- Mikor és hogyan kezdett a historikus előadói gyakorlattal foglalkozni? Mi volt a legfőbb motivációja, hogy elsajátítsa a korhű játékmódot is?

- Az egész Bach szóló műveivel kezdődött. Néhány barátom ismertette meg velem a historikus játékmódot, ekkor döbbentem csak rá, milyen keveset is tudok Bach zenéjének előadásáról. Rengeteg régizenét kezdtem hallgatni olyan fantasztikus zenészek tolmácsolásában, mint az Il Giardino Armonico vagy John Eliot Gardiner és zenekara. Teljesen új világ nyílt meg előttem.

- Ha korhű előadásról van szó, kik azok az előadók, akiknek a játéka a legnagyobb hatással volt Önre?

- Sokakat tudnék említeni. Az Il Giardino elementáris erővel hatott rám, nem hittem a fülemnek, mikor először találkoztam velük. Soha nem hallottam korábban senkit így játszani a hangszerén. De miközben csodáltam őket, soha nem gondoltam volna, hogy egy nap én is velük fogok majd játszani. Sokáig azt sem hittem, hogy valaha barokk hangszert fogok majd a kezemben, bélhúrokkal és barokk vonóval. Aztán lassan mégis így alakult. Sokat jelentett számomra Ottavio Dantone csembalista és karmester játéka is, az ő Bach-interpretációjából is rengeteget tanultam.

- A Zeneakadémiának adott interjújában úgy fogalmazott, hogy a hegedülés élvezete csak igen későn társult a játékához. Hogyan volt képes nap mint nap színpadra állni e nélkül az élvezet nélkül?

- A Szovjetunióban nőttem fel, ahol a félelem áthatotta az emberek életét. Mikor négyévesen hegedülni kezdtem, még négy hangot sem tudtam egyenletesen eljátszani egymás után, de már tele voltam félelemmel. Féltem az apámtól, aki gyakorolt velem, és féltem attól, hogy valamit nem jól csinálok. Az utóbbi félelmem gyakorlatilag máig velem maradt, olyan mélyen bennem van. Ahogy ma az épület előtt sétálva láttam a Zeneakadémiára igyekvő fiatal hangszereseket, valami furcsa nosztalgia kerített hatalmába. Elképzeltem, milyen lenne újra szigorú tanároknak játszani, vizsgákra, versenyekre, meghallgatásokra járni - és újra elöntött a félelem. Ugyanazt a félelmet éreztem, mint diákkoromban. És arra gondoltam, mennyire örülök, hogy nem kell mindezt újra kezdenem.

- Hogyan tudott megküzdeni ezzel a félelemmel?

- Olykor még mindig küzdök vele. Minden attól függ, milyen zenét játszom. A barokk zene például tiszta élvezet, szinte szórakozás a számomra. Akkor is eltűnik a félelem, ha már nagyon jól ismerek egy művet. De mindig igyekszem megküzdeni vele, hiszen zene és félelem nem illenek egymáshoz.

- A klasszikus zene mellett számos különböző műfajban is játszik, nem szereti azonban „felcímkézni" ezeket a műfajokat. Milyen szerepet játszanak ezek a típusú új zenék az életében?

- Szeretek különböző stílusokban játszani és kísérletezni a határaimmal. Ha az ember egy újfajta zenét kezd játszani, fontos, hogy sok időt töltsön az adott stílussal. Nem úgy megy, hogy megkedvelek egy stílust, és rögtön játszom is. Vannak persze olyan különleges találkozások előadók és műfajok között, mikor az első pillanattól fogva érezhető, hogy a zene szívből szól. De sok olyat is látni, hogy egy előadó hiába próbálkozik kitartóan új műfajokkal, nem születik meg ez a fajta összhang. Én sem lennék például képes úgy játszani cigányzenét, mint azok a zenészek Magyarországon, akik ebben nőttek fel. De nagyon szeretem akár csak hallgatni is a különböző kultúrák, Afrika, India, Japán, Dél-Amerika zenéjét. Egyszerűen lenyűgöz a zene sokfélesége.

- Januárban Andrea Marconnal és a Venice Baroque Orchestrával hallhattuk Önt a Zeneakadémián. Hogyan jellemezné a velük való művészi kapcsolatát?

- Először talán nyolc éve találkoztunk, mikor Giuliano Carmignola megkért, hogy játsszam el vele Vivaldi két hegedűre komponált versenyműveit. Egy hangversenykörút alkalmával ezeket a darabokat több koncerten is előadtuk, majd később lemezre is vettük őket. Ez a mostani volt azonban az első alkalom, hogy egyedüli szólistaként játszhattam a zenekarral.

- Járt-e már korábban Budapesten?

- Bár több magyar zenésszel, karmesterrel és zenekarral játszottam már - köztük Fischer Ivánnal és Fischer Ádámmal -, ez volt az első alkalom, hogy Magyarországon adhattam koncertet.

- Több interjújában és nemrég megjelent, From Russia to Love című könyvében is mesélt a Szovjetunióból való disszidálásának kalandfilmbe illő történetéről. Melyek voltak a legnehezebb pillanatai a szökésnek?

- A legnehezebb természetesen az volt, hogy ne kapjanak el minket. Mindent kockára tettünk, így biztosnak kellett lennünk abban, hogy minden a terv szerint halad. Finnországban adtunk koncertet, Finnországnak azonban olyan megállapodása volt a Szovjetunióval, hogy nem segítheti a disszidálókat. Autóval jutottunk át Svédországba, ahol a rendőrségtől kértünk segítséget, az amerikai nagykövetséget viszont zárva találtuk. Egy hotelszobában kellett elbújnunk, és itt sem voltunk biztonságban, hiszen Stockholm is tele volt KGB-s ügynökökkel. Végül a svéd rendőrségtől még parókákat is kaptunk, ők kísértek el több napos várakozás után az amerikai nagykövetségre. }