„Legújabb műveim nemzetközi fórumokon is meghallgatásra találtak. A három Eufónia című művemet az angol rádió közvetítette, a Tizenegy-hangszeres kamarazene a darmstadti fesztiválon szerepelt, hárfa-hegedű-brácsa triómat Lausanne-ban játszották legutóbb. Ebben az évben két zenekari darabot írtam, az egyiket nagy tanítómesterem, Kodály Zoltán emlékére, a másikat a felszabadulás tiszteletére" - mondta egy 1969-es kettős interjúban Maros Rudolf, amelyet vele és Durkó Zsolttal készített Pintér Lajos, az Új Élet nevű erdélyi román lap munkatársa.

Megemlékezésünket az 1969-es Sirató tárgyalásánál szakítottuk meg. Amint említettem, a siratók és az Eufóniák mérföldkőnek számítanak a Maros-életmű pályaívén. A hatvanas évek termése azonban ezeken túl még számos különlegességet tartogat számunkra. Maros Rudolf az Eufónia-sorozat után egy szvitet, két kamaradarabot, majd két zenekari művet komponált. Ebben az időszakban felerősödött Maros hárfa iránti érdeklődése, amelyben az időközben hárfaművésszé vált lányának, Maros Évának meghatározó szerepe van. Maros 1966-ban, egy sikeres konzervatóriumi vizsgát követően írta meg a hárfa Szvitet akkor 20 éves lányának, a bemutatóra azonban csak 1975. május 15-én került sor. A mű kedvelt darab lett a hárfaművészek körében, s második, Toccata című tételét a televízió nézőközönsége is megismerhette a „Vers mindenkinek" című egykor népszerű televíziós sorozat főcímzenéjeként. Szintén 1966-ban írta Maros a Musica da camera per 11 című kamaraművet, amelyben a különös színeket a fuvola, a két klarinét, az ütőhangszerek, a csembaló és a hárfa összhangja teremtette meg. A következő évben, 1967 novemberében született meg a Trió hárfára, hegedűre és brácsára, a Magyar Hárfás Triónak ajánlva. A „nagy tanítómester" emlékére írt mű a Gemma volt, amely 1968 májusában készült el. A kiszenekarra írott mű három tételből áll, a két szélső tétel sirató-, míg a középső gyors tétel notturno-hangulatú. A komponista az utolsó tétel csúcspontján megszólaló Psalmus Hungaricus-idézettel siratja mesterét: „Csak sírok, rívok..."

Az 1945-ös felszabadulásnak emléket állító zenekari művel, a Monumentummal 1968 novemberében készült el a komponista. A mű mottója - ahogy azt Dalos Anna Maros-monográfiája is feltárja az olvasó előtt - négy hang, amely a négy számnak (1, 9, 4, 5) felel meg. A számokhoz rendelt hangok ráadásul pentaton hangsorba illeszthetők. Maros a művet egy hosszú levél kíséretében Bárdos Lajosnak is elküldte véleményezésre, amelyre Bárdos egy elemzéssel válaszolt. A válaszlevélben a négy hang huszonnégy permutációjának lejegyzése, egy Liszt-allúzió, és egyik legősibb magyar dallamunkkal, a „Röpülj páva, röpülj" kezdetű népdallal való összevetés is szerepelt. 1945 nemcsak a felszabadulás éve, hanem Bartók Béla halálának éve is. Erre utal a mű végén hallható álidézet, amely Bartók Concertójának ötödik tételét juttatja eszünkbe. A modern eszközökkel, mégis a Marosra jellemző kiváló formaérzékkel megírt darabok a 20. század két legmeghatározóbb magyar komponistájának állítanak emléket, szélesítve a legkülönfélébb eszközöket felvonultató zeneszerzői palettát. A változatossággal teli életmű a hetvenes években tovább gazdagodott.

