pedig egy pillanatra sem volt kétséges, hogy mindenki tudásának legjavát prezentálta Budapesten. Egy olyan konferencián, amely épp egy akadémikus, nyelvészként is jelentős eredményeket felmutató zeneszerző előtt tisztelgett, aki a világirodalom számunkra már beláthatatlan méretű szegmenseit ismerte, és aki nem kevesebb, mint nyolc nyelven beszélt.

Néhány előadás során a nyelv zeneiségének felfokozott változata, a költészet is beköszönt, kongeniális kivitelezésben. A Hét zongoradarabban (op. 11) végbemenő paradigmaváltást, melynek során a korábbi romantikus-virtuóz Satz átengedte helyét egy jóval közvetlenebb, emocionális-vokális fogantatású kifejezésmódnak, Thomas Kabisch mutatta be. Ám ez csak a kezdet volt, ugyanis a 3. tétel (Esik a városban) kapcsán Komlós Katalin előadása fellibbentette a fátylat Kodály Párizs-, Debussy- és Monet-élményének minden addig tudottat felülíró jelentőségéről. Komlós Katalin nem szokványos retorikai eszközzel élt, amikor a kijelentő módban megírt szöveggel Verlaine nevének említésekor kérdőleg fordult hallgatóságához - számomra ez marad a konferencia legemlékezetesebb mozzanatainak egyike. Végül az op. 11-es sorozat 2. tétele (Székely keserves) Vikárius László érvelésének is egyik központi elemét képezte. Ez az előadás az angol romantikus irodalom mérföldkövének tekintett Lyrical Ballads (1798) szerzőinek (William Wordsworth és Samuel Taylor Coleridge) alkotói-baráti viszonyát hasonlította össze a Magyar népdalok (1906) egymást - amint arra Kusz Veronika előadása is utalt - Gruber Emmánál megismerő szerzőpároséval: a hajszálfinom hasonlatok a rövidnek ható előadás végére eltéphetetlen vörös fonallá sűrűsödtek, mely félreérthetetlenül jelenítette meg ezt az egészen zavarba ejtő, több mint egy évszázadot átívelő spirituális rokonságot.

Ezek után teljes természetesnek ható módon jutottunk el a zenéhez, a konferencia mindhárom napján, esti lecsengés formájában. Az első, péntek délután kezdődő eseményen Kodály gyermekeknek komponált kórusai, egynemű és vegyes karok szólaltak meg a Marczibányi Téri Kodály Iskola együtteseinek előadásában, Őri Csilla és Uhereczky Eszter karvezetésével. A Zeneakadémián lassan már három éve futó rehabilitációs program (Kodály-módszer a 21. században) első gyümölcseit ízlelhették meg a hallgatók, akik nemcsak a Németh Zsombor által összeállított részletgazdag műsorlapon jelzett blokkok között tapsoltak: az Erdődy-Hatvany-palota Bartók-termét szinte minden egyes műsorszám után - tehát aligha véletlenül - vastaps töltötte be. Gondos műsorösszeállítás jellemezte a szombat esti vonós kamarazene-hangversenyt is, melyre Szabadi Vilmos, Yayoi Nakajima, Karasszon Eszter és Bársony Péter közreműködésével került sor, és amellyel kapcsolatban ismét Németh Zsombor lényegre törő műsorlapja igazította el a zenetörténész közönséget. Még a konferenciát záró fogadásra is jutott táncház-muzsika, az egyébként a percekkel azelőtt a konferencián is előadó prímás, Lipták Dániel közreműködésével.

Az utolsó négy ülésszak egy újabb, önálló arculattal rendelkező egységet alkotott. A vasárnapi program a népzenekutató Kodály zsenialitására fókuszáló meghívásos konferencianap volt, melynek felütéseként Richter Pál tárt a nemzetközi nyilvánosság elé egy, a Muzsika olvasói számára sem ismeretlen gondolatmenetet,8 majd Svanibor Pettan ecsetelte azt a lelkesedést, amelyet Kodály felbukkanása váltott ki a népzenei világszervezet, az IFMC elnökségében és amely messze nem merült ki a szervezet 1964-ben Budapesten tartott konferenciáján: a Kodályt követő több nemzedéknyi magyar kutatógárda szocializációjának alapélménye lett.

A soknapos mamutkonferencia kimondatlanul is derekas helytállást követelt meg előadóktól, hallgatóktól és recenzenstől egyaránt. Már lecsengett, mikor eszembe ötlött egy - a nagyforma szintjén bizonyos hasonlóságokat mutató - zenei analógia, jóllehet ennél a pendant-nál bizony lehetetlen ambiciózusabbat elképzelni. A részben azonos előadók részvételével lezajlott előeste (Nemzetközi Dohnányi-nap) és az ünnepélyes lezáró aktus (a székfoglaló) közé ugyanis éppen egy három napig tartó konferencia ékelődött, mely így valamiképpen Tetralógiává lényegült át számomra. Botfülűnek, kőszívűnek, vagy - egy több előadó által is használt szóval élve - filiszteusnak kellett volna ahhoz lenni, hogy ez az először be- és átláthatatlannak vélt, de a hosszú hétvégét elképesztő precizitással és strukturáltan átívelő rendezvény-sorozat, mely lezárulta pillanatában a szerkezet új, addig rejtett aspektusait is felvillantotta, ne hozza a megfigyelőt olyan derűsen nyugodt, de mégis egészségesen eufórikus állapotba, amely még a professzionális magyar zenetudományi konferenciaüzem történetében is példátlannak mondható, és amelynek az előzményeit is legfeljebb töredékesen találjuk meg a korábban Budapesten megtartott nemzetközi zenetudományi konferenciák hosszú folyamában.