Péteri Lóránt

MAHLER,

A scherzo és a "Kisértés"

Rózsavölgyi és Társa, 2015

256 oldal. 3990 Ft

"Kisértlebilincselik a figyelmet, a mű fókuszába állított konkrét tétel aprólékos 
(a maga szempontjait több korábbi elemzés részleteivel is összevető) analízise itt-ott valamelyest próbára teszi az olvasó türelmét. Már csak amiatt is, mert a gondolatmenetet mindvégig a teljes partitúrát közlő kottapéldák kísérik – itt mindenképpen szerencsésebb lett volna egy (elsősorban az elemzés szempontjából lényeges elemeket tömörítő) zongorakivonat készítése és közlése a tizen- (sőt huszon-) valahány soros felrakásokat blattolni aligha képes átlagolvasó számára.

Másfelől viszont a részletes analízis végül is tökéletesen megvilágítja az elemzésre kiválasztott tétel paradigmatikus jelenőségét, ezáltal egyszersmind a teljes kötet struktúráját is igazolva. A Második scherzójában ugyanis kétségtelenül egy „többdimenziós forma” valósul meg a triós szerkezet, a permutációs elv és az „örök visszatérés” zenei gesztusának egymásmellettisége révén – ennyiben tehát a tétel tökéletes summája a korábbi általános fejezetekben bemutatott szerkesztési elveknek. Egyszersmind pedig kulcsműnek bizonyul a Mahler-életműben is, hiszen a zeneszerző – Péteri elemzése szerint – éppen e tételben lépett túl az addig számára sok szempontból meghatározó Anton Bruckner szellemi horizontján, s válhatott ennek köszönhetően későbbi szimfóniáiban a scherzo-tételek lehetséges funkcióinak egyik legkövetkezetesebb és -merészebb felfedezőjévé. Mi több, egy szép retorikai fordulattal a szerző azt sugallja, hogy a Második scherzójának vége táján felsejlő katasztrófa végső soron annak a fajta perpetuum mobilének az összeomlását jelenti, amelynek a kezdőlökést annak idején még Beethoven adta meg – Mahler e tételével tehát bizonyos értelemben egyszerre jut csúcsára és zárul le a scherzo szűk évszázadnyi története.

Befejezésül azonban egy fájdalmas kétségemről kell szólnom, amely e nagyszerű könyv olvasása közben egyre erősebben motoszkált bennem: vajon mekkora közönséget remélhetünk manapság egy hasonló igénnyel megírt kötetnek? A borítón Edvard Munch Sikolyának kiragadott részletét fedezheti fel az olvasó – mármint ha a főalak hiányában is ráismer az amúgy világhíres képre. S mintha ez afféle képes beugró kérdés is volna az Ideális Olvasó számára: aki pusztán mellékalakjairól is felismeri a Sikolyt, az talán nem sajnálja majd az erőfeszítést, hogy akár kétszer is elolvasson egy-egy sűrűbb bekezdést, néhány percig elmerengjen egyik-másik újszerű gondolaton, s akár hangonként silabizálja ki a partitúrarészletek rézfúvósállásait. De vajon hányan vannak még ilyen olvasók, különösen a kereskedelmi tévék fő zsákmányának tekintett 18–49-es célcsoportban? „Ráadásul” – mint Esterházy Péter idézi Bojtár Endre nevezetes cikke nyomán – „a bennünket körülfolyó piszoknak nincs is valamilyen meghitt, otthonos jellege: a víz jéghideg, s minduntalan életnagyságú hadihajókat kell kerülgetnünk.”

Ez a kötet viszont sziget, biztos kikötővel. Ne kerüljük ki. }