Maros így nyilatkozott Kroó György 1971-ben megjelent, A magyar zeneszerzés 25 éve című könyvének függelékében olvasható zeneszerzői kerekasztal-beszélgetés során:

„Nem hiszem, hogy létezik teljesen új zene. A zeneszerző csak egyet tehet: a régi anyagot úgy válogatja, úgy keveri a nagyon kevés újjal, hogy abból valamiféle egyéni nyelv alakuljon ki. Egy zeneszerzői stílust vagy nyelvet nem az jellemez, hogy a komponista mennyi új elemet használ benne, hanem hogy mit hagy el a régebbi eszközök közül. Én pontosan meg is tudom mondani, hogy mi az, amit a magam nyelvéből elhagytam. Nem élek például a romantikus értelemben vett melodikus fejlesztéssel. Ugyanakkor melodikus anyagaim vannak, mert én is egyre inkább hiszem, hogy melodikus anyag nélkül nem áll meg a zene, nem igazi a zene. [...] Nem használom közvetlen elődeim táncos ritmusait: számomra ma anakronisztikusnak tűnnek. Sokkal gazdagabb ritmusvilág lehetősége izgat. Ugyanakkor használok egy sor olyan eszközt, amelyek a magyar zenének azelőtt talán nem voltak olyan fontosak. Gondolok például a színnek, mint formaalkotó elemnek a rendkívül érdekes lehetőségeire."

Pontosan ez az elv tükröződik a hetvenes évek alkotásaiban. Az 1970-es Consortban - a címadás a 16-17. századi angol szórakoztató zenére utal (consort music) - Maros elhagyja az optimista táncos karaktert, és a játékosságot a színekkel való játszadozással éri el. Újdonságként hatott az a modern hangzás- és gondolati világ, melyet Maros megteremtett ezekben a művekben. Itt az altfuvola beillesztésével korszerűen hangzó zenét hozott létre, amely kiváló egységre jut a Maros-féle zenei építkezéssel és belső fejlesztéssel. Ő maga így foglalta össze saját munkaelveit a fent említett Pintér Lajos-interjúban: „A szín fokozott szerepe, erősen differenciált ritmika, és nem utolsó sorban a szigorú formálás, amit Kodálytól tanultam meg örökre."

Még az év végén bemutatták Dortmundban a Reflexiók című balettet, amelyhez Maros Rudolf írta a zenét. A cselekményvázlat a helybeli koreográfus, Eckard Brakel műve, amely az Ember sorsát kívánja bemutatni a faj létrejöttétől a társadalom megszervezésén át a dekadenciáig és a megújulásig. Várnai Péter így jellemezte a balettzenét: „Maros zenéje artisztikusan finom, kitűnően hangzó, sokszínű muzsika. Stilárisan visszalépés a szerző utóbbi alkotásaihoz képest, de ebben a tradicionálisabb hangvételben nyilván nagy súllyal esett latba a megrendelő igénye, a dortmundi publikum avantgárdellenes, hagyománykedvelő ízlése. A komponistát dicséri azonban, hogy ezen a kötött stiláris kereten belül igen tetszetős, igen ízléses zenét írt." A sort, amelyet a Reflexiók nyitott meg, további két balett folytatta: a Metropolisz és a The Poltroon.

De vajon hogyan és milyen megfontolásból került Maros 1956-os Vonósszimfóniája a Magyar Állami Operaház színpadára?

Nem sokkal a komponista legújabb külföldi balettsikere után, 1971. november 3-án Barkóczy Sándor koreográfiájában kerül színpadra a vonószenekari mű, mint háromfelvonásos balett. A Vonósszimfóniamásik két bemutatóval együtt hatalmas sikert aratott a közönség és a kortársak körében. Nagy elismerés illette az Operaházat, hogy a kortárs magyar művek népszerűsítésében ily módon vállalt szerepet. A 20. század második felében ugyanis a koreográfusok egyre inkább az eredetileg zenekari előadásra szánt zeneművekhez nyúltak „rendelt" zenék helyett. Ezt az utat már a Pécsi Balett legendás koreográfusa, Eck Imre is gyakran választotta. S bár a következő történet pár évvel korábbra datálódik, itt ragadom meg az alkalmat, hogy egy kis szigetet alkotván az életmű folyamában, Maros Rudolf egyik legfontosabb munkakapcsolatáról, Eck Imrével való együttműködéséről szóljak.

