{ KUSZ VERONIKA

Liszt Zongoraverseny

A rendes forgatókönyvnek megfelelően hat fiatal került a 14. Liszt Ferenc Nemzetközi Zongoraverseny (49. Budapesti Nemzetközi Zenei Verseny) döntőjébe: egy lány és öt fiú; egy 19, egy 29 éves és négy 23 év körüli fiatal; származásukat tekintve három európai és három ázsiai; utolsó iskolájuk szerint pedig két zongorista a budapesti Zeneakadémiáról, kettő a moszkvai konzervatóriumból és kettő egy-egy német egyetemről. E sorok írásakor persze már az eredményt is tudni lehet: a versenyt a japán Sakata Tomoki nyerte meg, a második díjat az orosz Szergej Beljavszkij vitte el, míg a bronzérmes a német versenyző, Leon Bernsdorf lett. Bár 2016-ban egy ilyen rendezvény sajnos nem képezi annyira közbeszéd tárgyát, mint például az első, 1933-as Liszt-verseny, amelyet szenvedélyesen nyomon követett aközönség, és amelynek eredményhirdetése kisebb botrányt keltett, a díjazottak személyéről és sorrendjéről most is lehet vitatkozni. Véleménye persze mindenkinek lehet, még ha nyilvánvalóan nem is olyan árnyalt, mint a Kurtág György díszelnökkel és Kun Woo Paik elnökkel együtt tízfős zsűrinek (Michel Béroff, Frankl Péter, Leslie Howard, Cyprien Katsaris, Dráfi Kálmán, Kovács János, Mácsai János, Mocsári Károly). Az alábbiakban tehát a legnagyobb igyekezettel is csak arra vállalkozhatom, hogy összegezzem: milyen benyomást keltettek a versenyzők a zenekari döntő során a bíráknál kevésbé avatott közönségben, s ez milyen viszonyban van a hivatalos eredménnyel. Hogy egyes szám első személy helyett „közönség"-et írok, nem véletlen: a szombat délelőtti és esti döntőkön ugyanis egyetlen kivételtől eltekintve saját véleményem pontos tükrét éreztem a hallgatóság tetszésnyilvánításában (hozzáteszem, a közönség soraiban sok - egy átlagos koncertnél valószínűleg jóval több - szakmabeli ült).

A zsűri legfontosabb döntésével minden bizonnyal egyetértett az esti közönség nagy része (én magam biztosan): Sakata Tomoki Haláltánc-interpretációját ugyanis fergeteges ünneplésben részesítette. Adélelőtti szekcióban egyébként Sakata honfitársa, a Budapesten is tanult Morimoto Miho játszotta ezt a művet, s az első taktusokban még a két elő­adás hasonlósága tűnt fel. Legkésőbb azonban ahangrepetíciós fugatónál - de inkább már az első variációt megelőző szólószakasznál - nyilvánvalóvá vált, hogy Sakata sokkal nagyobb formátumú játékos. Ez azonban nem jelenti, hogy a döntő egyetlen női versenyzőjének ne lett volna számos erénye, sőt billentése eleinte valamiképp körvonalazottabbnak tűnt Sakatáénál. Előadása feltűnően ritmikus is volt, s megemlíteném még, hogy rajta látszott leginkább azöröm, hogy a színpadon lehet - a közönség megnyerésében bizony ilyen körülmények is számítanak! Másfelől viszont Sakatával nem lehetett versenyre kelni ezen a napon. Érett kiállásával, magabiztos technikájával, gyönyörködtetően árnyalt interpretációjával - úgy éreztem - a mezőny fölé magasodott. Ráadásul az esti szekció első versenyzőjeként lépett színpadra, vagyis jócskán nehezebb dolga volt, mint az őt követő orosz és német versenyzőnek, mégis percek alatt képest volt felfűteni a délelőttihez képest igen tekintélyes számú hallgatóságot - nem hiszem, hogy a többi döntős közül bárki más képes lett volna erre. Végül pedig azért gondolom, hogy Sakata méltó volt a győzelemre, mert mindenkinél jobban érzékeltetni tudta Liszt zenéjének sokféle színét. Valamiképp megoldotta, hogy interpretációján, mint egy kulcslyukon keresztül betekintsünk ebbe a páratlan, szépségekkel teli, de ellentmondásoktól sem mentes életműbe. Ennél többet semmilyen Liszt-verseny szervezői nem kívánhattak volna.

