Életem egyik nagy ajándékának tekintem, hogy Perényi Miklóst közelebbről megismerhettem, hogy immár több mint húsz éve együtt zenélek vele, hogy a próbák, koncertek, utazások alatt megfigyelhetem, miként reagál az őt körülvevő világra, mit tart fontosnak, mire irányul figyelme.

Első közös koncertjeink előtt csak távolról ismertem. Különlegesen fontos emlék egy 1990-es koncert, amelyet Izával közösen hallgattunk. A legendás Simon Albert, „Jumi" szervezte a Jogi Egyetem aulájában. Az est záró száma Bach G-dúr szvitje volt Miklós előadásában. Soha nem felejtem el azt a hatást, melyet játéka akkor ránk gyakorolt.

A közös zenélések röviddel zeneakadémiai éveim, a diploma megszerzése után kezdődtek. Korábban keveset játszottam csellisták partnereként, repertoárom ezen a területen elég szűk volt. Az élmény, hogy olyan remekműveket, amilyenek például a Beethoven- vagy a Brahms-szonáták, először vele szólaltathattam meg, felbecsülhetetlen jelentőségű volt számomra.

Egészen másképp próbált, mint bárki, akivel addig dolgoztam. Hihetetlen érdekes volt megfigyelni, hogyan keresi a darabok mozgatórugóit, mit tart fontosnak, mikor érzi, hogy bele lehet, sőt bele kell avatkozni, és mikor csak hagyni, mintegy megfigyelni a zenei folyamatokat, és ezáltal levonni újabb következtetéseket. Minden egyes észrevétele új dimenziókat nyitott meg előttem, és úgy éreztem, ezek által - huszonéves voltam akkoriban - bátrabban indulhatok el a saját utamon, neki köszönhetően merészebben kezdem el felfedezni zenei világomat. Ezt a törekvést elsősorban az segítette és sarkallta, hogy nála mindig nyilvánvaló volt, mennyire szinkronban van saját magával. Teljesen önazonosnak éreztem, olyan embernek, akinek a világa folyamatosan tágul, bővül, gazdagodik, sőt akár változik is, de soha meg nem ingathatja senki és semmi, annyira mély belső meggyőződésből és igazságból táplálkozik. Ezt a belső meggyőződést a zeneszerzők és műveik minden kompromisszumtól mentes, szinte aszketikus keresése jellemzi, és ezt a keresést ugyanolyan igénnyel végzi mindig - akkor is, ha egy adott művet már sokadszorra szólaltat meg.

Nagyon széles repertoárt játszottunk-játszunk együtt. A barokk, klasszikus és romantikus művek mellett francia szerzők szonátáit (Debussy, Fauré, Honegger, Saint-Saëns, Pierné), cseh szerzőket (Janáček, Dvořák, Martinů), és szinte minden magyar szerző (Bartók, Kodály, Dohnányi, Veress, Weiner, Farkas Ferenc és mások) műveit. Különlegesen fontos élmény volt számomra az összes Kodály-mű felvétele, valamint Bartók Rapszódiájának nagyon gyakori megszólaltatása. Ezekkel a szerzőkkel Miklós szinte vallásos szeretettel foglalkozik, minden újabb megszólaltatással gyémántként csiszolja őket tovább.

A zenélésében megjelenő tulajdonságok a mindennapi életben, emberként is jellemzik. A folyton változó világban, ahol nagyon gyakran különböző érdekek, helyzetek befolyásolnak embereket, Miklós fantasztikusan egyenes és becsületes maradt, ő képviseli az állandóságot. Minden szituációban saját maga tud maradni, aki kapcsolatban áll vele, azt soha nem érik „meglepetések".

Gyakran mondják róla, hogy olyan művészember, aki a föld fölött jár, és a zenén túli jelenségekből nem sok mindent vesz észre. Én ezzel a Perényi-képpel nem tudok egyetérteni. Fantasztikusan érdekes beszélgetéseket folytattunk történelemről, de a mindennapi élet jelenségeit is nagyon aprólékosan figyeli, észrevételeit pedig szívesen megosztja barátaival, és - ha van rá igény - szívesen ad tanácsokat is. Ezzel a lehetőséggel én gyakran éltem.

Páratlan a memóriája, évtizedekre visszatekintve is mindenre emlékszik, és - ezt szintén nem sokan tudják róla - nagyszerű a humorérzéke. Ez különösen utazásainkat tette emlékezetessé.

Isten éltessen Miklós, jó egészségben, alkotóerőd teljében, és nagyon sokáig! }