„A Pécsi Balettel vagyok állandó kapcsolatban. Három darabomat mutatták be. Tulajdonképpen ott kaptam kedvet a baletthez, úgyhogy az elmúlt évadban öt zeném szerepelt külföldön [...] Sose hittem volna, hogy ilyen táncosak a partitúráim" - olvasható a Dunántúli Napló 1974. július 23-i számában, Maros Nádor Tamásnak adott pécsi interjújában.

1960-ban történt, hogy Eck Imre, az Operaház magántáncosa egyre több időt töltött Pécsett. A csend, amely egy önálló pécsi balettest szervezését övezte, azonnal megtört, amikor Eck bejelentette, vidékre szerződik koreográfusnak. Számos szerencsés egybeesés következtében megalapíthatta a Pécsi Balettet, amelynek szárnybontogatásait feszült figyelemmel kísérte a zenészvilág. Az Állami Balett Intézet frissen diplomázott fiataljaival azonnal munkához látott. Már a második balettest részeként - 1961. június 2-án - színpadra került a Bányászballada, amelyhez Eck Maros Rudolftól kért zenét. A darab azokról szól, akik a föld mélyébe szállnak, hogy megvívjanak a természet kincseiért és meghódítsák az anyagok energiáit. Az elemek ellenállnak, de a drámai küzdelemben az ember győzedelmeskedik. A főszerepet, a Kőszént Esztergályos Cecília táncolta. A következő Maros-bemutatóra 1962. december 21-én került sor, a balettest egyetlen eredeti zenéjeként a zeneszerző Hétköznapi requiemje hangzott fel. Az előző Eck-baletthez hasonlóan ez a darab is az Ember és a Természet harcát jelenítette meg. Eck koreográfiája megsúlyosbította ezt a halászok és a halak olyan szimbolikájával, hogy ami egyeseknek zsákmány, az másoknak életük tragédiája. 1967. május 26-án a Pécsi Balett Bécsben adta elő Maros Cinque studi című művére készített balettjét, ekkor használt fel elsőként Eck már elkészült Maros-darabot koreográfiája alapjául. Az Eck Imrével való közös munka után a zeneszerző sosem szakadt el igazán a balett műfajától. A tánc, a mozgókép iránti vonzalom végigkísérte egész életművét.

Az életmű-folyamba az 1972 decemberében elkészült Jegyzetek című vonószenekari művel kapcsolódunk vissza. A kompozíció háromtételes, a tételeknek nincs tempóra vagy karakterre utaló alcímük, csupán egy-egy metronóm-szám igazít el bennünket. Eszerint lassú bevezető után gyors tételt hallunk, majd egy lassú középtétel után ismét gyors finálét. Kroó György a következőket írta a mű hallatán: „ A 12 hanggal való komponálás technikája szerint párba álló tágas akkordok, kvintekből emelt oszlopok portálján át jutunk a hangfogós tétel „csarnokába". Több mint tetszetős: érzékeny zene. A zengő, kitartott harmóniáknak sejtelmes benső életük van, s mindez egy állandó fokozás csúcspontján a harmóniákból kibomló pentaton dallamemlékben oldódik vallomássá."

Merőben más, dallamok és harmóniák nélküli szín-játékot hallhatunk az 1975-ös 4 Studies for 4 Percussion Players című csak ütőhangszerekre írt kompozícióban. Maros ebben a darabban az ütőhangszerek által nyújtott akusztikus lehetőségek széles skáláján kísérletezik.