A zenekari döntőn nyújtott teljesítménye alapján viszont nem gondoltam volna, hogy az Esz-dúr versennyel fellépő Szergej Beljavszkij fut be másodiknak, ugyanis kissé diszharmonikus jelenségnek éreztem. Nyilvánvaló volt, hogy hatalmas tartalékai vannak mind technikailag, mind érzelmileg, de mintha valamiféle árnyéka lett volna a játékának. Beljavszkij e szereplése alapján inkább zseniális ígéretnek, mintsem pódiumkész zongoristának tűnt. Ő tudott a legkevésbé együttműködni a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarával, és csakis Kesselyák Gergely intenzív munkájának volt köszönhető, hogy nem esett szét a produkció. Nemcsak a zenekar, a hallgatóság is kevésbé lelkesen fogadta az előadást - éppen ezért különös, hogy végül Beljavszkij kapta a közönségdíjat. Valószínű, hogy a korábbi fordulókban jóval erősebb szereplései lehettek, s bár a technika ördöge lapzártáig nem engedte, hogy meghallgassam például h-moll szonátáját, feltehetőleg érdemes lesz utánajárni. A délelőtti részben Kocsis Krisztián játszotta ezt a művet, aki napra pontosan 19 esztendős lévén a mezőny legfiatalabbja volt (nemcsak a döntőben, hanem az egész versenyen). Ő a zenekar-kíséretes fordulóban egyelőre nem tudott lépést tartani idősebb társaival, de megérdemelten vette át az Emberi Erőforrások Minisztériuma különdíját.

Az A-dúr zongoraverseny két, meglehetősen különböző, ugyanakkor egyaránt magas színvonalú inter­pre­tá­ció­ban hangzott el a nap során. Délelőtt a tajvani Lin Kuan Ting játszott: hatalmas energiájú, bámulatos hangzásokra képes, rokonszenves fellépésű ifjú művészt ismertünk meg személyében. A Moszkvában tanuló Lin nem fukarkodott az érzelmekkel. Az ő interpretációja járta be a legnagyobb szélsőségeket, ő játszotta a legtörékenyebb lírát, az ő fortissimói voltak talán a legdörgedelmesebbek. Kicsit talán sok is volt mindebből, talán hatásvadász volt néhol? Lehet. A közönséget azonban kétségkívül meggyőzte, még ha rögtön éreztem is, hogy első vagy második díjat ez a fajta „szenzációhajhászat" biztosan nem fog hozni - pedig valahol ez is Liszt. (Engem mindenesetre megnyert magának Lin, bevallom, még a közönségszavazatomat is neki adtam.) Este a zenekari döntő zárószámaként Leon Bernsdorf adta elő a művet, s ez volt az a pillanat, amikor nem értettem egyet a közönséggel, ugyanis produkcióját a nap talán legnagyobb ovációja fogadta. Szó se róla: Bernsdorf tökéletes zongorista. Kulturált, ízléses, intelligens. Nem túl gépies, de mégis roppant összeszedett; pontosan játszik, pontosan artikulál; s ő bezzeg sosem érzelgős, sosem túlzó. Különös, de összességében mégis kevésbé lettem kíváncsi rá, mint versenytársai némelyikére, és megkockáztatom, hogy a tajvani zongorista előadásában - minden szélsőség ellenére - vonzóbbnak, de legalábbis egyedibbnek találtam Liszt A-dúr koncertjét. Ezzel együtt Bernsdorf dobogós helye várható és indokolt volt.

 Sakata Tomoki, Kesselyák Gergely és a Rádiózenekar/Kováts D. Zsolt felvétele/Filharmónia

Hozzá kell tennem, hogy a produkcióját követő tombolás talán nemcsak neki, hanem az összes finalistának, sőt az összes versenyzőnek szólt. Vagy még inkább: a zenekarnak. Versenyekről szóló beszámolóban szokás leírni, hogy a zenekar remekül helytállt - itt most nem egyszerűen erről volt szó. Kesselyák Gergely és a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara olyan megható odaadással, igyekezettel, lelkesedéssel végezte munkáját, amihez foghatót még nem láttam hasonló szituációban (és hangversenyen is nagyon ritkán). Hála nekik egymás után hat, olyan csodásan kimunkált, izzó, elragadó Liszt-interpretációt hallhattunk ezen a napon, amely méltóvá tette ezt a döntőt a verseny múltjához. (Szeptember 10. - Zeneakadémia. Rendező: Filharmónia Budapest }

{ OZSVÁRT VIKTÓRIA

Magyar dalok 
a Magyar Dal Napján

Immár nyolcadik esztendeje, hogy Presser Gábor kezdeményezése nyomán létrejött az első olyan rendezvény, amely a Magyar Dal Napja hangzatos címet viselte. Az ötlet hiánypótlónak bizonyult, így nem maradt el a folytatás sem. 2009-től kezdve minden év szeptemberének második vasárnapját a Magyar Dal Napjaként tartja számon a hazai koncertélet. Az elsősorban könnyűzenei vonalon útjára indult sorozat programkínálata hamarosan a klasszikus zene irányában is terjeszkedni kezdett. Mára már mindenféle dal, legyen az könnyű, komoly, régi vagy új, szép számban képviselteti magát a magyar dal ünnepén.

