Kedves Miklós!

Megtisztelő, hogy ezen a fórumon köszönthetlek évfordulód alkalmából. Annyi élményem fűződik hozzád, hogy lehetetlen mindet felsorolni. Sokféle szerepben volt alkalmunk találkozni: amikor édesapámmal játszottatok, lapozóként voltam jelen, kamasz diákként otthon hallgattál meg, gyerekkorom óta hallhattam koncertjeidet és felvételeidet, zeneakadémiai osztályodba kerülvén hivatalosan hat évig tanítványod lehettem, később kamarapartnerekként is találkoztunk, amikor többek között Schubert-kvintettet játszottunk.

Kisgyerekként ismertelek meg, amikor még fel sem fogtam, kivel állok szemben. Talán mostanra sikerült megértenem belőled, művészetedből olyan jelenségeket, amelyek lényegesek. Olyan maximalista elvárást látok magaddal szemben, amely nem engedi, hogy a könnyebb megoldást válasszuk, megszállottan keresed a zene mélyebb rétegeit, összefüggéseket, zeneszerzői látásmóddal közelítesz a művekhez. Ami a megvalósítást illeti, nálad nincsenek kompromisszumok. Ezért is idegen számodra a divatos, mutatós, hajrázós játékmód: mi sem áll távolabb tőled. Rád a kotta és a szerző iránti alázat jellemző. Amikor tizenéves koromban a növendékeddé váltam, eleinte a felszínes dolgokat értettem csak meg művészetedből: a jellegzetes ujjrendeket, vonásokat (amelyek mindig hűen követik a szerzői utasításokat), a precíz artikulációt, a vonó teljes hosszának maximális kihasználását. Ezek szinte megvalósíthatatlannak tűnő magaslatok más csellisták számára, de ahogy Ligeti is mondta, ha csak megkíséreljük megvalósítani a szerzői előírásokat, már előbbre jutottunk.

Az órákon lehetőségem volt bepillantani abba az igényes munkafolyamatba, ahogyan a darabokkal foglalkozol. Megvilágosodott, hogy miért van szükség a pontos vonóváltásra; miért fontos, hogy ne hallatsszon felesleges fekvésváltás; miért érdemes követni a szerző eredeti vonásait akkor is, ha lejátszhatatlanoknak tűnnek. Művészetednek egyik nagyszerűsége számomra ahhoz hasonlítható, ahogy a legnagyszerűbb ötvös összeállítja az apró darabokat, hogy aztán összeforrasztva tökéletes műalkotás váljon belőlük.

Életem egyik legemlékezetesebb koncertélménye volt, amikor Dvořák Csellóversenyét adtad elő a Rádiózenekarral, Vásáry Tamás vezényletével. Az óráimon is lelkesedéssel számoltál be arról, hogy a szokásosnál többet tudtatok próbálni, és milyen élvezetes a közös munka. A koncerten meg is történt a csoda: az elsőtől az utolsóig egy szálra volt felfűzve minden hang. A zenekar is átszellemült, új minőséget létrehozva. Mintha az utolsó hang mágnesként vonzotta volna az előtte levő összes többit. Semmi mellébeszélés, vakvágány, magamutogatás, öncélúság.

Az a mérce, amelyet magad és növendékeid elé állítottál mind a mai napig érvényes számomra gyakorlás vagy tanítás közben.

Egyszer sem hallottalak úgy játszani, hogy félvállról vetted volna a fellépést. Mindegy, milyen pódiumon, hányan vagy kik hallgatnak. Irigylésre méltó, hogy ki tudsz zárni minden olyan tényezőt, amely nem a zenét érinti. Mindez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy ne tudtunk volna a legkülönbözőbb témákról diskurálni, jót mulatni.

Nemrég, amikor telefonon konzultáltunk Kodály Szólószonátájával kapcsolatban, ugyanolyan természetes volt az eszmecsere, mint tizenöt évvel ezelőtt. Nagyon örülök, hogy van kihez fordulnom, ha zenei tanácsra vagy véleményre van szükségem.

Sokak nevében köszönöm, amit fellépéseid és tanításod által adtál, és még sok Perényi-hangversenyt kívánok neked és közönségednek szeretettel }

Rohmann Ditta