A következő évben írt Kaleidoszkóp viszont ismét az Eufóniák hagyományához, a szép hangzás ideáljához kapcsolódik. A mű az MTV 1976-os Nemzetközi Zenei Rendezőversenyére készült, ez volt a döntő kötelező darabja. A mű lassú és gyors részek füzére, a lassú rész szólóhangszereken hangzik el, az egyre bővülő gyors részt pedig a teljes kamarazenekar szólaltatja meg. Majdnem pontosan egy évvel később jelentkezett Maros legújabb darabjával, amelyet a Magyar Rádió kérésére a Pécsi Filharmonikusoknak írt. Ez a mű a Töredék címet kapta, de ez korántsem a forma töredékességére utal. A forma ebben a műben is világos, logikusan elrendezett részekből áll. A mű kéttételes, az első tételben fafúvós szólók keresztezik a középrész töredékes, kis szekundokból építkező anyagát (A-B-A), míg a második tétel főszerepében az első tétel középrésze tűnik fel (B-A-B). Tudta Maros, hogy a zenekar, amelynek a darabot írja, jó kvalitású vonósokból, fúvósokból, és ütőhangszeres művészekből áll, hiszen a fúvósok egy részét saját maga oktatta a Zeneakadémián, az ütősök kiváló képességeit pedig pécsi balettzenéinek előadásairól ismerhette. Ő maga így nyilatkozott erről 1978-ban Szirányi Jánosnak, a Magyar Rádió Zenei Híradójában elhangzott beszélgetés során: „Ezért aztán a hangszerelésben, a szólók kiválasztásában bátran tervezhettem igazi bravúrokat, írhattam szívem szerint való muzsikát".

Maros Rudolf 1978-ban átvette Mihály Andrástól a Magyar Rádió kortárs zenei lektori posztját, s egészen haláláig folytatta lektori tevékenységét. Utolsó zeneművét, a Kontrasztokat 1979-ben komponálta Szeged város rendelésére, az 1979-es Modern Zenei Hétre. A zeneszerző így ír saját művéről: „Két tétele nemcsak tempójában (lassú - friss) hanem hangközhasználatában (szekundok - tercek) és lejegyzésben (hagyományos - aleatorikus) is kontrasztál."

A háromszoros (1954, 1955, 1957) Erkel-díjas komponista 1973-ban újabb elismerésben részesült, Érdemes Művész állami kitüntetést kapott, s 1980-ban a Kiváló Művész kitüntetést is átvehette.

Az életmű fontos állomásait sorra véve reményeink szerint az olvasó átfogó képet kapott Maros Rudolf személyiségéről, szakmai érdemeiről, zeneszerzői eszköztáráról és nyelvéről. Ideje betekintenünk a színfalak mögé. Ugyanis amint arról az előző cikkben is szóltam, Maros számára rendkívül fontos volt a színpad, a színpadi zene, említettük a baletthez fűződő kapcsolatát is. Még fontosabb azonban a sokszínű kísérletezési terep, amit a különféle alkalmazott zenék írása jelentett számára.

1949-ben, amikor Maros hétévi pécsi tartózkodás után ismét Pestre költözött, újabb lehetőségeket ragadott meg a különböző színpadi alkotások kísérőzenéjének írása terén. Fővárosi letelepedése idején az államosítás következtében számos intézmény átalakulóban volt. Az Állami Bábszínházat is - amely Maros budapesti működésének kezdetétől nyitott volt a komponista zenéjére - 1949-ben érte el az államosítás. Az addig Mesebarlang néven működő intézmény az állam által adott erkölcsi és anyagi biztonság viszonzásaként az új színházépülettel, kibővült társulattal együtt a korábbinál is nagyobb művészi kötelezettséget vállalt magára. Mivel a bábjátéknak nem volt hagyománya Magyarországon, a művészek a bábjáték mesterségének minden részletét maguk fedezték fel. A bábművészet sajátos eszköztárának keresésében segítséget nyújtott a Moszkvai Központi Bábszínház és Szergej Obrazcov 1950-es budapesti vendégjátéka is. Hatására a Bábszínház előadásmódja és repertoárja átalakult és felfrissült. A hatás azonban nem sokkal később másolássá torzult, s a szovjet minta már nem elégítette ki a színházi közönség kulturális igényeit. A felnőttek megnyerésére szolgáló alkotások helyett az addig szinte mellékfeladatként kezelt gyermekprodukciók kerültek a magyar költők, írók és a közönség érdeklődésének központjába. Ekkor társult a Bábszínházhoz többek között Tamási Áron, Tersánszky Józsi Jenő, Ignácz Rózsa és Tatay Sándor is. Maros Rudolf több zeneszerzőtársával tevékenyen részt vállalt a gyermekközönséget megnyerni kívánó bábszínházi repertoár felvirágoztatásában. Amint Óhidy Lehel bábszínész a színházi színlapok, illetve az intézmény magániratai alapján összeállított, tíz évet átölelő repertoárjegyzéke is mutatja, a színház számára komponáló zeneszerzők közül Marost alkalmazták a legtöbbször. Az ő zenéjével adták elő többek között Csornij Piroska és a farkas című meséjét, Tersánszky Józsi Jenő Misi Mókus kalandjai, majd Misi Mókus újabb kalandjai című meséit, valamint a Grimm testvérek Jancsi és Juliska című meséjét, Szilágyi Dezső átdolgozásában.