Szeptember 11-én a Magyar Mű­vé­szeti Akadémia Székházának, a Pesti Vigadónak Sinkovits Imre Kamaraszínpada adott otthont a 2016-os esemény egyik illusztris koncertjének, melynek a szervezők aCanticum Hungaricum címet adták. A hangversenyen Tóth Péter, a Magyar Dal Napja komolyzenei oldalának megálmodója, az MMA Zeneművészeti Tagozatának vezetője mondott köszöntőt. Aközreműködő énekesek igazi sztárok a hazai koncertéletben: Meláth Andrea, Wiedemann Bernadett és Bretz Gábor neve már önmagában is kiemelkedően színvonalas produkciókat garantált. Mint tudjuk, azigazság három, ha magyar: a ráadás a zongorakísérő, Virág Emese személyében manifesztálódott, az énekesek méltó és egyenrangú társaként. A hangverseny műsorvezetője Hollós Máté zeneszerző volt.

Az est programján szereplő dalok átfogó képet nyújtottak a magyar dal alakulásáról a 19. század közepétől egészen napjainkig. Az első részt mára már klasszikussá vált szerzők dalai alkották, a szünet utáni második félidő számai, melyek kis túlzással fogalmazva zenetörténeti áttekintésnek is beillettek, egészen a kortárs kompozíciókig jutottak el. A mesebeli számoknál maradva összesen huszonegy dalt hallhatott a közönség, a három előadó hét-hét alkalommal lépett a színpadra. Az áttekinthetőség érdekében nem sorrendben veszem végig az elhangzott műveket, hanem egy-egy blokkban említem az egyes előadók által interpretált dalokat. Meláth Andrea előadásában a kiváló hangi kvalitás mellett elsősorban a határozott, ugyanakkor a dalok által megkívánt atmoszférához hamar idomulni képes színpadi jelenlét professzionalizmusát élvezhettük. Mihalovich Ödön Erdei éj című dalában a kompozíció gyengeségeinek ellenére is szuggesztív drámaiság dominált. Az utána következő Hubay Jenő-dal, a Profilból finom lírája hasonlóképpen jól érvényesült. Balassa Sándor Dalok a Sümegvár utcából című ciklusának tétele, a Búcsú szintén Meláth éneklésének lírai oldalát állította előtérbe. Bartók Béla Ady-dala, Az ágyam hívogat megállította volna a teremben a levegőt - ha a légkondicionáló berendezés diszkrét, de folyamatos zúgása nem gondoskodott volna ennek ellenkezőjéről. Vajda János három dalból álló Nebenliederje, Dubrovay László Por-dala és Fekete Gyula kompozíciója, A Vágy Érintése Ruhagyár legfrissebb kollekciója ugyan különféle megközelítésmóddal, de egyaránt a komikum, a groteszk világát idézte meg.

Bretz Gábor teljesítménye kissé ingadozott az est folyamán - mintha apróbb indiszpozíció is hátráltatta volna a koncert első felében. Hubay Jenő Énekelj egy régi balladát című dalának olykor erősen giccsbe hajló zenei világával valószínűleg nem tudott maradéktalanul azonosulni, a dalhoz alapvetően illő gesztusai mesterkéltnek hatottak. Kodály Zoltán Megkésett melódiáinak két darabját (Magányosság; AFarsang búcsúszavai) és Szerványszky Endre Tóth Árpád verseire komponált két dalát (Meddő órán; Esti kertben) megoldottabbnak éreztem. Hollós Máté Lehel című dalában Bretz hangja már ereje teljében mutatkozott meg. Az eredetileg kórusműként született Tóth Péter-dal, a Bordal felszabadult örömzeneként hatott.

Virág Emese és Wiedemann Bernadett/ Felvégi Andrea felvétele

Ahányszor csak megjelent a szín­padon, Wiedemann Bernadett szeretetteljes légkört teremtett maga körül. Széchényi Imre Lenau-megzenésítését, A három cigányt éppoly elhivatottan és átéléssel közelítette meg, mint Liszt Ferencnek az azonos költeményre, de lényegesen más minőségben született kompozícióját. Goldmark Károly műve, a Szabadon későromantikus, brahmsos harmóniavilágával maradt emlékezetes. Ligeti György fiatalkori kompozíciójában, az Arany János Burns-fordítására írt Az ördög elvitte a fináncot kezdetű dalban a humor kapott szerepet. A koncerten jelenlévő Kocsár Miklós Altató és Maradj még című dalának előadása az este legmeghatóbb pillanatait hordozta magában. Végezetül Orbán György marosvásárhelyi sírfeliratok szövegéből összeállított Útravalója hangzott el. Szeptember 11. - Vigadó, Sinkovits Imre Ka­ma­ra­színpad. Rendező: MMA }