Maros bábszínházi működése mellett más intézményekkel is állandó kapcsolatban állt. Egyik legfontosabb munkakapcsolata a Magyar Rádióhoz fűzte. Amellett, hogy a Rádió számos népdalfeldolgozást, szvitet rendelt Marostól, néhány rádiós hangjáték zenéje is az ő nevéhez fűződik, mint a Micimackó és A helység kalapácsa hangjátékok kísérőzenéje, az Aranyfalu és a Centercsatár sporthangjáték zenéje.

Mikor Maros Rudolfnak hanglemez-kísérőzenék írására is lehetőségek kínálkoztak, a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat (MHV) már kezdett kilábalni kilátástalannak tűnő helyzetéből. Az MHV Kodály Zoltán közbenjárásának köszönhetően stúdiót kapott a Rottenbiller utcai Odeon mozi nézőterén, ahol évtizedeken át csak a felvételek elkészítésére volt lehetősége, ugyanis saját gyártókapacitással nem rendelkezett. Ez igencsak megnehezítette a hanglemezgyár működését, hiszen a számukra mellékfoglalkozásként nyersanyagot gyártó Kábelgyár Rt. - amelynek egy részlege gőzgépekkel hajtott gyártósoron végezte a gyártást - mindig késett a szállítással, s folyamatos nyersanyaghiányban szenvedtek. A helyzetet kezdetben a csehszlovák Supraphon hanglemezgyár könnyítette meg lemez-bérgyártással, majd 1953-tól maga az MHV is hanglemezgyártó üzem felállítását kezdeményezte. Ekkor már kísérleteztek mikrobarázdás hanglemezek készítésével, s 1957-től meg is indult a saját lemezgyártás. Maros Rudolf összesen öt, lemezen is kiadott meséhez írt kísérőzenét. Ebből három az 1958-ban megjelent 8 mese a gyermekeknek hanglemezen található, két mesét pedig külön, A falánk kiskacsa - Mérges Mackó pórul jár című lemezen adtak ki 1961-ben. A mesezenékről általánosan elmondható, hogy meglehetősen illusztratívak, kiváló hangutánzó és hangulatteremtő kísérőzenék. Zenei anyagukban több olyan zenei motívum fedezhető fel, amelyet Maros később, kissé variálva, filmzenéiben is felhasznált.

A zeneszerzőknek régebbi korokban éppúgy alkalmi vagy éppen folyamatos munkát adott egy-egy színdarab, bábjáték, táncjáték vagy pantomim kísérőzenéjének megkomponálása, mint Maros korában. Ami azonban a 20. század egyik legfontosabb hozadékaként az alkalmazott zenék - a bábzenéknél, színpadi és rádiós kísérőzenéknél - sokkal összetettebb műfaját segítette világra, az a hangosfilm térnyerése volt.

Maros Rudolf nem sokkal Budapestre érkezése után már három film, a Tűzkeresztség, a Vendégeink, és a Lánchíd egy napja zenéjének megírására vállalkozott. Ezek mellett az Ecseri lakodalmas című táncjátékáról készült rövidfilmet is megnézhette a közönség a bemutató utáni évben, 1952-ben. A komponista 1953. december 5-én írta alá a szerződést a Magyar Híradó és Dokumentum Filmgyárral, amelynek értelmében a heti filmhíradók főcímzenéjének és „vége" felirat zenéjének megírásával és hangszerelésével bízták meg. Több zeneszerzővel is kötöttek ilyen megállapodást egyszerre, s a megírt zenék közül a számukra legmegfelelőbbnek felhasználási helyét és idejét ők szabták meg. Már a szerződéskötés évében felhasználásra alkalmasnak érezte a filmgyár Maros főcímzenéjét.

A rajz-, báb-, és játékfilmkészítők többsége a Magyar Híradó- és Dokumentumfilmgyárban kezdte működését, mint reklámfilm-, illetve dokumentumfilm-készítő. Ismeretterjesztő, oktató célú kisfilmjeiknek a Híradó mozi (VII. Erzsébet - akkor Lenin - körút 13.) adott helyet, ahol óránként játszottak híradót és rövidfilmeket. Utóbbiak a híradóvetítések végére kerültek, kitöltendő az egy órát, melyre a nép jegyet válthatott. Előfordult, hogy egy órában több oktató célzattal készített filmet tekinthetett meg a mozi közönsége. A munkásosztály más és más területen művelődhetett a kisfilmek által, de ami még lényegesebb, hogy a meglehetősen nagy számban gyártott propagandafilmek segítségével naprakész lehetett a közös ügyért szorgoskodó nép legfőbb feladatait illetően. Ilyen célt szolgált a Balkéz Tóbiásról szóló bábfilm is. Ez a mindössze ötperces bábfilm Imre István alkotása, aki szintén a Híradó- és Dokumentumfilmgyárban kezdte pályáját, s több sikertelen bábfilm után, amelyekben csupán segédrendező volt, 1953-ban bemutathatta a Balkéz Tóbiást, a Magyarországon éppen megszületőben lévő műfaj kiindulópontjának tekinthető alkotását, Maros Rudolf zenéjével. A film címszereplője egy rest, magát a dolgozó nép derűs világából kizáró figura, akit az agitprop hulladékgyűjtésre ösztönző trombitaszava először megerősít elszigeteltségében, végül két balkezének köszönhetően az otthonában felhalmozódó szemét láttán beáll a lelkiismeretesen gyűjtögetők sorába, s felszabadult örömében kezet fog a rendszerrel. A zene kiválóan szembeállítja a munkásélet örömeit a főszereplő csökönyösségével. Amint Tóbiás rájön, hogy az eddig ajtaján kívül rekesztett megnyugtató együttműködés boldoggá teszi, felszabadult tánczenét hallhatunk, egész pontosan a Kájoni-kódexben fennmaradt 17. századi magyar táncot, Apor Lázár táncát.

Maros Rudolfot legmeghatározóbb filmes kapcsolata egy szintén gyerekcipőben járó műfajhoz kötötte. Ez a természetfilm, azaz a népszerű-tudományos film műfaja volt. A zsáner az ötvenes években alakult ki, s a kezdetben rövidfilm méretű alkotások szintén a Híradó mozi „szüneteiben" kerültek vászonra.

Sok országot megelőzve a magyar filmesek vállalkoztak először arra, hogy a mozgóképet a tanítás, az ismeretterjesztés szolgálatába állítsák. 1951-ben létrejött a népszerű-tudományos filmfőosztály, amely lehetővé tette a természet-és társadalomtudományi témájú filmek gyártását. Az első nemzetközi elismerést Homoki Nagy István filmjei szerezték meg, leghíresebb munkája az 1953-as Gyöngyvirágtól lombhullásig című természetfilm. A műfaj másik meghatározó alakja Kollányi Ágoston volt, aki elődeinél sokkal autentikusabban, saját természetes közegükben ábrázolta az állatokat.

A rendező a filmjeihez maga választotta a munkatársakat. Operatőrt, vágót, zeneszerzőt egyaránt. Kollányi Ágoston nagyon szeretett kísérletezni, gyakran váltogatta munkatársait. Legkedveltebb operatőre Váncsa Lajos volt. Több zeneszerző is dolgozott vele, mégis Maros Rudolf az, akire legtöbb filmjének megzenésítését bízta. Kollányit ifjúkori jó barátság fűzte Maros második feleségéhez, Harmath Jerryhez. Így került kapcsolatba a rendező Marossal, aki elsőként az 1957-es Egy másodperc története című kisfilmjéhez készített zenét. Ez a Fővárosi Állatkertben készült film az állatok robbanás hatására tanúsított viselkedését mutatja be. Különlegessége, hogy azelőtt nem készült film olyan kamerával, amely visszafelé és lelassítva is vetíthető anyagot produkált. Maros zenéje rendkívül jól követi a lassított felvételt és riadt állatokat. Maros ezt követően még tizenhárom Kollányi filmhez írt zenét. Legnagyobb részük a növény- és állatvilág témájához kapcsolódik (Napszakos ritmusok, Ragadozó növények, Riport viaszvárosból, Játék az életért, Szökellő lábak, suhanó szárnyak), van köztük Holdról szóló tudományos film (Földünk útitársa), Afrikáról szóló ismeretterjesztő film (Bélyegek beszélnek Afrikáról), és van, amely mikroszkopikus méretű jelenségeket mutat be (Mint cseppben a tenger). A természettudományos filmekkel párhuzamosan jelentős szerepet kaptak a képzőművészeti témájú alkotások. Néhányat ezek közül szintén Maros zenésített meg: Művek és műhelyek I, II; Az agyag poétája: Kovács Margit. A Maros-Kollányi együttműködés legfontosabb eredménye az egész estét betöltő Örök megújulás című természetfilm. A közel másfél órás, rendkívül igényes, fejlett technikai eszközökkel létrehozott mű megzenésítése fontos munka volt Maros számára. Sok időt fordított rá, s ez abból is kitűnik, hogy a színeket és technikákat, amelyeket e film munkálatai alatt kikísérletezett, később más műveiben is eredményesen alkalmazta.

Filmzenei szempontból a természetfilm a legtöbb kihívással szembesítő műfaj. Minden más hangosfilm-műfajtól eltérően a természetfilm végigkomponált zene, tele hangutánzó, hangulatfestő elemekkel, hullámzó, szökellő mozdulatokkal, színekkel, gesztusokkal. Kiaknázatlan zenei lehetőségek rejlenek benne. Maros számára a legjobb terep volt a kísérletezésre, lehetővé tette az ütőhangszerek kipróbálását, a színekkel való játékot is, s a természetfilmek zenéjének komponálásánál - az időbeli megkötéseket leszámítva - hatalmas szabadsággal bírt.

Maros zenéjéről általánosan elmondható, hogy a pillanatra, a hullámzásra, az anyagokra és árnyalatokra pontosan reagáló, rendkívül érzékeny zenét írt közönségtől, közegtől, és széliránytól függetlenül. Egész életművében visszatükröződik a kodályi hagyományokhoz hű optimista megújulni vágyás. „Nemzedékről nemzedékre utódok váltják az elődöket és az örök megújulás nagy pillanatai felett már ott lebeg az élet szépsége, varázsa, mosolya" - hallhatjuk az Örök megújulás utolsó perceiben.

Maros Rudolf 66 éves korában, 1982. augusztus 2-án hunyt el Budapesten. Egy héttel később, a Farkasréti temetőben pályatársa és barátja, Szőllősy András nagy megrendüléssel átitatott gyászbeszédet mondott. A nekrológ utolsó mondata méltó lezárást ad a Kodály utáni nemzedék egyik legmeghatározóbb személyisége előtti tiszteletadásnak:

„A hiányod talán ráébreszt arra, hogy végre el kell indulnunk azon az emelkedőn - most már a magunk erejéből -, amelyen, amíg közöttünk voltál, két kézzel húztál bennünket fölfelé. Mostantól azon a földön járunk, amely a Te hamvaidat fogadta magába. A lépéseinkért is felelősek vagyunk." }